Minduntalan NATO-val, szerbekkel meg ucsékával tömni az olvasó fejét egyenlô az emberkínzással. De hát milyen az újságírótársadalom? Többnyire olyan témáról cikkez, amely a leginkább közszájon forog, amelyrôl a sarki ábécéstôl is a legtöbbet hallani. Most bevonultak a szerbek, most kimenekültek az albánok, tegnap szônyegbombázott az észak-atlanti szövetség, mire a legjobb jelek mutatkoznak arra, hogy a zsebdiktátor vagy behúzza a farkát, vagy elönti a harmadik agyvérzés; kitört a béke, kivonulnak a szerbek, Jacksonék elôtt bevonulnak az oroszok, az ucsékával senki se bír, mert Koszovóban történelmi hagyomány, hogy minden albán férfi vállán lóg valami: balján az asszony meg a purdék, jobbján meg a golyószóró. Ebben a formában tehát, bárki beláthatja, a leszerelés nehézkes, ha megvalósítható egyáltalán.

Nem úgy a román hadseregben, amely az elmúlt napokban is több ezer sorkatonai szolgálatát letöltött fiatalt eresztett vissza a családi fészek melegébe. Vidám, boldog, nótás ajkú legények töltötték meg a pályaudvarokat, zengedezett a resti, mint cserkészek számháborúja közben a csalit, az aluljárókban, sínek között meg kiszolgált bôröndök tetemei hirdették a leszerelés eufórikus pillanatát. Könnyfakasztó percek ezek, okot adnak az elérzékenyülésre, tanúsíthatja bárki, aki férfi, de mit is tudhatnak errôl a lánygyermekek és asszonyok, akik csak jajgatnak és sírnak, hogy hát már megint molesztálni merte ôket a kiéhezett, mocskos szájú férfinépség.

Ha nekik ez nem tetszik, akkor válasszák az ucsékát.

(rostás)

Az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaság az idei nyári vakációban is megszervezi hagyományos szaktáborait:

Informatika tábor 1999. július 12-20. között Marosvásárhelyen. A tábor programjából: elméleti és gyakorlati feladatok megoldása; szakmai elôadások; versenyek (informatikai általános mûveltség-, programozó verseny); Internet-hozzáférés. Lesz Maros-parti séta, strandolás, túra a Somos-tetôre, állatkert-látogatás.

A komandói fizika-kémia tábor idôpontja 1999. július 25.-augusztus 1.

Programja: feladatmegoldó verseny; természetben végzett kísérletek; a kitûzött feladatok megoldása, megbeszélése; az Orvosi Egyetemen adott feladatok megoldása.

Egy tábori részvétel ára 500 ezer lej (útiköltség nélkül), melyet az EMT bankszámlájára kell átutalni: 45 10 46 62 BCR Cluj.

A részvevôknek orvosi bizonyítványt kell magukkal vinniük. A táborban külön pedagógusok foglalkoznak a szabadidô kellemes és hasznos eltöltésének megszervezésével. Számos kirándulás, természetismereti túra várja az érdeklôdôket, akik bôvebb felvilágosításért forduljanak az EMT kolozsvári titkárságához, ugyanitt lehet jelentkezni is. Tel/fax: 064-19-40-42, 19-08-25; e-mail: http://www.emt.ro; emt@emt.org.soroscj.ro.

Vasvári Pál halálának 150. évfordulója alkalmából közösen tart emléknapokat az RMDSZ körösfôi szervezete, a magyarvalkói református egyházközség, valamint a Pro Kalotaszeg Egyesület. A július 3-án és 4-én tartandó rendezvényt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc Kalotaszeg határában elesett ôrnagyának tiszteletére szervezik.

A rendezvénysorozatot július 3-án 11 órakor a magyarvalkói református templomban ünnepi istentisztelettel indítják, 12 órakor megkoszorúzzák a Vasvári-kopjafát. Körösfôn ugyanezen a napon kirándulást szerveznek a csatatér színhelyére, délután Ki tud többet Vasvári Pálról és az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról? címmel történelmi vetélkedôt tartanak fiataloknak, este 20 órakor pedig a helyi Rákóczi Balladacsoport kedveskedik ünnepi mûsorral. Július 4-én istentisztelettel, díjkiosztással és a kopjafánál tartott koszorúzási ünnepséggel zárul a Vasvári Emléknapok.

Daday Jánosnak közel két esztendôvel ezelôtt megjelent kötete nagyban hozzájárult a bihari hegyek nagy apostola, Czárán Gyula emlékének dokumentálásához. A Barangolások a Bihar-hegységben elsô, szerény külsejû kiadása közkinccsé tette "Kelet-Európa Svájcát", a szerzô pedig igazi sikerélményt tudhatott magáénak: határon innen és túl számos turistatárs, természetbarát intézett hozzá elismerô, dicsérô üdvözletet. Daday Jánosnak azóta újabb sikerélmény gazdagítja turistahátizsákját: idén második, bôvített kiadásban ösztönöz régi, új természetbarátot egyaránt egy-egy érdekes barangolásra.

A Barangolások a Bihar-hegységben Czárán Gyula nyomdokain címû, a nagyváradi Bihari Napló Kiadóvállalat gondozásában megjelent kötet bô terjedelmet szentel a hegyjáró seprôsi földbirtokos életének, munkásságának, feljegyzéseinek. Portrészerû írások ismertetik meg az olvasóval Papp Lajost, aki egyszemélyben volt turista, költô és drámaíró, valamint a hazai turisták körében ismerôs tudományos kutatót, dr. Mátyás Vilmost. Csak néhány a barangolások színhelyei közül: a révi Zichy-barlang, a mézgedi Czárán-cseppkôbarlang, a Bisztra patak völgye, Pádis-Csodavár zárt medencéje. Daday János kötete emellett foglalkozik Biharfüred történetével, a bihari kisvasutakkal, de tájékoztat Vasvári Pál szabadsághôs sírjának hollétérôl is.

A Magyar Értelmezô Kéziszótár 1992-es kiadása szerint a tisztségviselô: hivatali vagy társadalmi, pártbeli tisztséget, vezetô megbízatást betöltô személy.

Rendszeresen és többnyire részletesen olvasom az Erdélyi Naplót, amelyben gyakran felbukkanó fogalom a (romániai magyar) tisztségviselô.

Tényleg, kik is a hazai magyar tisztségviselôk?

- az RMDSZ országos elnöke, ügyvezetô elnöke s alelnökei?

- az RMDSZ országos Elnöki és Ügyvezetô Elnöki Hivatalának munkatársai, a fôtanácsosoktól a takarítónôkig?

- a Szövetségi Képviselôk Tanácsának tagjai, elnöke, alelnökei és titkárai?

- a Szövetségi Egyeztetô Tanács tagjai, elnöke, alelnökei és titkárai?

- az RMDSZ-szenátorok és a parlamenti képviselôk, irodavezetôik, tanácsadóik, titkárnôik?

- az RMDSZ parlamenti frakcióit kiszolgáló személyek?

- az RMDSZ kormányzati szerepvállalása következtében kinevezett miniszterek, prefektusok, államtitkárok, alprefektusok, államtitkár-helyettesek, minisztériumi igazgatók és aligazgatók, fôtanácsosok és tanácsosok, a megyei államigazgatási hivatalok igazgatói és aligazgatói?

- az RMDSZ területi (megyei) szervezeteinek elnökei, alelnökei, ügyvezetôi? A megyei választmányok és területi képviselôk tanácsainak tagjai?

- az RMDSZ-listákon megválasztott polgármesterek, alpolgármesterek?

- a megválasztott RMDSZ-es megyei tanácselnökök és alelnökök?

- az RMDSZ-listákon megválasztott megyei, községi és városi tanácsnokok?

- az Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesületben, a Romániai Magyar Közgazdászok Társaságában, az építészek Kelemen Lajos Társaságában, a Romániai Magyar Keresztény Orvosok Társaságában, az Erdélyi Magyar Mûszaki Tudományos Társaságban és a sok száz civil társadalmi szervezetben tevékenykedôk sokasága?

Hányan is vannak ôk?

Miben dönthetnek? Ottlétük szûkít(het)i-e avagy tágít(hat)ja hivataluk feladatait és jogosítványait? Hiányuk vagy ottlétük lendít(het)-e többet a romániai magyarság tagjainak hétköznapi közérzetén, mozgásterén, legyenek azok akár földmûvesek, munkások, oktatók, egészségügyiek vagy vállalkozók? Esetleg nélkülük elôbbre tartanánk? Kellenek-e, kellhetnek-e a létükbôl adódó lehetôségek a hazai magyarságnak?

Létüknek és döntéseiknek milyen közösségi kockázata és haszna van? Látszik-e, látszhat-e az azonnal?

Szerepvállalásuknak mi a személyes kockázata és haszna? Mit visz/vihet haza a borítékban, és mi az, amihez borítékon kívül jut/juthat hozzá az egyik vagy a másik csoportba besorolható tisztségviselô?

Mibe kerül a tisztségviselô az adófizetô polgárnak? Hazai és környékbeli mércével mérve sok-e az vagy kevés?

Ime egy sor kérdés, amelyek pontos megválaszolási képessége kívánatos, ha valaki tisztségviselôkrôl értekezik.

Következzék egy lehetséges válasz a kérdésözönre

Civil foglalkozása tanár. Részese volt a helyi RMDSZ-szervezet megalakításának. Jelenleg alpolgármester. 100-150 diák oktatása helyett 13 ezer tagú közösség mindennapjait vette nyakába. Fizetése 1998 májusáig öt százalékkal volt nagyobb, mint tanító feleségéé, ami a sokat emlegetett új közalkalmazotti bértábla alapján 50 százalékkal több annál. Munkaideje kötetlen. Csak azt tudja biztosan, hogy mikor megy el reggel otthonról. Ha a körülmények úgy hozzák, akkor késô este is a hivatalából adódó kötelezettségeivel tölti idejét. Nemegyszer hétvégén is mennie kell. Általában az átlagpolgár keresi ügyes-bajos dolgai intézése közben, kezdve a menye/veje félrejárásával és zárva a vissza nem kapott földjével. Százukból ötnek jut eszébe köszönetet mondani és ezerbôl öten kérdezik meg, hogy mivel tartoznak. Egyének és helyi közösségek hétköznapi gondjain igyekszik enyhíteni, azok megoldásában közbenjárni. Naponta viszi saját és csapata bôrét a vásárra, aminek értéke a soron következô választásokon derül ki. Nem tagja egyetlen Részvényes Közgyûlésnek (AGA) vagy Vezetôtanácsnak (CA) sem. Sosem részesült beszerzési jutalékból. Nem jár neki napidíj, gyûléspénz, utazási kedvezmény, túlórázási, öltözködési, titoktartási vagy idegennyelv-ismereti pótlék. Megpróbál megfelelni hivatala vélt elvárásainak és közben annak velejárójának ítéli és akként végzi a 70. számánál tartó helyi lap megjelentetési teendôinek jelentôs részét. Közösségét érintô, azt szolgáló célkitûzések megvalósítása érdekében mecénásokat keres és talál. Hivatali mûködése alatt településéhez kötôdô négy könyv megjelenéséhez volt köze. Tisztségviselôként tamáskodón olvassa a róla (is) szóló szövegeket. Hiszi, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhet reggelente a tükörbe.

Az önteltség rossz tanácsadó. A szerencsés kérdésfeltevés elôrevisz egyént és közösséget. A szerkesztô kételkedjen és kérdezzen. A tudomására jutott konkrét eseteket mutassa fel, és ha kellô mennyiségû ilyen eset indokolja, akkor azok alapján általánosítson.

Mert különben a szerkesztô is megbotlik, nem csak a tisztségviselô. Akkor is, ha a saját botlását nem látja reggel a tükörben. Legfennebb hónapfordultával a lap kelendôségében és postaládájában az ôt arra érdemesítô, írásra (is) idôt vesztegetô tisztségviselôk szösszeneteiben.

Nagy István

heti napló

Az általam ismeretlenül is tisztelt és becsült pécskai alpolgármesternek mintha túlcsordult volna keserû pohara - lásd a mellékelten közölt, egy "átlagos" RMDSZ-tisztségviselô dilemmáit sorjázó írását. Kívánom, múljék el tôle e pohár! Az általánosítgatást pedig ne vegye szívére, ha a más ingét sem hajlandó fölvenni. Nem muszáj fölvennie, bár a polgárok, a választók talán épp azt várják el tôle, hogy igenis fölvegye, s érezze a saját bôrén, hogy mily nehéz a viselet manapság.

A romániai magyar politikusválogatott Nagy István-i listája szinte teljes, de van egy hibája: összemossa a fôállású (whoni vagy külhoni) adófizetôk által eltartott "hivatásos érdekvédôk és közképviselôk" egyre gyarapodó hadát azon kevesekével, akik "társadalmi munkában" igyekeznek tenni valamit a közért. Jogos igény: fogalmazzon pontosabban a sajtó is, mert tisztség és tisztség, viselôje és viselôje között olykor nagy különbségek vannak. Miként publicista és publicista, szerkesztô és szerkesztô között is. Részemrôl ügyelek arra, hogy valóban csak akkor általánosítsak, amikor "kellô mennyiségû eset indokolja".

Nos, ma már sajnos kellô mennyiségû eset ismeretében használható pejoratív éllel a "romániai magyar tisztségviselô", pontosabban az "RMDSZ-tisztségviselô" szintagma. Én legalábbis nem félek használni, 1996 után még kevésbé, látva-tapasztalva az RMDSZ-ben és környékén ható kontraszelekciót. Ma már lelkifurdalás nélkül korrigálom azt a honi magyar politikust, aki azzal próbálja rám adni az ingét, hogy hát úgyis egy hajóban evezünk, mondván neki: legföljebb ugyanazon a vizen.

Dénes László

Jaj az országnak, ha... Ha "föderalizálják", illetve: "egyesek" föderalizálni akarják! Igy a "rend", a "román érdekek" féltôi, és így - sajnos - legutóbb, marosvásárhelyi nyilatkozata értelmében az államelnök is. Féltik az egységet, mely szerintük az ország jövôjének "ügye", "záloga".

Nem vagyok próféta, hogy meg tudjam jósolni, mi lesz az ország jövôje. Én csak jelenben tudok látni, gondolkozni. És adott esetben mérlegelem a múltat, megpróbálok következtetéseket levonni ebbôl is, abból is.

Nézzük csak hát? Hogyan is állunk azzal a bizonyos jelennel?

Inkább ne, ne menjünk bele... Tudjuk: gazdag ország vagyunk, Európa egyik leggazdagabb országa, és azt is tudjuk, szegény ország vagyunk, Európa egyik legszegényebb, sôt toldjuk még meg azzal: legszerencsétlenebb, legelesettebb országa. Inkább vergôdünk, semhogy élni tudnánk, s folyamatosan megyünk lefelé valamiféle lejtôn, melyen nincs egy torzsa, egy kóró, valami, ami feltartóztatná folyamatos süllyedésünket. S hogy ez jó-e? Azt tudom, nekem, nekünk nem! S abban is kételkedem, hogy a románoknak jó lenne. Ebben a csúszásbajnokságban még csak elôzni sem tudjuk egymást, ott vagyunk egyformán a lejtôn, a porondon, a padlón. Igen, a padlón van az ország. S a padlón van az ország népe, s az, ami történik velünk, inkább vegetálás. Vegetálás az "egységben", ahol mégis vannak jók és rosszak. Jók mindenekelôtt az "egység" hirdetôi, védelmezôi, s a rosszak mi vagyunk, magyarok, akik ennek az áldásos egységnek a "megbontására" törekszünk, hiszen - Isten ôrizz! - autonómiát akarunk magunknak. Kulturális autonómiát, s ami még ennél is rosszabb: területit. Mindkettô az egységet rombolja... És rosszak azok a románság körében is egyre növekvô számú "rosszak" - Ovidiu Ghermanok, kolozsvári nyilatkozók -, akik ugyanúgy szeparatisták, mint mi, ugyanúgy ellenségei a "jó egységnek" vagy "egységes jónak", mert szerintük is föderalizálni kellene az országot. És - káros elképzelésük, elképzelésünk szerint - jó lenne ez az országnak is...

És a másik? A múlt? A múlt "ott" is és "itt" is... Mindkettô a "szeparatizmust", azaz: a föderalizálást példázza. Erdély Magyarországnak mindig saját "önkormányzatú" része volt. Egy ideig vajdaság, aztán önálló fejedelemség. Ezt a státusát megôrizte akkor is, amikor már Ausztria bekebelezte, ôfelsége Ausztria mindenkori császára és Magyarország mindenkori "apostoli királya" Erdély fejedelme is volt... És volt Vajdaság, és volt viszonylagosan önálló Horvátország, mely ugyanúgy Magyarország része volt. Csupán 1867 után próbálta az akkori magyar hatalom "összemosni" a dolgokat, megszüntetni Erdély "autonómiáját", s hogy ez miként sikerült nekik, ott a történelem, belenézhetünk... Román részen pedig? Ugyancsak "szeparatisták" a hagyományok. Volt Moldva és volt Havasalföld. De még Olténia is volt, melynek egy része az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. És Bukovina is volt, mely ugyanúgy ugyanoda tartozott. Amikor 1859-ben egyesültek a fejedelemségek, relatív különállóságuk akkor is megmaradt 1889-ig. És a tudatokban mindmáig.

(Egy városomban élô román asszonyról azt hittük, bukaresti. Kikérte magának: ne sértegessük, ô nem bukaresti, ô az Osztrák-Magyar Monarchiában született, fent, északon, Szucsáva mellett! Honnan vesszük azt, hogy ô bukaresti lenne?)

És az erdélyi román megmaradt erdélyinek, sôt azon belül is: osánnak, "fogarasánnak"... S a regátiak? A moldvai másnak érzi magát, és más is, más arckarakterben, koponyaalkatban, hajszínben, más gondolkodásmódban. És más az oltyán, és más a munténiai...

Zsirinovszkij egy nem éppen udvarias nyilatkozatában "összetákolt országnak" mondta Romániát. Ama "átkos" kolozsvári nyilatkozat szerzôi, a "transszilvánisták", más oldalon a "Moldva-pártiak" mind saját értékeik, saját hagyományaik másságát emlegetik. S érdekes, ez is és az is arra esküszik: a fejlôdésért, a jövôért, az ország felemelkedéséért teszi-mondja ezt.

Erdély gazdag ország volt. Moldva gazdag ország volt... És Munténia, Olténia, Bukovina, ezek sem voltak Európa szégyen-kalodái. Az emlékük él. Valamennyiben közös: a román többség. Hogy most együvé tartoznak? A minden román egy országban elv gyôzedelme hozta magával. De a minden román egy országban - és mellettük mi, magyarok, és ukránok, és... - élhet, élhetünk úgy is, hogy hagyományainkat tisztelve, egymást tisztelve, helyi sajátosságainkat tisztelve küzdünk, harcolunk a közös jóért. A közös emelkedésért.

Németország föderalizált. És mégis Németország. Belgium föderalizált, és mégis Belgium. Svájc föderalizált. És mégis Svájc. Oroszország föderalizált. És mégis Oroszország. S lehetne folytatni ezt a sort. Nem tudom, miért lenne rossz, ha Románia is - történelmi hagyományai révén - föderalizálódna, attól még Románia maradhatna... Hisz egész Európát, Európa fejlôdését ez a kettôs folyamat jellemzi... Az egységesülés és a regionalizálódás...

Jaj az országnak, ha!... Ha nem, érti meg ezt. Nem érti meg az "idôk szavát". A veszély, az igazi veszély ez, és nem az, hogy a hagyományos értékek a saját helyüket keresik.

Gazda József

A legrégebb várt képviselôházi szavazás 155 igennel 123 nem ellenében megszavazta a két ház egyeztetô bizottságának a tanügyi törvény módosítására vonatkozó jelentését. Ennek értelmében, kérésre a fôiskolai oktatásban csoportoktól kezdve karokig létesülhetnek szakok a nemzeti kisebbségek anyanyelvén. A törvény multikulturális egyetemek létrehozását is lehetôvé teszi. Valójában kompromisszum született, amelyet az ellenzék viszont megszokott beidegzôdésével árulásnak minôsít.

A legmeglepôbb szavazás színhelye szintén a képviselôház volt. Az állami mezôgazdasági vállalatok magánosításának törvényét rekordidô, két nap alatt megszavazták. A meglepô az, hogy a parasztpárt a törvényt a Demokrata Párt szándéka ellenére az SZDRP támogatásával szavazta meg. Úgy tûnik, nem puszta szóbeszéd a politikai pártok szövetségi rendszerének átcsoportosulása.

A legrámenôsebb párt a legutóbbi közvélemény-kutatás eredményei által doppingolt SZDRP. Miután bekebelezte Funar egységpárti szakadárjait (a fáma 25 megyei szervezetrôl, 20 ezer párttagról szól), szombati sokadalmán (polgármestereinek, tanácsosainak országos összejövetelén) ismertették a helyi választásokon követendô stratégiát, és Ion Iliescut egyhangúlag a párt elnökjelöltjévé kiáltották ki. A pártelnök, volt (és jövendô) államelnök szájából egy szokatlan mondat is elhangzott: az SZDRP nem tanúsíthat ellenséges magatartást sem a magyar kisebbséggel, sem Magyarországgal szemben. Vajon Adrian Nãstase, Iliescu jobbkeze hallotta-e a bölcs intelmet?

A legszemérmesebb sztrájkolók, a pedagógusok pénteken elfoglalták helyüket a katedra mögött, miután különbözô szintû, viharos tárgyalássorozat után ismét beadták a derekukat. Remélik, hogy idejében megkapják a szabadságpénzüket, s a kormány az év végéig biztosítja fizetésüket. Ennek érdekében a fizetésalap négy százalékát kitevô különadót vetnek ki a vállalatokra.

A legüldözöttebb politikusnak Corneliu Vadim Tudor tartja magát. Parlamenti mentelmi jogának felfüggesztését újabb hét, ellene indított per során követelik. Vadim a lapjában megjelent rágalmazások kapcsán kezdeményezett bírósági eljárásokat a sajtószabadság megsértésének tartja. S csak úgy mellékesen máris támogatásáról biztosítja a választások megnyerésére esélyes SZDRP-t. A támogatás ára: a belügyminisztérium átadása a Nagy-Románia Pártnak.

A legpechesebb atyák a belügyminisztérium törzstisztjei. Matei Constantinescu dandártábornokot, az országos rendôr-fôfelügyelôség helyettesét felfüggesztették tisztségébôl, mert rendôrhadnagy csemetéje egy törzsôrmesterrel három személyt jogtalanul megfosztott szabadságától, akiktôl ráadásul 2000 dollárt követelt. Constantin Cojocaru ezredes, a Brassó megyei csendôrparancsnok 24 éves, szintén a csendôrségnél szolgáló fia harmadmagával kegyetlen gyermekgyilkosság és rablás elkövetôje.

Vajnovszki Kázmér

Marosvásárhely

Kongresszus utáni elsô ülését tartotta Marosvásárhelyen a romániai magyarság miniparlamentje. A Bernády-házban megtartott egyeztetô kerekasztalon a részvevôk döntöttek a napirend felôl, amely a következôképpen alakult: a Szövetségi Egyeztetô Tanács megalakulása; azt követôen pedig a SZET és a Szövetségi Képviselôk Tanácsának együttes ülésén az RMDSZ Ügyvezetô Elnökségének kinevezése, majd a Szabályzatfelügyelô, az Etikai és Fegyelmi, végül az Ellenôrzô Bizottságok tagjainak megválasztása.

Az alapszabályzat értelmében a SZET tagjai lehetnek a területi szervezetek, valamint a szövetségi elnök által jelölt személyek, szám szerint harminckilencen. Markó Béla szerint a jövôben szükséges lenne növelni az erdélyi értelmiség elitjét tömörítô tanács szerepét a szövetség döntéshozási mechanizmusában. A szavazás eredményeként Kelemen Hunor költôt, mûvelôdési államtitkárt választották a SZET elnökéül. Káli Király István író, az Erdélyi Magyar Könyves Céh elnöke, a Mentor Könyvkiadó igazgatója lett az alelnök, míg Antal Attila a titkár. Döntés született arról is, hogy az elkövetkezendôkben a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, valamint a Romániai Magyar Lapkiadók Egyesülete megfigyelôként részt vehet a SZET munkájában. A felkért egyházi vezetôk közül többen kijelentették, hogy csupán tanácskozói joggal hajlandók szerepet vállalni a SZET tevékenységében. A testület keretén belül a jövôben a következô szakbizottságok mûködnek majd: oktatási és tudományos; közmûvelôdési és mûvészeti; gazdasági és környezetvédelmi; sajtóval és könyvkiadással foglalkozó; emberjogi, egészségvédelmi és szociális, valamint egyházi szakbizottság.

A Kultúrpalota nagytermében sorra kerülô közös SZKT- és SZET-gyûlésen a szövetségi elnök politikai beszámolójában kifejtette, hogy a koalíciós partnerek részérôl az utóbbi idôben tapasztalható - az oktatási, a közigazgatási, valamint a tulajdonjogra vonatkozó törvények kedvezô formában való elfogadását sürgetô - igyekezete nem egyéb, mint felkészülés a közelgô parlamenti választásokra, mint egy egyre erôteljesebben beinduló kampányhajsza mozzanata. Külpolitikai kérdésekrôl szólva Markó elmondta: az Európai Biztonsági és Együttmûködési Szervezet nemzetiségi fôbiztosával, Max van der Stoellal folytatott megbeszélésein felhívta annak figyelmét arra, hogy a Dél-Kelet-Európára vonatkozó biztonsági garanciák felülvizsgálatra szorulnak, nem elégítik ki a térség nemzeti kisebbségeinek igényeit, elvárásait.

Ezt követôen került sor az ügyvezetô elnök megválasztására. Ennek során Markó Béla jelöltje, Takács Csaba nyerte el újra ezt a tisztséget 84:36 szavazati aránnyal. Döntés született arról, hogy az Ügyvezetô Elnökség munkáját hat alelnök segíti majd: Péter Pál gazdasági alelnök a szociális; Nagy István az oktatási és ifjúsági; Sebesi Karen Attila a mûvelôdési és egyházi; Nagy Zsolt a területi szervezetek; Madaras Lázár az önkormányzati, valamint Borbély László a kormányzati fôosztály vezetôjeként. Az ügyvezetô elnök elsô helyettesének Péter Pál gazdasági alelnököt választották.

Az SZKT határozatot fogadott el a jövô évben esedékes helyhatósági választásokra, valamint az idén ôszre - november 13-ára - betervezett belsô választások megszervezésének módozataira vonatkozólag is. Ennek érdekében munkabizottságot hoznak létre, amelynek tagjai az RMDSZ frakcióinak és platformjainak egy-egy tagja, elnöke pedig Szatmári Tibor lesz.

A Szövetségi Képviselôk Tanácsa következô ülésére szeptemberben kerül sor.

Szentgyörgyi László

Kötetlen megbeszélésen, eszmecserén látta vendégül június 17-én a Szabadelvû Kör elnevezésû RMDSZ -platform a székelyudvarhelyi és udvarhelyszéki értelmiségieket, egyesületek, alapítványok, egyházak, önkormányzatok képviselôit, valamint a helyi politikusokat, vállalkozókat. Az udvarhelyi Küküllô Szállóban megejtett találkozó a szövetség platformjának országos tisztújító ülését elôzte meg.

A Szabadelvû Kör székelyudvarhelyi csoportja által szervezett eszmecserén rövid elôadásokat tartott, illetve kérdésekre válaszolt Eckstein-Kovács Péter kisebbségügyi miniszter, Bara Gyula kormányfôtanácsos, Péter Pál, az RMDSZ gazdasági ügyvezetô alelnöke, valamint Székely István, a szövetség területi szervezetekért felelôs ügyvezetô alelnöke.

A pénteki, a helyi Siculus Ifjúsági Házban megtartott országos tisztújításon Markó Béla szövetségi elnök üdvözölte a részvevôket. Az ülés napirendjén szerepelt a Szabadelvû Kör alapszabályzatának módosítása és programjának aktualizálása. Ugyanakkor a kör tagjai elemezték az RMDSZ-kongresszusa utáni teendôiket is. A napirendi pont keretében különös hangsúlyt kapott az 1999 novemberében sorra kerülô belsô választásokra való felkészülés ütemterve, emellett kijelölték az egyes fejezetek témagazdáit. A tisztújítás eredményeképpen a Szabadelvû Kör elnöke továbbra is Eckstein-Kovács Péter maradt. A továbbiakban Bara Gyulát stratégiai, külügyi és pártkapcsolatokkal, Egyed Pétert civil társadalmi kapcsolatokkal, Tabacu Mariust arculatépítéssel és sajtókapcsolatokkal, Szilágyi Editet területi képviselettel, míg Péter Pált a gazdasági területtel megbízott alelnöknek nevezték ki.

(szôke)

Június 16-án a hetes számot viselô Régiófejlesztési Ügynökség Fehér megyei elnökének, Augustin Mîndrocnak a vezetésével küldöttség utazott Párizsba. A delegáció tagja volt Raed Arafat, a vásárhelyi Roham-mentôszolgálat vezetôje is. A Boeing repülôgépgyár meghívását elfogadva abból a célból utaztak a francia fôvárosba, hogy kiválasszák azt a helikoptert, amely a mentôszolgálati tevékenység hatékonyabbá tételét a leginkább elôsegíthetné. A légiközlekedési alkalmatosság segítségével nemcsak Maros, hanem a régió más megyéit is elláthatnák. Az eddigi kedvezô tapasztalatok meggyôzték az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) illetékeseit afelôl, hogy a vásárhelyi mintára további huszonhárom megye esetében finanszírozzák a hasonlóképpen megszervezendô mentôszolgálati tevékenység beindítását. A tervek megvalósításához szükséges pénzügyi feltételek biztosításához Európai Uniós pénzek mellett számítanak a központi költségvetésbôl származó pénzösszegekre is.

Ha már a Roham-mentôszolgálatról szóltunk, akkor feltétlenül meg kell említenünk azt a vásárhelyi Kultúrpalotában minap megtartott ünnepi eseményt, amelynek során testvérszolgálati egyezményt írtak alá az Arafat doktor által vezetett mentôsök és a lombardiai Brescia hasonló mentôszolgálata között. Ezzel a gesztussal egy immáron két esztendeje tartó gyümölcsözô együttmûködést - amelynek eredményeként mindeddig körülbelül 30 ezer dollár értékû orvosi berendezéshez és mûszerhez jutottak - próbáltak a maguk módján honorálni a helyiek.

Sz. L.

Döbbenten álltak néhány esztendeje az erdélyi magyarok. Tôkés László református püspök éhségsztrájkot kezdett, többek között azt követelve, hogy a Ion Iliescu nevével fémjelzett bukaresti hatalom valóban demokratikus intézkedéseket életbe léptetve a jogállamiság felé irányítsa Romániát. A józan ész azt várta volna, hogy az akkori ellenzéki pártok, melyek ugyanezeket a változásokat sürgették, legalább részben kiálljanak a kisebbségi vezetô mellett. Csakhogy ebbôl nem lett semmi, jobb esetben hallgatás, de inkább elhatárolódás érkezett válaszként. A román politikusokban a patrióta föléje kerekedett a demokratának.

A fenti történet meglehetôsen régi, mégis érdemes felidézni. Azok ugyanis, akik az évtized elején még ellenzékben voltak, ma Romániában és Szlovákiában is kormányra jutottak. A kisebbségekkel szembeni magatartásuk elemzésénél pedig továbbra is érvényes az alapkérdés: mi motiválja inkább ôket, az ideológiai, világnézeti elvek vagy a hazafiasság. Egyáltalán, miért kell kizárnia egymást e kettônek?

Az utóbbi évek, hónapok eseményeit nézve a válasz, legalábbis annak egy része, egyértelmûen körvonalazódik. Ezek a többségi erôk ugyanis egy koalíció létrejöttéért jóformán mindent megígértek a nemzetiségeknek, e tervekbôl - kisebbségi álmokból - azonban vajmi kevés valósult meg. Elég a romániai oktatási kérdésre gondolni, amelyben nem sikerült számottevôen elôrelépni, mégpedig az RMDSZ szövetségeseinek - aktív vagy passzív - ellenállása miatt. S egyelôre azt sem lehet megmondani - a nagyon nehézkesen ugyan, de megszületett szenátusi igen dacára -, hogy végül is mi lesz a sorsa a nemzetiségek anyanyelvének használatáról, valamint a kétnyelvû feliratok engedélyezésérôl is rendelkezô közigazgatási törvénynek.

De a politikai akarat hiánya fedezhetô mindinkább fel Szlovákiában is, ahol a jelek szerint a demokratikus pártok fél év alatt elfelejtették tavalyi ígéretüket, s nemhogy nem fogadták el a kisebbségi nyelvtörvényt, de annak alapelveit sem úgy formálják, miként ellenzéki erôként gondolták. Kérdés, mitôl változna meg esetleg ez az álláspont azután, hogy lezajlott az elnökválasztás is, s egyelôre semmi sem veszélyezteti hatalmi pozíciójukat. Mert igaz ugyan, hogy az Európai Uniós csatlakozásnak elvileg feltétele ez a törvény, Brüsszel azonban azt nem szabta meg, mit tartalmazzon a jogszabály. Márpedig a magyaroknak ez a fontos.

Patrióták vagy demokraták? Ôk azt mondják, mindkettô. Ám úgy tûnik, a két ország többségi nemzeteinek nem érdeke - legalábbis nem fontos számukra -, hogy a kisebbség jól érezze magát. A kormányzók pedig elsôsorban ezt tartják szem elôtt. Ezzel azonban a "demokrata" jelzô feltétlenül csorbul.

Nagy Iván Zsolt
(Magyar Nemzet)

Egy újsághír kapcsán

Egyik reggel pincétôl padlásig terjedô fertôtlenítést, patkány- és féregirtást szervezett a székelyudvarhelyi önkormányzat és a Budvár Szociális Központ a romatelepen, hathatós karhatalmi segédlettel. Az európai Phare Sesam program finanszírozta, több tízmillió lejre rúgó akció azzal kezdôdött pár nappal korábban, hogy több mint hetven teherautónyi szemetet gyûjtöttek össze és szállíttattak el az illetékesek. A szakemberek segítségével elvégzett fertôtlenítés komolyabb incidensek nélkül zajlott le, a Budvár-negyed romái mindössze a különféle médiumok képviselôinek jelenlétét kifogásolták.

Kapcsold ki a tévét, kedves Olvasó, hadd beszélgessünk el egy kicsinyég. Magunk vagyunk: azok az emberek, akiket a képeken látsz, valószínûleg nem forgatják ezt a lapot. "Már megint a cigányok" - legyintesz, de tedd csak nyugodtan, megvárom, míg elül benned a harag. Megértelek, hiszen tudom, hétköznapjaid elég terhet raknak vállaidra, minek neked a másé. Halkan mondom: a nyomornak nincs nemzetisége. Csak csontig ható, sejtekbe ivódó szaga, megbélyegzô, kirekesztô illata, teljes reménytelenséget sugárzó aurája. Ezek a képek talán rólunk, negyven-ötven esztendôvel ezelôtt pedig szüleinkrôl is készülhettek volna.

Igazad van, akkor háború utáni szükségállapot uralkodott. És a régen volt emberek igencsak megfogták a munka végét, hogy ha lassan is, de bizton megváltozzon az életük. Ám nyelvükön még ott a vasárnapi édesmálé íze, talpuk emlékszik az októberi kavicsra. Mi immár új világban élünk: nem a mindennapi kenyér a gond, hanem hogy mi kerül a vastag szeletek mellé. Vágyaink persze jóval magasabbra hágnak, de ezt most hagyjuk, másról kellene beszélni.

Ne essünk abba a hibába, hogy nem látjuk meg a fától az erdôt. Kényelmes otthonainkat pár percnyi gyaloglás választja el a nyomortól - most még másfelé irányíthatjuk lépteinket, belülrôl bezárhatjuk lakásunk ajtaját, hogy kiszoruljon a nemszeretem világ. Most még kevesen vannak a nagyon szegények, akikrôl úgy gondoljuk: bôrszínük, ruházatuk, gesztusaik alapján távolról is felismerjük ôket. Még csak kuriózumok, könnyen címkézhetô tömeg. Néhány hányavetin odavetett sor a napilapok utolsó oldalán, néhány kocka a híradóban, a háború és béke között.

Az otthonukba otrombán befurakodó optika azonban mást is mutat, errôl kellene beszélgetni. Nézzük csak a lencsébe bámuló gyerekarcokat, és gondolkodjunk el a holnaputánról! Húsz, harminc vagy talán ötven év múlva nekünk digitális konyhánk lesz, drága autónk és talán egy szem unokánk, aki, roppant elfoglalt lévén, mobiltelefonon kíván jó éjszakát nekünk. Náluk majd talán épp akkor készülôdik lefekvéshez a hatalmas család: sógorok, nénék és unokahúgok heverednek a sorba rakott matracokra, húsz négyzetméteren elfér egy külön világ. És mi lesz akkor velünk és velük? És mi lesz azokkal, akik tôlünk csúsznak le hozzájuk?

A kétségbeesés, a kilátástalanság idegessé, agresszívvé teszi az embert. Az éhes ember logikája más, mint a jóllakotté: elveszi, amirôl úgy gondolja, hogy jár neki. És addigra a farkasvilág törvényein nevelkedve felnô pár generáció - ki lesz majd, aki elébük áll?

Nem állítom, hogy ismerem a megoldást. Sokan próbálkoznak azzal, hogy a mások kultúráját, életfelfogását, értékeit összeboronálják a mienkkel. Tudom, sokan belefáradtak a harcba, de talán ôk is észrevették, hogy a jó szándék, segíteni akarás nem elég a gyors eredményre.

Udvarhelyen is elindult valami. Kinyújtottak egy kenyeret tartó kezet: felépült egy iskola, szociális központ. Ennek a kéznek azonban intenie is tudnia kell: figyelmeztetni a rendre, ha a helyzet úgy kívánja. Egyesek mondhatják, hogy jogtalan volt a minapi akció: ki-ki a maga házának várura, eldöntheti, kit enged a küszöbön túl - csak éppen a betegség sem tartja be az illemet, hanem kopogtatás nélkül beállít, mihelyst alkalom adódik a fertôzésre. Ha ügyelünk a mértékre, ha megérezzük a simogatás és az útmutatás közti helyes arányt, esetleg elôre léphetünk valamicskét ezen a járatlan úton. Tudom, ezernyi másra lehetett volna költeni azt a pénzt. Talán annak is igaza van, aki azt állítja: nekik is bizonyítaniuk kellene, miszerint érdemesek a segítségre. Egyenes, kiszámítható alkut kellene kötni: én ezt adom, de amazt várom cserébe. És ha késôbb bármelyik fél vonakodna, be kell tudni hajtani az ígéretet.

Talán változna a helyzet, ha sikerülne felcsillantani egy fikarcnyi reményt. Nyugati példából tudom: ahol a romák beilleszkedtek a társadalomba, leállt a robbanásszerû szaporulat. Talán az oktatás, talán a foglalkoztatás kérdése, hogy észrevegyék: a sok gyerek tovább mélyíti a szakadékot ember és ember között. Mert a nagy család minden bizonnyal védekezés: nô az összetartozás, az "együtt vagyunk" élménye, ráadásul több lesz a biztos jövedelem, a gyerekpénz.

Persze legyinteni is lehet az egészre, mondván, hogy ezek úgyis ellopnak mindent. Fogadni arra, hogy esztendôre vagy kettôre a jó szándékúak is belefáradnak a segíteni akarásba. Címkézni is lehet, miszerint lusták, trágárok, becstelenek. Persze radikális megoldásokhoz is lehet folyamodni, de emlékezzünk csak: néhány napja egy focimeccs után milyen volt a szánk íze. El lehet feledni a kisebbség kisebbségét: bezárni mögöttünk az ajtót, s szappanoperákba menekülve leélni, ami hátramaradt.

Mielôtt letenné az újságot a kedves Olvasó, kérdezze meg magától halkan: kinek dolgozik az idô? Kikbe préseli majd repeszeit a Budvár-negyedben ketyegô szociális-társadalmi bomba?

Ma még kezünkben a megoldás kulcsa. Unokáink kezébe viszont mit hagyunk örökségül? Szögesdrótot? Fegyvert? Útlevelet talán?

Lukács Csaba

Immár több mint egy éve annak, hogy fekete márványtábla jelzi Bánffyhunyadon azt a házat, ahol családjával együtt élt és alkotott az 1843. május 28-án Magyargyerômonostoron született Hory Etelka. Tizenkilenc évesen megy férjhez Gyarmathy Zsigmondhoz, a Bánffy grófok intézôjéhez, aki fôhadnagyként vett részt az 1848-49-es szabadságharcban, megalakítója és igazgatója a Kalotaszegi Takarékpénztárnak. Hat gyermekük közül hármat a kolera vitt el, így a gyermekáldás örömei mellett a gyászból is kijutott a Gyarmathy házaspárnak.

A nagyasszony irodalmi tevékenységét fémjelzi az a több mint hat regény és százhuszonegy elbeszélés, amely kiadásra került, valamint az a hatvan tudományos és szépirodalmi írása, amely különbözô lapokban jelent meg. Irodalmi munkásságát elismerve tagjává választja az Erdélyi Irodalmi Társaság, a Petôfi Társaság és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mely által rengeteg tisztelôt és barátot szerez. Endrôdi Sándor így vall róla: "Egyszerû és igaz költészetével úgy nyílott ki az erdélyi havasok alján, mint valamely csodálatos világ a tengerek szigetmagányában... Ô volt az elsô írónô, aki távol az irodalmi élet reklámrajzától, szinte kizárólagosan magára utalva, saját csapásán mert megindulni, s akkor lépett fel a magyar néplélek világából merített bájos rajzaival." Pintér Jenô: "A kalotaszegi népélet a maga sajátos megnyilvánulásaival vele vonult be a magyar irodalomba... Egy ma már letûnt világ képét örökítette meg érzelmes helyzetrajzokban."

Irodalmi munkássága mellett hódolt nagy szenvedélyének: kutatta, gyûjtötte és készítette a rég elfeledett, régi kalotaszegi varrottasokat, amelyekrôl ô maga így vall: "Minthogy akkor már a nép nem varrta ezeket a munkákat, kinyitottam a tulipántos ládákat, és azok mélyérôl kerültek elô a gyönyörû, régi varrottasok. Dédanyáról unokára szállt az ôsi munka: féltve ôrzött kincs. De azért bizalommal adták kezembe, pedig akkor még nem is sejtették, hogy ebbôl az átengedésbôl fog kihajtani az a háziipar, amely máris áldása ennek a szép vidéknek... És a méh nem gyûjti több virágból a mézet, mint ahány parasztházzal, szép leánnyal, zsémbes öreggel és rég nem szellôztetett tulipántos ládával volt közöm, amíg megteremthettem a háziipart" (Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából, 1896).

1901-ben varrótanfolyamot szervez, ô a hunyadi iskola kézimunka-felügyelôje, és férje támogatásával ô alapítja meg az árvaházat is. Morvai Pál a Téka címû lapban a következôket írja: "Ez a humán mûveltségû, irodalmi beállítottságú asszony abban az idôben, amikor a piackutatás tudománya még az idôk méhében pihent, egy kis vidéki sárfészekben, civilizálatlan környezetben, senkitôl sem tanulva, egyedül intuitív képességeire hallgatva, bámulatos ügyességgel, korát száz évvel megelôzve gyakorolta a nemzetgazdaságnak ezt a ma már nélkülözhetetlen követelményét. Ugyanis kapcsolatot tartott fenn áruházakkal, múzeumokkal, a kalotaszegi hímzésrôl szóló írásokat és képes beszámolókat elhelyezve hazai és nyugat-európai divatlapokban. Levelezést folytatott divatszalonokkal, bazárokkal, bizományosokkal. Árjegyzéket küldött, rendeléseket vett fel Európában és Amerikában. Számos nagyvárosban mûködtek ügynökei, Bécsben, Berlinben, Brüsszelben, Párizsban, Londonban és New Yorkban."

Nagy sikere volt 1885-ben egy országos kiállításon, ahol egy kalotaszegi szobát rendezett be. Királyi családok, hercegek és fôurak lakásait díszítették a gyönyörû kalotaszegi varrottasok. Nemzetközi kiállításon mindig siker koronázta tevékenységét, úgymint 1887-ben Brüsszelben, 1890-ben Bécsben, 1904-ben St. Louisban, 1905-ben Berlinben. Hory Etelka áldásos tevékenységének köszönhetôen ma is virágzik a népmûvészet, és Konstancától Berlinig mindenfelé találkozhatunk a gyönyörû kalotaszegi varrottasokat áruló kereskedôkkel. És ma már nem csak magyarokkal, hiszen mind a bánffyhunyadi, mind a környezô román falvakbeli fürge ujjú román asszonyok is szép keresethez jutnak a varrottasok készítésével.

Idén május 30-án a magyargyerômonostori református templomban emlékeztek meg a falu nagy szülöttérôl. Kiss Tibor lelkipásztor hirdetett igét. A Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesület, valamint a bánffyhunyadi és a körösfôi RMDSZ vezetôi koszorút helyeztek el Hory Farkas református lelkész, költô, a nagyasszony édesapjának sírján, ahol népviseletbe öltözött fiatalok tisztelegtek. Ugyancsak a fent említett szervezetek vezetôi koszorúztak a bánffyhunyadi emlékháznál, valamint a Gyarmathy házaspár bánffyhunyadi síremlékénél. Gyerômonostorral ellentétben Bánffyhunyadon csak nagyon kevesen rótták le tiszteletüket a nagy elôdök emléke elôtt.

Péntek László

A bukaresti Cotidianul április 9-ei száma - a diplomáciai kapcsolatokban szokatlan módon - leközli a magyar kormány március 25-ei szóbeli jegyzékének szövegét, amiben a magyar külügyminisztérium tudatja a román kormánnyal a Gozsdu Alapítvány magyarországi javaira támasztott román igénnyel kapcsolatos álláspontját. A válaszjegyzék szövege után a Cotidianul megjegyzi: "Figyelemre méltó a magyar válasznak az a vonatkozása, hogy amennyiben Románia szorgalmazza a javak visszaszolgáltatását, neki is vissza kell szolgáltatnia Magyarország ingatlanjait. Tehát létezik a nyomásgyakorlás eszköze, ami azonban hamis..."

Alábbi írásunkban két kérdést szeretnénk az olvasó számára megvilágítani:

1) Milyen alapon követeli most a román kormány magának a Gozsdu Alapítvány magyarországi ingatlanjait?

2) Magyarország milyen alapon és miféle ellenköveteléssel léphet elô adott esetben?

1) A Gozsdu Alapítvány története a múlt század hatvanas éveiig nyúlik vissza. Emanoil Gojdu (vagy ahogy a magyar kortársak emlegették: Gozsdu Manó) bánáti macedoromán kereskedô családból származó, dúsgazdag pesti ügyvéd 1869-ben végrendeletében vagyona egy jelentôs részébôl létrehozott egy saját nevét viselô magánalapítványt ("Fundatiunea lui Gozsdu" [sic!]). Az alapítvány célja a történeti Magyarország területén élô ortodox román ifjak megsegítése volt, szem elôtt tarva "a közös magyar hazának, a keleti ortodox anyaszentegyháznak és a román népnek javát és felvirágzását". Az alapítvány vagyona a Király utca 13. sz., a Dob utca 16. sz. és a Holló utca 8. sz. alatti házas telkekbôl (utóbbi ingatlanban székel kezdettôl fogva a budapesti román ortodox egyházközség), valamint a Pesti Elsô Hazai Takarékpénztár és a Concordia Gôzmalom Rt. részvényeibôl állt; az alapítvány tiszta vagyona 1885-ben mintegy 178 ezer forint volt. Ez a vagyon gyors növekedésnek indult, mivel a bevételek 2/3-át tôkésítették, és ezek csak nôttek a kamatok kamataival, azonban az elsô világháború anyagilag (is) súlyos csapást jelentett, mert az alapítványt 410 ezer korona hadikölcsön jegyzésére kötelezték, ami természetesen elúszott.

Az alapítvány kuratóriuma a mindenkori nagyszebeni román ortodox érsek, az összes erdélyi és magyarországi román görögkeleti püspökök, valamint három ortodox vallású világi férfiból állt, a vagyont pedig a nagyszebeni ortodox érsekség pénztára kezelte. Az alapítvány anyagilag támogatta az arra rászoruló ortodox román ifjakat tanulmányaik folytatásában (1871 és 1907 közt mintegy 2700 ösztöndíjat osztottak ki), a román politikai és kulturális elit számos tagja, mint például Valeriu Braniste, Octavian Goga, Silviu Dragomir, Petru Groza az alapítványnak köszönhette, hogy el tudta végezni az egyetemet... (Közbevetôleg jegyzem meg, hogy az Al. Papiu-Ilarian-féle szélsôséges nacionalista román politikusok nem jó szemmel nézték Gozsdut, mert ô folyton a magyarokkal való megbékélést hangoztatta...)

A történelmi Magyarország szétverésével alapvetôen új helyzet állt elô, ugyanis az alapítvány vagyona Magyarországon maradt, a kuratórium azonban a megnagyobbodott szomszéd országba került, ráadásul az alapítványi támogatás alanyai, az ortodox román ifjaknak is csak töredéke maradt magyar fennhatóság alatt. A problémát nemzetközi szinten a trianoni diktátum próbálta meg rendezni, ugyanis annak 249. cikkelyének 6. bekezdése elôírta, hogy "a volt Magyar Királyságban ennek a királyságnak állampolgárai részére alapított vagy létesített mindennemû hagyományt, adományt, ösztöndíjat és alapítványt, amennyiben azok Magyarország területén vannak, Magyarország annak a Szövetséges és Társult Hatalomnak, amelynek az illetô személyek jelenleg állampolgárai, vagy amelynek állampolgáraivá lesznek, jelen szerzôdés vagy a jelenlegi ügyek rendezésére irányuló szerzôdések alapján, abban az állapotban fogja rendelkezésére bocsátani, amelyekben ezek az alapítványok 1914. évi július hó 28-án voltak, tekintetbe véve az alapítvány céljaira teljesített szabályszerû fizetéseket."

A húszas évek elején meginduló tárgyalások hamar elakadtak, mivel a magyar kormánynak kezdettôl fogva az volt az álláspontja, hogy rekompenzációs alapon kell rendezni az alapítvány ügyét. Az ellenkövetelésekre az adott alapot, hogy a román kormányok 1919-tôl kezdve jogtalanul elkobozták több magyar egyesület vagy alapítvány épületét. (Hogy csak az ismertebbeket említsem: a Szt. László Társulat bukaresti ingatlanait, az aradi Bibics Alapítványi Fôgimnáziumot, a kolozsvári Mensa Academiát, az erdélyrészi magyar tanítók leányotthonát és a Vöröskereszt Szanatórium épületeit, a kolozsvári, szatmári, temesvári és aradi tanítók házát, a Háromszéki Tanalapot, a nagyszebeni r. kat. Terézia Árvaház épületének egy részét.) A románok kezdettôl fogva vitatták a magyar ellenkövetelések jogosságát, és azon az alapon tárgyalni sem voltak hajlandók, pedig tulajdonképpen még így is jól jártak volna, ugyanis a magyar ellenkövetelések (a Vöröskereszt kolozsvári ingatlanjai, a Terézia Árvaház, a Háromszéki Tanalap, a Szt. László Társulat bukaresti Cuza Vodã utcán lévô épülete és két nagyobb ingatlanjai) összértéke 1932-ben 1050 ezer pengô volt - a Gozsdu Alapítvány vagyona (a budapesti ingatlanok, részvények és készpénz) pedig 2,2 millió pengô, tehát a magyar rekompenzáció értékben az alapítvány felét tette ki...

A húszas-harmincas években számos tárgyalás folyt a két ország közt, de képtelenek voltak megegyezni. A román fél makacsságát Budapest azzal akarta megtörni, hogy 1926. december 24-ével zárolta az alapítvány számláját (addig a befolyt jövedelmeket szabadon kezelhette a nagyszebeni kuratórium, csak 1925-ben több mint 100 millió korona készpénzt vitt el a szebeni képviselet a Pesti Elsô Hazai Takarékpénztártól!), és a további jövedelmeket egy elkülönített számlán kezelték, de így is csak tíz év múlva sikerült rendezni a kérdést: 1937. október 27-én Bukarestben a két ország képviselôinek végre sikerült megállapodniuk. A Gozsdu Alapítvány vagyonának átadása nem a trianoni békeszerzôdés említett cikkelyének egyszerû végrehajtásán alapult, mivel a román fél hallgatólagosan elfogadta bizonyos ellenértékek nyújtását, valamint kötelezettséget vállalt egy új, a trianoni Magyarországon élô görögkeleti románok javára szóló alapítvány létrehozására. Ami a magyar követeléseket illeti, a Háromszéki Tanalapot és a szebeni árvaház épületének lefoglalt szárnyát visszaadták, de az új magyarországi alapítvány létrehozására tett kötelezvényét a román fél nem teljesítette.

Az egyezmény ratifikációjára csak nagy sokára került sor, ugyanis a bukaresti parlament csupán 1938. január 27-én, a budapesti 1940. július 5-én ratifikálta. A hatályba lépett egyezmény végrehajtását mindkét fél magatartása akadályozta: Magyarország a második bécsi döntéssel az ellenértékek egy részének birtokába jutott, a Gozsdu Alapítvány vagyona zár alatt maradt, kisajátítási eljárás kezdôdött. A Gozsdu Alapítvány nagyszebeni kuratóriuma a második bécsi döntés elôtt két hónappal (!) 180 ezer pengôért megvásárolta a Kolozsvári Vöröskereszt épületét, s ez eltért az 1937-es megállapodás szellemétôl.

A Románia és Magyarország között 1944. szeptember 6-án beálló hadiállapot következtében a minden korábban kötött kétoldalú megállapodás, tehát az 1937-es is, hatályát vesztette. A két állam közötti hadiállapotot az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerzôdések szüntették meg (a magyar békeszerzôdés 8. cikkelye), amelyek 1947. szeptember 15-én léptek életbe. A párizsi béketárgyalások Románia Magyarországgal szembeni gazdasági követelései ügyében (beleértve a Gozsdu Alapítványt is) fordulatot hoztak két értelemben is. Elôször, Romániának a trianoni békeszerzôdés megerôsítésére vonatkozó igényét az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió visszautasították. Románia mint volt ellenséges állam igényeit egy másik volt ellenséges állammal szemben nem érvényesíthette. Másodszor Románia jóvátételi követeléseit (580 millió dollár - ennek keretében Tãtãrescu külügyminiszter 1946. szeptember 7-én kérte a Gozsdu-egyezmény végrehajtását) sem fogadták el, vagyis ezúttal Románia nem diktálhatott Magyarországnak a gyôztes állam pozíciójából! Románia nem szövetséges vagy társult hatalom volt, amely a békeszerzôdés 10. cikkelye szerint hat hónapon belül nyilatkozhatott a háború elôtti Magyarországgal kötött kétoldalú szerzôdések érvényben tartásáról vagy helyezésérôl. Igy Románia minden korábbi jogát elvesztette követelései érvényesítésére.

Az alapítvány vagyoni helyzete a második világháború miatt jelentôsen megromlott. Egyrészt az ún. Gozsdu-udvar épületei komoly károkat szenvedtek a háború alatt, másrészt pedig az 1945-46-os hiperinfláció miatt a bankokban lévô készpénz, valamint a kötvények, részvények elértéktelenedtek (az alapítványnak ebbôl mintegy 600 ezer aranypengônyi kára származott), a világháború után gyakorlatilag csupán a bérházakból folyt be valamennyi jövedelem.

A Gozsdu Alapítvány ügye 1947 és 1952 között a budapesti törvényszék által (1942-ben, majd 1944-ben) újraindított, az ingatlanok egy részére városrendezéshez kapcsolódó (a Madách-sétány terve) kisajátítási eljáráshoz kötôdött. Mivel az 1937-es egyezmény nem került végrehajtásra, az alapítványt nem idegen jogi személyként, hanem magyar alapítványként kezelték. A budapesti román képviselet 1947. június 19-ei szóbeli jegyzéke kérte az épületek kisajátításával kapcsolatos bírósági döntés végrehajtásának elhalasztását. A végrehajtást a magyar igazságügyi hatóságok 1947. november 10-én felfüggesztették. Az a veszély tehát, hogy a bérházak egy részét lebontják, ezzel elmúlt. Az épületkomplexum azonban nem kerülhette el a sorsát: 1952. március 28-án ezeket is államosították - minden jel szerint kártalanítás nélkül.

2) A második világháború után a követelés-ellenkövetelés logikája tovább élt. Milyen magyar követelések voltak 1945 után? Részben az ún. CASBI-ügybôl kifolyólag, részben az államosítások következtében keletkeztek magyar követelések.

A CASBI-kérdésnek röviden az a lényege, hogy az Antonescu-rezsim néhány 1942-es törvényét fölmelegítve - nemzetközi jogalapként pedig az 1944. szeptember 12-ei szovjet-román fegyverszüneti egyezményre támaszkodva - az 1945. február 10-ei 91. sz. törvény létrehozta a CASBI intézményét, és zárolta az "ellenséges, hadviselô országok" és állampolgáraik minden ingó és ingatlan vagyonát. (A Moszkvában megkötött szovjet-román fegyverszüneti egyezmény 8. pontja elôírta: "A román kormány és fôparancsnokság kötelezi magát, hogy nem engedélyezi Németország, Magyarország, vagy ezek állampolgárai, vagy ezek területén, vagy az általuk elfoglalt területeken lakhellyel bírók tulajdonát képezô bármilyen természetû vagyonnak (beleértve értéktárgyakat és pénzt is) a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kivitelét vagy kisajátítását. A román kormány és fôparancsnokság ezeket a vagyontárgyakat a szövetséges (szovjet) fôparancsnokság engedélye nélkül történô kitételek mellett fogja megôrizni." Ezzel az elôírással Moszkva csupán annyit akart elérni, miszerint a még hadviselô ország(ok) ne tudják a Romániában található vagyonukat, eroforrásukat a további harcokhoz felhasználni, és szó sem volt arról, hogy Románia kezelési jogot vagy netalán tulajdoni jogot szerzett volna ezzel az "ellenséges vagyonok" fölött.

A CASBI zárolta egyfelôl az összes magyarországi jogi és természetes személy különbözô típusú érdekeltségét (például 203 magyarországi érdekeltségû kereskedelmi és iparvállalatot), ingó és ingatlan javait, a magyar állam, illetve hatóságai, valamint magyarországi közalapítványok (pl. az ONCSA) Észak-Erdélyben lévô különféle vagyonát, ezenkívül pedig az 1940-44 közt bármikor Magyarországra költözött magánszemélyek (az esetek többségében 1944 ôszén elmenekült közalkalmazottakról van szó, ezek számát mintegy 14 ezerre becsülték) Észak-Erdélyben maradt ingó és ingatlan vagyonát - a földbirtoktól a bútorokig. Ezenfölül pedig - a korabeli magyar média által elôszeretettel "magyarbarát"-ként emlegetett - Petru Groza miniszterelnökké történô kinevezése után, 1945. április 3-án megjelent 3822/45 sz. végrehajtási utasításban megalkották az ún. "vélelmezett ellenség" (inamici prezumati) addig ismeretlen jogi fogalmát, amivel mintegy 30-35 ezer erdélyi magyart fosztottak meg minden vagyonától. A CASBI-törvény hatálya alá esô fizikai személyek iwngó vagyonát fölleltározták, majd elôbb-utóbb ún. CASBI-raktárakba vándoroltak, a vállalatok, pénzintézetek élére pedig CASBI-gondnokok kerültek, akik gyakorlatilag átvették a vállalat vezetését. Ez utóbbiak nagyon sok esetben hanyagul kezelték a gondjaikra bízott vagyont, és az adott vállalatot hozzá nem értésbôl vagy tudatosan néhány év alatt teljesen lezüllesztették, olyannyira, hogy mire a CASBI-zár alól az kikerült, szinte már semmit sem ért...

Mekkora értékû magyar vagyon került 1945-ben CASBI-zár alá? Iklódi (Hirsch) Dezsô, aki még a harmincas évek második felében került ki Bukarestbe gazdasági tanácsosként és igen jó román kapcsolatokkal rendelkezett, (1945 végétôl a bukaresti magyar külképviselet tanácsosa lett és a CASBI-kérdés egyik fô szakértôje), 1945 augusztusában úgy becsülte, hogy a zár alá vett összes magyar vagyon értéke "óvatos becslés szerint is megközelíti jóvátételi kötelezettségünk teljes összegét". Más korabeli szakértôk "csak" 200 millió dollárra becsülték a zárolt vagyont - ami megegyezik a Szovjetuniónak fizetendô magyar jóvátétel összegével!

Mivel a magyar vagyonok zárolása abszolút jogtalan volt (a CASBI-törvény kiadásakor Magyarország már nem volt hadviselô fél, hiszen január 20-án megkötötték Moszkvában a fegyverszüneti egyezményt!), ezért a budapesti kormányok mindent megtettek annak érdekében, hogy a zár alól föloldassák a magyar javakat. A román hatóságok egyfelôl elzárkóztak a kétoldalú közvetlen tárgyalások megkezdésétôl, másfelôl pedig a szovjetekre mutogattak azzal, hogy csak azok engedélyével tehetnek bármit is. Ezzel egy idôben ráadásul azon voltak, hogy a vagyonok egy részét különféle törvénytelen eszközökkel (például egyoldalú alaptôkeemeléssel) román kézre játsszák át.

A párizsi békeszerzôdés aláírása után Bukarest nem odázhatta tovább a kétoldalú tárgyalások megkezdését, de a halogatás és szószegések taktikája tovább folyt. Amikor pedig végre a Szövetséges (Szovjet) Ellenôrzô Bizottság helyettes elnöke, Szuszajkov vezérezredes kifejezetten utasította Grozát a magyar vagyonok fölszabadítására, az új CASBI-törvény igen hosszú és komplikált eljárást írt elô a vagyonok CASBI-zár alóli fölszabadítására...

Ennek következtében a legnagyobb értéket képviselô magyar iparvállalatok és pénzintézetek egy része még 1948 tavaszán is zár alatt volt! Ekkor Magyarországon a nagy bankok után az iparvállalatokat is államosították, tehát amikor erre Romániában is sor került, már "a dolgozó magyar nép vagyonát" nacionalizálták. A június 11-ei államosítási törvény egyébként elviekben lehetôvé tette a volt tulajdonosok kártérítését, ám azt az illetô vállalat tiszta nyereségébôl lehet fedezni. A román hatóságok azonban ezúttal is igen "leleményesnek" bizonyultak, ugyanis visszamenôleg (!) akkora "adóeltitkolásokat" fedeztek fel a vállalatoknál, amelyek összege meghaladta az államosított vállalat értékét - így aztán nem volt mibôl kártalanítást fizetni... (Mindazonáltal megjegyezzük: a hatvanas-hetvenes években a román állam az államosításkor érintett nyugati országokkal rendezte a kártalanítás kérdését!)

Hogy visszakanyarodjunk a Gozsdu Alapítvány ügyére, az eddig megismert diplomáciai iratokból egyértelmûen az derül ki, hogy attól kezdve, amikor már nem lehetett tovább halogatni a CASBI-zár alá helyezett vagyonok visszaadását eredeti tulajdonosaiknak, a román kormány a különbözô kétoldalú tárgyalásokon (ámbátor a magyar fél számított erre!) nem forszírozta a Gozsdu-ügy végleges rendezését! Úgy tûnik, hogy Bukarest számára a Gozsdu Alapítvány kérdésénél sokkal fontosabb volt, hogy a magyar vagyonok visszaadását késleltessék, majd az államosítások után a magyar kártérítési követeléseket valamilyen ürüggyel visszautasíthassák. A Groza-kormány ugyanis pontosan tudta: ha kétoldalú tárgyalásokon véglegesen rendezni akarja az alapítvány két évtizede megoldatlan kérdését, nem tudja kikerülni azt, hogy a magyar fél ne álljon elô a számára fontos, ugyancsak rendezendô pénzügyi kérdésekkel. Márpedig - ezt Bukarestben is jól tudták! - Magyarországnak jóval több követelnivalója van...

Mivel számtalan tárgyalás után sem tudott a magyar és a román fél megegyezni (többek közt azért sem, mert a székely származású pénzügyminiszter, Luka László és helyettese, a kolozsvári magyarzsidó származású Jakab Sándor mereven visszautasított minden magyar kártérítési követelést!), 1950 szeptemberétôl a budapesti pénzügyminisztérium globálisan kívánta rendezni a háború elôtt keletkezett egymással szembeni követelések ügyét.

A magyar követelések (a magyar állam, közületek, különbözô intézmények romániai ingatlanai és különbözô követelései, le nem szállított áruk, erdélyi, magyar érdekeltségû, helyi érdekû vasutak stb.) értéke 1952-ben - 1943-as dollárárfolyamon számítva! - meghaladta a 160 millió dollárt. (A román követelésben a legnagyobb értéket az ún. Biz-kölcsön utáni magyar tartozás tette ki, azonban még ennek összértéke sem volt több 250 ezer aranydollárnál, a Gozsdu Alapítvány telkeinek és a rajta lévô ingatlanoknak a forgalmi értékét 1948-ban mintegy 1 millió forintra becsülték.)

Az 1953. február 10-én Antos István magyar és Emanoil Vinea román pénzügyminiszter-helyettes közötti tárgyalások két héten belül megszakadtak, mivel a román fél természetesnek tartotta, hogy Magyarország minden 1944-1945 elôtti megegyezésbôl és szerzôdésbôl származó jogáról lemond, de ugyanakkor Románia ugyanilyen természetû Magyarországgal szembeni követeléseit fenntartotta. Antos hiába érvelt azzal, hogy Magyarország vagyoni érdekeltségei Romániában lényegesen meghaladják Romániának magyarországi vagyoni érdekeltségeit, a régi függô ügyeknek a rendezése ilyen nagyvonalú, globális formában idôszerû, a román fél magyar tárgyalópartnerétôl egyoldalú joglemondást követelt. 1953 júniusában a tárgyalásokat felújították, s a román fél végül is belement a kölcsönös joglemondásba, tudatában lévén, hogy az anyagi érdekek egyensúlya hozzávetôlegesen sem áll fenn. A kölcsönös elengedés, lemondás, átadás tehát Magyarország számára rendkívül nagy aránytalanságot eredményezne.

Az egyezmény a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság között függôben lévô egyes pénzügyi kérdések végleges rendezése tárgyában (Bukarest, 1953. július 7.) 1. cikkelye 1. és 2. bekezdése a felszabadítás elôtt kötött szerzôdés vagy megállapodás alapján a másik féllel szembeni jogokat, követeléseket és igényeket "kölcsönösen megszûntnek" nyilvánítja, végre nem hajtott rendelkezéseit hatálytalanítja. A 2. cikkely 1. bekezdése szerint a felek kölcsönösen lemondanak a ma is tulajdonukban álló, a felszabadulás idôpontjában a másik állam területén volt és jelenleg is ott lévô ingatlan és ingó vagyontárgyakról, részvényekrôl, értékpapírokról, kötelezvényekrôl és címletekrôl. A 3. cikkely a kölcsönös lemondást kiterjeszti az ingatlanok és vagyontárgyak állami tulajdonba vételébôl, kisajátításából keletkezô követelésekre és igényekre, a 6. cikkelyben pedig érdektelennek nyilvánítják magukat állampolgáraik ilyen követelései és igényei tekintetében. Az említett cikkelyek egyebek mellett egyértelmûen vonatkoznak a Gozsdu Alapítványra, a kérdés ezért évtizedekig elô sem került.

Befejezésül úgy véljük: a Gozsdu Alapítvány témáját nem lehet kiragadni eredeti összefüggéseibôl, annak újratárgyalása a Magyarországnak nyújtandó ellenértékek, a Romániának átadott magyar javak kérdésével junktimban kezelhetôk. Amennyiben a román fél e történelmi követeléseit felújítani kívánja, szembe kell néznie Magyarország hasonlóan jogos igényeivel...

Vincze Gábor történész
Szeged

- Május elején értesülhettünk arról, hogy a Mátyás-templom ismét visszakerült a római katolikus egyház birtokába. Ez a kiemelkedô jelentôségû, Budapest és Magyarország egyik legismertebb jelképeként létezô mûemlék korábban a fôváros tulajdona volt, majd 1948-ban államosították. Most - gyakorlatilag - nem történik más, mint a földhivatal módosítja az ingatlan bejegyzését - nyilatkozta a Magyar Nemzet május 13-ai számában az Esztergom-Budapesti Fôegyházmegyei Hivatal építésze. Ennek a kiemelkedô jelentôségû kulturális emléknek a megóvására biztos, hogy mindig lesz majd elegendô mennyiségû pénz, de vajon ebben a mintegy tizenkét esztendeig tartó tulajdonrendezési idôszakban nem kell-e attól tartani, hogy az egyes épületek kezelôi még jobban elhanyagolják az érintett ingatlanokat, s a majdani (régi/új) tulajdonosok nem kényszerülnek-e arra, hogy - források híján - ismételten az államhoz forduljanak és javításokra sok milliárd forintos támogatást igényeljenek? - tettük fel a kérdést dr. Fedor Tibornak, aki a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában az egyházi kapcsolatok titkársága alá rendelt egyházi tulajdonrendezési fôosztályt vezeti.

- Nagyon reméljük, hogy ez nem fog bekövetkezni, hiszen a kormány május 5-én kelt 1999/1046-os határozata nyomatékosan "felhívja az ingatlanok kezelôinek a figyelmét arra, hogy az ingatlanok tulajdoni helyzetének végleges rendezéséig azok állagának megóvására és megfelelô karbantartására kötelesek". Ez a kötelesség egyébként más jogszabályokból is levezethetô. Nyilvánvaló, hogy romlanak a volt egyházi ingatlanok, arra is van példa, hogy egyes önkormányzatok, miután megkapták az elidegenítésrôl és az építési tilalomról szóló végzést, kevésbé gondoskodtak a karbantartásról, de nem hisszük, hogy mindez tudatos lenne, és magától értetôdô, hogy óhatatlanul többet költenek azokra az épületekre, amelyek tartósan a tulajdonukban maradnak.

- Látnak-e esélyt arra, hogy ezekben az években a kormány munkáját oly mértékben hangolják össze az egyházakéval és az önkormányzatokéval, hogy az egyházak ma még kormányzati és önkormányzati feladatokat vállalhassanak fel?

- Számtalan esetben - már az ingatlanrendezés kapcsán - kiderül, hogy az egyházak oktatási, egészségügyi feladatokat teljesítenének, kulturális feladatokat is, olyan területeken, amelyekkel részben tehermentesíteni tudják az állami-önkormányzati szektort. A finanszírozási hozzájárulás úgy jelenik meg a vonatkozó jogszabályokban, hogy a szektorsemleges finanszírozás alapján minden esetben normatív fôtámogatás mellett kiegészítô támogatást kapnak a költségvetéstôl, olyan mértékig, amellyel ténylegesen állami-önkormányzati feladatokat vállalnak el. Azt is el kell mondanom, hogy ezek mind kizárólagosan a mûködési költségekre vonatkoznak. Az egy külön probléma, hogy ha nem megfelelô állagú épületet vesz át valamely egyház, akkor más költségvetési címeken - például mûemléki restaurációra - jelentôs támogatást kaphat, de forrásként összegek állnak még rendelkezésére a rendszeresen juttatott éves egyházi ingatlanjáradékból is, és jelentôsége lehet az egyszázalékos adó-hozzájárulásnak, illetve azoknak a bevételeknek, amelyeket az állam külön nem szabályoz és nem is ellenôriz.

- A római katolikus egyház esetében több száz ingatlanról van szó. Ez a kiterjedt ingatlanvagyon több típusú tevékenység elkezdését feltételezi. A kínálkozó lehetôségekkel - bizonyára - a klérus élni is szeretne. Hogyan látja, sikerült-e az utóbbi kilenc-tíz év alatt a legnagyobb magyarországi felekezetnek megfelelô szakembergárdát kiképeznie?

- Úgy gondolom, hogy az egyházak növekvô szerepvállalásuk során - a rendszerváltozás utáni években -, intézményhálózatuk újjáépülése révén egy belsô minôségátalakítást valósítottak meg. Akár ingatlanrendezés kapcsán nézzük ezt a kérdést, akár attól függetlenül: 1990 óta mind a négy történelmi egyháznál kialakult az óvodától az egyetemig terjedô saját iskolai hálózat, egy olyan komplex képzési rendszer, amely már egyetemi-fôiskolai szinten világi feladatokat is megoldó szakembereket nevelt. Elképzelhetô, hogy az egyházi iskolákban (is) tanult mai vagy holnapi felnôttek szívesen mennek vissza ezekbe az intézményekbe, s ha alkalmazottként nem is, de az egyházakhoz közel álló személyekként, a szóban forgó intézmények tömegbázisát képezik majd a jövôben. Egyébként a korábbi rendszer által mûködni hagyott egyházi iskolák száma - bôvítéssel és külön átadott épületekben - jelentôsen növekedett az 1990 utáni években, s mára a Magyarországon lévô tízezernyi iskola közül több száz immár egyházi, ami a régebb statisztikailag alig kimutatható arány mellett jelentékeny változást bizonyít. Felméréseink szerint a folyamat végére az egyházi kezelésbe kerülô iskolák országos aránya 7-8 százalék körüli lesz.

- Hogyan oldják meg a konfliktusos helyzeteket, amikor valamely egyházi épületet sem állami, sem önkormányzati, hanem éppen magántulajdonban találnak? Ritka eset, de tudjuk, hogy manapság furcsa dolgok is elô szoktak fordulni.

- 1991. július 22-én lépett hatályba a 32. törvény, amely elrendelte az elidegenítési és terhelési tilalmat, de csak állami és önkormányzati kezelésben lévô ingatlanokra vonatkozóan... Ugyanakkor ez a törvény arra is felhívta a figyelmet, hogy minden egyes ingatlan esetében, amelyre igényt tart az egyház, az illetékes közigazgatási szerveknek vizsgálatot kell folytatniuk, és ha alaposnak tûnik az igény, akkor az elidegenítési és terhelési tilalmat egyedi elidegenítési határozattal is be kell jegyeztetni. A külsô szereplô megjelenése úgy képzelhetô el, ha - például - az illetékes önkormányzat üzleti célra bérbe adta valamelyik érintett épületet. Amennyiben határozatlan idôre kötöttek szerzôdést, a hatályos lakástörvény - amely a nem lakás céljára hasznosított helyiségekkel is foglalkozik - egy felmondási határidô kijelölését írja elô, a határozott idôtartamú szerzôdés lejárta esetén pedig a bérlônek el kell hagynia az objektumot... Jellemzô eset a Thököly út és a Cházár András utca sarkán lévô ingatlan, amely a Szent Domonkos Rend tulajdonában volt, és használója, az ArtTrade Kft. felszámolója kártérítési igényt nyújtott be az NKÖM-nél, amely százmilliós összeget feltételez, úgyhogy ezt akkor lehet lebonyolítani, amikor ehhez költségvetési fedezet áll rendelkezésre. Abban az esetben, ha állami intézmény mûködik egy volt egyházi ingatlanban, a volt tulajdonos kérheti az épületet, de pénzbeli kárpótlást is kaphat, amelybôl köteles a fentebb említett szociális, kulturális vagy oktatási szakterületen saját kezelésû intézményeket létrehoznia.

- A Magyar Közlöny 39. számában az 1999/1046-os számú kormányhatározat 801 ingatlant sorol fel, amely a magyar katolikus egyház javára 2011-ig rendezendô ingatlanok jegyzékét tartalmazza. Mikorra kerül napirendre a többi történelmi egyház és a kisebb, de honossággal rendelkezô felekezetek ingatlanügye?

- Ez a mostani idôszak az, amikor le kell tennünk az asztalra az ingatlanrendezési jegyzéket. Jelenleg zömmel protestáns - református és evangélikus - ügyekkel foglalkozunk, a zsidóságnak van még néhány jelentôs ingatlanügye. Egyáltalán nem kell arra gondolniuk a kisebb egyházak képviselôinek sem (például az unitáriusoknak), hogy az idôszak legvégén kerülnek sorra: szeptemberre el szeretnénk készíteni a teljes dokumentációt.

- Nem említettük külön, de ha egyházi vagyonokról beszélünk, ne feledkezzünk meg a nemzetközi szintre is kijutott, a Gozsdu Alapítvány körüli polémiáról.

- A Gozsdu Alapítvány ügyét a Külügyminisztérium koordinálja. Nekünk ingatlanrendezési szempontból az az álláspontunk, hogy mivel az alapítvány a Magyarországi Román Ortodox Egyház javát szolgálta, foglalkoznunk kell a témával. Meg lehetett oldani az egyház természetbeni és pénzbeli kártalanításával ezt a kérdést. A szükséges dokumentáció elkészült, és - míg Romániában a kisebbségi magyar egyházak javára érdemi egyházi ingatlanrendezés a pápa látogatása nyomán sem történt - a kormány rendezte a Magyarországi Román Ortodox Egyház összes ingatlanügyét. Románia és Magyarország között létezik egy 1953-as egyezmény, amelyben a felek kimondják, hogy nincsenek egymással szembeni követeléseik, s ha elôkerül még egyáltalán a téma, akkor ezzel továbbra is a Külügyminisztériumnak kell foglalkoznia.

Simó Márton

- A legutóbbi kongresszus elôtt akadtak, akik azt állították, hogy Csíkszeredában meg fogják nyúzni az erdélyi macskát, utalva az e címen nemrég megjelent könyvére. Errefel kényelmes többséggel választották újra. Mégis mennyiben ad igazat azoknak, akik a kongresszuson másként gondolkodtak, mint ön, és e gondolatokból mennyit szeretne a jövôben megvalósítani?

- Az RMDSZ-ben szerintem van igény a megújulásra. Sohasem tagadtam, hogy idôrôl idôre újra kell gondolni az egész szövetség mûködését, és a dolgok menetén változtatni kell. Persze a kongresszus jó alkalom az ilyen újragondolásra és változtatásra, de úgy vélem, hogy nagy baj lenne, ha csak ilyenkor akarnánk változtatni, és ha ez csak kampánycélokat szolgálna, a tisztségek elosztásának rendjén. Egyáltalán nem gondolom azt, hogy nincs szükség kritikára, a bírálatra pedig oda kell figyelni. De próbáljunk egy kicsit józanul gondolkodni arról, hogy milyen helyzetben vagyunk. Vegyük csak a részvételt a kormányzásban, amelyrôl annyi vita folyt. Teljesen elôzménytelen volt az RMDSZ, de az egész magyarság életében. Még a térségben sincs sok példa arra, hogy egy ilyen kormánykoalícióban hogyan is kell viselkedni. A nyomunkban járva a szlovákiai magyarok is most próbálkoznak vele. Ha pedig ez így van, akkor ki állíthatná azt, hogy mindent a lehetô legjobban csinálunk, minden pillanatban a legjobb módszereket alkalmazzuk. Nem hiszem, hogy ilyen gôggel kell viszonyulnunk ahhoz, amit teszünk. Azért az elmúlt években - ellenzékben lévén - elég jelentôs politikai tapasztalatokra tettünk szert, tehát állíthatom: fölkészültünk arra, hogy az egész romániai magyarság szempontjából ilyen rendkívül fontos vállalkozásba, mint amilyen a kormánykoalícióban való részvétel, belefogjunk. És miközben az elôttünk álló feladatokat megpróbáltuk teljesíteni, folyamatosan tanulnunk kellett. Magam sem vagyok ez alól kivétel.

- A kérdés nem pontosan erre vonatkozott, hanem arra, hogy mit lát ön a kritikákból megfontolandónak.

- Az a két és fél esztendô, amióta a kormánykoalícióban vagyunk, napi töprengést, kételyt, dilemmát jelentett számomra. Igy aztán meg tudom érteni mások kételyeit, még akkor is, ha nem esnek egybe az én szempontjaimmal. Bármennyire is akadnak, akik nem ezt állítják, jómagam még mindig képes vagyok belehelyezkedni mások megközelítési módjába. Azt a fajta bírálatot, amely azt akarja, hogy gondolkodjunk együtt - mégpedig szélesebb körben, mint eddig tettük - arról, hogy mi van velünk, mit kell tennünk, miként kell kormányozni, vagy egyáltalán kell-e kormányozni, s ha nem, hogyan kell ellenzékben politizálni, ha egyáltalán ellenzékbe kell vonulnunk, tehát minden ilyen kérdést el tudok fogadni. És minden választ megfontolandónak, szükségesnek, idôszerûnek tartok. Veszélyes lenne, ha egy szervezet vezetése s mindenen felül egy ilyen nehéz helyzetben lévô magyar közösség politikai vezetôi azt gondolnák, hogy nincs szükségük a kritikára. Bírálatra minden pillanatban szükségünk van. Amit nem tudok elfogadni és amit visszautasítok, az a fajta bírálat, amely globálisan tagadja mindazt, amit teszünk, és tulajdonképpen nem kínál fel semmilyen más megoldást. Holott más utak is léteznek, ez nyilvánvaló. Az már más kérdés, hogy szerintem ezek nem járhatók vagy veszélyesek. Ismétlem: azt a fajta kritikát azonban, amely egyszerûen tagadja mindazt, ami jelenleg van, és helyette nem tud felmutatni semmi mást, nem tudom elfogadni. És hogy most feleljek a kérdésre, hogy mi az, amin én magam is változtatni szeretnék, minél szélesebb konzultációs köröket kell kialakítanunk, mind több embert be kell vonnunk a kormányzásban való együttgondolkodásba. Természetesen csak azt, aki hajlandó velem együttgondolkodni, mert kettôn áll ilyen esetben a vásár. Az azonban biztos, hogy a konzultációs hátteret növelni, bôvíteni kell. Éppen ezért a közvéleménnyel, a saját közösségünkkel való kapcsolatunkat sokkal rendszeresebbé, közvetlenebbé kell tenni. És újból és újból kiderül, hogy az információk nem úgy áramlanak, ahogyan kellene. Ez egyesek szerint mellékes lehet, pedig döntô, alapvetô kérdésrôl van szó, amely meghatározza kapcsolatunkat saját közösségünkkel. Ettôl függ az, hogy mit tudnak meg az emberek arról, amit cselekszünk, s mit tudunk mi meg arról, hogy milyen helyzetben van az erdélyi magyarság, nemcsak a tömbben lakott vidékeken, hanem a szórványban is. És jobban, érthetôbben meg kell magyarázni, világosabban kell közvetíteni minden lépésünket, intézkedésünket, cselekedetünket, amit a kormánykoalícióban való létünk alatt teszünk.

- Az RMDSZ egy olyan szervezet, amit 1989 decemberében Bukarestben hozott össze néhány ember. Hozzájuk zárkóztak fel aztán a vidékiek. Alulról jövô kezdeményezésekrôl, szervezôdésrôl, építkezésrôl nemigen beszélhetünk ma sem. Lesz-e valaha egy minden szinten jól szervezett, erôs, mûködôképes szervezete a magyarságnak?

- Ez jó kérdés, s nagyon kevés bírálat hangzott el ez irányban. A kongresszusi beszámolók és az ezt követô vita alatt - ezt fontosnak tartom, és gondolkodom azon, hogy egy az egyben, kicsit nyelvileg rendbe téve ki kellene adni -, sôt állíthatom, hogy a romániai magyar sajtóban megjelent írásokban is, amikor a szövetség munkájáról beszél valaki, akkor a csúcsvezetés tevékenységérôl szól, s nemegyszer csupán néhány személy ténykedésére szorítkozik. Meg kell változtatnunk ezt a szemléletet. Úgy vélem, az RMDSZ nem azáltal él, hogy néhány személy a szövetség csúcsán jól vagy rosszul dolgozik, hanem azáltal, hogy valóban létezik egy széles szervezeti alapunk. A helyi, területi, megyei szervezeteinkkel szemben nemigen fogalmazzuk meg - ne mondjak kritikát - igényeinket, elvárásainkat. Sokat beszélünk arról, hogy milyen a koalíciós együttmûködés az RMDSZ csúcsán, miként tárgyalnak fent, irányítják a helyzetet a vezetôk, de sokszorosan kevesebbet tárgyalunk arról, hogy az alsóbb szinteken - pedig most ez aktuális lenne, hiszen a programunkban az erdélyi románokkal szövendô stratégiai partnerségrôl van szó - hogyan alakítjuk ezt a viszonyt, miként tudnak a megyei és helyi szervezeteink együttmûködni a koalíciós társakkal, mennyire erôsödtek meg, és felkészültek-e egyáltalán a jövô évi önkormányzati választásokra. Folyton a következô parlamenti választásokról vitatkozunk, tárgyalunk, holott számunkra ugyanilyen fontos, hogy miként szerepelünk a valószínûleg jövô tavasszal tartandó önkormányzati választásokon. Hogy a helyi szervezetek miként fogják ezt elôkészíteni, lebonyolítani, és hogyan oldjuk meg a rendkívül sok helyen elôállt helyzetet, amikor az RMDSZ ellenében induló független magyar jelöltek kapták meg az illetô közösségek bizalmát.

- Immár unalomig ismételt valóság, hogy a romániai magyarság csak szavaz és nem választ. Jelöltállításkor kevés szava van, a listákat bizonyos tisztségviselôk állítják össze, eléggé vitatható kritériumok alapján. Igy aztán - fôleg a helyhatósági választásokon, de megeshet, hogy a jövôbeni parlamenti választásokon is ez fog történni - független jelöltekre adta voksát. És még ez a jobbik eset, hiszen az sem kizárt, hogy otthon marad a választópolgár, mert nem látja értelmét az egész szavazósdinak. Erre gondoltak-e?

- Az erdélyi magyarság nem teszi vakon azt, amit az RMDSZ mond. Csak akkor követi a szövetséget, ha úgy látja, hogy ez a helyes utat választotta. Nem akarom most elemezni a független jelöltek kérdését, és arról sem szeretnék beszélni, hogy sok településen ôk ma már az RMDSZ-választmányok, -elnökségek, -szervezetek tagjai és együtt dolgoznak velünk. Az biztos azonban, hogy ahol ilyen helyzet adódott, ott az RMDSZ hibázott, rosszul mérte fel a helyzetet, nem a megfelelô embert jelölte, tehát valamiféle gondok voltak a szövetség és a saját közössége közötti kommunikációban. Le kell vonni a következtetéseket, és a soron következô önkormányzati választásokra megfelelô módon kellene felkészülni. Erre természetesen több lehetôség van. Lehet simán nyugtázni, hogy léteznek független jelöltek, s ezzel nincs semmi gond, mûködik a demokratikus gyakorlat. Ha jobbak a mi jelöltjeinknél, velük kell majd együttmûködniük az embereinknek. 1996, tehát a legutóbbi választások óta jó néhány helyen az önkormányzatokban független magyar tanácsosok, polgármesterek dolgoznak. Most már elmondhatjuk, hogy hol volt jó a velük való együttmûködés, hol döcögött. A másik lehetôség: valamiféle elôzetes belsô megmérettetésen kell eldönteni, afféle elôválasztáson, hogy ki a legmegfelelôbb jelölt, s azt indítani az RMDSZ színeiben. Ezzel kapcsolatban is vannak már tapasztalaink.

- Az RMDSZ-ben kialakult egy politikai klientúra, és sokszor nem a megfelelô ember kerül a megfelelô helyre, hanem az számít, hogy ki miként viszonyul, kapcsolódik a vezetô elithez. Van, aki azt állítja, hogy ez csak látszat...

- A válaszom az, hogy tényleg csak látszat, de valószínûleg akadnak, akik e látszatot meg is akarják teremteni. Szerintük sokak szemében értéknek tûnik a közeli viszony az RMDSZ vezetôivel. Úgy gondolom, hogy nem ez az alapvetô érték, hanem a hozzáértés, a politikai felkészültség és az elkötelezettség. Nem baráti, valamiféle elképzelt kliensrendszer alapján választottuk ki eddig sem a kormányzati tisztségviselôket. Legtöbbször róluk esik szó, hiszen itt közvetlen a viszony a vezetôség és az illetô személy között, abban az értelemben, hogy a szövetség ügyvezetô elnöksége, operatív tanácsa teszi meg a jelölést, és végül is ettôl függ a kinevezés. Kezdettôl fogva nagyon nehéz volt megfelelô szakembergárdát összeállítani. Egyáltalán nem olyan állapotban voltunk, hogy szubjektív szempontok szerint válogathattunk volna egy rendelkezésünkre álló széles szakembergárdából, hanem ellenkezôleg, minden energiát mozgósítanunk kellett, hogy szakmailag megfelelô embert tegyünk a különbözô helyekre. Megtörtént, hogy tévedtünk, és akkor menet közben váltottunk. Egyébként elmondanám, hogy nem könnyû ezt megtenni, hiszen az illetôt elhoztuk a környezetébôl Bukarestbe, és egy adott idô után vissza kellett tessékelni. Örvendek, hogy a kollégák döntô többsége helytállt. De nekünk nem az a célunk, hogy csak helytálljunk és megmutassuk a románoknak, hogy mi, magyarok is el tudunk látni egy feladatot. Mi ezt már régen megmutattuk a történelemben is, meg egy határral arrább is, ahol a magyar szakemberek, politikusok bevitték a NATO-ba a magyar államot, és viszik tovább az Európai Unióba. Tehát annak bizonygatásával, hogy miniszteri, államtitkári tisztségeket el tudunk látni, azzal nekünk nem szabad beérnünk. Újat kell fölmutatni, többet, jobbat, változtatni szükséges mindenen, reformot kell végrehajtani, a saját közösségünk javára kell cselekednünk. Megítélésem szerint a kollégák többsége teljesítette a feladatát. Ami pedig a tisztségviselôknek a szövetségen belüli hovatartozását illeti, természetesen azokra építünk, akik értelmét látják a kormányban, a koalícióban való részvételnek, érdemesnek látják a jogok kivívásában ezt az eszközt is felhasználni. Az egyik miniszterünk a kereszténydemokraták prominense, a másik a szabadelvûek vezetôje. Ha egymás alá írjuk az RMDSZ-es államtitkárok és fôtisztviselôk nevét, ki fog derülni, hogy különbözô belsô politikai irányzatokhoz tartoznak.

- Mit tesz az RMDSZ azért, hogy az erdélyi magyarság gazdaságilag talpra álljon, hiszen nem egy külföldi példa bizonyítja, hogy a gazdasági megerôsödés a nemzetiségi problémák jelentôs hányadát megoldaná?

- Az elmúlt két és fél esztendôben a kormányzati szerepvállalásnak hála támogatni tudtuk a helyi közösségeket, és ezen eseteknek konkrét listája van. Nem sorolom. A cél: Erdélyben kezdjünk meg egyfajta régiópolitikát érvényesíteni. Nyilván szó van az egész Erdélyrôl, de ezt lebonthatjuk kisebb egységekre, s így lesz például székelyföldi stratégiánk. Errôl az elmúlt években sokat beszéltünk, de ilyen még nincs. Most érett odáig a helyzet, hogy ki kell dolgozni. Aztán léteznie kell partiumi, szórványbeli gazdasági stratégiának is, s ezt tovább lehet bontani még kisebb régiókra. Vegyük a gazdaságtörténetileg egységes entitásokat, mint a Nyárád-mentét, a szûkebb Székelyföldet, vagy Kalotaszeget, és ezekre építsük rá a gazdasági stratégiát. Ennek megvan a módszertana, fel kell mérni a vidékek potenciálját, a problémák listáját, az infrastruktúrát, el kell készíteni a kínálatot, és oda kell vonzani a vállalkozókat. Az utóbbi hónapokban gazdasági alelnökünk, Péter Pál ezt a munkát próbálja összefogni. Itt lehetôségünk van jelentôset elôbbre lépni.

- Számos hazai magyar személyiség (mûvészek, tudósok, élsportolók stb.) népszerûségét egyes román politikai érdekcsoportok mintha jobban kamatoztatnák, mint az RMDSZ. Vajon miért?

- Valóban nem figyelünk rájuk kellôképpen, elszalasztva azt a jó értelemben vett reklámlehetôséget, amivel a román politikai pártok és politikusok messzemenôen élni tudnak. Amennyiben e személyiségek vállalják magyarságukat, a szövetséghez való közelítésük mindenképpen hasznunkra lenne. Gondoljuk csak végig...

Román Gyôzô

Az Erdélyi Napló 1999. március 23-ai száma egy Katona Ádámmal - az RMDSZ Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevû platformjának elnökével - készült interjúmat közölte az agyagfalvi emlékmû születésének körülményeirôl, Negyedszázada történt Agyagfalván címmel. A megjelenést követôen megkeresett Bálint Mózes nyugalmazott mester és az interjúban emlegett Soó László bácsi, mondván, hogy bizony Katona Ádám rosszul emlékszik. Sorra véve az állításokat, a következôképpen cáfolnak.

- Az emlékmû nem Katona Ádám kezdeményezésére jött létre, hanem a Bögöz községi pártbizottság bürójának - ahogy akkor nevezték -, vagyis a község vezetôségének kezdeményezésére. Közeledett ugyanis a 125. évforduló. Egy gyûlésen az akkori néptanácselnök és egyben a község kultúrfelelôse javasolta, hogy valami maradandót állítsunk a kerek évforduló emlékére. Jött az ötlet a nagy kôvel, hogy az jó lenne... Akkor már próbáltuk is elosztani a feladatokat a büróban: rám a két nagy kônek a kiválasztását, leszállítását, felállítását rótták ki. Hamarosan megkerestem Bálint Mózest és Katona Ádámot. Elmondtam, hogy mit egyeztünk, és segítségüket kértem az ügyben. Jöttek az ötletek mindkettô részérôl, de nem ô volt a kezdeményezô.

Katona Ádám állítólag azon vagy a következô héten beszélt Kós Károllyal, aki az ígérte, hogy mûvészekkel, önkéntes munkával kifaragtatja a köveket ugyanúgy, mint Tamási Áron sírkövét. Mert pénz nem volt akkoriban... Bálint Mózesnek volt aztán a "mûvészi meglátása", hogy serleg lesz belôle, olyan állású volt a két kô egymásra téve.

Aztán hogy ki volt az a Pásztohy Zoltán... Soha nem hallottam a nevét sem! Kápolnásfalu határában kihasíttattuk a követ, de hogy Katona Ádámnak ahhoz mi köze volt, nem értem. Járt ott, amikor hoztuk a követ, de a kiválasztásnál... Bartók Lajos építôvállalati fômérnöknek ismét nem volt köze. Ellenben Imre Dénes fômesternek igen. Ô adta az autót és személyesen utána is jött a nagy utánfutóval, amivel a köveket el tudtuk hozni.

- Ami a szállítást illeti - emlékszik vissza Bálint Mózes volt mester -, elég veszélyes volt egy 36 tonnás követ mozgatni, beengedni az oldalon, feltenni úgy, hogy az aljban lévô házakat, autót ne üttesd agyon, s az embereknek se essék bajuk. 12 köbméter a kô, a fajsúllyal számolva 36 tonnára becsülték. A kiszámításnál lehetett szerepe Pásztohynak. 12 milliméteres fémlemez segédeszközként, drótkötelek, komoly technikai elôkészület kellett a felrakásukhoz.

A nagyszebeni megfelelô teherbírású daru pedig egyenesen agyszülemény. Bögözben dolgozott egy daru, azt vettük igénybe. Török Áron agyagfalvi fômérnökrôl, aki biztosította volna a darut Katona Ádám szerint, ismét nincs ismeretünk, hogy kicsoda. Ez a dolog egyik fele. Másik a politikai vonatkozása. Nem voltunk biztosak abban, hogy mit szabad és mit nem. De sikerült, a helyszínre szállítottuk a kôtömböket.

- Felkértem Albert Dávid akkori iskolaigazgatót - fûzi tovább Laci bácsi -, ô adta a tippet nekem, hogy a szöveg, a felirat - az Agyagfalvi kiáltvány - az eredeti dokumentumokból legyen. Ezt Bálint Mózessel is és Katona Ádámmal is tudattam.

- Mikor hozzánk, a Gábor Áron Gyárban dolgozó csoporthoz, az öntödéhez eljutott a dolog - mondja Mózes bácsi -, a famintás társaság hozzám tartozott. Az öntéshez azonban a betûket ki kellett nagyítani. Dávid Sándor fotós a betûket addig fotózta-nagyította - mert akkoriban nem volt másolóeszköz -, amíg pontosan azt a méretet kapta, ami nekünk kellett.

Aztán következett a táblák kiöntése. Ne mondja azt Katona Ádám, hogy "be tudtuk fejezni", mert ott sem volt! Fábián fômérnöknek csupán azért kellett szóljak, hogy tudassam elôre: a bronzot mi hoztuk. Hanem az elsô dolog az lett volna, hogy bentrôl loptuk. Engedélyt viszont kellett kérni, mert munkaidô után dolgoztunk. Hajnalra sikerült az öntést befejezni. Ám a harmadik tábla az öntéskor elrepedt. Az irányító ugyanis, a Szentkeresztbányáról jött János kolléga nem tudta, hogy az anyag alumíniumot is tartalmaz. Pontosan a magyar nyelvû tábla repedt meg. Nem engedte az önérzetünk, hogy így maradjon, újraöntöttük. Ezt az egészet viszont egy éjszaka le kellett bonyolítani, hogy senki meg ne szimatolhassa a dolgot, legyen minden kész, legyen a helyén. Azon a szombaton jelent meg az Utunkban ugyanaz a szöveg, ami a mi tábláinkon állt, s örvendtem, hogy ha kérdôre vonnak, hogy kitôl kaptuk, lesz mire hivatkozni... Katona Ádám már csak akkor láthatta a táblákat, amikor Sütô András itt volt, az avatás elôtti napon. Tehát nem tartott több hetet a szöveg kifaragása. Ott nem volt idô vacakolni. Amikor a fotóstól megkaptuk a betûket, én kiosztottam a fiúknak, hogy ki melyiket faragja ki. Mert így is lefújták. Ha Szekeres nem jön oda csak másnap vagy csak aznap estefelé, valószínû, hogy ma állna az emlékmû úgy, ahogy elképzeltük. Szégyen tehát az elôtt az öntô elôtt, aki szombat éjjelét feláldozta, s közben reszketett, hogy nem származik-e ebbôl valami baja, ilyeneket állítani. Vagy azok elôtt az inastanulók elôtt, akik kivágták a betûket. Mert a szemük is csillogott...

Annak a csapatnak, legyen az öntô, famintás vagy szállító, annyival tartozunk, hogy az igazság derüljön ki. Mert nagyon sokan voltak, akik komolyan foglalkoztak azzal, hogy ez megvalósuljon.

Eljutottunk egészen addig, hogy kiöntöttük az alapot, emeltük fel a felsô oszlopot, amely ott a helyszínen kifaragódott volna. Akkor lépett közbe Szekeres elvtárs, s letiltotta az egészet.

- Mivel hozták ide? Ezeket a nagy hülyeségeket miért hozták ide? - dühöngött Szekeres, aztán nekem személyesen azt mondta - szól közbe Soó Laci bácsi -, hogyha maga hozatta ide a köveket, reggelig el is tüntesse. Én arra azt válaszoltam, hogy azért, mert nagyobb nem volt, meg elszállítani nehéz lesz, hiszen közmunkával hozattam ide... Úgyis elszántam már magam, hogy a Securitate kiiktat a szabad emberek sorából... Nekem aztán sok évre rá mondták meg, hogy felaprították a köveket. Az a megye kultúrosztályának a mûve volt.

Hónapokig voltak a táblák a mi pincénkben, jó évtizedet pedig a földben... Akkor vittem le Agyagfalvára, amikor a szoborcsoportot állították fel, hogy Hunyadi Lászlóék a talapzatba építsék be mûvészileg. Jöttek aztán a megyétôl, új szöveget írtak, hogy mit szabad kitenni oda, s mondták, hogy holnap viszik el a táblákat, újraöntik arra a szövegre. Én azt mondtam Hunyadinak, hogy ezt nem viszik sehova, éjszaka a lopás megöli. Igy is történt. Pethô Imre volt a szekciófônököm, elvitettem vele, és a víztartály mellé beletevôdött a földbe... Ott voltak legalább egy évtizedet a föld alatt. Feleki Lajos, a bögözi néptanács elnöke sem volt áldozat. Szekeres ugyan letolta akkor, mondván: "- Maga mit csinál itt, magát a pártbizottság tette ide, s ilyesmik megtörténnek a megyei pártbizottság tudta nélkül?" Pap Zoltán, a pártbizottság kultúrfelelôse, aki mellette állt, erre azt válaszolta: "Márpedig Szekeres elvtárs hagyta jóvá nekünk az emlékmûállítást". Feleki Lajost aztán, amikor jött a választás, nem választották vissza néptanácselnöknek, hanem odajött a gépállomáshoz, az én közbenjárásomra. Ennél jobban nem volt áldozat. Engem akkor közvetlen nem hurcoltak meg, hanem késôbb, rá pár hónapra. Idejöttek, én nem voltam itthon, s elvittek egy autó könyvet. Lehet, hogy nem éppen azért. A kápolnási kôfaragóknak pedig nem kétezer lejt fizettünk ki, hanem nyolcezer lejt.

Az öt méter magas kegyhely egyáltalán nem a képzelet szülötte. Amikor körbevettük odafent, akkor úgy találtuk, hogy a kôtömbnek olyan az alakja. Tudtuk, hogyha rövid távon a helyszínre szállítjuk, akkor megvalósul az emlékmû, hanem pedig nem lehet tudni, hogy miként lesz. Szekeres pedig szóban, elvileg az emlékmû felállításába beleegyezését adta. Pap Zoltán ment akkor pártbizottsági gyûlésbe, fölvetette, és elvileg egyetértett. Hanem nem mertünk volna nekifogni. Sajnos azóta Feleki sem él, Pap Zoltán sem.

Bálint Rozália

1996-ban, frissensült román elnökjelöltként Frunda György azt nyilatkozta a kolozsvári Szabadságnak, hogy ô volt Tôkés László ügyvédje.

A Romániai Magyar Szó május 29-30-ai számában Frunda e kérdésben árnyaltabban próbálja elkendôzni az igazságot, vagyis azt, hogy nem vállalta el Tôkés László védelmét.

Egy halottra, néhai Cziprián Zoltán ügyvédre hivatkozik, azt állítván, hogy a temesvári bíróságra beadott védekezô iratot ô kiegészítette. Ez az állítás nem felel meg a valóságnak.

Cziprián Zoltán fiát fizikából én tanítottam és készítettem a felvételire. 1989 tavaszán, amikor látszott az, hogy a testvérem, Tôkés László temesvári lelkész elleni hajsza elôbb-utóbb a bíróságon fog folytatódni, Cziprián Zoltán felajánlotta, ha Tôkés Lászlónak ügyvédre lesz szüksége, elvállalja a képviseletét.

1989 augusztus-szeptemberében, amikor Papp László nagyváradi püspök beindította a temesvári kilakoltatási pert, Cziprián Zoltánhoz fordultam. Szavának állt, és megszerkesztette a válasziratot, amelyet elküldött a bíróságra.

A kilakoltatási ítélet meghozatala után közölte velem azt, hogy betegsége miatt a fellebbezési tárgyalásra nem vállalja el a képviseletet. Ekkor kerestem fel Frunda Györgyöt, aki feleségem szüleivel egy házban lakott. Frunda ügyvéd nem vállalta el az ügyet. Felháborítónak tartom azt, hogy az RMSZ-nek adott interjúban ezt a pert, amely a temesvári felkeléshez vezetett, Frunda György a homokosok és jehovisták védelmével azonos súlycsoportba sorolja.

Ezek után fordultam Kincses Elôdhöz, aki elvállalta a védelmet, két tárgyalásra is leutazott Temesvárra - tehát az sem igaz, hogy Kincses Elôd az elsô tárgyaláson vesztette el az ügyet.

Nem értem, miért állítja Frunda, hogy egy temesvári ügyvéd a fellebbezési tárgyaláson jobb eredményt érhetett volna el, mint Kincses Elôd. Frunda, a dörzsölt ügyvéd és dörzsöltnek számító politikus tényleg azt hiszi, hogy az 1989 novemberi kilakoltatási ítéletet a "független" bíróság hozta meg, és nem Ceausescuék? A Pacepa tábornokot elítélô egyik bíró épp a napokban mondta el azt, hogy a halálos ítéletet a bírók már a tárgyalás elôtt aláírták

Ráadásul a tárgyaláson Kincses összeismerkedett egy román bírósági jegyzônôvel - ez az ismeretlen román asszony volt az, aki december elsô két hetében Elôdön keresztül értesítette a családot a legújabb fejleményekrôl, áttörve a hírzárlatot és a hallgatás falát.

Kérdem én, kit akar félrevezetni Frunda szenátor, miért akarja Kincses Elôd érdemeit kicsinyíteni, ki biztatja arra, hogy Tôkés László után most már Kincses Elôdöt próbálja meg lejáratni?

Tôkés András
Marosvásárhely

Az Erdélyi Naplónak régi olvasója vagyok. A romániai magyar sajtó legjobb lapjának tartom, amely az általam rendszeresen és szívesen olvasott Magyar Fórumot is túlszárnyalja. A temesvári postahivatal - nem tudom, mi okból - hét-tíz nap késéssel kézbesíti számomra, de így is örömmel fogadom, mert hiánytalanul érkezik.

Kéréssel fordulok az Erdélyi Napló szerkesztôségéhez: ha van mód rá, és amennyiben a sajtóetikai szabályok lehetôvé teszik, nagyon szeretném (többedmagammal), ha a mellékelt anyagot az Önök lapja teljes egészében közölné.

Gyakran hangzik el: hiányzik a politikai akarat a magyar egyetem visszaállítására. Én nem a hiány szóra helyezném a hangsúlyt. A politikai akarat meglétére gondolok (éppen a mellékelt írás ismeretében), mely szerint tudatos szándék és cél (79 éve), hogy a magyarság nemzeti identitása elsorvadjon a gyorsabb beolvasztás érdekében. A Bolyai-egyetem tizenhárom évi mûködésének kálváriáját, a legaljasabb balkáni módszerekkel végrehajtott megszüntetésének háttérbeli intézkedéseit minden olvasónak ismernie kellene. Én rendkívül fontosnak tekintem, hogy minél több magyar tudomást szerezzen róla. Meg vagyok gyôzôdve, hogy a többségi magyargyûlölôk politikusai és sajtóemberei az Erdélyi Naplót (aggódva) olvassák. A mellékelt írás tükör számukra, amelyben önmagukban "gyönyörködhetnek". Véleményem szerint minél több "tükröt" kellene eléjük helyeznünk, amelyben minden aljasságuk, hazugságuk megmutatkozna. Semmiféle "érzékenységet" nem kell tekintetbe venni, amíg ôk durváskodhatnak velünk.

"Écrasez l'infâme!"

(Tiporjátok el a gyalázatost!)

Baráti tisztelettel és szeretettel
Ugry Károly
Temesvár

Szerk. megj.: Nincs elvi kifogásunk az ellen, hogy növeljük az aggodalmat a magyargyûlölô politikusokban és sajtóembereikben igazságfeltáró írások közlésével. Olvasónk Aniszi Kálmán Sorsát eleve megírták címû, Negyven éve szüntették meg a Bolyai Tudományegyetemet alcímet viselô írását küldte el fénymásolatban, amely dolgozat a budapesti Napi Magyarország egyik februári számában jelent meg. Mi ebben a témában számos cikket közöltünk eddig is, s úgy véljük: most már talán nem ártana elôre tekinteni. Ezért úgy döntöttünk, hogy A. K. írását most nem vesszük át, különös tekintettel arra, hogy minap kaptuk kézhez Németh János szovátai tanár, volt parlamenti képviselô cikkét, aki egyetemügyben fogalmazott meg idôszerû gondolatokat. Lásd alább.

"A székely fôváros fôterének egyéni ízét és otthonos hangulatát szobrai adták meg az elsô világháború elôtt. Minden vásárhelyi lakosnak élénk emlékezetében élnek még ezek a régi jó ismerôsök. Levelezôlapokon fennmaradt képeiket sokszor elnézegetjük, és sajnos meg kell elégednünk ezzel az emlékezéssel. ( ) Valóban a legnagyobb sajnálkozással nézzük Vásárhely fôterének régi képét, mert a rajta álló szobrok és a jellegzetes Bodor-kút az egyik legszebb térré varázsolták a székely fôváros közepét. Kossuth, Bem, Rákóczi és Petôfi szobrai díszítették a székely fôváros fôterét." Ezzel indítja cikkét Bözödi György a marosvásárhelyi Székely Szó 1942. november 8-ai számában.

Az említett mûalkotások között szereplô Kossuth Lajos bronzszobra a fôtér északi kapujában állt a híres Bodor-kút elôtt (a mai ortodox katedrális helyén). A gyergyócsomafalvi születésû Köllô Miklós alkotása 3,2 méter magas volt, amit 1899. június 11-én, száz éve avattak fel nagy ünnepségek közepette.

"A szobrot 1923-ban a hatóság levétette, majd nyoma veszett - írja az 1996-ban kiadott Marosvásárhelyi útikalauz. - A gránit talapzat köveit a Városmajorban raktározták el, majd a Maros gát alatti medrébe dobták, ahol alacsony vízálláskor ma is látható."

De mi lett a fémrésszel? Itt megint csak Bözödi elôbb említett cikkét kell idéznünk: "A bronzszobor alapját 1936-ban a város akkori román polgármestere a gyártelepen összezúzatta és »értékesítette«. Legnagyobb részét egy Seidler nevû helybeli vasöntômester vette meg átöntés céljából, de a bronzanyagból ma is a gázgyár telepén van 48 kilogramm, mint törmelék. A Kossuth-szobor bronz anyagát úgy »értékesítette« a román polgármester, hogy egy részébôl román sasszobrokat öntöttek. Három darab ilyen román sasszobor is készült a Kossuth-szoborból, közülük egy körülbelül 92-95 kilogramm súlyú sas a gázgyár raktárában volt a felszabaduláskor. A másik ugyanilyen súlyú sasszobrot Szabéd községbe vitték, az ottani román hôsi emlékmû tetejére, a harmadik sas pedig Dédára került, ugyanilyen pozícióba."

Az évek folyamán történtek próbálkozások a szobornak Magyarországra való kiszállítására, de az illetékes államtitkárnál lefolyt tárgyalás alkalmával Sidló Ferenc szobrászmûvész és Petrovich Elek múzeumigazgató úgy vélekedtek, hogy "a Köllô-féle szobor nem alkalmas arra, hogy bár kijavítva is újra felállítsák, mert mûvészi értéke nem kimagasló".

Volt szobor, nincs szobor, de azt, hogy volt, ma már csak régi megsárgult képeslapok, könyvillusztrációk bizonyítják. Hû mását centenáriumi ünnepség keretében tervezik felállítani az alkotó szülôhelyén, Csomafalván a figyelmes, hálás, felejteni nem hajlandó maiak.

A. Máthé Sándor

A Romániai Magyar Szó május 21-ei számában Bolyai? Petôfi? Schiller címû írásában Zsehránszky István többek között ezt írja: "Ugyancsak Markó Béla tette fel a kérdést a kongresszus végén: milyen üzenet az Európa felé, ha egy magyar-német egyetem létjogosultságát tagadjuk?" A kérdésre Zs.I. válaszol, mégpedig nem kizárólag a saját nevében, mert válasza így hangzik: "Kimondjuk mi: siralmas." E szentenciából nem tûnik ki pontosan, hogy ki is az a "mi", a siralmasság viszont olyasmit sugall, mintha a román végrehajtó hatalom és a törvényhozás úton-útfélen petôfischillert vagdosna hozzánk, s az úgy peregne le rólunk, mint a falra hányt borsó.

Holott nézzük csak, mi is történt 1998. szeptember 30. után, amikor is megszületett az a bizonyos kormányhatározat a Petôfi-Schiller multikulturális egyetem létrehozására (s amely kormányban maradásra bírta az RMDSZ-t). Az, hogy a bejelentés másnapján már megkezdôdött a tiltakozások sorozata román politikai formációk és személyiségek részérôl. Azokat aztán felkapták a médiumok, és alaposan megtoldották-foldották cikkek, interjúk, "tóksók" formájában. Anghel Stanciu, a képviselôházi oktatási bizottság elnöke nyílt levélben közölte a miniszterelnökkel (!), hogy márpedig a tanügyi törvény (jól ismert) 123-as cikkelye nem fog módosulni, tehát nem lesz Petôfi-Schiller! A szakminisztérium pedig (amely része a kormánynak, tehát a kezdeményezônek) október 13-án egyenesen alkotmány- és törvényellenesnek minôsítette a Petôfi-Schillert. Állást foglalt ellene a Rektorok Tanácsa, s megszólalt az Országos Akkreditálási Bizottság elnöke, holott ô - mint látni fogjuk - a Petôfi-Schiller esetleges beindulása esetén is csak néhány év elteltével "emelkedhetne szólásra".

Hát kedves "mi", mindezt (és még egyebeket) nem mi üzentük Európának, hanem "ôk".

Viszont e "háttér" nélkül is figyelemre méltó a Bolyai Társaság vonatkozó nyilatkozata: "Aggodalommal állapítjuk meg, hogy a Határozat szövege nem rendelkezik világosan a végrehajtás módjáról, és fontos kérdéseket megválaszolatlanul hagy. Nem tér ki például a felállítandó egyetem székhelyére, noha egyetemi közösségünk, egész közvéleményünk azt vallja, hogy a romániai magyarság egyetemének Kolozsváron kell mûködnie. nyilvánvaló, hogy a javasolt egyetem kompromisszum eredménye, vagyis nem azonos az önálló magyar egyetem gondolatával."

De legyünk rendkívül optimisták és tételezzük fel, hogy 2000 vagy 2001 szeptemberében valóban beindul(hatna) a multikulturális Petôfi-Schiller. Ez azt jelentené, hogy 2004-2005-ben végezne az elsô "kifutott" évfolyam. Fontos dátumról lenne szó, mert ehhez kapcsolódna az Akkreditálási Törvény 6. szakasza: "A jelen törvényben elôírt karok (fakultások), kollégiumok és szakok akkreditálási folyamata az elsô promóció abszolválásától számított két év elteltével veszi kezdetét". (Ugyanis mindaddig az egyetem csak ideiglenes engedély alapján mûködne.)

De hol abszolválna vagy licencvizsgázna a remélt Petôfi-Schiller diákja? Semmi esetre sem a Petôfi-Schilleren, ugyanis az Akkreditálási Törvény 24. szakaszának 1. bekezdése így hangzik: "Az akkreditálás elnyerése céljából az ideiglenesen engedélyezett felsôoktatási intézmény elsô három promóciója az Országos Akkreditálási Bizottság által kijelölt fakultásokon, illetve kollégiumokban vizsgázik." Ezt tetézi a második bekezdés: "A vizsgabizottságoknak nem lehetnek tagjai azon fakultások és kollégiumok tanárai, amelyeknek a diákjai vizsgára jelentkeznek". Mindez röviden azt jelenti, hogy a Petôfi-Schiller elsô három promócióját nem a Petôfi-Schiller tanárai vizsgáztatnák a Petôfi-Schilleren, hanem másvalakik Bukarestben, Craiován, Iasi-ban stb.

A vizsga eredményérôl és annak lehetséges következményeirôl pedig a 4. és 5. bekezdés rendelkezik: (4) "Az akkreditálás feltétele - egyéb törvényes elôírások teljesítése mellett -, hogy az elsô három vizsgára jelentkezô promóció mindenike legalább 51 százalékban licencvizsgázzon, illetve abszolváljon." (5) "Abban az esetben, ha az elsô két vizsgázó évfolyam nem tesz eleget a (4) bekezdés követelményeinek, a kar, kollégium vagy szak elveszíti beiskolázási jogát a következô egyetemi évvel kezdôdôen." Vagyis nem szervezhet többé felvételit, s mindenki számára világos, hogy ez mit jelent.

Már az eddig felsorolt cikkelyekben elôírtak nem teljesítése bôven elegendô egy immár 6-7 éve mûködô egyetem teljes vagy részleges felszámolásához. (A felszámolás azért lehet részleges is, mert az Akkreditálási Bizottság nem egyetemet, hanem karokat (fakultásokat), kollégiumokat és szakokat akkreditál. Igy megtörténhet, hogy valamely egyetem egyes fakultásait akkreditálják, másokat viszont nem.) Ez a perspektíva további akadályokat gördíthet bármely újonnan létesítendô (akár állami, akár magán-) egyetem létrehozásának útjába, különösen akkor, ha mindezt a 19. cikkely 4. bekezdésével összefüggésben vizsgáljuk: "Az akkreditálás elnyeréséhez a felsôoktatási intézmény minden fakultása, kollégiuma, szaka esetében a tanszemélyzet 50 százalékának fôállásban kell dolgoznia az illetô intézményben, a tanári kar 30 százalékának pedig professzornak és elôadó tanárnak kell lennie." És itt nyilván felvetôdik a kérdés: hány olyan jónevû professzor és elôadó tanár akad, aki fôállásban "beáll" egy olyan fakultásra, amelyrôl nem tudhatja, hogy hat-hét év múltán tovább mûködik majd, avagy megszûnik.

Az elmondottakból látható, hogy az akkreditálás megszerzésének igen nehezen teljesíthetô feltételei vannak. Éppen ezért, a váratlan és kellemetlen meglepetések elkerülése végett ragaszkodnunk kell néhány konkrétumhoz, néhány mellettünk szóló igazsághoz. Igy például az Akkreditálási Törvény 121. szakasza kimondja, hogy azok a felsôoktatási intézmények, amelyek 1989. december 22-én léteztek és mûködtek, hivatalból akkreditáltak. A Babes-Bolyai létezett. A Babes és a Bolyai együtt. Ugyanis a Bolyait 1959-ben nem szüntették meg, hanem egyesítették a Babessel. Tény, hogy az egyesítést követte a Bolyai fokozatos elsorvasztása, a magyar tanárok számának állandó csökkenése, a magyar karok megszûnése stb. A jogfolytonosságra azonban így is hivatkozhatunk. Nem a semmibôl kell megteremteni, hanem vissza kell állítani, jogaiba kell helyezni a régi Bolyait, a már eleve akkreditált Bolyait. Ezzel kapcsolatban eléggé elterjedt az a nézet, miszerint a szétválás "fájdalmas" volna. Lehet, de hát az egyesítés is az volt. És akkor senkit sem érdekelt azon kiemelkedô személyiségeink fájdalma, akik abba bele is haltak.

Másik jó kifogás (sose rossz), hogy a szemtelen magyarok éppen most (a most az utóbbi évtizedet jelenti) akarnak egyetemet alapítani, amikor az iskolák kimeszelésére sincs pénz. De ha már anyagiaknál tartunk, menjünk csak vissza a kezdetekig, a Révai Nagy Lexikont idézve: "Az alapító oklevelet a király (Ferenc József) 1881. január 4-én bocsátotta ki, s megengedte, hogy az Egyetem az ô nevét viselhesse. Kezdetben számos célszerûtlen épületben voltak szétszórva, kivált az orvosi kar intézetei. Ma már azonban nemcsak két négyszögû udvart körülfogó nagy központi épület, hanem a külön épületekkel rendelkezô intézetek, szépen felszerelt klinikák egész sora nyújt módot a sikeres munkálkodásra; legnagyobb szabású az Apáthy István vezetése alatt mûködô állattani intézet, amelyet a gr. Mikó hagyományozta botanikus kertben építettek. Az egyetemi könyvtárban, amely a központi épületbôl 1908-ban költözött át célszerû, modern berendezésével párját ritkító új épületébe, egyesítve van az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvállománya (mint állandó letét) a tulajdonképpeni egyetemi könyvtáréval."

Ime, ezek a kolozsvári egyetem (akár Babes, akár Bolyai) történelmi gyökerei. Sok mindent részletezhetnénk, elemezhetnénk még, de elég, ha sommásan csak annyit mondunk, hogy mindezeket a magyar állam építette és szerelte fel (s közben meszelte az iskolákat is), a román állam pedig örökölte azokat.

Kéréseinkkel, követeléseinkkel tehát menjünk vissza a kezdetekig. Nem célszerû felvállalni egy hat- hét éves bizonytalan kimenetelû folyamatot, amikor van egy több ponton is alátámasztott jobb alternatívánk. Különben is a kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállítása (vagy a Babes-Bolyai 50 százalékának visszaadása) belefér a kormánykoalíció vezetô pártja által felvállalt és sokat hangoztatott restitutio in integrum elvének gyakorlatába. Az idô azonban vészesen telik, és félô, hogy másfél év múlva, újabb választások után, sajnálattal csak annyit mondhatunk majd: belefért volna

Németh János

Bécsbôl jöttem

Az úgynevezett rendszerváltás után a gazdasági és társadalmi összeomlás szélén egyensúlyozó volt "szocialista" országokból óriási embertömeg lódult meg a nyugati államok felé. Nincs az az erdélyi magyar, akinek szûkebb ismeretségi körébôl valakit el ne sodort volna szülôföldjérôl e modern kori népvándorlás. A dolgok jelenlegi állását tekintve a tévedés veszélye nélkül kijelenthetjük, hogy ez a folyamat még jó ideig tartani fog. Éppen ezért annál figyelemre méltóbb az a néhány ritka, elszigetelt eset, amikor valaki az ellenkezô irányú utat teszi meg: a fogyasztói társadalom felôl érkezve e tájra. (Amelyrôl köztudott, hogy gyönyörû, csodálatos. Egyetlen hibája van csupán: rossz gazda kezén van.) A most következô beszélgetésben egy ilyen "csodabogár" vall életérôl, erdélyi tapasztalatairól és egyebekrôl.

- Bevezetésként, kérem, mondjon néhány szót önmagáról.

- Dieter Reiterer a nevem, 1966-ban születtem Bécsben. Alapszakmámat tekintve autószerelô lennék. A mesteriskola elvégzése után hét esztendôn át mûhelyvezetôként az osztrák hadseregben szolgáltam. Ahonnan akkor távoztam, amikor úgy döntöttem, hogy végleg Baróton telepedek le.

- Mikor és hogyan került kapcsolatba Baróttal, egyáltalán Erdéllyel, Romániával?

- Mint Ausztria- és Európa-szerte oly sokan, én is a televízióban közvetített 1989 decemberi véres román forradalom kapcsán figyeltem fel az országra. `91-ben, egy segélyszállítmány kísérôjeként jártam elôször Baróton. Ismeretlenek lévén, a katolikus plébániára kopogtunk be, innen kalauzoltak az árvaházhoz. Ezt követôen két-három havonként újra és újra eljöttünk. Már az elsô pillanattól megfogott Erdôvidék tájainak szépsége, az a nyíltság, ôszinteség, barátság, amellyel az itteni emberek fogadtak.

- Kérem, mesélje el házasságkötésük történetét.

- Edittel `93 novemberében ismerkedtünk össze egy éjjeli bárban, ahol pincérként dolgozott. Már elsô pillantásra igen megtetszett nekem, s mindenáron táncolni szerettem volna vele. Krisztiánnak, a ma Németországban élô Kernyeczki Katalin orvosnô fiának minden tolmácsképessége dacára is nehezen értettem meg, hogy itt nem szokás, sôt egyenesen tiltott munkaidô alatt egy alkalmazottat táncra invitálni. Még ugyanaz év karácsonyán újra eljöttünk, s ez alkalommal sikerült néhány napot, pontosabban a szilvesztert Uzonkafürdôn együtt töltenünk. Ekkor már tudtam, hogy ô az igazi, amiként azt is, hogy hamarosan Baróton fogok letelepedni. `94-ben megszületetett a kis Dieter, s ezt követôen mi is összeházasodtunk.

- Hogyan fogadta a döntést a család, mármint a Reiterer család?

- Ôszintén szólva, nem nagyon lelkesedtek. Olyannyira, hogy több mint egy esztendeig mindenféle "diplomáciai kapcsolat" megszûnt közöttünk. Idetartozik, hogy apám, aki a második világháborúban a német hadseregben szolgált és hosszú éveket töltött szovjet hadifogságban, gyanakvóan, elôítéletektôl mentesnek aligha mondható módon fogad mindent és mindenkit, ami és aki ebbôl a térségbôl származik. Az unoka láttán, annak ragaszkodását tapasztalva mára már meglágyult a zord öregúr szíve. `97-ben pedig már Barótra is eljött látogatóba. A rögeszméihez azonban továbbra is makacsul ragaszkodik. Az öcsém viszont már igen komolyan gondolkodik azon, hogy ô is itt telepedjen le. Igaz, ô még gyakran megriad a lépten-nyomon tapasztalható visszásságokon, s hanyatt-homlok menekül vissza Bécsbe, de a jelek szerint már ôt is megfertôzte az a valami, ami korábban engem...

- Körül lehetne írni azt a "valamit"?

- Megpróbálom. Köztudott, hogy a fogyasztói társadalom teljesítményorientált értékrendje által olyan életmódot kényszerít tagjaira, amely könnyen annak atomizálódásához, az elidegenedéshez vezet. Mára például nyoma sincs már annak a kedélyes bécsi életmódnak, amelyrôl az elsô világháborút megelôzô esztendôket, a boldog békeidôket bemutató irodalmi mûvek szólnak. Az anyagi jólét nem pótolhatja az emberi kapcsolatok hiányát. Az itteni gazdasági, társadalmi és civilizációs körülmények között még semmi sem veszélyezteti a hagyományokból táplálkozó emberi, közösségi kapcsolatokat. Hacsak a szegénység nem. Munkával, szorgalommal és kevés kívülrôl jövô segítséggel gazdagságot, jólétet lehetséges teremteni, de egy elidegenedett társadalmat az emberi kapcsolatok fontosságára ráébreszteni már majdnem lehetetlen.

- Ezzel ellentmondani látszik az az önzetlen segítségnyújtás, amit a nyugati államok civil szervezetei részérôl tapasztalhattunk az utóbbi közel tíz esztendôben...

- Az utóbbi években valóban mintha elmozdult volna valami, de véleményem szerint csak afféle kompenzálásról lehet szó.

- Megítélése, tapasztalatai szerint jó irányba haladnak a dolgok minálunk?

- Szerény véleményem szerint a jelenlegi kormány, legalábbis szándékait illetôen, jó irányba próbál indulni. Csak azok a fránya elsô lépések ne lennének olyan tétovák... Igaz viszont az is, hogy az EU-csatlakozás küszöbén álló Lengyelország, Csehország, Magyarország és Szlovénia sokkal kedvezôbb helyzetbôl indult, mint Románia. Nem akarok udvariatlan lenni, sérteni sem szeretnék senkit, de itt gyökeres mentalitásbeli váltásra van szükség ahhoz, hogy a piacgazdaság megvalósuljon. Ha a most munkába álló fiatalok megtanulják, hogy elôbb valamiféle teljesítményt kell felmutatni ahhoz, hogy utána a bér is követelhetô legyen, akkor már minden rendben lesz. Addig viszont semmiképp...

- Mondana-e valamit jövôbeli terveirôl?

- Házunk már lakható, de az építkezési munkálatok még nem tekinthetôk befejezettnek. Terveink szerint rövid idôn belül elnyeri kívánt formáját. Ami a jövôt illeti, folyamatban van egy vállalkozás hivatalos bejegyzése. Jelenlegi munkaadóm, a bécsi Integral Austria itteni megbízottjaként az évek során olyan helyi szakemberekkel hozott össze a sors, akiknek munkájára, együttmûködésére a jövôben feltétlenül számítok. Legutóbb a Rózsa utcai óvoda víz-, gázvezetékrendszerének, központi fûtésének és tetôszigetelésének teljes felújítását végeztük együtt. A hamarosan beinduló vállalkozás is ilyen profilú munkálatok felvállalását tûzi ki célul.

Szentgyörgyi László

A történelem szélverésében (II.)

- Úgy vadásztak a férjemre a szekusok meg a többi szerencsétlenre - süllyed vissza fekete hangulattal, még mindig meg-megfényesedô szemmel a halántékon lôtt Papp Endre felesége, Papp Angéla -, mint a mezô, a rét vadjaira. Weisz Vasile szekusfônök meg az ô csahos kopói voltak az uralom hóhérai. Igy mondom, mert másképp még ennyi év után sem tudok róluk beszélni. Kizavarták ôt a saját földjére, nagy-nagy gúnyolódással, röhécselve, ott aztán azt mondták, hogy most már mehet. Ezt azonban csak azért mondták, hogy késôbb ráfoghassák a nagy hazugságot: azt, hogy meg akart szökni. Hát mondja meg nekem, hová, kihez, merre szökhetett volna szegény? Nem volt neki ahová szöknie. Lelôtték, mit egy veszett kutyát, mint egy utolsó banditát. Pedig hát mi volt neki a bûne, mi volt a vétke? Nem volt neki semmi ehhez fogható, bûnnel mérhetô az egész addigi életében. Megkérdezhet bárkit a faluban, az olyan ember volt, mint a madár, igen, tisztára olyan, amelyik elszáll csendben a víz felett, de úgy, hogy a szárnyától még a víz se rebbenjen. Nem ártott, nem tudott ártani soha senkinek. Keresztbe sem tett soha senki elôtt még egy szalmaszálat sem! Ezt most nem az idô mondatja velem, nem az emlékezet diktálja így... Megnézheti, hogy milyen pontos, milyen precíz könyvelést végzett a napszámosok bérérôl, nehogy bárkit is megrövidítsen. Volt közel húszholdnyi földünk, hozzánk nagy kedvvel jöttek a nincstelenek, a napszámosok, mert tudták, hogy nem állítja fal mellé ôket: ô többet adott mindig az embereknek, mint amennyit kértek, amennyiben megállapodtak. Különösen azokat segítette jobban, akiknek több gyermekük volt, hogy ne érezzenek semmiben szükséget. Ô szentnek tartotta mindig a tisztességet, és ezért cserében elvárta, hogy ha ô becsületes, akkor legyenek vele szemben is becsületesek az emberek. Ennyit, csak ennyit várt, semmi egyebet. Lehet-e, szabad-e bûnnek tekinteni?... Debrecenben érettségizett, nem volt buta paraszt, ismerte az irodalmat, még állomásfônöknek is kinevezték. Szegény ötvenegy éves volt csak, amikor 1949. augusztus 7-én lelôtték. Úgy és olyan körülmények között, ahogy már mondtam. Úgy rendezték a temetést is, hogy lehetôleg ne menjen a híre el, ne vehessen részt azon senki. Adtak erre az elvtársak, de csak erre, hogy ne költse embertelen hírüket senki... Nekem azt kiabálták a szemembe a sír fölött, hogy öt órára temessem el, kaparjam el, csináljak a férjemmel, amit akarok, de egy könnycseppet se lássanak az arcomon, különben úgy fogok járni, mint az uram: belelônek a sírgödörbe. Én nem szóltam semmit, nekem nem jött egyetlen szavam sem, csak a temetô fái indultak el valahová nagy léptekkel az ég felé...

Elbotlik hirtelen a szava, sötétedô csend fogja körbe. Ebben a csendben úgy látom, mintha képzeletben a volt férje sírgödre szélén állna, belefogódzva saját bánatába.

- Én akkor és ott a férjem sírgödre mellett tanultam meg befelé sírni. Tudja, amikor az embernek nincsenek könnyei, amikor még a mélyebb sóhajtáshoz sem futja már erejébôl, amikor úgy érzi, hogy menten megszakad benne valami... Az ilyen befelé sírásba bele lehet öregedni percek alatt. Azon töprengek még most is, hogy miképpen teremthet az Isten, hogy meg ne verjen, ilyen alávaló embereket? És emberek-e ezek egyáltalán, emberek voltak-e? Akkor hallgatott mindenki, akkor nem mert feltenni ilyen kérdéseket senki. Akkora csendesség telepedett a lelkemre, mint akinek nem lesz soha ebben a rövid életben semmi mondanivalója. Bolyongtam szélütötten az emberek között, de azok kisebbik része is el-elkapkodta mindig a fejét, ha az utcán találkoztunk. Ilyen idôk voltak azok, ilyen üszkösek... Várt itthon a másfél éves kisfiam, azt hiszem, hogy ô adott bátorságot ahhoz, hogy ne roskadjak örökre össze. És természetesen vártak az elvtársak is. Csépléskor elvitték az utolsó szem gabonánkat is a padról, az udvarból széthordtak minden széthordhatót, hogy legyen amit szétosztaniuk a jobb elvtársaknak, ebben az udvarban nem maradt még egy valamirevaló kapa sem. Aztán, hogy éreztessék: övék a világ és a hatalom és mindemellé a dicsôség is, ránkköltöztették az orvosi rendelôt, beszállásolták a traktoristákat, így aztán egyik napról a másikra nemcsak özvegy lettem, hanem otthontalan is saját otthonomban. Én azt nem tudom most magának elmondani, hogy milyen érzés ez, és kívánom, hogy ne is tudja meg soha senki... Bizonyára vannak, akik azt mondják: megtörtént, így történt, miért errôl most beszélni? Hát azt válaszolom én most ezeknek az embereknek, hogy cipeljék ôk is fél évszázadig ezt a gyászt, ezt a keserves, torokszorongató érzést, azt a megaláztatást, amit én cipeltem és cipelek még ma is. A felejtés, ezt most én mondom magának, legalább akkora bûn, mint a gyilkosság, mert a felejtéssel azok mellé állunk akaratlanul, akik a gyilkosságot elkövették, elkövetik napjainkban is. Megbocsátani, ha hívô az ember, meg tud, de felejteni? Azt nem!... Mondhatnám soványka vigaszként, hogy szegény uram nem szenvedett, mint Kira Géza, akinek legközelebbi hozzátartozói megpillanthatták legalább a holttestét. Istenem, mekkora aljasság volt ez is! Ez az engedély, mintha valami égbekiáltó jót tettek volna ezzel. Égbekiáltó volt a gyilkosok cselekedete... Bár ne engedték volna meg a szekusok, mondták késôbb Kirának a hozzátartozói, mert azt teljesen megnyomorították. Még a bajuszát is kitépték, úgy tincsenként. Úgy megverték Papp Mihályt is, hogy miután hazaengedték, pár napra rá belehalt az elszenvedett ütlegelésekbe. És milyen kínok között?! Hová süllyedt, ne haragudjon, de kérdezem, egyre kérdezem még ma is, még most is, hogy hová, milyen mélyre süllyedhet még az ember? Azt mondják, hogy az Isten szabad akaratot adott neki. Hát milyen szabad akarat az ilyen? Szabadon, büntetlenül gyilkolhatok?... A kakszentmártoni Gyulai Sándor, miután meglôtték a mezôn, még hazavonszolta, hazakínozta magát, megbújt az istállóban, de a hozzátartozói a kórházba szállították. Bár ne tették volna! Megkereste itt egy civil ruhás szekus, és azt kérdezte: - Emlékszel-e az eseményekre, és kikre emlékszel egyáltalán? Emlékszel-e arra, hogy mi történt veled, és ki tette, amit tett? Nem tudott és nem is akart hazudni, és ez lett a halálos ítélete: az igazmondás. Elmondta, hogy márpedig ô mindenre és mindenkire emlékszik, erre a civil ruhás szekus megrugdosta és beinjekcióztatta. Elôtte azonban megásatta a temetôôrrel a sírját... A temetôôr beszélte el késôbb, hogy éjszaka temették el, és még élt, amikor rádobták a földet. De ezt jobban el tudja magának mondani az öccse. Én csak azt kérdezem az átéltek után, hogy hol, merre vannak a bûnösök? Ki fogja megbüntetni, elszámoltatni egyszer ôket? És lesz-e egyáltalán egyszer? A jóságos Isten, talán ô, ô lesz majd az ítélôbíró. Másban én már nem bízok. Azt hittem, hogy rendezi az élet velem az adósságot, letörleszt valamit abból, amit megtagadott tôlem, de hiába a nagy hitem. A fiam betegnyugdíjas, én pedig kapok az államtól havi százhúszezer lejt. Keressen ebben, ha talál, igazságot! Vannak perceim, amikor úgy érzem: ki tudnék szaladni ebbôl a világból.

Gúzs Imre
(folytatjuk)

Egyenesben a tanügyi törvény

Immár hónapok óta folyik a tanügyi törvény szenátusi és képviselôházi változata között az egyeztetés, hogy aztán az együttes ülésen a parlament elfogadhassa az egyeztetô szakbizottság által javasolt szöveget. Fôleg az etnikai kisebbségek nyelvén folyó oktatást igyekeznek korlátozni a román nemzetiségû honatyák, jobbára pártállástól függetlenül. Az utolsó egyeztetésen is nagy volt a vita, igencsak nacionalista felhangú mondatokat hallhattak a jelenlevôk. Pedig hát közel sem az RMDSZ legutóbbi kongresszusán is fölsorolt, évek óta követelt jogok megadásáról, hanem a magyarság kérte szintnél jóval alacsonyabb igényekrôl kellett dönteni. Arról például, hogy az elemi iskolában a kis nebuló az anyanyelvén tanulhasson minden tantárgyat, a románt pedig ne anyanyelvként okítsák neki, ha egyszer magyar az istenadtának az anyanyelve, s ha állami magyar egyetemnek nem, legalább a többségiek által kompenzációként kitalált multikulturális fôiskoláknak adjon esélyt a törvény.

A sorozatos kompromisszumok végül odavezettek, hogy a véglegesítendô tanügyi törvény 120. cikkelyének második bekezdése szerint a középiskolákban csak románul tanulható Románia földrajza és történelme, és e tantárgyakból vizsgázni az állam nyelvén kell mindenkinek. Továbbá anyanyelvi szintû román grammatikai és irodalmi ismereteket követelnek meg az érettségire készülôktôl. A 123. cikkely egyes bekezdése szerint kérésre az állami egyetemeken létrehozhatók nem román oktatási nyelvû csoportok, részlegek, kollégiumok és karok. Ugyancsak kérésre és a törvényes elôírásokat betartva létesíthetôk multikulturális fôiskolák.

Tehát szó sincs teljes körû állami anyanyelvû oktatásról a Romániában élô nemzeti kisebbségek számára, bármennyire is ôshonos, számottevô és államalkotó valamely etnikum! A román nemzetállam oktatáspolitikai felelôsei ezt egyszerûen nem akarják. Olykor hajmeresztôen nevetséges indokokkal utasították el például a magyar nyelv polgárjogának visszaállítását az erdélyi oktatásban. Verestóy Attila szenátor hiába lobogtatta a regionális nyelvek európai chartáját, Asztalos Ferenc képviselô hiába hajtogatta a pedagógiai, történelmi, néplélektani, lingvisztikai stb. érveket, demográfiai, népmozgalmi, aktuálpolitikai evidenciákkal domborítva ki a sok száz éves múltban gyökerezô jussot... Csak ôk ketten szavaztak a földrajznak és a történelemnek végig anyanyelven való tanulása mellett. (Joggal kérdezheti bárki, hogy mit keres az RMDSZ egy olyan kormánykoalícióban, amely a kisebbségeket másodrendû állampolgároknak tekinti? S amely az oktatáspolitikát a nemzetállami dominancia kifjezôdésének és az etnikai kisebbségek beolvasztása egyik fô eszközének tekinti?)

Az izgalom akkor hágott a tetôfokára, amikor az egyetem ügye került szóba. Verestóy Attila a jelen lévô két magyar újságírónak mondta is, hogy azért izgul, a koalíciós társak betartják-e az egyezséget? Betartották. Annak ellenére, hogy még azt is felvetette az ellenzék: cigány egyetem cigány vezetéssel elképzelhetetlen... Hosszas szünet meg további tárgyalások után, amikor is a kormánykoalíció tagjai szerint sem mûködhet önálló állami egyetem a kisebbségek nyelvén, megszavazták a multikulturális fôiskola lehetôségét. Hogy ez a látszatengedmény kinek jó, majd elválik, de az elfogadott szöveg legalább tételesen nem tiltja az önálló kisebbségi egyetemek meglétét. Ugyanis a jelenlegi törvények szerint ha három kar egyetemet akar létrehozni és ennek megvannak szakmai-tudományos-infrastrukturális feltételei, akkor ezt megtehetik. Ha erre vonatkozó külön, alkalmi jogszabály születik. Ez lehet tehát a kiskapu.

Az ülés történetéhez még hozzátartozik, hogy Pruteanu szenátor jelenlétét a vitán nem szavazták meg az egyeztetô bizottság tagjai. Amikor látták, hogy a szövegen nem tudnak változtatni, az ellenzékiek kivonultak. Nélkülük is megvolt a kompromisszumos végszöveg elfogadásához szükséges koalíciós többség.

A vita végén Asztalos Ferenc képviselôhöz fordultunk.

- A hamarosan végsô szavazásra plénum elé kerülô szöveg mennyire elégíti ki az erdélyi magyarság jogos igényeit?

- Ön az egész napos vitán jelen volt, tehát ismeri az érveket és az ellenérveket, észlelhette a hangulatot is, azt a hihetetlen nagy ellenállást, amely e cikkelyek egyeztetését nehezítette. Ha abból indulok ki, hogy milyen feltételek között dolgoztunk, akkor várakozáson felüli eredményekrôl szólhatnék. A megelôzô napokban, hetekben a koalíciós partnereink hozzánk való viszonya arra engedett következtetni, hogy jogainkat illetôen mindent lesepernek az asztalról. A pártvezetôk közötti egyeztetések nyomán vált lehetôvé az a megfogalmazás, amely jó néhány jogot megad. Teljes vertikumában biztosított például a szakképzés a közoktatásban. Nem lehet minimalizálni azt a tényt sem, hogy az állami egyetem keretén belül jogunk van csoportok, részlegek, kollégiumok, egyetemi karok mûködtetéséhez. És tulajdonképpen az önálló intézmény létrehozására vonatkozóan is egy olyan szöveg született, ami nem tiltó. Nem azt mondja ki a jogszabály, hogy a kisebbségeknek nincs joguk önálló egyetemhez, hanem azt, hogy az eljövendô multikulturális egyetem tanítási nyelvét az intézményt létrehozó törvény fogja szabályozni. Azt is fontosnak tartom, hogy egy multikulturális egyetemen belül, mint amilyen például a Babes-Bolyai, a tanulmányi vonalakat az illetô kisebbséghez tartozó tanárok közül kikerülô rektorhelyettes vezeti, és e vonalak problémáit az itt tanítók oldják meg. Megszûnik az, hogy a többség döntsön a kisebbséget érintô kérdésekben.

- Ez a jogszabály tehát számunkra pozitív vagy negatív elôjelû?

- Ha szakmailag közelítem meg, akkor óriási lépés elôre. Az 1995-ös törvény hihetetlenül szûk korlátokat szabott az anyanyelvû felsôoktatásnak

- No és az RMDSZ programjához viszonyítva?

- Huzamos, következetes és kitartó küzdelem után sem tudtunk maradandóan és egészében az RMDSZ programjának megfelelni, ami az oktatásra vonatkozó részeket illeti. Ezt el kell ismerni. Ez az új törvényszöveg sem kodifikálja az önálló állami magyar egyetem létrehozásának lehetôségét. Nem tiltja, de is nem fogalmaz úgy, hogy a közösségnek joga van kisebbségi nyelven mûködô állami egyetemhez.

- A földrajz és történelem oktatása körül sincs minden rendben. Miért?

- Amint láthatta, hallhatta, felsorakoztattunk minden érvet, szakmait, pszichopedagógiait, módszertanit, politikait, sôt érzelmi ráhatás is volt, de a többségiek nemzeti dogmatizmussal, hitelvi alapon közelítik meg ezt a két tantárgyat, az ésszerûség határán túl valamiféle transzcendens idea szintjére emelve... Ôszintén megmondom: eredetileg nagyon pesszimista voltam. Nagyon úgy nézett ki, hogy a bebetonozott állásokból nem tudjuk kitéríteni a koalíciós társakat sem. Nem fogadtuk el fátumként az elfogadhatatlant, hanem igyekeztünk ezen változtatni. Az utolsó percig bogáncsként kapaszkodtunk abba az elvbe, hogy nekünk egyetlen változat felel csak meg, mégpedig hogy végig magyarul tanítsák az ország - s értelemszerûen a szülôföldünk - földrajzát és történelmét. Nem vállalhattuk itt a félmegoldást, már csak azért sem, mert az ilyen hozzáállás azt hitette volna el a többségiekkel, hogy a felsôoktatást illetôen is megelégszünk a félmegoldásokkal. Akkor pedig még azt sem érhettük volna el, amit jómagam nagy-nagy elôrelépésnek tartok.

- Ez egy fontos ütközet, mondjuk így, megnyerése volt. Ez azonban még nem jogszabály, a törvényhozás két házának plénuma ezen még változtathat. Sôt ha az egyik kamara módosítja a jóváhagyásra beterjesztett szöveget, a másik nem, vagy esetleg mindkettô más-más változatot fogad el, akkor ismét egyeztetésre kerül sor, s ki tudja, mikor és milyen formában kerül az államelnök elé aláírásra...

- Nagy szó, hogy egyáltalán meg lehetett a koalíción belül egyezni, és ezt nagyon sok szószegés után nyolc emberrel betartatták. De még ne kiabáljunk el semmit, állapodjunk meg abban, hogy ezt az ütközetet nem veszítettük el, és újabb egyeztetések, beszélgetések eredményeként reménykedjünk abban, hogy e jogszabályon nem rontanak, legfeljebb javítanak a kollégák. Még mielôtt belecsúsznánk a nyári parlamenti vakációba...

Azóta a tervezetet sikerült átgyúrni a képviselôházon, változtatás, ám nem minden cirkusz nélkül fogadta el a koalíciós többség. A nacionalista ellenzéknek nem sikerült titkos szavazást kicsikarnia, így a "demokraták" kénytelenek voltak nyíltan fölvállalni az európai elkötelezettséget hangoztató pártvezetôk koalíciós egyezségét. Kétharmados igenre lesz szükség a szenátusban is, ennek pedig kicsi az esélye az ottani erôviszonyok ismeretében. Lapzártakor még nem volt napirendre tûzve ennek a törvénytervezetnek a felsôházi végszavazása. De még ha minden olajozottan is menne, a szélsôséges román pártok már jelezték: megtámadják az alkotmánybíróságon ezt a "destruktív hatású" törvényt. Megteszik vagy sem, a Bolyai Tudományegyetem újraindítására belátható idôn belül aligha kerülhet sor...

Román Gyôzô

Összeszokott profi csapat benyomását keltette a temesvári Quo Vadis a nagyváradi music pubban egy május végi kánikulai estén. A kitûnô állóképességrôl bizonyságot tevô trió közel három órán át szórakoztatta a strand helyett fülledt klubtermet választó kisszámú érdeklôdôt. A jobbára vájtfülûekbôl álló közönség elégedetten állapíthatta meg: minden összejött. Felkészült, képzett, már-már rutinos, ám láthatóan élvezettel és a mûfaj iránti termékeny alázattal játszó fiatal muzsikusok, dinamikus, sodró lendületû hard rock, jó repertoár (sztenderdek, feldolgozások, saját szerzemények), a kiváló hangmérnöki munkának (Trendler József) is köszönhetô sound és mindebbôl eredôen megfelelô feeling.

Az 1991-ben alakult banda elôször 1994-ben készített felvételt az Electrecordnál, elsô önálló lemezanyaguk 1994-ben jelent meg Connect with me címen a temesvári Voxstar Studio B-nél, rajta összesen kilenc saját szerzeménnyel. Ezen Gáspár Zsolt (bôgô, vokál), Farkas László (gitár, szájharmonika, vokál) és Borbély Szilárd (ütôsök) alaptagok mellett Farkas Szilamér és Kusak Raul közremûködtek.

A három - még mindig nagyon fiatal - muzsikus megfelelô menedzseléssel ígéretes karriert futhatna be. Eddig csak szórványosan jutottak ki külföldre, inkább itthon volt alkalmuk bizonyítani. A Quo Vadis zenéjét a budai hajógyári szigeten augusztusban ismét megrendezésre kerülô monstre rockfesztiválon élvezhetik azok, akik eljutnak oda (is).

-s

Az Outward Bound Romania egy, a világ 26 országát átölelô szervezethálózat romániai tagja. Alapmódszere az élménypedagógia, tehát a tapasztalatokból való tanulás. Tevékenységeinek célja: személyiségfejlesztô tanfolyamok által hozzájárulni a fiatalság neveléséhez. Az OBR június 25-étôl szeptember 11-éig különbözô idôtartamú táborokat és expedíciókat szervez a legkülönfélébb erdélyi helyszíneken, 16-35 év közötti fiataloknak. A táborok angol nyelvûek, amerikai és európai részvevôkkel. Az egyes expedíciókra 6-12 fôs csoportok jelentkezését várják. Részletes felvilágosítás a 065/21-09-05-ös telefonszámon, a szervezet székhelyén (Marosvásárhely, Rózsák tere 55. sz.), illetve az office@outwardbound.ro e-mail-címen kérhetô.

A székelyudvarhelyi színház 1998. november 6-án tartotta megnyitó elôadását, Móricz Nem élhetek muzsikaszó nélkül címû vígjátékával. Az elmúlt szezon elôévadnak volt tekinthetô, hiszen a vendégmûvészek folyamatos foglalkoztatására az anyaszínházi elfoglaltságuk miatt nem volt lehetôség. Csupán az említett elôadást láthatta a közönség, valamint a más színházakkal kialakult együttmûködés jegyében kapott produkciókat. 1999 júniusától viszont minden tekintetben állandó színházi tevékenység kezdôdik. Megtörtént a mûszaki, s a mûvészeti munkát kiszolgáló személyzet fölvétele, a színészek és rendezôk szerzôdtetése, a repertorár kialakítása. Tizenkét fôállású színész alkotja az udvarhelyi társulat magját. Boér Orsolya, Csíki Csengele, Csurulya Csongor, Deme Róbert, Dunkler Róbert, Fincziski Andrea, Gábor László, Lôrincz András, Petô Nóra, Sarkadi Zoltán Gábor, Sütô Udvari András. Mellettük olyan nagyszerû mûvészek segítik az együttes munkáját, mint Molnár Gizella, Vitályos Ildikó, Balázs Éva, Krizsovánszky Szidónia. A mûvészeti vezetô, Merô Béla mellett rendezni fog Lohinszky Loránd, Nagy István, Gáspár Tibor, tárgyalások folynak egy fiatal végzôs rendezô szerzôdtetésérôl is.

A repertoár a színház célja jegyében formálódott, miszerint: a közönség minden rétegéhez szólni kell, a gyerekekhez és a felnôttekhez egyaránt, az extravagáns kísérletet kedvelôkhöz és a könnyebb mûfajok rajongóihoz. Igy látható lesz meseelôadás, zenés bohózat, magyar darab, klasszikus vígjáték, történelmi dráma, kabaré és kísérleti stúdióelôadás. Ez elsô évadban tizennégy bérletet hirdetett meg a színház. A helyi elôadások mellett nagy hangsúlyt fektetnek a tájelôadásokra is, mivel fontosnak tartják, hogy a közel száz kilométeres körzetben élô magyarság minél több színházi elôadást láthasson. A színházi tevékenység mellett a Látó folyóirattal és a Marosvásárhelyi Színházmûvészeti Egyetemmel közösen drámapályázatot hirdettek, amelynek eredményhirdetése 2000 áprilisában lesz egy szakmai fórum keretében.

Az elsô bemutató: Goldoni Két úr szolgája címû darabjának próbái már megkezdôdtek Gáspár Tibor Jászai-díjas magyarországi színmûvész vezetésével. A bemutatóra 1999. július 8-án kerül sor Magyarországon, az Egervári Esték nyári színházban. Az udvarhelyi évad 1999. szeptember 23-án nyílik Svarc Hókirálynô címû mesejátékával, amelyet másnap a Goldoni-darab követ, s harmadnap színészbál keretében mutatkozik be a társulat az udvarhelyi közönségnek.

"Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Úgy érzik az emberek itt az egész fölfordulást. A levegô tele van, a váltók úgy úsznak a levegôben, mint ôsszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy olyan sírva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet elôl akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos levegôje."

A nézôk érzik, naponta élik/átélik/túlélik (?) ezt az egész balkáni tragikus hangulatot, a Trianon utáni felfordulást, a tamási-sütôi megfogalmazásban értelmezett romlást. A hajdani monarchia bomlani kezdett, aztán amint Móricz mondja: ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállítani. Bomláskor az ember szívesen menekül a múltba, legfôképpen a dzsentri világba, amikor jól táplált testén megmutatkoztak a bomlás fogainak harapásnyomai. Mai sorsunkat feledni akarván belesírunk a múltba. Bús fejünket a múlt vállára hajtjuk, elkeserítjük ôt bajainkkal, a jövôt pedig bölcsôjében figyelmen kívül hagyjuk, hadd visítson étlen-szomjan, elhagyatva, árván. A múltra támaszkodunk, a jövôt nem akarjuk látni. Ilyen idôkben jó búkergetô/búfelejtô a zenés elôadás, az operett, a zenésített darab, leginkább elavult kaptafára húzva, nem kis malíciával mondva: Kótsi Patkó János-szinten elôadva, amint azt nálunkfelé szokták.

Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül címû darabja ismét terítékre került, két színházban is. Hajdu Géza színmûvész rendezésében klasszikusnak nevezhetô elôadásnak voltunk tanúi Nagyváradon, koncepciója hûen követi a húszas években meghonosodott/megcsontosodott elôírásokat, bevett rendezôi szokásokat. Szerintem le kell törölni a port a darabról, valahogy maibbá kell tenni, rendezôileg karcsúsítani kell.

Ezt tette Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színházban Merô Béla. Csakhogy hivatásos színészekbôl, volt népszínházas mûkedvelôkbôl, táncosokból verbuvált ad-hoc csapattal aligha lehet nálunkfelé eget-földet rengetô elôadást összehozni. Merônek sem sikerült: az elôadást nyitó népi táncok még tapsra késztették a terembélieket, aztán alábbhagyott a lelkesedés, következett a rendületlen ásítás (igaz, egy délutáni, úgymond nyugdíjas elôadást láttam). Még a három nénike sem tudta felvillanyozni a nézôket: Vitályos Ildikó (erôtlen Zsani néni), Ferenczy Annamária (Pepi néni - néha rájátszik), Molnár Gizella (Mina néni - figyelmesen végigvezetett alakításban). Sarkadi Zoltán Balázsa nem élhet muzsikaszó nélkül, muzsikaszón túl aligha hihetünk cselekedeteiben; Fincziski Andrea erôtlen Pólika, nem csoda, ha Balázs mellôle muzsikaszóba menekül; Kômíves Mihály Lajos bácsija igazi Móricz-figura.

A kilencvenes évek földindulásos, csôdös levegôjében jól jön a felcsendülô muzsikaszó, jól fog egy hagyományosan megírt színdarab, annál zavaróbb az elavult színészi játék. Mint ôsszel az arcba szálló ökörnyál. Évezredet záró kalamajka elôl muzsikaszóba menekülni nem nagy kunszt, annál nagyobb modern, de távolról sem modernkedô elôadást összehozni, amint azt Merô Béla tette. Vidáman megyünk tönkre? Pedig olyan tragikus itt minden...

Stracula Attila

Az 1910-es népszámláláskor a városnak 7864 lakója volt, ebbôl 3331 román, 2404 német és 1954 magyar nemzetiségû. Évtizedünk elején már csupán 658-an vallották magukat magyarnak, azaz a lakosság alig öt százaléka.

A Maros-parti városkában - a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint - Kilényi Dávid társulatának 1818-as megjelenése jelentette a magyar színészet kezdetét. Többek között az Izabella címû darabot játszották - írta annak idején a Hazai és Külföldi Túdósítások. Szabó Krisztina színésznônek köszönhetjük az eddig ismert második híradást az itteni magyar nyelvû elôadásokról. Nagyrészt kéziratban maradt visszaemlékezésében Latabár Endre frissen alakult 1842-es társulatának nyári, úgynevezett "tutajos" vendégjátékát örökítette meg. A színészek Déváról jöttek Lippára, és tutajon felállított alkalmi színpadon tartották elôadásaikat a parton összecsôdült nézôközönség elôtt. Néhány évvel késôbb, 1846-ban az Aradon játszó Komáromy Sámuel társulatának egy része Berzeviczyné vezetésével tarott elôadásokat Lippán.

A szabadságharc után évekig nincs újabb adat színielôadásokról. 1858 júniusában a Hölgyfutár arról tudósított, hogy Medgyasszay Adolf és Egedy Mari operaénekesek adtak hangversenyt. 1863-ban Berzsenyi társasága tartott elôadásokat. 1870-ben Hubay Gusztáv Hátszegrôl érkezett a városba társulatával. Az adatok megszaporodtak a múlt század nyolcvanas éveitôl: 1880 májusában és 1881 áprilisában Szegedi Mihály, 1882-ben tavasszal és ôsszel is Szabó Anti társulata játszott, tavasszal többek között a Fény árnyai, a Tolonc, A nô vétke, a Cigány, a Váljunk el!, és a Nôi arc címû darabokat játszották. Az év folyamán elôfordult itt Gál Sándor társulata is. 1883 júliusában B. Füredi Károly, 1884 januárjában Nyéki János, majd Hegyi Gyula színtársulata mûködött a városban. B. Füredi társulatának mûsorát ismerjük: bemutatták többek között A kaméliás hölgyet, a Vörös sapkát és a Milimárit. A kezdeti darabokat nagy érdeklôdés övezte, az utóbbiakról már elfogytak a nézôk, a társulat egy idôre éppen Lippán oszlott fel.

1886 augusztusában Komlóssy József társulata játszott itt, és a következô években ezek az elôadások jelentették a magyar színészetet. Jövet vagy menet Radnát, a búcsújáró kisvárost is felkeresték, némelykor pedig Nagyszentmiklóst. 1888 júniusi vendégjátékukat követôen emlékezetes Miklósi Gyula jól szervezett truppjának a megjelenése 1890 tavaszán. Több héten át tartó vengédszereplésük itteni elôadásait a németek és a románok is sûrûn látogatták. 1892 áprilisában Simándy Zsigmond társulata Szophoklész Elektráját is bemutatta. Ezekben az években szerepelt Lippán és Radnán Balogh Gusztáv, majd ismételten (1893-ban is) Hevessy József.

A források sajnos szórványosak, nincs minden színielôadásról vagy színtársulatról adat, hiszen a megszaporodott vendégjátékok társulatai számára Lippa is, Radna is tranzitállomásnak számított. 1898-ból rendelkezünk az elsô nyomtatott színlapokkal, amelyek tanúsága szerint 1898 júliusa elején kezdte vendégjátékát Matta Imre és B. Mikó Gábor társulata, amely az úgynevezett Paska Ignác-féle vendéglôben tartotta elôadásait. Eöryné Mari, Mattáné Róza, Bokor József, Nádudvari Júlia és a többiek a Jó falusiakat, a Házasság tévedésbôl címû darabot és ezekhez hasonlókat mutattak be. Az év decemberében lépett fel Odry Lehel operaénekes, aki balladaénekestet tartott a József Fôherceg Szálloda nagytermében. 1899 márciusában Szilágyi Gyula színészei többek között a Niobét, az Egy kis vihart, és az Öngyilkost játszották. 1900 februárjában Romváry Várady Lajos társulata a Hálókocsi ellenôre, a Keresd a szíved!, az Egy nap a paradicsomban, a Himfy dalai, A Sárdi-ház, a Gyurkovics lányok, a Lili, a Marianne és a Nebáncsvirág címû darabokat játszották, március 7-én búcsúztak a Becstelenek címû darabbal.

Az új színikerületi beosztás alapján Lippa Szabadhegyi Aladár körzetéhez tartozott, októberben már ide is érkeztek. 1902 szeptemberétôl október 3-áig viszont Kôvi Ede társulata (Szirmai Jozefin, Kôvi Kornélia, Jenôfy Jenô és mások) mûködött itt. 1905- 1907 között többször játszott itt Kunhegyi Miklós társulata, 1907-tôl pedig Miklósi Gábor színészei (Lôrinczi Erzsike, Dévay Boriska, Kovácsics Margit, Egri Berta, Erdélyi Margit, Székely Sándor, Földessy Sándor és mások) többször megfordultak itt. 1911-tôl Kiss Árpád társulatának lett az egyik állomáshelye Lippa (novemberben játszottak itt elôször), 1913 októberében pedig Miklósi Gábor tért vissza.

A késôbbi évek vendégjátékait elnyelte a csatazaj, és az elsô világháború után pedig több romániai magyar minitársulat (Felhô Erin, Maurer Béla, Fekete Mihály és mások) fordult meg néha itt is, majd 1945-tôl 1948-ig, a romániai színházak államosításáig kis vándortársulatok jöttek, Jódy Károly truppja többször is.

Aztán 1953-tól láthat a városi közönség újra magyar színészeket: a temesvári színészek autóbusszal szálltak ki egy-egy elôadást tartani. Mind szórványosabban.

Enyedi Sándor

Az Erdélyi Református Egyházkerület marosvásárhelyi Kántortanító-képzô Intézete ökumenikus jelleggel mûködik. Az iskola létrejöttét és tantervét a Vallásügyi Államtitkárság és a Tanügyminisztérium hagyta jóvá az 1993. április 29-ei 2359-es számú átiratában.

Az intézetbe akadályoztatás nélkül jelentkezhetnek felvételre református, római katolikus, unitárius és evangélikus felekezetû ifjak az ország bármely részébôl. Célunk és feladatunk magyar kántortanítók képzése; evangéliumi szellemû, szolgáló életre nevelés; a pedagógus- és kántorképzésnek megfelelô széles körû, korszerû szakmai ismeretanyag és általános mûveltség közvetítése. Céljait és feladatait posztliceális, illetve fôiskolai képzési formában valósítja meg. Tanmenete mind az állami intézményekben folyó képzésnek, mind az egyházi követelményeknek megfelel. A tanulmányok befejeztével végzettjeink általános iskolai tanítók, egyben gyülekezeti kántorok lehetnek. Intézetünket az Erdélyi Református Egyházkerület és a felekezetek képviselôibôl, valamint szaktanárokból álló kuratórium vezeti. A kuratórium fenntartja magának azt a jogot, hogy az elsô évi teljesítmény és magatartás alapján eltanácsolja azokat a hallgatókat, akik alkalmatlanoknak bizonyulnak e felelôsségteljes hivatás gyakorlására; valamint azt a jogot, hogy az idôközben megjelenô egyházi vagy tanügyi rendelkezések értelmében a fenti tájékoztató tartalmában változtatásokat tegyen.

A felvételi tudnivalókról és a vizsgatantárgyakról kérésre részletes tájékoztatást nyújtunk. Érdeklôdni a következô címen lehet: Scoala Postlicealã de Cantori-Invãtãtori, Piata Bernady nr. 3., 4300 Târgu-Mures, jud. Mures, tel.: 065/21-52-78 vagy 21-65-14. Szeretettel várjuk ifjainkat a felvételi vizsgára.

A kuratórium

Névjegy

- Tekinthetô-e a `89 elôtt kötelezôen meglévô nôszövetség egyik utódszervezetének a Nagyváradon egyre népszerûbb Anna Nôszövetség? - kérdezem Kelemen Mária egészségügyi asszisztenstôl, a szövetség jelenlegi elnöknôjétôl.

- Szó sincs utódszervezetrôl, hiszen megalakulásunk akár véletlennek is mondható: amikor 1990 júliusában egy RMDSZ-küldöttség Debrecenben járt, ott megkérdezték Debelka Györgyitôl: van-e Váradon nôszövetség? Mivel nem volt, az elsô gyûlés után ô vetette fel a megalakulás lehetôségét. Elsô elnöknônk Jósa Piroska volt, én a szervezéssel foglalkoztam. 1994-ben a helyi RMDSZ alapszabályzatot módosított, melynek értelmében csak jogi személyként hivatalosan bejegyzett formáció lehet társszervezet. Ekkor határoztuk el az önállóságot: elkészítettük az alapszabályzatot, a programunkat, nevet választottunk, és 1995-ben a nagyváradi bíróság be is jegyezte az Anna Nôszövetséget.

- Miért Anna?

- Egyrészt Szent Annára, Mária anyjára, az anyák és nagyanyák védôszentjére gondoltunk, másrészt pedig - váradi vonatkozásként - Sárvári Annára, akit Juhász Gyula szerelmi lírája tett halhatatlanná.

- Kosztolányi szerint azért a legszebb magyar nôi név az Anna, mert sok nyelvjárásban hangalakja megegyezik az adna igével, ami a nô lényegét fejezi ki. Igazodik-e a szövetség programja ehhez a Kosztolányi-vélekedéshez?

- Természetesen. Nem vagyunk harcos feministák annak ellenére, hogy fellépünk bármiféle megkülönböztetés ellen. Számunkra a család a legfontosabb, melyben a nôé a fôszerep. Ha tetszik, úgy is mondhatjuk, neki kell a legtöbbet adnia ahhoz, hogy a család valóban család legyen. Közhely, hogy a család a társadalom alapsejtje, de - mint minden közhely - igaz. És különösen érvényes ez a polgári társadalomban. Szeretnénk eloszlatni azt a beidegzôdést, hogy a nôknek mindig csak adniuk kell: kapjanak is, legalább egymástól, ha a társadalomtól - az ismert körülmények miatt - kevéssé lehet. Ennek értelmében vállaltuk fel az egyedül álló, a munka nélküli, gyermeküket egyedül nevelô és nem utolsósorban az idôsebb korosztályhoz tartozó asszonyok életének megkönnyítését: szövetségünk elsôdleges célja a kölcsönös segítség, a valahová tartozás lehetôsége.

- Váradon nagyon aktív a román nôszövetség, és hallani a különbözô felekezetek nôegyleteirôl is. Milyen a kapcsolatuk?

- Megalakulásunk óta nagyon jó kapcsolatban vagyunk a Miorita Sãteanu vezette román nôszövetséggel, nemegyszer elôfordul, hogy a mi kezdeményezéseinket jobb anyagi lehetôségeik révén ôk valósítják meg. A felekezetek nôegyleteivel is együttmûködünk, bár ôk inkább a karitatív tevékenységet vállalták, és mivel a Biblia-körökbôl nôttek ki, hangsúlyosabb a vallásos jellegük. Mi ökumenikusak vagyunk, nem a felekezeti hovatartozás számít, hanem a már említett kölcsönös segítség, összekovácsolódás. Ezt szolgálják az állandósított közös kirándulásaink, a különbözô alkalmakból rendezett meghitt ünnepléseink, az állandó egymásra figyelés. Havi összejöveteleinken például gyakran szavalja saját verseit Kazatsay Anna néni vagy Aszalós Margit, s ezeket mindig meg is beszéljük.

- Az összejöveteleken csak az állandó tagok lehetnek jelen, vagy külsôk is részt vehetnek?

- Tagságunk létszáma hullámzó, de 30-35 állandó aktív tagunk mindig van. Ha valaki el-elmarad (kisgyermek vagy unoka érkezik a családba), mindig jönnek újak. Tagdíjunk jelképes: havi ezer lej, éppen azért, hogy ez ne lehessen akadály még a kisnyugdíjasok számára sem. Lehet többet is adni, de ennyi kötelezô. A szövetség anyagi helyzete az alapszabályzat elôírta "erôs" kezekben van: gazdasági alelnökünk Zsugán Margit, kulturális alelnök Széll Katalin, titkár Szilágyi Ella, kasszás Nagy Magda, a gazdasági ellenôrzô bizottság tagjai pedig Pataki Magda, Kazatsay Katalin és Jakobovics Katalin. Az említett tisztségek nem örök érvényûek, akárcsak a magam elnöki tisztje: évente tartunk közgyûlést - stílusosan Anna-napkor -, s ilyenkor tisztújítás is van.

- Hallottam, hogy a nagyon közeli jövôben valami egészen újra készülnek.

- Már említettem, hogy nem nô-, hanem családcentrikusak vagyunk. Ennek értelmében szeretnénk Váradon is meghonosítani az Amerikában már nagyon régi és Magyarországon is pár éves apák napját. Ez a június végi "kötelezô" szülô-gyermek együttlét minden családban jól jön. Az anyai érzés ösztönös, az apai kialakul. Ennek erôsítését szeretnénk segíteni a nagy betûs család érdekében.

- Sok sikert kívánok hozzá!

Molnár Judit

A Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága (VET) és a Házat-Hazát Alapítvány (HHA) Reményforrás néven ezredvégi nagycsaládos mozgalmat kezdeményez, melynek indító mozzanatát az 1848-49-es magyar szabadságharc legfontosabb pillanatának 150. évfordulójához köti: október 6-án Batthyány Lajos gróf és a 13 aradi vértanú emlékére szerte a Kárpát-medencében nagycsaládos házakat avatnak azért, hogy az oly gyakori gyászunkba reményt, bizakodást és örömöt is elegyítsenek és ekképp adják kézzel fogható jelét a nemzetünk jövôjébe vetett tántoríthatatlan hitnek.

Neves szakemberek tanácsai alapján 13+1 nagycsaládos ház épül a Kárpát-medence magyarok lakta tájain. Az épületek több nemzedék együttlakását biztosítják. A házak családra szabottak, energiatakarékosak, környezetkímélô felfogásban tervezettek, korszerû technológiával épülnek. A magyar építészet hagyományaira támaszkodnak.

A terveket elbíráló bizottságot három jeles magyar építész alkotja: Csete György Magyarországról, Pásztor Péter Felvidékrôl és Zakariás Attila Erdélybôl.

A házak kivitelezését Lôrincz Kálmán vezetésével a HHA vállalja magára. A gondolatok mozgalommá terebélyesítése, a helyszínek és a nagycsaládok kiválasztása a VET feladata.

A mozgalmat köztiszteletben álló személyek Tanácsadó Testülete segíti, akik között ott található Balczó András, minden idôk legnagyobb öttusázója, Callmeyer Ferenc kétszeres Ybl-díjas építész, Csoóri Sándor MVSZ-elnök, Kellermayer Miklós egyetemi tanár, Miklóssy István, a Nyugati Magyarság címû újság tulajdonosa, Nagy András grafikusmûvész, Müller Ferenc, az Iparmûvészeti Egyetem rektorhelyettese, Tôkés László püspök, az MVSZ tiszteletbeli elnöke. A Reményforrás mozgalom szóvivôje Juhász Judit, a Magyar Rádió alelnöke.

A tizennégy ház felépítési költsége mintegy százmillió forint. Az összeg harmadának elnyerésére pályázatot készítettek, de azt - súlyos csalódást okozva - a Millenniumi Kormánybiztosi Hivatal elutasította. Nem így a kormány miniszterei, akik szinte kivétel nélkül nagyszerûnek és támogatásra méltónak találták a mozgalmat. Katona Kálmán közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter egy ház költségeinek finanszírozását is vállalta. Ugyanilyen ígéretet tett Hámori József kultuszminiszter.

Ezzel két hónap fáradozás után megtört a jég: megépülhet a Reményforrás elsô háza. Verôce önkormányzata, élén Bethlen Farkas polgármesterrel, felajánlott egy ezer négyzetméteres közmûvesített telket.

Az elsô kapavágás napja: 1999. július 3., Péter-Pál napja. Az elsô ház elkészülte: 1999. augusztus 18., az MVSZ 61. születésnapja. Az elsô ház felavatása: 1999. október 6., az Aradi Vértanúk napja.

"A többi ház felavatása? Ez Öntôl is függ!" - jelentette ki Patrubány Miklós VET-elnök, a mozgalom kezdeményezôje, hozzátéve: "Jöjjön és gyarapítsa sorainkat ötlettel, munkával, hittel. Mi nem tizennégy házat akarunk építeni! Mi ezer nagycsaládos házat akarunk felhúzni! Mi a nemzetet akarjuk felemelni!"

Babiloni postakocsi (8.)

A híres alkimista, Nicolas Flammel 1330 és 1418 között élte életét, s a fáma szerint ô volt az egyetlen, aki megtalálta a bölcsek kövét. Az írnok és könyvárus hirtelen elhagyta eredeti foglalkozását, és alkímiával kezdett foglalkozni, miután igen értékes információkra bukkant egy Ábrahám nevû zsidó által írt könyvben. Amikor felnyitotta, különös képeket talált benne, de azokból sehogyan sem tudta kibogozni a lényeget. Spanyolországba utazott Compostellához, azt remélve, ott majd talál valakit, aki érti a kabala (itt titkos tudomány, varázslat) titkait. Egy katolikus hitre tért zsidó beavatott által megismerhette a könyvben lévô varázslatok lényegét.

Visszatért Párizsba, és a fémek átalakításához kezdett. Kísérletein felesége, Pernelle is részt vett, akit beavatott az alkímiai ismeretekbe. Könyvében Flammel azt állítja, hogy az általa olvasottak útmutatásai alapján sikeresen végezte a fémek struktúrájának átalakítását, s "egy délután öt óra tájban" sikerült csaknem színtiszta aranyat elôállítania, melynek minôsége lényegesen jobb volt a megszokottnál. Ennek ellenére diszkrét maradt, senkinek nem árulta el az arany készítésének módját.

A házaspár munkája köré hamarosan legendák szövôdtek, melyek túllépték Franciaország határait. Több szerzô azt állítja, hogy a Flammel család soha nem volt képes aranyat elôállítani, kincseiket a párizsi zsidók kisemmizésébôl szerezték. A feltételezés minden bizonnyal nem felel meg a valóságnak, ugyanis a rendkívül precízen vezetett zsidó közösségi nyilvántartásban ennek semmi nyoma nincs.

A századok múlásával a legendák egyre színesebbé váltak. A fény századának nevezett 18. században Paul Lucas utazó azt állította, hogy barangolásai során olyan arabokkal találkozott, akik elárulták neki, hogy az alkimista házaspár még él.

De nem ô volt az egyetlen, aki ilyen képtelennek tûnô állításokkal hozakodott elô. Alexis Monteiln A franciák történelme címû könyvében leírta, hogy találkozott egy francia értelmiségivel, aki elmondta neki, alkalma volt Flammellel találkozni, aki kísérleteit egy föld alatti laboratóriumban folytatja.

A csodálatos dolgokra képes alkimista legendája még mindig él, és úgy tûnik, idôszakonként újra és újra feltámad. Egyik keresztény hitre tért szíriai arab kortársunk, aki mûvét Averroes Secundus néven jegyzi, feleleveníti Flammel legendáját. (Figyelemreméltó, hogy leginkább az arabok foglalkoznak vele!) A Terra incognita perpetuában a szerzô a spanyolországi Sierra Morena-fennsík alatt állítólag létezô labirintusrendszerben tett utazását beszéli el. Az útvesztônek sok bejárata van, melyek barlangokba, egykori elhagyott épületek alagsorába nyílnak. A rendszer több száz kilométeren terül el, s vannak olyan folyosói, melyek Kasztíliáig, Baszkföldig, Katalóniáig is elérnek. Ezekben a labirintusnyúlványokban mesés kincsek halmozódtak fel, de ott mûködik a beavatottak világa is, akik titkos laboratóriumokban dolgoznak. Olyan könyvtár áll rendelkezésükre, amelyben megtalálhatók a bolygó és az univerzum legnagyobb titkairól szóló könyvek.

A beavatottak rejtett világába tett látogatása során Averroes Secundus - ezt állítja - ott találta személyesen Nicolas Flammelt is. A halhatatlan alkimista jelenleg a látható dolgok láthatatlanná alakításán fáradozik. Ennek célja az lenne, hogy végképp megóvják a kinti világ mohóságától titokzatos, rejtett világukat. Különös törekvésnek tûnik ez, hiszen a labirintust rendkívül nehéz megközelíteni, s annak lehetôsége, hogy a kinti világ kárt tehessen abban a minden titkot ismerô másikban (ha létezik), rendkívül csekély. Ugyanis véletlenszerûen talán be lehet jutni, de kijönni onnan - a bentiek segítsége nélkül - lehetetlen.

Secundus könyvében kijelenti, csupán tisztelegni kíván a föld alatti laboratóriumokban ténykedô tudós elmék elôtt, s tökéletesen tisztában van azzal, hogy sorai megjelenésével kizárja magát az alig felfedezett csodálatos világból.

Csodálnivaló ennek az évszázados legendának az élni akarása, amely valójában arról szól, hogy volt valaki, aki irigylésre méltó módon titkok birtokába jutott. Ezek segítségével azt is meg tudta tenni, amit egyetlen más ember sem, de soha senkinek haszna nem volt belôle, s ô is - bár halhatatlan - föld alatti labirintusokban kénytelen élni. Nem irigylésre méltó sors. De ha a bölcsek kövének birtokában mesés gazdagságot "varázsolt" volna magának, s azt élvezve dúskált volna Párizsban, ma már senki sem tudna róla semmit. Talán egy jópofa anekdotát.

Keztyûs Sándor