heti napló

Szelíd békegalambokként avagy vijjogó héjákként röpködnek emlékezô perceink fölött nemzetünk nagyjainak nevei. Hangulatunktól, vérmérsékletünktôl, történelmi ismereteinktôl függôen. Feltéve, hogy század- és ezredvégi rohangálásunk közepette (amelyet védekezésként a modernizációra, csúcstechnológiára, mifenére szoktunk kenni) idôt szakítunk dicsô eleink tetteinek elemzésére.

Pedig kell-e annál jobb példa, hasznosabb tanulság annál, ahogy annak idején Árpád, Szent István, Igazságos Mátyás nekiveselkedett a magyar sors viharának? Férfiasan bevallhatjuk: nem kell. Mint ahogy államférfi, a politikai tudományok tudora, népnevelô pedagógus sem kell legyen az ember ahhoz, hogy kicsit is eligazodjék történelmünk elsô látásra kiolvashatatlannak tûnô nagykönyvében. Ne tartsa senki fôbenjáró bûnnek, tabunak a saját nemzete ôsi korszakai fölötti kutakodást, hiszen ezzel nem holmi kiváltságnak, hanem az egészséges szellemi gyarapodásnak tesz eleget. Titok manapság, hogy hódító Árpád az országban lakó nemzetiségeket, I. István pedig Európát békítette ki magyarjaival? Hogy elôbbi saját honfitársai, utódja az európai népek megbecsülését szerezte meg nemzete számára? Nem, nem titok, mert már ezer esztendôvel ezelôtt bebizonyosodott, hogy a magyarságot fegyverei tették hatalmassá, alkotmánya tette tartóssá, keresztény hite pedig szükségessé Európában.

Most, alig 1004 évvel az elsô pogány magyar fejedelem megkeresztelkedése, majdnem ezer évvel pedig királlyá koronázása után jóformán ugyanazokkal a kihívásokkal szembesülünk. Az új évezred küszöbén a tét ugyanaz. Elvégre ha odafigyelünk Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt heti - igaz, teljes mértékben nem újdonságszámba menô - mondandójára, azt csöppnyi túlzással úgy is elkönyvelhetnénk, mintha a jelenleg búcsúztatott évezred elsô századában született volna. A magyar kormány eszerint változatlanul vallja, hogy Magyarország polgárai a határokon kívül élô magyarokkal együtt egy és oszthatatlan nemzet tagjai, hiszen egy nép nagyságát nem területének méretei szabják meg. Orbán szerint minden attól függ, hogy "mennyire vagyunk képesek összefogni és -tartani a nemzet tagjait". Természetes tehát, hogy a polgári magyar kormány támogatja a magyar kisebbségeket, s hogy miközben az Európai Unióhoz való csatlakozáson munkálkodik, segíteni szándékszik a szomszédos országok integrációs törekvéseit is.

Az integráció, a csatlakozás címszavak hallatán nem válik-e nyilvánvalóvá, hogy a magyarság Európában eltöltött ezer esztendeje során állandósultak a problémák? Nem számít-e feladatnak még ma is meggyôzni egyeseket a felzárkózás jelentôségérôl, az Árpád vezér és Szent István által megálmodott Kárpát-medencei stabilitás fontosságáról? Dehogynem, a leckét ezer esztendeje feladták már Kelet-Közép-Európában, ahol idônként újból fel kell venni a harcot az örök Koppányokkal és Vathákkal.

Mert az anyaország határain kívül élô magyarok számára nemhogy csitulna, de egyre ádázabb ez a küzdelem.

Rostás Szabolcs

1999, kora ôsz. Már eldôlt, hogy Románia nem tagja a hármasnak, amely az elsô körben lép a NATO-tagállamok sorába.

Magyar rendszámú autóbusszal és magyar állampolgárságú sofôrrel "bebiztosítva" vágunk neki a magyar-horvát határnak. Teljesen kihalt a horvát oldal, de a buszra felkapaszkodó vámtiszt arca színt vált a piros útlevelek láttán. Megússzuk jó félórás várakozással.

Adriai tengerpart, gyönyörû városka. A helyi turistaügynökség tisztviselônôje kedves és magabiztos mosollyal biztat: áthajózhatunk a közeli olaszhonba. Örömmámorban úszik a harminctagú fiatal csapat. Irány Olaszország! Ahová Bukarestben többszöri utánajárásra sem kaptunk mást, csak megalázó elutasítást.

Egy óra múlva a hölgy zavartan pontosít. A felsôbb utasítás szerint románoknak nem lehet... Dühödten nézünk egymásra. Búcsúzunk Itáliától még mielôtt megismertük volna.

Horvát-szlovén határ. A szlovén határôrök unott képpel tessékelik át az autókat. Már-már mi is átcsúsznánk, de a vámos döbbent arccal nézi a magyar útlevél alá tett harminc románt. Fél óra kényszerû pihenô. Román sors Európában. Visszafelé már könnyebben engednek át Horvátországba. Örülnek, hogy megszabadulnak tôlünk.

Horvát-magyar határ. Fiatal magyar vámtiszt lép fel a buszra. Derûsen mosolyog. Kiböki, hogy ô is Erdélybôl jött. Kéri, maradjunk otthon, ott a hazánk. Még jó, hogy Kós Károly nem Pestrôl írta a Kiáltó szót!

1999. Magyar-szlovák határ. A szlovák határôröknek határozottan gyanús, hogy egy magyar állampolgár három románt szállít az autóján. Félreállítanak. Mindent kipakolnak.

- Diákok vagyunk, teológusok - próbálunk hatni rájuk.

- Senki sem átlátszó - jön a felelet.

Az átsuhanó szlovákok, magyarok, németek igen...

Visszafelé jövet már nem állítanak félre, ezért hosszú sor kígyózik utánunk. A határôr ugyanis fél óráig az útleveleinket vizsgálja. Hiába sziszegem, hogy ezek Kanadában készültek és nem házilag hajtogattuk az Ötlet magazinból.

Aki sokat utazik, lassan megcsömörlik ezektôl a megalázó jelenetektôl. Igérem, legközelebb már egybôl, felszólítás elôtt félreállunk...

Fábián Tibor

A fehéregyházi Petôfi-ünnepségen elhangzott Markó-beszéd egy mondata megütötte a fülemet. Valahogy így hangzott: Vannak, akik a szájukat jártatják, s vannak, akik cselekszenek

Tehát: szájjártatók és cselekvôk

Vajon kik a szájjártatók és kik a cselekvôk?

A hatalom - és hadd tegyük hozzá rögtön: Markó Béla - logikája szerint: a cselekvôk ôk, a hatalom, s a szájjártatók a saját belsô ellenzékük Ez így volt mindig - legalábbis e logika szerint.

Igaz ugyan, hogy volt "bölcs hatalom is", Deák Ferenc "korában". A haza bölcsének tulajdonítják a mondást: Ha nem volna ellenzék, ki kellene találni. Hiszen az biztosítja a körültekintô, mindenre figyelô vezetést. De ez már "rég volt, s lehet, hogy igaz sem volt". Ma másfajta bölcsesség irányítja a "kormányzók" lépéseit És Markóék ugyancsak kormányoznak. Két irányban is. Egyrészt bent, az RMDSZ-en, a romániai magyarság érdekvédô szervezetén belül, és azon kívül, Románia kormányában is. Igaz, hogy az utóbbi helyen elég "vékonyacska" kormánykerékszelet jut nekik, de az is valami. Az is fény, az is glória, s hogy ne örülne, aki e fénygyûrût ott tudja a feje körül. Pláne ha "igazi" az a hatalom.

Márpedig nekik, Markó Bélának, Takács Csabának, Frunda Györgynek, Verestóy Attilának és társaiknak igazi az. Hiszen igazi "urak" ôk, úrmivoltukban minôsíthetik szájjártatónak azt, aki más hangon próbál megszólalni, s kétségbe vonja az ô tökéletességüket.

De maradjunk a tényeknél. Min is rágódnak most, ezekben a hetekben ama szájjártatók? Mi máson, mint a tanügyi törvényen. És mire büszke ama mégiscsak kicsinyke kormánykerékrész: a tanügyi törvényre. Úgy állítják be az említett urak, hogy az az RMDSZ egyik nagy sikere az. Igaz, hogy vannak még "tennivalók", mondják, Takács Csaba úr csillagjóslata szerint kb. öt évet kell várni még, amíg az önálló magyar egyetem létrejöhet. De hogy miért kell ez az öt év, vagy: miért hihetünk ebben a "legalább öt évben", az fejtegetésébôl nem világlik ki Azt is emlegetik, hogy hát nem minden sikerült, például a történelem-földrajz. De ezek csak részletkérdések, a fô az, hogy megvan ez a törvény, ez a nagyszerû törvény, amely - az említettek alapján - ha nem is minden, de "majdnem minden" igényünket (akarom mondani: igényüket) kielégíti... Igy ôk, a hatalom.

De álljunk csak meg - mondják a szájjártatók. Hogy is állunk azzal a "majdnemmel" és "mindennel"? Ami - kétségtelen - jobb az 1995-ös Iliescu-féle törvénynél, de épp csak "valamicskével". Mert tovább sem lehet önálló magyar egyetemünk - ennek a lehetôségét ez a törvény kizárja, mert beerôszakolták oda szövetségeseink és ellenzékieink azt, hogy Romániában minden felsôfokú állami intézményben román tannyelven (is) kell folynia az oktatásnak! Amin eddig köntörfalaztak, most törvénybe iktatták "Megengedi" a törvény, hogy magyar tagozatok állíttassanak fel, magyar csoportok indíttassanak be ott, "ahol erre igény van", de nem teszi ezt kötelezôvé. Mert ugye a demokráciának is teret kell engedni, az intézményvezetésben megmutatkozó demokráciának. S így hát tovább sem lehet kötelezni például a kolozsvári zeneakadémiát, amely hajdanában a Magyar Mûvészeti Intézet részeként jött létre, mígnem fel nem ébredtek még a boldogult régi idôkben szövetségeseink és ellenzékeink elôdei, hogy elég nekünk a tagozat is, mert azt el lehet sorvasztani - el is sorvasztották -, meg lehet szüntetni - meg is szüntették -, s mert demokrácia van, szükségtelen visszaadni, azaz már jó kilenc éve lehetséges, hogy a törvény engedte "magyar tagozat" újra ne nyittassék meg. És a bákói tanfelügyelônôt sem kötelezheti senki, még Kötô József államtitkár sem - aki kiszállt hozzá "tárgyalni" -, hogy a csángó falvakban - ott már tagozatokról sincs szó - legalább a fakultatív magyarórák megengedtessenek.

S még hol van az autonómia? S annak is a legenyhébb, még a félig nacionalisták számára is elfogadható formája, a kulturális autonómia. S ezen belül a saját irányítású oktatási rendszer.

Hol van?

Sehol! Még csak szóba sem jön. De van egy új tanügyi törvény, és van sikerélmény annak az RMDSZ-nek a vezetôgárdájában, amelynek a programja kötelez(né) ôket arra, hogy egy ilyen törvényt így, ebben a formájában ne fogadjanak el.

De ugye ôk cselekszenek, s nem csak a szájukat jártatják, mint mondjuk az az örök kerékkötô Tôkés László, vagy a most már melléje csatlakozott kolozsvári TKT, a Reform Tömörülés, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés s a többi rosszak.

A napokban vendégem volt. Valaki, akinek csak néha áll módjában romániai újságokat olvasni. Azt mondja: Milyen furcsa! Mintha itt, Romániában nem változna semmi. Ezelôtt nyolc évvel is, öt évvel is, három évvel is - akárcsak mint ma - ugyanarról cikkeztek a lapok. Hogy hát magyar egyetem, önálló magyar oktatás, egyházi javak visszaszolgáltatása, stb., stb

Úgy látszik, mégsem volt elég figyelmes a kedves alkalmankénti látogató. Nem vette észre, hogy van egy lényeges "újdonság" is. Hogy bár nincs meg sem az egyik, sem a másik, de van elégedettség. Sôt: dicsekvés is! Sikeres és "igaz" vezetés!

Gazda József

Az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) tagszervezetei felvételi tájékoztatással szolgálnak az alábbi címeken:

Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), 3400 Kolozsvár, str. Avram Iancu 21. szám, telefon: 064/19-57-00, fax: 064/19-65-61, e-mail: office@kmdsz. soroscj.ro, órarend: hétfô-péntek 8-16.

Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ), 4300 Marosvásárhely, str. N. Grigorescu 17/ I/ 19., telefon/fax: 065/ 21-96-90, e-mail: mmdsz@netsoft.ro, órarend: hétfô-péntek 9-14.

Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD), 1900 Temesvár, str. Diana 9/A/10., telefon/fax: 056/ 19-55-40, e-mail: tmd@tmd. dnttm.ro, órarend: hétfô-vasárnap 9-19.

Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD), 3700 Nagyvárad, str. Maresal I. Antonescu nr. 27/4., telefon/fax: 059/43-77-95, e-mail: nmd@oradea.iiruc.ro, órarend: hétfô-péntek 10-13.

Egy magas beosztású pekingi katonai szakértô szerint Kína és Tajvan között bármikor kitörhet a háború. Jen Csao, a pekingi hadtudományi akadémia vezetô beosztású tagja egy hongkongi napilapnak adott nyilatkozatában fejtette ki, hogy a Tajvani-szorosban sokkal komolyabb a helyzet, mint azt a kívülállók gondolják. "Li Teng-huj tajvani elnök túl messzire ment a két kínai államról szóló új elméletével. Kína 1996-ban még tartózkodott a hadmûveletektôl, ezúttal azonban valóban erôhöz fog folyamodni, hogy megoldja a tajvani kérdést. A népi felszabadító hadsereg nemcsak kisebb szigeteket foglal majd el, hanem széles területet érintve Tajvanon fog partra szállni" - mondta a katonai szakértô.

A katonapolitikával és stratégiai tervezéssel foglalkozó kutató kijelentései nyilvánvalóan a kínai médiakampányba illeszkednek, amelynek célja, hogy a Peking által ellenôrzött hongkongi sajtón keresztül fokozza a Tajvanra nehezedô lélektani nyomást, bár néhány újság már Kínában is nyíltan tárgyalja a háború lehetôségét.

Washington esetleges válaszát mérlegelve Jen Csao arra a következtetésre jutott, hogy a térségben állomásozó amerikai csapatok nem olyan erôsek, mint ahogyan állítják. Az alakulatok nagyon távol vannak az Egyesült Államoktól, és nem bonyolódhatnak bele egy hosszabb háborúba. A Pentagonnak ráadásul Peking válaszát is számításba kell vennie arra az esetre, ha egy lehetséges válságban meg akarná támadni a Kínai Népköztársaságot - vélekedett a szakértô. A Tungfeng 31 típusú új, nagy hatótávolságú kínai rakéta atomrobbanófejjel is felszerelhetô, és el tudja érni az Egyesült Államokat. Jen Csao szerint a tajvani fegyveres erôknek is vannak gyenge pontjaik, és egy invázió esetén nem tudnák az összes fronton elhárítani a támadást.

Egy amerikai szakértô a Reuters brit hírügynökségnek nyilatkozva hasonlóan vészjósló képet festett a kínai-tajvani konfliktusról. Bruce Wimmer, a Pinkerton Asia biztonsági tanácsadó cég ügyvezetô igazgatója - a cég egyebek között arra hívja fel a multinacionális vállalatok figyelmét, mikor kell kimenekíteni alkalmazottaikat és családtagjaikat a válságövezetekbôl - szintén úgy vélekedett: most jóval nagyobb az esélye annak, hogy a szócsatákból térségbeli konfliktus alakuljon ki, mint 1996-ban, amikor Kína hónapokon át hadgyakorlatokat tartott Tajvan közelében. Az amerikai légierô volt tisztje szerint a helyzet veszélyesebb, mint a pakisztáni-indiai határon, és nem szabad arra számítani, hogy a kínai embereket szenvedélyesen érintô Tajvan ügyében Peking a nyugati logikának megfelelôen fog cselekedni.

Kína katonai erôdemonstrációt fontolgat Tajvan megfélemlítése céljából - vélik a vezetô amerikai lapok. Kínai nagykövetségi illetékesektôl, illetve az Egyesült Államokba látogató kínai katonai delegációk tagjaitól, valamint kutatóktól nyerték az információkat. Ezek a közlések - mutat rá az amerikai tömegtájékoztatás - felfoghatók ugyan a pszichológiai hadviselés részeként is, ám a Clinton-kormányzat tisztségviselôinek feltételezése szerint Peking valóban mérlegeli a "katonai opciót". Valamiképpen meg akarja ugyanis büntetni Li Teng-huj tajvani elnököt, aki nemrégiben azt szorgalmazta, hogy Tajvant és Kínát egymással egyenrangú félként kezeljék. Az amerikai elemzôk szerint a kínaiak a közelmúltban elejtett megjegyzéseikkel szemmel láthatóan fel kívánták mérni, miként reagálna az USA valamilyen korlátozott kínai katonai lépésre.

Amerikai vélekedések szerint elképzelhetô, hogy a szóba jöhetô erôdemonstráció valamilyen partraszállási akció lenne azon kicsiny szigetek egyikén, amelyek Tajvan ellenôrzése alatt állnak, a kínai partok közelében. Az is lehetséges, hogy csak blokád alá akarnak helyezni egy ilyen szigetecskét, esetleg el akarnak fogni valamilyen tajvani hajót, korlátozott légi összecsapást akarnak elôidézni, vagy éppenséggel kínai halászhajók, tengeralattjárók, hadihajók behatolását tervezik Tajvan területi vizeire.

A Clinton-kormány illetékesei szerint azonban ilyen erôdemonstráció valószínûtlen október elôtt, mert különben eleve tönkretennék Clinton és Csiang Cö-min kínai elnök szeptember közepére tervezett új-zélandi találkozóját, az ugyancsak szeptemberben tartandó sanghaji nemzetközi beruházói konferenciát, illetve az október 1-jei pekingi ünnepséget, amellyel a kínai kommunista hatalomátvétel 50. évfordulójáról akarnak megemlékezni.

Számos amerikai elemzô szerint a kínai provokatív lépés megtörténtére valószínûleg az Egyesült Államok is katonai választ adna, de konkrétumokat egyelôre nem mondanak a washingtoni illetékesek.

(Az MTI nyomán)

Oroszország harci helikopterek eladásáról állapodott meg Indiával. Ennek értelmében Oroszország legkevesebb tíz Ka-31 típusú tengeri hadmûveletekre tervezett helikoptert szállít Indiának - jelentette be a Kamov repülôgépgyártó cég elnöke. Egy-egy ilyen helikopter ára 4,5-5 millió dollár között van - írta az AP az Interfax orosz hírügynökség értesüléseire hivatkozva.

Ausztrália

Az ausztrál parlament két háza hosszú vita után megegyezett abban, hogy az ország lakossága november 6-án népszavazáson fogja eldönteni: II. Erzsébet angol királynô maradjon-e Ausztrália államfôje, vagy pedig a szigetországnak saját elnöke legyen.

Ausztráliában az alkotmányozó gyûlés már tavaly elhatározta, hogy az országban - megszakítva a 210 esztendôs kapcsolatokat Nagy-Britanniával - 2001-tôl köztársasági államformát vezetnek be. A mostani döntés értelmében azonban a kérdésben rendezendô népszavazáson a lakosság nemcsak arról dönt, hogy legyen-e az országnak elnöke, hanem egyben arról is, hogy II. Erzsébetet felváltsa-e egy ausztrál államfô.

A szigetország - amelynek európaiakkal történô benépesítését Nagy-Britannia a 18. században fegyenctelepek létesítésével kezdte el - jelenleg alkotmányos monarchia, a Nemzetközösség tagja, és az ország államfôje az angol királynô.

Egy közelmúltban végzett közvélemény-kutatás szerint az ausztrálok 57 százaléka ma az angol királynô leváltására szavazna. A Reuters brit hírügynökség értékelése szerint azonban a referendum kimenetelét nem lehet megjósolni, mert több felmérés arra utal, hogy jelentôs a monarchia híveinek tábora.

A romániai magyarság politikai közképviseletét 1989 óta folyamatosan a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevû sajátos, furcsa, nehezen beskatulyázható alakulat látja el, amely önmagát érdekvédelmi és közképviseleti szervezetként határozza ugyan meg, de valójában egy etnikai alapon szervezôdött politikai pártként mûködik és akként is van számon tartva a nüanszok iránt kevéssé érzékeny többségi nemzet, valamint a részletkérdésekben járatlan geopolitikai tényezôk által. Gyakorlatilag általánosan elfogadott, hogy a másfél milliós romániai magyarság politikai szervezettsége egypártrendszerû, az RMDSZ-nek nincs alternatívája, azaz egy önmagát magyarnak valló román állampolgár vagy méltányolja ennek az alakulatnak a politikai kínálatát és akkor rá szavaz, vagy nem méltányolja, akkor pedig tartózkodik a szavazástól, illetve helyi szinten ún. függetlenekre voksol. (Ha netán valamelyik román politikai pártra adja voksát, akkor megkérdôjeleztetik magyarsága, nemzethûsége.) Ha a "magyar párt" a hatalmi oldalhoz csapódik, akkor az általa képviseltek értelemszerûen kormánypártiakká válnak (ergo a romániai magyar nemzeti közösség egésze), ha viszont ellenzékben politizál, akkor minden magyar ellenzékinek számít. A romániai magyarság közképviseletét ily módon kisajátító RMDSZ azzal igyekszik elhárítani az általa promovált egypártrendszer és a kívülrôl látszó politikai egyszínûség vádját, hogy önnön belsô pluralizmusát (lásd platformosodás) és belsô demokratizmusát hangoztatja, demonstrálja. Több-kevesebb sikerrel. A belsô ellenzék szerint ez a pluralizmus tényleg csak demonstratív, a szervezet demokratikus mûködését pedig a döntéshozatali szinten kimutatott anomáliák kérdôjelezik meg. Furcsa helyzetet teremtett a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt színrelépése. Az RMDSZ által deklaratívan megjelenített romániai magyar társadalmi struktúrába be nem illeszkedô és illeszthetô "szociál-neoliberális" politikai alakulat egyfelôl megkérdôjelezi az egypártrendszer létét (ergo legitimizálja az RMDSZ által hangoztatott opcionális politikai pluralizmust), másfelôl igyekszik aláásni azt az RMDSZ által képviselt és elôszeretettel hangoztatott kizárólagosságot, miszerint a romániai magyar nemzeti közösség egyedüli hiteles politikai képviselôje a Markó Béla nevével társított alakulat. Az RMSZDP alternatívát kínálhatna az RMDSZ-szel elégedetlen magyar választóknak, ha nem lenne - mint azt a kívülrôl jövô egységbontást sejtetôk állítják - a magyarellenésségüket nem igazán palástoló román nemzeti pártok szatellitszervezete, a ma legnagyobb ellenzéki erôként hatalomra törô ilieszkánus Szociális Demokrácia Romániai Pártjának "féregnyúlványa", magyaros mutációja, fiókszervezete. Hogy az-e vagy sem, nem tárgya jelen bevezetônknek. A mellékelt közlemény tartalmából, stílusából, ideológiai alapvetésébôl sok mindent kikövetkeztethet a rutinos újságolvasó. Közzétételével csupáncsak azt kívánjuk jelezni: létezik Romániában egy önmagát magyarként és szabaddemokrataként definiáló politikai szervezet, amely választási kampányt indított, noha a választásoknak még se hírük, se hamvuk...

Tíz évvel ezelôtt a csak önmaga létjogosultságát elismerô, önkényeskedô, másságot irtó kommunista párt képével tudatában, undorodva a párt szó hallatától is, a romániai magyarság könnyûszerrel vált tagjává egy olyan pártnak, mely magát nem politikai szervezetnek vallotta.

Az eltelt tíz év a bizonyság arra, hogy az RMDSZ felépítési és mûködési elvei épp az alternatívákat leromboló kommunista pártok modelljét követi etnikai szinten. Kisajátítva mindannyiunk mindennemû képviseletét, kiépítette saját új arisztokráciáját, saját újgazdagjainak körét s az ezek érdekeiért helyi szinten buzgólkodók hálózatát.

Az egységünkért oly szenvedélyesen síkra szállók - akik legbelsôbb köreikben is csak üggyel-bajjal ôrzik meg az egységet - valójában megosztották a hazai magyarságot a kivételezettek kisszámú s az örökösen áldozatot hozók nagy táborára. S e nagy tábortól különbözô közösségi érdekekre hivatkozva csak kértek: választásokkor szavazatokat, s a kormányzás magaslatáról pedig az általuk teremtett katasztrofális gazdasági viszonyok elviselését.

Mi, szabaddemokraták tagadjuk, hogy az RMDSZ kevésbé egyértelmû, sokszor önmagának ellentmondó politikai vonalvezetése lenne az egyetlen és csalhatatlan lehetôség politikai érdekeink megvalósítására. Elsôdlegesnek tartjuk az egységet, mely nem csak nemzeti identitásunk kötelékével fog össze, de ahelyett, hogy továbbra is a nélkülözôkre támaszkodna, épp a leginkább hiányt szenvedôk felemelésével erôsíti sorainkat. Politikai bûnnek minôsítjük az optimális cselekvési pillanatokat figyelmen kívül hagyó, túlzottan mérsékelt viszonyulást. De nagy hiba a jelenlegi mentalitásközegben megfelelô gazdasági háttér nélküli, merész autonómiadélibábokból politikai tôkét kovácsolni. Mindkét véglet egyaránt nélkülözi a kormánypártisághoz szükséges ésszerû, tényfeltáró, építô jellegû magatartást. Tagadjuk, hogy bármely pártnak erkölcsi alapja lehet elváráson aluli teljesítményéért koalíciós partnereit hibáztatni mindaddig, amíg vállalja a kormánypártiságot. E kormánykoalíció, mely általános krízisbe juttatta az országot, nagyon valószínû, hogy 2000-ben ellenzékbe szorul. Igy az RMDSZ is. Milyen reálpolitikai érvekkel sodorhatja ellenzékiségbe, s az azzal járó hátrányok elfogadásába az RMDSZ egész nemzetközösségünket?

A Romániai Magyar Szabaddemokra Párt - élve szociál-neoliberális ideológiájából fakadó lehetôségeivel - a jelenleg ellenzéki demokratikus pártokkal olyan politikai kapcsolatok véglegesítésére törekszik, melyek szilárd garanciát biztosítanak választási kampányprogramunk megvalósíthatóságára. Politikai célkitûzéseink központjába a jelenlegi kormánypolitika által kilátástalanságba sodort egyének érdekeinek szolgálását helyezzük. Gazdaságpolitikánk olyan prioritásokat tart szem elôtt, mint a mezôgazdasági termelés, feldolgozás, export versenyképessé és nyereségessé tétele, az e téren jelentkezô munkahelyajánlatok felértékelôdése és a mûködôképes kisvállalatok számbeli növelése, gazdasági megerôsödése. Az RMDSZ hangoztathat bármit, amíg a gyakorlatban kormánypártként részese a jelenlegi elviselhetetlen pénzügyi és adórendszer fenntartásának, a szociális tûrôképesség határát meghaladó sokkterápiák alkalmazásának.

Politikai alternatíva-programunkat a tizennyolc megyei szervezetünktôl érkezett javaslatok figyelembevételével az országos elnöki tanács szeptember folyamán véglegesíti. Politikai ajánlatunkat igyekszünk a legeldugottabb falvakba is eljuttatni, a szavazók elôtt ismertté tenni. Mi vállaljuk a megmérettetést.

Marosvásárhely, 1999. augusztus 18.

Kiss Kálmán
a Romániai Magyar Szabaddemokrata Párt
országos elnöke

Nagyszalonta

Immár száz esztendô telt el azóta, hogy a magyar irodalom egyik legnagyobb alakjának, Arany Jánosnak a tiszteletére múzeumot rendeztek be a költô szülôvárosában. Pontosabban annak is legnevezetesebb épületében, a viharos századokat átélt, számos nagy költô által versbe foglalt nagyszalontai Csonka-toronyban. Augusztus 27-29. között három napon át emlékezik a hajdúváros lakossága a korabeli eseményre.

Ha az érdeklôdô szorgalmasan átrágja magát a múlt századi krónikákon, esetleg a korral tüzetesebben foglalkozó szakember véleményére is alapoz, kiderül, hogy a szalontaiaknak már több mint egy évtizede is okuk lett volna centenáriumi ünnepséget rendezni e témában. Ugyanis 1885. június 6-án, alig három évvel Arany halála után emlékszobát nyitottak a tanítói lakban, ahol a költô egykoron okította a szorgalmatos ifjúságot. Az Arany János Emlékszoba rendszerint hetente egyszer, istentisztelet után nyílt meg a látogatók számára, ám alkalomadtán a vendégek, idegenek is megtekinthették. Idôvel szûkösnek bizonyult, és a helybeliek a berendezés elköltöztetésén morfondíroztak. Fôleg Arany vejének, Széll Kálmánnak, fiának, Arany Lászlónak és Rozvány Györgynek köszönhetô, hogy a már akkor a város jelképének számító Csonka-toronyra esett a választás. (Amely mellesleg a település egyetlen megmaradt középkori építménye.) Az épületet 1898-ban, egy pusztító tûzvész után kezdték restaurálni, 1899. augusztus 27-én pedig hatalmas ünnepség közepette meg is nyitották falai között a múzeumot.

1907-ben lényeges változás történt az Arany János Emlékmúzeumnak otthont adó Csonka-toronyban: bejáratát a déli oldalról a nyugatira költöztették, szembe az akkori piactérrel. Ekkor kapta impozáns, Strobl Alajos szobrászmûvész Arany-ülôszobrával ellátott portáléját is az épület. (Igaz, hogy a mészkôbôl készült szobrocskát már a mester egyik tanítványának, Kolozsvári Szessák Ferencnek adatott befejeznie.) Késôbb, 1971-72-ben restaurálták a tornyot - utoljára. 1995-ben beindultak ugyan az állagmegôrzési munkálatok, ám pénzhiány miatt félbemaradtak. "Pedig szerettem volna, ha a centenáriumon kívül-belül ünnepi díszben pompázik a Csonka-torony - bosszankodik az emlékmúzeum mai igazgatója, Zuh Imre. - Ám a beígért támogatásból semmi sem lett, a részleges felújítás pedig félig-meddig azoknak a helyi vállalkozóknak a segítségével jöhet létre, akik velünk együtt tapasztalják, hogy erre a célra sem az állami, sem a helyi kasszából nem futja."

Az épület belsô megvilágítását is csupán részben újítják, a négy emelet szobáinak festését, rendbetételét pedig szalontai kisiparosok, vállalkozók finanszírozzák. A Csonka-torony teljes, külsô-belsô felújítása 650 millió lejbe kerülne, ezt az összeget ellenben nem sikerült elôteremteni. Az augusztus végi ünnepséget (programját lásd lapunk 2. oldalán) leginkább a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete támogatta, amely egy autóbusznyi magyarországi elôadó-részvevô, valamint mintegy ötven hazai vendég elszállásolási, étkeztetési költségeit vállalta magára.

Rostás Szabolcs

Az Archívum Kulturális Alapítvány, az Ady Endre Kulturális Egyesület és a helyi tanács idén immár kilencedszer rendezte meg a Kalotaszentkirályi Népzene- és Néptánctábort. Európa számos országából érkeztek fiatalok, akik több mint egy hétig néptánc-, népdal- és népzeneoktatáson vettek részt.

Németh Ildikó szervezô sikeresnek mondja az elért eredményeket, annál is inkább, mivel idén megsokszorozódott a helybeli, valamint az Erdély különbözô helységeibôl érkezett, az oktatáson részt vevô fiatalok száma. Szép Gyula rendezô és mûvészeti vezetô is elégedett az elvégzett munkával, hiszen a kitûnô oktatóknak és népzeneegyütteseknek köszönhetôen szép eredmények születtek. A nappali tanulást minden este hajnalig tartó táncházmulatság követte, de a reggelig nyitva tartó szórakozóhelyek is egész nap hangosak voltak a muzsikaszótól. A népdalversenyen részt vett kicsinyek közül elsô helyen végeztek Németh Orsolya és Szép Bálint Kolozsvárról, a nagycsoport elsô helyezettje pedig a Vajdaságból érkezett Dvorácskó Szebásztián.

Idén elôször mérhették össze erejüket és tudásukat azok a legények és legénykék, akik a legjobban tudták járni a csûrdöngölôt. A legényes verseny nyertese az ugyancsak a Vajdaságból érkezett Varga Andreász. Az idén tavasszal Székelyudvarhelyen elhunyt híres kalotaszegi prímás, Tárkányi János emlékére alapított díjat is a vajdaságiak vitték el: Dvorácskó Szebásztián, Varga Andreász, valamint a Szökôs együttes (népzene) vehette át a kitüntetést a fiatalon elment muzsikus leányától.

Augusztus 7-én este került sor a szabadtéri záróünnepségre, ahol a díjazottak elôadásai mellett felléptek még a népviseletbe öltözött helybéli fiatalok, valamint a hangszeroktatáson részt vett, a kitûnô prímás, Netti Sanyi bácsi vezette csoport. A nagy számban megjelent közönség vastapssal jutalmazta a balánbányai gyermek- és a kolozsvári cigány néptáncegyüttes produkcióját. Fellépett még a sebesvári román férfi tánccsoport is. A jól sikerült estet a kalotaszentkirályi hagyományôrzô néptánccsoport mûsora zárta.

Péntek László

A magyar kormányzat elképzelése és szándéka szerint végleges elhelyezést nyert a Határon Túli Magyarok Hivatala a Külügyminisztérium gellérthegyi épületében. A hivatal székhelye Budapest I. kerületének Bérc u. 13-15. szám alatti ingatlanában található, postacíme 1518 Bp. 112., pf. 43.

A székházat Szent István-nap elôestéjén, augusztus 19-én ünnepélyes keretek között adta át Orbán Viktor miniszterelnök, a határon túli magyarság vezetôi, egyházi vezetôk és magyarországi politikusok jelenlétében. Az átadással egy idôben nyílt meg az új székházban harminchárom határon túli magyar festômûvész kiállítása. A tárlat anyagát a hortobágyi alkotótábor gyûjteményébôl válogatta Égerházi Imre festômûvész és C. Tóth János, a HTMH osztályvezetôje. Szeptember 30-áig tekinthetô meg.

Új és más

Alig pár hete indult be Székelyudvarhelyen az elsô romániai Teleház-szolgáltatás, amelynek érdekes neve egy, az információáramlást megkönnyítô és mindenki számára hozzáférhetôvé tevô központot takar. A korszerû technikai berendezésekkel ellátott kis székelyudvarhelyi létesítmény vezetôje Buzogány Ágnes és Novák Lajos, akik a Teleházat magyarországi minta alapján szervezték meg.

- Régóta akartam számítástechnikával foglalkozni - nyilatkozza a szebbik nem vállalkozó kedvû képviselôje -, elôbb nem kereskedelemre gondoltam, hanem valamilyen szolgáltatásra. Olyan "mûintézetre", ahol valamilyen munka folyik, és segíti az embereket is. Ahogy megismertem a magyarországi egységek mûködési jellemzôit, a közhasznúság, az igények felé való nyitottság és alkalmazkodás jegyében szereltem fel a Teleházat, így hozzáférhetôvé téve a számítástechnikát azok számára is, akik például otthon nem rendelkeznek hasonló felszerelésekkel. Sokféle gond, lehetôség hozza felszínre a Teleház igényét, a mindenki irodáját, amely a közös gondolkodást, problémamegoldást, cselekvést hivatott segíteni.

- Székelyudvarhelyen hogyan nyilvánul meg ez az igény, hogyan mérhetô fel?

- Informatikai fôiskolára jártam, ahol megfigyeltem, hogy a kollégáim nagy része csupán elméletben tanulhatja meg a szakmát, a géphasználati lehetôségek korlátozottsága miatt. Majd kisvállalkozó lettem és az indulási nehézségek egyike éppen a kommunikációs eszközök hiánya volt, pedig én is megfizettem volna ezeket a szolgáltatásokat, mintsem szívességet kérjek másoktól. Egy másik példa az Internet-hozzáférhetôség, amely ugyancsak sokak számára okoz gondot

- Hogyan mûködik a Teleház?

- Ez egy alulról szervezôdô intézmény, mindenki számára igénybe vehetô szolgáltatásokkal, nem csak egy adott társadalmi csoport vagy réteg szolgálatában áll. Szolgáltatásaink között szerepel az Internet- és számítógép-használat (scanner, nyomtató stb.), irodai gépek használata (pl. fax, xerox), ezenkívül pedig egy kis tárgyalóhelyiség is rendelkezésére áll az igénylônek. Tervezünk jogi tanácsadást, turisztikai információk közzétételét az Interneten, klubok mûködtetését, szaklapok és szakkönyvek könyvtárának létrehozását. Minél elôbb, annál jobb. Nyitottak vagyunk azon szervezetek elôtt is, amelyek tanfolyamokat szeretnének szervezni: elônyösen bérelhetik korszerûen felszerelt termünket. Ezekkel a szolgáltatásokkal tulajdonképpen a diákokat, a kisvállalkozókat és a nonprofit szervezeteket céloztuk meg.

- Romániában egyáltalán nincs ennek hagyománya, világviszonylatban mennyire sikeres ez a fajta intézmény?

- Szerte a világon közel félezer Teleház mûködik, remélem, nálunk sem marad csupán néhány ember ügye, hanem idôvel elterjed.

- Rövid távon mit vársz a Teleháztól?

- Anyagi hasznot semmiképpen, ez egy eleve vesztes vállalkozás ebbôl a szempontból. A szolgáltatások díjai kb. egyharmadát fedezik a költségeinknek, inkább azt várom, hogy az emberek vegyék észre, hogy nem lehet elbújni az információhiány árnyékában és belássák azt, hogy jövôje annak van, aki élni tud a megszerzett információkkal.

F.W.E.

Dagesztán leválasztása Oroszországról, iszlám állam megteremtése, majd Csecsenföld és Dagesztán újraegyesítése - lényegében így foglalható össze a vahabiták célja az észak-kaukázusi orosz területeken. Az iszlám szélsôséges, harcias áramlatának hívei a dzsihád meghirdetésével Sámil imám nyomdokain haladnak, aki a múlt század 20-as éveiben indított szent háborút az orosz birodalom ellen, s küzdelme csak 1859-ben, a jelentôs cári túlerôvel szemben bukott el.

A 18. századi Arábiában keletkezett puritán muzulmán szekta alapjait Mohamed ibn Abdul Vahhab (1707-87) rakta le, meghirdetve a "tiszta" szunnita hit visszaállítását az arab egységmozgalom ideológiájaként. Századunk elején a vahabiták központja Kuvait lett, s innen kiindulva hozták létre Szaúd-Arábiát, amely ma is ezen iszlám irányzat bôkezû forrásának számít, noha számos más arab országban is komoly tömegbázissal rendelkezik.

A vahabiták nem nagyon ismerik el a szunnát, azaz a Mohamed proféta és tanítványai életérôl, cselekedeteirôl szájhagyomány útján fennmaradt ortodox szokásjog gyûjteményét, hanem azt vallják, hogy egy az Isten, Allah - szenteket nem ismernek el -, s kizárólag a Korán a törvény, amelynek betûjét, nem pedig szellemét kell követni. A vallási áramlat nem fogadja el a muzulmán papságot sem, mert azt tartja, hogy nincs szükség közvetítôkre Isten és hívô között. Elveik érvényesítésénél rendkívül határozottak és harciasak: 1801-ben például porig rombolták a siíta szent helyeket, 1806-ban Mekkát is bevették, ahol a Kába kivételével minden más muszlim szent helyet szétvertek, Medinában pedig Mohamed sírját is meggyalázták.

A vahabiták szigorú keretek közé szorítják a hívôk életét, pontosan elôírva, mit szabad és mit nem. Igy például a dagesztáni vahabiták naponta ötször imádkoznak, tilos a kártyajáték, a tánc, a vodka. A férfiaknál elôírás a szakáll, a nôknek el kell fedniük arcukat is. Mohamed kultuszának tagadása nyomán tilos a próféta sírjának meglátogatása, csak három szent hely létezik számukra: Mekka, Medina és a jeruzsálemi al-Aksza mecset. Nem ajánlatos az ôsök sírjának látogatása sem - a halottakat nem szabad isteníteni! -, így egy iszlám harcos csak azért keresheti fel apja nyughelyét, hogy megbocsátást kérjen számára Allahtól.

A vallási irányzat kulcseleme a dzsihád (gazavat), a szent háború a hitetlenek (káfirok, gyaurok) és a "tiszta iszlámot" tagadó muzulmánok ellen is. Igy nem véletlen, hogy miután Csecsenföldön létrejött az iszlám állam, Groznij komoly összetûzésbe keveredett a vahabitákkal, s az oroszellenes egységfrontot vallási belviszály váltotta fel.

A dzsihád a vahabiták egyes ideológusai szerint az iszlám hatodik posztulátuma, amely kiegészíti az iszlám híveinek öt fô kötelességét: a hitvallást (sahad), a napi imákat (szaliat), a Ramadán havi böjtöt (szaum), a jótékonykodást (zakiat) és a mekkai zarándoklatot (hádzs). A vahabiták ennek megfelelôen rendkívül fanatikusak a hit terjesztésének kérdésében - akárcsak a középkori hódítások idején -, és készek fegyverrel is harcolni politikai és vallási ellenfeleikkel céljaik, az új iszlám eszményképeinek elfogadtatása érdekében.

A vahabita tanítások már a hetvenes években terjedni kezdtek az akkori Szovjetunió területén, elsôsorban az Észak-Kaukázusban, ahol a szovjet rend sem tudta felszámolni az iszlámot, a hegyi népek hagyományait: Ingusföldön ma már például hivatalosan is lehetséges a többnejûség, más területeken ugyancsak elismerik a leányrablások hagyományát és a vérbosszú törvényeit. A Szovjetunió felbomlását követôen új lehetôségek nyíltak az iszlamisták elôtt: a felerôsödô nacionalista hangulat, a szakadár törekvések, a Moszkva gyámsága alól való szabadulás igénye, az ideológiai vákuum és a vészesen rosszabbodó gazdasági helyzet mind több fiatalt csábított a vahabiták soraiba, nem is szólva a függetlenség híveirôl és a nacionalistákról.

A csecsen függetlenség és a Kaukázus "felszabadítása" jelszavának megvalósításához a szaúdi, pakisztáni, török és jordániai radikális muszlim szervezetek katonai szakértôk küldése mellett komoly anyagi támogatást is biztosítottak. A vahabiták soraiba lépô igazhitû 5-800 dollár egyszeri segélyt kap, majd havi 300 dolláros apanázst, ami nem elhanyagolható érv a nincstelen, s az orosz gazdasági válság által leginkább sújtott kaukázusi területeken. A vahabiták nem ódzkodnak attól sem, hogy pénzalapjaikat túszejtésekkel töltsék fel, ugyanis a hitetlenek ellen minden akció megengedett, így a szervezett bûnözôi csoportokkal is komoly kapcsolatokat építettek ki.

A "dolláros iszlám" egy ideig jól megvolt más muzulmánokkal, s a dagesztáni falvakban a különbözô áramlatok felváltva használták a mecseteket. Az utóbbi idôszakban viszont már számos dagesztáni településen saját templomokat és iskolákat építettek a vahabiták, külön tévécsatornákat hoztak létre, a tehetséges fiatalokat pedig szaúdi, malajziai, pakisztáni és egyiptomi vahabita központokba küldték tanulni. A jelentôs anyagi lehetôségek nyomán a vahabizmus nemcsak Csecsenföldön és Dagesztánban terjedt el, hanem Karacsáj- és Cserkeszföldön, Kabard- és Balkarföldön, továbbá az asztrahányi és a sztavropoli területen, mi több, vallási közösségek létesültek már Kalmükföldön, a krasznodári és a rosztovi területen.

Dagesztánban sok falu vezette be még tavaly az iszlám törvénykezést, a sariját, de a Mahacskalában székelô világi vezetés végül tartózkodott a fegyveres fellépéstôl, és tehetetlenségét beismerve megállapodást kötött a vahabita közösségekkel. Figyelemre méltó, hogy e falvakban iszlám gárdák is alakultak, a harcosok pedig a csecsen kiképzôközpontokban sajátították el a fegyverforgatást.

A vahabiták céljaik megvalósítását három lépcsôben képzelik el: az elsô feladat az iszlám elterjesztése és Allah egyedüli hatalmának elismertetése; a második a muzulmán egység és testvériség megerôsítése; a harmadik pedig a dzsihád a teokrata iszlám állam létrehozása érdekében. A dagesztáni vahabita ideológusok szerint a kaukázusi köztársaságban most indult be a harmadik fázis, s jött el a dzsihád ideje, akárcsak néhány éve Csecsenföldön.

Természetesen nem kizárólag az iszlám forradalom exportjáról van szó, annak ellenére, hogy a dagesztáni dzsihád vezetôi fôként csecsenek, köztük Sámil Bászájev hadúr - aki a szent háború imámjává lépett elô -, Movladi Udugov volt csecsen külügyminiszter, vahabita ideológus, illetve Zelimhan Janderbijev volt csecsen elnök. A dagesztáni és csecsen vahabita mozgalmak még 1997 nyarán koordinációs központot hoztak létre, s megalakították Csecsenföld és Dagesztán népeinek kongresszusát, éppen a Sámil imám által meghirdetett célok megvalósítására. Dagesztánban rendkívül erôs a vahabita befolyás. A dagesztáni iszlám sura (tanács) tagja Adallo ismert író, aki munkásságát teljes egészében a hitetlenek elleni harc dicsôítésének szenteli.

A választásokra készülô Moszkva a jelek szerint ugyanazokat a hibákat követi el, mint 1994-ben Csecsenföld esetében. A Kreml az elmúlt években sem tudta kialakítani kaukázusi politikáját, nem volt képes rendezni viszonyát Groznijjal, s a térség feszítô társadalmi és gazdasági problémáival sem nagyon tudott mit kezdeni. Pedig most pontos információi voltak arról, mikor, hol és mire készülnek az iszlamisták, akik az utóbbi két évben egyáltalán nem csináltak titkot terveikbôl. Vészterhes következményei lehetnek viszont annak, ha az orosz vezetés kizárólag katonai problémaként kezeli a csecsen-dagesztáni határon kirobbant összetûzéseket, s úgy véli, hogy a hadsereg bevetésével végérvényesen pacifikálni lehet a térséget. Egész Észak-Kaukázus lángba borulhat annak ellenére, hogy a dagesztániak többsége - éppen a helyi klánok, a kaviár-, az alkohol- és a kábítószermaffiák érdekeit védve - támogatni látszik a szövetségi erôket. Kérdés azonban, hogy meddig, hiszen a lakosság körében most kiosztott fegyvereket nem csak a vahabiták ellen lehet fordítani. A csecsen-dagesztáni iszlám állam hozzáférhet a Kaszpi-tengeri olajhoz, s ezzel teljességgel felboríthatja a térség egyensúlyát.

(MTI)

A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) tevékenységének nemzetközi ellenôrzés alá vonását sürgette Ibrahim Rugova, a koszovói albánok mérsékelt vezetôje. Szerinte természetes fejlemény volt, hogy a KFOR-erôk bevonulása után az UCK fegyveres csoportjai elômerészkedtek a hegyekbôl, és tagjaik irányító pozíciókra tettek szert a koszovói városokban és falvakban. Rugova szerint mielôbb olyan megállapodásra van szükség, amely tevékenységüket szabályok közé szorítja, mivel "az egész ország irányítása nem hagyható rá az UCK-ra".

A mérsékeltnek tartott albán vezetô ezért sürgette a nemzetközi rendôri erô Koszovóba telepítésének felgyorsítását s azt, hogy a nemzetközi közigazgatás legyen aktívabb a terület újjáépítésében és az UCK gerillaszervezetbôl polgári politikai erôvé történô átalakításában. Rugova kijelentette, hogy pártja, a Koszovói Demokratikus Liga kész együttmûködni nemcsak az ENSZ-szel, hanem a rivális koszovói erôkkel is. A politikus, akit nem hivatalosan már kétszer is elnökükké választottak a koszovói albánok, önmagát tekinti Koszovó legitim elnökének. Közölte, hogy a nemzetközi irányítás alatt álló közigazgatási testületekben szorosan együtt kíván mûködni másokkal, köztük Hashim Thaqival, az UCK magát miniszterelnökké nyilvánító vezetôjével is, egészen addig, amíg Koszovóban választások révén létre nem jön az új közigazgatás. A törvényhozási és helyhatósági választásokat szerinte a jövô év tavaszán kellene megtartani Koszovóban, utánuk pedig hivatalos elnökválasztásnak kell következnie.

Hashim Thaqi, a koszovói albánok ideiglenes kormányának vezetôje kitart amellett, hogy az albánok követelte független Koszovó állam rendelkezzen saját véderôvel, s ezt a megállapodások értelmében feloszlatandó UCK részeibôl kívánja létrehozni. A politikus kifejtette, hogy az UCK nem marad fenn jelenlegi formájában, hanem három területre teszi át tevékenységét: politikai pártot alapít, tagjainak egy másik része az újonnan alakítandó rendôrséghez csatlakozik, és a (követelt) független albán államnak lesz saját védereje is, amely szintén az UCK-ból alakul majd meg. Thaqi úgy vélte: az elnevezéseknek nincs jelentôsége, de a saját véderôrôl nem mondhat le Koszovó még akkor sem, ha Szerbiában változik a politikai helyzet: Koszovó államnak területe lesz, valamint nemzete, amely majd eldönti, milyen legyen az állam. Ami pedig a vonatkozó ENSZ-határozatot illeti - amelyben nincs szó fegyveres erôrôl -, Thaqi kijelentette: "A koszovói politikai fejlôdés folyamat. A Koszovó-kérdés a mi megítélésünk szerint még nem dôlt el."

Thaqi arra a kérdésre, hogy kormányának nincs legitimitása, s beszélhet-e így a koszovói albánok nevében, úgy válaszolt: a független koszovói állam ideiglenes kormányának megalakításával Rambouillet-ban minden albán politikai erô egyetértett, s a kormány széles politikai alapokon nyugszik, csak Ibrahim Rugova pártjának néhány csoportja maradt távol. Thaqi kifejtette: a választásokig egy konzultatív és egy végrehajtó testület mûködne, s az ezek által kidolgozott ideiglenes törvényeket aztán a jogszerûen megválasztott parlament jóváhagyná vagy átdolgozná.

Nézeteltérése Bernard Kouchnerrel, a koszovói átmeneti ENSZ-közigazgatás vezetôjével éppen a jogalkotás körül forog, mert Koszovóban nem érvényesülhetnek a Milosevics-féle állam törvényei, és nem bíráskodhatnak a régi bírák. Kosovska Mitrovicát illetôen Thaqi elmondta: az ottani feszültség abból adódik, hogy a városban még mindig szerb rendôrök állomásoznak - mint Pristinában és másutt is, ami tarthatatlan. Az erre vonatkozó bizonyítékokat elôterjesztették a KFOR-nak, s most választ várnak.

fenyegetés

A Rhododendron 1990-ben alakult meg. 1993-as átszervezését követôen 1994. január 17-étôl mûködik jogi személyként. Az eltelt közel egy évtized számos figyelemre méltó kezdeményezése fûzôdik nevükhöz. Ilyenek a Kelemen-havasokbeli Nemzeti Park létrehozása, a Maros völgyének megtisztítása a Maroshévíz és Déda közé esô szakaszon, három hektárnyi erdôterület újratelepítése a Makfalvához tartozó határrészen, különbözô tudományos tanácskozások és értekezletek megszervezése és végül az utolsó a sorban: a vásárhelyi Azomures vegyipari kombinát által okozott környezetszennyezés felszámolása vagy legalábbis megfékezése érdekében indított Tiszta levegôt Marosvásárhelynek! kampány. Ábrán Péter erdômérnököt, a kampány fô szervezôjét és animátorát annak jelenlegi helyzetérôl kérdeztük, de válaszaiból fény derül a romániai környezetvédô mozgalmak lehetôségeire, esélyeire, hatékonyságára is.

- A vásárhelyi vegyi kombinát, az Azomures a szakminisztérium szerint Románia húsz legszennyezôbb ipari létesítménye közé tartozik. Az 1995-ös környezetvédelmi törvényben foglaltak értelmében az Azomures 1997 januárjában elôször tett kísérletet arra, hogy megszerezze a mûködéséhez szükséges engedélyeket. Elsô próbálkozása sikertelennek bizonyult, mint ahogyan az azt követôk is. Idôközben ugyan sikerült egy ideiglenes engedélyt kijárniuk, de ez nem menti fel ôket a törvény által elôírt követelmények teljesítése alól. Jelenleg - 1999 nyarán - még mindig igencsak bizonytalan, hogy megszerezhetik-e.

- Az imént a szükséges engedélyeztetés megszerzésére irányuló sikertelen kísérletekrôl szólt

- Elôször azért utasították vissza az illetékesek azt az iratcsomót, amelyet a vegyipari kombinát szakemberei állítottak össze, mert az - természetszerûleg - nem lehetett objektív. Ezért az Azomures kénytelen volt versenytárgyalást kiírni egy újabb, a környezeti ártalmakra vonatkozó hatástanulmány elkészítésére. Ezt a fôvárosi IPROCHIM kutatóintézet nyerte meg. Sajnos a bukarestiek sem végeztek megfelelô munkát, bizonyos szakmán kívüli szempontoknak engedve megpróbálták bagatellizálni a vegyi üzem által okozott környezetszennyezés méreteit. 1997. október 7-én ezt a kérelmüket is visszautasították, mint ahogyan a sorrendben harmadik, 1998. június 20-ait is.

- Hol a helye, mit vállalt fel a Rhododendron ebben a kötélhúzásban?

- Tiszta, lehetôleg szennyezôdésmentes környezetben élni az alapvetô emberi jogok közé tartozik. Környezetvédôként ennek a jognak az érvényesítését vállaltuk. Abban, hogy az illetékesek három ízben is elutasították a kombinát mûködési engedélyének megadását, gondolom, nekünk is komoly szerepünk volt. Az 1997. szeptember 24-ei, a vásárhelyi Környezetvédelmi Felügyelôség elôtt tartott tüntetésünk után - amelyet a figyelemfelkeltés mellett az illetékes megyei hatóságok támogatása, biztatása érdekében szerveztünk - az Azomures beperelt bennünket, tetemes anyagi kártérítést követelve. Ekkor - védekezésként - ellentanulmány elkészítésére kényszerültünk. Ennek a tanulmánynak is köszönhetô, hogy 1998. október 10-én a hatóságok egészségi kockázati hatástanulmány összeállítására kötelezték az Azomurest. Ettôl kezdve már nem arról szól a történet, hogy káros-e vagy sem az egészségre a kombinát okozta környezetszennyezés, hanem arról, hogy mennyire az.

- Egy ilyen kampány jelentôs anyagi és erkölcsi támogatás nélkül elképzelhetetlen

- Az eddig történtek azt bizonyították, hogy a város lakói, a civil társadalom immár hajlandó és képes is szavát hallatni az ôt közvetlenül érintô kérdésekben. A kampány támogatására szervezett aláírásgyûjtés eredménye csak megerôsíti az elôbbi állításomat. Mára már kb. 12 ezren jelezték aláírásukkal, hogy támogatják törekvéseinket. Igaz viszont az is, hogy a legnehezebb idôszakban, a már említett perbefogás hatására sokan hátat fordítottak nekünk. A vásárhelyi civil szervezetek közül mindvégig mellettünk álltak néhányan, mint például az Oázis és a Milvus alapítványok. De köszönettel tartozunk Bedô Károly, Dienes Sándor és Ramona Ureche orvosprofesszoroknak, valamint a kolozsvári Eugen Gurzãu kutatónak is, akik a légszennyezés terén végzett kutatásaik, felméréseik eredményeinek közzétételével nagyban hozzájárultak kampányunk sikeréhez. Az erkölcsi támogatás mellett a bukaresti Civil Társadalom Fejlôdéséért Alapítvány (FDSS) 3200 dollárral járult hozzá az ellentanulmány elkészítésének költségeihez, 2400 dollárt pedig a Világbanktól kaptunk erre a célra. Megemlíteném városunk polgár-mesterének, Fodor Imrének az erkölcsi támogatását is, aki két alkalommal is nyilvánosan méltatta egyesületünk tevékenységét.

- Említette, hogy "valakik" a befolyásolás, a nyomásgyakorlás eszközéhez folyamodva próbálták jobb belátásra bírni, netán meghátrálásra kényszeríteni az egyesület tagjait

- A vegyipari kombinát egyes vezetôinek befolyása, a különbözô gazdasági, politikai érdekszférák összefüggése folytán, a múltból ismert módon mûködô kapcsolatrendszereknek a hatására sokan - egyesek különbözô érdekekbôl, mások karrierféltésbôl - hátat fordítottak nekünk. Akiknél pedig - mint jómagamnál - nem volt eredményes a "mézesmadzag", azoknál a megfélemlítés eszközét alkalmazták azok a "valakik", akik nem értenek egyet a céljainkkal. Húszesztendôs, lerobbant Dacia személygépkocsinkat, enyhén szólva gyanús körülmények között, kétszer is megrongálták. Engem pedig névtelen telefonálók fenyegettek, lakásomat két alkalommal is feltörték, ahonnan csekélynek mondható pénzösszeg mellett fôleg az egyesület különbözô hivatalos és kevésbé hivatalos írásos dokumentumait vitték el. A bûnüldözô szervek azonban, annak ellenére, hogy részletes személyleírást adtam a betörés feltételezett elkövetôjérôl, még semmi eredményt nem értek el a nyomozás során.

- Eddigi tapasztalatai szerint hogyan ítéli meg, sikeresnek mondható-e kampányuk vagy sem?

- Megítélésem szerint egyértelmûen sikeresnek mondható. Az a tény, hogy tizenkétezer ember aláírásával támogatja törekvéseinket azt bizonyítja, hogy a civil társadalom mûködik, az emberek lassan ráébrednek arra, hogy van beleszólásuk az ôket - környezetüket, egészségüket - közvetlenül érintô ügyek rendezésébe. Ha csak ennyit értünk volna el, már az is megérte volna a fáradságot.

Szentgyörgyi László

Berettyószéplak

Bihar megye, de talán az ország egyik legkülönösebb községe Berettyószéplak. Az immár csak nevében szép település szerencséje - de egyben nehézségeinek forrása - fejlett ipara. A "vizek faluja" két patak és a Berettyó folyó egybeömlésénél fekszik, területe egyben a helyi kôolajkitermelô vállalat mûködési terepe. A konyhakertekben "bólogató" olajszivattyúk, fúrótornyok állnak. A szénhidrogén-kitermelésen kívül itt van az ország legjelentôsebb bitumengyára, a Petrolsub finomító is.

Eugen Moldovan, az ötezer lakosú (magyar, román, szlovák) nagyközség polgármestere készséggel állt a sajtó rendelkezésére. Ismertette eredményeiket, de nem hallgatta el gondjaikat sem. Több mint egymilliárdot költöttek két utca leaszfaltozására, remélhetôleg még ez évben az új községháza is elkészül. Berettyószéplak nevét három éve, az egy tucat halálos áldozatot követelô árvíz nyomán kapta fel a média. Azóta kimélyítették a Baromlak és Széppatak medrét, kikövezték, dróthálóval erôsítették meg a partokat. Ôszre elkészül a Baromlak patak Széplak fölötti folyását keresztezô védôgát is. Nem történt azonban lényegesebb elôrelépés négy csatlakozó települést, bányászfalvakat fenyegetô földcsuszamlás tekintetében. Ehhez sürgôs kormánytámogatásra lenne szükségük.

Berettyószéplak fejlett iparának köszönhetôen a viszonylag jó anyagi helyzetben lévô települések közé tartozik, a munkásság béradóinak köszönhetôen. Júniusban hat és félmilliárd lej évi költségvetést prognosztizáltak, de hiba csúszott a számításokba. Veszélybe került másfél milliárd lej sorsa. A kôolaj-finomító alkalmazottaitól beszedett béradó ugyanis jelenleg a szomszédos Bályok községet gazdagítja. Az történt, hogy a cég `64-es alapításakor a vállalatot bályoki határra telepítették. Az érintett terület kikerült a mezôgazdasági mûvelésbôl és ipari zónává minôsült. Az ellentmondás abból fakad, hogy ugyanakkor a Petrolsubot Széplakra jegyezték be és az itteni Liliom utca végén van a telephelye. A vállalat infrastrukturális szempontból is a településhez tartozik, a mûködésekor keletkezô szennyezôdéseket is széplaki területen tárolják. A polgármester az 1999/30-as kormányhatározat értelmében jogtalannak ítéli a helyzetet, melynek tisztázása érdekében a prefektúrához fordult jogorvoslatért. A megyefônök azonban Bályok mellé állt. A széplakiak újbóli megkeresésére, melyben felvetették, hogy a prefektúrának nincs joga ilyen döntést hozni, a megszólított hatóság elismerte a hibát, ám a Megyei Pénzügyi Igazgatóság felé történô ajánlásuk érvényben maradt. Amennyiben a helyzet nem változik, a széplaki elöljáróság törvényre adja az ügyet, pert indítva az érintettek, köztük a pénzügy és a prefektúra ellen.

Albert Attila

A jövedelmekben Ausztria és keleti szomszédai között mutatkozó különbség lassabban csökken, mint arra korábban számítottak. Ezért a reformországoknak az Európai Unióhoz való csatlakozásakor hosszú idôre átmeneti szabályozásra van szüksége - állapította meg az osztrák Munkakamara.

A kelet-európai országokban emelkednek ugyan a jövedelmek, de az Ausztriával szemben fennálló különbség alig csökken. Ezért az EU-csatlakozásnál olyan, hosszú ideig érvényes átmeneti szabályozásra van szükség, amely nem csupán határidôket tûz ki, hanem tekintettel van a gazdasági erôben, a bérpolitikában és a munkanélküliségben mutatkozó különbségek csökkentésére is.

Magyarország és Ausztria között a jövedelmekben mutatkozó különbség vásárlóerô-paritásban mérve nem csökkent: a magyar átlagbér 1998-ban - akárcsak 1992-ben - az osztrák átlagbér 34 százalékát tette ki. Szlovénia közelítette meg leginkább az osztrák bérszínvonalat: 1998-ban ott az átlagbér elérte az ausztriai 67 százalékát, míg 1992-ben 57 százalék volt az arány. Második helyen Csehország áll, ahol a munkavállalók az osztrák átlagbér 40 százalékát keresik (1992-ben: 31), és Szlovákiában ez az érték 35 százalék (1992-ben 28 százalék volt). Lengyelországban ugyancsak az osztrák átlagbér 35 százalékát keresi a munkavállaló, de 1992-ben még csak az osztrák bér 29 százalékát tette ki a keresete.

A különbségek még ennél is jóval nagyobbak, ha a potenciális ingázók szempontjából fontos átváltási árfolyam szerint számolják át a béreket: a szlovéniai átlagbér így számítva az ausztriai 40 százalékának, a csehországi és lengyelországi átlagbér az ausztriai 15 százalékának, a magyarországi az osztrák átlagbér 13 százalékának és a szlovákiai átlagbér az ausztriai 12 százalékának felelt meg.

Oroszország és Bulgária messze a felsorolt országok mögött jár a bérek összehasonlításában. Mindkét országban csökkentek 1992 és 1998 között az ausztriaihoz viszonyítva a bérek: Oroszországban 23-ról 17 százalékra, Bulgáriában 23-ról 18 százalékra. Romániát nem is jegyzik...

Mivel a reformországok bérszínvonala a vártnál lassabban közeledik az ausztriai bérek színvonalához, a bécsi Munkakamara az EU keleti bôvítése során védôintézkedéseket követel az osztrák munkaerôpiac számára.

- A gyermekvédelem nyugati vívmányai, tapasztalatai iránt eddig is nyitott, partnereiktôl nem csak anyagi segítséget váró Szatmár megyei árvaházak - új nevükön Gyermekelhelyezési Központok - jelenleg egy magyarországi egyesülettel alakítanak ki egyre szorosabb kapcsolatot. Mennyiben segítheti ez az átszervezés ezer gondja között vergôdô hazai gyermekvédelmi intézmények munkáját?

- A hozzánk hasonló gondokkal küzdô államok közül Magyarország már jócskán megelôzött bennünket ezen a téren, a gyermekvédelem európai szintre való felzárkóztatására konkrét elképzeléseik, intézményekre, emberekre lebontható stratégiájuk van. A nyírbátori gyermekotthon már régebben megtalálta a kapcsolatot a halmival, igazgatója - aki egyúttal a náluk gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek ernyôszervezetének, az Értük-Velük Egyesületnek is elnöke - szorgalmazta ennek más hazai intézményekre való kiterjesztését. Ez magába foglalná más határon túli és hazai gyermekotthonok közötti testvérkapcsolatok létesítését kéthetes gyermeknyaraltatási programokban, valamint egyéb közös tevékenységekben való részvételt. Elsô lépésként létre is jött egy keretegyezmény az egyesület, valamint a Szatmár megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság között. Két együttmûködési területben állapodtunk meg, az egyik a különbözô csereprogramokban, táborok szervezésében, gyermekrendezvényeken való részvételekben, a másik a gyermekvédelmi szakemberek továbbképzését célzó tapasztalatcseréken, megbeszéléseken folyó közös munka. Ez az év elején történt. Azóta 27 gyermekvédelemmel foglalkozó megyénkbeli személy volt négynapos tanulmányi úton Mátészalkán, Nyírbátorban és Szentesen. A Nyírbátor-Halmi, Szatmárnémeti-Szentes és Nagykároly-Makó helységek gyermekházai között kialakult együttmûködés eredményeképpen 72 Szatmár megyei gyermek nyaralt ezeken a helyeken, mi pedig 60 ottani kiskorút láttunk vendégül. Ez természetesen a velük utazó kísérô személyzetnek is alkalmat adott tapasztalatszerzésre, kapcsolatok kiépítésére. Szeptemberben majd a zánkai Százszorszép Gyermekfesztiválon vesz részt 25-25 gyermek a szatmárnémeti és nagykárolyi gyermekotthonból. Novemberben kerül sor az egyszer már Nyírbátorban és Szentesen járt 27 szakember újabb továbbképzô látogatására, felsô vezetôi szinten pedig rendszeresen kapunk 2-3 személyes meghívást külön- bözô szakmai megbeszélésekre, nemkülönben az egyesület évi közgyûlésére. Természetesen ez a lehetôség más megyék számára is nyitva áll, az Értük-Velük Egyesület - amelynek több mint 200 tagja van, állami intézmények, gyermekvédelemmel foglalkozó civil szervezetek, családsegítô központok egyaránt - vezetôi nem gyôzik hangsúlyozni: szeretnék összehozni mindazokat az intézményeket és szakembereket, amelyek nyitottak az együttmûködésre. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az így létrejövô testvérkapcsolatok a szó szoros értelmében azok. Rengeteget tanulhatunk tôlük, de mi is tudunk adni, újdonságokat mondani nekik. Valódi együttmûködésre nyílik így lehetôség, nem pedig a nyugati gazdagoktól vár alamizsnát a keleti szegény testvér... A Gyermekvédelmi Igazgatóság egy másik fontos támogatója a Crest Nonprofit Szervezetek Forrásközpontja, amely elsôsorban a gyermekházak átszervezési terveinek a kidolgozásában nyújtott segítséget, illetve a munkatársak továbbképzésében, stratégiai és szervezési tanácsadásban.

- Eddig egyetlenegyszer sem használta az árvaház kifejezést. Annyira átalakult volna már az egész intézményrendszer, hogy többé nem fedi a fogalmat?

- Az árvaház szó eddig sem fedte a valóságot, hiszen az állami intézményekben nevelkedô kiskorúak közel felének élnek a szülei. Az intézményrendszer átalakítása pedig folyamatban van ugyan, de a kezdeti elképzelésekbôl jószerével csak az valósult meg, ami nem kerül pénzbe: kisebb horderejû, inkább emberi jóérzésen alapuló gondok, szervezési problémák. Az embereket rá lehet nevelni, hogy bizonyos dolgokra jobban odafigyeljenek. De a rendszer egészének átalakítása hatalmas összegeket igényel, amelyeket nagyon nehéz elôteremteni.

- Az utóbbi tíz évben az árvaházak rengeteg külföldi segélyt kaptak országszerte, partnerkapcsolatok létesültek, támogatók jelentkeztek. Nem enyhített a gondokon mindez?

- A felkínált lehetôségekkel többnyire éltünk is. De sok minden egyéb is történt ezalatt, és nekünk hosszú hónapokba tellett csak az, hogy visszaszerezzük a hitelünket külföldi partnereinknél. Támogatóink egyik nagy csoportját az örökbefogadással foglalkozó nemzetközi alapítványok képezik. Ezek komoly anyagi háttérrel rendelkeznek, akár azt a fényûzést is megengedhetnék maguknak, hogy nekünk segítsenek. De itt is ártani tud a félretájékoztatás, az információhiány, a primitív rosszindulat. Tudok olyan gyermekrôl, aki süketnémaként nevelkedett egyik intézményünkben, amíg egy amerikai házaspár örökbe nem fogadta. Jelenleg ottani állampolgár, egészséges, normális emberi életet él. Rengeteg kiskorú van a szatmári gyermekotthonban, akiknél még a pontos diagnózist sem sikerült felállítani - mert az, hogy a gyermek "enyhén szellemi fogyatékos", a mi szempontunkból semmit sem jelent. Legtöbbjüket ugyanis megfelelô körülmények között 2-3 év alatt teljesen helyre lehetne hozni. Akik nálunk "gyermekeladást" és hasonló ostobaságokat emlegetnek, vajon hajlandóak volnának-e fölnevelni egy cigány származású vagy beteg gyermeket? Nyugaton az örökbe fogadó szülôk általában nem különböztetik meg a kicsiket nemzetiség szerint, egy problémás vagy szellemileg visszamaradott kiskorú felnevelését sok esetben egyenesen kihívásként fogják fel. A feltételeket pedig biztosítani tudják a gyógyításához. Miközben sorsának további alakulását éppen úgy nyomon lehet innen követni, mintha csak a szomszéd faluban volna. Az ilyen örökbefogadásokat törvények egész sora, Románia által is aláírt nemzetközi egyezmények szabályozzák, pontosan és biztonságosan. Partnereink másik csoportja itt helyben szeretne segíteni a mi gyermekeinken. Ôk azok, akiknek bizalmát - nagyon remélem - az utóbbi hónapok megfeszített munkájával sikerült visszaszerezni, rájuk számíthatunk esetleg az átszervezéseknél. Szatmár megyében tizenegy gyermekotthon van, közülük hatnak az átszervezésére már készen van a pontos terv, a többiek részletes kidolgozása is folyamatban van. Az 1-es számú csecsemôotthon épületében már hozzá is fogtunk a munkálatokhoz: a földszinten napközi otthon lesz, valamint tanácsadói szolgálat szülôk részére, az emeleten pedig a továbbra is intézeti körülmények között nálunk maradó gyermekek kapnak helyet - mintegy 50 személy az eredeti 320-ból. A szintén szatmárnémeti 2-es és 3-as számú kisgyermekotthon családi modulokká alakul. A 4-es számú épület földszintjén egy amerikai alapítvánnyal közös projekt kap helyet, 16 kiskorú nevelkedik majd itt. Ugyancsak itt lesz a leányanyák otthona. A helybeli iskoláskorú gyermekek otthona szintén családi otthonokká alakul, de egyféle átmeneti formában, nem fognak ott lakni a nevelôszülôk. A pomi gyermekházból üdülôfalut szeretnénk kialakítani. Nántûn és Bélteken mikrofarm és szakmunkásképzô lesz. Erdôdön ezenfelül lakásokat is kialakítunk a rendszert elhagyó, de odakint helyüket nehezen megtaláló fiatalok számára. Halmiban, Mezôpetriben és Nagykárolyban szintén családi modulok lesznek, nevelôszülôkkel.

- Hogyan mûködnek ezek? Hát a családba való visszahelyezések?

- Többféle változat is létezhet a rendszeren belül. A legcélravezetôbb talán az, amelyikben egy nevelô házaspár gondoskodik 5-8 különbözô korú gyermekrôl, akárcsak egy igazi családban. Egyikük - többnyire a feleség - a mi alkalmazottunk, tôlünk munkabért s a napközben adódó tennivalókhoz kisegítô személyzetet kap, házastársa másutt dolgozik. De olyan is van, hogy tízfôs csoportok nevelkednek az általunk biztosított lakásban, általunk fizetett felvigyázók felügyelete alatt. Nemrég hozzáláttunk saját nevelôszülô-hálózatunk kiépítéséhez. Nálunk eddig 56 hivatásos nevelôanya tette le sikerrel az összes vizsgát, de jövô ilyenkorra már 150-nek szeretnénk gyermeket kiadni. Ha többségük csupán egy-két gyermek felnevelésére vállalkozik is, ez a forma akkor is elônyös mindkét fél számára: a szülônek megbízható jövedelmet, a gyermekeknek az intézményeknél jobb körülményeket, természetes környezetet biztosít. Persze a természetes családot ez sem pótolhatja. Ezért igyekszünk a megelôzésre helyezni a hangsúlyt, segítjük a nehéz anyagi helyzetben lévô szülôket, amiben csak lehet. Bár a szociális gondok megoldása nem a mi feladatunk, havi 300 ezer lejes segélyt biztosítunk hat hónapon át a gyermeket tôlünk hazavivô szülônek. Rendszeres felméréseket végzünk, nyomon követjük a szülôk anyagi, társadalmi helyzetét. Olyan hozzátartozók esetében, akik képesek volnának kivenni és nevelni a hozzánk beadott kiskorút, igyekszünk kikényszeríteni a döntést: vagy vigyék haza, vagy járuljanak hozzá az örökbefogadásához.

- Mennyibe kerül egy gyermek intézményben való felnevelése? Hát a nevelôszülôknél történô ellátása?

- Jelenleg - masszív leépítések után - 1 millió 900 ezerbôl biztosítható nálunk egy csecsemô havi eltartása. Ugyanaz nevelôszülôknél, ahol érzelmileg összehasonlíthatatlanul többet kap, félmillióval kerül kevesebbe személyenként. Amellett visszaélésekre, gyermekekkel való üzérkedésre egyszerûen nincs lehetôség. A szociális gondozók terepmunkája, a gyermek adatainak számítógépes nyilvántartása, fejlôdésének rendszeres nyomonkövetése hosszú távon kiiktatja a visszaélések lehetôségét. De a nevelôszülôk bérét külsô forrásokból vagyunk kénytelenek biztosítani, a költségvetésbôl erre nem kapunk semmit. Egyébként is mi a megyei tanács hatáskörébe tartozunk, annak pedig nincs pénze. Mintegy 30 partnerünk van, akik hajlandók bennünket támogatni anyagilag, de ez korántsem jelenti a személyzet bérének vagy a "fogyóeszközöknek" (az alapvetô élelmiszerektôl a pelenkáig, a mosóportól a villanyáramig minden kiadásunk ide- tartozik) a biztosítását. Elsôsorban célpályázatokat támogatnak. Papíron, konkrétan meg kell magyaráznunk: mit kérünk és miért, mekkora részt és milyen kötelezettségeket vállalunk mi. Hajlandók támogatni az átszervezést, a személyzet képzését, új nevelôi kategóriák alkalmazását, de a bérek és az alapellátás biztosítása szerintük az állam és a helyi közösségek feladata. Nagyon rossz benyomást kelt a nyugatiakban az, hogy - a jelenlegi rendelkezések egyenes következményeként - a nekünk szánt pénz is a tanács nagy közös kasszájába folyik be... Elôfordulhat, hogy nem jutunk hozzá idejében. A nyugati partnerrel pedig ilyet csak egyszer lehet tenni. A második alkalommal azt mondja, ne haragudjunk, de ô a gyermekeknek szánt pénzt nem azért adta, hogy csak hónapok múltán érkezzen meg rendeltetési helyére. Kénytelen vagyok arra biztatni a minket segíteni akarókat: vásároljanak meg számunkra ôk mindent, amit csak lehet, hogy ne kerüljön sor átutalásokra. Ráadásul a saját személyes hitelemmel kell garantálnom egy olyan rendszernek a mûködését, amely nemcsak hogy nem rajtam múlik, de egy abszolút életképtelen elképzelésen alapul. Esetleg önhibámon kívül kiábrándítva olyan embereket, akikkel tíz év múlva szép és nagy dolgokat tudnánk véghez vinni.

- Az elmúlt hónapokban megsokasodtak a gondok...

- Úgy 2-3 hónapja lehetetlen anyagi helyzetbe kerültünk. Mintegy 160 millió lejes adósságállományunk gyûlt fel, éppen az alapkiadások területén. Csak a tejgyárnak 37 millióval tartoztunk, de azonkívül is szinte mindenkinek, a zöldségestôl a villamosmûvekig. Az áramszolgáltatást és a telefonkapcsolatot hajszál híján megszüntették, tucatjával jöttek a számlák, büntetések, késedelmi kamatok. Már egyetlen szállítónk sem akart nekünk tovább hitelezni, amikor megkongattuk a vészharangot a hazai és a nyugati sajtóban. Felfigyeltek ránk, segítettek, helyrerázódtunk egy kicsit. Az ilyesmit azonban rendszeresíteni nem lehet, mert úgy jár az ember, mint a farkassal a minduntalan segítségért kiabáló pásztorgyerek. A francia sajtótól a német újságokig minden azzal volt tele, hogy a szatmári árvaházakban a gyermekeknek nincs mit enni, de meg is kaptuk érte itthon a magunkét: hogy lehet ilyesmit világgá kürtölni? Mi egyebet tehettünk volna? Egy színházat vagy múzeumot legrosszabb esetben be lehet zárni. De a gyermekeket és gondozóikat hogyan küldjem el fizetetlen szabadságra? Mi nem termelünk dollárban mérhetô értéket, tôlünk nem lehet azonnali hasznot várni. Munkánk gyümölcsét évtizedek múltán aratja le a társadalom, a közösség, az ország. Hogy ilyen messzire ma kevesen tekintenek?

Báthory Éva

Nem beszélhetünk a csíkszeredai Harplast mûanyag-feldolgozó gyár utóbbi esztendeirôl anélkül, hogy a szerencsét ne említenénk. Fôszerepet játszott természetesen már abban a terjedelmes riportban is, amit 1995. márciusában közölt az Erdélyi Napló a vállalat privatizálásáról. "A gyár 1976-1978 között épült, és 1979-tôl üzemel a szászvárosi vegyi kombinát kihelyezett részlegeként. 1990-ig jogi személyisége sem volt... 1990-ben vált kereskedelmi társasággá. Mivel alig több mint száz alkalmazottal dolgozott, továbbra is csak egy nagyobb mûhelynek tekintették, s nem fordítottak rá különösebb figyelmet. Ez volt a Harplast Rt. nagy szerencséje, mert kisvállalat lévén, magánosítása egyszerûbben zajlott. Vigyék csak a székelyek, ha olyan nagyon kell nekik... Másik nagy szerencséjük: a korábban megszabott, olcsó, nem egészen 300 millió lejes áron vehették meg a gyárat, még mielôtt érvénybe lépett volna az 500. számú kormányhatározat, amelynek értelmében ötszörösére emelték a társasági tôkét. Ha nem hajtanak Bajkóék olyan iramban, késôbb, másfél milliárd lejért valószínûleg nem tudták volna megvenni a gyárat..."

Már a riportot felvezetô szövegben is szemet szúr valami: "Ha nem hajtanak Bajkóék olyan iramban..." De hál' istennek hajtottak, s így a szerencse náluk ragadt: 1993 decemberében a vállalat alkalmazottai saját kezükbe vehették a sorsukat. Talán nem árt, ha néhány mondat erejéig elidôzünk a késôbbiekben is gyakran emlegetett szerencsénél, amely a Magyar Értelmezô Kéziszótár szerint: 1. Sorsunkat alakító, akaratunktól független, véletlen(nek látszó) esemény(ek sora). 2. Sorsunkra kedvezôen ható, ezt jóra fordító körülmény(ek sora). 3. A boldogulás (lehetôsége).

Annál is inkább szükség van erre a kitérôre, mivel a szónak s a jelzett fogalomnak is van egyfajta rosszalló mellékíze. Ha valakirôl azt mondják, szerencsés ember vagy hogy szerencséje volt, általában kimondatlanul is úgy értik: annak ellenére, hogy adottságai, teljesítménye, helyzete alapján nem illetné meg valami, azt a szerencse - érthetetlenül és méltánytalanul - mégis odanyújtja neki.

Nemhiába igyekezett Bajkó Miklós mérnök-igazgató már az 1995-ös beszélgetésünk alkalmával leszögezni: "Tagadhatatlan, hogy több szempontból szerencsénk volt. De ne felejtsük el azt sem, hogy ebben az országban sok ezer kisvállalat mûködik, és mégis kevesen merték vállalni a magánosítás kockázatát. A szerencse mellé az is kellett, hogy mi idejében felébredjünk, idejében lássunk hozzá a szükséges tennivalók elvégzéséhez. (...) Ez mind szerencse, hogyne, de önmagában nem elég..." Nyilván arra célzott, amit szerencse címszó alatt a gyûjtemények mintegy másfél száz magyar közmondása közül több is kimond: A bátor szívekkel társalkodik a szerencse (Kis-Vicay, 1713); Kiki maga szerencséjének kovácsa (Erdélyi János, 1851); Szerencsét üstökön kell ragadni (uo.); Zabolázd föl szerencsédet is, könnyebben megtarthatod (Dugonics András, 1820). Bajkó Miklósnak és csapatának volt bátorsága, ereje, leleménye ahhoz, hogy "fölzabolázza", "üstökön ragadja", "kovácsolja" a Harplast szerencséjét, amit már a kezdetekkor a maga személyes, saját szerencséjével azonosított.

Utólag nem egészen értem, és restellkedem is miatta, milyen kelletlen, tunya gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben a gyár felé bandukoltam a rám fonódó pimasz hôségben. Ugyan miért kellett volna a Harplastnak megtorpannia? Mert `96 óta nem tudok róluk semmit, és mostanában mindenhonnan ilyesmiket hallani? Vagy az általános rossz közérzet teszi, az állandó kiszolgáltatottság és átvertség pszichózisa, hogy csak a rosszabbnál rosszabb hírekre vagyunk érzékenyek, csak azoknak hiszünk? Nos, a Harplast kicsinosított, friss színekben pompázó székháza elôtt az ember rögtön rádöbben, hogy ez más világ. A székház elôtti kibetonozott és raktárnak bekerített hatalmas téren tíz- és tízezer élénk színû, reklámfeliratos mûanyagláda, emelôvillás targoncák pakolnak. A tér oldalán tekintélyes, modern épület, benne irodák, raktárak, termelôegység - és elevenség, mozgás, harsány élet mindenütt.

- Úgy tûnik, önöket nem hagyta el a szerencse - mondom Bajkó Miklós mérnök-igazgatónak. - Mások vannak, ahogy vannak, a gazdaság megy, ahogy megy, de a Harplastnak a jelek szerint nincs oka panaszra.

- A Harplast kitartóan felkutatja a szerencséjét, ha már megint ehhez a szóhoz jutottunk. Sôt most még szerencsésebb helyzetben vagyunk, mint három évvel ezelôtt. Nálunk azóta szakadatlanul tart a fejlôdés, folyamatosan korszerûsítjük a gyárat. No nem mintha a kormány különösebb kedvezménnyel segítette volna elô a kibontakozást, sôt a korábbi, nem túl nagy kedvezményeket is sorra leépítette. A fejlesztésre, beruházásra visszafordított profitot korábban nem adóztatták, most könyörtelenül lefölözik. Dühöngeni lehet emiatt, de kétségbeesni nem. Hiába szedte el a tömérdek pénzt az állam, annyi hasznot termeltünk, hogy fejlesztésre is maradt. Szerencsénkre az élelmiszeripart szolgáljuk ki, amely iparág eme hírhedt átmenet közepette is fejlôdni tudott. Az élelmiszeriparon belül talán a sörgyártásban a legnagyobb a mozgás; egymás után jelentkeztek a tekintélyes külföldi befektetôk. Szerintem már a söripar 70-80 százalékát átvette a külföldi tôke. A felerôsödött magánsörgyárak folyamatosan felújítják a csomagolóanyagot, a rekeszeket. Ezen a területen valóban mi voltunk Romániában az úttörôk: mi vezettük be a színes márkagrafika-nyomást a rekeszekre. Igazság szerint már 1994-ben elhatároztuk, hogy a legjobbak, legerôsebbek leszünk a ládagyártásban. És ha a szerencsérôl beszélünk, elmondhatjuk, hogy a ládagyártáshoz megbízható és tôkeerôs külföldi partnert kaptunk; máshová tartozik, hogy mi nagyon akartunk egy ilyen partnert, és addig kerestük, amíg megtaláltuk. Nem állítom, hogy nem voltak nehézségeink, hiszen minden rendkívül bonyolultnak tûnt az elején, de nem mondtunk le a fejlesztésrôl, így félévenként újult meg a termelés, cserélôdtek a gépek, változott a technológia. Négy nappal ezelôtt cseréltük le az utolsó, `90 elôtt gyártott gépünket, tehát most már modern, hatékony gépsor dolgozik minden vonalon. Nem keresnek rosszul nálunk az emberek, de a munka is nagyon kemény. Megállás nélkül dolgozzuk le a hét minden napját, három váltásban.

- Hogy bírják az alkalmazottak?

- Sajnos elég nagy nálunk a munkaerô-vándorlás. Sokan jönnek, mennek. Az újakat egy hónapos próbaidôre vesszük fel. Akad, aki nem tud beilleszkedni a munkatempóba, és az elvárásainkat is túlzottnak tartja. Nem mindenki bírja és szereti az ilyen kemény munkát. De aki beválik és marad, nem bánja meg.

- A legnehezebb megfelelni az állandó fejlesztés követelményének. Az állam nem számol azzal, hogy miközben rengeteg embernek adunk munkát, keresett termékeket állítunk elô nyugati színvonalon, itthon, hazai árakon pedig az alkalmazottak jelentôs összegû béradót fizetnek, és a vállalat csupán tavaly közel hárommillárd lej profitadót utalt át a költségvetésnek, az állam semmilyen módon nem serkenti a beruházást, a fejlesztést. A cég csak a tiszta profitjából fejleszthet, abból a jövedelembôl, amit az állam korábban már kíméletlenül lefölözött. Elképesztôen nagy Romániában a profitadó: 38 százalékos. Sehol Európában nem találkoztam ilyen irgalmatlan adózással, pedig jártam néhány országban. Másfelé inkább az osztalékadót növelik, s igyekszenek csökkenteni a profit megadóztatását, amivel a fejlesztést ösztönzik, és elérik, hogy mindenki a cégébe fektesse jövedelmének jelentôs részét.

- Önök viszont abból a 62 százalékból fejleszthettek, amennyit a jövedelembôl az állam meghagyott...

- Igen, de így is közel másfél milliárd lejt ruháztunk be például tavaly, s behoztunk lízingben két TMC típusú, nagy teljesítményû fröccsöntô gépet 1,7 milliárd lej értékben. Tavaly 1,3 milliárd lejbe kerültek az új matricák. `96 óta legalább 60 százalékkal gyarapodott a termelés. Amikor legutóbb nálunk járt, százegynéhány alkalmazottunk volt - most körülbelül 200-an dolgozunk. Mint említettem az imént, a gyár teljes termelési kapacitását kihasználjuk, ami tavasszal már nem is volt elég.

- Milyen a versenyhelyzet?

- A konkurencia elsôsorban a közhasználati cikkek gyártásában nagy. A külföldrôl behozott és a hazai készítésû új szerszámokkal folytonosan bôvítjük a választékot, tetszetôsebbé, korszerûbbé tesszük termékeinket, s az állandó fejlesztés nyomán álljuk a versenyt. A ládatermelésben is állandóan 3-4 céggel vagyunk kemény versenyben. Viszont azzal, hogy ütemesen és szüntelenül fejlesztettünk, folyamatosan emeltük a termelékenységet és javítottuk a minôséget, állandó gondot fordítunk az emberek képzésére és végtelenül komolyan vesszük a szerzôdéses fegyelmet, megrendelôinkkel kiváló kapcsolatokat alakítottunk ki, a konkurencia nem tudott lekörözni bennünket. Állandóan bôvítjük a marketingosztály tevékenységét, folyamatosan végzünk piackutatást, nagyon sok pénzt fordítunk reklámra. Részt veszünk különféle külföldi és hazai kiállításokon, számos szakfolyóiratot járatunk, és rendszeresen megfordulunk külföldön, hogy naprakész adatokat kapjunk a mûanyag-feldolgozás helyzetérôl, a fejlesztési irányokról, a fogyasztói igényekrôl, újdonságokról. A minôségjavítás mellett egész sor szervezési változtatást is be kell vezetnünk; tavaly májustól folytatjuk az intenzív felkészülést az ISO 9000-minôsítés elnyerésére, amely rendkívüli technológiai fegyelem, minôségi menedzsment bevezetését jelenti, s amelynek keretében mindenkinek pontosan kell tudnia, mit csinál, hogyan s milyen felelôsség hárul rá. A külföldi partnerek mostanában már megkérdezik, megvan-e a cégnek az ISO-minôsítése, mert ha igen, az számukra garanciát jelent...

- Azzal számoltak-e, hogy a piac elôbb-utóbb telítôdik?

- Természetesen erre az esetre is megvan a stratégiánk. Hogy úgy mondjam, már készítjük a jövôt. Mindez megköveteli a géppark további felújítását, s jelentôs erôfeszítéseket kell tennünk az emberek képzése terén is. Rendkívül igényes gépekkel kell dolgoznunk, nagy termelékenységgel és precizitással. Ha azt akarjuk, hogy talpon maradjon a gyár, sôt az élbolyban maradjon, nincs megállás, lazítás.

- Elôfordulnak-e munkakonfliktusok a Harplastnál?

- Ilyesmirôl nem tudok. A magáncégnél másként gondolkodunk, mint az államinál. Itt a mestereknek, csoportvezetôknek tudniuk kell, mire van szükségük az embereknek. Például ha kell, két munkaruhát is adunk, ha az egyik összepiszkolódik, tudjon a munkás váltani. Az öltözôt az elmúlt öt esztendôben kétszer alakítottuk át. Az egyik évben berendeztük, kicseréltünk minden higiéniai tartozékot. Két év múlva már nôttek az igényeink, s az egészet felújítottuk. Ha a magáncég jól megy, nem sajnálja a pénzt arra, hogy kellemes munkakörülményeket teremtsen az alkalmazottainak. Sokat jelent, ha az emberek második otthonuknak érzik a munkahelyüket s szívesen jönnek dolgozni. Gondolom, miközben végigjártuk a gyárat, érzékelt valamit a nálunk uralkodó hangulatból.

- A cégnél egy sereg olyan ember dolgozik, aki az egyenlôség kultuszában nôtt fel. Még akkor is, ha ez a híres egyenlôség csak látszat volt, maszlag, és tulajdonképpen csak a dolgozók egyenlôségét jelentette a szûkösségben, végül már a nyomorban, de még ott sem volt teljes. A kiválasztottak és a húsosfazék körül sündörgôk számára pedig titkos jólétet, méltánytalanul bô részesedést jelentett. Hogyan fogadják el az emberek például, hogy ön, a fôrészvényes az ô jövedelmük többszörösét éri el?

- Ez egy jó privatizáció volt, mindenki ismerte a játékszabályokat, és annyi részvényhez juthatott, amennyihez akart vagy amennyire lehetôsége volt. Én bíztam a cégben, s minden pénzemet kockára tettem. Volt olyan társunk, aki akkoriban adta el a házát, de mert nem bízott a cégben, máshová fektette a pénzét, holott fôrészvényes lehetett volna. A PAS, az alkalmazottak társulása jó elôre ismertette mindenkivel a gyár megvételének feltételeit. És mivel a cég jól megy, a kisrészvényes is érzi, hogy a munkája saját magának is hasznot hajt, s rendszerint a tervezett jövedelem többszörösét kapja meg. Az emberek társultak, és megegyeztek valamiben. Éppen ezért még nem tapasztaltam az irigykedés, az elégedetlenkedés jeleit. Ha a cég rosszul menne, biztosan más lenne a hangulat. De hál 'istennek a gyár kitûnôen mûködik, és mindannyian bízunk abban - s teszünk is érte -, hogy ez a jövôben se legyen másként.

Matekovics János

Az Erdélyi Napló 29. számában részletesen leírtuk az aradi Szabadság-szobor rabságának történetét. Azt, hogy a tizenhárom vértanú emlékét idézô szoboregyüttest miként deszkázták körül, majd bontották le a román világ hajnalán, miként hiúsult meg az 1956-os visszaállítási kísérlet, és miként zárták el a faragott köveket ugyanazon erôd falai mögé, ahol a tábornokok raboskodtak életük utolsó heteiben. Azóta kormányfôk és külügyminiszterek ráztak kezet a szoborcsoport felállítására, Aradon azonban a helyzet változatlan. A Nemzetvédelmi Minisztérium továbbra sem enged senkit a szobor közelébe, a helyi magyar közösség soraiban a jó hírek is csak a gondterheltséget növelték. Pedig már csak másfél hónap van a tábornokok kivégzésének 150. évfordulójáig...

Az elmúlt hetekben a megsûrûsödött kétoldalú román-magyar megbeszélések mindegyikén szóba került az aradi Szabadság-szoborcsoport visszaállítása. Magas rangú politikusok emlegették azt a megbékélési emlékparkot, melyben a Szabadság-szoborcsoport mellett ott állna a román forradalom emlékmûve is. Az is elhangzott, az emlékpark alapkövét október hatodikán a két miniszterelnök tehetné le Aradon; a Szabadság-szoborcsoportot pedig a végleges felállításig a várfalak közül a minorita rendház udvarára szállítanák. Helyszíni vizsgálódásunk arról gyôzött meg, hogy ez elképzeléseket egyelôre említésre érdemes tettek nem követték. Vagyis hát igen: néhány újságíró vitriolba mártotta tollát, és a román sajtóban beindult a kampány a szobor felállítása ellen.

- Az alapkô letétele - jegyzi meg kérdésünkre dr. Kovách Géza történész - még egyáltalán nem biztosítéka annak, hogy a szobrot vissza is állítják. Olyan erôk mozgolódnak, melyek, érzésem szerint, elôbb-utóbb meg fogják azt torpedózni.

- Az azért mégis elôrelépés lesz - vetem közbe -, ha a szobor kikerül a hadsereg fogságából

Kovách Géza azonban ennek sem örül.

- Ki lesz téve a profanálásnak, és úgy járhat, mint a nemrég megcsonkított, majd lefejezett Nepomuki Szent János-szobor, Arad legrégibb köztéri szobra. A legbiztosabb hely számára még mindig a katonai alakulat területe - véli a történész.

- És ha a katonák rongálják meg a szobrot? - szúrom közbe a kérdést.

- Ha negyven évig nem tették, ezután sem teszik. A hadseregben mégiscsak fegyelem van - így a válasz.

Arad központi római katolikus temploma szokatlan formája által az átutazónak is megragad emlékezetében. Hogy mellette minorita rendház is mûködik, azt még az aradiak közül sem tudja mindenki. Csergô Ervin atya, a rendház fônöke készségesen visz ki az udvarra megmutatni a helyet, melyet Szôcs Ferenc nagykövettel közösen jelöltek ki a szobor elemei számára. Az alig 4-5 méter széles udvar egyik oldalán a templom falai emelkednek a magasba, másikon pedig a rendház épülete. Ez utóbbiban bérlôk is laknak. Az udvaron még nem betonozták le a csatornarendszer kijavításához ásott árkot.

- Várjuk, hogy egy kicsit süppedjen a visszatemetett föld, hogy munkához láthassunk - mondja a szerzetes-plébános. - Ide egy tetôt is felszerelünk majd, hogy a szobor elemeit megvédje az idôjárás viszontagságaitól. Azért van szükség erre az átmeneti szállásra, mert a restaurálási munkálatokat nem lehetne a hadsereg területén elvégezni.

Tudomása szerint az egyezségbe a miniszterek azt is belefoglalták, hogy a minoriták udvarán nem lenne közszemlére kitéve a mûemlék, azt nem szabadna mutogatniuk. Gondot a beszállítás okozhat. A szûk kis udvarra a rendházon keresztül vagy a templom túloldalán egy másik udvaron és egy mellékutcába nyíló kapun át lehet bejutni. A kapualj alatt csak kis méretû teherautó képes befordulni. Amíg a szobor nem válik megmérhetôvé, kérdés, hogy egyáltalán beszállítható-e. Hogy biztonságban lesz-e az udvaron?

- Biztos, hogy nagyobb biztonságban, mint a létrehozandó emlékparkban - jegyzi meg Csergô atya -, de nagyobb veszélyben, mint jelenleg, a hadsereg udvarán. Erôszakkal éppenséggel be lehet ide az udvarra is jutni, de hát hova nem lehet? Meg kell tárgyalnunk, biztosít-e polgárôrséget a város a védelmére, vagy talán kutyákkal kell ezt megoldanunk

- Hogyan kerültek egyáltalán szóba önök, aradi minoriták? - kérdem.

- A tizenhárom tábornok lelki gondozását életük utolsó napjaiban a minoriták biztosították. Akkor ôk voltak Arad katolikus lelkipásztorai. Maga a templom is a vértanúk emlékére és Páduai Szent Antal tiszteletére épült. Ezt a templomban egy emléktábla jelzi. Arad történelmi tudatában ma is él ez a kapcsolat. A szobornak tehát itt lenne igazán élô helye, míg talapzatára kerül. Hogy mikor hozzák ide? Ez a politikusok döntésén múlik, a politika útjai pedig kiismerhetetlenek. Néhány nappal ezelôtt írtam egy levelet Babiuc miniszternek, hogy mi készen állunk a szobor átvételére, és kértem, szíveskedjék elrendelni a katonai egységnek a szobor kiadását.

Hogy a bukaresti Nemzetvédelmi Minisztériumból mikor érkezik meg a szobor kiadását megszabó átirat, azt nehéz lenne megjósolni. Az Erdélyi Naplónak sajnos rosszak a tapasztalatai. Elsô folyamodványunkat - melyben a szobor megtekintésének és lefényképezésének a jóváhagyását kértük - július 7-én faxolták át néhány jó szó kíséretében a kisebbségi miniszter hivatalából a hadügyhöz. Ez azonban válasz nélkül maradt. Augusztus 4-én derült ki, a kérés elkallódott, nem jutott el az illetékesekhez. Újabb példányt küldtünk. Azóta két-, háromnaponként érdeklôdünk. A sajtóosztályt vezetô Ghiga ôrnagy rendszeresen megnyugtat: kérvényünket továbbította, járja a maga útját, de választ még nem adhat. Se jóváhagyót, se elutasítót. Magasabb szinten döntenek. Ne költsünk azonban a telefonálásra, ô majd értesít minket. A hadsereg aradi helyôrségének szóvivôje, Manea százados hangja reménykeltô, de megjegyzi, a PRO TV sem kapott még választ, pedig ôk elôttünk kérvényezték a szobor lefilmezését. Igy hát továbbra is reménykedünk és telefonálgatunk.

A romániai centralizált viszonyok között hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy elég, ha a szobor visszaállításáról Bukarestben kedvezô döntést hoznak. Az emlékpark számára azonban a helyi önkormányzatnak kellene telket felajánlania ha egyáltalán támogatja az ötletet. Az aradi képviselô-testület egyelôre úgy kerülgeti a témát, mint macska a forró kását. Még az RMDSZ tanácsosai is. Ha ugyanis megfelelô elôkészítés nélkül kerülne sor szavazásra, annak eredménye nagy valószínûséggel kedvezôtlen lenne, és talán nem kívánt irányba térítené el az ügyet, talán évtizedekre megpecsételné a szobor sorsát. Mint Murvai Miklós tanácstag megjegyzi, a polgármester egy alkalommal kijelentette, a város nem tartja tulajdonának a szobor elemeit. Azok fölött a hadsereg rendelkezik. A tanácsos mégsem szeretné, hogy hatalmi szóval, a helyi tanács akarata ellenére állítanák fel a szobrot.

- Az a megbékélés helyett a feszültségeket táplálná - jegyzi meg. - Azt szeretném, ha a megbékélést hirdetô emlékparkot nem kellene rákényszeríteni az emberekre. Mert itt egyelôre nem lehet arról beszélni, hogy megvalósult a megbékélés. A parázs tovább szunnyad a hamu alatt, és ezt nagyon sok munkával lehet eloltani. A kormány viszont besegíthet ebbe a munkába azzal, hogy a szobrot kihozatja a minoriták udvarára. Ez egy pszichikai küszöb lehetne. Ha ezt átléptük, onnan már könnyebb továbbhaladni.

- És az emlékpark?

- Az alapkövet le lehet tenni, és majd meglátjuk, mi lesz belôle. De tudni kell azt, hogy Zala György szoborcsoportja nem akármilyen alkotás. Párizsban és Brüsszelben is aranyérmet nyert egy-egy kiállításon, annak idején a Budapesti Közép-európai Intézet is jutalmazta. Ez hatalmas érték, és szerintem csak akkor fog abban a leendô román-magyar megbékélési parkban a `89-es román forradalom emlékmûvével egy helyre kerülni, ha ez utóbbi legalább egy centivel magasabb és egy lejjel értékesebb lesz...

- Tehát a megbékélés parkja helyett egyfajta rivalizálás parkja jöhet létre Aradon?

- Szó szerint. A román nemzet most kezd magára találni, aligha menne bele, hogy az emlékmûvek terén alulmaradjon.

Gazda Árpád

Szóra bírtak

A demokrácia egyik jellemzôje, hogy minden politikai erônek megvan a maga ellenzéke, ellenfele. Ez szükségszerû, hisz az ellenzék mindig ott van a hatalom sarkában, lesi tévedéseit, lecsap hibáira, arra serkenti, hogy jobban dolgozzon. A politikában az ellenzéknek ugyanaz a szerepe, mint a gazdaságban a konkurenciának: a fejlôdést garantálja. Ezért tartanak ott a nyugati társadalmak ahol tartanak, és ezért vagyunk mi még most is ott, ahol a part szakad.

Sajátos helyzetben van a romániai magyar társadalom: neki egy pártja (érdekvédelmi szervezete) van. Mivel ez a magyar társadalom is legalább annyira tagolt mint a többségi, nagyon nehéz elvárásainak megfelelni. A vagyonilag, társadalmilag, földrajzilag megosztott magyarságot - amely ráadásul politikai nézeteit tekintve is eléggé heterogén - nehéz egyben tartani. Ezt csak egy olyan szervezetnek (pártnak) sikerül, amely ha nem is tökéletesen, de jól mûködik. Ennek a jól mûködésnek az egyik feltétele lenne a belsô ellenzék.

Két dolog miatt kell kitérôt tennem. Az egyik az, hogy az országos politikában van ellenzéke az RMDSZ-nek, persze itt az "ellenzék" megjelölés igencsak hízelgô. Ti. ezek a politikai erôk mindent elleneznek, amit érdekvédelmi szervezetünk akar, sôt sokszor létjogosultságát is kétségbe vonják. Ami a "szövetségeseinket" illeti, sokat kérnek és keveset adnak. A másik kérdés az, hogy miért kellett a romániai magyarságnak külön politikai szervezet? A válasz egyszerû: azért, mert egyetlen hazai többségi párt sem vállalta a magyarság, és általában a kisebbségek érdekképviseletét. Még a nyilatkozatok, szólamok szintjéig sem! A különállást, szeparálódást, szegregációt nem mi csináltuk. Rólunk nem akart tudomást venni a román politikai elit. A kérdéshez az is hozzátartozik, hogy egy kisebbség gondjait csakis a saját soraiból választottak képesek megérteni és felvállalni.

Visszatérve a belsô ellenzékre: létét tudomásul kell venni, meg kell hallgatni véleményét akkor is, ha nem értünk velük egyet. Az ellenzéknek pedig nem kell minden cselekedetben megalkuvást szimatolni. Nálunk nem az a baj, hogy a vezetôink vitáznak, hanem az, ahogyan teszik! Nem annyira a szóhasználatra gondolok, mert az általában kulturált, hanem arra, hogy mindenik fél a saját elképzeléseit kiáltja ki egyedül üdvözítô megoldásnak, módszereit pedig az egyedül járható útnak. Annál is inkább szükség van a higgadt párbeszédre, mert a romániai magyar közösség közel sem annyira megosztott, mint az ôt képviselô politikai elit. Még akkor sem, ha - amint már említettem - ez a társadalom eléggé sokszínû. Hogy konkrét példát említsek: környezetemben például az új tanügyi törvényt nem tartják olyan sikernek, mint azt egyik fél állítja, de nem is tekintik kudarcnak, mint ahogyan a másik fél látja.

Bár a szervezetben vannak ún. platformok, a törésvonal nem ezek mentén mutatkozik, hanem kialakult egy pragmatikusabb vonalvezetés, amit mérsékeltnek szoktunk nevezni, és egy gyökeresebb változást óhajtó, radikális vonal. Persze ezek a dolgok közismertek, de elgondolkoztató a két irányzat földrajzi megoszlása. Maros, Kolozs, Bihar és Temes megyében a megyei elnökök az ún. radikális vonal elkötelezettjei. (Bihar esetében merôben téves megállapítás - szerk. megj.) Érdekes, hogy Temesváron, ahol hagyományai vannak a békés együttélésnek, a város lakossága, akárcsak Nagyváradé, nyitottabb Nyugat felé, a liberalizmusnak mindkét helyen nagy hagyományai vannak, nos itt nagyobb az elégedetlenség az eddigi eredményekkel szemben. Akárcsak Kolozsváron, amelynek magyarsága leginkább ki van téve a nacionalista nyomásnak. Itt azonban még egy tényezôt figyelembe kell venni: a magyarságon belül Kolozsváron a legnagyobb a magasan képzett értelmiségiek aránya (színház, opera, szerkesztôségek, egyetem, kutatóintézetek). Marosvásárhelyen nagyjából kiegyensúlyozott a helyzet, a baj itt is az, hogy a felek nehezen tudják egymást elfogadni. Érdekes a két székely megye esete, ahol a felsô vezetés általában hajlik a mérsékelt taktikára, de a lakosságban kétségkívül van egy bizonyos elvárás a határozottabb fellépésre. Persze nem szabad elfeledni, hogy gondjaink, sérelmeink másként jelentkeznek Székelyföldön, másként a jelentôs magyarsággal rendelkezô helyeken, és megint másként a szórványban.

Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi politikai légkörben bármilyen eredményt elérni nagyon nehéz. Aki azonban vállalkozott arra, hogy egy közösség érdekeit védi, annak a kritikát is tudnia kell elviselni.

Könnyû lett volna neveket felsorolnom mindkét oldalon: itt azonban nem személyekrôl van szó, fôleg nem valaki iránti rokon- vagy ellenszenvrôl. Itt azt kell megvizsgálni, hogy a jelen körülmények között lehetett volna-e többet elérni vagy nem. Ha nem, örvendjünk ennek, ami van, ha igen, hogy lehetne pótolni amit elmulasztottunk, és a hátralevô néhány hónapban lehet még valamit elérni, és megnézni, érdemes-e együtt menetelni azokkal, akikrôl azt mondjuk, hogy politikai szövetségeseink. Mivel a jövô évi választások nem sok jóval biztatnak, most kell kiharcolni, amit még lehet, mert valljuk be ôszintén, négyévi kormányzati részvétel után amit kaptunk, az bizony édeskevés.

Gábor Attila
Pókakeresztúr

Csaknem két évszázaddal korábban így jellemezte nyelvünket Sir John Bowring angol nyelvész: "A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlôdött és szerkezete ama távoli idôkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, amelynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetôségével és rugalmasságával bír."

Ugyanígy a régmúltba vezet a magyar élet (és általában mindenféle emberi élet). És ha szülô, tanító és tanár az élet és a nyelv szeretetére és megbecsülésére neveli a gyermeket, a tanulót, akkor valószínû, hogy a nevelés (szinte) teljes értékû lesz.

Csakhogy az utóbbi években robbanásszerûen megnôtt a nevelést befolyásoló, abba beleszóló tényezôk száma. Elég, ha csak a televízióra és annak számtalan (egy évtizeddel korábban csak álomnak tûnô) csatornájára gondolunk, melyeken át nagyon sok szép és jó dolog érkezik az éterbôl. De nem csak az. S a tévéhez ragadó (és egyre kevesebbet olvasó) gyermekre is ragad minden, válogatás nélkül. Megtudja például, hogy jelenkorunk élete talán már nem is olyan nagy érték, mint nosztalgikusan sóhajtozó nagyszüleié. Mert a megcsodált akciófilmek ifjú titánjait egyre-másra érik a bolhacsípésnyi kellemetlenségek. Igy aztán nem csoda, ha nevezett hôsök idônként felüvöltenek, hogy: a rohadt életbe, esetleg a kurva életbe, esetleg... a még frappánsabban jellemzett életbe. De mindez csak költôi túlzás, mert azért kiderül, hogy az akármilyen életben jó dolgokban is dúskálhatunk, néha még lubickolhatunk is. Például nemrégen egy, a szovátai Medve-tóból kimászó hat-hétéves kisfiú pontos helyzetjelentéssel állt meg a parton napozó szülei elôtt: marha jó a víz - mondta nagy komolyan. Hogy a Medve-tó vize és általában a víz annyira jó, hogy egyenesen nélkülözhetetlen, azt régen tudom, de hogy mitôl marha, arra sosem tudtam rájönni. (Gondolom, más sem.) Feltehetôleg sokan tudják, hogy a régi magyar nyelvben a marha kincset jelentett, így aztán a félreértések elkerülése végett nem a marha, hanem inkább a baromi jelzôt használják. (Mert a barom az mindig barom.) Nem is akárki, hanem bizony eléggé ismert mûvészember nyilatkozott nemrég egyik tévémûsorban többek között arról, hogy meglátogatták az egyik baráti családot. Baromi jól éreztük magunkat így, együtt - mondta az elit értelmiségi. Hogy az ideális baromi állapotot vendégnek vagy vendéglátónak sikerült leginkább megközelítenie, az nem derült ki.

Sok egyébbel is példázhatnók, hogy az élet mégiscsak tele van szép, marha meg baromi dolgokkal. Meg tökkel, rogyásig. Mert minek megtanulni (és használni) egy csomó olyan jelzôt, mint például: szép, gyönyörû, csodálatos, pompás, nagyszerû, remek, pazar, fenséges, rendkívüli, mesteri, mûvészi, minek feszíteni fölöslegesen nyelvünk logikájának és matematikájának húrját, amikor szinte mindenre elegendô a rövid, de sokatmondó tök. Mert a mindegy nem teljesen mindegy, hanem tökmindegy, a videóklipp tökjó, a matekóra tökunalmas, bár némelyik feladat tökegyszerû, a forrásvíz töktiszta, az Ariellel mosott ing tökfehér, az éjszaka töksötét s - amit legutóbb hallottam - a jól öltözött sportos férfi tökelegáns. Valószínû, hogy beszédünket is a sok tök (-fej és -filkó) teszi egyre "elegánsabbá". Mert nézem például az amerikai "thriller" százhúsz kilós, vastag nyakú néger ôrmesterét, aki szemrebbenés nélkül teljesíti felettese utasításait, de nem azt mondja, hogy igenis, értettem, megcsinálom, hanem hogy: az hétszentség. Igy aztán mit tehet a magyar szinkronmester, ha az amerikai néger többet hétszentségel, mint a zsémbes öreg székely? Meg kell mutatni a magyar nézônek is, hogy egy igazi demokráciában a szólásszabadság a végtelenbe nyúlik. Nyúljon is, de nem akárhogyan, mert azt sokféleképpen lehet nyújtani! Láttam például néhány Nagyváradon szinkronizált filmet. És hallgattam a magyar szöveget, tele durva, trágár kifejezésekkel. Ugyanakkor párhuzamosan "ment" a román feliratozás csupa "szalonképes" szavakkal, mondatokkal. Azt olvasva kiderült, hogy a sok "kemény" magyar kifejezés egyáltalán nem volt indokolt.

Félreértés ne essék, az idézett példák, kifejezések, sôt még az "olyanabbak" is benne vannak a magyar nagyszótárakban, tehát részei a nyelvnek. Találkozhatunk velük kiváló magyar írók írásaiban is. De nem minden sorban, nem mindenik oldalon, hanem csak ott, ahonnan nem hiányozhatnak, ahol jelenlétük törvényszerû. Bárki használhatja azokat, bizonyos esetekben és a megfelelô helyen, ha sokatmondóan, találóan, frappánsan jellemeznek egy bizonyos helyzetet, jelenséget, személyt stb. Állandó szajkózásuk viszont nem egyéb, mint mechanikus és unalmas tökmagrágás (a tököt itt a napraforgó helyettesítheti), mert a maghéjjal környezetünket szennyezzük, köpködjük tele. Kíméljük meg ettôl családunkat, barátainkat, ismerôseinket. És a tévékamera elôtti alacsony fotelben terpeszkedô, jobb lábfejét bal térdén csavargató interjúalany ne higgye azt, hogy neki szabad. Mert nem szabad.

További példálózás, eszmefuttatás helyett idézzük újra Sir John Bowringot: "...a magyar nyelv olyan, mint a terméskô, egy tömbbôl van, amin az idô vihara egyetlen karcolást sem hagyott. Nem naptár ez, amely a korok változásához alkalmazkodik. E nyelv a legrégibb és legdicsôségesebb emlékmûve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek."

Sir Bowring, a jó ánglius üzeni nekünk, de anélkül is tudnunk kell(ene), hogy sokan és sokféleképpen árthatnak nekünk, de nyelvünknek csak mi magunk.

Csákánnyal, vasrúddal, dinamittal ne essünk neki legdicsôségesebb emlékmûvünknek, sok ezer éves kôsziklánknak.

Németh János

A lány fél éve dolgozik Egerben. Saját pénzén megszerezte a tartózkodási és munkavállalási engedélyt. Télen-nyáron három fokban melózik egy sertésfeldolgozó csarnokban, csekély fizetésért. De így is mégeri neki. Még egy kis albérletre is futja.

Egyvalami nem tetszik benne. Nagyon megtanult magyarul. A b... meg minden mondatában elôfordul. Mi, erdélyiek elôször csodálkozunk az olyan anyaországi "nyelvújításokon", mint a szióka, hellóka, csô, köszike, vagy a személyek névelôvel való emlegetese: a Peti, a Jani, az Orbán... Aztán észrevesszük, hogy velük együtt mi is "újmagyarul" karattyolunk. Szerencsére itthon mindez - általában - levedlik rólunk, mint a kígyóbôr.

Még valami: tanúja voltam annak, amikor egy baróti kollégám szervusz köszönésére leplezetlen csodálkozással kapták fel a fejüket az anyaországi fiatalok. Ott már idegenül folyik a köszöngetés...

(fábi)

A történelem szélverésében (IX.)

Jól mondják a tapasztalatoktól okosodók, hogy az idô elvégzi, kéretlenül is, a maga dolgát az emberen. Teleszórja, -hinti a maga kitörölhetetlen vonásaival az években elôbbrehaladottabbak arcát, de van, akihez valamilyen ok miatt kegyesebb, elnézôbb.

Azt hiszem, hogy elnézôbb, kegyesebb Bíró Ferenccel, Bíró Endre 1949-ben tarkón lôtt öccsével szemben is, hiszen még alig hintette tele homlokát, arcának fényesebb mezejét mélyebb vonásokkal. Ágyban fogad mégis, de nyomban az ágy szélére nyomja magát, amikor azzal nyitom rá az ajtót, hogy mondana néhány igaz, már sokszor meg- és eltiltott szót a bátyjáról, hiszen ki lehetne, ha nem éppen ô hiteles tanúja mindannak, ami a Szatmár megyei Kakszentmártonban történt 1949-ben.

A felesége indítja mégis a szót, de nem hiszem, hogy csupán azért, mert az idô "hava" jobban megkímélte az emlékezetét, mint a férjéét.

- Hallotta már biztosan, hogy mivel kezdôdött, milyen ocsmánysággal? Vagyis: mi volt a mondvacsinált, rafináltan megtervezett ok. Két szatmárudvari asszony jött a szatmárnémeti piacról, azok hozták a hírt a gyermekszedéssel, a gyermekek elszállításával kapcsolatosan. Azt hitte mindenki, hogy meggondolatlan asszonybeszéd, de nem is volt ez annyira asszonybeszéd, mint amilyennek sokan hitték. Igaz sem volt ugyan, de ez volt az a bizonyos forgács a már alágyújtott tûzre. Ugrott mindenki, miért ne ugrott volna? Még a pólyásokat is rejtegetni kezdték, ki a padra, ki a csûrbe. Emlékszem, nálunk éppen egy vendéggyermekecske volt, azt sem tudtam, hogy mit csináljak vele, hová fussak, kihez, mert kin kérték volna számon a szülôk, ha nem rajtam? Mit mondtak volna egész életükben?

- Más volt itt a baj - indul csendesen, visszafogottan, kissé elnehezülten Bíró Ferencbôl a szó -, egészen más! Akkortájt az embereknek a gondolata, és így igaz, csak a gyerekekkel volt elfoglalva. Ez a hatalom ravaszsága volt! Vagy ki tudja? De ravaszság volt, az már biztos! A falu férfilakosságát azzal hívták meg a kultúrba, hogy egyszerûen csak adóbevallásról lesz ott szó, csak ennyirôl, ne gondoljon senki semmi aljasságra. Még hogy adóbevallásról!... Elment a bátyám, Endre is, ô volt a családban az idôsebb, ki mehetett volna helyette más, ez volt a szokás a faluban, ez maradt a mai napig. Aztán a kultúrban megvilágosodott minden. Nem beszélt ott senki egy árva szót sem az adóbevallásról, ott egészen másról beszéltek a városból kijött, habzó szájú elvtársak. Vagyis hogy pontos legyek: az új szocialista rendszer elônyérôl, a falu kötelezô átalakításáról, a kulákság aljas spekulációiról, bérencekrôl, ügynökökrôl meg sok ehhez hasonló baromságról. Ôk modták így, én csak ôket idézem, így maradt meg az emlékezetemben. A bátyám, és ez nagyon fontos, hogy megjegyezze és leírja, egyik alapító tagja, majd elnöke volt a faluban a Magyar Népi Szövetségnek. Mint ilyen, próbálgatta csendesítgetni a felháborodott embereket, akik még mindig a gyermekek miatt hangoskodtak, még a városról kijött agitátorokat is, vagy mi a fenének nevezzem én most ôket? Ô szabadította ki a kultúrból, ô mentette meg ôket a végsôkig felháborodott emberek haragjától, mert az egyszerû ember ha begerjed, ha lángot fog, szabadon engedi nyomban minden dühét, minden keserûségét... Aztán megköszönték szépen, gyönyörûen az elvtársak. Igen, megköszönték! Hazajött, emlékszem jól, a kultúrból olyan befelé forduló nagy-nagy csendességgel, hogy nem történt különösebb baj, eltaposta a parazsat, nem lesz biztosan lángja már, nem perzsel meg senkit. De tévedett, nagyot tévedett!... Már akkor este, vagyis 1949. augusztus 17-én este megszállta a falut a katonaság, de errôl, azt hiszem, hogy hallott. A bátyámat másnap hívatták a kultúrba, olyan megbeszélés formára. Igy mondták, hogy rövid megbeszélésre! Hát ment, miért ne ment volna, nem lehetett rajta számon kérni semmit, mert nem volt amit számon kérni, aztán csak rövid megbeszélésre hívatták... Úgy ment el hazulról a kultúrba, mint aki csak olyan csendesebb, emberibb beszélgetésre indul, még kabátot sem terített a hátára, ing volt csak rajta, olyan foszladozó nyakú, amilyet a munkához szokott ember visel a mezôn, és cipô helyett is papucsba dugta a lábát. Azt hitte, hogy megy és jön, miért, mivégre akkor a különösebb öltözködés? Az elvtársak azonban nem csendesebb beszélgetésre hívták meg, azok nem akartak vele beszélgetni semmirôl, senkirôl. Ahogy belépett minden rossz sejtelem nélkül a kultúrba, nyomban leütötték, agyba-fôbe verték, összerugdosták, csupa hálából, amiért segített a falu haragja elôl megszabadítani azokat a rohadt városi agitátorokat... Aztán - elakad benne hirtelen a szó, meg-megrándul a válla, a feje a mellére hanyatlik - az történt vele is, ami Gyulai Sándorral. Bevitték erônek erejével Szatmárba, ott is megkínozták alaposan, félholtra verte, rugdosta a szeku, aztán elhozták ôt is a falu legelôjéig, azzal szállítva le ôket a kocsiról, hogy nincs messzire a falu, ismerik a járást, biztos, hogy nem tévednek el, mehetnek nyugodtan gyalog is. Hát ôk el is indultak, utánuk meg a golyózápor... Gyulai Sándor még a sok golyóval a testében hazavonszolta magát, de ôt szabályosan tarkón lôtték, vagyis úgy érte a golyó, hogy nyomban összeesett.

- És ott is hagyták?

- Nem, nem hagyták ott. Nem akarták, vagy nem merték otthagyni. Bevitték az akkori Hunyadi Kórházba, onnan üzentek az elvtársak, hogy vigyünk koporsót, szemfödôt meg ami kell egy temetéshez, de csendben, nagyon nagy csendben, és földeljük el, mert ez már - így szólt az üzenet - a család dolga, kötelessége, ránk tartozik minden. Hát igen, a tarkón lövés a hatalomra, a temetés meg a mélységes gyász a családra tartozik. Azóta annyiszor megkérdeztem már magamtól, hogy nincs annyi csillag a fejünk fölött, hogy hová süllyedhet egy ember, uram? Hová és meddig? De választ most az alkony felé tartva sem találtam erre a kérdésre. Talán nincs is válasz!... Én azon a temetésen megtapasztaltam, én már azon gyötrôdtem, hogy az ember még annyit sem ér, mint egy állat. Lenne ugyan esze, de mivégre, mire használja azt? Az állat nem gyilkol soha oktalanul, az ember pedig... De én ebbe belegondolni sem akarok már, mert belebolondulnék... A vasút melletti temetôben nyugszik szegény bátyám, már ha nyugodni tud, a sírkövére csupán két dátum van vésve, mert így szólt a parancs. Az nevezetesen, hogy született és meghalt. De hogy miért halt meg és hogyan, kik gyilkolták meg, arról hallgat a hideg sírkô. A lelkem lett könnyebb, hogy elmondhattam magának mindezt, kiegészítésként a halála dátuma alá...

Gúzs Imre

- A Királyhágó-melléknek 1989 elôtt egyáltalán nem volt önálló református sajtóorgánuma. A Református Szemlét az Erdélyi és a Királyhágómelléki Egyházkerület fôjegyzôi szinten, közösen szerkesztve adta ki. Ebben a lapban is követelmény volt, hogy a vezércikk a szocializmus "vívmányairól" szóljon. Ezenkívül a tanulmányoknak és az igehirdetéseknek meg kellett felelniük egy adott keretnek. Az utolsó években a váradiakat már meg sem kérdezték az összeállítást illetôen. `90-ben erôteljesen fogalmazódik meg, hogy református újságot kell indítani. Hiszen Várad egy olyan történelmi háttérrel rendelkezik, ahol egy adott pillanatban nyolc napilap jelent meg a világi sajtóban. De megjelentetett a református egyház is egy sor kiadványt. Gondolok itt elsôsorban a Református Híradóra, amit bár újraindítottunk, ismét megszûnt. Október 31-én volt két éve annak, hogy utoljára megjelent. Említhetem még a magasabb szinten közlô Református Jövôt, és gyermekújság is létezett. Tehát egy olyan hagyománnyal rendelkezünk a negyvenes évekbôl, olyan újságok jelentek meg, amelyek köteleztek arra, hogy lapot indítsunk. 1990 februárjában született meg az elhatározás, és a hónap végén már megjelent az elsô lapszám. Abban az idôben egy szerkesztôbizottság állította össze a Harangszót, melynek elnöke Gavrucza Tibor, fôszerkesztôje Farkas Antal volt. Szerkesztôbizottsági tagok az akkor frissen megválasztott egyházkerületi szolgatársak voltak. Ez sajnos nagyon rövid ideig tartott, mivel `90 nyarán a fôszerkesztô kivált a szerkesztôbizottságból, Gavrucza Tibor állt a helyére 1994 májusáig. Jómagam `91 elején kapcsolódtam be a munkába olvasószerkesztôként. `94-ben egyházkerületi igazgatótanácsi határozattal neveztek ki fôszerkesztônek. Azóta is végzem ezt a munkát egy olyan csapattal, ahol kezdetben Bereczki András volt a felelôs szerkesztô, Sándor Lajos az olvasószerkesztô, Ardai Erika a szerkesztôségi titkár, illetve Radványi Károly grafikusmûvész a mûszaki szerkesztônk, akire valamennyien nagyon büszkék vagyunk.

- Tehát a jelen...

- Ez a felállás meg is határozza a lap jelenét, mely Ige-centrikus akar lenni. Az elsô oldali vezércikk a jelenbôl néz az Igére. A második oldalon a Lélek csendje rovat az Igébôl néz az aktualitások felé. Az igehirdetésnek megvan a szószéken a homiletikája, viszont nyomtatásban az igemagyarázó kimondottan egy újságolvasó réteghez szól, vallásos vagy szimpatizáns réteghez. Ugyanakkor olvassák ellenlábasok vagy akik éppenséggel vizsgálni akarnak bennünket. Ezért úgy szerkesztjük az újságot, hogy erôteljesen próbálunk az aktualitásokban tájékozódni, viszont az Ige gondolatait és üzeneteit igyekszünk személyes, illetve általános üzenetként is megfogalmazni. Ezt a korábban is meglévô tendenciát, úgy érzem, a lap újabb korszaka még inkább képviseli. A vezéroldalon a kerület aktuális problémái merülnek fel, hogyan vívódunk a világban, milyen világi kérdések, kísértések vesznek körül, az egyház hogyan tud ezen a sokszor viharzó tengeren megállni. Ezért is indítottunk idén egy új rovatot Hetedik kürtszó címmel. Ez két oldalról jövô felháborodást okozott. Az egyház vezetôsége arra gondolt, hogy nem megmért, sejtelmes kritika fog hangot kapni. A másik oldalról azt gondolták, hogy túlságosan szélsôséges hitbôl fakadó hevület fog megfogalmazódni. Ezek az írások aktuális, körülhatárolt problémákról szólnak, melyekre az egyháznak válasza van. A legnagyobb örömünkre eddig jobbára a világiak mondták el azt, ami a világban megítélendô és amivel szemben az egyháznak állást kell foglalnia. Úgy érzem, hogy ez a rovat az egyik legnagyobb találatunk.

- Kik írnak a Harangszóba?

- Az egyházkerületi eseményekrôl sokkal jobban sikerült beszámolni az évtized elején. Ám ahogy a forradalmi lendület-hangulat kezdett lecsengeni, lelkésztársaim íráslendülete is alábbhagyott. Sokan rájöttek arra, hogy az íráskészségükkel is probléma van, másokat pedig a feladatok szólítottak el. Vannak olyan egyházmegyék, ahonnan hosszú hónapokon keresztül pár soros hír sem jön. Persze éppen az írni nem akaró lelkészek a leghangosabb kritikusok, hogy ôk miért nicsenek benne az újságban? Egy olyan szerkesztôség vagyunk, amelynek tagjai a mindennapi feladatok mellett végzik az újságszerkesztést. Arra már nincs idônk, hogy elmenjünk Nagybányára, Temesvárra, Zilahra, és nincs emberünk sem, illetve nem is tudna az egyházkerület fenntartani egy ilyen jól szervezett, fôállású munkatársakból álló szerkesztôséget. Annak idején is úgy indultunk, hogy helyi tudósítók fognak közölni. Ez rengeteg nekifutás után csôdöt mondott. A tudósítói rendszer többször kiépült, de a külmunkatársak nem végezték a feladatukat... A közelmúltban egy-két fiatal lelkész indíttatást érzett arra, hogy tudósítson nekünk. Név szerint említem Forró Lászlót és Regéczy Szabinát. Ami a visszhangokat illeti, nem fogadjuk el azoknak a kritikáját, akik semmit sem csinálnak, csak bírálnak. A minap egy lelkész kollégám - aki meg van bízva egy lap készítésével, de már három éve nem csinál semmit - mondta el, hogy a Harangszó egy-két rovat, cikk kivételével semmi jót sem jelent számára. Az ilyen véleményeket elengedjük a fülünk mellett, hiszen azt csak mi, akik itt együtt dolgozunk, látjuk, hogy a lapszerkesztés mennyi munkával jár.

- Ezzel kapcsolatban: változtatásra, újításra törekednek-e? Milyen jellegûre?

- Azt a vonalat szeretnénk folytatni, amit eddig is: a református vallásos ember néphez és nemzetéhez fûzôdô lelkületének legyen a tükörképe a Harangszó. Nagyon finoman, biblikus hangnemben, de kimondjuk az igazságot. Ami általános kérdés, ami a Biblia nyelvén a bûn fogalmát súrolja, azt a Harangszó is meg fogja írni. Másrészt szeretném, ha tovább erôsödnénk az identitásôrzésben. Egy személyiség- és nemzeti öntudatot formáló arculatot szeretnénk erôteljesebben képviselni.

- Törekszik-e a szerkesztôség az olvasókkal való személyes kapcsolattartásra?

- Igen, csak a már említett idôhiány gátol ebben. A lelkész-szerkesztôknek megvan a saját gyülekezetük. Nagy lelkiismeret-furdalásunk van amiatt, hogy onnan csípünk el idôt a szerkesztéshez, és köszönjük gyülekezeteinknek, hogy ezt elnézik nekünk. Jó lélekkel emlékszünk vissza a nagyszalontai kiszállásra és készülünk további meghívásoknak eleget tenni. Mindenen túl van egy nagy gondunk: a lap terjesztése, ami nagyon sokszor a lelkipásztor vagy az esperesi hivatallal kapcsolatot tartó személy lelkiismeretén múlik. Olyan is elôfordul, hogy hatalmas (2-3 hónapos) késéssel kapják kézhez a gyülekezetek a lapot. A kb. tíznapos nyomdai átfutást csak súlyosbítja, ha például egy esperesi hivatalban elfekszik az újság, vagy a lelkész elviszi és a parókián fekteti tovább a lapot. Ami a jövôt illeti, úgy érzem, hogy ezen az úton kell továbbmennünk, sok frappáns, rövid írással, amiben benne van a református ember öntudata és a szándék, hogy hitbéli testvérét ebbôl az öntudatból származó írással erôsítse.

Fábián Tibor

Kedves mosolyú, szôke szépség, a budapesti ELTE-n tanuló egyetemista lány a közelmúltban nyújtotta át a csomagot e szavak kíséretében: édeasanyám küldi T. bácsinak... A meglepetéstôl valami köszönetfélét sikerült kiejtenem, s alig vártam az alkalmas pillanatot, hogy a magam csendességében belenézzek az ajándékcsomagba, a tiszántúli A Hónap címû havilap gyûjteményébe. Örömömet növelte az a tény, hogy az ajándékozót nem ismerem személyesen, de az eddig gondosan megôrzött regionális lapszámokról megtudtam, hogy az orvosnô édesanya szülôföldjét idézô, arra mindig emlékeztetô ajándékát küldte Sepsiszentgyörgyre, viszonzásul (feltételezem) a neki címzett egy-két Erdélyi Naplóért, melyet magam is a kölcsönös, jobb megismerés reményében továbbítottam Szegedre...

Az Orosházán szerkesztett és kiadott A Hónap alcímében viseli a társadalom, kultúra, oktatás, turizmus, család témaköreit, olyan írásokat nyújt olvasóinak, melyeknek tartalmára a kultúrára, önmûvelôdésre valamit is adó honpolgár nem mondhatja: engem nem érdekel! Antal Albertné lelkileg szorosan kötôdik Orosházához. Az ott élô, alkotó, lapot is író-szerkesztô értelmiség is ôhozzá. Hát ezért is az áránál többszörös, pénzben ki nem fejezhetô értékû a tizenkilenc darab, 1993. április - 1996. április között megjelent 24 oldalas példányszám. Nagy elégtétellel vettem tudomásul, hogy sok erdélyi témájú történelmi, helytörténeti anyagot közölnek, s azt, hogy Orosháza Nagykárollyal testvérvárosi kapcsolatban áll, s ez a tény A Hónapban, illetve majdminden számában tükrözôdik. Székely Jolán Erdélyi utakon címû írásából arra voltam kíváncsi, hogy mit lát szülôföldemen egy anyaországi értelmiségi, mi ragadja meg figyelmét jobban egy Békés megyei földrajztanárnak abban a városban vagy faluban, mely többek között úticélul is szolgált. Jólesô érzéssel olvasom Erdély-centrikus cikkeit, amint bemutatja az Erdélyi Gyopár, az Erdélyi Kárpát Egyesület közlönyét, Gyergyószárhegyet és Lázár-kastélyát, Nagy Imrét, a zsögödi festômûvészt, a karácsonyt a Hargita és a Csíki-havasok tájain, egy erdélyi utazást 1864-bôl, a szôdemeteri Kölcsey-szoboravatást és a korondi születésû, Székelyudvarhelyen élô költô-szerkesztô Majla Sándort. És a minden lapszámban jelen lévô képzômûvészek között találkoztam jóemlékezetû Gy. Szabó Béla metszeteivel is.

Mint mániákus újság- és folyóiratgyûjtô bevallom, szeretem a jellemzô szerénységû vidéki, helyi lapokat, heti, havi vagy éppen idôszakos kiadványokat. Egyházi közlönyöket, diáklapokat ôrzök, többnyire ajándékba kapottakat, s bár tárolásuk gondot, néha családi perpatvart okoz, nekem kordokumentumokat jelentenek, s idôvel talán rácsodálkoznak az utánunk jövôk. A Hónapból diák és felnôtt olvasó egyaránt tanulhat. A folyóirat érdeme többek között, hogy felszakította a bezárkózás, az anyaországban való gondolkodás vasfüggönyét anélkül, hogy feladná a lokálpatriotizmust. A tiszántúli iskolások, de a felnôttek is, akik ebben nem részesülhettek, tanulhatják belôle Erdély s a leszakított országrészek valós, nem cenzúrázott történelmét is. Gondolok elsôsorban Honfoglalás címû rovatára. Mert eljött végre az idô, amikor kiszabadíthatjuk az oly sokáig belénk szorult-szorított érzelmeket, s a nagyvilágba kiálthatjuk fájdalmunkat is, mint valaki az 1995. június-júliusi összevont számban megjelent 75 év és Trianon címû jegyzetében: "Amikor Trianonban jártam, oda nem mentem be. Azt mondják, azt a bizonyos asztalt is elvitték abból a terembôl, amelyen aláírták azt a szerzôdést. Nem lehetett már ott tartani! Érthetô az ok! Azóta sokkol bennünket ez a név: Trianon. S most el lehetne mondani a történelmet, lehetne magyarázni a dolgokat, de tény, a nagyhatalmak feldaraboltak egy országot..."

Még egyszer köszönöm dr. Szabadi Flórának, hogy ajándéka, A Hónap számai által magam is több lettem a Tiszántúl egy tájegységének alaposabb, jobb megismerésével.

Ferenczy L. Tibor

Az Apáczai Csere János Közmûvelôdési Egyesület szervezte meg a három kultúrájú, három nyelvû Cenk alatti város szülöttének, Leiter Artúr festômûvésznek a képletes hazatérését, halála után egy évtizeddel. Bemutatták a brassói közönségnek azt a Magyarországon megjelent, kiváló minôségû színes albumot, benne Banner Zoltán monográfiájával és a mûvész számos rajzának, festményének reprodukciójával, amely méltó a hagyományaira büszke Brassó szépségéhez, varázslatos szépségû tájaihoz.

A monográfia mûvészettörténész szerzôje otthonosan mozog Leiter Artúr mûvészi világában, mesterien vezeti az olvasót végig az alkotói és életpályán a bolgárszegi szülôháztól a bukaresti Képzômûvészeti Akadémiáig, ahol a brassói ifjú G. Demetrescu, Camil Ressu és mások tanítványaként ér el kivételes sikereket kompozícióival és jut külföldi tanulmányúthoz. Az akadémia befejezése után hazatérve következett az alkotás hat leiteri évtizede. A létért folytatott küzdelemben is utat vágott teremtô, alkotó egyénisége a sajátosan kifejezett mûvészi igazság felé. A mûvész Németországban élô gyermekeinek tevôleges hozzájárulásával megszületett Leiter-album méltó emléket állít Brassó egyik nagy festôjének.

Névjegy

- A kiadó neve "célszemélyként" nagyon korlátozott olvasóréteget sejtet. A mai viszonyok alapján nem luxus csak a tizenévesekhez szólni? - kérdeztem Bartha Zoltántól, a kiadó igazgatójától.

- Csak az emberi életkor tekintetében szûk ez az olvasótábor, mert térben és idôben folyamatosan biztosított az utánpótlás: évente szinte húszezer magyar gyerek indul az elsô osztályba. Hogy a tizenkettedikig már csak hétezren maradnak, ez is igaz. De ha ma Romániában egy magyar nyelvû könyv hétezer példányban jelenik meg, az már csoda: tudomásunk szerint egyetlen jó nevû kiadó sem reszkíroz ekkora példányszámot, még ha az erdélyi magyarság egészét célozná is meg. Egy-egy verseskötetet kb. 500 példányban, szépirodalmat pedig 1000-1200 példányban adnak ki. Tehát a mi "szûk körû" folyóirataink például jóval túlszárnyalják ezeket a számokat.

- Lap- és könyvkiadó - áll a Tinivár fejlécén: kérem, vegyük sorra.

- 1991-ben kértünk engedélyt lap- és könyvkiadásra, s az év decemberében meg is jelent elsô termékünk, a 32 oldalas, nagy formátumú színes lap, a Tinikoktél. Az elsô számot 10 ezer példányban sikerült eladnunk, ám átmeneti pénzhiány miatt a negyedik szám után felfüggesztettük a kiadását. `92-tôl indítottuk útjára a Diákabrakot, ami most már a VIII. évfolyamában jár. Két év óta a tanév minden hónapjában megjelenik; jelenleg 8-9000 példányban, de 1996-ban, a csúcson 16 ezret adtunk el belôle.

- `90 után elözönlötték a hazai piacot is a különbözô fiataloknak szóló magazinok. Miért gondoltak önök is a tizenévesekre?

- Mert még ma is ôk a legelhanyagoltabb rétege a lakosságnak. Egy tankönyvlefordítás még nem oldja meg az anyanyelvi, esztétikai nevelést, hogy a nemzeti öntudatról ne is fecsegjünk. Mi tehát - másokkal ellentétben - arról panaszkodunk, hogy anyagiak hiányában nem tudunk annyi példányban kiadni egy könyvet, ahány fiatalnak szüksége volna rá. Három évvel ezelôtt adtuk ki például a Kilencedikes leszek címû szöveg- és nyelvtani "példatárat" a felvételizni szándékozó nyolcadikosok számára, s az eredeti 5500-as példányszámra majdhogynem rá kellett dupláznunk, 8000 fogyott el. Az Elôdeink címû válogatás ötezres példányszámát is még kétezerrel meg kellett toldanunk, Diákévkönyveinkre jelenleg 4500- 5500 körül van igény, a tavaly kiadott Árpád-vér címû nagyszerû ifjúsági regény - III. Béla királyunk regényes életrajza - 7000 példányban került piacra és mostanra mind elkelt. De hasonló sikernek örvendett mondhatni minden kiadványunk, az óvodásoknak készített kifestôkönyvektôl Szilágyi Domokos eddig kiadatlan verseinek gyûjteményéig, vagy a portugál-baszk-galego mesefordításoktól a románul és magyarul kiadott Dsida-kötetig; az ifjúsági regényektôl a szórakoztató francia nyelvtani összeállításig.

- Ezek szerint nem kell profilváltásra, az olvasótábor kiszélesítésére gondolniuk?

- És mégis kell, mivel a kiadó neve ismertté vált és egyre több szerzô fordul hozzánk olyan könyvekkel, amelyek közvetlenül nem kapcsolódnak a diáksághoz. De ezeket is elfogadjuk és kiadjuk, s a siker minket igazol. Néhány példa: dr. Molnárfi Tibor tanulmánya a Szent Koronáról, a Kós Károly egyetemessége címû válogatás, Solymár József mitológiai elbeszélésgyûjteménye, Horváth Arany riportkötete, Veres József sci-fi-regénye és mások.

- Az indulástól eltelt nyolc év sok sikerkönyvébôl ki tudja-e emelni a szívéhez legközelebb állót?

- Kettôt is: Lászlóffy Csaba és Varga Domokos A magyarság története címû négykötetes összefoglalóját, diákok, tanárok és "civil" olvasók örömmel forgatott kézikönyvét, valamint az idén ötödjére megjelent Maturandusok címû kiadványt, melyet kordokumentumként fognak nyilvántartani nemcsak itthon, hanem mindenütt, ahol magyarok élnek.

- Végezetül közelebbi és távolabbi terveirôl kérdezném.

- Készülô könyveink közül kiemelném az angol-magyar diákszótárt; de folytatjuk új lapunk, a Géniusz kiadását, tervezve, hogy 2000-tôl hétszer-nyolcszor jelenhessen meg évente és egyre nagyobb példányszámban. Az új tanévtôl még nagyobb súlyt akarunk helyezni a terjesztésre, hogy oda is eljuthassunk, ami pillanatnyilag számunkra még szûzföld. Ha ez is megvalósul, akkor nyugodtan várhatjuk a harmadik évezredet.

Molnár Judit

1690 augusztusában elôkelô nemesi család sarjaként született a háromszéki Zágonban Mikes Kelemen, a Törökországi levelek szerzôje. Apja, Mikes Pál Thököly Imre erdélyi fejedelem egyik fôembere volt, s részt vett az 1678-as kuruc felkelésben. A zernyesti csata után a havasalföldi vajda elfogatta és kiadta Heister osztrák tábornoknak, aki fogarasi várában megkínoztatta, majd kivégeztette.

1707. április 5-én II. Rákóczi Ferencet kinevezték Erdély fejedelmévé. Az ifjú Mikes - kurucpárti nagybátyja ajánlására - 17 éves korában apródként került az új uralkodó szolgálatába Kolozsvárott, a Nemes Ifjak Társaságába, az udvari élet forgatagába, örökre elszakadva Zágontól, Erdélytôl és édesanyjától, Torma Évától. Elôször Magyarországon éltek felvidéki városokban, várakban, táborokban, Rákóczi lengyelországi birtokán, késôbb Angliában, majd öt évig Franciaországban is. Végül a fejedelem elfogadta III. Ahmed szultán meghívását, s Törökországba indult, hogy kiaknázza az újonnan kirobbant osztrák-török háború lehetôségeit. Kénytelenek voltak bujdosni, mivel lengyel részrôl nem kaptak segítséget, az orosz cárral folytatott tárgyalások sem vezettek eredményre. A gôgös és anyagias angol királynô még csak nem is fogadta a szegény magyar bujdosót és kíséretét. Régi szövetségese, XIV. Lajos fogadta ugyan Rákóczit és szerény kíséretét, de segítség helyett üres ígéreteket kapott. Valamennyi ideig mégis Franciaországban maradtak, visszavonultan éltek egy Grosbois nevû kis falucskában.

1717. szeptember 15-én, mintegy negyvenen - köztük a hûséges zágoni székelyfi is - elindultak Franciaországból, s október 10-én megérkeztek Törökországba, Gallipoliba (itt írta Mikes elsô levelét). Hosszabb-rövidebb ideig Drinápoly, Bujukdere, Jénikö, Bejkosz városokban tartózkodtak, majd a török porta végsô szálláshelyül a Márvány-tenger partján fekvô Rodostót jelölte ki a magyar emigránsok számára, ahová 1720. április 24-én érkeztek meg. Ekkor Mikes már a fejedelem közvetlen környezetében tevékenykedett, fôkamarási szolgálatot teljesített.

1723-ban levelet kapott édesanyjától. Érthetô, hogy a hazahívó szavak mélyen megrendítették. De Mikes hû maradt fejedelméhez, s a bujdosást választotta a hazatérés helyett, bár a 37. levelében keserûen megjegyzi: "Úgy szeretem Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont". Alig három év múlva újabb csalódás éri: fiatalkori szerelme, Köszeghy Zsuzsi férjhez ment az öreg, gazdag Bercsényi grófhoz, majd férje halála után vagyonával együtt Lengyelországba távozott.

1735-ben a történelmi eseményektôl felzaklatott, feldúlt lelkû haza- és szabadságszeretô Rákóczi ágynak dôlt. Nehéz óráiban Mikes a leghûségesebb ápolója, de ott vannak körülötte a többiek is. Ám a sors döntött: április 8-án a fejedelem befejezte hányatott, szerencsétlen életét. A magyar emigráció elvesztette vezérét, fejedelmét. Meghalt II. Rákóczi Ferenc. Mikes Kelemen a 112. levelében így fejezi ki fájó keserûséggel a veszteséget: "Amitôl tartottunk, abban már benne vagyunk. Az isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közülünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratnunk. Az isten mára halasztotta halálát urunknak azért, hogy megszentelje halálának áldozatját annak érdemével, aki ma megholt értünk " Rákóczi földi maradványait bebalzsamozták és Konstantinápolyba vitték, ahol a jezsuiták templomában temették el. Ott pihentek a minden magyar elôtt szent hamvak egészen 1906-ig, amikor országra szóló gyászünneppel hazahozták és a kassai dóm kriptájában helyezték örök nyugalomra.

Az árván maradt magyar bujdosók tovább tengették életüket, nem sejtve, milyen szomorú és nehéz idôk következnek még rájuk. Mikes lelke egészen megtört a fájdalom súlya alatt " mindenütt a fejedelmet látja, minden reá emlékezteti. Csak az édesanyák tudnak ilyen vigasztalhatatlan fájdalomban meghalt gyermekük emlékének élni " - írja Kuthy Zoltán Mikes címû könyvében.

II. Rákóczi Ferenc halála után, 1736-ban Rodostóba érkezik Rákóczi József, akit a porta elismer fejedelemnek, de 1738. november 9-én ô is meghal Csernavodában, s ott is temetik el. Az emigránsok ismét vezetô nélkül maradtak. A porta a következô esztendôben Mikes Kelement, Csáky Mihályt, Zay Zsigmondot diplomáciai szolgálatokra alkalmazta. Mikest politikai megbízatással Bukarestet érintve Jászvásárra küldték. Útközben elhaladt Erdély havasai mellett, a zágoni hegyek is oda kéklettek. Nagy élmény volt számára, ugyanakkor nehéz sóhajtás, hazavágyás kelt ki szívébôl, amikor a Zágonon is átfolyó Bozza-patak vizébôl ivott. Nem mehetett be Zágonba a császáriak miatt, bár nagyon közel járt szülôföldjéhez.

Amikor visszaérkezett Rodostóba, szinte úgy érezte magát, hogy hazatér, bár tudta: onnan már Erdély vagy a mennyország felé vezet útja. Felcsillant egyszer a remény, hogy Erdélyben fejezheti be hányatott életét. Ugyanis Károly császár halála után leánya, Mária Terézia foglalta el a trónt. Ilyenkor szokás szerint az új uralkodó megkegyelmez a politikai ellenfeleknek. Mikes, akit már csak Rákóczi emléke kötött Rodostóhoz, élt is az alkalommal. De bánatára a királynô elutasította a szegény öregember kérelmét azzal az indoklással, hogy Törökországból nincs visszatérés.

1757-ben eltemette Csáky Mihályt, 1758-ban Zay Zsigmondot is. Egyedül maradt. 1761. szeptember 29-én ô is megbetegedett, elkapta a pestist, s október 2-án meghalt a bujdosó "hazátlan" székelyfi. Mikes Kelemen életét, örökös bujdosását lehetetlen elképzelni, feleleveníteni, elemezni, elválasztani a hajdani erdélyi fejedelem, a szabadságért harcoló kurucok nagy vezérének életétôl és a Törökországi levelek gyönyörû székely-magyar nyelven írt prózai írásától.

1794-ben jelent meg elôször nyomtatásban a Törökországi levelek (összesen 207), amely a magyar széppróza legértékesebb darabjai közé tartozik. "Mikes nyelve tiszta, zamatos, székely magyar nyelv. Pedig korán elkerült Erdélybôl, külföldön élt, idegen nyelveket tanult, ha magyarokkal beszélt, azok nem voltak erdélyiek. Nyelve mégis olyan romlatlan tiszta székely beszéd, mintha sohasem hagyta volna el Zágon határát" - írja Kuthy Zoltán.

Kétség nem fér hozzá: még nagyon sokat lehetne és kellene írni, tanulmányozni, elemezni a "hazátlan" székelyfi bujdosását, gondolatait, bölcsességét, érzelemvilágát, hazafiasságát, fejedelméhez ragaszkodó szeretetét, balsorsos szerencsétlen életét, nemzedékrôl nemzedékre érvényes példaképét.

Mészáros István

"Kelemen pápa! Guillaume lovag! Fülöp király! Egy éven belül Isten ítélôszéke elé idézlek benneteket, ahol elnyeritek méltó büntetésteket! Legyetek mind átkozottak, tizenharmadíziglen, fajtátok végezetéig!" - kiáltotta oda bíráinak Jacques de Molay, a 880 éve alapított jeruzsálemi templomos lovagrend nagymestere, mielôtt a párizsi Zsidó-szigeten meggyújtott máglya lángjai örökre elhallgattatták.

Az átok megfogant, és egy esztendôn belül távozott az élôk sorából V. Kelemen, az elsô Avignonban székelô pápa, a nagyhatalmú Guillaume de Nogaret pecsétôr és IV. (Szép) Fülöp, Franciaország királya.

Fülöp király 1307. október 13-án - egy pénteki napon - jól elôkészített nagyszabású akció során az inkvizíció nevében eretnekség vádjával lecsapott a templomos lovagokra: letartóztatott és börtönbe vetett mintegy 15 ezer lovagot, szétzúzva ezzel a rend franciaországi szervezetét. Az ellenük indított per éveken át folyt, az elsô év kihallgatásairól készült jegyzôkönyvek pergamentekercsei 22,2 métert tettek ki. A vallatások során sokakat kegyetlenül megkínoztak, vezetôiket máglyára küldték.

A templomosok rendjét 880 évvel ezelôtt alapították, amikor 1119-ben kilenc francia lovag Jeruzsálemben szerzetesi közösséget hozott létre, megfogadva, hogy védelmezik a Szent Sírt és a Szentföldre látogató zarándokokat. Fehér ruhájukon vörös keresztet viseltek és késôbb kórházi szolgálatot is elláttak. A rend élén a nagymester állott, székhelye elôbb Jeruzsálem, majd Ciprus, végül pedig Párizs lett. A templomos elnevezést a lovagrend onnan kapta, hogy elsô szálláshelyükrôl, a jeruzsálemi királyi palotáról azt hitték, Salamon király templomának helyén épült. Késôbb a párizsi Temple nem csak a rendnek, de részben az európai pénzforgalomnak is egyik központja lett.

A rend Szent Bernát rendkívül szigorú reguláit vette fel. Harci értéküket csak növelte, hogy háborúban egy lovagnak három ellenféllel kellett felvennie a harcot, s ha fogságba esett, váltságdíjért nem válthatta ki magát. A keresztes hadjáratok idején nagyszerû szervezôkészségrôl tettek tanúbizonyságot. Jelentôs szerepet játszottak a szaracénok (Palesztina), a mórok (Pireneusi-félsziget) és a mongolok elleni harcokban. A rend magyarországi házai közül a legjelentôsebb az 1169-ben létesült perjelség volt. A templomos lovagok elkísérték II. Endre királyt szentföldi hadjáratára, a mohácsi csatában pedig - nagymesterükkel az élen - az utolsó szálig elestek.

Idôvel egyre nagyobb befolyásra tettek szert a korabeli Európában, és a szó szoros értelmében ömlött a rendhez az arany. A fejedelmek egész tartományok ôrzését bízták rájuk. Sehol nem fizettek sem adót, sem vámot. Csakis a pápától függtek.

A 13. század végére nagyhatalommá lett templomos rend megsemmisítése a Capeting-dinasztia egyik érdemekben gazdag uralkodója, IV. (Szép) Fülöp francia király nevéhez fûzôdik. Nemcsak féltékenykedett a rend hatalmára és önállóságára, hanem fôleg annak vagyonát akarta megszerezni. Az európai történelemben sokak által még ma is példátlan méretûnek tartott per elindítására egy titkos feljelentés szolgáltatott okot, amely a legszörnyûbb vádakkal - felvételkor a kereszt megtaposása, szodómiára való kötelezettségvállalás, bálványimádás, ördöngôsség és boszorkányság - illette a rendet és annak tagjait.

A 14. században Európa legjelentôsebb állama Franciaország volt, ahol - akárcsak Angliában is - kialakult a központosított nemzeti állam és megerôsödött a királyi hatalom. Az itáliai városállamok közül ezzel szemben egyik sem volt annyira erôs, hogy elôsegíthesse az egységes Itália kialakulását, Németországban pedig - a császári hatalom hanyatlásával egyidejûleg - mintegy 40 világi és 90 egyházi fôhûbéres, valamint sok szabad város gyakorolt a császártól független hatalmat.

Nem véletlen az sem, hogy a templomos lovagrend felszámolása Franciaországban a pápák hetvenéves avignoni fogságának idejére esett. Igy a francia királyok nem ritkán hatalmi érdekeik szolgálatába tudták állítani a - többnyire francia bíborosokból lett - pápákat.

XI. Benedek pápa 1304-ben bekövetkezett halálát követôen 11 hónapon keresztül üresen állt a pápai trón, mert a Perugiában tartott konklávén a francia és az olasz bíborosok nem tudtak megegyezni az új pápa személyében. Végül a Szép Fülöppel jó viszonyban álló Bertrand de Got bordeaux-i érseket választották meg, aki az V. Kelemen nevet vette fel. A bíborosok meglepetésére Lyonban tartott koronázását baljós elôjelnek tekintett esemény követte: egy leomló fal agyonütötte a pápa testvérét, ôt magát leverte lováról, koronája a porba hullott, s annak egyik drágakövét késôbb sem találták meg.

V. Kelemen jószándékú, nagytudású, de befolyásolható, betegeskedô ember volt, akire a féktelen nepotizmus volt jellemzô, s ezért Fülöp király egyre inkább fel tudta ôt használni céljainak elérésére. Az új bíborosok - köztük a pápa négy unokaöccse - kinevezése már eleve biztosította a franciák kétharmados többségét a bíborosi testületben. Egyúttal azonban alkalmul is szolgált Fülöpnek arra, hogy túlzott rokonpártolással vádolja a pápát - aki minden rokonát nagy méltósággal és gazdagsággal halmozta el -, és ezzel erôs nyomást gyakoroljon rá.

A pápa tiltakozott ugyan az elfogott templomosokkal való brutális eljárás, a kínvallatásuk ellen, de végül 1307-ben a többi fejedelemnek is megparancsolta a rend tagjainak letartóztatását és javaiknak az egyház javára történô lefoglalását. A rend egyházi feloszlatása az V. Kelemen által Vienne-be összehívott XV. Egyetemes Zsinaton (1311-1312) történt meg. A zsinat legfôképpen a templomos lovagrend ügyét tárgyalta, s jóllehet a részvevôk többsége úgy vélte, hogy a vádat nem sikerült rábizonyítani a rendre, a pápa 1312. április 3-án kihirdette a feloszlatásról szóló rendeletet. A bulla mindazonáltal nem mondott ítéletet a templomosok felett. Bár a zsinat a rend javait a johannitáknak ítélte oda, a vagyon jelentôs részét mégis a fejedelmek foglalták le, Szép Fülöp pedig kivette a pápa kezébôl a rend vezetôi fölötti ítélkezést.

Jacques de Molay nagymester 1314. március 18-ai máglyahalála után pár héttel, április 20-án meghalt V. Kelemen pápa. Ravatala meggyulladt a mellette elhelyezett gyertyáktól, és a pápa holtteste a lángok martaléka lett.

A templosok rendje hivatalos megszüntetése után szinte azonnal újjászervezôdött titkos nemzetközi társaságként, s az okkult tudományokkal foglalkozó nagymesterek neve egészen a 18. századig ismert. Egyes feltevések szerint ugyanis Jacques de Molay kivégzése után több templomos is Skóciába menekült, ott keltve új életre a rendet. Mivel pedig a szabadkômûvesség gyökerei egészen a középkorig nyúlnak vissza (a "free masons" elnevezés elôször Angliában tûnt fel a 14. században), ezért aligha meglepô, hogy André-Michel Ramsay (1686-1743) Discours címû írásában a szabadkômûvesek korai történetébôl a Szentföldön járt keresztes lovagok szerepét emelte ki, más források pedig "templomosoknak" (Templar) nevezik a szabadkômûves páholyok tagjait.

Barabás Miklós

Babiloni postakocsi (15.)

A paranormális jelenségek gyûjtônévvel ellátott történések egyik legtitokzatosabbika az idôutazás. Sokan, még a téma szakértôinek nyilvánítottak közül is állítják, hogy egyelôre kivitelezhetetlen eseményrôl van szó, ezzel ellentétben azonban nem egy alkalmi idôutazó számolt már be spontán módon létrejövô kalandjának viszontagságairól. A jelenség kapcsán természetesen (ha egyáltalán létezik ilyesmi) azok a személyek érzik a legkülönösebben magukat, akik eleinte azt hiszik, csupán tréfáról, ugratásról van szó, s csak akkor tör ki rajtuk a pánik, amikor rájönnek: valahol saját, megszokott világukon kívül valós események részesei, s könnyen megtörténhet, hogy soha többé nem látják viszont szeretteiket, soha többé nem kerülhetnek vissza eredeti közegükbe.

Egy ilyen bizarr kalandot mesélt el 1989-ben egy színes bôrû amerikai ökölvívóedzô, William Makeba. Április 14-én Philadelphia egyik boxtermébôl hazafelé tartott. Megjegyzendô, hogy tökéletes egészségnek örvendett testileg-lelkileg, soha azelôtt nem voltak neurotikus panaszai, feleségével és két hónapos kislányával békességben, szeretetben élt.

Délután két óra tájban értem haza - kezdi hipnózis alatt visszaemlékezéseit Makeba. - Lezuhanyoztam, tisztába tettem, megetettem Miriamot, csináltam magamnak néhány szendvicset. Kivettem a hûtôbôl egy doboz sört, s leültem a televízió elé. Miután megittam a sör egy részét, hirtelen elnyomott az álom. Azt hiszem, akkor történt az egész. Amikor eszembe jut, még most is az égnek áll a hajam.

- Hé, te lusta nigger, pattanj fel! - kiáltott rám egy rosszarcú ember, s a fejemhez emelte puskája csövét. Reflexszerûen felugrottam, kicsavartam a kezébôl a fegyvert és erôteljesen állon vágtam. Úgy terült el, mint egy zsák. Nem sokáig örülhettem a sikernek, mert hirtelen vagy tíz fegyveres vett körül, valamennyien rámszegezték puskáikat. Az egyik azt mondta, hogy bitang erôs ez az állat, örülni fog neki McKoy úr.

Elképzelni sem tudtam, mi történik. A lakásomban ültem a televízió elôtt, a légynek sem ártottam, most meg egy tisztáson állok egy fa alatt, s egy nagy halom ember fegyvert szegez rám.

- Hé, haverok, ne marháskodjatok már tovább - kezdtem a békülést. - Nem tudom, hogy kerültem ide, nem tudom, kik vagytok, mit akartok. Nagyon sajnálom, hogy megütöttem a társatokat, de megijesztett.

Az egyik a hátam mögül leütött. Amikor magamhoz tértem, meg voltam láncolva, s idegen emberek lelöktek egy szekérrôl.

- Na, nigger, most megtudod, milyen rabszolgának lenni a McKoy-birtokon. Itt jön az úr.

Levették rólam a láncot, s a nagy, fehér házból alacsony, jól öltözött ember jött ki, aki idegesen ütögette a lovaglóostorral a csizmáját. Az államnak feszítette az ostor nyelét:

- Én Robert McKoy vagyok, a környék legnagyobb ültetvényének az ura. Nem tudom, eddig kié voltál, de az én ültetvényemen fogtak el, mától az én rabszolgám vagy. Hogy hívnak?

Értetlenül bámultam rá, majd elmondtam, hogy William Makeba vagyok, 32 éves boxedzô Philadelphiából.

- Vigyétek az ocsmány fattyút a szállásra, ott majd magához tér - rendelkezett az, aki McKoynak mondta magát.

- Hogy hívnak, testvér? - kérdezte a nyomorúságos, négerekkel zsúfolt kunyhóban egy hang. Megmondtam a nevemet, a foglalkozásomat s hozzátettem: felháborítónak tartom, hogy ilyesmi történhet 1989-ben Amerikában.

- Valamilyen betegség boríthatta el az elmédet, fiam - válaszolt az öreg rabszolga. - 1830-ban vagyunk a McKoy-ültetvényen.

Akkor döbbentem rá, hogy szó sincs ugratásról. Elképesztônek tûnt, hogyan kerülhettem vissza az idôben 160 évet egyik pillanatról a másikra. Üvöltözni kezdtem, rángattam a rácsot, míg fegyveresek jöttek be és kegyetlenül összevertek.

A feleségem, Gloria hangjára tértem magamhoz. Kétségbeesetten hajtogatta: - Térj magadhoz, kérlek! Mi történt veled? Térj magadhoz! Jaj, Istenem!

Minden porcikám borzalmasan fájt, amikor kinyitottam a szememet. Láttam, ismét a lakásomban vagyok, a szônyegen fekszem csupa véresen. Gloria idôpontot kért egy pszichiátertôl, aki betegei kezelésére hipnózist alkalmazott.

A Makeba házaspár tehát elment Farkild doktorhoz. A hipnózis alatt elmondottakat magnószalagon rögzítették.

Amikor visszahallgattam a szalagot, rájöttem, mi is történt velem valójában. Még akkor is képtelen voltam felfogni, hogyan történhetett, hogy két órán át rabszolga voltam az 1830-as évben. Idôvel tökéletesen helyrejöttem. Elég gyakran jut eszembe az eset, s olyankor attól rettegek, hogy bármikor megismétlôdhet. A legkülönösebb és legborzalmasabb az egészben, hogy néhány nagyon régi okmányt átvizsgálva megtudtam, hogy Robert McKoy ültetvényes, akirôl addig soha életemben nem hallottam, valóban létezett 1830-ban - nyilatkozta William Makeba.

Keztyûs Sándor

A Scuola Transsylvanica Programnak az 1999/2000-es tanévre érvényes oktatási terve néhány új fôszakkal bôvült. Ezekre, valamint a már meghirdetett fôszakok betöltetlenül maradt helyeire 1999. augusztus 17.-szeptember 5. között jelentkezhetnek a legalább középiskolai végzettséggel rendelkezô pályázók. Az idén érettségizettek esetében újdonság, hogy ez alkalommal a bejutáshoz szükséges összpontszám meghatározásánál beszámítják az érettségi átlagot. A most kezdôdô tanévben a frissen érettségizettek az eddigieknél nagyobb mértékû kedvezményben részesülhetnek. Az oktatás interaktív rendszerû, anyanyelven történik, a képzés színvonala megfelel az európai és nemzetközi normáknak. A képzés tandíjköteles, mely részletekben is kiegyenlíthetô, cégek, vállalkozások esetében pedig az oktatással járó költségek az adóalapból leírható.

Az alábbi fôszakokra lehet még jelentkezni:

I. Nappali/látogatás nélküli tagozat

I/1. Általános menedzserképzés, három év, szakosodási lehetôséggel

I/2. Bel- és külkereskedelem-Marketing, három év

I/3. Általános menedzserasszisztens-képzés, két év, az alábbi szakosodási lehetôségekkel:

a) számítógépes adatfeldolgozó és adatbázis-gondozó

b) ügyfélszolgálati- és tájékoztatási referens

c) reklám- és médiareferens

I/4. Könyvelés-Pénzügyi menedzsment, két év

II. Speciális tagozat

II/1. Üzleti tanácsadóképzés, három év

III. Egyetem utáni képzés

III/1. Bel- és külkereskedelem-Marketing, két év

IV. Intenzív oktatási forma (csak látogatás nélküli tagozaton!)

IV/1. Menedzserképzés, három félév

IV/2. Menedzserasszisztens-képzés, két félév

Az oktatás kezdete minden fôszak esetében 1999. október 1. Beiratkozáshoz szükséges iratok: kérvény, személyi igazolvány, születési bizonyítvány, kézzel írott önéletrajz, a legmagasabb végzettséget igazoló diploma, három darab színes igazolványkép, két kapcsos irattartó. A beiratkozás alkalmával a jelentkezôk pályaalkalmassági tesztet oldanak meg, mely kizáró jellegû. Tanulmányi támogatás elnyerésére kizárólag 1999. augusztus 31-éig pályázhatnak az arra jogosultak.

Bôvebb felvilágosítás az alábbi címen kérhetô: STP, 3700 Oradea 1, C. p. 294. Telefon: 059/13-75-96. E-mail: scuolatranssylvanica@yahoo.com.

A nagyszalontai Csonka-toronybeli Arany János Emlékmúzeum centenáriuma augusztus 27-én délután fél négykor városnézéssel, múzeumlátogatással kezdôdik. Arany János Rózsa és Ibolya címû mûvét 19 órakor a kolozsvári Puck Bábszínház adja elô a helyi Magyar Házban.

Augusztus 28-án 10 órától Arany János és Arany László emlékezete címmel ünnepi konferencia veszi kezdetét, amelyen sorrendben elnökölnek: Szörényi László (Budapest), Kozma Dezsô (Kolozsvár), Egyed Ákos (Kolozsvár), Benkô Samu (Kolozsvár). Elôadást tart: Németh G. Béla (Budapest): Arany otthon, baráti körében; Novák László (Nagykôrös): Az Arany-gyerekek Nagykôrösön; Zuh Imre (Nagyszalonta): A nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum története; Nyilasy Balázs (Budapest): Arany János: románc és "realizmus"; Szörényi László (Budapest): Néhány meggondolás a Buda halálához; Varga Pál (Debrecen): A hunok harca a két Aranynál. Délután 17 órától: Kecskés András (Budapest): A magyar verselés alapfogalmai Arany János és Arany László verselméletében; Szajbély Mihály (Szeged): Szöveg és világ (Arany László: A délibábok hôse); Tóth Ferenc (Debrecen): Arany László irodalmi felfogása tanulmányaiban; Korompay János (Budapest): Arany László zárójelei (Arany János levelezésének textológiájához); Új Imre (Debrecen): A Koszorú megszûnésének okai és körülményei; Dávidházi Péter (Budapest): "Lassabban e kitagadással!". Arany János és a nyelv idegen csemetéi. 17 óra harminckor megnyitják Miklosovits László (Albertirsa) Minden fénylik, ami Arany címû kiállítását, 18 órakor pedig bemutatják Dánielisz Endre (Nagyszalonta) "Csonkatorony nyúlik a felhôbe..." címû könyvét. A Nagyszalontai Városi Köleséri Képtár megnyitása után 19 órától zenés estet tartanak a Csonka-torony tövében Arany János ege alatt címmel.

Augusztus 29-én 10 órakor istentiszteletet tartanak a helyi református templomban, majd megkoszorúzzák az Arany-szobrot. 12 órától a nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulata ad irodalmi mûsort a Csonka-toronynál, amelyet 13 órakor koszorúznak meg. A nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum centenáriumi ünnepsége a helyi Mûvelôdési Házban tartandó zárófogadással ér véget.

Emléknap Magyarózdon

Horváth István születésének 90. évfordulója alkalmából emléknapot tartanak augusztus 28-án a Maros megyei Magyarózdon. A rendezvény szervezôje a Horváth István Alapítvány, védnöke az RMDSZ marosludasi szervezete. Az ünnepség délelôtt tízkor a költô sírjának megkoszorúzásával kezdôdik. 11 órakor ünnepi istentiszteletet tartanak a helyi református templomban az erdélyi történelmi egyházak vezetôinek részvételével. Ugyanitt elôadások, emlékbeszédek hangzanak el, Boér Ferenc színmûvész versmûsort ad elô. 14 órakor a részvevôk megtekintik a helyi emlékházat. 17 órakor táncház lesz, a kolozsvári Tarisznyás együttes muzsikál. A szervezôk mindenkit szeretettel várnak.

Varga Imrének Nagybányára: Megkaptuk, beterveztük.

Corla Juliannának (ha jól betûztük ki a nevét) Máramarosszigetre: Köszönjük Enyedi Sándor nevében is a Sziget magyar színészete címû cikkéhez fûzött megjegyzéseket, kiegészítéseket. Az íráshoz a szerkesztôség mellékelte illusztrációként a város egyik középületét, az egykori színházról nem volt sajnos képünk, az ön által küldött fénymásolat aligha reprodukálható lapban.

Kövér Gábornak Aradra: A Szarajevó után címû írást nem, a Franciaország háborús céljai címût esetleg föl tudjuk használni. Köszönet kitartásáért.

Kiss Kornél (Nagybánya) írását megkaptuk, közlésre javasoltuk.

Csegezi Bíró István a Kolozs megyei Szentmihályról küldött egy isteni látomás inspirálta református prédikációt, sajnos nem illik a lapunkba. Fizetett hirdetése múlt heti számunkban jelent meg.

Most kaptuk meg a másfél éves szünet után 1998. novemberében újraindított Besztercei Híradó címû RMDSZ-havilap összevont februári-májusi számát. A küldeményt nyugtázva és köszönve jegyezzük meg: e szórványos, késedelmes megjelenés mégiscsak azt jelzi, hogy nincs minden rendben ezzel a föltámadással. Vagy a lapcsinálók kedve, vagy az RMDSZ pénze fogyott el. Nota bene: egy négyhavonta megjelenô lapot aligha illik havilapnak nevezni...

Állandó külmunkatársainknak, alkalmi szerzôinknek ismét csak azt üzeni a kiadó: hamarosan törleszti a fölhalmozódott honorárium-adósságot. Pozitív változások várhatók a lapmenedzselésben, adminisztrációban, szerkesztôségi infrastruktúrában.

A szerk.

A mikházai szellemi fogyatékosok mûintézetének igazgató fôorvosa által nemes egyszerûséggel (össze)Kuszálik Péterként diagnosztizált remittendatúró bibliográfus - mert másként nem nevezhetem - mostanság azzal keresi a vajas kenyérre valót, hogy napi rendszerességgel rugdossa a Romániai Magyar Szóban azokat, akik visszarúgni nem tudnak, nem hajlandók vagy nem tartják méltónak. A sokoldalúan fejlett gépészmérnök-botanikus-sajtótörténész-publicista K. P. nem elégszik meg azzal, hogy Mörfiként könyvoldalakat töltsön meg az erdélyi irodalomban nem példátlan, de nem is maradandó sarokasztali filozofálgatással, hanem fallaciózus (nem tévesztendô össze a fellációval!) politikai propagandát is folytat kenyéradó gazdái, a "neptunos udémérések" (fôorvosi látlelet) javára. Lelke rajta. Ámde úgy hadakozik minden sorában Borbély Zsolt Attila SZKT-taggal, hogy közben folyton maliciózus oldalvágásokban részesíti az Erdélyi Naplót, alkalomadtán valótlanságokat is állítva. (Szerinte B. Zs. A. írásai "majdnem minden héten megtalálhatók" lapunkban. Fals. Büntetésül a következô lapszámunkban azért is lesz B. Zs. A.-írás!) Eddig azt hittük, Kuszálik kedvtelésbôl olvassa lapunkat, most már tudjuk: hivatalból. Valakik azért fizetik (egy idôben Marosvásárhelyen és Bukarestben), hogy rendszeresen pellengérre állítsa az Erdélyi Naplót és a benne közlôket. Péterke (aki alulírottat csak per Déneske emlegeti mûfajtalan morfondírjaiban) ugyanis kapott egy listát a megrendelôitôl, ott van a kezében, rajta ama lapok és szerzôk nevével, amelyek és akik "nem kompatibilisek" a Markó-Verestóy-Takács-féle politikai kurzussal. Halljuk, Péter, sorold a neveket! Ne félj, nem haragszunk meg. Nem merünk. Mert még kimaradunk a sajtótörténetbôl, aztán megnézhetjük magunkat...

D. L.

A Felkínálom Marketing Manager Center (FMMC) 1984 óta mûködik Magyarországon azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson vállalkozóknak, cégeknek bel- és külföldi üzleti, kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, partnerkapcsolatok kiépítésére. A folyamatosan épülô hálózat hivatalos képviselôje ez év elejétôl az aradi székhelyû NOVOBYT Kft. Leendô partnereik figyelmébe ajánlják üzleti ajánlataikat. Részletes tájékoztatás a következô telefonszámokon kérhetô: 057/25-18-27, illetve 092/81-41-80 (mobil).

TKE.5554001

Olasz partnerünk vásárolna nagy mennyiségben vashulladékot, vasúti síneket, kocsikat, mozdonyokat, csöveket, továbbá feldolgozásra szürke vastömböket, illetve alumíniumtömböt.

TKI.5556001

Szlovák rendszertagunk, aki 15 éve kiváló minôségû termékek gyártója, viszonteladóknak és felhasználóknak ajánl japán érzékelôkkel ellátott gázdetektorokat, kiemelten kazánházak, központi garázsok, hûtôházak ellenôrzésére és klimatizációs rendszerük hatékonyabbá tétele érdekében.

ÚKI.5557001

Bel-, kül- és közvetítô kereskedelmet, ügynökségeket, brókercégekeket, információs irodákat támogató, hosszú szakmai tapasztalatokra épülô, Windows alatt futtatható, számos összevetési, visszakeresési, nyomtatási lehetôséggel rendelkezô, részletes partner- és cégadatbankot építô programot ajánlunk felhasználóknak, viszonteladóknak.

ÚKI.5558001

Német partner ajánlja szabadalmaztatott termékét, mely mindenféle használt gumiabroncs, fém, fa és mûanyag terméket környezetkimélô, gazdaságos módon granulátummá alakít. Teljesítménye 6 tonna/nap. A végtermék útépítésben burkolatként is felhasználható.

TKI.5559001

Mezôgazdasági termelôk, kisgazdaságok! Saját préselésû növényolaj elôállításához magyar találmány alapján gyártott olajprést ajánlunk felhasználóknak, viszonteladóknak (teljesítménye 70 kg/h repcénél, 60kg/h napraforgónál, 2,2 kW, 400x600 mm alapterület).

TKI.5561001

Szlovák rendszertagunk cirokseprûgyártással foglalkozik, ajánl 3-5 varrásos seprûket bel- és külföldre kedvezô áron.

FKE.5562001

Közvetlen gyártó partnerünk világszínvonalú termékeihez keres viszonteladókat, a környezô országokban kizárólagos joggal nagykereskedôt. Termékei: víz-, gáz-, fütésszerelvények, csapok, gömbcsapok, kifolyószelepek, fürdôszobai és konyhai csaptelepek, automata szabályzók.

TKI.5563001

Partnerünk ajánlja csiszolópapír, illetve vászon termékeit, A3, A4 méretben különféle szemcsézettel, vízálló kivitelben, szalag, korong kivitelben is.

IKE.5564001

Osztrák, német, belga befektetô és ingatlanforgalmazó cégek keresnek családi házakat, ipari és egyéb ingatlanokat vétel céljából.