A hét második felében megrendezendô hetedik Nyíló Akác Napok programja a Bihar megyei Érmihályfalván (Valea lui Mihai):

Május 27., csütörtök: 10 órakor állatkiállítás a mezôváros fôterén; 11-kor Érmellék és Ligetalja (Nyírség, Magyarország) kistérségek találkozója; 16 órától Nagymama konyhája (gasztronómiai kiállítás); 19 órakor borkóstoló, 20 órától táncház.

Május 28., péntek: Minifoci-bajnokság a Nyíló Akác-vándordíjért (Barót, Érmihályfalva, Nagyvárad és Szolnok csapatai); 16 órakor ünnepélyes megnyitó a fôtéren, majd Tusa Zoltán ikonkiállításának megnyitója a G. G. Galériában; 17.30-tól Ion Lianu zenekara román népzenét játszik; 18.30-kor Somló Tamás (ex-LGT) koncertje a fôtéren, este nyolctól erdei zsibongó a tölgyesben.

Május 29., szombat: 10.30-kor autós ügyességi verseny a fôtéren; 11 órakor a Bartók Béla Mûvelôdési Házban a Petôfi-szavalóverseny döntôje; 14 órakor díjugratás (a nagyváradi határôriskola lovas szakosztályának bemutatója) a stadionban; 16 órakor a Kry-Bel Club kick-box-bemutatója a fôtéren, ugyanott 16.30-kor Tempo-show varieté; 17.30-kor a Gaudeamus színjátszó csoport elôadja Rejtô Jenô két bohózatát a kultúrházban, 18.30-kor ugyanott Szabó Ibolya kiállításának megnyitója; 19 órától a római katolikus templomban a Varadinum-vonósnégyes koncertje; 19.30-kor Sike Lajos könyvének bemutatója; 20 órakor a stadionban a Ro-mania és a Manhattan (Budapest) együttesek lépnek föl; 22 órától erdei zsibongó.

Május 10., vasárnap: 10 órakor "kutyavásár" a stadionban; 11 órakor kerékpár- és futóverseny; 12-tôl nemzetközi néptáncgála Holtmaros, Körösszegapáti, Nyírábrány és Érmihályfalva népténcsoportjainak közremûködésével; 14 órakor Nyíló Akác szóló- és páros néptáncverseny a fôtéren; 16.30-kor színpadi koreográfiák (fellépnek a Siluett, a Fittmis, a Tini Dance és az Ugrisok), 18 órakor a Friar Community rap-együttes koncertje a fôtéren; 18.30-tól vokális zene a református és katolikus egyházak kórusai, valamint Dobosi Csilla elôadásában a református templomban; 20 órakor nosztalgiadiszkó, majd éjfélkor tûzijáték és záróünnepség a fôtéren.

Zsurka Péter Emléknapok Kolozsváron

Június 1., kedd 19 óra - Zenekari hangverseny (helyszín: Egyetemiek Háza díszterme). Közremûködik: Márkos Albert, Selmeczi János, Karácsonyi István, Ágoston András és a kolozsvári Transilvania Filharmónia zenekara. Vezényel Kesselyák Gergely. 21 órakor ünnepi köszöntô és kiállításmegnyitó a Bethlen Kata Diakóniai Központban.

Június 2., szerda 12 óra - Megemlékezés és koszorúzás Zsurka Péter sírjánál (Házsongárdi temetô). 19 órakor kamarahangverseny hazai és külföldi mûvészek közremûködésével a Kolozsvári rádió stúdiótermében.

Június 3., csütörtök 10 óra - könyvelôzetes (Zsurka Péter Emlékkönyv) és kerekasztal-beszélgetés meghívott elôadók és volt tanítványok részvételével (Bethlen Kata Diakóniai Központ). Márkus János Barbarossa bécsi magángyûjtô és hegedûkészítô mester hangszerkiállítása naponta 10-17 óra között tekinthetô meg a diakóniai központban.

Múlt heti számunkban hibásan jelent meg Szika Levente Emlékezés eleinkre címû írásában a késô humanista polgári irodalom jeles magyar képviselôjének, az író, református prédikátor Szepsi Csombor Mártonnak (1595-1622) a neve, illetve egyik fômûvének a címe (helyesen: Europica varietas). Ugyancsak hibásan írtuk le kétszer is a 16. oldalon a bôr színezôanyagának, a melaninnak a nevét. Elnézést kérünk.

Elektronikus levelet kaptunk Marosvásárhelyrôl, Kóréh Béla és Dóczy Tamás írták alá: "Április 27-ei lapszámukban Fehér helyett fekete, D. L. szignóval megjelent cikkükben a következôket olvastam, idézem: »megfoghatatlan profilú marosvásárhelyi intézet«. Mint ennek az intézetnek, a Közegészségügyi Intézetnek a munkatársa, mélyen sérelmezem ezt a sértô és alaptalan megállapítást, ami nyilván a szerzô tájékozatlanságának eredménye. Ez az intézet nagyon hasznos munkát végez mind az elméleti, mind a gyakorlati orvostudományban, eredményeit saját évi tudományos ülésszakán, valamint számtalan más orvostudományi megnyilatkozáson hozza nyilvánosságra. A fent említettek alapján kérem a tisztelt szerkesztôséget, hogy ezt a tévedést lapjuk olvasótáborában oszlassák el." Nézôpont kérdése. Az ominózus cikkben dr. Jeszenszky Ferenc egészségügy-minisztériumi fôtanácsadóról tesz említést a szerzô, mint olyanról, aki "valami megfoghatatlan profilú marosvásárhelyi intézet élérôl - vélhetôen mobiltelefonon - továbbra is szakértôként irányítja egészségünk védelmét". A jegyzetíró bizonyos rejtett összefüggéseket vél fölfedezni egyes politikai karriert befutott fehér köpenyesek, a népirtó kommunista-szekuritátés múlt, a népnyúzó áldemokratikus jelen, az egészségügyben mostanság uralkodó katasztrofális, kaotikus állapotok, illetve a minisztérium és vezetôi körüli botrányok, politikai-gazdasági-szakmai machinációk, állandó cirkuszok között. A cikk szerzôje úgy tudta, hogy nevezett orvos valami lefordíthatatlan, hosszú nevû, "kutatással és menedzseléssel" - ami ugyebár takarhat bármit - foglalkozó intézet élén buzgólkodik. Utánajártunk: az illetô a Román Tudományos Akadémia Orvostudományi Szakosztálya marosvásárhelyi fiókjaként mûködô Közegészségügyi Központ (ha jól fordítjuk a Marinescu utcai Centrul de Sãnãtate Publicã nevét) igazgatója, amely nem tévesztendô össze az egykori Sanepid utódjaként fungáló Közegészségügyi Igazgatósággal (a Dózsa György úti Directia de Sãnãtate Publicã-val). No már most, olvasóinkat ily módon eligazítva, helyt adva két levélírónk méltatlankodásának, nem áll módunkban megítélni, hogy a központ vagy intézet, ahol Kóréh és Dóczy urak dolgoznak, mennyire hasznos és eredményes munkát végez. Arra viszont újfent emlékeztetnénk mindenkit, hogy ennek az intézménynek a vezetôje - két levélírónk fônöke - volt az, aki úgymond rágalmazásért följelentette a román bíróságon az Erdélyi Naplót és fôszerkesztôjét. Jeszenszky Ferencrôl van szó, Hajdú Gábor RMDSZ-es miniszter tanácsosáról.

A szerk.

A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete legutóbbi közgyûlésén az alábbi felhívást fogadta el, a hazai magyar sajtóban elharapózó, gazdasági indokokkal történô asszimilációs jelenségeket tapasztalva: "A MÚRE elsôrendû feladatának tartja anyanyelvünk védelmét, és szakmai elôírásként tekint a magyar sajtónyelv ápolására, ezért arra kéri a romániai magyar újságírókat, hogy lehetôleg teljességükben anyanyelven fogalmazott reklámokat és hirdetéseket fogadjanak el és tegyenek közzé mind írott, mind elektronikus sajtónkban."

Immár negyedszer rendezik meg június 25-27. között Temesváron a nemzetközivé szélesedett rendezvénysorozatot, amelynek helyszíne a Béga-parti város történelmi központja. Az utcákon és tereken folyó vidám produkciók során elôadó és befogadó talál egymásra, mivel nem választja el ôket sem rivalda, sem pódium. Az elmúlt évekhez hasonló, sikeres ünnep érdekében a szervezôk szívesen látnak - korosztálytól, képzettségtôl függetlenül - egyéni és csoportos jelentkezôket bármilyen nem szövegcentrikus mûfajban.

Kérik az érdeklôdôket, legkésôbb május 31-éig jelentkezzenek a Csepûrágó-ünnep központi székhelyén, a temesvári Csiky Gergely Színház címén: Mãrãsesti utca 2., 1900 Temesvár, tel.: 056/13-48-14, fax: 056/19-40-29, valamint a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezetnél: Revolutiei sugárút 8. Tel.: 056/20-10-28.

A két kérdôjel a szólánc utolsó két tagjának szól: eltelt ugyan kilenc és fél év a `89-es decemberi fordulat óta, és harmadfél éve már annak is, hogy a jobboldalinak - tehát tulajdonpártinak - mondott többség kormányra került, de még most, 1999 második negyedévében is ugyanolyan átláthatatlanok a tulajdonviszonyok, mint `90 januárjában voltak. Hiába jelentek meg idôközben idevágó törvények és határozatok, bizonyos kitételeiket visszavonták, módosították, megkérdôjelezték. A privatizációs-reprivatizációs dzsungel a nemzetközi fórumok elôtt is jól ismert, nem utolsósorban épp ezzel magyarázható a Nemzetközi Valutaalappal évek óta tartó huzavona.

A jogtalanul eltulajdonított ingatlanok körül is dúl a bozótharc: az nyilvánvaló, hogy a baloldali értékeket valló kisebbik kormányerô (Demokrata Párt) és a jelenlegi ellenzék pártfogoltjainak nem akaródzik eltávozni a bagóért megszerzett luxuslakásokból (ezért "védik" olyan hevesen az ún. lakókat, bérlôket), de hogy a kereszténydemokraták és a liberálisok is következetlenek, azt a lagymatagság és akarathiány igazolja. A kakukk természetrajzához tartozik, hogy nem szívesen hagyja el az idegen fészket, az viszont egyáltalán nem természetes, hogy aki a saját fészkének szentségét oly vehemensen hirdeti, miért tekinti közprédának a másét. Magyarán: a kapitalizmust akaró, hirdetô, kiabáló kereszténydemokraták és szabadelvûek éppen a kapitalizmus sine qua non-jának, a magántulajdon szentségének az egyértelmû kimondásától ódzkodnak. Színezgetik, díszítgetik, különb-különb eposzi jelzôkkel illetik a sajátos hazai kapitalizmust, pedig ugyanúgy, mint a demokrácia esetében, épp a különbözô jelzôk okán nem lehet a kapitalizmus önmaga: mondták bár népinek, sajátosnak, emberarcúnak vagy bárminek azt a "demokráciát", mindnyájan tudjuk, hogy az igazihoz nem volt semmi köze. A csûrt-csavart, félbe-szerbe megoldott tulajdonviszonyok sem szülhetnek egyebet, mint jó esetben korcs, torzszülött, de sokkal inkább hamvába holt kapitalizmust.

A hosszúra nyúlt elméleti bevezetô után egyetlen magántulajdonjogi kálváriát szeretnék ismertetni, ami épp azáltal égbekiáltó, hogy nem egyedi, hanem általánosíthatóan jellemzi a jogosan szerzett tulajdonától megfosztott egyén és a jogállamiság álarcában tetszelgô hatalom viszonyát. Romániában, 1999 tavaszán.

A nagyváradi telekkönyv 2767. számú birtok-, illetve tulajdoni lapjának tanúsága szerint 1904. május 8-án, 12 400 korona vételár ellenében "az 1904. évi május 1-i kelt. adásvevési szerzôdés alapján az A I 1-3. sorsz.-ú jószágtestre a tulajdoni jogvétel jogcímén s egymás közt egyenlô arányban Oláh Ferencz és neje Balogh Vilma javára bekebeleztetik". Ezen a "jószágtesten" építette fel 1906-ra Oláh Ferenc a kicsinek éppenséggel nem mondható, anyagi helyzetének megfelelô módos családi házát. Abban az idôben a jól szituált polgár ilyen méretekben gondolkodott, mivel nem annyira hangoztatta, mint sokkal inkább megélte a polgári állapotot. A ház ma is áll Nagyváradon, a Körös utca (ma Tudor Vladimirescu) 64. szám alatt.

Ezt a házat vette meg Tóth Sándor és neje, Juhász Mária 1937-ben, huszonnégy évi házasság és közös munka gyümölcseként. Tóth 1949 januárjában meghalt, az ingatlant özvegy felesége és két gyermeke örökölte. A hagyatéki tárgyalás lefolytatása után a három tulajdonos nevére be is táblázták. Miután 1950 márciusában az az évi adót is kifizették, április 20-án "elállamosították" a házat. Holmi "okirattal". Kár, hogy nem látszik: ceruzával írták. (Az írásról viszont lerí az államosító közeg "magas" képzettsége...) Özv. Tóth Sándorné aláírásával hitelesítette, hogy az államosítást tudomásul veszi. Hogyne írta volna alá az elébe tett ceruzás krikszkrakszot, amikor napjában többször is hallania kellett a neki címzett "fôjjenek meg a burzsujok a saját zsírjukban!" kedveskedô szavakat. Örült, hogy nem dobják ki, s hogy használatra meghagytak neki egy szobát a saját házából. Nem tudta, hogy jogilag még kilenc éven át ô az igazi tulajdonos, mivel az állam csak 1959. január 26-ára érezte már annyira meggyökeresedettnek magát, hogy a három tulajdonostól elorzott ingatlant a saját nevére írja.

Tóth Mária ezt nem tudta, nem is volt honnan tudnia, mert ha tudta volna, nem kéri vissza 1958-ban - na nem az egész házat, amelynek udvarában közben már rontottak, bontottak, kis lakrészeket építettek - csak azt a lakrészt (egyetlen szobát és a közös mellékhelyiségeket), amelyben unokájával lakott. Kérésére gyors és egyszerû választ kapott: elutasították.

De a jogtalanság még ezzel sem ért véget: az 1950. áprilisi ominózus államosítás óta Tóth Mária abban a hiszemben élt, hogy bérlô. Csakhogy errôl semmiféle dokumentuma nem volt. Pontos, törvénytisztelô asszony lévén, tíz év "várakozás" után ô maga kérte, hogy ugyan legyenek szívesek már vele végre lakbérleti szerzôdést kötni. Sértette is, aggasztotta is ez az ex lex állapot. A szerzôdés megköttetett, és 1972 augusztusában bekövetkezett haláláig Tóth Mária immár "teljes jogú" bérlôként lakhatott - egykori házában.

Az azóta eltelt huszonhét év alatt a ház teljesen lepusztult. A "tulajdonos", az állam rá se tette semmire a kezét, annál inkább mûködtek a lakók: alakítottak, leválasztottak, garázsokat, fészereket húztak, de volt olyan is, aki a nemesen egyszerû spárgára cserélte le a veretes sárgaréz ajtó- és ablakkilincseket, a fürdôszobát pedig háromba vágta, fölöslegesnek tartva ezt a nagy burzsuj flancolást. Ám van a házban olyan helyiség is, amelynek farészeit jó gazdaként még Tóth Sándor festette le. Kopott és mállott már a festék, de felismerhetôen ugyanaz.

A híres 1995/112-es törvény megjelenése után a két élô tulajdonos, Tóth Sándor és Mária gyermekei, visszakérték a házukat. Senkit nem akartak az utcára dobni, kilakoltatni vagy a nyakára költözni, és természetesen azt a 9-esnek elkeresztelt lakrészt sem igényelték, amelyet az államosítás után az udvarban húztak fel, majd késôbb a benne lakó megvett. Ôk csak jogos tulajdonukat, az 1906-ban épült családi házat szerették volna ismét magukénak tudni. De két kérvényükre (1996. február 16. és 1996. július 25.) még csak választ sem kaptak...

A hivatal rég bevált packázása láttán az egyik kitartó, kötélidegzetû vô nyakába vette az ügyet. Akár bérletet is válthatott volna az illetékes iroda elôszobájába: újabbnál újabb papírokra volt szükség, de ô mindeniket elô tudta teremteni. Veszekedett, ha kellett, kedves volt, ha tudott, és körülbelül egyéves állandó városházi látogatás után az irodavezetô közölte: végre megszabadulhatnak egymástól, mert az ügy elintéztetett. Örvendezz, család!

De rövid volt az öröm: megérkezett ugyanis az önkormányzat hivatalos végzése, miszerint a visszakérést elutasítják, mivel nem Tóth Sándor a kérelmezô. A hanyagság és nemtörôdömség annyira nyilvánvaló volt (bele se pillantottak a nagy ügybuzgalommal igényelt iratokba!), hogy a család teljes elégtételt remélt a felsôbb szervtôl, a Megyei Tanácstól.

Újfent összeállították a dossziét, beadták és hamar meg is kapták a választ: a 9-es (államosítás után összetákolt, s a kérésben nem is szereplô!) lakrész nincs az 1950-es telekkönyvben, ergo a kérés jogtalan és visszautasíttatik! Jogorvoslat a törvényszéken keresendô.

Azóta pereskednek. Hónapról hónapra húzódik az ügy, mert hol ilyen, hol olyan papírt nem küld át a Polgármesteri Hivatal, a Lakáshivatal és egyéb hivatalok; hol új törvényt vagy határozatot várnak, mindig a "na most, na majd most" végzéssel tolva egy hónappal arrébb a döntést.

A Polgármesteri Hivatal a város elsô emberének a kézjegyével ellátva egy olyan átiratot küldött a legutóbbi, április végi tárgyalásra, ami nem csak a sokat próbált, tulajdonuktól jogtalanul megfosztott emberek, de az egész társadalmi akarat, mindennemû kereszténydemokrata, liberális, társadalmi és emberarcú demokrácia szembeköpése. A hamisítatlan "embertelen demokrácia" iskolapéldája. Amit a magát szabadelvûnek valló Mihai Sturza polgármester nyeglén odavetett, az méltó az ötvenes évek sokat emlegetett verôlegényeinek a stílusához. Szerinte ugyanis ha annyira jogtalannak érezték a tulajdonosok az államosítást, miért nem kérték vissza 1950 és 1959 között?! Márpedig ha akkor, a legsötétebb sztálinizmus idején nem kérték, most sem kapják. Punktum.

Hát ennyire érdeklik az igazoló iratok, a jog, végsô soron pedig azon város polgárainak ügyei a három éve bizalmat kapott városatyát! De mindez legyen az ô lelkiismeretének a gondja; én csak azt szeretném megkérdezni, hogy ha valamiféle oknál fogva az általa építtetett kacsalábon forgó palotába telepedne be egy kakukk, s gyermekei majd - jogosan! - visszaigényelnék apai jussukat, akkor azt, akitôl ilyen választ kapnának, liberálisnak vagy valami egészen másnak tartaná-e Sturza nagyváradi polgármester?!

Molnár Judit

heti napló

Kitüntetô szívélyességgel megfogalmazott, színesen illusztrált, drága papírra nyomott, az elnök kézjegyét magán viselô, névre szóló meghívóval kedveskedett nekem is az RMDSZ a csíkszeredai kongresszus elôtt (mint - gondolom - minden romániai magyar fôszerkesztônek). Nagy megtiszteltetésnek vették volna, ha részt tudok venni ezen a felemelô, kilométerkô-jelentôségû, nagy horderejû eseményen, seregszemlén, meghányó-vetô közös ülésen - valami ilyesmi állt benne. Né, milyen rendesek, számítanak rám - mondtam magamnak -, pedig én aztán igazán nem kíméltem ôket soha. És nem is tartottam olyan fontosnak ott lenni, pláne néma vendégként, különben is nekem már a könyökömön jönnek ki ezek a politikai közösülések. De ha már fôznek rám, üsse kô! Úgysincs jobb dolgom azon a víkenden...

Mellékeltek egy kitöltendô jelentkezési lapot is, sok-sok rubrikával. Ebbôl volt kihámozható, hogy a meghívotti státus ugyan szuper, frankó, klassz egy dolog, csak éppen nem jogosít fel semmire. A meghívó fél nem térít útiköltséget, nem fizet szállást, nem biztosítja az étkezést. Nem áll módjában. Legföljebb szobát hajlandó foglalni valamelyik szállodában, ha idejében szólok. Gyakorlatilag semmi elônyöm sem származott volna abból, ha meghívottként veszek részt ezen a csodás eseményen, nem pedig egyszerû sajtósként. A kitûzôm színe különbözött volna az újságírókétól.

Köszöntem a meghívást és visszaüzentem a Köcsög utcába: szegény az eklézsia, nem áll módunkban ide-oda utazgatni merô protokollumból. Saját költségemen meg pláne nem fogom emelni "pártunk és kormányunk" hivatalos rendezvényeinek színvonalát...

De ha már benne voltam a "nemzetiségi válogatottban", azt is megüzentem a marosvásárhelyi Elnöki Hivatalnak, hogy a nekem fönntartott helyet szívesen fölajánlanám olyan valakinek, aki nemhogy a kongresszus sokmilliós büdzséjébe, hanem még "a résztvevô saját költségén" fejléc alatt futó meghívott-keretbe sem fért be, holott elôzôleg számos tagszervezet, platform, frakció szorgalmazta-kérte-javasolta a meghívását. Fölajánlottam a helyemet és a kitûzômet az RMDSZ egykori fôtitkárának, szenátorának, a romániai magyarság egyik legismertebb személyiségének, szellemi képviselôjének, a totalitarizmus nemzetközileg is elhíresült ellenlábasának. Szôcs Géza mégsem kapott meghívót.

Csak azon csodálkozom, hogy mindeddig várt a kilépéssel. Ôt ugyanis már nagyon rég szerették volna kiutálni az RMDSZ-bôl. És mindenünnen. Tôkés Lászlót szintén. Toró T. Tibort nemkülönben. (Akit a "központi magyar napilap" vezércikkírója bárdolatlan kifejezések kíséretében bélyegzett meg, amiért Temes megyei RMDSZ-elnök létére nem követte a kívánatos elvtársi vonalat a Párt Hatodik Kongresszusán.) Hosszan sorolhatnám a neveket. Radikálisok, autonomisták, kurucok, magyarkodók - nevezzék ôket bárminek a címkézôk, egy biztos, nincs mit keressenek abban az RMDSZ-ben, amely az állami és pártapparátusban dolgozó magyar ajkú román állampolgárok számára jelent választói hátteret, legitimizációs terepet, hivatkozási alapot. Az RMDSZ ma már egy tartalmatlan forma, ennyi, és nem több.

Ámde mindenkinek szíve-joga oda belépni és onnan kilépni, ahová és ahonnan akar. Elvégre demokrácia van. Távol álljon tôlem, hogy bárkit is az ernyô alá taszigáljak, vagy alóla kitanácsoljak. Úgyis annyira képletes az az ernyô, hogy vele vagy nélküle...

Dénes László

A legelôreláthatóbb eredménnyel a csütörtöki parlamenti szavazás járt: a két ház 286:147 arányban leszavazta az ellenzék kormány ellen benyújtott bizalmatlansági indítványát. A meglepô csupán az volt, hogy az indítványt többen - 158-an - írták alá, mint ahányan megszavazták.

A legrámenôsebb ötlettel a Nemzeti Liberális Párt rukkolt elô. A Demokarta Konvenció készülô új protokollumában kérik, hogy a civil társadalom szervezetei ne szóljanak bele a DK politikájába, hogy a két párt vétójoggal rendelkezzen, hogy a DK élén két társelnök (egy parasztpárti és egy liberális) álljon, hogy a helyhatósági választásokon a pártok külön listákat állítsanak.

A legmegcáfoltabb hír az, hogy Constantinescu elnök szeretné Radu Vasile mellé miniszterelnök-helyettesnek Theodor Stolojant kinevezni. A hír háttere, hogy az elnök találkozott az egykori kormányfôvel.

Legkeresztrefeszítettebb hazánkfia Hagi, a román labdarúgó-válogatott tavaly elbúcsúzott csapatkapitánya. Egy háromórás tereferében a nacionalista uszításig felfokozódott hangulatban egytucatnyi felelôtlen szájhôs (Vadim Tudor: "Hagi vezényletével nemcsak az Európa-bajnokságból, hanem a NATO-ból is kiverjük a magyarokat!") a kétségbeesésbe hajszolta, majd meggyôzte a 34 éves, pályafutása végéhez közeledô csillagot, hogy a június 5-ei, Magyarország elleni mérkôzésen hazafias kötelessége vállalni a játékot. Hiába szabadkozott, hogy ô már nem a régi, az össztûz összeroppantotta (szemmel láthatóan végigszenvedte a három órát) - és igent mondott.

A legboldogabb honfitársunk a "túlboldog" (Preafericitul) Teoctist pátriárka, akit Románia Csillagrendjének Nagykeresztjével tüntettek ki. Ugyanezzel az érdemrenddel tisztelték meg Corneliu Coposu emlékét, s ugyanezt adományozták a nagybeteg Alexandru Todea görög katolikus bíborosnak is.

Legkövetkezetesebb kortársunk Sergiu Nicolaescu filmes, a Ceausescu korában indított "nemzeti filmeposz" több darabjának rendezôje. Patrónusa elköltözött ugyan az árnyékvilágból, ô azonban folytatja a megkezdett mûvet - most mutatták be az elsô világháború inspirálta A halál háromszöge címû alkotását.

A legrejtélyesebb összejövetel a fentiekre rímel. Akadémiai tanácskozáson foglaltak állást a nemzeti történelem demitizálására irányuló törekvések ellen. Pedig halványak és szórványosak ezek a törekvések. Igaz, egyesek számára aggasztóan sok hívük támadt a most felcseperedô történészek között, aminek ugyebár, akár némi tekintélyelvû erôszakkal is, elejét kell venni...

Vajnovszki Kázmér

Behajthatatlan adósságok örvényében süllyed a román nemzetgazdaság. A körbetartozás hóráját nem sikerült leállítani, s ez a rákfene egyéb kár- és kórokozóktól is bátorítva (lásd a privatizálás körüli hercehurcákat, a balos igyekezetû pártos szakszervezeteket, a politikai elit és a bürokrácia pazarlását) lassan teljesen kómás állapotba taszítja a jó ideje beteg szervezetet.

Az ezredforduló elôtti 1999. év Romániájában a tartozás (legyen az erkölcsi avagy anyagi jellegû) egyelôre gyógyíthatatlan velejárója a mindennapoknak. Az állam öröklött és mostanság lejáró dollármilliárdos hiteleit nyögi. Az "építô és segítô" ellenzék krónikus amnéziában szenved és elfelejtette, hogy tulajdonképpen ô a felelôs a felvett, elpocsékolt és vissza nem térített összegekért, és a kényszer szülte anyagi megszorításokért kígyót-békát kiált a hatalmi koalícióra. Ám ôket, a kormányzókat sem Grál-lovagokként ûzi-hajszolja a becsület: parasztpári és liberális, demokrata és Markó-hívô (pontosabban: látszategységes) RMDSZ-es választási ígéreteinek betartásával adósa a szavazópolgárnak. A parasztpárti a tulajdonjogok hangzatos tiszteletét ígérte (restitutio ad integrum), de nem adatta meg a birtokosnak, az egyházaknak és a kárvallottaknak; a liberális lejáratott jelszavait nem töltötte meg tartalommal; a demokrata kétkulacsos maradt és mozgalmi szlogenekkel ágál; az RMDSZ-es az alkotmányos nemzetiségi jogok hiányában beérte a "kormányzás" kétes dicsôségével és algoritmusos mellékpozíciókkal. Vajon mindez hány voksába kerül majd jövôre a koalíciónak?

Az állam a külföldnek adósa, a hatalom irányunkban erkölcsileg (is) az.

A polgár megint (még mindig?) a túlélésre gondol. Nôttek az adók és az illetékek, mérséklôdtek a reálbérek. Csökkent a nyugdíjak és szociális juttatások vásárlóereje. A lej értékvesztése megállíthatatlannak mutatkozik: valutapiaci hanyatlását fékezni már bankintézkedésekkel sem tudják. És elszabadultak az árak! A villanyáramot (a minapi 54 százalékos emelés után) a világpiaci ár fölött fizetjük, a hôenergiát (a 26 százalékos srófolás következtében) szintén a nemzetközi árfolyamok fölött kapjuk. Nem csak utazni, de közlekedni is luxus, lakásra és egyéb ingatlanra, tartós használati cikkekre is csak az számíthat, aki örökségre építve számolgatja az idô múlását.

Nyugdíjtól nyugdíjig, fizetéstôl fizetésig kölcsönökbôl tengôdik az állampolgár. Kölcsönt kér a szomszéd, hozomra kérünk tôle magunk is. Késve fizetjük a közköltséget, és ha minden így halad, számíthatunk arra is, hogy üzleteinkben megjelennek a Hitel nincs! feliratok.

Az állami hitel már rég odaveszett. Világbank és valutaalap csak hosszas gyôzködések után csurrant-cseppent elenyészôt. Marshall-segélyek új hullámát álmodja a fontos politikus, és a koszovói háborús viszonyok számlájára írja a honi tehetetlenséget. Közben meg tovább élôsködnek a szinte semmin a pénzfaló kombinátok (Galac és Vajdahunyad), a korrupciós hiteleket vesztegetô bankok (az Albina, a Bancorex és társai), a traktor-, az autó-, a repülôgépgyár. A szakszervezeti sztrájkkal riogat, a patikus nem ad ki "kompenzált" gyógyszert, a biztosító nem fizeti a háziorvost, a postás csak drágábban vinné a nyugdíjat, a pedagógust egyik vakációtól a másikig hitegetik, a kisebbségeket le se ..., de közben európás szólamokkal mutatjuk a világnak, hogy megértünk a befogadásra.

Körbetartozások, erkölcsi és anyagi adósságok (h)óraritmusában telik életünk, s az eddig vázolt perspektívák egyre távolabbiaknak látszanak. Úgy tûnik, hogy a polgár, aki a túlélésre rendezkedett be, és a politikus, aki erkölcsileg lett hitelképtelenné, a 2000-ben esedékes választásoktól vár olyan jobbulást, amelyre eddig csupán teljesítetlen ígéretek özöne adott kevéske reményt.

Indig Ottó

A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem Szenátusa évente Doctor Honoris Causa címet adományoz a román és európai orvostudomány azon kiválóságainak, kiemelkedô egyéniségeinek, akik a gyógyítás területén nemzetközileg elismert, kiemelkedô tevékenységet folytattak, figyelembe véve az egyetemmel fenntartott kapcsolataikat is. Prof. Pascu rektor elnöklése mellett a szenátus egyhangú döntés alapján dr. Vizi E. Szilveszter orvosprofesszornak, a Magyar Tudományos Akadémia nemrég újraválasztott alelnökének az agymûködésben fontos szerepet játszó kémiai ingerületátvivô anyagoknak az idegsejtek közötti kapcsolatrendszerben játszott új típusú szerepének felfedezéséért az Egyetem Doctor Honoris Causa címet adományozta. Az ünnepélyes átadásra 1999. május 21-én került sor az ünnepi egyetemi tanácsülésen. Eddig ebben a megtiszteltetésben nyolcan részesültek, köztük Jean Leroy professzor (Montpellier), Gabriel Camelot (Besançone) egyetemi rektor illetve dékán, Alfonz Georg Hofstetter professzor (München), Edward Berger Messelt professzor (Oslo), valamint Romániából S. Milcu (a Román Tudományos Akadémia elnöke) és I. Baclu akadémikusok. Vizi professzor a sorban a kilencedik kitüntetett, és egyben az elsô magyar állampolgár. Mellette Jacques Cousin francia, Sheldon Spector amerikai és Ioan Haulica román orvosprofesszorok részesültek idén a magas kitüntetésben. A díszdoktori okleveleket ünnepélyes külsôségek között nyújtották át a marosvásárhelyi Nemzeti Színházban.

Brassai Zoltán orvosprofesszor laudációjából - amelyben Vizi Elek Szilveszternek a nemzetközi tudományos életben elfoglalt helyét próbálta meghatározni, az agykutatásban és neurofarmakológiában elért eredményeit sorjázva - megtudtuk: a tudós több mint háromszáz dolgozat, tizenkét monográfia szerzôje, számos szakfolyóirat munkatársa, kutatási területének nemzetközileg egyik legelismertebb szaktekintélye. Tudományos munkásságának elismeréseként számos nemzetközi tudós társaság választotta tagjává, köztük az Európai Tudományos Akadémia is, amelynek elnökségi tagja. Tevékenysége során hosszú éveket töltött Oxfordban, tanított Németországban, Olaszországban, jelenleg pedig a New York-i Albert Einstein Egyetem rendes tanára. Ezenkívül immár húsz esztendeje lelkes támogatója a romániai magyar orvosképzésnek is. (Vele készült rövid interjúnkat, amelyben tudományos munkásságáról, erdélyi kapcsolatairól vall, jövô heti lapszámunkban közöljük.)

Szentgyörgyi László

Az alábbi jegyzet még az RMDSZ csíkszeredai kongresszusa elôtt nyerte el végsô formáját, de idôben nem kapott kellô nyilvánosságot. Post festum azért érdemesítjük közlésre, mert segít rávilágítani: a kongresszus végül nem váltotta be az erdélyi magyarság jelentôs hányadának reményeit, a sors úgymond nem bizonyult kegyesnek, így nem következett be az a fordulat, amely a lentebb fölsorakoztatott kételyeket eloszlathatta volna.

A NATO koszovói beavatkozása teljességgel új kontextusba helyezi a Kárpát-medencei magyarság törekvéseit. Mindeddig az állami szuverenitásra hivatkozva az összes trianoni utódállam nyugodt lélekkel folytathatott évtizedes hidegháborút a területén élô ôshonos magyar nemzetrészekkel szemben, bevetve az erôszakos asszimiláció igen széles tárházát. Hogy ma e fordulatot, melyrôl Molnár Gusztáv találóan úgy fogalmaz, hogy "a NATO egyértelmûen az emberi és kisebbségi jogokat részesíti elônyben a nemzeti szuverenitással szemben" (Szabadság, 1999. április 28.), mennyire tudjuk a magunk javára fordítani, az a magyar jövô egyik legnagyobb kérdése. Éppen ezért ma kulcsfontosságú, hogy ne simuljunk bele a román kormánypropagandába, hogy ne asszisztáljunk ahhoz, hogy a mi rovásunkra próbálják még ma is eurokonformra mázolni az ország cégtábláját. Eljött a határozott és egyértelmû beszéd ideje. Ma olyan elittel kellene rendelkezzünk, mely - Szôcs Gézát idézve - vasakaratú, hajlíthatatlan és meg nem vásárolható.

A kérdés kézenfekvô: rendelkezünk-e ilyen prominensekkel? Ha igen, vezetô funkciót töltenek-e be? Ha nem, tehetünk-e bármit is azért, hogy ôket oda juttassuk?

Az elsô kérdésre a válasz igenlô: vannak közöttünk olyanok, akik szembe mertek szállni a közép-európai történelem egyik legsötétebb diktatúrájával. A második kérdés tekintetében kevésbé biztató a válasz: e személyiségek nem a vezetô elit sorait duzzasztják. A harmadik kérdés egyben a legfontosabb. Ma, midôn potenciális sorsforduló elôtt áll az erdélyi magyarság, nincs elôbbrevaló imperatívusz egy elhivatott és halálmegvetô bátorságú vezetésnél. Ha végigtekintünk azok során, akik sokszor életük kockáztatásával mertek többet tenni a Ceausescu-rendszerben a szabványlapításnál, siralmas a kép: az Ellenpontok szerkesztôi jobbára külföldön vannak, a hazatért Szôcs Géza jó hírét a politikából való visszavonulása után (!) minden eszközzel tönkretenni igyekezett a jelenlegi vezetés, Király Károly visszavonult s csak mélyen szántó eszmefuttatásai révén van jelen, Borbély Ernô kiszorult, Buzás László nem került eleve tûzközelbe, Tôkés László osztatlan népszerûségét pedig a labanc sajtó s a Markó-Neptun-egységfront - igaz, saját maga által megrendelt felmérés szerint - sikerrel redukálta 42 százalékra.

De mintha kihagytam volna valakit, aki a diktatúra utolsó idôszakában vált ismertté a közösség sorsa iránt aggódók körében azzal, hogy nem törôdve a várható következményekkel, vállalta Tôkés László jogi védelmét. Sôt abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy az illetô, név szerint Kincses Elôd pár éve hazatérhetett számûzetésébôl. Sôt politikai szerepet is vállalt, annak dacára, hogy láthatta: a mai "élcsapat" darálója rekordidô alatt végez a renitens programhû autonomistákkal.

Sôt ma ô az RMDSZ egyik elnökjelöltje.

Úgy vélem, a megváltozott nemzetközi viszonyrendszerben történelmi lehetôség az, hogy napokon belül a kongresszuson kivehetjük a kormányrudat azok kezébôl, akik hat év alatt nem voltak képesek a két évre tervezett, saját hatáskörbe tartozó programpontokat teljesíteni, akik belevitték Szövetségünket a balkáni politika mocsarába, akik az ultimátumok nélkülözhetetlen taktikai fegyverét kicsorbították azok visszavonásával, s akik ma azt hangsúlyozzák, hogy azt kell nézni, ami elválaszt Koszovótól.

A sors kegye, hogy nem csak leválthatjuk ôket, de van kire bízzuk a stafétabotot, hogy új irányt mutasson.

Borbély Zsolt Attila

Nônap óta nem kapnak meleg vizet a gyergyószentmiklósiak, április 19-én pedig a fûtést is megszakította a helyi Városgazdálkodási Rt. A vállalat lépését az indokolta, hogy a márciusban megjelent költségvetési törvény immár a helyi önkormányzatra ruházta át a fûtés ártámogatását, az pedig képtelen kifizetni a mindinkább dráguló fûtôanyagot. A 23 ezer lelket számláló város több mint felét az a veszély fenyegeti, hogy a télen fûtés nélkül marad.

Gyergyószentmiklóson kívül közel harminc város távfûtését biztosítják az országban a gázolaj és pakura keverékébôl származó könnyû, folyékony anyaggal (combustibil lichid usor). Ennek a versenyhivatal által megállapított, 354 ezer lejes gigakalóriánkénti elôállítási árából csupán 122 ezer lej számlázható le a lakosság költségén, a többit - a márciusban hatályba lépett költségvetési törvény alapján - a helyi költségvetésbôl kell kiegészíteni. Ezt az ártámogatást azonban több önkormányzattal egyetemben a gyergyószentmiklósi sem képes megvalósítani, hiszen idei büdzséjét (13,8 milliárd lej) teljes egészében erre kellene fordítania. A Közmûvek, amelynek egyedüli részvényese a városi tanács, több szempontból is patthelyzetbe került. Egyrészt a költségvetési törvény megjelenéséig felvásárolt fûtôanyag ellenértékét volt képtelenek kifizetni, így késedelmi kamatok terhelik a vállalatot. Másrészt pedig az összesen több mint négymilliárd lejre rúgó kintlevôségek behajthatatlansága miatt volt kénytelen rászánni magát elôbb a melegvíz-szolgáltatás, majd a fûtés megszakítására. Igy Gyergyóban 3882 lakrész, azaz 11 ezer tömbházlakó maradt a múlt hónapban fûtetlenül, holott a sajátos idôjárási viszonyok itt május 15-éig vagy akár tovább is indokolttá tennék a fûtést.

- Amennyiben nem történik változás a jelenlegi ártámogatási rendszerben, úgy a továbbiakban sem leszünk képesek vállalni Gyergyószentmiklós hôellátását - panaszkodja a Városgazdálkodási Rt. igazgatója, Nagy Attila, aki április 13-án kelt levelében kérte a kormányt a helyzet elemzésére, az egyre katasztrofálisabb állapot javítására. Választ azonban 30 nap elteltével sem kapott. - Mivel a földgázfûtéses településeken csupán 90 ezer lejbe kerül egy gigakalória elôállítása, jogosan várnánk el egyfajta esélyegyenlôséget az egységnyi hômennyiség kifizetése terén. Hiszen ha itt is gázzal fûtenénk, csak kétmilliárd lejes ártámogatás hárulna a helyi költségvetésre. Nem igényel a város semmiféle pozitív megkülönböztetést, csupán hátrányos helyzetére való tekintettel folyamodik segítségért.

Márpedig szomorú kilátások körvonalazódnak Gyergyószentmiklóson. Már az is katasztrofális állapot, amikor 11 ezer ember marad hidegben, meleg víz nélkül, de mindezt csak tetézi, hogy a mínusz 25-30 Celsius-fokos télben elfagynak a vezetékek, így ivóvízhez sem jut a lakosság. Amelytôl a közmûvek egyrészt a szociális problémák (magas munkanélküliségi arány), másrészt a követhetetlen munkaerôrendszer miatt sem tudja behajtani kintlevôségeit. Ahhoz pedig, hogy lakrészenként zárja el a szolgáltatást, az áramszolgáltatóval ellentétben a részvénytársaság képtelen; a lakásokba pedig csak bírósági felhatalmazással juthat be. A vállalat egyébként szociális megkülönböztetést sem tehet a lakosok között. De mit tehet az önkormányzat?

- A kintlevôségek behajtása, a törvényszéki végrehajtás érdekében a közmûvek kell lépéseket tegyen, ebben az önkormányzat partnerként segít - mondja Pál Árpád polgármester, aki áprilisban a lakosságnak megígérte: május végéig közölni fogja, gondoskodjon-e idôben kályháról és tüzelôrôl vagy sem. - Egyelôre nem mondhatok mást, mint hogy várjuk a kormány részérôl érkezô írásos garanciát, miszerint valamilyen formában eleget tesz a közel 30 város benyújtotta kérelemnek. Amennyiben ez nem következik be, a legnagyobb fájdalommal, de kénytelen leszek arra kérni a gyergyóiakat, szerezzék be téli tüzelôjüket. Viszont abban továbbra is reménykedem, hogy ôszig sikerül valamilyen megoldásra lelni, és beindul a távfûtés.

A gyergyószentmiklósi önkormányzat jelenleg több fûtési módozatról is tárgyalásokat folytat, bár határozott végeredmény még egyetlen tekintetben sem született. Információink szerint felmerült például a földgáz bevezetése, illetve a távfûtés másfajta üzemanyaggal (propángázzal, egyéb típusú cseppfolyós anyaggal, esetleg faforgáccsal, fûrészporral, ún. muszttal) való megoldása. Másik változat szerint helyi vállalkozók vállalnák el a város fûtését, errôl azonban még Pál Árpád polgármester sem tud több tájékoztatást nyújtani, mivel még nem érkeztek meg hivatalába a pályázatok. Az önkormányzat emellett szociális védôhálót is megpróbál kidolgozni, amely révén pontosan meghatározná, mely családok szorulnak rá leginkább a támogatásra, esetleg a Városgazdálkodási Rt.-vel szembeni adósságuk elengedésére. Itt azonban gondosan kell eljárjon, mivel a magánházak lakói máris zúgolódni kezdtek. Érveléseik között szerepel, hogy a tömbházlakók éveken keresztül így is elegendô támogatásban részesültek. Ôk ellenben még ma is hiába várnak a közvilágítás korszerûsítésére, a gödrös, sáros utcák kijavítására.

Rostás Szabolcs

Kutyaszorítóba kerül a miniszter, ha éppen menteni akarja a beosztottját. Kerekes Károly Maros megyei képviselô - amint azt lapunk is megírta - feltette a belügyek fôintézôjének, Constantin Dudu Ionescunak a kérdést: igaz-e a csendôrök fôparancsnokának, Anghel Andreescu dandártábornoknak Marosvásárhelyen tett látogatásakor mondott állítása, hogy a gyorsegységeken belül a szeparatisták elleni harcra kiképzett csoport is fog mûködni? A képviselônek adott miniszteri válaszban az áll, hogy a fôtiszt ilyesmit nem mondott, és ilyen kommandók létesítésérôl szó sincs.

A Recurs címû lap azonban lehozta Andreescunak a csendôrök elôtt akkor elmondott beszédét. Egy részlet: "Erôltetett menetben végigjártam Brassó, Hargita, Kovászna és Maros megyéket. Ezeknek kétségtelenül van egy specifikuma. Valakiket zavart, hogy Brassóban létrehoztunk egy ilyen egységet, Kolozsváron egy másikat - amelyet a következôkben látogatok meg -, és itt is létesítünk egyet. Kinyilatkoztattam és most is hangsúlyosan kimondom, hogy ezeket az egységeket felhasználjuk a terrorista, diverzionista és szeparatista akciók ellen. Ne ringassák magukat abban az illúzióban, hogy békén hagyjuk ôket, és nem teszünk eleget a kötelességünknek. Állítom azt, hogy nehéz napjai lesznek annak, aki a román állam ellen cselekszik."

Kerekes képviselô szerint - s ezt beleírta az újabb interpellációjába, amelyet megint a külügyminiszternek küldött el - egy másik marosvásárhelyi lap is, a 24 ore egy tavasz eleji számában ugyanezeket írta le. Tehát a mozgóegységek keretében a szeparatizmus elleni harcra is készítenek fel csendôröket. "Ön szerint nem kellene egy tüzetesebb vizsgálatot végezni, mielôtt az újabb és teljesebb választ megszövegeznék?" - kérdezte az RMDSZ-es honatya a minisztert.

Egy bizonyos, Andreescu dandártábornok valamit elkottyantott. A szeparatizmus vádját pedig mindeddig a romániai magyarsággal kapcsolatban hangoztatták illetékesek és illetéktelenek. Ezek szerint a román állam ellenünk képez ki kommandósokat. A mi pénzünkön (is). De az sem kizárt, hogy a csendôrgenerális tudatosan "kotyogott". Figyelmeztetésképpen.

Román Gyôzô

Meghalt Antal Pál, a marosvásárhelyi bábozás atyja, mestere, a bábszínház alapító rendezôje. Nem is olyan rég tettünk közzé egy vele készült interjút (Erdélyi Napló, 48. szám, 1998. dec. 1.), amelynek már a címe is rendkívül plasztikusra sikeredett - most már szomorúan mondhatjuk: Az utolsó mohikán, avagy utána a vízözön?

Antal Pál 1925-ben született Gyímesközéplokon, Marosvásárhelyen végzett pedagógiai fôiskolát, 1949 óta dolgozott megszakítás nélkül a ma Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház nevet viselô intézményben, keze alatt kiváló bábosok számos nemzedéke nevelôdött, nevéhez emlékezetes bábszínházi produkciók egész serege fûzôdik (Háry János, Toldi, János vitéz, Csongor és Tünde, A szarvasokká vált fiúk, Kék madár, Apó lányát és anyó lányát, Állatmesék stb.), amelyek a romániai magyar gyermekek ezreinek jelentettek szórakoztató épülést, hiszen a turnézó vásárhelyi társulat révén Erdély számos településére eljutottak.

"Lassan én maradtam az egyetlen bábszínházi rendezô a prérin..." - nyilatkozta munkatársunknak a tavaly. A mohikán május 14-én intett búcsút a földi vadászmezôknek.

A létében és magyarságában két emberöltôn át megalázott és megnyomorított nemzet jó része most érthetô türelmetlenséggel vár további tetteket a polgári-nemzeti kormánytól. Sok minden történt már, fellélegezhettünk, de okulva az Antall-kormány fájdalmas tanulságaiból, e sorsfordító pillanatokban sem szabad megállni, a szemforgató fenyegetôzésektôl elbizonytalanodni.

Orbán miniszterelnök egyszer azt mondta: "A hídon akkor kell átmenni, amikor az ember odaér". A nemzet most odaért a "Média-folyóhoz", amelyet - ahogy múlik az idô - ideges sajtócézárok egyre viharosabbá paskolnak, mind veszedelmesebbé dagasztanak. Idétlen sajtószörnyek, Szkülla- és Kharübdisz-torzók fenyegetôznek, nehogy átjussunk a túloldalra, nehogy révbe jussunk valahára.

"Most ugyanoda hajítunk vissza titeket, ahonnan kiemeltünk: a szemétkosárba!" - közölte a Fidesz egyik vezetôjével `93 nyarán egy pöffeszkedô firkász. Üres fecsegés. Ám az ilyen hivalkodó, gátlástalan handabandák, a magát szociálliberálisnak nevezô médiaklikk látványos sajtóakciói arról is árulkodnak, hogy az elmúlt tíz évben éppen ebbôl a "szocialista" és "liberális" fegyverhordozókból verbuvált budapesti médiaklikkbôl szervezôdött meg Magyarország egyik befolyásos, de mindenesetre egyre leghangosabb hatalmi ága.

Ez az európai demokráciákban ismeretlen és tôlük idegen, szinte totális sajtómonopólium arra törekszik, hogy Magyarország bel- és külpolitikáját és az ezzel kapcsolatos döntéseket ô maga határozza meg és befolyásolja. Ezt a médiát több mint fél évszázada csaknem ugyanaz a politikai, gazdasági érdekcsoport uralja. Az idôközben "liberálissá" átvedlett hatalmi csoport, bizonyos külföldi tôkével összefonódva nemcsak a magyar gazdasági életet, a bank- és pénzpiac jelentôs részét tartja szintén kezében, hanem a médiát és kulturális életünket is ellenôrizni és befolyásolni szándékozik.

Az egykori internacionalista médiacsoport, amely vagyonát és pozícióit a pártállami idôkben szerezte meg, a keresztény-nemzeti erôket igyekezett-igyekszik lejáratni, kirekeszteni, elhallgatni és elhallgattatni, politikájukat nacionalista, ultrajobboldali vagy antiszemita megnyilvánulásokként megbélyegezni.

A Fidesz gyôzelme után ezek a sajtócézárok megijedtek. Van, aki félelmét így magyarázgatja: "Ha nem mi vagyunk hatalmon, akkor nem érezzük magunkat biztonságban, akkor végünk van!" De mi mikor leszünk biztonságban? - kérdem erre válaszul. A tavalyi választások elôtt egy Tamás Gáspár Miklós nevû publicista (a kolozsvári egyetemen tanult tudományos szocializmust és marxizmus-leninizmust a hetvenes évek elején - szerk. megj.) rémképeket vázolt. Emlékeznek? Az Élet és irodalom címû hetilapban arról írogatott, hogy ha az ellenfél gyôzne, akkor ôt, Lányit, Kornist és a nyájas olvasót majd belelövik a Dunába.

Manapság ezek a publicisták úgy vélik: bárkire bármikor rásüthetik a nacionalista, antiszemita vagy szélsôjobboldali bélyeget. Az MTV egykori elnöke, Hankiss Elemér például a kulturkampf jegyében csaknem két esztendeig nem engedte mûsorra tûzni a negyvenezer ártatlan vajdasági magyar meggyilkolásáról készített dokumentumfilmünket. Dicsekedett is ezzel a liberális sajtóban. Minek ez a magyarkodás! Ezzel megsértjük a szerbeket, kell ez nekünk, hiszen a magyarok is gyilkoltak! - mondogatta Hankiss. Tito emberei a háború után, békeidôben mészárolták le a negyvenezer egyszerû magyar parasztembert, gyerekeket, asszonyokat és öregeket. Csak azért, mert magyarok.

Most is etnikai tisztogatás folyik Szerbiában, de a budapesti média meg sem említi, hogy közvetlenül a holocaust után a szerb kommunisták a védtelen magyar falvakban hajtották végre elsô népirtásukat. Századunkban ez volt a szerbek által elkövetett egyik legnagyobb és legvérengzôbb etnikai tisztogatás. Errôl a népirtásról, a magyar holocaustról ötven évig tilos volt beszélni Magyarországon, és még ma is elhallgatják... Hát ilyen ez a média.

A Kádár-Aczél-rezsim szintén a magyar nemzeti öntudatot és a hazaszeretet tartotta egyik legfôbb ellenségének. Attól tartottak, ha a nép felismeri nemzeti érdekeit és sérelmeit, akkor fellázadhat. Aczél György fenyegetôen nacionalistának, magyarkodónak, irredentának nevezte azokat, akik szólni mertek a határon túl élô magyarság jogfosztottságáról és sérelmeirôl, mint például negyvenezer bácskai magyar holocaustjáról. Persze a megtorlások sem maradtak el. Újságírókat bélyegeztek meg, hallgattattak el mind a televízióban, mind a rádióban. 1994-ben sok újságírónak kellett kényszerûen megcsöndesednie...

Tavaly nagy vihart kavart, amikor Orbán kormányfô bejelentette: kiegyensúlyozott médiapiacot szeretne. A balliberális publicisták egy része már-már paranoiás félelemmel reagált erre. Egyesek azzal fenyegetôztek, hogy kultúrkampfot, médiakampányt indítanak a nemzeti oldal teljes lejáratására, ha a miniszterelnök kitart e terve mellett. Egyik ilyen üzenetében György Péter, a Horn-kormány egykori liberális tanácsadója azonban azt is elismeri: "A médiaipar 1989-ben kialakult szerkezete - a mai napig - nekünk, liberálisoknak és a szocialista posztkommunistáknak kedvez; ezt nem kimondani, illetve letagadni semmire sem vezet" - vallotta be mint ennek az egyenlôtlenségnek egyik szószólója. A kormány most ezt a liberális túlsúlyt, ezt az erôfölényt szeretné kiegyenlíteni. (Persze fordított helyzetben a Horn-kormány extanácsadója is ölre menne egy ilyen kiegyenlítôdésért.)

A szociálliberális sajtómunkások - akik elhiszik és másokkal is el akarják hitetni, hogy ôk kiválasztottak és "profik", feljogosítva érzik magukat, hogy diktáljanak, hogy ôk mondják meg, mi a jó, mi a rossz, mi az igazság és mi nem az?! Ez a címkézô magatartás, a szellemi terror, a verbális agresszió, az ellenfél szavakkal történô kikészítése és megsemmisítése bevett módszere volt a bolsevik és a náci propagandának is. Ezúttal csupán egyetlen példát idézek. Kornis Mihályét. Aki sajátos "toleranciájával" és "másságszeretetével" ekként fenyegette meg a szókimondó, karakán Bayer Zsoltot: "Más választásod nincs, vagy náci vagy, vagy igazat adsz nekem, illetve nekünk. És azt is vedd tudomásul, hogy él ebben az országban ötezer értelmiségi, akinek a véleményével szemben nem lehet politikát csinálni!" Ez a nagyképûen kirekesztô szemlélet a "másság" kultuszát hirdeti, a hamis nemzetek felettiséget, az anarchiát, a káoszt, azt, hogy nekünk az "idegen szép"! Ironikus felsôbbrendûséggel csúsztatnak, hamisítanak, de az agyonhallgatásnak is nagymesterei. Ez a különös magyarországi helyzet egyedülálló Közép-Európában. Nálunk sajnos a médiában sem volt átrendezôdés, szinte mindenki és minden maradt a régiben. A rendszer bukása után a pártlapok vagyonát itt nem vették el, mint Lengyelországban és Csehországban, sôt a lapok pártmegbízottjai is a helyükön maradtak. A magyarság hosszú történelme során mindig is megmutatta, hogy a legválságosabb idôkben is méltóságteljes, mérsékelt és bölcs tud maradni. Most sem a balliberális média kisajátítására, a másféle szellemiség kiszorítására, elnémítására törekszik. A nemzeti értékekre is figyelô magyar sajtó nem akar a balliberális média helyébe lépni. Egyszerûen egyenlô esélyeket kíván, financiálisan is. Hogy építkezni tudjon...

Úgy tûnik, hogy a monopóliumát féltô liberális médiaelittel egyelôre nem lehet érdemi párbeszédet kezdeni a sajtóhatalom kiegyenlítésérôl, hiszen mûsoraikból kirekesztenek bennünket, gyakran még válaszcikkeinket sem közlik le, és szinte naponta intéznek összehangolt, frontális támadást a polgári-nemzeti erôk ellen.

A második évezred végén, államiságunk és kereszténységünk ezeréves évfordulóján a magyar nemzetnek nemcsak tettekre, hanem igaz szavakra és tisztességes sajtóra is szüksége van. Olyan sajtóra, amely igazat mond, nem gyûlölködik és amely tenni akar a nemzet felemelkedéséért. Olyan szabad és tisztességes Magyar Televíziót és Rádiót akarunk, amely tettre, cselekvésre ösztönzi a politikából kiábrándult, a túlélés egyéni lehetôségeit keresô, elidegenített embereket. Olyan politikát akarunk, amely az anyaországban és a határokon túl reményt ad a megalázott és kifosztott magyarságnak, hogy kilábaljon ebbôl a szinte kilátástalannak tûnô helyzetbôl.

Illyés Gyula a mostanihoz hasonló, sorsfordító idôben, 1935-ben így szólt a magyar értelmiséghez: "A mi eszmevilágunkban a magyarság fogalma a legmagasabb emberi eszmékkel keveredik... Tárjuk fel a nép sebeit és erejét, hozzuk napvilágra az értékeket, de a bajok gyökereit is: tudósítsuk, amit eddig csak aggódásainkból ismertünk, hogy mit jelent magyarnak lenni. Ehhez egyetlen reformra van szükségünk, a szabadságra, hogy ôszintén szemükbe mondhassuk a bajokat azoknak, akik azokon segíteni akarnak."

Chrudinák Alajos
(Napi Magyarország)

De kik a -ták?A Napi Magyarország március 13-ai számában Valkó Béla ír Kossuth Lajos tinnyei éveirôl (A tekintetes szerkesztô úr). E cikk három mondatához szeretnék kommentárt fûzni.

"Az emlékezés dolga - mint a történelemben gyakorta - most is az itteni népé. Múltjuk megbecsülése másfél száz éven át tartást adott a tinnyeieknek. A házat, ahol Kossuth Lajos lakott, a `90-es évek elején az eredeti tervek alapján felújították, s jelenleg Márkus János erdélyi származású mûvész a gazdája."

Miután a szerzô nem nevezi nevén a felújíttatót, az olvasó a kontextusból leginkább arra következtethet, hogy az emlékezô, múltjukat megbecsülô tinnyeiek jelentik az alanyt: ôk újították fel a házat.

A valóság ezzel szemben az, hogy a házat a nyolcvanas évek végén (és nem a kilencvenes évek elején) mentette meg a pusztulástól (és nem egyszerûen felújította) egy magyar költô (nem pedig a tinnyei nép).

A kolozsvári költô, az erdélyi magyar jogok szabadságharcosa, a Ceausescu-rezsim üldözöttje akkor már néhány éve Svájcban élt. E sorok írója egy tinnyei házikó tulajdonosaként lehetett tanúja a Kossuth-házon eluralkodó enyészetnek. A megroggyant falakat mállasztó víz, a penész, a korhadás elrémítette a telekre belépô érdeklôdôket. A kádári Magyarországon sem a helyi, sem központi forrásból nem jutott egyetlen fillér sem a magyar történelem egyik jelentôs helyszínének megmentésére. Pedig a házat már a múlt században nemzeti kegyhelynek nevezték. Elkeseredésemben fordultam az akkor Genfben élô kolozsvári költôhöz: segítsen, ha tud.

A költô - akkor horribilis összegért - megvásárolta a romot, amely felesége tulajdona lett. A helyreállítási terveket a mûemléki fôhatóság útmutatásai alapján Alvégi Gábor építész készítette el ügyszeretetbôl, vagyis honoráriumáról lemondva. Ez nem csak szimbolikus gesztus volt: az építkezés ugyanis nyelte a pénzt. Tauer Róbert és Németh András építkezési vállalkozók munkájának csak nem akart megszületni az eredménye, míg végül Csôregi Endre építészmérnök kft.-je felelt meg a mûszakilag bonyolult, mûvészettörténetileg különösen igényes feladatnak.

A költô közben - Ceausescu bukását követôen - visszatért szülôföldjére, ahol az RMDSZ egyik vezetôje lett. Vesztére. A román politikai erôk ugyanis nem tûrhették, hogy az erdélyi magyar pártot népszerû és megvásárolhatatlan politikusok irányítsák. Ekkortól kezdve zúdultak a rágalomáriák Tôkés László, Király Károly meg a szülôföldjére visszatért hajdani ellenálló, a kolozsvári költô nyakába. A csúnya históriát még szégyenletesebbé teszi, hogy a nagy nyilvánosság elôtt folytatott lejáratási hecckampányban magyar politikusok és újságírók is részt vettek. A költô ellen szertesuttogott, majd szerteharsogott vád úgy szólt, hogy "villát épített magának a Rózsadombon az RMDSZ pénzébôl". Mikorra kiderült az igazság - a kolozsvári napilapot idézve -, hogy a ház közelebb van a dorogi szénbányákhoz, mint a Rózsadombhoz, amúgy nem is villa, és jóval az RMDSZ megalakulása elôtt elkészült a restaurálása, addigra a költô-politikus becsülete már megtépázva, megtaposva bizonyította azt, amit maga a költô így fogalmazott: "Esetem annyiban különbözik a folyóétól, hogy míg ugyanabba a folyóba nem lehet kétszer belelépni, az én becsületembe bárki, bármennyiszer büntetlenül belegázolhat".

Igy vált Kossuth Lajos hajdani háza a romániai belpolitika egyik ocsmány leszámolásának eszközévé. Ezt kapta a kegyhelyet hallatlan anyagi áldozatokkal megmentô költô mint köszönetet a hálás nemzettôl. Bárhol máshol, aki megóv a pusztulástól egy ilyen értékû épületet, azt kitüntetik, díszpolgársággal ajándékozzák meg vagy legalább: szeretettel emlegetik. Nálunk azonban, mint ez Valkó Béla cikkébôl is kiderül, mély hallgatás a köszönet - ha ugyan nem a rágalom.

Sajátos a Kossuth-ház utóélete is. A Horn-érában a magyar kormányzat elérkezettnek látta a pillanatot, hogy Erdélyben elpusztítson minden önálló magyar véleményalakítási centrumot. Csak a budapesti köldökzsinóron függô, csak az itteni pénzcsapokból szubvencionált és innen manipulált struktúrák mûködését engedélyezték. A költô megint szembekerült az árral. Az általa kiadott Erdélyi Napló címû hetilap - a legfontosabb erdélyi hetilap - végveszélybe került: a Kossuth (!) tér 4. szám alatt eldöntötték, hogy a lapnak meg kell semmisülnie. Megtörtént a pénzcsapok elzárása, és beharangozták az Erdélyi Napló halálát. A költô minden létezô pénzügyi tartalékát bevetette azért, hogy életben tartsa a lapot. Igy került sor a Kossuth-házra is. Elôbb csak az épület és a kert egy részét, majd mind többet volt kénytelen pénzzé tenni azért, hogy a magyar vélemény- és szólásszabadság legfôbb erdélyi letéteményese, az Erdélyi Napló és a Magyar Kisebbség életben maradhasson legalább addig, amíg nem akad valaki más, aki képes biztosítani a kiadványok hosszú távú megjelenését.

Ez végül is megtörtént; a Naplót és a Kisebbséget kiadja más; Kossuth háza megtalálta gazdáját; azóta már a költônek is sikerült lecserélnie félmillió kilométert futott, életveszélyes autóját egy újabbra, alig kilencévesre. Mikor közöltem vele, hogy szándékomban áll a nyilvánosságot tájékoztatni a tinnyei Kossuth-ház újjáépítésének valódi történetérôl, ezt felelte: "Most már ne. Akkor jólesett volna, mikor a húst rágták le csontjaimról. Meg hát nem is azért tettem. Nekem Kossuth volt a fontos. Az emberi gonoszságon meg úgysem tudsz változtatni. És ha egy lap nem akarja leírni a nevem, hát ne erôltessük."

Úgyhogy, akaratát tiszteletben tartva, én sem írtam le a kolozsvári költô nevét.

Széplaki István
Tinnye

- Képviselô úr, az euroatlanti integráció jegyében hogyan értékeli jelenleg Magyarország és Románia viszonyát?

- Kormányunk, élén Orbán Viktor miniszterelnökkel többször leszögezte, hogy kifejezetten támogatja Románia euroatlanti csatlakozási törekvéseit. Viszont ez azzal jár, hogy nem a magyarok által, hanem a Helsinkiben és Strasbourgban "kitalált" emberi és kisebbségi jogokat be kell tartani. Ha a demokratikus Románia effelé halad - márpedig vannak erre utaló jelek -, akkor szívvel-lélekkel támogatjuk, hogy a románok is legyenek NATO-tagok, mert ez biztosíték az emberi jogok érvényesülésére. A lényeg, hogy az emberek ne legyenek elsô- és másodrangú állampolgárok, hanem ugyanazon ország jövôjéért dolgozva váljanak egyenrangúakká. Legyen esélyegyenlôség a gazdaságban, a tudományban, a mûvészetekben, nyugodtan lehessen magyarul írni, olvasni, alkotni, zenélni, táncolni. A cél ugyanaz: a tisztességes román és magyar politikus is azt akarja, hogy Románia elôbbre jusson. Kifejezetten optimista vagyok ebben a tekintetben, bár ugyanilyen lehetnék Európa más régiójával kapcsolatban.

- Bill Clinton amerikai elnök nemrég nevezte modellértékûnek - igaz, régióbeli viszonylagossággal - a romániai kisebbségi helyzet megoldását. Ön szerint a Nyugat következetesen végig is kíséri az emberi, kisebbségi jogok betartását, vagy csupán megpróbálja elsimítani azokat, mint ahogy most Koszovóban teszi?

- Koszovót élesen elválasztanám ettôl, hiszen az egy külön ügy. Az euroatlanti integráció különbözô válfajain belül valóban vannak olyan engedmények, amelyek megvalósítására idôt engednek a különbözô szervezetek. Némelyek rögtön megvalósíthatóak, mások már idôigényesek. Utóbbiak közé tartozik a törvénykezés, a társadalom, a közvélemény áthangolása. Például hiába hoznám a leginkább magyarbarát törvényt Erdélyben - amíg ott esetleg a románok bozgornak nevezik a magyart, sohasem lesz jó együttmûködés. A NATO-ra, az Európai Unióra egyaránt jellemzô, hogy figyelemmel kísérik, és ha durva megsértését tapasztalják az irányvonalnak, akkor közbelépnek. Nagy-Jugoszlávia szétesése óta Szlovénián kívül talán még Horvátország tendált az Észak-Atlanti Szerzôdés Szervezete, illetve a közös Európa felé, a szerbek soha. Ôk Nagy-Szerbia létrehozására törekszenek, olyan módszerekkel, amelyeknek semmi köze a jogállamisághoz. Amit jelenleg Koszovóban mûvelnek, az meghaladja az etnikai tisztogatás fogalmát, ott népirtás folyik. Elôbb vagy utóbb - de lehetôleg minél elôbb - a fegyveres beavatkozást is be kellene fejezni Jugoszláviában, amelynek a katonai célpontokon kívül a civil lakosság is áldozatául esik. Ott azután nem Milosevicset, hanem magát a rendszert kell demokratikus jogállami modellé átalakítani; szabad választásokkal, mérsékelt politikusokkal, megfelelô garanciákkal. Csak így lehet rendet teremteni a Balkánon.

- Egy két héttel ezelôtt tett kijelentése igencsak nagy vihart kavart a magyarországi sajtóban. A koszovói helyzet majdani befejezése kapcsán úgy nyilatkozott, hogy idôvel át kell értékelni a nemzetiségek helyzetét a Vajdaságban. Úgy is mint az Országgyûlés honvédelmi bizottságának elnöke, mit értett ezalatt?

- Eme mondatomat kissé ferdítve tálalta a magyar sajtó. Egy újságíró körkérdést készített, és minden magyarországi párt képviselôjétôl megkérdezte, a koszovói háborús helyzet befejeztével mi lesz a státusuk az ott élô kisebbségeknek? Azt válaszoltam, hogy Koszovó, valamint a Vajdaság esetében a NATO, illetve Magyarország egyaránt a teljes jogú autonómiát pártfogolja. Leszögeztem, hogy ez a minimum. Az újságíró erre rákérdezett, mit értek ezalatt. Kifejtettem: ha Milosevicsék maradnak, és nem lesz demokratikus kibontakozás, akkor az autonómia üres frázis marad, és a koszovói albán, a vajdasági magyar, német, horvát, román stb. ugyanúgy ki lesz téve a tömeges atrocitásnak. Ennek elkerülése érdekében önálló státust lehetne adni a Vajdaságnak. Szerintem a nyugati politikusok is így vélekednek Koszovó önállóságáról. Megjegyzem, a protektorátus az én elképzelésem szerint nem a húsz százalékban magyarok lakta területre, hanem az egész Vajdaságra vonatkozna. Másnap ez úgy jelent meg a lapokban, hogy én önálló országot akarok csinálni a Vajdaságból. Felháborodott az SZDSZ, a kormány elhatárolta magát, hiszen programjában is csupán az autonómiáig megy el, én pedig kissé tovább... Ellenben sem Orbán Viktor, sem Torgyán József részérôl nem kaptam szemrehányást. Sôt a miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy bár ô nem ért velem egyet, mert számára az autonómia megfelelô, egy országgyûlési képviselônek azonban jogában áll elmondania véleményét. Elmondtam még, hogy természetesen csak akkor valósulhat meg bármiféle önállóság, ha maguk a Vajdaságban élôk óhajtják, biztonságuk érdekében. Ha nekik elég az autonómia, úgy érzik, hogy biztonságot, megfelelô garanciát nyújt, ám legyen. De ha kevés, mert Milosevics nem fogja tiszteletben tartani, akkor gondolkozzanak egyéb megoldáson, és azt is támogatni kell.

- Hogyan viszonyul a magyar társadalom Csurka Istvánnak, a MIÉP elnökének felvetéséhez, miszerint itt az idô a Vajdaság többségében magyarok lakta északi részeit visszacsatolni az anyaországhoz?

- A magyar társadalom elenyészô hányada ért ezzel egyet, inkább az idôsebb korosztály. Abban viszont egyetértek Csurkával, hogy a koszovói tragédia, a kelet-közép-európai változás, a Szovjetunió szétesése, a Varsói Szerzôdés megszûnése után idôszerûvé vált bizonyos státusok rendezése. Az önrendelkezés természetesen a határok sérthetetlensége mellett valósítható meg. Semmit sem kell csatolni sehová, a határokat úgy kell meghagyni, ahogy vannnak. Azon kell munkálkodni, hogy lehetôleg Románia is az EU tagja legyen, és akkor megszûnik a vízumkényszer, jöhetnek-mehetnek az emberek. A belga vagy holland állampolgár például észre sem veszi, hol húzódik országa határa.

Rostás Szabolcs

A kolozsvári székhelyû Etnikumközi Viszonyok Erdélyi Kutatóközpontja egy felmérést végzett február folyamán a romániai magyarok körében, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megrendelésére. Az ifjú szociológusok által készített, általuk tudományos igényûnek mondott közvélemény-kutatás eredményeit a politikum ütôkártyaként forgatta, a sajtó kimeríthetetlen témaként kezelte, a közvélemény jobbára érdektelenül fogadta. A kommentátoroknak fel-feltûnt egy-két furcsaság is. Mint például az, hogy a felmérés szinte kizárólag Markó Béla és hívei politikai népszerûségét firtatta, Kincses Elôd például rajta sem volt a tizenvalahány fôs listán. Az egyes sajtóorgánumok között nemigen lehetett hiteles sorrendet felállítani, mert a kutatók csak bizonyos fogyasztói szokásokat firtattak, ám a területi szórás, a terjesztési feltételek, a megkérdezettek anyagi helyzete rendkívül esetlegessé és viszonylagossá tette a kapott adatokat. Amikor például munkatársunk személyesen is megkérdezte a felmérés egyik vezetôjétôl, hogy a honi magyar nyelvû hetilapoknak milyen a fogadtatásuk, a válasz az volt: honfitársaink leginkább az Európai Idôt, aztán pedig az Erdélyi Naplót olvassák. Ami viccnek sem rossz, hiszen az elôbbi köztudomásúlag kéthetilap, az utóbbit pedig példányszámban túlszárnyalják egyes bulvárlapok, szórakoztató magazinok, magyarországi képes folyóiratok. (Bár ki tudja? Meg aztán van, aki szégyelli, hogy inkább ilyesmikre költ.) Szakmai jellegû, címkézésekbe torkolló vitát is kiváltott az említett közvélemény-kutatás, miután dr. Neményi Ágnes szakemberként fogalmazta meg aggályait a sajtóban. Ezt illusztrálja az alábbi jegyzet, amely a kolozsvári napilapban jelent meg.Beszédtéma

Újabban, amikor megjelenik egy romániai magyar közvélemény-kutatás, az utcán, egyéb közterületeken és -helyeken, valamint olyan hivatalokban és intézményekben, ahol még lehet hangosan gondolkozni magyarul, napokig beszédtémát szolgáltatnak az egymásnak ellentmondó adatok. Igy volt ez a mostani hangulatfelméréssel is.

A megyei RMDSZ-szervezethez betoppanó emberek többek között különös összefüggéstelenségen bosszankodtak. Nemrégiben egy szociológuscsoport azt mutatta ki, hogy a Magyarország határain kívül élô magyarok - tehát az erdélyiek is - 75-80 százalékban óhajtanák a kettôs állampolgárságot, a saját állítása szerint egyre nemzetközibb hírû kolozsvári mûhely viszont kivetíti grafikonra, hogy az erdélyi magyarok leginkább négy romániai magyar politikussal értenek egyet, ezek között hárman kapásból és hamis érvekkel elvetették a kettôs állampolgárság gondolatát.

Maga az egyik felmérô önfeledten kifejtette, nem érdemes elhinni azt, hogy a megkérdezettek 47 százaléka nem menne el szavazni. "Ez az adat nagymértékben magyarázható a kérdôív struktúrájával - hangzik a Szabadságban április 14-én megjelent interjúban -, a választásokon való részvételre vonatkozó kérdést közvetlenül az életszínvonallal foglalkozó fejezet után helyeztük el." Miért? Mert erre kötelez a világszínvonalú módszertan? Vagy mert nem voltak kíváncsiak a gyomorkorgástól független válaszokra?

Egyébként senki sem tagadná meg a szépreményû szociológusoktól a kísérletezés lehetôségét. Most nem a legmegfelelôbb helyre strukturáltak egy kérdést, nézzük el nekik, legközelebb ügyesebbek lesznek. Ezzel a társadalommal már annyit kísérleteztek, hogy ennyit még igazán elbírhat. Azt mondanánk, hogy egy-két félresikerült felméricskélés nem jár olyan katasztrófával, mint a belgrádi napóleonosdi. Szociológiai játékoktól nem omlanak össze épületek. Vagy intézmények. Igen, mondanánk, ha az RMDSZ kormányba lépését követô elsô lépéseket nem befolyásolta volna egy felmérés, amely kimutatta, hogy nem is olyan nagyon szükséges a Bolyai-egyetem. Felért egy eltévedt (?) bombával, amelynek tölcsérétôl egyenes út vezet a Petôfi-Schiller nevezetû fekete lyuk felé. Kinek használt az akkori kérdésfelvetés? Milyen cél vezette a megrendelôt? Miért nem arra a témára pályáztak meg némi pénzalapokat, hogy szükség van-e RMDSZ-re? Kizárt dolog, hogy az ukrajnai románok vagy a koszovói albánok saját érdekük ellen felméréseket kezdeményeznének.

Lehet, hogy az újabb közvélemény-kutatásokban egyre több értékes, a politikum számára is hasznosítható adat lesz. Meglehet, hogy az RMDSZ nem potyára dobja ki a pénzt, amikor valamilyen okból a romániai magyarság hangulatára kíváncsi. De a közvélemény a szerencsétlen kezdet miatt még sokáig kétségekkel fogja fogadni a hazai magyar szociológiai munkák vég-, pláne részeredményeit. Ezért is áll elô az ellentmondásos helyzet, hogy a közvélemény nem hisz saját tükörképének.

És ennek ellenére, amikor Neményi Ágnes a sajtó nyilvánossága elôtt szakmai szempontból mutat rá a közvélemény-kutatás módszertani hézagjaira, egyedül marad. Az újságban nem szólal meg a közvélemény, elnézi a tanárnô kioktatását, kollektivista rendreutasítását. Ha ennyire közömbösek lettünk, megérdemeljük sorsunkat és a további beszédtémás közvélemény-kutatásokat.

Nits Árpád
(Szabadság)

Segesvár a Székelyföld és a hajdani Szászföld találkozásánál, négy megye - Maros, Szeben, Brassó és Hargita - határán fekszik. A magyarság szempontjából igazi végvárnak számít, az alig 7500 magyar nem éri el az összlakosság 20 százalékát. Marosvásárhely felôl az E 60-as mûúton érkezve a városba, az a benyomása a látogatónak, hogy más történelmi idôbe csöppent vagy esetleg más földrajzi tájakon jár. Leginkább a Bajor-Alpokban épült kisvárosok hangulatát idézi. Igaz, csak addig, amíg kellô távolságból szemléljük. Közelebbrôl már másként fest minden...

Segesvár akár turistaparadicsom is lehetne. Ehhez minden adottsága megvan, kivéve a pénzt. A középkori vár szûk, zegzugos utcáival, sikátoraival, hangulatos tereivel, óratornyával s a mûszaki ritkaságszámba menô idômérô szerkentyûjével, masszív, az idô múlásával hôsiesen dacoló s többségükben még manapság is lakott polgárházaival méltán érdemelte ki azt a megtiszteltetést, hogy felkerüljön az UNESCO által nyilvántartott mûemlékekkel büszkélkedhetô települések listájára. Tehát Segesvár turistaparadicsom lehetne. S hogy mégsem az, annak éppen a szász gazdaszellem hiánya az oka. A kisváros negyvenezer lakójából mára mindössze háromszázan maradtak a hajdani városalapítók utódai. A román lakossághoz hasonlóan itt a magyarok is jövevényeknek számítanak. Az 1867-es kiegyezés után jelent meg egy szûk hivatalnokréteg és a szászoktól az iparosmesterségek csínját-bínját ellesni, eltanulni vágyó székely ezermesterek. A szász elem még az ötvenes esztendôk végén is túlnyomó többségben volt a városban. A Ceausescu-korszakban folytatott kitelepítések következtében - amikor is fejpénzért árulták a repatriálni óhajtó népi németeket - alakultak ki a mai etnikai arányok. Ami egyáltalán nem vált a település elônyére.

- A város gazdasági helyzete nem nevezhetô rózsásnak. A szocialistának mondott erôltetett iparosítás éveiben idetelepített gépgyártóipar teljesen leépült. Még a környéken komoly hagyományokkal bíró fajansz-, kerámia- és üveggyártás mondható azon ágazatoknak, amelyek úgy-ahogy, de talpon maradtak. A könnyûipari vállalatokat - attól függôen, hogy mikor jelentkezik új bérlô vagy tulajdonos - hol bezárják, hol megnyitják. Az ebben az ágazatban dolgozók keresete kétségbeejtôen alacsony - mutatja be a város kielégítônek távolról sem nevezhetô gazdasági életét Gál Barna, a helyi RMDSZ-szervezet elnöke.

A nyugalmazott pedagógus úgy tudja, hogy a város magyarságára nem jellemzô a tömeges munkanélküliség. Ami korántsem jelenti azt, hogy kielégítô lenne a többség életszínvonala.

A város közéletére nem jellemzô a máshol sajnálatosan elharapódzott és a lakosság mindennapi életét felette megkeserítô etnikai türelmetlenség. Bár a `90-es esztendô forró eseményei, különösen a vásárhelyi magyarellenes pogrom idején bizonyos szélsôséges nacionalista politikai erôknek sikerült itt is a hangulatkeltés, a nemzeti gyûlölet felszítása. Azóta azonban újra a megszokott mederben folyik az élet. Az említett politikai erôk inkább az ország új (vagy régi?) területi-közigazgatási felosztásának lehetôségeit, az abból származó esetleges elônyöket, az újra megyeszékhellyé válás esélyeit latolgatják, hányják-vetik kisebb-nagyobb szenvedéllyel. (Mint ismeretes, a város a hajdani Nagy-Küküllô vármegye közigazgatási központja volt, s maradt még sokáig az impériumváltás után is.) Gál Barna örömmel számol be arról, hogy a városháza elôtt felállított Petôfi-mellszobor után immár a város híres szülöttjének, a nemrég szentté avatott mártírpapnak, Apor Vilmosnak is emléket állítottak a római katolikus templom elôtt. (Az idôsebb Apor gróf éppen a kiegyezéskor nyerte el Nagy-Küküllô vármegye fôispáni méltóságát.)

A városi tanácsban az RMDSZ három önkormányzati képviselôje próbálja a helyi magyarság érdekeit szolgálni. Az egységpárti polgármesterrel, Constantin Stefãnescuval, aki az ideálisnak még túlzással sem nevezhetô pénzügyi-gazdasági feltételek mellett is tagadhatatlan módon bizonyította rátermettségét, eléggé hûvös a viszonyuk.

- Egyetlen hibája van a polgármester úrnak, az, hogy nem nagyon lelkesedik értünk - fejezi be a helyi viszonyok ecsetelését az RMDSZ-elnök.

A segesvári magyar nyelvû középiskolai oktatás még csak negyvenesztendôs múltra tekinthet vissza. 1960-ban indult be a magyar tannyelvû gimnáziumi tagozat. Az azóta eltelt négy évtized alatt mintegy 1100-an szereztek itt érettségi diplomát, s közülük közel félezren folytatták tanulmányaikat valamely felsôoktatási intézményben. Segesvár helyzete, szerepe ebbôl a szempontból igen felértékelôdött, hiszen Erdôszentgyörgytôl Székelykeresztúrig, valamint Medgyestôl Kôhalomig ez az egyetlen település, ahol magyar tannyelvû középiskolai oktatás folyik. Ebbôl következik, hogy a tanulók jelentôs hányada bentlakásban, igen nehéz körülmények között lakik. A Mircea Eliade Líceum két-két párhuzamos magyar osztálya humán és informatika szakkal mûködik. Az 1998/99-es tanévben 187 tanulójuk van. (Ezenkívül a 2-es és a 7-es számú általános iskolákban mûködik magyar tagozat.)

- Tagozatunk sok kiváló embert nevelt - közöttük három parlamenti képviselôt, Antal Istvánt, Birtalan Ákost és Mátis Jenôt -, s igazán büszkék vagyunk arra, hogy sikerült helytállásra, becsületre és szülôföldhöz való ragaszkodásra nevelnünk ôket - kezdi az alapítvány történetének ismertetését annak elnöke, Farkas Miklós matematika szakos tanár.

- Egész regényt lehetne írni arról, ahogyan a tagozat létét menteni próbáltuk a legnehezebb idôszakokban is. Sajnos az iskolánkban tanuló magyar anyanyelvû gyerekek száma, ha lassan is, de folyamatosan csökken. Annak ellenére, hogy alapos toborzó tevékenységet fejtünk ki nem csak Segesváron és környékén, de távolabbi vidékeken is. A `89-es politikai változások után úgy tûnik, már csak rajtunk - és az anyagi lehetôségeken - múlik, hogy fenn tudjuk tartani a magyar tagozat mindkét párhuzamos osztályát - folytatja az örökmozgó pedagógus.

A Gaudeamus Alapítványt 1993. szeptember 25-én jegyezték be 175 ezer lej alaptôkével. Kezdetben 56 tagja volt, mára ez a szám eléri a 241-et. Fô célként a helyi magyar nyelvû oktatás anyagi támogatását, a színvonal emelését jelölték meg. Végsô céljuk egy önálló magyar tannyelvû oktatási intézmény megteremtése lenne, amely magába foglalná az oktatás minden szintû formáját, az óvodától az érettségi bizonyítványt nyújtó líceumig. Az eddig eltelt idôszak megvalósításai is számottevôek, irigylésre méltóak. Számítástechnikai laboratórium felszerelését sikerült elérniük és az informatika osztály beindítását a Mircea Eliade Líceum magyar tagozatán; a kiváló tanulmányi eredményeket elérô ingázó tanulók anyagi támogatásának biztosítását, az ingázási költségek teljes vagy részleges megtérítésével (ezt az 1994/95-ös tanévtôl kezdôdôen); a Segesvár környéki szórványban élô és jó tanulmányi eredményeket elérô tanulók támogatását a kollégiumi költségek teljes vagy részleges mégtérítésével; népdal- és tánccsoport szervezését és támogatását, bel- és külföldi fellépések szervezését; mintegy ezer kötetet tartalmazó kiskönyvtár létrehozását; jubileumi ünnepségek szervezését a líceumi magyar tagozat alapításának 35. évfordulójára; és ami a legnagyob fegyverténynek bizonyult: épületvásárlást szórványkollégium létesítése céljából.

A szórványkollégium helyzetének, az ott folyó lázas tevékenységnek bemutatása céljából újra az alapítvány elnökéhez, Farkas Miklós tanár úrhoz fordultunk:

- A Gaudeamus Alapítvány `95-tôl kezdôdôen nyújtott be pályázatokat a lehetséges minden elképzelhetô helyre. A kollégium elengedhetetlen feltétele tagozatunk megôrzésének. Az évekig tartó sikertelen próbálkozások után 1998-ban az Illyés Közalapítvány, valamint az Iskola Alapítvány részérôl százezer német márka támogatáshoz jutottunk. Ezt pótoltuk még negyvenezer márkával, amire saját gyûjtésbôl és hitelekbôl sikerült szert tennünk. Hosszú keresés után találtunk rá az Ecaterina Teodoroiu 2. szám alatti, már évek óta üresen álló ingatlanra, ami teljes mértékben megfelelt a célnak. A több mint ezer négyzetméteres területen 360 négyzetméter lakható felület van. Adottak a bôvítési lehetôségek is. A központi fekvésû, csendes környezetben álló épület alig ötpercnyi járásra van az iskolától. A tágas udvar és a kert további bôvítésekre, építkezésekre alkalmas. Vételára 135 ezer német márka volt - fejezi be a telekvásárlás történetének ismertetését a tanár úr.

1998. május 12-én sikerült megegyezniük az örökösökkel az adásvétel részletei felôl. Elsô lépésként százezer márkát fizettek ki a 135 ezernyi vételárból. A fennmaradó 35 ezret pedig 1998. szeptember 15-én törlesztették. Idén márciusban sikerült rendezniük mindenféle, a kölcsönökbôl származó adósságukat is.

Az adósság kifizetésének terhe mellett az alapítványra hárul az épület teljes felújításának költsége is. Csakúgy, mint a régi konyha és garázs helyett építendô új épület felhúzása, amely fölött a gondnok és a nevelô lakását szándékoznak kialakítani. Egy 150-200 személy befogadására képes elôadóterem berendezését is tervbe vették, amely Segesvár és környéke magyarságának mûvelôdési igényeit lesz majd hivatott szolgálni. A tetôtér beépítésével legalább nyolc szobát nyernének, amellyel kényelmesebbé tehetnék a diákok szállását, de számítógépterem vagy könyvtárszoba a hozzá tartozó olvasóteremmel is számításba jöhet. Ha mindezt befejezettnek mondhatnák, akkor a létesítmény turisztikai célokat is szolgálhatna, amelynek bevételébôl fedezhetôek lennének a mûködtetési és fenntartási költségek.

A Gaudeamus Alapítvány segítségével megvalósított szórványkollégium a segesvári magyarság óriási, a lelkes kis közösség következô évezredre szóló megmaradását biztosító fegyverténynek bizonyulhat. Végkövetkeztetésként csak annyit: a megváltozott történelmi helyzetben, a sokszor bosszantó és kétségbeejtô méreteket öltô szegénység dacára, Segesváron úgy tûnik, lerakták az önazonosság megôrzésének, a szülôföldhöz való ragaszkodásnak és a magyarság megôrzésének alapköveit.

Szentgyörgyi László

- Püspök úr, mikor gondolt elôször a temesvári templomépítésre? Benne volt-e ez a képben már 1989-ben, amikor kezdett szorulni ön körül a hurok?

- A gondolattal már akkor azonosultam, amikor 1986-ban Temesvárra kerültem. Híveim közvetítették a gyülekezet százéves vágyakozását egy igazi templomra, hiszen a temesvári reformátusok egy imateremben hallgatják az igét. Ez a terv végigkísérte a gyülekezetet az évszázad során, de elôbb az elsô világháború, majd a második, idô közben a gazdasági válság, késôbb pedig a kommunista-ateista politika rendre megakadályozta az álom megvalósulását. Ilyen elôzmények után jött el az ideje annak, hogy ami száz esztendeig nem sikerült, most valóra váljon.

- Egyébként 1989-ben is építkezett a református gyülekezet, és - ha jól tudom - ezzel is magára vonta a diktatúra haragját...

- Igen. Akkor - mondhatnám - zsákban táncoltunk. Az akkori szûk keretek között próbáltuk az imatermet templommá formálni. Új karzat nyitásába fogtunk, és egy új gyülekezeti terem kialakítását is elkezdtük a templomteremnek helyt adó bérház alagsorában. Akkor még nem éreztük annak a pillanatnak a közelségét, amikor önálló templom építésébe foghatunk. Isten különös ajándéka volt a `89-es fordulat.

- A gyülekezeti terem azóta megépült, és a forradalom elsô áldozata, Újvárossy Ernô nevét viseli...

- A ballada szerint Déva vára csak akkor épülhet fel, ha falai közé befalazzák Kômûves Kelemennét. Ezt keresztyén olvasatban úgy értelmezhetjük, hogy az építkezés csak akkor sikerülhet, ha áldozatot hozunk, ha szolgálatunkkal beépülünk a falakba. Újvárossy Ernô építômester volt, aki a gyülekezeti terem építése közben esett a Securitate áldozatául. 1989 szeptemberében, három hónappal a temesvári forradalom kitörése elôtt találták meg holttestét egy Temesvár melletti erdôben. Mai napig sem tudjuk, milyen körülmények között halt meg. Romániában még nincs olyan rendszer, mely igazságot kívánna szolgáltatni esetében. Mi úgy tekintjük, ô a vallásszabadságért, a temesvári gyülekezetért halt meg, ezért neveztük el róla a keze munkája nyomán létrejött gyülekezeti termet.

- A most épülô templomot viszont Új Ezredév Református Központnak nevezték el. Van ennek valami szimbolikája?

- Hitünk nem engedi meg, hogy leragadjunk a múltban, a jövôre kell gondolnunk. Azt szeretnénk, hogy a tízéves évforduló évében ne csak azt emlegessük, miként tiporták el `89 elôtt a vallásszabadságot, hogyan félemlítették meg híveinket, lelkipásztorainkat, hogyan üldözték legjobbjainkat. Új templomunk hordozója lesz a múltnak is, de sokkal inkább az új ezredév reményeinek.

- Nemcsak templomot képzeltek, hanem református egyházi központot is.

- A diktatúra idején intézményeinket államosították, mozgásterünk leszûkült, ezért a templom népünk életének természetes szellemi, közösségi központjává vált. Templomainkban talált kielégülésre mindenféle lelki és szellemi éhség. Elvett iskoláink helyett ezek szolgáltak gyermekeink tanítására, és a magyar kultúra is otthonra talált bennük. `89 után a templomok váltak a szociális segítségnyújtás legfontosabb bázisaivá. Architektúrájában és funkcionalitásában ezt jeleníti meg az Új Ezredév Református Központ, melynek nevében a református mellé bátran odatehetnénk azt is, hogy ökumenikus. 1989-ben épp református imaházunk körül találtak egymásra a különféle vallású és anyanyelvû temesváriak, hogy közösen lázadjanak fel az elnyomó diktatórikus kommunista hatalom ellen.

- Forradalmi emlékhely is lesz. Talán nem véletlen, hogy az építômûvészet egyik forradalmárát, Makovecz Imrét kérték fel a tervek elkészítésére...

- A forradalmárok a politika eszközeivel, Makovecz Imre az építészet formanyelvével hordozza ugyanazt a mondanivalót. Építômûvészetére az jellemzô, hogy sajátosan magyar, de ugyanakkor egyetemes. Makovecz Imre tervezte egyébként a Sevillai Világkiállítás magyar pavilonját, és legutóbb Franciaországban kapott kitüntetést.

- Püspök úr, mit fog ez a központ jelenteni a bánsági reformátusoknak, a bánsági magyaroknak?

- A temesvári Új Ezredév Református Központ regionális fontosságú találkozóhelyévé kíván válni nemcsak híveinknek, hanem testvéregyházainknak is az igaz és hiteles ökumenicitás jegyében. Szellemi fellegvára a kisebbségben élô, szétszóródott, identitását vesztett ifjúságnak és szórványban élô magyarságunknak. A mintegy nyolcezres temesvári református magyar közösség temploma akar lenni, és emellett az oktatás, a mûvelôdés, a tanácskozások helyszíne.

- A Bánságban a magyarság a lakosság 9 százalékát teszi ki, meglehetôsen elszórványosodott. A református közösség még a magyarságon belül is kisebbséget jelent, hiszen az itt élô magyarok többsége katolikus vallású. Lesz-e ereje ennek a kis gyülekezetnek e nagy tervek megvalósításához? Nem haladja-e meg erejét a feladat?

- Az én erôm erôtlenség által végeztetik el - olvassuk a szentírásban. A gyenge gyermekekrôl, a Dávidokról csodálatos dolgokat mond a Biblia. Mi már megtapasztaltuk, hogy Isten kipótolja erôtlenségünket, hogy a hit erôt képvisel, mely hegyeket mozdíthat el. Ennek éppen 1989 decembere, a temesvári forradalom ékes bizonyítéka. Akkor Temesvár egyik legkisebb gyülekezete, a miénk játszott meghatározó szerepet. Isten bennünket használt fel arra, hogy ott álljunk az egész Romániára kiható nagy változások kezdetén. Hiszem azt, hogy gyengeségünket, erôtlenségünket kipótolja Isten, talán éppen azáltal, hogy tehetôsebb testvéreinket is segítségünkre küldi. Azokat, akik felismerik, hogy a kicsinyek erôtlenségét Isten akaratából ôk hivatottak kipótolni.

S. L.

Köszöntôbeszédem és tiszteletbeli elnöki jelentésem eszmei és gyakorlati meggondolásai alapján a következô javaslatokat és indítványokat terjesztem tisztelettel a Kongresszus elé:

1. Erdélyi helyzetünk feltárása

Clinton elnök nemrégen tett, a kisebbségi kérdés romániai rendezését "modellértékûnek" minôsítô kijelentésének - közvetett - cáfolataképpen, tudományos igénnyel, rendszeres és módszeres formában tárjuk fel a Romániában nyolcvan éve zajló erôszakos asszimiláció, a kulturális etnikai tisztogatás és az államnacionalista homogenizáció bûnös nemzetpolitikáját. (Erre nézve irányadó a Reform Tömörülés kezdeményezése, illetve Clinton amerikai elnökhöz intézett levele.)

2. A megújulási RMDSZ-fórumok újraértékelése

A Kongresszus vizsgálja felül az RMDSZ hivatalos vezetôinek a megújulási fórumokkal szembeni elôítéletes viszonyulását, rehabilitálja a Székelyföldi, Partiumi, Nyárádmenti és Kolozsvári Fórumokat, javaslataikat és dokumentumaikat pedig építse be programjába és határozataiba.

3. A Kongresszus programértékû jelszavakként tegye magáévá és foglalja határozatba, illetve zárónyilatkozatába a következô célkitûzéseket:

– Vissza az RMDSZ Programjához!

– Vissza a Kolozsvári Nyilatkozathoz (1992)!

– Vissza a brassói Kongresszushoz (1993)!

– Vissza a belsô önrendelkezés elvén alapuló autonómiapolitikához!

– Vissza a pártoskodás útjáról az önkormányzati modellhez!

– Vissza a Tagsághoz, a Választókhoz!

(A megjelölt irányvonal analógiái:

- a Reformáció korában: "Vissza a Szentíráshoz!"

- a nemzeti zene és irodalom esetében: "Vissza a gyökerekhez!"; "Csak tiszta forrásból!")

4. Az Erdély-központúság programba foglalása

A Kongresszus, a Reform Tömörülés vonatkozó politikai irányvételének megfelelôen, foglalja a Szövetség Programjába az Erdély-központúság elvét. Az európai integráció értékrendjébe beilleszkedô regionalizmus elve értelmében markáns módon jelenítse meg és képviselje Erdély magyar, román, német és más nemzetiségû lakosainak regionális érdekeit. Foglalja programjába az erdélyi románokkal kötendô stratégiai partnerség elvét (Szilágyi Zsolt képviselô elgondolásai szerint). A kifejezett elvek mentén a Kongresszus konkrét formában tegyen javaslatokat az erdélyi - regionális - érdekeket hátrányosan érintô országos adórendszer és adóztatási, adóelvonási gyakorlat felülvizsgálatára és szükség szerinti, azonnali megváltoztatására.

5. Román-romániai magyar kerekasztal szervezése

A Kongresszus határozata értelmében az RMDSZ haladja felül eddigi, pártpolitikai kapcsolatokon alapuló magyar-román viszonyrendszerét, és a megelôzô kongresszusok vonatkozó határozatait felújítva és megerôsítve, határozott módon szorgalmazza egy román-romániai magyar reprezentatív kerekasztal összehívását. Ez a kerekasztal a kollektív nemzeti képviselet és a partneri kapcsolatok elveinek megfelelôen szervezôdjék. Tárgyát képezzék az összes függô, vitatott kisebbségi, valamint magyar-román vonatkozású problémák.

6. Kormánybeli részvételünk felülvizsgálata

Az Alapszabályzatnak és a már megejtett törvényességi vizsgálat eredményének megfelelôen a Kongresszus vizsgálja felül az SZKT 1998. október 3-ai, kormányban maradásunkra vonatkozó döntését. Általában, a jelenlegi helyzet és koalíciós kapcsolataink elemzése alapján is vizsgálja meg, hogy érdemes-e, nem káros-e továbbra is a kormányban maradnunk. (Ebben a tekintetben irányadó Gazda József véleménye, aki szerint: ebben a kérdésben rendet kell teremtenie a kongresszusnak.)

7. A magyar állami egyetem helyreállítása

A Kongresszus követelje a Bolyai-egyetem, az erôszakkal megszüntetett magyar nyelvû önálló állami egyetem jog szerinti helyreállítását Kolozsváron, továbbá a magyar nyelvû egyetemi oktatás kiterjesztését más városokba (Marosvásárhely: Orvostudományi Egyetem; Nagyvárad: Partiumi Keresztyén Egyetem).

8. Románia nemzetállami státusának megváltoztatása

A Kongresszus tegyen konkrét törvényes lépéseket a Románia nemzetállami státusát rögzítô Alkotmány-cikkely módosítására.

9. Az aradi Szabadság-szobor helyreállítása

A Kongresszus tegyen konkrét lépéseket annak érdekében, hogy a megelôzô kongresszus határozata értelmében, a román-magyar államközi kulturális program keretében, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából, ez év október 6-áig végre állítsák helyre az aradi Szabadság-szobrot.

10. Politikai nyilatkozat kibocsátása autonómiaügyben

A jugoszláviai események nyomán elôállott új helyzetre és a tervbe vett koszovói rendezésre való tekintettel a Kongresszus bocsásson ki egy politikai nyilatkozatot a kisebbségi kérdés belsô önrendelkezésen alapuló rendezése tárgyában.

11. Felhívás külfödön lévô erdélyiekhez

A Kongresszus messzehangzó Felhívásban forduljon a külföldön tartózkodó vagy külföldön maradni szándékozó erdélyiekhez, Magyarországon tanuló vagy ott rekedt ifjainkhoz, és hívja haza ôket. A hazatérni akarókat ezúton kérje fel arra, hogy sorsunk alakításában és jobbra fordításában vegyék ki részüket.

12. Új nemzetstratégia kidolgozása

Az RMDSZ VI. Kongresszusa tûzze ki célul egy új, az eddigieknél átfogóbb túlélési és megmaradási stratégia kidolgozását, mely egy, a Magyar Állandó Értekezlet keretében elkészítendô általános nemzetstratégia részét képezze. A Kongresszus tanácskozásával és határozataival arra törekedjék, hogy hitet adjon a nemzetnek: a jövô reménységét.

Tisztelettel kérem javaslataim és indítványaim elfogadását.

Tôkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke
Csíkszereda, 1999. május 15-16.

Az RMDSZ kongresszusa végül csak két hivatalos állásfoglalást fogalmazott meg és fogadott el, az egyikben önelégülten méltatja saját kormányszereplését, hitet tesz a koalíciós partnerek mellett, sürgeti a reformok gyorsítását és a kisebbségi kérdés rendezését, a másikban közhelyeket sorjáz a Balkán és Kelet-Közép-Európa politikai, etnikai és gazdasági stabilitásáról, általánosságokban fogalmazva a különbözô elvárásokról, óhajokról, elvekrôl. Egészében véve megállapítható, hogy a szövetség tiszteletbeli elnökének felvetéseit csak nagyon kis részben, felpuhítva és a konkrétumok mellôzésével tette magáévá az RMDSZ legutóbbi (a hivatalos verzió szerint korántsem utolsó) kongresszusa.

Kedves RMDSZ! Én most kilépek belôled. Vagy, ha úgy tetszik: kilépek Önbôl.

Kilépek Önök közül.

Bár az igazság az: inkább az RMDSZ lépett ki belôlem; vagyis hát: önmagából, saját egykori - és számomra igazi - énjébôl. Abból, amellyel azonosulhattam, ha nem is egészen, de részben.

Legutóbbi döntésével az RMDSZ világossá tette a végleges szakadást egykori és mai azonossága között. Eredeti kontúrjai közül kilépve, drámai gyorsasággal robog lefelé egy olyan lejtôn, amelyen nincs megállás.

Mint ismeretes, az RMDSZ nem akarja, hogy jelen legyek a szövetség csíkszeredai kongresszusán: sem küldöttként, sem meghívottként, sehogyan.

E tény olvasata félre nem érthetô. Az RMDSZ szakított mindazon értékekkel, amelyek közéleti pályámat kezdettôl meghatározták. (Meg persze másokét is - de most kénytelen vagyok saját esetemmel foglalkozni.)

Az RMDSZ tehát - mellôzésembôl ezt olvasom ki - csapást mért a kommunista diktatúrával való nyílt szembenállás értékére mint elôzményre. Ennek az értéknek a folyamatossága ugyanis az RMDSZ aktív vezetésébe jelentôs mértékben személyemen keresztül épült be, az RKP-funkcionáriusvonal ellenpólusaként. Nem titok az sem, hogy az RMDSZ legelsô programnyilatkozatai éppúgy az általam korábban - még ellenzékben - megfogalmazott értékekre épültek, mint ahogy késôbb az RMDSZ számos elvi jelentôségû szövegérôl is ismeretes, hogy létrejöttük nekem köszönhetô.

Mikor 1990 tavaszán, az RMDSZ elsô kongresszusán fôtitkárnak választottak meg, legalább két - egyenként is teljes embert igénylô - missziónak kellett eleget tennem. Egyrészt politikusként, politikai gondolkodóként, döntéshozóként, képviselôként hárult rám egy olyan feladathalmaz, amely kihívásnak már a tennivalók volumene miatt sem volt egyszerû megfelelni. Másrészt mint fôtitkárnak az én felelôsségem és kötelességem volt az RMDSZ-nek mint mûködô struktúrának a felépítése és mûködtetése. Hogy e két feladatkör elvégzésében munkámat hányas érdemjeggyel fogják - megfelelô távlatból - minôsíteni az elfogulatlanul ítélkezôk, ezt egyikünk sem tudhatja.

Még az is lehet, hogy évtizedek távlatából ostoba, rövidlátó politikusnak fogok bizonyulni, emellett - és másrészt pedig - csapnivaló szervezônek. Az azonban mára már evidencia, hogy e kétféle tevékenységi kör egyidejû ellátása nem emberre szabott feladat. Éppen ezért a fôtitkárságból ügyvezetô elnökséggé átkeresztelt struktúra vezetôi feladataival mostanában már csak olyan személyt bíznak meg, akinek nincs egyéb párhuzamos (például képviselôi) megbízatása. Ami viszont engem illet, háromévi megfeszített munkámat azóta sem köszönte meg senki.

Már itt szeretném jelezni, hogy az RMDSZ-tôl - szemben a késôbbi vezetôk által követett gyakorlattal - soha egyetlen lej fizetést, honoráriumot, költségtérítést nem vettem fel. Tény viszont, hogy a legbenzinhiányosabb idôkben az egyik RMDSZ-szervezettôl kaptam egyszer húsz liter benzint. Ennyibe kerültem az RMDSZ-nek.

Azt is szeretném világosan leszögezni: az RMDSZ rendkívüli anyagi értékekhez jutott hozzá annak köszönhetôen, hogy kapcsolataimat és - az RMDSZ farkasai által akkoriban még kikezdeni nem mert - tekintélyemet kamatoztatni tudtam az RMDSZ érdekében.

De térjünk vissza a nem anyagi értékekhez.

E csíkszeredai kongresszusra tehát nem csak mint egykori vezetôt nem hívtak meg. Utólag is súlytalanítani kívánják mindazt, amit az erdélyi magyar közösség érdekeiért közel húsz éve írtam, tettem és mondtam - legyen szó az Ellenpontokról, a Szabad Európa Rádióról, a washingtoni kongresszusról, a svájci parlamentrôl, a bukaresti szenátusról vagy az Európa Tanács parlamenti közgyûlésérôl. Hogy kinek, milyen propagandának fontos az, hogy e jogvédelmi küzdelem veszítsen jelentôségébôl, azt igen könnyû belátni. Ha kompromittáljuk, majd mellôzzük a jogokért küzdô mohikánt - az egész mohikánügy válik érdektelenné.

Életem úgy alakult, hogy mindazt, amit lelkiismeretem fontosnak tartott, attól függetlenül kimondtam, hogy elküldenek-e egy párt kongresszusára vagy sem. Mindig azt írtam le, amit gondoltam - soha nem azt, amit a Párt elvárt tôlem. Ezért már a Román Kommunista Párt is igencsak neheztelt, és meg is mutatta, milyen az, amikor egy Párt megharagszik.

Nos, most az RMDSZ is megmutatja. És ahogy a szekus ezredesek is elvitatták tôlem annak a jogát, hogy költôként megszólalhatok-e az "erdélyi magyarság" nevében, ugyanúgy az RMDSZ vezetôsége is mindent megtett az elmúlt években, hogy "legitimációmat" elvitassa. Ha egy televízióban akár éjjel is elhangzott egy 15 évvel ezelôtt írott Szôcs Géza-vers, az RMDSZ-vezetô már tárcsázott is, és beleugatott a telefonba: miért legitimáljátok Szôcs Gézát, akinek tisztázatlan ügyei vannak az RMDSZ-szel?

Igy keveredett össze politika és költészet, pártfegyelem és szólásszabadság, legitimitás és legitimáció. Igy eshetett meg az az irodalomtörténetünkben példátlan szégyen, hogy egy magyar költô kortárs irodalomban elfoglalt helyét a szerkesztôkre, díjazó testületekre, színházigazgatókra és mindenféle közvélemény-alakítókra gyakorolt nyomás révén a bukaresti érdekek kezdték meghatározni.

Hiszen, amíg egy költô ismert és népszerû, addig "legitim" is. Nosza, irtsuk ki a képernyôrôl, retusáljuk le a fényképekrôl, radírozzuk ki saját históriánkból, ne hívjuk meg a pártkongresszusra - akkor majd nem lesz legitim, úgy kell neki. Nem csinálhat több bajt.

1996 tavaszán az RMDSZ elnöke megpróbálta egy csak a Balkánon elképzelhetô levéllel megfúrni jelölésemet a Duna TV egyik testületébe. A próbálkozás kudarcot vallott - leszámítva azt, hogy politikai kárt okozott a személyemet jelölô Fidesznek. Ám a levélben foglalt rágalmak miatt vizsgálatot kértem magam ellen.

Az RMDSZ ellenôrzô bizottsága - a fôtitkárságból lett ügyvezetô elnökség útmutatásai alapján - hosszan tartó vizsgálódásba kezdett a személyemhez kötôdô pénzügyekben. E bizottság engem mintegy 25 millió forint kezelésében elmarasztaló jelentését az SZKT egy egyszeri hallásra elhadart, paródiaszerû felolvasás után elfogadta. Ez ellen a határozat ellen fellebbeztem az RMDSZ legutóbbi, marosvásárhelyi kongresszusához. A kongresszus második napján az ellenôrzô bizottság közel húszmillió forintnyi velem szembeni követelésrôl elismerte, hogy megalapozatlan, következésképp tarthatatlan vádakra épül.

Ám ahelyett, hogy a meghurcolásért bocsánatot kért volna, a fennmaradó, mintegy hétmillió forintnyi összegrôl továbbra is vitatta, hogy jogszerûen kezeltem-e ezeket a - hangsúlyozom: nem az RMDSZ-nek szóló - pénzeket. Ekkor, mint ismeretes, azt kértem az RMDSZ-tôl: ha úgy ítéli meg, hogy követelése van velem szemben, indítson jogi úton eljárást ellenem. A kongresszus akkor újra megbízta az ügyvezetô elnökséget, hogy az ellenôrzô bizottsággal újra vizsgáltassa meg a fennmaradó összeggel kapcsolatos tényeket. A bizottság ekkor anélkül, hogy meghallgatott vagy megkérdezett volna, vagy bármifajta újabb vizsgálatot végzett volna, egyszerûen megismételte álláspontját a vitatott két adományozás kérdésében.

Itt tartunk most.

Kérném szépen odafigyelni a számokra és a vádakra. Az ellenôrzô bizottság jelentésében egyetlen szó sem esik eltûnt pénzekrôl. E jelentés kizárólag azt vitatta, hogy az adományozók és adományozottak által kifogástalannak és korrektnek minôsített megbízotti tevékenységem az RMDSZ szempontjából sérelmes. Olyan értelemben, hogy a mások által másoknak címzett, általam közvetített összegek ugyanúgy, mint az általam például könyvkiadóként megpályázott és elnyert összegek az RMDSZ-t illetnék.

Ez a szemlélet természetesen azt jelenti, hogy bárki, aki az elmúlt kilenc évben az RMDSZ jóváhagyása nélkül pályázott meg valamilyen támogatást, vagy elfogadott, vagy csak közvetített valamilyen adományt, az ugyanazt a vétket követte el, mint én. Sajátos körülmény, hogy az RMDSZ - akkor, amikor a vezetôje voltam - nem deklarálta magát az Adományokat Elfogadó és Szétosztó Kizárólagos Fórumnak.

A mostani RMDSZ-vezetés, úgy tûnik, nemcsak hogy az egyetlen lehetséges vezetésnek tartja magát jelen idôben és természetesen jövô idôben is, hanem a múltat is szeretné maga alá gyûrni. A szövetség 1993-ban megválasztott elnöke nem képes megemészteni a tényt, hogy 1990-ben másvalaki döntött az RMDSZ-ben - adott esetben úgy, hogy az RMDSZ-re nem tartozó ügyekkel az RMDSZ nem foglalkozik.

De térjünk vissza a számokhoz.

A sajtóban örömmel felkapott - és az RMDSZ-nek is erkölcsi kárt okozó - híresztelések sikkasztásról és hatszázmillió forintig terjedô összegekrôl szóltak. Az RMDSZ vezetése semmit nem tett azért, hogy e rágalmakat megcáfolja. Elmulasztotta közleményben tudatni, hogy nem hatszázmillió eltûnt forintot követel rajtam, hanem hétmillió forint felhasználásával kapcsolatban támaszt utólagos igényeket.

Meghurcolásom, horrortörténetekbe illô részleteivel, természetesen magánügy. De az a kegyetlenség, amellyel az RMDSZ-nek okozott kárra sem voltak tekintettel, ha egyszer engem üthetnek: ez fölveti a vezetôk felelôsségérzetének kérdését.

A számokról még annyit: az RMDSZ elnöke - szenátori fizetése mellett - állítólag még egy teljes szenátori fizetést felvesz az RMDSZ-tôl. Ha ez igaz, ez azt jelenti, hogy a nyugdíjas nénikék tagdíjaiból és adófilléreibôl a szövetség elnöke saját fáradozásaira, az erdélyi magyarság jogvédelmére fordított munkája ellenértékeként zsebre tesz úgy havi körülbelül ezer márkát mint fizetést. És akkor még nem tudjuk, hogy különbözô költségtérítési jogcímek ezt az összeget valójában mekkorára is emelik havonta.

Persze az is lehet, hogy e híresztelések csak a fáma számlájára írhatók. Jó lenne tisztán látni ezekben a kérdésekben, és az RMDSZ pénzügyeit azzal az alapossággal nyilvánossá tenni, amely precizitással egy-egy tételen évekig el tudnak rágódni a szövetség belsô ellen-ôrei.

Azt is mondja a fáma, hogy az RMDSZ elnökének évi legalább hárommillió forint külön alapja van az Illyés Közalapítvány keretébôl gazdálkodni. Ha ez igaz, és az elnök csak évi hárommillióra tesz elköltési javaslatot saját preferenciális véleménye alapján, melyet az RMDSZ semmiféle testületének nem kell jóváhagynia, sôt megvitatnia sem, akkor tisztán látható: milyen nagyságrendekkel van is dolgunk. Egy akkora összeg nekik nem tetszô - bár törvényes - felhasználása miatt hurcolnak meg valakit éveken keresztül, amekkora összeg fölött ôk fizetésként, apanázsként, adományozóként teljes természetességgel rendelkeznek.

Mindez persze nem jelenti, hogy ha egy mai RMDSZ-vezetô a nyugdíjas bácsikák zsebébe nyúlkál, akkor ez följogosítana engem - vagy bárkit is - arra, hogy bármikor is pénzt sikkasszon. Nem azért hoztam föl e példát, hogy "nektek is magatok felé hajlott a kezetek, mit akartok tôlem". Ismét világosan leszögezem: soha, nemhogy az RMDSZ pénzéhez nem nyúltam, hanem az RMDSZ-tôl semmiféle pénzt nem vettem át vagy el.

Hogy ez így van-e vagy nincs így, kérném egy független vizsgálattal tisztázni. Miután az RMDSZ ellenôrzô bizottsága a rá nehezedô nyomás alatt végzetesen leszerepelt, e vizsgálatot csakis egy olyan testület ejtheti meg, amely pártatlan: amelyet nem a gyûlölet fût. Azt kérem tehát - mint egykori RMDSZ-tag - az RMDSZ kongresszusától és új vezetésétôl: még egyszer világítsák át egykori pénzkezelésemet. De ne ôk tegyék. Miután a vitatott körülbelül hétmillió forint magyarországi forrásokból származik, kérjék fel a magyar országgyûlési pártokat - amúgy is levelezô viszonyban vannak a magyar parlamenttel -, hogy delegáljon minden párt egy-egy jogászt egy bizottságba, és öntsenek végre tiszta vizet a pohárba: megrövidítettem-e az RMDSZ-t egyetlen lejjel is vagy sem.

Az RMDSZ-bôl kilépve, természetesen két névleges megtiszteltetésemrôl is lemondok: sem az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének, sem a Reform Tömörülésnek nem kívánok a továbbiakban tiszteletbeli - és semmilyen - elnöke lenni.

Önnek is nyilvánvalóan feltûnt már, hogy ha Kiss Gyulát in flagranti tetten érik zsebtolvajlás vagy nemi erôszaktétel közben, másnap a sajtóban az jelenik meg: a rendôrség ôrizetbe vette K. Gy. gyanúsítottat, aki ekkor meg ekkor...

Vagyis a tetten ért zsebtolvajnak is joga van ahhoz, hogy amíg a bíróság nem mondott ítéletet róla, addig ártatlannak tekintsék. Ha meggyanúsított ártatlannak is, de ártatlannak.

Ezzel szemben, ha az RMDSZ szövetségi elnökének úgy tartja kedve, fogja magát, és egyik politikai ellenfelét megnevezve, bemond egy nyolc számjegyû számot. Márhogy ennyi a tisztázatlanság az illetô politikus háza táján. És teheti ezt kockázat nélkül. Soha senki nem fogja kérdôre vonni: hogy lehet, hogy miközben elszámolást követel, valójában leszámolást - hogy ne mondjam: kivégzést - hajt végre.

Apropó, elszámolás. Ki ne tudná, hogy az évek óta rágott néhány milliós csontok mirôl hivatottak elterelni a figyelmet.

Az erdélyi magyarság jogainak, gazdasági lehetôségeinek és jövôjének eltékozlásáról, elpazarlásáról, elherdálásáról. Engem tízszer meg tízszer elszámoltattak minden e-gyes forintról, amihez közöm volt.

Az utókor viszont mindenkit el fog számoltatni. Azokat is, akik miatt az erdélyi magyar közösség ott tart, ahol tart.

Az RMDSZ legutóbbi kongresszusára megírt fellebbezésem szövegét - miután a kongresszus visszautalta az ügyet az ügyvezetésnek - nem osztottam szét. E példányok azonban mind a mai napig megvannak. Ha a kongresszus úgy dönt, minden küldött meg fogja kapni fellebbezésem szövegét.

Magam sem tartom elegánsnak, ha valaki túl sokat beszél magáról. Pláne, ha dicséri magát. Jó lett volna, ha mindazt, amit felhozhatok mint objektíve mellettem szóló érvet, másvalaki mondja el.

De hát tudom, és más is tudja, hogy nem tanácsos ujjat húzni a hatalmasokkal.

Az RMDSZ egyik legkomolyabb kormányzati eredménye az, hogy leváltotta Kincses Elemért, a marosvásárhelyi színház igazgatóját.

1990. december elsején Gyulafehérváron, hátam mögött a magát karmesteri pulpituson érzô, az ôrjöngô, százezres vatrás tömeget vezénylô akkori miniszterelnökkel, mostani koalíciós szövetségesünkkel, nem engedtem a megfélemlítésnek, és végigolvastam azt a beszédet, amelyben újólag leszögeztem, hogy az erdélyi magyarság jogállását az 1918-as gyulafehérvári határozatok alapján kell biztosítani.

Ha akkor valaki azt mondta volna nekem: néhány év múlva a hátam mögött hadonászó miniszterelnök az RMDSZ szövetségesévé lesz, engem pedig meg sem hívnak csíkszeredai kongresszusunkra, mind-ezt aligha hittem volna el.

Ami persze csak azt bizonyítja, hogy nem vagyok alkalmas politikusnak.

Ilyen mértékû színeváltozást még elképzelni sem tudtam. Számomra az RMDSZ eszmei arcát a lelkesedés, az eltökéltség, a hûség rajzolták ki és határozták meg. Hogy ez az arc miként és hogyan változott meg, hogyan öltötte föl mai vonásait, az nálam nagyobb drámaíró tollára kívánkozó történet. Ezekben az eltorzult vonásokban nem nehéz fölismernem a minden másságot - adott esetben nyelvi, adott esetben nézetbeli másságot - hazaárulási váddal, hadbírósággal, meghurcolással, rágalommal szankcionáló kizárólagosságot. Irhatnék totalitarizmust is - és írhatnék szenvedélyes, olthatatlan gyûlöletet minden és mindenki iránt, aki más, mint "mi".

"Mi" - akik hatalmon vagyunk; az országban vagy a pártban, mindegy: a lényeg, hogy belefojtsuk a szót mindenkibe, aki más.

Aligha tévedek hát nagyot, ha az RMDSZ mai, zsebláztól és hatalmi tébolytól eltorzult arcában ugyanazokat a vonásokat fedezem föl, mint a gyulafehérvári, engem habzó szájjal fenyegetô, a szót hisztérikusan torkomra forrasztani akaró tömeg arcában.

De ahogyan ônekik sem sikerült, és ahogyan Ceausescu pribékjeinek sem sikerült elhallgattatniuk engem, úgy ez az RMDSZ-nek sem fog sikerülni.

Amelybôl ezennel tehát kiléptem. Az erdélyi magyarság egykori lelkiismerete, az RMDSZ ezentúl távoli, bukaresti ismerôs marad számomra.

Egy kunostinca.

Szôcs Géza

- biztonságot
- életminôség-javulást
- esély- és jogegyenlôséget
- versenyképes gazdaságot
- sajátos értékrendünk, kultúránk megtartását és fejlesztését
- jövôt az ifjúságnak szülôföldünkön.

(Az én értelmezésemben a pragmatizmus: az emberi cselekvések jogosultságát azok hasznosságával méri. A radikalizmus: gyökeres módszerek alkalmazása az elméleti és gyakorlati kérdések megoldásában a demokrácia megvédése érdekében.)

- szellemi és gazdasági gyarapodást
- jogaink biztosítását
- az egyházi és közösségi vagyon - középületek, iskolák, lakások, kórházak, árvaházak, erdôk, földek, könyvtárak, mûkincsek, okmányok - visszaszerzését
- a teljes körû anyanyelvi oktatás intézményrendszerét óvodától az egyetemig
- az értelmiség pótlását
- az anyanyelv használatának törvényes jogát az élet minden területén
- autonóm nemzeti intézményrendszer kiépítését
- sajátos nemzeti önkormányzatot
- társadalmi megbékélést.

Az RMDSZ-ben

- visszaszorult az érdekvédelem
- a politikai döntéseket néhány ember hozza
- a belsô demokrácia névleges
- a szakértelem, a szaktudás helyett a vezetôkhöz való lojalitás lett az értékmérô
- az értelmiség, az egyházak kiszorultak a döntésekbôl, eltávolodtak a szövetségtôl
- a civil szféra háttérbe és anyagilag függô viszonyba került
- a másként gondolkodókkal szembeni intoleráns magatartás a jellemzô
- a kezdeményezôkészség hiánya miatt reagáló, esetenként naiv, paktáló politizálás
- a kedvezô alkalmak ki nem használása miatt nôtt a távolság a politikai elit és a magyar közösség között
- hibás kommunikáció miatt nem sikerült megértetni a többséggel követeléseink jogosságát
- szövetség helyett pártszerûen mûködik.

- új koncepció meghirdetésével a pragmatikus radikalizmussal, cselekvô, kezdeményezô politikával dolgoznék, politikai céljaink világos, egyértelmû és következetes megfogalmazásával
- az erôforrások közösségi építkezés céljába állításával
- a kritikai értelmiségre, az egyházakra támaszkodva közösségünk sorskérdéseinek azonnali megoldásába kezdenék
- a szakember-utánpótlás és -képzés támogatásának nagyságrendi módosításával
- a közösségünkben létezô szakértelem megkeresésével és szolgálatba állításával
- szakértôi csoportok kiépítésével és bevonásával segíteném a parlamenti csoport, az RMDSZ munkáját
- az RMDSZ fiatalításával
- újrakezdenénk a családközpontú közösségi építkezést
- az elkobzott vagyonok politikai és jogi (bírósági) úton történô visszaszerzésével
- a civil intézmények erôsítésével
- külön székelyföldi, külön szórvány és külön csángó, külön város- és külön falufejlesztési programok készítésével, és végrehajtásukhoz a cselekvési egység megteremtésével
- a magyar-román viszony depolitizálásával, széles körû felvilágosító párbeszédprogram beindításával, közösségi együttélési Charta elfogadásával
- az RMDSZ országos és nemzetközi kapcsolatrendszerének felhasználásával gazdasági helyzetünk javítása érdekében
- a gazdasági élet szereplôivel rendszeresített kapcsolattartással, vállalkozásbarát politikával
- hálózatos gazdasági, jogsegély és szociális érdekvédô szolgálatrendszer létrehozásával
- az önkormányzatokkal történô szoros együttmûködéssel
- anyanemzetünkkel való szabad kapcsolattartás nemzetközi garanciáinak biztosításával.

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége elnökségének nem állt szándékában, hogy a sajtóban közzétegye alábbi levelét. A kongresszusi küldöttek figyelmét szerettük volna felhívni a nyelvhasználat és az anyanyelvi oktatás néhány aggasztó jelenségére. Utólag értesültünk róla, hogy a szöveg, amelyet az RMDSZ ügyvezetô elnökéhez eljuttattunk, nem került a Kongresszus nyilvánossága elé. Ebben a kényszerhelyzetben választjuk a sajtó nyilvánosságát.

Tisztelt Kongresszusi Küldöttek!

Az elmúlt években nem sikerült megállítani vagy akár lelassítani az anyanyelv használatában nyolcvan évvel ezelôtt beindult negatív folyamatokat: a leépülést és a kiszorulást, a provincializálódást és a különfejlôdést, az államnyelv dominanciáját biztosító és teljesen egyoldalú kétnyelvûsödést, amely sok esetben tömeges nyelvcseréhez vezet. Mindez a magyar nyelv alárendelt jogi státusának a következménye, amely a gyakorlatban a nyelvhasználat korlátozásában és diszk-riminatív szabályozásában nyilvánul meg.

Tudjuk, az RMDSZ nem képes ellensúlyozni a nemzetállami hegemóniát, az azonban elvárható, hogy legalább elvi engedményeket semmiképpen ne tegyen, és miközben tekintettel van a többségi nemzet érzékenységére, legyen kellôképpen tekintettel a magyar nemzeti közösség alapvetô érdekeire, képviselje határozottan és következetesen ezeket az érdekeket. Ezért a következôket ajánljuk az RMDSZ és a Kongresszus figyelmébe:

1. Hozzon olyan határozatot, amellyel visszavonja az anyanyelvû oktatás korlátozásával kapcsolatban tett elvi engedményeket (a földrajz és a történelem román nyelvû oktatása), egyben érje el a magyar tanítók és óvónôk diszkriminatív versenyvizsgáztatásának módosítását, és jelentse ki, hogy a továbbiakban elvi kérdésekben nem engedi meg a kompromisszumot.

2. Folyamatosan hívja fel a közvélemény figyelmét arra a veszélyre, amelyet a magyar tanulók román nyelvû iskolázása jelent. Jelenleg legalább ötvenezer magyar gyermek végzi tanulmányait román tagozaton, és ez a szám évrôl évre növekszik. Közéleti személyiségeink, érdekképviseleti szervezetünk vezetôi, az egyházak, pedagógusaink tudatosítsák a szülôkben a felelôsséget gyermekeik jövôje iránt, és hívják fel a figyelmet arra, hogy ez a jövô az erdélyi magyarság jövôje is egyben. Ugyanakkor lényegesen javítani kell a magyar nyelvû közoktatás színvonalát, eredményességét. Nem lehet beletörôdni abba, hogy egyre kevesebb gyermek tanul tovább, és nem lehet mindezért kizárólag a gyerekekre és a szülôkre hárítani a felelôsséget. Sajnos nagyon sok olyan döntés születik, amely egyáltalán nincs tekintettel a minôség alapvetô követelményeire.

3. Az erdélyi szellemiségnek megfelelôen a kétnyelvûségnek legalább részben kölcsönösnek kellene lennie, ezért szorgalmazni kell a kisebbségi nyelvek fakultatív oktatását a többségi iskolákban.

4. Oktatási képviseletünk utasítsa el minden, tartalmával vagy magyartalan és szakszerûtlen nyelvével fertôzô tankönyv megjelenését és használatát, figyeljen arra, hogy a többségi diákok kezébe ne kerülhessen magyarellenes vagy uszító, magyar ellenségképet propagáló, fontos történelmi vagy jelenkori tényeket torzító vagy elhallgató tankönyv.

5. Vizsgálja felül a köztisztségviselôk jogállásáról szóló törvénnyel és általában az anyanyelv hivatali használatával kapcsolatos egyezkedések eredményeit, és a továbbiakban is ragaszkodjon ahhoz, hogy azokban a helységekben, ahol a nemzeti kisebbségek egy bizonyos részarányt képviselnek, megteremtôdjön az anyanyelv használatának szabadsága és lehetôsége.

Az RMDSZ képviselôi és tisztségviselôi erôsítsék a magyar nyelv közéleti szerepét, példájukkal bátorítsanak másokat is az anyanyelv használatára. A kisebbség emberi méltóságához ez is hozzátartozik: az anyanyelv vállalása, a hûség az anyanyelvhez, a nemzeti közösség nyelvi és mûvelôdési hagyományaihoz.

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöksége:
Péntek János, Török Katalin, Ördög-Gyárfás Lajos,
Zsigmond Emese,
TapodiZsuzsa,
Zsigmond Gyôzô,
Mészely József
Sepsiszentgyörgy, 1999. május 11.

Az RMDSZ nemzeti liberális platformja által megfogalmazott és a 6. RMDSZ-kongresszus másfél száz küldöttjének aláírását bíró, az Amerikai Egyesült Államok elnökéhez, William Jefferson Clintonhoz intézett nyílt levél nagy visszhangot váltott ki mind a romániai, mind a külföldi politikai és sajtókörökben. Emil Constantinescu román államelnök elítélôen nyilatkozott róla, a nacionalista román sajtó gyalázkodva hördült fel. Markó Béla RMDSZ-elnök elhatárolódva magyarázkodott, de azt újfent elismerte: elsietett volt modellként emlegetni Romániát a kisebbségi kérdés megoldását illetôen. Ugyan- akkor némiképp csúsztatva bizonygatta a Magyar Televízió Aktuális címû mûsorában, hogy a levelet a kongresszus elutasította, hiszen nem is fogadhatta el RMDSZ-dokumentumként, ugyanis a szerzôk nem terjesztették azt elfogadásra a kongresszus elé az ott uralkodó erôviszonyok ismeretében...

Igen Tisztelt Elnök Úr!

Közösségünk, az erdélyi magyarság, a térség többi népéhez hasonlóan, lélegzetvisszafojtva figyeli a közelünkben zajló háború végkifejletét. Ha Milosevics etnikai tisztogató háborúja sikerrel járna, az nemcsak a vajdasági magyarok eddig is jelentôs véráldozatát növelné, hanem bátorításként hatna a hasonló szándékú romániai etnokrata erôkre is. Ellenkezô esetben Európa keleti részein is megszilárdulhatnak az emberi egyéni és közösségi jogok, reális esélyt kap a méltányosság, megerôsödnek a szubszidiáris struktúrák, a belülrôl jövô stabilitás.

Ebben a feszült, háborús légkörben Elnök Úr, az Ön kijelentései sorsformáló jelentôséget kaphatnak. Szíves engedelmét és türelmét kérjük, hogy egy sor olyan tényre rávilágítsunk, melyek úgy tûnik, elkerülték a figyelmét akkor, amikor a román kisebbségpolitikát követendô példaként említette.

Az erdélyi magyarságot igazságtalan békediktátumok kényszerítették az 1918. december 22-ei kolozsvári népgyûlésen kinyilvánított akarata ellenére a számára idegen, délromán értékvilág fennhatósága alá. Az elmúlt évtizedek során irányunkban kifejtett többségi politika megfosztott minket attól, hogy saját szülôföldünkön, Erdélyben, amelyhez több mint 1000 éves történelmünk fûz, otthon érezhessük magunkat.

Nyomatékosan felhívjuk a figyelmet arra, hogy esetünkben a probléma nem etnikai, azaz nem a két nép között lép fel, hanem etnopolitikai: a többségi délromán politikum és a magyar közösség között feszül. Az évszázados együttlét az erdélyi románságot - a jövô kihívásának küszöbén - természetes szövetségesünkké teheti. Ezzel szemben Trianon óta a mind a mai napig túlnyomóan délromán politikai elit célja - függetlenül a társadalmi rendszertôl - az etnokulturálisan homogén, egységes nemzetállam megteremtése. Ennek az akaratnak esett áldozatul a második világháború alatt, a némettôl függetlenül végrehajtott román holocaust keretében, több száz ezer zsidó és cigány, majd vándorolt ki késôbb, a diszkriminatív meghurcoltatást követôen több száz ezer német. Az erdélyi magyarok közül is eddig több mint egymillióan kényszerültek és kényszerülnek jelenleg is szülôföldjük elhagyására.

Mi, erdélyi magyarok elmondhatjuk, hogy tíz évvel a kommunizmus bukása után sem teljesítették alapvetô rehabilitációs követeléseinket. Egyházaink és világi közösségeink nem kapták vissza a kommunisták által elkobzott tulajdonaikat. A privatizációs folyamatból messzemenôen kiszorítottak, a Ceausescu által megszüntetett magyar autonóm tartományról és magyar egyetemünkrôl a mai délromán politikum hallani sem akar, kultúránkat továbbra is a román többség tanügyi gyámkodása fojtogatja. A román etnopolitika 80 éve követett homogenizációs célkitûzéseit ôshonos nemzeti közösségünk összetartó erejének gyengítésével, tagjainak asszimilálásával vagy Romániából való kiszorításával kívánja elérni. A román hadseregnek és csendôrségnek a többségi magyar területekre való erôltetett és érthetetlen telepítése is ezt a célt szolgálja.

Történik mindez annak ellenére, hogy az erdélyi magyar politika módszerei demokratikusak, célja a decentralizált közösségek létrehozása és annak megerôsítése, megalapozott polgári jólétének megteremtése. Mi, ellentétben a koszovói albánokkal, nem a passzív elszigetelôdés politikáját, hanem a parlamenti, sôt kormányzati szerepet is vállaltuk, amely azonban valós eredményeket nem hozott, hanem csupán a román kirakatpolitika leghatásosabb eszközének bizonyult.

Lehet, Elnök úr, ezt a politikát kisebbségvédelmi modellként emlegetni? Pusztán attól válna modellé ez a politika, hogy Romániában hallgatnak a fegyverek?

Elnök Úr, Romániában a magyar nemzeti közösség helyzete nincs megoldva!

Isten ôrizzen meg bármely kisebbségbe szorított nemzeti közösséget attól, hogy a román modell legyen üdvözülésének garanciája!

Elnök Úr, szorongatott helyzetünkben reményt és bizakodást ad nekünk az a tény, hogy az egyéni és közösségi emberi jogokat az államok szuverenitása fölé helyezve az Egyesült Államok és partnerei egy létében veszélyeztetett kisebbség védelmére keltek.

Arra kérjük Önt, hogy szorgalmazza helyzetünk monitorizálását, és gyôzôdjön meg minderrôl.

Arra kérjük, vesse latba befolyását, hogy a román politikum üljön le ahhoz az ügyünket rendezni hivatott összpolitikai kerekasztalhoz, amit az RMDSZ már nyolc éve sürget, hiszen e feladat ellátására a román parlament elvi és gyakorlati okokból alkalmatlan.

Arra kérjük, Elnök úr, hogy Románia atlanti integrációjának folyamatában fektessen különleges hangsúlyt az ország nemzeti közösségei helyzetének méltányos, a közösségi önkormányzaton alapuló rendezésére. Az elmúlt évtized balkáni tragédiái nagyrészt elkerülhetôk lettek volna, ha az idejében létrejött közösségi autonómiák kifejthették volna stabilizáló, otthonteremtô hatásukat.

Áldást kérünk Önre, nemes fáradozásaira. Tisztelettel és nagyrabecsüléssel

A Romániai Magyar
Demokrata Szövetség
VI. Kongresszusának
alulírott részvevôi
Kelt Csíkszeredában,
1999. május 15-én

- A kisebbségi nyelvtörvénytervezet elkészítését a Koalíciós Tanács a kormányra hárította. A szándékok szerint április végéig kellett volna a javaslatot a Koalíciós Tanácsban megvitatni. Mi teljesült e téren s várható-e, hogy a júniusi parlamenti elfogadás elé nem gördülnek váratlan akadályok?

- Sajnálattal kell megállapítanom, hogy a kisebbségek nyelvhasználatáról szóló törvény tartalma is és elfogadásának módja is egyértelmûen politikai kérdéssé vált. A jelek szerint a szlovákiai politika még nincs azon a szinten, hogy tárgyszerûen tudna a nyelvi kérdésrôl vitázni, elsôsorban szakmai tények alapján. A kormány a múlt év novemberében engem bízott meg a törvény elôkészítési folyamatának felügyeletével. A kormánybeli félelmeket látva az MKP jogászait kértem fel egy munkaváltozat elkészítésére, ez januárra meg is valósult. Koalíciós partnereink számára azonban gondot jelentett mind a törvény tartalma, mind az a tény is, hogy a tervezetet az MKP készítette el. Szerintük a nacionalista ellenzék azt állíthatja, hogy a kormánykoalíciónak úgymond a magyarok diktálnak. Erre én azt javaslom, készítsen a kormány is egy tervezetet, s próbáljuk meg a kettôt összecsiszolni. Ehhez politikai megrendelés szükségeltetett, az alapelvekben februárban meg is egyezett a politikusokból és szakértôkbôl álló nyolctagú bizottság - a sokat emlegetett négy probléma kivételével. A nevetséges helyzet ezután következett, amikor Fogas és Knazko urak egymásra mutogattak, kinek kellene lépnie. Végül is - erôs nyugati nyomásra - április végére elkészült egy munkajavaslat, amely szakmailag sokkal gyengébb az MKP javaslatánál. Itt tartunk most, a két javaslatból lehet egy elfogadható nyelvtörvényt készíteni, ehhez azonban a kormánykoalíció egy részének le kell gyôznie félelmeit. Azt is fontosnak tarta-nám elkerülni, hogy a kisebbségi nyelvvédelmi törvény az elnökválasztási kampány fô témájává váljék.

- Vitatott kérdés az érvényességi küszöb. Az 1868-as magyar nemzetiségi törvény 20 százalékát megörökölte a T. G. Masaryk idején elfogadott nyelvtörvény, s az elmúlt évtizedek joggyakorlatában is ez a mennyiségi elv érvényesült. Mi az oka ön szerint a méltányosabb nyelvhasználati küszöbök elfogadásának?

- Az emberi kicsinyesség és az ebbôl fakadó félelmek. A 10 százalékos küszöb nem a magyar közösség, hanem elsôsorban a számban kisebb közösségek számára lenne fontos.

- Az Európai Unió kisebbségi fôbiztosa mennyire volt elégedett a kialakult helyzettel, s tanácsai közül mit kellene az illetékes szerveknek megszívlelniük?

- Van der Broek úr pozsonyi látogatása alkalmával három dolgot hangsúlyozott. Elôször is méltányolta az eddig megvalósult pozitív változásokat. Másodszor elmondta, hogy a koszovói válság hátterében újra fontos hangsúlyozni a pozitív kisebbségpolitika megvalósításának szükségességét.

Az EU az eddiginél is jobban oda fog figyelni erre a kérdésre. Hangsúlyozta továbbá, mennyire fontos a kisebbségi nyelvek védelmérôl szóló törvény mielôbbi elfogadása Szlovákia EU-esélyei megítélésének szempontjából. A törvény elfogadása egyben tesztnek tekinthetô a szlovák kormány integrációs szándékai valós voltát illetôen.

Fónod Zoltán

Nem sok jóval kecsegtetnek a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvény kidolgozásával kapcsolatos hírek. Édeskevés az a híranyag, amit a törvény elôkészítésérôl kiszivárogtatnak az illetékesek. Az ilyen hírközlésbôl nem nyer áttekintést az olvasó.

A tudósítások ugyanis minden konkrétumot nélkülöznek a nyelvtörvény tartalmáról. Mindössze annyit tudunk, hogy az MKP tervezetét elutasította a Koalíciós Tanács, és döntése értelmében a kormány tervezetét vitatja majd meg a parlament. A szûkszavú hírforrásokból az is kikövetkeztethetô, hogy Lubomír Fogas a kormány törvényhozásért felelôs alelnöke - csak úgy, egy szál magában - már meg is alkotta a kisebbségi nyelvtörvény paragrafizált változatát.

Az ügy körüli huzavonában az a legelkeserítôbb, hogy a magyar politikusok sem állnak elô tényekkel. Pedig a szlovákiai magyar pontosan tudni akarja, milyen célokat fogalmazott meg az MKP saját törvénytervezetében, és ebbôl mit sikerült elfogadtatnia a parlamentben. Már a koalíciós tárgyalások során igen magas árat fizettünk kormánytagságunkért. Többek között le kellett mondanunk az önálló magyar egyetemrôl, az autonómia valamennyi formájáról, a benesi dekrétumok revíziójáról.

Vegyük már végre észre, hogy minket mindig kényszerpályára szorítanak a többségi nemzet politikusai. Szerintük sosem alkalmas az idôpont sérelmeink és elvárásaink köntörfalazás nélküli megfogalmazására. Örökké ismétlik az agyoncsépelt érveket: várjatok még ezzel, mert ez rossz visszhangot váltana ki a szlovákság körében! Nem támogathatunk titeket, mivel ezzel szimpatizánsaink táborát csökkentenénk, oldjuk meg elôször az égetô gazdasági problémákat, és azután foglalkozzunk nemzetiségi kérdésekkel stb. Végsô indokként elôszeretettel vetik be ellenünk a következô megfogalmazást: Mit akartok, balkáni állapotokat?! Teljesen feje tetejére állított logikával ezt veti a szemére a jogos igényeiért küzdônek az, aki nem hajlandó ezeket teljesíteni.

Tudom, az új kormány sem kisebbségbarát. Nehéz kormánytagként tisztességesen képviselni érdekeinket, mert ez szinte állandóan nézeteltérésekkel, konfliktusokkal jár. A választók bátor kiállást, eredményes érdekképviseletet, a megoldásra váró problémák folyamatos felvetését várják el a képviselôiktôl.

A kisebbségi nyelvtörvény kapcsán semmi esetre sem lehetünk engedékenyek. Az EU-országok június végi tanácskozása miatt Szlovákiának érdeke a nyelvtörvény sürgôs elfogadása. Jól gondolják meg parlamenti képviselôink, hogy milyen kisebbségi nyelvtörvényhez adják nevüket.

Együd László
(Pozsony)

Mi mást tehetnék?

Olvas(gat)hatnék például újságokat, de nincsen rá pénzem. De ha lenne rá pénzem, akkor sem biztos, hogy olvasnék, a lapok tetemes része - úgymond - kormánypárti, ha pontosabban fogalmazok: erôltetetten kormánypárti, magyarra fordítva a szót: mérsékelt, ha pontosabban fogalmazok: erôltetetten mérsékelt... ez pedig untat. Mint minden, ami erôltetett. De nincsen rá idôm sem. De ha lenne - pedig nincs. Nálamnál okosabb fejek ugyanis elmagyarázták a televízióban, hogy a mi sajátságos román kapitalizmusunkban az idô - pénz. Azóta se idôm, se pénzem...

Akkor hát... tévézek.

Bámulom az üvegdobozt.

Azt mondja rá az asszony: addig sem kell gondolkozni!

Ebben van valami...

(Csak úgy zárójelben mondom el: drága jó erdélyi magyar kismama, fogalmad sincs róla, mit teszel, amikor a csecsemôddel a karodon csak úgy leülsz a televízió elé, mert éppen a Szívtipró gimi 116. része megy, "tavaly még anyuci is gimnáziumba járt ugyebár?!", te sem tudod, mit teszel, drága jó erdélyi magyar apa, amikor felcsattansz: olyat csapok rád, ha nem tudom megnézni tôled a Bushidó kardját ismétlésben, kölyök, mert tegnap az anyád Elsô csókja miatt nem láthattam az eredetit... Elnézést, nem tévéellenes kampányt akarok folytatni, utóvégre demokráciában élünk, mindenre van megoldás: két tévékészüléket kell venni, sôt - hármat! Egyet a gyereknek is...)

Mondom: tévézek, mi mást tehetnék, így kerülök például emberközelbe Iliescu mosolyával, mostanában mintha egyre gyakrabban. Ó, ez a mosoly beragyogja a szobámat, amióta tévézek, ez a - hôsies, hogy úgy mondjam, forradalmi - mosoly nekem minden pénzt megér (valaki nem tud egy széles képernyôjû, másodkézbôl való olcsón eladó tévékészüléket?)...

De így kerülök emberközelbe például Schwarzeneggerrel és a Megaerôs lányokkal, Tarzannal és Arabellával, mármint a Kiesbauerrel, ha nem tudnád.

Te, láttad a Bullyparádét a múltkor éjfélkor? Hát, apám, az egy o'an fasza dolog volt, amikor az a kéjüreg elkezdte mozgatni a dingidongit, hidd el, Öcsi, te is magadmotoztál volna...

Azt viszont még jobban élve- zem, amikor úgy estefelé - felhôbe hanyatlott a Drégeli rom már - négy-öt politikusunk összeül, és egymás szájából kapkodják ki (Balkán!) a nagy, büdös - semmit.

Vagy a mi sajátosan egyéni, igazi dákoromán nyereménymûsorainkat! Te Jóságos Isten, hogy én azt hogy élvezem! Találja ki Ön is, nyerjen Ön is milliókat! Figyeljen! A ruha leseprésére szolgál! Az elsô betû K! Most figyeljen! A további betûk: EFE! Na kitalálta?! Akkor hívja a 06-06-106-ot! Ne szalassza el! Önbôl is lehet milliomos!

Azért töredelmesen bevallom: leginkább a reklámokat kedvelem.

Betege vagyok a reklámjainknak. Naponta órákat áldozok rá, lélegzetvisszafojtva drukkolok a Dosia-malacnak ("Calitate la un pret cumsecade!" Minôség megfelelô áron!). A Coca-Colának! Az Aquafreshnek! Mindennek! Odavagyok a reklámjainkért!

Azért lenne egy javaslatom...

Végül is itt éltem le az életemet. Ismerem ezt az országot. Én - kereskedelmi tévé ide vagy oda - úgy kezdeném például a tampont reklámozni, hogy:

Hölgyeim és Kisasszonykáim! Doamnelor si domnisoarelor! Mesdames et Mesdemoiselles! (Figyelik-e, hogy milyen multikulturális vagyok?) Mielôtt a tampont felhelyezzük, meg kell mosni! Nem a tampont! Az ugyanis - tiszta!

S akkor már léptünk is egy nagyot Európa felé.

Györffi Kálmán

A Nagyváradi Állami Bábszínház magyar tagozata a Festum Varadinum hetében mutatta be az Oz, a nagy varázsló címû zenés mesejátékot. Frank L. Baum közismert mûvébôl Fehér József írt - nagy találékonysággal és hozzáértô rafinériával - egy humoros, nagyon is áthallásos, utalásaiban a politizáló felnôtteknek is szóló változatot, amelyet Hajdu Géza, a Szigligeti Társulat mûvésze vendégként dramatizált és rendezett. A Fekete Sas-palotában mûködô bábszínház fiatal kollektívája (Stéfán Bodor Mária, Németi Emese, Birtalan Katalin, Szôke Kavinszki András, Lélek Sándor Tibor, Daróczi István, Szentpéteri Lenke, Karácsony Judit, Szabó Barna, Rusz Csaba, Meleg Hortenzia, Dombi István, Dobai Imre) parádés elôadással rukkolt ki, amely a hozzáértôk szerint jobban sikerült, mint az egy évtizeddel korábban a Bémer téri kôszínházban "profi színmûvészek" által bemutatott produkció. A kisebb tér, a rendezôi ötletek, a "jádzó személyek" beleérzôképessége, a kiváló jelmezek (Csûri Emese), a funkcionális díszlet (Trifán László) és nem utolsósorban a fülbemászó muzsika (Szôke Kavinszki András) - együttes hatásként váltották ki az osztatlan sikert. A majd kétórás produkció mindvégig képes ébren tartani a legkisebbek érdeklôdését is, ami bizony nagy szó. Érdemes lenne ezt az elôadást néhány turné keretében elvinni Erdély legtöbb magyarlakta településére.

Május 14-én jelentették be hivatalosan Csíkszeredában: megnyitotta kapuit a város elsô hivatásos színháza, a Játékszín. Az önkormányzat támogatásával megalakult csíki teátrum elsô bemutatójára (Szép Ernô: Vôlegény) idén ôsszel kerül sor, jelenleg a társulatszervezés és intézményépítés folyik. Parászka Miklóst hívták meg mûvészeti vezetônek, az új "székely színháznak" a Városi Mûvelôdési Ház (képünkön) ad egyelôre otthont. Az alábbiakban Enyedi Sándor budapesti színháztörténész könyvébôl idézzük a vonatkozó fejezetet.

Hargita megye jelenlegi székhelye a múlt században a fôútvonalaktól távol esô székely kisváros volt. Az 1910-es népszámláláskor a város lakóinak száma 3701, ebbôl 3591 magyar nemzetiségû. E szócikk a hivatásos színjátszás történetével foglalkozik, de nem mellôzhetô, hogy a közeli Csíksomlyón közel háromszáz évvel korábban már kialakult a liturgikus és iskolaszínjátszás hagyománya. 1971 novemberében a Hargita megyei mûvelôdési szervek egyhetes ünnepségsorozatot (tudományos ülésszakot, kiállítást stb.) szerveztek a csíksomlyói színjátszás 250. évfordulójára emlékezve. (Elôre, 1971. december 1.) A világszínjátszás elterjedése és eseményeinek gyakorisága a 19. század második felétôl figyelhetô meg. 1871 augusztus- szeptemberében Gyôrffy Antal, 1875 tavaszán Jakabffy Gábor, 1879 nyarán Nyéki János társulata játszott. Az 1882 júliusában itt mûködô Váradi Ferenc színigazgató megnyerte vendégfellépésre Molnár György drámai színészt, a késôbbi rendezôt. Többek között a Molière élete és halála címû darab címszerepét alakította nagy sikerrel. Csíkszeredai vendégjátéka alkalmából felszólította a helyi közönséget, hogy akik színháztörténeti emléktárgyakkal rendelkeznek, a belépôhelyek ellenében bocsássák a színháztörténeti kutatások rendelkezésére. (Ekkor már gyûjtötte a forrásanyagot a késôbbi színháztörténeti szakmunkáihoz.) 1887 decemberében O. Völgyi József társulata hat elôadásra kapott engedélyt, innen Gyergyószentmiklósra mentek. 1890 január-februárjában Zoltán Gyula, 1892 januárjában Kovács József, 1894 júliusában Kömley Gyula társulata játszott. Az utóbbi pesti vendéget is hozott a Nemzeti Színházból: Zilahy Gyulát. Tóth Ede A kíntornás család címû darab mellett a mûsor javát a népszínmûvek alkották. Többször játszott a városban Monory Sándor társulata is. 1898-ban például szeptember 3-ától 18-áig játszottak itt, többek között elôadták A folt, amely tisztít, a Parasztbecsület címû operát, a Cigányt, és a Dreyfuss kapitánnyal fejezték be. 1899. április 3-án kezdte meg vendégjátékát Romváry V. Lajos huszonnégy tagú társulata. 1899 októberében Havi Lajos társulata kezdte a játékokat 7-én. A színhely a Csillag vendéglô nagyterme, ahová Monory Sándor 1900-ban is visszatért színészeivel. 1901-ben is két társulat jelentkezett: február 11-étôl Szabadhegyi Aladár társulata mûködött itt egy hónapon át, a közönség láthatta a Cigánybárót, az Ármány és szerelmet, a Rómeó és Júliát. A szeptemberben itt játszó Dombay Mihály társulata viszont a Bánk bánt adta elô - más darabok mellett. 1902 októberében Kôvi Ede társulatának vendégjátékát két éven át a helyi mûkedvelôk folytatták. 1904 áprilisában kezdte vendégjátékát Szalkay Lajos társulata fôleg operettekbôl álló mûsorral, de a drámák között látható volt Gorkij Éjjeli menedékhelye is. A következô évben sem szüneteltek a színielôadások, de a teljes színi élet feltárására további kutatásokra van szükség. 1907. január 21-étôl Fehér Károly társulata új volt a városban, de az évek folyamán régi ismerôs lett: 1912-ig minden évben eljött a városba színészeivel, akik között nevesebbek is voltak, mint Cserey Irma, Héczey Irma - a két, maga korában vidéken ismert primadonna. 1909. január 24-én színháztörténeti eseményre is sor került: bemutatásra került a Bánk bán, amely itt, mint elôbb olvashattuk, nem ôsbemutató ugyan, de olyan elôadás, amelynek ismerjük a fontosabb szereplôit. A címszerepet Szathmáry Lajos, Gertrudist Kulinyi Ilona, Melindát Jobay Nusi alakította. És Kulinyi Karola címszereplésével került színre Bródy Sándor Tanítónôje is. Az 1911. január 24-én Shakespeare Rómeó és Júliájának címszerepeit Zilahy János és Spóner Ilona alakította. Az 1912-es - immár a harmadik - Bánk bán-elôadás (február 9.) Tompa Kálmán színigazgató nevéhez fûzôdött: a címszerep eljátszása mellett az elôadás rendezôje is ô volt. (Gertrudis: Saáry Erzsébet, Melinda: Tompa Irma, Tiborc: Makay Elemér volt.) Bár ôk január-februárban mûködtek itt, a téli szezonra is ôk tértek vissza néhány új taggal kiegészülve. Itt mutatkozott be elôször egy ifjú "primadonnajelölt", Buday Ilona, aki Bessyt játszotta a Leányvásárban, Jembach festôné az Eszemadta címû darabban, de Az asszonyfaló, a Tengerész Kató, a Gyimesi vadvirág nôi fôszerepét is ô alakította, és természetesen ô lett a Cigányszerelem kacér Körösházy Ilonája. Január 9-én tartották utolsó elôadásukat, Molnár Ferenc A farkas címû darabját adták elô. 1914: Szabados Laszló társulata vendégszerepel, és ô is pesti vendégszereplôkkel igyekszik a közönség érdeklôdését ébren tartani: fontos drámai szerepekben Fáy Szeréna és a kolozsvári Hegyi Lili lépett fel, az utóbbi fôleg operettek fôszerepében, Stuart Mária megszemélyesítése mellett az ô nevéhez fûzôdött a Sybill címszerepének eljátszása. 1915. április 3-ától Fehér Vilmos, 1918. július 1-jétôl Mezei Kálmán társulata játszott. A két világháború közötti idôszakban az erdélyi vándortársulatok szerepeltek. 1926 januárjában például Gáspár Jenô társulata; többek között a Marcsa katonája, Marinka, a táncosnô, Az ördög, az Orlov került színre, a szereplôk között ott volt Hevessy Miklós, Felhô Ervin, Lázár Hilda, Halmos Mici, Gálffy Nusi, Salgó Jenô. 1941 decemberében érkezett vendégjátékra a Thuróczy Gyula vezette Székelyföldi Színház. A Szabin nôk elrablása, Klotild néni, Akárki (Jederman), a Farsangi esküvô és hasonló darabok kerültek a nézôk elé. A Székelyföldi Színház az utolsó három-négy évben többször is játszott a városban. A második világháború után - a megnövekedett lakosság igényeit szolgálva - az erdélyi lapok több ízben felvetették egy csíkszeredai központi állandó magyar nyelvû színház létrehozásának szükségességét, de erre mindmáig nem került sor. Az erdélyi magyar társulatok olykor-olykor eljutottak a városba, s közben a városi Mûvelôdési Ház mellett évtizedeken keresztül mûködött a város Népszínháza, amely számos darabot adott elô.

Régi olvasónk, dr. Varga Dezsô székelyhídi állatorvos a szerkesztôséghez írt levelében azt kéri, hogy foglalkozzunk egy cikk erejéig a betegséggel. Komolyan véve a feladatot, elôször néhány orvosi könyvet és lexikont lapoztam fel. Azért, hogy alaposan tájékozódjam, elballagtam a nagyváradi ideg- és elmegyógyászati kórházba, közismert nevén a "hatosba", ám a kollégák szerencsére nem tudtak bemutatni Alzheimer-kóros beteget. Végezetül néhány gyógyszerész kollégával is tárgyaltam a témáról.

Az Alzheimer-kórt tanultuk az egyetemen az elmegyógyászaton, ám közel 41 éves munkám során mindössze egyetlen esettel volt találkozásom: egy 45 éves férfit ért ez a szerencsétlen betegség, és bizony rövid idô alatt a halálához is vezetett. Az utóbbi 20-25 évben viszont láttam számos idôs szellemi leépülésben szenvedôt, ám ez még nem Alzheimer-kór!

Régebben falun valahogy nem volt divat az elbutulás; a hagyományos földmûvelôk egyszerû mindennapjaikban munkával, állandó elfoglaltsággal töltötték az idejüket, a 80-90 évesek is, sôt volt egy 106 éves korában elhunyt öreg cigány bácsi, aki még túl a százon is kijárt az erdôre egy kis hát rôzséért. Az öregasszonyok vigyáztak az unokákra, dédunokákra, etették a csirkéket, libákat; az öregemberek a nyári dologidôben vigyáztak a házra, tüzelôt készítettek be, fogadták a hazatérô jószágot, s ha más dolguk nem akadt, pipázgatva beszélgettek a ház elôtti padon. A mostanában igen gyakori agylágyulás, szellemi elsivárosodás, elbutulás egyik oka talán az öregek elmagányosodása.

Visszatérve az Alzheimer-kórra, vizsgáljuk meg a betegséget és annak tüneteit. Alois Alzheimer írt róla elôször, akinek a sors viszonylag rövid életet adott: 51 évet. Ideggyógyászként megfigyelte, hogy jól körülírható kórkép az emberi élet 40-60. évei körül jelentkezô öregkor elôtti dementia, azaz elbutulás. A betegség legfôbb tünetei az afázia (a központi idegrendszer zavara, a beszéd- és íráskészség elvesztése), az agnózia (az érzékelt tárgyak vagy személyek fel nem ismerése), valamint az apraxia (a begyakorolt mozgások elvégzési képességének elvesztése). Ehhez a hármas tünetcsoporthoz társulnak epilepsziás görcsök is. Már a század elején felismerték, hogy az Alzheimer-kórhoz az agyvelô súlyos sorvadása társul az idegsejtek nagymértékû károsodásával. (Megjegyzendô, hogy a betegség nôknél gyakoribb.) Késôbb a kutatók egész serege foglalkozott a kórképpel a világ minden táján. Az agyvelô általános sorvadásával járó betegség rendszerint 2-4 év alatt szinte megállíthatatlanul halálhoz vezet, szemben az idôskori elbutulással, amely sokkal hosszabb lefolyású. A tünetek egyre súlyosabbak és sajnos a kezelés nem hoz javulást, nagy eredmény, ha a rosz-szabbodást késlelteti.

Eredete ismeretlen, vannak megfigyelések családi halmozódásra. Ma már bizonyos, hogy a károsodás kiváltója biokémiai enzimfolyamat az idegsejtekben. Egy bizonyos, elôször a szellemi, lelki folyamatok teljes egésze érintett, aztán a idegrendszer valamennyi funkciója súlyos zavarokat mutat. A betegség gyorsan halad a rosszabbodás útján. Az elsô tünetek nem egyértelmûek, sok más betegségre lehetnek jellemzôk az érelmeszesedéstôl az idegkimerülésig, hiszen fejfájás, szédülés, fáradékonyság a leggyakoribb panasz. Amikor a hatástalan kezelés után jelentkezik a feledékenység, majd az afázia és az elbutulás enyhébb formája, már nincs kétség a diagnózis felôl. Elôbb csak szavak, kifejezések nem jutnak eszébe a betegnek, aztán a megmutatott tárgyakat sem képes megnevezni. Ha kezébe adnak egy doboz gyufát vagy egy ollót, fogalma sincs, mit lehet velük kezdeni. Az elbutulás folyamata nagyon gyors, rövid idô múlva már nem képesek felismerni és megnevezni a színeket, a formákat, a mindennapi életben használt tárgyakat. Emlékeikbôl kiesik a legközelebbi hozzátartozók neve és alakja. Ebben az állapotban gyakran eltévednek, elkóborolnak, nem csavargási hajlamból, hanem egyszerûen nem találnak haza. Ilyenkor már teljes az érzelmi elsivárosodás, az ítélôképesség teljes hiánya, gyakran megjelennek az egyes elmebetegségekre jellemzô téveszmék is, és beáll a szellemi élet teljes csôdje. Késôbb már saját személyükre vonatkozó ismereteik is elhalványulnak, az alapvetô létfenntartási reflexek is súlyosan károsodnak, fellép a nyelési nehézség, majd a többi életfunkció is rosszabbodik. A végsô stádium már rendszerint olyan súlyos, hogy mind a beteg, mind a hozzátartozók számára megváltás a halál.

Némi reményre ad okot, hogy kísérleti stádiumban vannak már olyan gyógyszerek, amelyek javítják a beteg állapotát, csökkentik a gondozási költségeket, ám a végkifejletet nem képesek megakadályozni. Ezek még igen drága orvosságok és sajnos elég sok a mellékhatásuk. A világhírû Bayer gyógyszergyár a forgalmazás elôtt függesztette fel az utolsó kísérleteket, mert nagyfokú izomgyengeség kísérte a készítmény alkalmazását.

A kérdéssel tehát foglalkoznak, és bizonyos, hogy a jövôben, az orvostudomány rohamos fejlôdésével, megtalálják a gyógymódját ennek az egyelôre halálos kórnak.

Dr. Jósa Piroska

A Felkínálom Marketing Manager Center (FMMC) 1984 óta mûködik Magyarországon azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson vállalkozóknak, cégeknek bel- és külföldi üzleti, kereskedelmi ügyletek lebonyolítására, partnerkapcsolatok kiépítésére. A folyamatosan épülô hálózat hivatalos képviselôje ez év elejétôl az aradi székhelyû NOVOBYT Kft. Leendô partnereik figyelmébe ajánlják üzleti ajánlataikat. Részletes tájékoztatás a következô telefonszámokon: 057/ 25-18-27, illetve 092/81-41-80 (mobil).

TKI 5383/EL

Német kereskedelmi vállalat használt haszonjármûvek széles skáláját kínálja.

ÚKE 5340/EL

Angol cég különféle újdonságnak számító termékek értékesítését vállalná az angol piacon. Ajánlatokat kér.

ÚKI 4752/1/EL

Magyar feltaláló partnerünk találmányának gyártásához partnereket keresünk. A termék egy légpárnás kerékpárnyereg, mely feltehetôen világszerte nagy érdeklôdésre tarthat számot.

VEGY 4030/1/EL

Partnerünk ajánlja az általa gyártott tamponbevezetô csöveket, kötszer gyártásához speciális kicsípô és vágó szerszámokat, szálvágó késeket, valamint ajánlja szabad lakatosipari kapacitását.

VEGY 4189/1/EL

Partnerünk ajánl saját szabadalma alapján olyan csôbilincseket, amelyek alkalmasak a viszonylag nagy átmérôjû és hosszú erômûi és hûtôipari csôvezetékek szigetelésére és az alátámasztási lehetôség megteremtésére, ajánlja komplett gépparkkal szabad lakatosipari kapacitását.

VEGY 4755/1/EL

Budapesti rendszertagunk vállalja csomagoló és kiszerelô berendezések, egyedi gépek, komplett üzemek (flakon-, üvegtöltô vonalak, zsák-, zacskótöltô, mérlegek stb.) tervezését gyártását, beüzemelését.

VEGY 4842/21/EL

Fémmegmunkálással, felületkezeléssel, mezôgazdasági és erdészeti gépek gyártásával, élelmiszeripari gépek gyártásával, termelôgépek és berendezések nagykereskedelmével foglalkozó cég ajánlja kis- és középüzemek részére száraztésztagyártó gépeit, gyártósorait, teflonos tésztamatricákkal.

VEGY 5045/1/EL

Elektronikus alkoholtesztet ajánl partnerünk viszonteladóknak, mely néhány mondat alapján jelzi és rögzíti az alkoholszintet.

VEGY 5362/31/EL

Partnerünk élelmiszer-, vendéglátóipari gépek, berendezések (speciális területe a csapolófejek és pultok) forgalmazásával, beszerelésével és szervizelésével foglalkozik. Profiljába tartozik az éttermek, szállodák konyhájának gépesítése, bárpultok telepítése. Várja bel- és külföldi partnerek megbízásait.

VEGY 5423/EL

Német vállalat autógumifelújító vagy használt autógumikat forgalmazó céggel keres kapcsolatot.

VEGY 5496/EL

Amerikai cég ajánlata: háztetôk, mennyezetek tartosságát biztosító, általa kifejlesztett és gyártott termék (bevonat); ügynököt, forgalmazót keres, akinek szakmai tanácsadást nyújt, esetleg franchise keretében.

Babiloni postakocsi (4.)

Hugo Grotius, a nemzetközi jog atyja Hugo de Groot néven született a hollandiai Delft városában 1583-ban. Már kilencéves korában azzal kápráztatta el környezetét, hogy rendkívül könnyen írt latin nyelven verseket. 1594-ben - tizenegy évesen - beiratkozott a leideni egyetemre, ahol a neves protestáns filozófus, Josephus Scaliger tanítványa volt. Tartalmas klasszikus mûveltségre tett szert, jogi és filozófiai jártasságát tanárai is elismerték. Kivételes képességeire felfigyelt Hollandia fôtanácsadója, Johan van Oldenbarnevelt, aki 1598-ban kísérôként magával vitte arra a diplomáciai látogatásra, amelyen IV. Henrik francia király elé járult. Ugyanabban az évben - 15 éves korában - az orléans-i egyetemen megszerezte a jogtudományok doktora címet.

Hazájába visszatérve nagy lendülettel látott munkához. 1607-ben kinevezték Hollandia kincstári ügyvédjének. Oldenbarnevelt mellett dolgozva azt állította, hogy az államnak joga van beavatkozni a vallási harcokba, s az is megengedett, hogy a szinódus összeülése nélkül megoldjon bármilyen teológiai problémát, ha a köz érdeke és a béke azt megköveteli.

Móric, Oránia hercege Oldenbarnevelt és Grotius ellen hazaárulási pert indított. A börtönben Grotiust arra próbálták rávenni, hogy árulja el szellemi vezetôjét és barátját, Oldenbarneveltet, és ügyében vállalja el a közvádló szerepét. Ezt visszautasította, és csak két ízben jelent meg a bíróság elôtt. Beszélni és védeni szeretett volna, de a bírák az inkvizíciós eljárás elveit alkalmazva nem engdték meg; csupán igennel és nemmel válaszolhatott.

1619-ben Oldenbarneveltet kivégezték, Grotiust pedig életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Felesége, Maria van Reigersbergh elérte, hogy hetente látogathassa és könyveket vihessen neki. Több tanulmány vázlatát készítette el rabságban. 1621-ben sikerült megszöknie, abba a ládába bújva, melyben hitvese könyveket vitt neki. Barátai tanácsára Franciaországba szökött. Párizsban XIII. Lajos barátságosan fogadta, évjáradékot ígért neki, amit azonban igen rendszertelenül kapott.

Franciaországban maradt 1631 ôszéig. Összeütközésbe került Richelieu-vel, aki mindhiába próbálta rávenni, hogy Franciaország érdekeit szolgálva hazája ellen ténykedjen. Ebben az idôszakban sokat foglalkozott irodalmi és biblikus tanulmányokkal, publikálva ismert mûvét, a De verita religionis Christianae-t (A keresztény vallás igazságáról).

Frigyes Henrik (Orániai Móric utódja) lehetôvé tette az elüldözöttek visszatérését, így Grotius 1631 ôszén hazatérhetett Hollandiába, de nem maradhatott az országban, ha nem kér nyilvánosan bocsánatot, ezért ismét távozni kényszerült. Két év bizonytalanság és nehézség után Svédországba nevezték ki franciaországi nagykövetnek. Tíz éven keresztül tett eleget becsülettel a rábízott feladatnak, megvetve a diplomácia intrikáit. Munkája mellett tudományos tevékenységet is folytatott, amely egyre inkább eltávolította a diplomáciától. Ezért a svéd kancellár megbízta a francia Duncant, hogy figyelje és elôzze meg esetleges melléfogásait. Talán emiatt is kérte Grotius Krisztina királynôt, mentse fel nagyköveti feladatai alól.

1645-ben elhagyta Párizst, visszatért hazájába, ahol az immár kijáró tisztelettel fogadták. Késôbb újra Svédországba ment; a királynô az államtanácsnál kínált neki állást. Az ottani éghajlat azonban kedvezôtlenül befolyásolta egészségét. Hajóra szállt, valószínûleg haza akart utazni, de egy hatalmas vihar elsüllyesztette a hajót, az utasokat - köztük Grotiust is - Pomeránia partjaira vetette. Lübeck felé utazva megbetegedett, kénytelen volt Rostockban megállni. Élete utolsó napjait ebben a városban töltötte, 1645. augusztus 28-án, távol hazájától, 63 éves korában meghalt. Holltestét apja mellé temették a Delft városában lévô családi kriptába.

A következô részben arról az uralkodóról lesz szó, aki létrehozta az ókori világ egyik leghatalmasabb birodalmát kétszáz esztendôvel Nagy Sándor elôtt.

K. S.