tüske

Romániának 2228 millió dolláros követelése van - még 1989 elôttrôl. Ceausescu - nagyzási hóbortjában - miután letudta az ország küladósságait, tovább erôltette az exportot, és a harmadik világ fizetésképteleneinek hitelezett. Igy gyûlt fel az az adósság, amelyet az egymás nyomába lépô román kormányok sem képesek bevasalni. Az egyetlen ország, amelyik lefaragott az adósságából, Egyiptom. Turisztikai szolgáltatásokkal csökkenti adósságát, amely a múlt év végén már 5,8 millió dollárra zsugorodott.

Az összes adóst kenterbe veri Irak, a maga 1726 millió dolláros tartozásával, amelyet nem lehet kizárólag az ellene bevezetett embargóra hárítani. Dollárviszonylatban Szudán 171, Szíria 125, Mozambik 95, Líbia 43 millióval sáros. Konvertibilis rubelben Kuba adóssága 699 millió, Vietnamé 69, a Koreai NDK-é 8, Mongóliáé hárommillió.

Románia pedig futhat a pénze után. Fut is. Guineával tavaly végre sikerült megegyeznie: az afrikai köztársaság közel 15 millió dolláros adósságát kávéban kezdte törleszteni. Külön ügy Angola, Zambia és Peru együttesen 46,5 millió dollárra rúgó adóssága, amelyet megvásárolt egy erre szakosodott cég. Különösen hangzik, de vannak ilyenek. És nem is megy rosszul soruk. Névértékük 10-30 százalékán megvásárolják az adósságot, aztán az ô gondjuk, hogy abból mennyit hajtanak be. Rendszerint lánckereskedés folyik. Vevôt keresnek olyan árura, amibôl az adós fölösleggel rendelkezik, vagy felderítik azokat az országokat és cégeket, amelyek az adós adósai, és azokból préselnek ki minél többet. A statisztikai hivatal által közölt adatok szépséghibája: nem közölték a követelés beinkasszált hányadát. Mintha szégyen lenne olcsón továbbadni a behajthatatlan adósságon.

Ha Romániának most az ölébe hullana valamennyi adósának tartozása, a pénzügyminiszter fellélegezhetne: a költségvetés nem zárulna hiánnyal.

Országosan olvasott napilapunk írja egy görög katolikus templom felszentelésével kapcsolatban: "Az 1948-ban még zömmel görögkeleti vallású Szászfenes lakossága a felekezet betiltása után rendre kényszerû módon áttért az ortodox hitre." Fölösleges volt áttérniük, mert a kettô egyazon egyház elnevezése. Igy hát saját egyházuk kebelében maradtak volna, ha nem lettek volna korábban görög katolikusok.

Gyengébbek kedvéért: a görögkeletiek ortodoxok, nem pedig görög katolikusok, a görög katolikusok viszont unitusok, nem pedig unitáriusok, ahogyan egy román lapban olvashattuk.

(vajk)

Az Európai Összehasonlító Kisebbségkutató Közalapítvány célja, hogy megfelelô feltételeket teremtve ösztönözze a tudományos kisebbségkutatást. Ennek érdekében 1998-ra a kuratórium nyílt pályázatot hirdet meg az alábbi témakörökben:

1. Az európai kisebbségvédelmi dokumentumok - többek között a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Chartája - és a megkötött magyar alapszerzôdések összehasonlító elemzése.

2. Az Európa Tanács ellenôrzô, monitoring rendszerének tapasztalatai.

3. A magyar-szlovák és a magyar-román alapszerzôdések végrehajtásának elemzése.

4. Az EU tagállamainak kisebbségvédelmi gyakorlata.

5. Az EU-integráció hatása Magyarország szomszédaira és a határon túli magyar közösségekre.

6. Az európai kisebbségi oktatási rendszerek összehasonlító elemzése.

7. Összehasonlító cigánykutatás, különös tekintettel jogi és szociális helyzetükre, valamint az ôket érintô diszkriminációra.

8. A közép-európai kisebbségek, a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek identitásmegôrzésének és asszimilációjának tényezôi.

9. Barát-ellenségkép változatok a közép- és kelet-európai nemzetek és nemzeti kisebbségek egymás közötti kapcsolataiban.

10. Kisebbségek pozíciója a gazdasági életben, a nemzetközi tôkemozgás hatása a kisebbségekre.

Pályázatot nyújthat be minden tudományos kutató, tekintet nélkül állampolgárságra, magyar vagy angol nyelven.

Az elsô tudományos eredmény leadási határideje 1998. október 30. Részletes pályázati kiírásról levélben lehet érdeklôdni az alábbi címen: Bíró József irodaigazgató, Európai Összehasonlító Kisebbségkutató Közalapítvány, 1054 Budapest, Akadémia u. 3. Tel./ fax: 00-36-1-268-31-42.

Nincs kedvem ebben a kánikulában az után kajtatni, hogy pontosan kiderítsem, mióta is lett ôsi román föld Dobrudzsa, hagyatkozom hát eddigi ismereteimre, miszerint körülbelül százhúsz éve. Ami bizony elég kevés ahhoz, hogy a török és tatár lakosságot dákorománná gyúrta volna át. Csak körül kell pillantani, az antropológiai sajátosságok szembeötlôek. Nincs is baja senkinek a törökös sasorral, villogó tekintettel vagy a tatárosan kiugró pofacsontokkal, ferde metszésû szemekkel. Csak a nyelvvel. De azzal nagyon.

Döbbenten tapasztaltam békésnek remélt tengerparti üdülésünkkor, hogy a kis, délkeleti határhoz közeli faluban a központi probléma az önálló magyar egyetem. Szó sem esett a turistákat nyúzó, naponta emelkedô szobaárakról (azt olyan fejlett jelbeszéddel intézhették egymás között, mint a világ tôzsdéinek brókerei), még kevésbé a parlagon heverô, bogáncs lepte földek esetleges mûvelésérôl, kizárólag csak a magyarokról.

Házigazdánk, akivel állítólag baráti viszonyban leledzünk, intimnek szánt beszélgetésünket azzal kezdte, hogy ô ugyan nem politizál, minden porcikája utálja a piszkos hatalmi játékokat, de ugyan magyaráznám már el neki, jómagam is magyar lévén, hogy mit akar az RMDSZ az önálló egyetemmel.

Mondanom sem kell, hogy neki semmi köze nincs semmiféle egyetemhez, a tudományoktól - feltehetôleg - ugyanúgy borzong minden része, mint a politikától. De ez az egy, ez kutyául érdekli. És hiába mondtam, hogy én csak egyszerû mezei magyar vagyok, nemhogy ideológusa, de még tagja sem az említett pártnak, úgyhogy pikáns kulissza mögötti pletykákkal nem szolgálhatok, csak legyintett, hogy ilyen nincs. Mert akkor miért beszélünk mi magyarul? Egyre jobban belelovalta magát a nyelvi kérdésekbe, személyes sértésnek véve, hogy mi az ô udvarában úgy beszélünk, hogy ô azt nem érti. Ez sértés, sôt pofátlanság. Miért nem beszélünk egymás között románul? Mert magyarok vagyunk. De Romániában élünk, úgyhogy marad az egyedüli "logikus" magyarázat: róla pletykálunk.

Hát ez a pöffeszkedô önhittség rég ismerôs. Hányszor hallottam már különbözô rendû és rangú emberektôl az elôbújni akaró paranoia hangját, miszerint csak azért beszélünk az anyanyelvünkön, hogy a többségiekrôl csúnyán szólhassunk.

Tôlem telhetôen békésen mondtam neki, hogy nem ô a világ közepe, a nyári szabadság alatt esetleg akad olyan témánk is, ami nem róla szól. Nem hitte. Illetve csak feltételesen, ha románul beszéljük meg ügyes-bajos dolgainkat. Ildomosabbnak véltem a kellemes árnyékból inkább kivonulni a tûzô, déli napra, mint például elmagyarázni neki, hogy a hozzánk hasonló "idegenek" pénzébôl vakarhatják szeptembertôl júniusig a hasukat, míg mi ilyen vagy olyan nyelven beszélve, de átdolgozzuk az évet.

Baktattunk hát inkább a partra, útközben azon tanakodva, hogy ha az egyik vonatra nem kapunk jegyet, melyikkel próbáljunk meg hazavergôdni. Akkor viszont egy vidáman sörözgetô helybéli kötött belénk, hogy aszongya, hiába is igyekeztünk nem románul beszélni, ô úgyis megértette, hogy valami vonatról volt szó.

Ez nekem túl magas. A földek parlagon, de a török-tatár ôsi fejeket valakik nagyon is módszeresen mûvelik. Nem akarok senkit gyanúsítani, csak sejtem, hogy ugyanazokról lehet szó, akik épp mostanában kardoskodnak azért, hogy a hazai turizmus ismét kiemelt fontosságú "iparág" legyen. De így?!

Molnár Judit

heti napló

"Nagyon sok rossz könyvet írnak, de nincsen olyan rossz, amely egy valamicskét ne szolgálna az emberiség javára" - ismerte fel Plinius már kétezer évvel ezelôtt, pedig még hány százezer mûvel és hány millió kötettel állt hátrébb a világ. Hatás dolgában néha a jó érvek sorsa sem rózsásabb; ha csak a magunk háza táján nézek körül, hatalmas mennyiségét látom kallódni a jónak, és harsogva elôtérbe tolakodni a bóvlinak. Pedig mi aztán állandóan olvasunk. Fôleg újságot, vagy a képernyôrôl szerezzük be az elemeket a saját "olvasatunkhoz" a helyzetrôl, a világról. Sok mindent nem veszünk közben figyelembe. Például azt, hogy van egy eseményritmus, melynek hol sûrûbb, hol ritkább a lüktetése, de mindenik más-más kihívást jelent. Attól, hogy Sándor-József-Benedek már ott, március vége felé meleget kellene hogy hozzon a mondóka szerint, még lehet egy jó kis utótél; s attól, hogy a fagyosszenteket sorakoztatták oda május közepére, még nem kötelezô a fagy. Ahogyan hogyha a demokráciáról van szó, még nem biztos, hogy csak úgy beáll, mint a szép idô. Nem állt be! Nem itt körül Kelet-Közép-Európában (ahogy becézik a volt Varsói Szerzôdôk államfolytonosságát), s nem Romániában (ahol réges-régen tudható, teljesen mindegy, miben egyeznek meg, úgysem tartják be), hanem mi, nagyon fejlett, nagyon becsületes, nagyon történelmes, egyenesen agyontörténelmes és mostoha sorsú magyarok egymás közt sem mutatjuk mindig az egészség s a normalitás jeleit. Kifejezetten önkéntes fagyosszentként mûködünk önnön érdekeink kertjei, vetése, ágyása felett. Holott attól, hogy "Varsói Csatlakozó Európa" nem tud erôt venni magán és folytatódó tisztességtelenségrohamain, attól, hogy körülöttünk a többség megint szépen bebizonyítja, hogy államalkotó elem ugyan, de egy állam létét képtelen megszervezni, gatyába rázni, nem is a kormányzatok elôjelétôl, hanem a jellemétôl függ ez - attól mi még mutatkozhatnánk olyannak, akit hogy méltánytalanságok, igazságtalanságok értek, folyamatos hátrányok sújtanak, azt elsôsorban a tartása, a tisztessége, az összetartozásában is jelentkezô józanság is bizonyítja országnak, világnak. De most már attól tartok, annyi minden ért, hogy megártott. Talán nem végleg, nem örökre. Nagyon sok könnyet csalt ki a szemekbôl a sors forgandósága (ezt már nem csak Plinius bácsi mondja), de bármi az ember javára is válhat. Annyit taszigáltak, préseltek, hogy jóformán eltiltottak, eltávolítottak önmagunktól is, régi feltételeinktôl, parancsolatainktól, tiszteletben tartott hagyományoktól, melyek cserében oltamaztak. Mindattól, ami hogyha még meglenne bennünk, sokszor nem így reagálnánk: már-már mi is azokhoz hasonlóan, akiket bezzeg megszólunk, kárhoztatunk. Komolyságunk egyetlen bizonyítója a fegyelmünk lehet. Mert bizonyítékká majd az növi ki magát, ha következetesen eljutunk valamire, véglegesen és határozottan. Avagy elsodor bennünket is a hely szelleme, a genius loci, a hely stílusa: a szokásos balkáni zsibvásár.

Lászlóffy Aladár

- Noroc!

- Proszit!

- Szóval maga verte?

- Hogy képzeli? Nem voltam én verôlegény! Én csak a kötelességemet teljesítettem. A szabályzat és a parancs értelmében: gumibotoztam. Különben is, abban sem vagyok biztos, hogy ô volt az. Nem vagyok én fényképezôgép. Amikor az ember odacsap, nem készít az illetôrôl igazolványképet. Csak annyit tudok, hogy ott volt ô is a társaságával a tüntetésben. Aztán kiutasították ôket. És két évre kitiltották az országból.

- Kölykök lehettek.

- Álljon meg a menet. Egyetemisták voltak. Fiatal felnôttek, ahogy a szakirodalom meghatározza ôket. Nagyon is jól tudták, hogy mit csinálnak. Mert ha valahol rendbontásra készültek, ôk a helyszínen termettek. Igy volt ez Berlinben, Drezdában, Prágában. Nem ismertek országhatárt. De mindenütt kiutasították ôket, és tilalom alá helyezték a beutazásukat.

- Én színüket sem láttam. A parancs úgy szólt, hogy fel kell ôket deríteni, és kíméletlenül le kell sújtani a hemzsegô külföldi ügynökökre, akik elözönlötték az országot, és darabokra akarják szaggatni a hazát. Mi kerestük ôket, de nyomukra sem bukkantunk. Végigvertük hát azokat, akik ott hôbörögtek vagy csak tátották a szájukat.

- Mi betartottuk a szabályt. És nem léptük túl a hatáskörünket. Pedig igazándiból lehettünk volna keményebbek is. De hát akkorra minden elbizonytalanodott.

- Mi nem kíméleteskedtünk. Ütöttük ôket, ahol értük. Az elôvezetetteket meg is rugdostuk. Külföldiekre vadásztunk. De hogy nem bukkantunk rájuk, hát feltúráztattuk magunkat.

- Fia külföldivel sem volt dolguk?

- Tudtommal nem. Igaz, a holland nagykövet egy követ fújt velük. De ôt védte az immunitás. Pedig szívünk szerint ôt is megleckéztettük volna. A szerb konzulról is mindenfélét meséltek. Hogy ô tartotta a telefonkapcsolatot az ostromlott városból. A külföldi sajtótudósítók is mind ott sürögtek-forogtak, ahol semmi keresnivalójuk nem volt. De hát róluk mindenki tudja, hogy kémek. Ki tudja ma már, hogy mi is történt? Ki és kire lôtt.

- Hát nincs pontos nyilvántartás a napi jelentésekrôl, a helyszínelésekrôl, a parancsok végrehajtásáról?

- Ha van is, az zárolt anyag. Meg aztán a nagy decemberi osztozkodásnál úgy széthordták a titkos anyagokat, mintha nyalóka lett volna.

- Micsoda állapotok!

- Feletteseink mesélték, mert nálunk úgy megkeverték a tiszti állományt, mint profi zsugások a kártyát, hogy a ribillió kirobbanásakor ott, a helyszínen, ahol elôször mozdultak meg az államrend ellen, keresték a külföldieket, annál is inkább, mert ott közel a határ, de hiába. Késôbb legendák keringtek arról, hogy egész turistacsapatnak álcázott Lada-karavánt lôttek ki, hogy a bajkeverôket elnyelte a szerb határ. Van, aki máig is hiszi ezt.

- Nálunk egyszerûbb volt az ábra.

- Maguknál nem lövöldöztek egy álló hétig, de még annál is tovább.

- S ha kézre kerítették volna a külföldi ágenseket?

- Megemlegették volna az anyjuk istenit!

- Na, proszit!

- Hai, noroc!

- Ki gondolta volna, hogy tíz év sem telik bele, és ô, a vándortüntetô lesz Európa legfiatalabb miniszterelnöke.

- Akkor színét sem láttam. Most viszont parancsba kaptam, hogy sorozzak be az útvonal-biztosításba. Rutinfeladat. Értjük mi a módját még azelôttrôl. Ô pedig, akit akkor kerestünk, most, amikor elhaladt mellettem és szalutáltam, rámmosolygott.

- Nagyot fordult a világ kereke.

- Nagyot. És feje tetejére állt. Hol van már az egykori respekt. Ha csak megláttak, remegett a gatya rajtuk. Most meg jogállamról papolnak.

- Köszönöm, én ebbôl nem kérek.

- De azért mi, az öreg motorosok, lenyeltük ugyan a békát, de összetartunk. Nem estünk mi a fejünk lágyára. S ha lehet, visszalövünk. Mert mi vagyunk a profik, nem akiket a nyakunkra ültettek. S mindenütt - az ügyészségen, a bíróságon, a parlamentben, a pártokban - vannak jó embereink.

- Könnyû maguknak. Nem volt, aki beleköpjön a levesükbe... S a maga sorsa, hogy alakult?

- Elôléptettek. Tíz esztendeje ôrmester voltam, most fôtörzsôrmester vagyok. Elismerték, hogy az elsô pillanattól csatlakoztam a forradalomhoz. Hát a magáé?

- Engem leépítettek. Most villanyszerelô vagyok. Jó szakma. Nem ráz.

Vajnovszki Kázmér

Miután kiszivárgott, hogy Radu Vasile kormányfô levélben kérte Clinton amerikai elnököt, ajándékozza meg a román hadsereget 50- 60 kiszolgált katonai helikopterrel és 6-8 forgalomból kivont harci repülôgéppel - a hazai politikai reagálás meglepô volt: hétfôn mind a liberálisok, mind az SZDRP egyetértett a kormány kérelmével. Csütörtökön pedig bejelentették: a német hadsereg 43 generálozásra szoruló Gepard légelhárító harckocsival ajándékozza meg seregünket. Jól jön tehát a másodkéz-haditechnika. Csupán a vadonatúj Cobrához-Draculához ragaszkodik a védelem minisztere, aki elutasítja "a bolhapiacon" beszerezhetô helikoptereket. Babiuc miniszter útjai kiismerhetetlenek: új Cobrák kellenek neki, amikor a mûködtetésükhöz szükséges hajtóanyagra sincs pénze.

Kedden Daniel Dãianu pénzügyminiszter meglepô bejelentést tett: a költségvetés kiigazítása során nyolcezer milliárd lejjel csökkenti a kiadásokat, ami az évi költségvetés tíz százalékát jelenti. Indoklása: a vártnál kevesebb adót szedtek be, a termelés csökkent. A tárcák torkán akadt a szó. Elsônek Hajdú Gábor egészségügyi miniszter reagált: az egészségügyre fordított összegek 180 milliárdos csökkentését a tárca nem képes elviselni.

A pártok nyakig merültek a választási kampányba. Ion Iliescu nem képes átlépni saját árnyékán, moldvai körútján kijelentette: az ország áldatlan állapotáért Erdély lakossága a felelôs, mert hatalomra segítette a jelenlegi kormánykoalíciót. A koalíción belül tovább folyik az egymásra mutogatás: a demokraták a parasztpártot vádolják a reform csigalassúságáért, utóbbiak pedig kétszínûséggel és populizmussal vádolják Petre Roman pártját. Csütörtökön Constantinescu államelnök és Roman pártelnök kétórás tanácskozáson hányta-vetette meg a kormányszövetség feszültségeit. Várható, hogy az államelnök döntôbíróként lép fel a két párt perében. A liberálisok egy hétvégi szemináriumon igyekeztek tisztázni saját érvényesítendô elméletüket.

Pénteken megegyezés született a kormány és a közlekedés-szállítás szakszervezetei között, s ezzel leszerelték a vasutasok beígért sztrájkját. Szombaton azonban a kormány visszakozott: megtagadta a vasutasok jegyzôkönyvben rögzített, augusztus 1-jétôl érvénybe lépô 10,64 százalékos fizetésemelését. Aludt egyet és rájött, hogy a magasabb fizetésnek nincs meg a pénzügyi fedezete! Majd a közeljövôben esedékes szerkezeti átalakítás után...

Kedden megkezdôdött a pótérettségi. Becslések szerint ezúttal is mintegy 30 százalékos bukásra lehet számítani. Csütörtökön tárcaközi bizottság vizsgálta a szeptemberi lisszaboni Világkiállítás román pavilonjának helyzetét. Emil Constantinescu bejelentette: nem megy Lisszabonba, mert kínosan rossz a román részvétel. A román pavilon biztosa viszont elégedett az elôkészületekkel és a kilátásokkal. 65 éves korában elhunyt Iosif Sava zenetudós, a tévé egyik legnépszerûbb és legrangosabb mûsorának vezetôje. Sava már 1989 elôtt egyszemélyes mûvelôdési intézmény volt - a nagyvilágot és a legmagasabb mûvészetet hozta be a legkedvezôtlenebb körülmények között.

Vajnovszki Kázmér

Identitászavar

Nyolcvankilenc után a legvisszhangosabb utat a liberális mozgalom járta be. Acsarkodó személyi ambíciók és a mozgalom/párt támaszát jelentô vállalkozói réteg hiánya vezetett arra, hogy önmagát szeletelje fel. A különbözô "szabadelvû" pártok nyolc év alatt hétszer egyesültek, tízszer léptek szövetségre, és maghasonulásuk teljében számuk tizennégyre rúgott. A pénzes középosztályra építô fiatal radikálisok mellett, mintegy mellékösvényen, megjelent az értelmiségi frusztrációt leképezô, szándéka szerint a mûvelt középosztályt tömörítô Polgári Szövetség Párt is. Használhatatlan pártoknak bizonyultak.

Most, hosszabb politikai erjedés után, úgy tetszik, hogy a Nemzeti Liberális Pártnak sikerült zászlaja alá tömörítenie az összes liberális csoportosulást, már csupán Radu Câmpeanu és Niculae Cerveni zsebpártja lóg ki a sorból. Kérdés, mennyire szerves és cselekvôképes ez az összefogás, hiszen jószerével azok a szereplôi, akik korábban haragszom rádot játszottak, ugyanazok borultak most össze, akik korábban átkot szórtak egymás fejére.

Két zavaró motívum máris a lehetséges újabb szakadás árnyékát vetíti elôre. Az egyik Viorel Cataramã alelnök renitens fellépése - baloldalisággal vádolta a pártelit zömét, a nézeteltérés következménye Cataramã sarokba térdepeltetése és nyilvános Canossa-járása volt. Híveinek száma azonban nem csappant. A másik az általános felhördülés, amit a szintén liberális elveket hirdetô Alternatív Románia Párt jobboldali kiáltványa váltott ki. Bár az ARP fellépésébôl gyököt kell vonni. Szépséghibánál több Varujan Vosganian pártelnök mind nyíltabb törtetése a pénzügyminiszteri tárcáért.

A nagy kérdés: sikerül-e olyan liberális pártot összekovácsolni, amely kilépve a parasztpárt árnyékából, két lábon járó kereszténydemokrata-liberális szövetséggé kristályosítja ki az eddig a KDNPP túlsúlyával terhelt Demokrata Konvenciót. A cél követelésként mind hangsúlyosabb. A siker kulcsa a Mircea Ionescu Quintus pártelnök bejelentése nyomán (korára való tekintettel visszavonul a párt élérôl) kirobbanó örökösödési háború kimenetele. Nevesítve, a Valeriu Stoica-Viorel Cataramã-párharc. Annak is el kell dôlnie, hogy menynyire liberális a magát annak nevezô párt. Egy belsô felmérés szerint honatyáinak 39 százaléka híve a szabad piacnak, 57 százaléka pedig az állami beavatkozás szükségességét vallja. Maga a piacgazdaság viszont a liberalizmus gyümölcse. A román liberalizmus hagyományosan az etatizmus, az állami intervencionizmus híve volt. Történelmi jelszava, az "önerôbôl" ("prin noi însine") sohasem volt szinkronban a szabadságcentrikus liberális eszmékkel, hanem a piac- és kezdeményezésfékezô protekcionizmust hirdette és érvényesítette. Erre hajlik Viorel Cataramã. A dilemmát elméleti tisztázással kell feloldaniuk: a hagyomány folytatása vagy szinkronba kerülése a korszerû szabadelvû eszmékkel. A "minimális állam" gondolatát kilencvenben megpendítették ugyan a fiatal liberálisok, de miután beletanultak a napi politikai szereptelenségbe, ejtették az állam hatalomfeleslegének a leadását. Ezt melegítették most fel az alternatívok.

A liberális "örökösödési háborúnak" le kell küzdenie a nézetek kiforratlanságát. Ha sikerül meghaladniuk a laissez faire kapitalizmust, megteremtik saját arculatukat és nem csupán kényszeredett választ adnak napjaink kihívásaira, akkor az NLP-t a politikai árhullám kiemelheti a jelenlegi szerény képességû politikai életbôl és - kormányban vagy ellenzékben - meghatározó tényezôvé teheti.

V. K.

Balánbánya

Augusztus 15. és 16. között ünnepelték Balánbányán a bányászok hagyományos napját. Az ünneplés gyakorlatilag péntek délelôtt kezdôdött, sajátosan helyi stílusban. Alig kézhez kapott fizetésükkel a zsebükben a bányászok nyomban megszállták különbözô kocsmák árnyékában törzsasztalaikat. Három napon keresztül folyt a sör, a hajnali órákban is nappali volt a forgalom. Több ablakból még éjfél után is világosság szûrôdött ki. Mintha az új év jött volna el a városba. A bányászok azonban nem fogták fel, hogy ha január elseje még nem is, de egy új korszak már beköszöntött a városba. Pénzalapok hiánya miatt a mélyben dolgozók ezután csak havonta kapják kézhez fizetésüket.

A város elöljárói is megmozdultak a napokban. Újrafestették a parkok még megmaradt kerítésmaradványait, és legalább tíz éve elôször meglocsoltatták a város évek óta tönkrement fôutcáját. Vasárnap reggel hagyományos reggeli ébresztôre került volna sor, melyet évekkel ezelôtt a város rezesbandája tartott a bányászok ablakai alatt. Idén ez is félresikerült. Igénytelen zenészek kara verte fel álmukból a sörözések után éppen- hogy nyugovóra tért bányászokat.

Ugyancsak reggel a szerencsétlenségben elhunyt bányászok emlékére állított emlékmûvet szentelték fel a bányavállalat bejárata elôtt. Majd feszült várakozás vette kezdetét: Románia miniszterelnökét várták az ünnepségekre, a helyi szakszervezet meghívására. A kormányfôi látogatás egy órakor vette kezdetét. Az esemény egyedülálló voltát az adta, hogy kilenc év alatt ez az elsô alkalom, amikor az ország miniszterelnöke kapcsolatba lép bányászok lakta területekkel. A kocsisor Kovácspataka, a hagyományos népünnepély színhelye felé vette útját. Gyakorlatilag szinte az egész város kigyûlt a szabadtéri színpadhoz, csak néhányan kerestek árnyékosabb, csendesebb helyet a környezô erdôkben, patakok partján. Habár az elsô autók feltûnésekor elhangzott pár, a parasztpártra vonatkozó alábecsülô üvöltés, a kormányfôt ovációval, üdvrivalgással fogadták a bányamunkások.

Beszéde - saját bevallása szerint - nem volt hivatalos, azonban populista szólamok helyenként elôfordultak benne. Igéretet tett arra, hogy Romániában a bányászat nem tûnik el, így Balánbánya sem kerülhet a süllyesztôbe. Értesülései szerint a baláni réztartalék legalább húsz évre elegendô, azonban meglátása az, hogy a városnak más erô- és megélhetési formák után is érdeklôdnie kell. Ezekbôl egyik a faluturizmus kell legyen, hisz ennek már léteznek bizonyos feltételei. Ugyanakkor arról is értesültem, hogy a rézkitermelés vezetôségi és szakszervezeti szintjén elfogadott igény a dévai fennhatóságtól való elszakadás, így megígérem, hogy ezt messzemenôen támogatom - mondta a kormányfô. Másik elképzelése a város fejlesztésére a szenátus rendkívüli ülésén megvitatásra kerülô, a hátrányos helyzetû területek törvénytervezete, mely szeptember 1-jétôl lép életbe. A törvény az illetô zónák vállalkozóinak háromtól tíz évig terjedô adókedvezményt biztosítana, így hatása alá kell vonni Balánbányát is - hangoztatta a miniszterelnök.

A fellépést rövid flekkenezés, sörözés követte a megyei és helyi elöljárókkal, a bányavállalat vezetôségével, majd a város és a kitermelés sorsáról tartottak - a sajtó orrára csapott ajtók mögött - megbeszélést a vállalat gyûléstermében, amelyen részt vett Dézsi Zoltán prefektus, Kolumbán Gábor, a megyei önkormányzat elnöke, ennek helyettese, Zsombori Vilmos, Doru Alexandru baláni polgármester, a helyi és országos szakszervezetek vezetôsége, valamint a vendéglátó vállalat igazgatója, Molnár Gyula. A közel kétórás megbeszélés után a kormányfô levonta további következtetéseit, már helyben meghozta döntéseit, melyeket röviden a sajtó képviselôivel is ismertetett. Miután személyesen is szembesültem a balánbányai helyzettel, azt kell mondanom, hogy ilyen hely nincs még Romániában. Úgy döntöttem, hogy a Dévai Rézkitermelési Egyedárúság átszervezését csak olyképpen lehet megoldani, hogy abból Balánbánya ne veszítsen, hiszen a hátrányos helyzetû területekrôl szóló törvény a település vonatkozásában csak akkor lehet hatásos, ha a balánbányai rézkitermelés teljesen önállósodik, függetleníti magát Dévától.

A kormányfô ígéretet tett egy hatmilliárd lejes támogatásra is, mely a megyei útról a városba vezetô útszakasz javításához szükséges; ezen út sajátosságait különben személyesen is megtapasztalhatta. Ritkán látott felháborodása a városba érkeztekor meg is látszott arckifejezésén, viszont dohogásaira a helybéliek csak kifordított tenyereiket tudták mutatni.

Beszédeivel mégis megmozgatta hallgatóságát. Az ünneplô közönség sörösüvegeit csapkodva tapsolt, helyeselt. Távozása után a háziasszonyok egymás ablakába ülve pletykálták, ordítozták, sôt még magyarázták is egymásnak az elmondottakat. Meglepô módon el is hitték ezeket. A látogatás után számos gépkocsivezetôvel alkalmam adódott elbeszélgetni. Tényleg hiszik azt, hogy beindulnak a javítási munkálatok a sokat átkozott útszakaszon, sôt még a megszokott szkepticizmus is távol állt tôlük, mikor errôl beszéltek. 1972 után ez volt az elsô látogatása a hatalomnak Balánbányán. Ez okozhatta a kollektív optimizmust. A többit majd meglátjuk.

Kristály Lehel

Szóra bírtak

1989 után bô nyolc évre országunkban is idôszerûvé kezd lassan-lassan válni a bolsevizmus (fôleg a sztálini idôkben elkövetett) bûneinek-bûnöseinek elítélése úgy, ahogy a hitlerizmus bûneivel kapcsolatban ez ma is folyik; "elítélés" alatt érthetünk kivégzést, börtönt vagy (a bolsevizmus Göbbelsei-Zsdanovjai, vagyis propagálói esetében) csupán erkölcsi megbélyegzést. Hasonló témával foglalkoztak ugyanis a németországi történészek is, ennek kaptafáját-példáját igyekeznek ma a mi társadalmunk esetére is alkalmazni.

Folyóirataink közül elôször a Korunk (1997. május), majd A Hét (1998. január 15.) foglalkozott az utóbbi évtized német történészeinek állításaival-vitáival. E cikkek írója (sorsából következôleg) nem elfogulatlan, hisz egyrészt megjárta a náci koncentrációs tábort, másrészt meg - talán 1937-tôl - illegalista, azaz a Komintern által vezetett Kommunisták Romániai Pártjának volt tagja, 1945 után is magas pártfunkciókat töltve be a kultúrmunka mezején.

De lássuk csak röviden, mirôl informál minket például a Korunk jelzett száma: "A német történészvitát azok a konzervatív múltértelmezôk (Noltke, Stürmer stb.) indították el, akik - mint egyikük kijelentette - véget akartak vetni a szüntelen mea culpázásnak, s arra törekedtek, hogy népüket a »normális nemzetek« soraiba visszaemeljék. Ennek érdekében relativizálni próbálták (kiemelések tôlem - N. L.) a hitlerizmust és bûneit; erkölcsi ítéletektôl mentes, semlegesített történelemszemléletet szorgalmaztak. Nem tagadták Auschwitzot, nem vonták kétségbe a gázkamrák mûködését s a genocídiumot, hanem egyediségüket, az emberi történelemben való elôzménynélküliségüket kérdôjelezték meg. A letûnt századokban - bizonygatták - különbözô nagyságrendû népirtások egyáltalán nem voltak ismeretlenek, s ami a Shoahot illeti, az pusztán reakció volt. Noltke szerint a hitlerizmus az orosz forradalomra adott válasznak tekinthetô, a Gulag pedig elôbb jött létre, mint a náci koncentrációs táborok. Auschwitz - eszerint - nem Hitler és társai gyilkos antiszemitizmusának terméke, hanem valaminô önvédelem következménye is, hisz Chaim Weizmann, a Zsidó Világszövetség elnöke 1939-ben kijelentette, hogy a zsidók - a szövetségesek oldalán - mindenütt a végsôkig fognak Hitler ellen harcolni.

A Noltkéék »revizionizmusát« visszautasítók (Mommsen, Habermas stb.) mindenekelôtt Auschwitz elôzménynélküliségét emelték ki. Még nem fordult elô a történelemben - hangsúlyozták -, hogy egy állam elhatározza és ideológiai motivációktól vezettetve végre is hajtja egy népcsoport kiirtását. Hitler Mein Kampfjában a sztálini terror kibontakozása elôtt hozta nyilvánosságra az alacsonyabb rendûnek minôsített fajok leigázásának a programját. A »judeobolsevizmus« elleni keresztes hadjárat 1918-as jelszava kétségtelenül megelôzte a Gulag-szigetcsoport kiépítését."

A szerzô óvakodik nyíltan állást foglalni az utóbbiak mellett, erre csak közbevetett szavainak hangulata utal (lásd "bizonygatták, próbálták" - szemben a "hangsúlyozták" szó határozottságával). Ugyanakkor az "elôtt, megelôzte" szavak nyilván azt sugallják, hogy Mommsenék a lenini kivégzéseket, a sztálini koncentrációs táborokat a "judeobolsevizmus" szó, illetve a Mein Kampf címû ponyva (sajnálatos) következményének tudják be (amely beállítás igencsak merész, túlzó és nevetséges lenne - ha ezt a szerzô leírta volna; de így "csak" ügyesen sugallja ezt).

A továbbiakban még megismerjük egy bizonyos Goldhagen történész ama megállapítását, hogy "a holocaust megvalósíthatatlan lett volna a hitlerizmus politikáját készséggel követô/alkalmazó németek százezreinek közremûködése nélkül". Ez bizony igaz, a fenti történész (és a cikkíró) csak azt felejtik el, hogy a Gulag sem lett volna megvalósítható az orosz, ukrán, magyar, román, keletnémet, bolgár stb. emberek millióinak közremûködése nélkül.

Végül a szerzô arról tudósít, hogy - szerinte - a vitában a "konzervatív múltértelmezôkkel" szemben - Mommsenék, Goldhagenék gyôztek, "nem sikerült a náci bûntudatot reaktivizálni". Megnyugszik: bolsevik bûntudat pedig nincs, hisz ugye, ôket provokálták (egy szó, egy könyv, sôt az osztályellenség).

Be is fejezném azzal, hogy "egyik eb, másik kutya", de még ismertetni szeretném ezzel kapcsolatban Gabriel Liiceanu véleményét, ami a fenti közmondásnál megalapozottabb és gyakorlati következtetések levonására (lenne?) alkalmas. Megjelent a 22 címû lap 1998. július 16-22. számában, A kommunizmus fekete könyve cím alatt.

Liiceanu mindenekelôtt ismerteti a bolsevisták, Pol Pot (2 millió áldozat), Mao (65 millió) és Lenin-Sztálin (20 millió) mintegy 87 milliós "teljesítményét", óvakodva ennek összehasonlításától Hitlerék (8 milliós) teljesítményével, nehogy a nácik áldozatai számának "relativizálásával", tehát szépítgetésével vádolják. Pedig nyugodtan megtehetné, mert százalékosan a nácik az általuk megszállt Európa mintegy 200 millió lakosából válogattak (ami 4 százalék), míg a kommunista láger körülbelül 1500 milliójából a 87 millió áldozat alig több mint 5,7 százalék.

Azonban mindkét népirtást a "szisztematikus", szervezett bûnözés kategóriájába sorolja, lényegtelennek véve, hogy a gyilkosok faji vagy osztályalapon válogattak, mivel valamely "divatos" ideológia alapján tették. Elítéli a szenvedések egyoldalú kisajátítását akár a nácizmus, akár a bolsevizmus áldozatai által. Ebbôl következik, hogy nemcsak - mint eddig - a náci bûnök, hanem a bolsevista bûnök is el nem évülôk. És ugyanazon mértékkel mérendôk: tehát a náci bûnökkel kapcsolatban már létezô nemzetközi törvények hatályát ki kell terjeszteni a bolsevizmusra is.

Ime, a Korunk és a 22 címû lap cikkírójának más-más az alapállása. Nyilvánvaló, hogy a honi magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezeteinek e kérdésben is színt kell vallaniuk, különben még jobban elszigetelôdünk a románság - demokratikusnak tartott - értelmiségétôl. A labda az RMDSZ térfelén van, és ha - véletlenül - a Liiceanuék véleménye lenne a választott, ez egy megfelelô törvény elôterjesztésében kell megtestesüljön. És az egyénenként felkutatott, megnevezett bûnösök konkrét elítélését, a totalitarista ideológiák képviselôinek, az egykori kommunista agitátoroknak az erkölcsi megbélyegzését kell maga után vonja.

Ez az elmélet. A gyakorlat? Ismerve az RMDSZ-t, aligha várható el tôle ilyesmi.

Nagy László

Kötve hiszem, hogy a világ sok helyén kerülne a híradók vezetô hírei közé a szemétrôl szóló jelentés. Ha akad is egy-egy eldobott csikk vagy buszjegy, azt igyekeznek gyorsan eltüntetni és szégyenkezve-szemérmesen elhallgatni, hogy egyáltalán a földön hevert valami. Mert akárcsak a csecsemôhalandóság, a tisztasági közállapotok is minôsítik a ország civilizációs fokát.

Nálunkfelé az egy év alattiak halálozása körülbelül olyan szintû, mint az úgynevezett harmadik világban. Számokkal senkit nem akarok untatni, annál kevésbé nem, mert - sajnos - köztudott, hogy statisztikai adataink hosszasan elidôznek a kozmetikai szalonokban, mielôtt a világ szeme elé lépnének. A köztisztaság pedig?! Ha kinézünk az ablakon, látjuk. De akit zavar, az tegyen ellene - mondhatnák az illetékesek.

Nem mondják. Inkább kürtölik. Ország-világ orrára kötik, hogy milyen szennyesek vagyunk. A fôváros piszka hetente legalább egyszer begyûrûzik a tévéhíradókba. Szemérmetlenül mutogatják a szeméthegyeket, zaftosan kommentálják a különbözô politikai érdekcsoportok (!) szolgálatában álló koszgyûjtôk egymás elleni akcióit. A fôpolgármesteri székért vívott harcban pedig a kampány vezetô helyét a szemét foglalja el.

Mit mondjak?! Ezek szerint minden egyéb rendben van, munkahelyek, termelékenység stb., stb. Csak ez az "apró" szépséghiba. Hogy ugyanis mindent beborít a szenny.

És a kampány vastagja még hátravan. Mit fogunk még megtudni dicsô szemétségeinkrôl, és mi mindent tud meg a világnak az a része is, ahová ugyanolyan szemérmetlenül igyekeznénk, mint ahogy a kukaproblémáinkat kiteregetjük?!

Molnár Judit

A második világháború elôtt-alatt-után született nemzedékemet sokszor feleskették. Pioníravatáskor, inasként, mikor az IMSZ fogadott kegyeibe, majd mindenkori munkahelyeinken, mikor meggyôztek arról, hogy öntudatos, becsületes szakmunkások vagyunk, családunk semmi felmenô ágában nem volt kizsákmányoló, külföldön nincsenek rokonaink - tehát a pártban a helyünk! A katonaságnál könnyebb volt. Ott csak markolni kellett keményen a golyószórót vigyázzállásban, a tiszt olvasta a szöveget, s a század mondta: jur! Ott már tudtuk, felesleges ceremónia az egész, nem kell könnyekig meghatódni a külsôségek láttán... Meg hát voltunk néptanácsi, templomi esketések tanúi is, hogy késôbb kiderüljön: az egymásnak örök hûséget esküdött szerelmesek rövid idôn belül veszekedni, verekedni kezdtek, elváltak. Hát nem volt hiábavaló kimondani, holtomiglan követlek, segítlek...?!

A két világháborút megélt, az utóbbit átharcoló, majd orosz fogságot is szenvedô atyámat is többször eskették több mint nyolc évtizedes élete folyamán. Rámtestált iratai közt csak két esküjének találtam bizonyítékára. Hogy a román impérium alatt eltiltott hivatását, a tanítóságot gyakorolhassa, 1942. február 9-én Székelyudvarhelyen Bodó Lajos királyi tanfelügyelô jelenlétében aláíratták az esküokmányt, amelynek a szövege a következôképpen hangzott: "Én, Ferenczy Lajos állami népiskolai rendes tanító, esküszöm a Mindentudó és Mindenható Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország kormányzójához tántoríthatatlan és rendületlen hûséggel viseltetem, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait megtartom, az alkotmányos kormánynak és hatóságainak rendeleteit, valamint a tanítói tisztemmel járó kötelességeket mindenkor lelkiismeretesen, híven és pontosan teljesítem, és a gondjaimra bízott ifjúságot a magyar haza szeretetében és valláserkölcsös szellemben fogom nevelni. Isten engem úgy segéljen!" Hogy édesapám eleget tett az esküben foglaltak követelményeinek, bizonyság, hogy a `40-ben még helyettes tanítóból `41-ben rendes tanító, majd igazgató tanító lesz, a Kalász Könyvkiadó Részvénytársaság választmányi taggá ütteti, s még születésem elôtt tíz nappal igazolják, hogy Marosvásárhelyen elvégezte a leventeparancsnok-képzô tanfolyamot. Az 1942. május 24-én Kolozsváron kitöltött Bizonyítvány igazolja, hogy elvégezte eredményesen a légoltalmi kiképzéssel kibôvített kerületi tûzoltótanfolyamot, s augusztus 16-án kinevezik az oroszhegyi községi tûzoltóság parancsnokává... `44 tavaszán zászlósként be kell vonulnia, augusztus-szeptemberben felvenni a harcot az Uz völgyében, megkísérelni a lehetetlent... R. M. királyi 34. honvéd határvadász-zászlóalj géppuskás szakaszparancsnokként a parancsnak megfelelôen visszavonulni, kisebb-nagyobb ütközetben védeni a mundér becsületét, aztán a téves felismerés 1945. május 9-én egy ausztriai erdôben, hogy az oroszok fogságából hamarabb hazakerüljenek. Apám, akinek "hiteles szemtanúk" halálhírét költik, `47 ôszén hazakerül szülôfalumba, Oroszhegyre. De a második esküt a szomszéd községben, Székelyszentkirályon tétetik le vele 1948. január 3-án. "Alulírott Ferenczy Lajos oroszhegyi udvarhelyi vármegyei lakos esküszöm, hogy hûséges leszek a néphez, és a Román Népi Köztársaságot külsô és belsô ellenséggel szemben megvédem. Esküszöm, hogy tiszteletben tartom a Román Népi Köztársaság törvényeit, és hivatali titkait megôrzöm." Az eskü jegyzôkönyvét Simon János vármegyei tanfelügyelô vette fel és látta el kézjegyével... Apám mindkét eskü kívánalmainak eleget tett. Tanúi lehetnek egykori tanítványai, mindazok, akik ismerték hosszú pedagógiai pályafutását. Nemzedékek százait tanította munkára-mesterségre, emberségre, tisztességre, önmaguk és mások becsülésére, a munkásember, az anyanyelv tiszteletére és szeretetére. Ezt tanulta a székelykeresztúri tanítóképzôben 1920-22 között, ezt tanulta kántortanító nagyapámtól. Hogy a korábbi 1942-ben tett hûségesküjét az ismert történelmi események miatt nem tartotta be maradéktalanul, nem rajta múlott. Asztalnál országhatárokat és politikai rendszereket cseréltek, hoztak létre a gyôztes nagyhatalmak. De a "legyôzött tanító", aki 1922-1940 között kénytelen volt mesterséget tanulni és gyakorolni a román fôvárosban, a legelsô alkalommal ment vissza szülôföldjére, hogy esküvel és anélkül lehessen nemzetének és nemzetiségének hûséges fia `68-ban történt végleges nyugdíjazásáig, 1988-ban bekövetkezett haláláig.

Ferenczy L. Tibor

Viera Bacová, a Szlovák Tudományos Akadémia kassai Társadalomtudományi Intézetének munkatársa a közelmúltban fejezett be egy kutatást, melynek eredményeit Etnikai identitás és történelmi változások (Etnická identita a historické zmeny) címû kötetében tett közzé.

- Mi volt vizsgálódásának tárgya?

- Azt vizsgáltam, hogyan élik meg az emberek etnikai tudatukat. A nemzetiség alatt a népszámláláskor bevallott hovatartozást értem, etnikai tudat alatt viszont a valóságnak megfelelô nemzeti irányultságot. Ez utóbbit néha titkolják, vagy szánt szándékkal elködösítik. Hiszen néha azt mondják az emberek, ami megfelel a hivatalos elvárásoknak, vagy aminek érdemesebb jelentkezni. Három mintát vettünk alapul. Egy tisztán szlovák községet, relatíve tisztán magyart és egy kevert, szlovák-magyar települést. A magyar község, úgy mint a szlovák, az évszázad eleje óta megtartotta nemzeti struktúráját. A vegyes lakosságú településen viszont az adatok ingadoztak. Eredeti tervünk az volt, hogy a reszlovakizáltakat vizsgáljuk meg. Arra voltunk kíváncsiak, mi zajlik egy ember lelkében, ha a múltban a családfô rákényszerült, hogy kérvényezze nemzeti hovatartozása formális megváltoztatását. Mielôtt kimentünk volna a terepre, megszereztük a reszlovakizáltak névsorát és ezeket, illetve leszármazottaikat kerestük föl. A kérdések egy része a történelmi anamnézisre (feledékenységre) vonatkozott. És hát a megkérdezettek nem emlékeztek, illetve tagadták, hogy bármikor megváltoztatták volna nemzetiségüket. Már ez a jelenség önmagában is figyelemre méltó. Tehát a történelmi emlékezeten belül ezt az egyik korosztály sem adta át a következônek. Nem beszéltek róla... Ezen a ponton megálltam és ezt a kérdést tovább nem vizsgáltam. Zuzana Kusá, a Szociológiai Intézet munkatársa - tôlem függetlenül - arra a következtetésre jutott, hogy az emberek a rosszat elfelejtik. A családi emlékezet szelektív, célirányos. Ami a családomra árnyékot vetne, azt kiszorítom az emlékezetbôl. A kutatási eredményeken belül nem tértem ki külön a reszlovakizáltak csoportjára, mert a többiekhez képest nem voltak kimutathatók semmilyen különbségek. Hasonlóképpen nem találtam különbséget az egyes korosztályok, nemek között, de a belsôleg megélt nemzeti hovatartozás és a település karaktere volt kimagaslóan mérvadó. Azok a személyek, akik a vegyes nemzetiségû településen laktak, kétnyelvûek és kétkultúrájúak voltak. Tehát "kétetnikumúak".

- Nézzük meg most az ön által szerzett tapasztalatokat az asszimiláció szemszögébôl.

- Az asszimiláció fogalma erôs politikai sugalmazást tartalmaz. Ezt a fogalmat igyekeztem megkerülni. Mit jelent az asszimiláció lélektani szempontból? Ha egy közösség tagjának érzem magamat, de fokozatosan más csoport felé fordulok. Ezt nem kell nyomásgyakorlásnak éreznem. Ezzel a statisztikusok vagy politikusok manipulálnak, hogy vallomást csikarjanak ki. Miért kényszerítjük erre az embereket? Mielôtt nekifogtunk ennek a kutatásnak, Buzitán végeztünk elôtanulmányokat. Hatvan felettieket faggattunk, akiket a reszlovakizáció közvetlenül érintett. Arra a kérdésre, hogy minek vallják magukat, azt válaszolták, mindkettônek. Kérdéseimmel igyekeztem sarokba szorítani ôket. Mégis akadtak, akik ennek ellenálltak. Miért skatulyázzuk be ôket mégis? Ha valakinek a kötôdését nem sarkítva fogalmazzuk meg, akkor az asszimiláció fogalmával nem élhetünk. Ha a nagyszülôk révén mindkét kultúrát magamba szívtam, akkor miképpen határozhatom meg nemzeti hovatartozásomat? Ez az én személyes magánügyem. Úgy mint a vallás, mely szintén szemléletem és meggyôzôdésem függvénye. Ha azt mondanám, hogy szabad gondolkodású liberális lutheránus vagyok, aki közel áll egyes katolikus hittételekhez, ez abszurdumnak tûnne. Mégsem az! Személyes ideológiámban különbözô elemeket vegyíthetek, melyeket csak mesterségesen lehet egymástól szétválasztani.

- A statisztikusokat bizonyára magára haragítaná...

- Ez az ô ügyük, de ennek semmi köze az ember gondolkodásához vagy lelkéhez. Ezt nem lehet belekényszeríteni valamilyen képletbe.

- Csak hát a tudományos gondolkodás kategorizál!

- De lehetséges olyan tudományos gondolkodás is, mely ezt meg kívánja szüntetni. Az etnicitás is ilyen fogalom, melyre késôbb sok minden rárakódott, sôt szakralizálták. De igaza van, ha ez nem létezne, akkor valami mást kellene kitalálni. Mint pszichológus mondom, az ilyen kategóriák segítik az embereket, hogy jobban eligazodjanak a világban. A milliónyi tapasztalatot szükséges nagyobb egységekbe foglalni, hogy osztályozhassunk. Erre elôítéletek is rárakódnak. Azonban tény, hogy a címkék hasznosak. A lényeg az, hogy skatulyák mindig létezni fognak, de nem szabad, hogy egyben értékítéletet is tartalmazzanak. Veszélyes, ha ehhez még negatív érzelmek is hozzácsapódnak. Összefoglalva kutatásaim eredményét, azt mondhatom, hogy az identitás területén voltak a vegyes lakosságú településen élô emberek a legsérülékenyebbek, egyben a legvisszafogottabbak. Szlovákoknak tartották magukat, de kritikusan viszonyultak a szlováksághoz. Ám ugyanúgy elutasították a magyarokat, mint a tisztán szlovák település lakosai. Ez utóbbiak élesen elítélték a magyar értékrendet, identitást, személyiségeket és intézményeket, tehát mindent, ami magyar. Hasonlóképpen vélekedtek a magyar község lakói a szlovákokról, sôt még erôsebben. Természetesen ez összefüggött az adott politikai helyzettel. Akkor, 1993-ban zajlott a vita a nyelvtörvényrôl, kormánycserére került sor. Tehát erôsen kiélezett helyzetben folytattuk a kutatást. Habár a két tisztán egynyelvû közösség élesen szembenállt egymással, a vegyes lakosságú település lakóinak identitása mérhetôen specifikus volt. Toleránsabbak, nyitottabbak voltak, de lélektanilag ennek az volt az ára, hogy sérülékenyebbek, gyökértelenebbek lettek, mintha nem tudnák, hová tartoznak. A hovatartozásról nem mint értékrôl beszélek. Ugyanis a kettôs kötôdés gazdagodásként értékelhetô. Ha politikus lennék, ezekre az emberekre támaszkodnék, mert ôk toleránsabbak, megértôbbek, készek az együttmûködésre, habár - a szlovákok esetében - mindkét nemzettel szemben egyformán kritikusak voltak. Ezek jó bázist jelentenek, mert saját tapasztalataikból ismerik az együttélést. Tudják, mit jelent két kultúrában élni. Ez számukra természetes, hiszen ebben nôttek fel. De a politikusok és hivatalnokok hibájából ez úgy jelenik meg, mintha két, egymást kizáró rendszerrôl lenne szó. E két világ között nincs mély szakadék, ahogy ezt a politikusok sugalmazzák. Ôk tehát azok, akik a békés egymás mellett élést biztosítani tudnák.

- Megértem az ön álláspontját, mégis a tapasztalat azt mutatja, az ember számára fontos a hovatartozás tudata.

- Ez a környezet függvénye, melyben az egyén felnô. Hogy ti. milyen értékrendet közvetít. Úgy tûnik, az embernek szüksége van bizonyos támpontokra. Az egyénnek a nemzetin kívül egyéb identitásai is vannak. Miért kell ezt az egyet annyira hangsúlyozni? A nyelv nem egyéb, mint a kommunikáció eszköze. Ám a nacionalizmus presztízskérdést csinál belôle. Kérdés, hogy a nemzeti identitás túlhangsúlyozása nem valamilyen frusztrációt leplez-e, vagy nem menekülés-e más identitásformák elôl?

Balassa Zoltán

Ezekben a napokban a nairobi és a Dar-es-Salaam-i USA-nagykövetségek ellen végrehajtott robbantások végrehajtói után kutatnak az amerikai titkosügynökségek - írja a Ziua címû bukaresti napilap, mely oldalas összeállítást közöl az iszlám fundamentalizmus két kelet-afrikai terrorcselekményének hátterérôl. Mint az újság írja, a kenyai és tanzániai "szent háború" - mely hozzávetôlegesen 280 halottat és több mint ötezer sebesültet követelt - fô célja az amerikai katonai jelenlét eltávolítása a Perzsa-öböl térségébôl. Egyelôre a hét lakat alatt ôrzött titkos adatok szerint csak annyi tudható, hogy az Egyesült Államok ellen indított átfogó "geostratégiai játékban" ez a fô cél, ellenben a fô eszköz a robbanóanyagon kívül éppen az amerikai dollár...

Az öbölbeli Amerika-ellenes dzsihád fô pénzelôje Oszama bin Laden 46 éves szaúdi építkezési mágnás. Laden 1985-ben kezdett el szervezkedni dúsgazdag családja támogatásával a harcos iszlám újjáélesztése érdekében. Az öböl menti nábobok segítségével létrehozta az Iszlám Megmentés Alapítványát, majd kiépített egy toborzó láncolatot Egyiptomban, Szaúd-Arábiában, Pakisztánban, és megalapította az elsô iszlám harci felkészítô központokat Szudánban, a Fülöp-szigeteken, Kasmírban, Boszniában és Albániában. Az iszlám "hittestvérei" kiképzô táborait ezek után nemcsak az öböl menti olajmágnások támogatták, hanem a nyugat-európai és amerikai iszlám nagytôke is.

Furcsa, de az Amerika-ellenes "szent háború" apostola kezdetben USA-barát volt. A szovjetek afganisztáni háborúja idején Laden együttmûködött a tanácsadókként ott lévô amerikai tisztekkel, baráti kapcsolatba került a Pentagon több katonai szakértôjével. Közötte és amerikai barátai között a szakadás az Öböl-háború idején következett be. Laden nagyon földühödött az Irak elleni amerikai támadás, valamint amiatt, hogy Fahd szaúdi király felvonulási területként ajánlotta fel országát a Pentagonnak. Az amerikai titkosszolgálat ekkor figyelt fel rá, így jellemezte: "Egy olyan dúsgazdag szaúdi üzletember, aki világszerte az iszlám terrorizmus egyik fô szponzora". 1994-ben megvonták szaúd-arábiai állampolgárságát, miután Bin Laden az afgán tálibok között telepedett le, s azóta is "afgán" jelzôvel illetik.

Érdekes, hogy Oszama bin Laden kapcsolatban volt a híres Dodi al Fayeddel, Diana hercegnô "vôlegényével" is. Dodi nagybátyjának egyik fegyverszállítójaként mûködött. Különben e minôségében munkálkodott együtt a Ceausescu fivérekkel is a ciprusi fegyverszállításokban, amelyrôl bôséges dokumentáció található Nyugaton.

Ám Bin Laden mellett az Amerika-ellenes dzsihádnak van egy másik fôszereplôje is: Elfatih Haszanein szudáni diplomata, civilben a Harmadik Világ Megsegítése Ügynökség bécsi székhelyû "humanitárius" szervezet vezetôje. Ô Bin Laden jobbkeze. A Washington Post kiderítette, hogy Haszanein pénzelte Izetbegovic boszniai iszlám harcosait, 15 millió dollár értékben szállított nekik fegyvereket. (...) Haszaneint Ausztriában azonban sohasem gyanúsították meg. 1992 után "barlangokat" épített ki Budapesten, Szófiában, Moszkvában, Isztambulban és más városokban is. A múlt hónapban Pakisztánban tartottak egy iszlám összejövetelt, s ezen határozták el a "szent háború" megindítását az amerikaiak öböl menti jelenléte ellen: Nairobi és Dar-es-Salaam voltak az elsô célpontok... Állítólag Bin Laden és Haszanein "feketelistáján" Románia és Bulgária is szerepel.

Vladimir Alexe

Nem is akármilyet, hanem egy téglából szilárdan felépített udvarházat, a valamikori Kemény-kúriát. Az 1990-ben még álló épület 18-19. századi átalakítás képét tükrözte, de Benkô Elek A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája címû könyvének adataiból megtudhatjuk, hogy ezen a helyen már a 16. század végén, a 17. század elején is udvarház állott.

A volt Udvarhely-szék nyugati szélében, Bözödújfalutól alig pár kilométerre meghúzódó Székelyszenterzsébetet már a 14. század eleji dokumentumok említik, majd a 15. században, a faluban felbukkanó Eôssi-család kapcsán többször is szerepel okiratokban.

A 16. század végén Eôssi András révén, az unitárius hitújítást követôen Erdélyben életre kapó új vallási ideológia, a szombatosság (zsidózás) központjává válik. Eôssi András halála után a környéken lévô birtokait a szenterzsébeti birtokközponttal együtt fogadott fia, Péchi Simon örökli. A valószínûleg pécsi származású fiatalember az 1590-es években kerül, elôbb csak pár évre, a szenterzsébeti iskolába tanítónak. A fényes politikai karriert befutó Péchi (Báthori Zsigmond titkára, Bocskai István belsô embere, Bethlen Gábor kancellárja) majd csak 1624 decemberében kerül újra vissza Szenterzsébetre. Itt fordítja és írja mûveit, amelyekkel nem csak az erdélyi szombatosság történetébe, de a magyar irodalomtörténetbe is beírja nevét. Az ó- és középkori héber bibliarészletek és imádságos könyvek magyar fordításai a 17. századi irodalmunkat páratlan mûvekkel gazdagítják, ugyanakkor ezeket tekintik az elsô európai nyelvû fordításoknak, megelôzve az 1629-ben megjelenô olasz-francia fordítást.

Az 1644 körül elhunyt Péchi Simon szenterzsébeti birtokait a Kemény-család Kemény János fejedelemmel rokon ága örökli.

Benkô Elek elôbb említett könyvében olvashatjuk, hogy 1662-ben a faluban két romos kúria is volt. Egyik a most frissen lebontott Kemény-kúria helyén, a falu déli részében, a másik a belterületén, a középkori eredetû református templom közelében. Ez utóbbi volt az Eôssiek régi udvarháza, amelynek Orbán Balázs is már csak az emlékével találkozott az 1860-as években.

Hogy a kettô közül melyikben élt és alkotott Péchi Simon, nem tudhatjuk pontosan, de feltételezhetô, hogy az építô kedvû Péchi emeltetett éppen kúriát a falu déli részében. Ezt örökli és alakítja aztán a Kemény-család a századok folyamán, birtokolva egészen a 20. századig. Utoljára az 1902-ben elhunyt Kemény Béla leánya örökli.

Az államosítás után az épület aztán mindenféle funkciót kapott: volt termelôszövetkezeti iroda, raktár, az 1960-as években iskola, de legfôképpen Csáki szalmája, azaz olyan senkinek sem kellô, semmire sem való, túl nagy és túl sok befektetést igénylô épület, amellyel csak gond van...

Annak ellenére, hogy már 1986-ban mûemléklistára került, mûemlékvédelem hiányában (Romániában 1978-1990 között ilyen irányú hivatalos tevékenység nem létezett) csak 1992-ben, az újonnan alakult Országos Mûemlékvédelmi Bizottság hitelesítette státusát. Amíg Bukarestben mûemlékké nyilvánították, addig szinte ezzel egy idôben a helybéliek megtalálták az üresen álló, omladozó vakolatú, de még teljesen ép szerkezetû épület "hasznosításának" módját. Nem egészben, az talán túl nagy gondot okozott volna a kicsi falunak, hanem úgy cserepenként, gerendánként, téglánként vitték el vélt részüket az "ôsi közösbôl".

Az ôsieket és történelmüket tisztelô kevesek (mert azért akad ilyen is a faluban!) és a helyi önkormányzat tehetetlenül nézte, a mûemlékvédelem még csak tudomást sem szerzett róla. De függetlenül a helyi önkormányzat felelôsségérzetétôl, a mûemlékvédelmi törvény irányától vagy a mûemlékvédelem tehetetlenségétôl, az jár folyton az eszemben, hogy hol vannak azok a székelyek, akikrôl Kôvári László egykoron azt írta, hogy "Erdély köveit sírva hordanák össze"... Miért csak azok vannak elöl, akik vígan hordják szét azokat?

Mihály Zita

A szórványmagyarság gondjai hatványozottak. Közeli végkifejletüket már jósolni sem kell, látjuk. Az alappillér összenôtt, az anyanyelvû oktatás a Bánságban romokban hever.

Ha a gyermek Nagybecskereken (s nálunk még jobb a helyzet, mint például Kikindán) nem a gimnáziumot választja, akkor szerb tagozatra kényszerül. Sajnos ezt a megváltoztathatatlannak látszó tényt ma már a Béga-parti városban mindenki valóságként könyveli el, pedig a lemondást, belenyugvást, tehetetlenséget vállalók ezzel magyarságuk föladásának szakaszába lépnek.

Igaz, a beletörôdôk azzal igazolják magukat, hogy a helyzet megváltoztathatatlan, a passzivitásuk túlélési óvintézkedés, sôt a személyi érvényesülés kezdetét jelenti, az illeszkedésükét, de ez nem kirakójáték, s a talajtalanná válás élesben megy.

Közös, jól felfogott érdekünk lenne, ha intézményesen számon tartanánk, hogyan alakul a szerb tagozatokra került diákok sorsa. Hány középiskolás hagyja faképnél év közben az iskolát, hányan kerültek az utcára a sok igazolatlan óra miatt, hány fiatalnak semmisültek meg vakációs tervei, mert pihenés, szórakozás helyett pótvizsgára kell készülnie?

Két szakmát tanuló nagybecskereki középiskolással beszélgettem. A második osztályt fejezték be, illetve csak Pista mondhatja el ezt magáról, mivel az utolsó pillanatban mégiscsak sikerült kijavítania egyeseit matematikából és németbôl, míg Janit a pótvizsga várja.

- Szenvedünk és küszködünk - jelenti ki Pista, a városi gyerek, aki anyanyelvû általánosba járt, s kitûnôvel fejezte be a nyolcadik osztályt. - A tananyagot már az órán nem értjük úgy, ahogyan kellene, feleléskor pedig még rosszabb, a legkisebb nyelvi vétség miatt kinevetnek, kicsúfolnak bennünket osztálytársaink.

- Nekem a német okozza a legnagyobb gondot. A szöveget németül olvasom, magyarul gondolkodom, és szerbre kell fordítanom - mondja Jani, aki falujából erôs jelesként érkezett, s eredetileg Adára, magyar tagozatra szeretett volna iratkozni, de a szülei ezt nem tudták volna fizetni.

- A szerb kifejezéseket be kell magolnom - mondja -, de két hét múlva már elfelejtem, így késôbb egy szót sem tudok az egészbôl. Akkor sem merek jelentkezni, ha kitûnôen felkészültem, nehogy valamit rosszul mondjak, mert a tanár úgy veszi, hogy nem tudom. Megesik, hogy nem jut azonnal eszembe egy-egy kifejezés, akkor azt hiszi, akarattal húzom az idôt.

- Tavaly két magyar társunk évre bukott - teszi hozzá Pista. - Az osztályomban harmincan vagyunk. A gyakorlatokon mindig Tibi a legjobb, de két elméleti tantárgyból most mégis pótvizsgára bukott csak azért, mert gyengébben beszél szerbül.

- Ha ôszre nyílna magyar nyelvû elsô osztály - álmodozik Jani -, én újra indulnék. Inkább tanulnék anyanyelvemen még három évig, mint szerbül még csak egyet.

A kérdésemre, hogy szerintük ki(k)nek kellene intézkedniük a magyar tagozatok megnyitása érdekében, egybehangzóan azt felelték, hogy a szülôknek.

Természetesen a szülôk egyedül, még ha vállalnák is, nem változtathatnák meg a helyzetet, csak az ésszerû összefogás növelné cselekvôképességüket, így a törvény által szavatolt, az óvodától az egyetemig tartó anyanyelvû oktatás Nagybecskereken is újra megvalósulhatna.

Ebben az esetben remélhetôleg a közép-bánáti magyar fiataloknak nem csupán a negyede (vagy ennél is kisebb hányada) iratkozna érettségivel záruló négyéves középiskolába, az 50 százaléka szakmunkásképzôbe (hogy idôközben minden ötödik lemorzsolódjon), s nem a 25 százaléka döntene úgy az általános iskola befejezése után, hogy elég a nyolc osztály, s ezzel máris a kilátástalanság, a munkanélküliség, az alsóbbrendûség vállalásának a zátonyára futott életük.

Most "süketnek", "vaknak", "némának" lenni bûn. A felelôsség közös, de azoké nagyobb, akik világosan látják a helyzetet, s mégsem tesznek semmit, illetve szándékosan gátolják a cselekedni akarókat, merôket.

Marcsók Vilma
(Szabad Hét Nap)

Galambos Irenèusz bencés atya az ausztriai Alsóôrbôl (Unterwart) küldte az alábbi értesítést és egyben szíves invitációt.

A burgenlandi magyarok örömmel közlik, hogy többéves felújítási munkálattal sikerült az ún. "öreg iskolát" Alsóôrben, mely mûemlékvédelem alatt áll, olyan állapotba hoznunk, hogy hivatalosan is megnyithassuk.

Rendeltetése nemcsak az, hogy az egyházközség otthona legyen és a község egyesületeinek rendelkezésére álljon, hanem mint a Burgenlandi Magyar Kulturális Egyesület Magyar Intézetének dokumentációs központja, a burgenlandi magyarok elsô magyar háza szolgálja a maroknyi ôslakos magyarság jelenét és jövôjét.

1998. szeptember 18-án, pénteken délután 16 órakor dr. Paul Iby kismartoni megyés püspök és dr. Várszegi Asztrik pannonhalmi fôapát megáldják az épületet. Burgenlandi vonatkozású festményekbôl kiállítás nyílik, és énekkel, zenével, néptánccal rövid kulturális mûsorra is sor kerül. Másnap, szeptember 19-én este változatos és szórakoztató kulturális estet rendeznek. Mind a két napon fellép az enyedi Bethlen Gábor Kollégium kórusa, Fórika Éva vezetésével.

Mintegy négyezer kilométeres túrára indult április 29-én a Budapest közelében fekvô Göd-Újteleprôl egy lovascsapat. Útjukat Közép-Európai Történelmi Lovastúrának nevezték el. Közép-európainak, mert a magyarországi részvevôk mellett oroszok, baskírok, délvidéki és erdélyi magyarok is voltak közöttük. Történelminek, mert útjukkal a 150 évvel ezelôtt zajlott magyar forradalomnak és szabadságharcnak kívántak emléket állítani. Céljuk volt, hogy megidézzék az 1848-as magyar huszárok mindennapjait, megéljék az erôltetett menetek fáradalmait, felkeressék és megkoszorúzzák az egykori csatamezôket. Három és fél hónap lovaglás után megfogyatkozva, kissé fáradtan, de élményekkel, érzésekkel telítve értek útjuk romániai szakaszának végére, a szabadságharc utolsó eseményének emlékhelyére, az aradi tizenhármak vesztôhelyére.

Az útra tizennyolc lovas indult, nyomukban három ponyvás szekérrel, egy utánfutós terepjáróval és egy személygépkocsival. Az aradi vesztôhelyen már csak egy nyolctagú csapat tisztelgett. Annak egyik lovasa csupán az aradi eseményre ült nyeregbe. A többiek beleuntak a dicsôségbe. A tervezett utat nem sikerült végigjárni. A szlovákiai emlékhelyek felkeresését a szlovák hatóságok hiúsították meg, a vajdasági kitérôrôl pedig a lovak egészsége védelmében kellett lemondani. Az erdélyi vonulás programját az idôjárás viszontagságai borították fel. Árvíz által elmosott hidak kényszerítették kerülôútra a csapatot, majd a tikkasztó hôség lassította a vonulást. Ennek ellenére becsülendô a próbatétel. Az, hogy a hosszabb, a nehezebb utat választották, ami azonban bôvebben termette a kalandokat, élményeket.

Az aradi vesztôhelyen március 15-én és október 6-án megszokott a koszorúzás. Most, augusztus 15-én is mintegy kétszázas tömeg gyûlt az obeliszk köré, hogy megnézze a "huszárok" felvonulását, és egyben azokkal a vajdasági fiatalokkal is találkozzék, akik kerékpárok nyergében indultak az 1848-as események színhelyeire. Mintha a lovak is érezték volna a megemlékezés döbbenetét. Fegyelmezetten álltak a márványobeliszk oldalán, hallgatták az aradiak szavalatait, a Himnuszt. Csak a kard hiányzott a "huszárok" övérôl és fejükrôl a csákó. Ahelyett inkább a cserkészekéhez hasonló kalapot viseltek. A koszorúzás után a csapat a táborhelyre vonult vissza. A programban ünnepnap szerepelt, megállásra, lazsálásra azonban ekkor sincs lehetôség; el kell látni az állatokat, készülni kell a további menetelésre.

- 1995-ben az Uralból lovagoltunk haza - kezdi a mesélést Csobolyó Miklós, a csapat kapitánya. Ez az Ôseink útján lovastúra volt. 4570 kilométer lelovaglása után október 6-án érkeztünk a Hôsök terére. A mostani csapat a régi összeköttetések, kapcsolatok alapján állt össze. Mindenki hívta az ismerôsét, barátját. Nem olyan nagy a magyarországi lovas társadalom, hogy ne ismernék egymást. Székelyudvarhelyiek is csatlakoztak hozzánk. Tizennyolcan indultunk el, kilencen maradtunk. Voltak közöttünk oroszok, baskírok és délvidékiek, de ôk lemorzsolódtak. Brassótól jövünk ebben a felállásban. Ott szakadt le az utolsó három ember. Hogy mi a foglalkozásunk? Van közöttünk lovasedzô, lótenyésztô, kaszkadôr, patkókovács és magam nyugalmazott rendôrkapitány vagyok. Senki nem úgy jött ebbe a csapatba, hogy fogalma ne lenne a lóról. Föl tudott rá ülni, tudta hajtani. Most kilenc emberbôl és tizenhárom lóból áll a csapat, négyen székelyudvarhelyiek. Valami eszméletlenül sok a munkánk. Az embernek tiszte, hogy fôzzön, menjen elôre, etessen, ápolja a lovakat. Látja, megvolt a koszorúzás, ketten elmentek takarmányért, két fiú az éjjel ôrségben volt, nekik pihenniük kellene, de nem nagyon van rá idô. Mindenkinek megvan a dolga.

Tulajdonképpen az indulástól eddig mindennap történt valami rendkívüli. Annyi minden, hogy már nem is tudjuk külön-külön felidézni. Egybefolyik az idô. Fogalmam sincs, ma hányadika, milyen nap van. Eleinte vert az esô, árvizek voltak, elmosták az utakat, a hidakat. Nem tudtunk az elôre eltervezett útvonalon haladni. Most meg megrohadunk a napsütésben. A lovakat is kikészíti. Orvost kellett hoznunk nagyon messzirôl. Az ínyük bedagadt, azt pedig fel kell vágni, és akkor nem tudnak enni... Szóval az embert és az állatot egyaránt próbára teszi az út.

- Mennyiben változott meg e hosszú lovaglás alatt? Mennyiben különbözik a mostani Csobolyó Miklós a négy hónappal ezelôttitôl?

- Talán sokkal megfontoltabb, sokkal nyugodtabb vagyok most, mint négy hónapja, és mindenképpen sokkal lelkesebb. Éjszakánként lovakról és lovas dolgokról álmodom. Ott alszom a ló mellett, hallom, hogy az ropogtatja az abrakot, nyühög. Ezek az álmok otthon is hetekig vissza fognak térni.

- Próbálták felidézni azt az életmódot, amit másfél évszázada Bem huszárjai megélhettek...

- Errôl szól a történet. És hát 18-ból kilencen maradtunk. Enynyire bírják ezt a mai emberek. Megmondom ôszintén, nehéz. Nem a mai emberre szabták. Büdösen, koszosan ott aludni a ló mellett...

- 1849. július 31-én zajlott a segesvári csata, ahol Bem seregét megverték és Petôfi Sándor is elesett. Augusztus 9-én Bem csapatai már Temesvár mellett küzdöttek meg Haynau tábornok seregeivel. Nyolc nap alatt közel 400 kilométert vonultak. Milyennek tûnik ez a teljesítmény?

- Egy nap alatt 50-60 kilométert lehet lovagolni, az pedig tíz nap alatt hatszáz kilométer. Félelmetesen sok ám. Az efféle erôltetett menetet az állat is nagyon megsínyli, de még jobban az ember. Feltöri a nyereg a ló hátát, és akkor a szôrén kell lovagolni. Bem csapatának az ágyúkat is húzni kellett és minden más felszerelést...

- Önök egyáltalán mit hoztak magukkal?

- A ruhánkat, a lószerszámokat meg egy pár konzervet. Magyarlakta helyeken mindig vendégül láttak bennünket, de nagyon sok román területen is. Székelyföldön nagyon sok helyen a falu határában vártak, székely ruhában, lóháton jöttek velünk. A falvakban az emberek kint álltak a kapuk elôtt, virágot szórtak a lábunk elé. Tele volt az út virággal. Volt, hogy majdnem felborult a kocsi, annyi gyerek felült rá. Olyan virágcsokrot kaptam, hogy csak két kézzel tudtam megfogni. Hozták a pálinkásüveget, a bort. Félelmetes nagy dolog volt. Ott igazán jó volt magyarnak lenni. A székelyek a szívüket adták oda. De a román vidékeken sem volt semmi baj, pedig megvallom ôszintén, induláskor tartottunk tôle. Most viszont úgy érezzük, nincs itt semmiféle ellenségeskedés. Csak a politikusok szítják a feszültséget. A szegény ember örül, ha él. Nem foglalkozik az etnikai különbözôséggel. No persze akadt egy pár soviniszta hülye, aki bekiabálta, hogy menjetek haza. De hát ki törôdik ezekkel? Meglátogattuk az 1848-as csaták színhelyeit, az emlékhelyeket. Már ahol van ilyen. 149 év óta mi vagyunk az elsôk, akik Világosra, Aradra jöttünk magyar zászló alatt, magyar huszáregyenruhában tisztelegtünk a hôsök elôtt.

- A másfél évszázaddal ezelôtti körülmények megidézése elôsegítette, hogy átéljék a történteket. Mennyire volt hiteles ez az átélés?

- Világoson a volt kastély udvarán táboroztunk éppen a fegyverletétel évfordulója napján. Ott, ahol Görgey aláírta a fegyverletételi szerzôdést. Akkora hatalmas fák vannak az udvaron, hogy négy ember sem tudja a törzsüket körülérni. Ezek biztosan látták a történelmet. Mi ott táboroztunk alattuk, a magyar huszárok csizmája, lovaik patkója nyomában. Hát nem mellbevágó az egész? Csak ültünk, néztünk egymásra, eldaloltunk néhány huszárnótát és sírva fakadtunk. Itt a vesztôhelyen is mikor állt legutóbb magyar lovas, magyar ruhában, magyar zászló alatt? Nehéz ezt elmondani, egyszerû parasztgyerek vagyok, nem költô, de elszorul az embernek a torka. Azt mondom, nyugodjanak békében, azért jöttünk ide, hogy megmutassuk, nem felejtettük el ôket.

Kép és szöveg:
Gazda Árpád

Az ortodoxok Boldogasszony napján a kincses városba látogató Emil Constantinescu államelnököt kísérô Radu Vasile miniszterelnök leszáll a repülôgéprôl, odamegy a magas rangú vendégek tiszteletére felsorakozott városi és megyei köztisztviselôk és közéleti személyiségek sorfalához, és még mielôtt üdvözölné a megye prefektusát, annak helyettesét, esetleg Doina Cornea polgárjogi harcost vagy a politikai pártok helyi képviselôit, illetve a sajtót, kezet fog Gheorghe Funarral, megöleli és megcsókolja a párt nélküli pártvezért, közli, hogy ha nem jött volna ki a fogadásra, ô, mármint a miniszterelnök, le sem szállt volna a repülôgéprôl, s csak utána köszönti a fogadóbizottságot. A gesztus nem volt méltó az utóbbiakra nézve.

- A kérdésre, hogy kincses-e még Kolozsvár, nem könnyû válaszolni - mondta Boros János, a városi tanács tagja. - Kincseink nagy része, ilyen vagy olyan állapotban, még megvan ugyan, de sajnos az állandó funari magyarellenes hangulatkeltés és a régóta vitatott magyar egyetem kérdése rányomta bélyegét a kolozsváriak hangulatára. Igaz, e kettôtôl eltekintve, nem hiszem, hogy a város lakóinak kedélyállapotát más is megkülönböztetné a többi romániai állampolgárétól. Persze a különbség mégis nagyon sokat számít. Mert hat éve, mióta Funar hatalomra jutott - ostobaság lenne tagadni, hogy kézben tartja az egész várost -, retorikája nem változott, és híveinek száma is többé-kevésbé ugyanakkora. Ráadásul a polgármesteri hivatal ügyintézése is ugyanaz: az osztályvezetôket, a különbözô igazgatókat nyolc-tíz hetenként cseréli; az úgynevezett polgármesteri hivatal, ami egy személyben Funart jelent, havonta 10-12 köztisztviselôi állást hirdet meg, mert az állásokra csak munkanélküliek jelentkeznek, olyanok, akik ha egy kicsit gerincesek, az elsô adandó alkalommal máshová mennek dolgozni.

- Miért?

- Nehéz elviselni a diktatorikus vezetést, az esetlegességet, a kapkodást és a szabálytalanságokat. Az emberek általában nem szeretnek szabálytalanságot elkövetni, hacsak valami vagy valaki nem kötelezi rá ôket. De itt nálunk kiszolgáltatottak a közalkalmazottak, és ha nem értenek egyet azzal, ami itt történik, áthelyezik, esetleg lefokozzák ôket. És van még egy dolog, ami rányomja bélyegét az itteni ügyintézésre, mégpedig a magyarokkal való megkülönböztetett bánásmód. Aki csak teheti közülünk, kerüli a polgármesteri hivatalt, annyira felháborító a stílus, ahogy ott velünk beszélnek. Aki még nem tudja, ott saját bôrén tapasztalhatja, mit jelent megtûrt személynek lenni szülôvárosában.

- Mégis mi az, ami ekkora hatalmat ad egy európai viszonylatban kis város szürke, különösebb tehetséggel meg nem áldott polgármesterének?

- Igaz, hogy európai viszonylatban Kolozsvár kisváros, de romániai viszonylatban nem az. És azt sem mondhatni, hogy polgármestere nincs megáldva különösebb tehetséggel, mert a számára kedvezô helyzetet mindig ki tudta használni, és a számára nem kedvezô helyzetbôl is mindig ki tudott bányászni valami jót önmaga számára - akár hatáskörének túllépésével is. De ez talán valóban nem volna elég ahhoz, hogy Kolozsvárral azt tegye, amit tesz, amit akar, ha kitûnô érzékkel nem vette volna annak idején szárnyai alá a Caritast.

- Hát annak az ügynek még mindig nincs vége?

- Jó ideig nem is lesz még. Annak idején nagyon sok vezetô beosztású kolozsvári köztisztviselô, intézményvezetô jutott rengeteg pénzhez ezen keresztül. És persze mások, más megyékbôl valók is, és olyanok is, akik hogy úgy mondjam, feljebb helyezkednek el a vezetôi ranglétrán. Tulajdonképpen nyilvánvaló, miért nem lehet elôrelépni a Caritas-féle bonyodalmak tisztázása terén. Túl sokan érdekeltek benne, akik hálával tartoznak Funarnak azért, amihez az ô segítségével hozzájutottak, hiszen mint polgármester, akár be is tilthatta volna a játékot.

- Ami voltaképpen nem is játék volt, hanem véresen komoly valami, mert eredményeképpen vált Kolozsvár olyan drága várossá, amilyen most is. A lakások például szinte megfizethetetlenek, legalábbis a nagy többség számára azok, és az emberek zöme saját igazságának érvényre juttatását sem igen tudja megfizetni. Ennek a jelenségnek a neve pedig mindenhol a világon: korrupció. Vagy tévedek?

- Nem. De a korrupció nem csak Kolozsvárra jellemzô. Az viszont igaz, hogy nálunk valahogy eltolódtak a dolgok. Ne felejtsük el, majdnem tíz év telt el a rendszerváltozás óta, s ebben a városban alig változott valami. Ráadásul Funar továbbra is megjátssza a magabiztost, amire van is valami oka: a helyi ügyészség egyetlenegyszer sem találta megalapozottnak az ellene benyújtott bûnvádi feljelentést, nem talált tehát elégséges bizonyítékot arra, hogy bûnvádi keresetet kezdeményezzen ellene. Vagy nem akart. S amíg a politikai hatalom sem akar találni, addig nem sok remény van arra, hogy az igazságszolgáltatás valóban az igazságot és nem a helyi politikai elit érdekeit szolgálja majd.

- Valóban nem változott semmi Kolozsváron a rendszerváltás óta?

- Látszólag nem. A város polgára csak annyit érzékelhet, hogy az utcák továbbra is piszkosak, az utak minôségérôl beszélni sem érdemes, nagy a drágaság, a közhivatalok ugyanúgy mûködnek, mint azelôtt. A privatizálás egyesek magánvagyonának a megalapozását jelenti, a nyugati nagy tôke messzire elkerüli Kolozsvárt, éppen a funari politika miatt, a város közigazgatása pedig kimerül szobrok és táblák leleplezésében. És bizony volt olyan hét, amikor két emléktáblát is lelepleztek nálunk.

- Akkor?!

- Funar és hívei - mert hát nem egyetlen emberrôl van szó - elvesztették a talajt a lábuk alól. Bizonyíték erre az egyre szaporodó nyilatkozatok száma. Mindenhol, ahol csak lehet, a városi tanács ülésein is, nyilatkozik, mert egyre idegesebb. Látja, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné, ezért már az 1996-os parlamenti választások óta választási kampányt folytat.

- És valóban nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretné?

- Persze hogy nem. Lehet, hogy sikertelensége nem olyan látványos, mint ahogy azt a valóban demokratikus beállítottságú polgárok szeretnék, de nem is olyan lényegtelen, mint ahogy azt ô és hívei szeretnék. Funar óriási veszteségeket szenvedett az elmúlt másfél évben. Meg akarta akadályozni Göncz Árpád magyar köztársasági elnök látogatását - nem sikerült. Meg akarta akadályozni a magyar fôkonzulátus újraindítását - egész hôzöngése fölösleges volt, a magyar állam zászlaja most is ott lobog a Fôtéren. Fel akart avatni egy emléktáblát a nem létezô Petrovics szerb származású költô emlékére - az akarással maradt. És ezek csak a látványos dolgok. Sokkal fontosabbak azok, amelyek körül nem csapnak akkora lármát. Az például, hogy a legutolsó helyhatósági választások után elbillent a mérleg nyelve a mi javunkra. Addig Funarnak abszolút többsége volt a tanácsban, most azonban egyenlô számban veszünk részt a döntéshozatalban. Ez azt jelenti, hogy a döntés súlya az SZDRP helyi tanácsosán múlik, aki, el kell ismerni, ha a város érdekeit szolgáló kérdésekrôl van szó, általában velünk szavaz. Persze az is igaz, hogy éppen mert ennyire borotvaélen táncolnak a dolgok, elég egyetlen hiányzás ahhoz, hogy a mérleg nyelve erre vagy arra billenjen.

- Hát ezt könnyû belátni. De akkor miként lehetséges, hogy sarkalatos kérdések megvitatásánál gyakran hiányzik egy-két ellenzéki tanácsos?

- Nemcsak ellenzékiekkel történik ez meg, hanem a polgármester híveivel is. Egyszerû a dolog: a tanácsosok csak szabadidôben tanácsosok, munkaidôben vállalkozók, kutatók, tanárok stb. Egyszóval pénzkeresôk. Ami azt jelenti, hogy gyakran mennek kiszállásra, gyakran túlóráznak, esetleg megbeszéléseken vesznek részt. Az eredmény, hogy néha Funarék vannak túlsúlyban, néha mi. De van egy másik ok is. Az RMDSZ helyi szervezete 1996 óta szorgalmazta, hogy minden tanácsülés elôtt üljünk össze mi, koalíciós partnerek, egyeztetni álláspontunkat. Ez mindeddig nem sikerült. De két-három hónapja - Alexandru Fãrcas prefektus kezdeményezésére - megszokottá vált a tanácsülések elôtti egyeztetés. Amihez többé-kevésbé mindenki tartja magát. De ahogy a parlamentben is elôfordul, ahol egy-két kormánypárti szenátor, képviselô éppen azért nem megy el az adott ülésre, hogy ne kelljen az elôzetes megegyezésnek megfelelôen szavaznia, hiszen minden látszat ellenére teljes mértékben egyetért az ellenzék álláspontjával - különösen ha az minket illet -, ugyanúgy néha a városi tanács ülésérôl is azért marad el egy-egy konvenciós tanácstag, hogy ne kelljen a szélsôséget erôsítô határozat ellen szavaznia. Sokszor pedig már maga az egyeztetés sem sikerül. Igy történhetett meg, hogy Funarnak végül is sikerült keresztülvinnie az ez évi költségvetési tervezetet, amelyben elég nagy összegek szerepelnek szobrokra és emléktáblákra. Az Antonescu-szoborra például, amelyre a tervdokumentáció költségét - a liberálisok segítségével - meg is szavazta a tanács, s amely, a helyzetet ismerve, azt hiszem, meg is lesz. Persze az adófizetôk pénzébôl, mert bár az Antonescu Szövetség vállalta felállításának költségeit, valószínûleg az történik majd, ami a fellegvári kereszt esetében is történt: akkor a Vatra vállalta a felállítás költségeit, de pénzébôl csak az alapok fedezésére futotta. A többit a város fizette, vagyis mi mindnyájan.

- Abból, amit elmondott, szinte úgy tûnik, reménytelen a helyzet. Vagy mégsem?

- Persze hogy nem. Mondtam, hogy a szélsôségeseket képviselô Funar óriási veszteségeket szenvedett az elmúlt hónapokban. Többször, lényeges kérdésekben sikerült elérnünk, hogy az általa javasolt határozatokat a tanács levegye a napirendrôl, vagy ne szavazza meg ôket. Igy meg tudtuk akadályozni azt például, hogy a polgármester - ilyen vagy olyan illeték címén - különadókat vessen ki a polgárokra.

- De a Fôtér kérdésében nem sikerült elôbbre lépni... Az továbbra is gidres-gödrös, rettenetesen elhanyagolt, és valósággal szemétlerakó hellyé változott. Most elôször történt meg, hogy még a Mátyás-szobor köré sem ültettek virágokat, hogy soha egyetlen polgárôr vagy rendôr sem tartózkodik a közelben, amikor felnôttek és gyerekek csúszdának használják a talapzatot és így tovább. Csak a padok és a zászlórudak világítanak.

- Igy van. De ez nem jelenti azt, hogy szövetségünk ne tenne meg mindent azért, hogy az áldatlan helyzeten változtasson. Hosszas egyeztetés után most például már Dejeu alpolgármestertôl is ígéretet kaptunk arra, hogy a fôtéri régészeti szempontból már "kitermelt" gödröt betemetik, s a virágágyásokat is helyreállítják. Sajnos az egyszerû választópolgárnak nincs honnan tudnia, hány megbeszélés, vita, tárgyalás húzódik meg - helyi és országos szinten egyaránt - a különbözô történések vagy éppen nem történések hátterében. Ô csak azt látja, hogy ez sem sikerült, az sem sikerült, ez is változatlan, az is. És azt hiszi, hogy választott vezetôi semmit nem tesznek. Pedig hát tesznek, és lassan-lassan csak változik valami. Még Kolozsváron is. Hiszen elmondtam. De amit még nem mondtam el, az az, hogy nem csak a választott vezetôkön múlnak a dolgok. Kolozsváron például talán csak azért, mert választóink nincsenek tisztában a kétfordulós választási rendszer lényegével, rajtuk múlik, hogy egy helyet veszítettünk a városi tanácsban. Ha azt az egy helyet is megkaptuk volna, a mérleg nyelvének billenése most nem egy szociáldemokratán, hanem az RMDSZ-en múlna. Mert a tanácstagokat az elsô fordulóban választják meg. Sajnos nálunk, és nemcsak Kolozsváron, hanem az egész országban, az elmúlt évtizedek hagyományaképpen még mindig él az álhit, hogy a tanács, illetve a parlament összetétele lényegtelen, igazán a polgármester, illetve az államelnök személye a fontos. Demokratikus országban, ott, ahol létezik valamelyes politikai kultúra, ez a hit egy percig sem állná meg a helyét. Ott ugyanis mindenki számára világos, hogy bármelyik polgármester tehetetlen a helyi tanács támogatása nélkül. És ezt a támogatást Funar nálunk nem kapta volna meg, ha minden szavazásra jogosult kolozsvári magyar lakos elment volna a helyhatósági választás elsô fordulójára. De az utolsó választáson éppúgy, mint az elôzôn, 37-38 ezer kolozsvári magyar nemzetiségû lakos hiányzott. Leginkább fiatalok és középkorúak. Ôket kellene valahogy mozgósítanunk a következô választáskor, különben arra ébredünk, hogy megint Funar a polgármesterünk.

- Ez csak a magyarságon múlik?

- Természetesen nem. Sokkal inkább azon, hogy a demokratikus pártok helyi szervezeteinek van-e olyan megfelelô, karizmatikus személyisége - ne felejtsük el, legalábbis egyetemi tanárnak, orvosnak vagy kutatónak kellene lennie -, akit ellenjelöltnek állíthatnának. Egyelôre nincs. Márpedig már most ismertté kellene tenni a nevét. Ha ez nem történik meg, akkor csak a helyi magyarságra számíthatunk abban a kérdésben, hogy két év múlva a kincses város élére valódi köztisztviselô, igazi városgazda kerül-e, vagy ismét egy szélsôséges politikus.

- Úgy tûnik, elôbb vagy utóbb valóban sor kerül az elôrehozott parlamenti választásokra. Ebben az esetben milyen kilátásaink vannak?

- Én nem félek annyira az elôrehozott választásoktól, mint mások. Még ha a szélsôségesek kerülnek is esetleg hatalomra, akkor sem olyan veszélyes a helyzet. Egy dolog ellenzéki politikusként sarkítottan beszélni, és más dolog hatalomra jutva sarkítottan cselekedni. Arról nem beszélve, hogy akármit mondanak a Vadimok és a Funarok, Romániának egyetlen útja van: az Európához való felzárkózás. A többi mind zsákutca.

Hadházy Zsuzsa

Körülbelül félúton lehettünk Budapest és Korfu között, amikor a gép kapitánya közölte, hogy 10 050 méter magasságban repülünk, és kint mínusz 50 fok a hômérséklet. Pedig a nap szikrázóan sütött. Igaz, csak a felhôk fölött, amelyek unalmas látványként mint végtelen, gyûrött lepedôk csomósodtak alattunk. Aztán késôbb, vigasztalásként még elmondta, hogy a szigeten viszont jó idô van és nem mínusz, hanem plusz 25 fokot mérnek.

Korfu Görögország legnyugatibb része a Jón-tengerben, földrajzi helyzete miatt az Adria kapujának is nevezik. Alakját olyan kicsorbult, csonka sarlóhoz szokták hasonlítani, amelynek hiányzik a nyele. Ez utóbbit én is jó szívvel igazolhatom. Hossza 63 kilométer, szélessége délen 8-10, északon pedig 25 kilométer, ahol egy mindössze 2,5 kilométeres tengersáv választja el Albániától.

A fôváros Korfu (Kerkira) nemzetközi repülôtere `94-ben épült, s a világ második legrövidebb kifutópályájával dicsekedhet. (Az elsô a Kanári-szigeteken van.) Ennyi lapos területet is csak úgy sikerült összekaparni, hogy feltöltöttek egy részt az öböl vizében, míg a másik végét az országút határolja. Ezért, akárcsak a vasúti átjáróknál, a gépek le- és felszállásakor leállítják a forgalmat. Ennek a biztonsági intézkedésnek köszönhetôen még nem fordult elô olyan baleset, hogy egy Boeing turbó meghajtású repülôgép dinnyét szállító szamárkordéval karambolozott volna.

Mi is simán földet érünk. A gépbôl kiszállva zöld hegyek koszorúja, a tenger hihetetlen kékje és az utazási iroda idegenvezetôi fogadnak. Csupa derû, mosoly és napfényes ragyogás körülöttünk. Az emberek mintha csak a jókedvüket hozták volna magukkal, a varázs akarva-akaratlanul hat valamennyiünkre. A másfél száz magyar turista kisebb csoportokra oszlik, autóbuszonként, a különbözô helységek és útirányok szerint. A szervezés rutinos, olajozott. A buszvezetônk beceneve Kopasz, nem nehéz kitalálni, miért; a hiányzó szôrzetet az álla alatt hordozva pótolja. Figyelmes, segítôkész és persze görög. Erika, az idegenvezetônk húsz év körüli csinos (kis)lány.

Miután hangosan, kézfelemeléssel egyeztetjük a létszámot, indulunk is Kerkira külvárosán keresztül, déli irányba. Itt modern tankolók, narancsfák, elhanyagolt telkek, poros pálmák, szerelômûhelyek, félbehagyott betonépületek, üzletek vagy gondozott kertekben virító színes villák láthatók. A feliratokat úgy silabizáljuk, mint egy haladók számára indított analfabétakurzus eminensei: majdnem eltaláljuk a görög ábécé néhány betûjét, és ez nagyon hasznos, mert úgysem értünk belôle semmit.

Az országút a tengerpart vonalát követi, és olyan széles, hogy helyenként két teherautó is elfér egymás mellett, ha jól összehúzza magát. De mivel több a kanyar, mint az út, ez csak bizonyos rendkívüli esetekben lehetséges. Mégis haladunk, mert a fizika térfogattörvényeinek mellôzése, aminek hangos dudálással adnak nyomatékot, valahogy mindig megoldja a helyzetet. A táj vidékiesebbé válik, narancs-, citrom-, pálma-, olajfa s citrusok, de ezenkívül annyiféle szín és virág tobzódik körülöttünk, hogy valamennyi felismeréséhez minimum természettudományi doktorátus kéne. Évszázados, parányi házak homlokzatán hetyke latin betûk hirdetik büszkén, hogy Supermarket, és ezekben az alig néhány négyzetméternyi üzletekben minden olyasmit árusítanak, amit a turisták akkor is megvásárolnak, ha nincs rá semmi szükségük. Aztán villák, kisebb-nagyobb és még nagyobb modern szállodák betonkoloncai. Némelyik olyan harmóniával illeszkedik a tájba, mintha egy atomtámadás elleni bombabiztos bunkert tévedésbôl a felszínre építettek volna.

Az elsô helység, ahol a társaság egy része kiszállt, Perama. Valamikor kis falucska lehetett, de ezt a jellegét a többi tengerparti településhez hasonlóan, a már valósággal iparosított turizmus következtében, szinte teljesen elvesztette. A következô megálló Benitses, mi itt foglaltunk apartmant, hogy mindenféle kötöttségtôl mentesüljünk. A busz aztán megy tovább Moraitika és Messonghi irányába.

A szobánkkal elégedettek vagyunk. Terasza a tengerre néz, elôttünk pedig citrusokkal tûzdelt olajfaerdô. A minikonyha tartozéka hûtô, kétkarikás fôzôlap, mosogató, edények, tányérok, minden, ami kell. A mellékhelyiségekben mosdó, tusoló és vécé. Ez utóbbit pontosan úgy lehet használni, mint bárhol a világon, azzal a különbséggel, hogy a papírt egy külön gyûjtôbe kell tenni, mert a korfui csatornaszabvány annyira keskeny, hogy eldugulna ettôl a plusz terheléstôl. (Gondolom, amikor kitalálták, higiénikusabbnak tûnt megmosni, mint papírral dörzsölgetni azt a bizonyos testrészünket.)

Míg a feleségem kicsomagol, szakszerûen vizet forralok, mint akinek utolérhetetlen tudománya a kávéfôzés. Aztán kiderül, hogy csak nesszkávénk van, cukrot elfelejtettünk hozni. Errôl persze az asszony tehet, mondom is neki, s ezért muszáj beérnem egy dobozos sörrel, ami a repülôgép rakterében meglepôen hideg maradt.

A teraszról sokáig bámultam a környéket. Mesekönyv giccses illusztrációja lehetne körülöttünk a táj - ha nem lenne valódi. A tenger mélykék színe a part közelében már világosodik, és úgy csillogtatja apró fodrait az azúr minden árnyalatában, mintha csúfolódni akarna az égbolt irányába nyújtózkodó meredek hegyoldallal, aminek smaragdja helyenként mélyzölddé válik az erôlködéstôl. Ebbe a feszített, ôserôt árasztó harmóniába valóban beleillenek a szirének, titánok vagy gorgók, hiszen itt születtek, ez a táj is egyik bölcsôje, ihletôje lehetett a görög mitológia csodavilágának, ahol tökéletlen istenek pajzánkodtak, civakodtak egymással, többnyire a szegény halandók rovására. Például a trójai háború kapcsán érdemes elgondolkodni azon, hogy egy kicsapongásra hajlamos, minden kétséget kizáróan buta libáért (aki azonkívül, hogy szép, de errôl nem tehet) miért kellett egy egész népszövetségnek háborút indítania? Megérte vajon, hogy tízévi ostrom alatt mindkét fél legjobbjai elhulljanak, és végül a faló cselével bevett várost elpusztítsák? Közben a nô is egy évtizednyit vénült...

Benitses annyit ôrzött meg halászfalu jellegébôl, hogy mutatóban maradt néhány bárka, és láttunk nagy hálókat is, amiket egy öreg napokon át foltozgatott. A szeme olyan lehetett, mint a légyé, mert ahányszor a közelébe kerültünk, azonnal észrevett, és olyan barátságosan integetett, mintha régi ismerôsök lettünk volna.

Elsô utunk természetesen a tengerpartra vezet, és megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a Jón-tenger kék vize közelrôl annyira tiszta és átlátszó, mint egy gondosan ápolt akváriumé, amibe lábmosás nélkül talán nem is volna szabad belelépni. Késôbb megtudom, hogy negyven méterig le lehet látni benne, hajóról pedig, ahol kisebb a mélység, olyan szemérmetlenül mutogatja a fenekét, akár a görögök antik szobrai, hogy zavartalanul lehessen gyönyörködni benne. A víz alatti tájkép buja növényzetének csodakertje és a benne élô állatok változatossága egyszerûen lenyûgözô.

Benitses központja olyan közepes stadion nagyságú lehet, amibe épphogy belefér egy játszótér és egy park padokkal meg emlékmûvel, melyen a rávésett nevek után ítélve a falu háborúban elesett fiaira emlékezik. A maradék tér, amit üzletek, vendéglôk, tavernák, kávézók, pénzváltók és kölcsönzôk egymásutánja határol, székekkel, asztalokkal és reklámokkal van tele. A görög mellett - de ez a legkevesebb - három nyelven, magyarul, németül és angolul csábítják az idetévelygôket a legjobb gürosz vagy a legfinomabb házibor azonnali kipróbálására. A kínálat és az üzletek mennyisége messzire felülmúlja az érdeklôdést, mert bár szép az idô, a helyiek szerint nagyon kevés a turista. (Vagy talán a pénz...?)

Nekünk kora délután kell találkoznunk a csoporttal és Erikával a Restaurant Stefanosban. A magyar étlap és a mindig vigyorgó pincér kapásból arra inspirál, hogy ezentúl csak Pityuként emlegessük, bár értekezni csak valami zagyván keveredô német-angol zsargonban tudunk, attól függôen, hogy melyik nyelvbôl milyen szót ismer inkább. A fokhagymás pirítós, kalamaris és görög saláta kitûnô, jó a házibor is. Már úgy értve, hogy jó drága, átszámolva körülbelül 12 német márkába kerül egy liter, és mint utóbb tapasztaltuk, az átlag vásárlási árak sem maradnak a németországiak alatt. Nehéz eldönteni, hogy ez a sziget jellegébôl, az ország Európai Unió-s tagságából vagy csak úgy, a turisták iránti figyelmességbôl konszolidálódott - érezze magát otthon a vendégek pénztárcája is.

A találkozóra pontosan érkezünk, és máris válogathatunk az utazási iroda felajánlott programjaiból, amikhez kedvcsinálóként kívánság szerint narancslevet vagy uzót (görög ánizspálinkát) kap mindenki. Erika lelkesen részletezi a látnivalókat, s az elôadása olyan meggyôzô, hogy mind a négy kirándulásra befizetünk. Ideális idegenvezetô a kislány: közvetlen, alaposan felkészült, és olyan hévvel tudja magával ragadni a csoport tagjait, hogy az már nem az idegenvezetô szerepjátszása, hanem a személyes, belsô meggyôzôdés kisugárzása, ôszinte szeretete a sziget iránt, amit egyszerûen jólesik megosztania másokkal. És ettôl nemcsak ô, hanem mindenki jól érzi magát.

Késôbb kipróbáljuk a tengert, ami ezen a részen olyan kavicsos és úgy tele van az alja növényekkel, hogy inkább való úszásra, mint gyaloglásra a part közelében is. Hômérséklete viszont ideális, 22 fok, és az öreg halász megint integet, amikor pöfögô motorral elhúz mellettünk...

Aztán bevásárolunk az egyik pár négyzetméternyi üzletben, és már sötétedik, amikor felfedezô sétára indulunk. A tér végétôl, szemben a kikötôvel már domb látható, rajta a falu szeszélyesen kacskaringózó utcáival, hogy minden fordulójában megpihenhessen egy öregember, akinek csak fiatalkorában támadhatott olyan elhamarkodott ötlete, hogy éppen ide építse fel a házát. Igaz, máshol nemigen lett volna hely, meg aztán a látvány is kárpótol: ebbôl a magasságból könnyû lenézni a világot, különösen ebben az illatos csendben, aminek az olajfák közé szorult sötétségét égi tünemények világítják be. S hiába tudjuk, hogy ez a káprázat csak szentjánosbogarak százainak bolondos röpködése, a színjáték hatásán mit sem változtat...

Másnap becserkésztük a tengerpartot, kedvünkre való fürdôhelyet keresve. Elég messze vagyunk a Restaurant Stefanostól, de ez Pityut nem zavarja abban, hogy kirohanjon a terasz széléig integetni. Késôbb az integetôink száma egyre szaporodik: a taverna tulajdonosa, a kis bank alkalmazottja, a kávézó felszolgálólánya, a szomszédos villa lakói és mindenki, akivel már legalább egyszer találkoztunk. Ez a lelkesedés és a tény, hogy mindenhol azonnal felismer-nek, bizonyára annak szól, hogy hozzám hasonló daliás fiatalemberrel húszévenként egyszer ha találkoznak, fejtegetem szerényen a népszerûség indítékait, de a párom, aki mindent jobban tud, ezt kizártnak tartja.

Fürdés közben a víz, a parton pedig a langyos szél gondoskodik arról, hogy ne érezzük a nap hevét, de ez a képzet nagyon csalóka. Délben ebéd elôtt felmegyünk a szobánkba tusolni, s éppen idejében, mert a feleségem válla máris olyan ínycsiklandó színû, mint egy félig pirult grillcsirke. Bôrünk, amelyet a rászáradt só is kiszárított, pillanatok alatt beszívja azt a fehér kenceficét, amit minden mûholdas tévéadó reklámja agyondicsér.

A görög specialitások kipróbálását egy taverna teraszán folytatjuk, itt is van magyar étlap, és a tulaj elég jól beszél németül, de öreg, bütykös, köszvényes kezével alig tudja tartani a tányért. Ez szemmel láthatóan arra utal, hogy korábban sokat húzhatta a hálót vagy kötözte a szôlôt, mielôtt kocsmáros lett belôle, és a személyzetet sem szóval, csak szigorú szemvillanással irányítja, akár egy méltóságteljes pátriárka. Pattan is az asszony meg a lánya, mint a parancsolat. Kedvesnek lenni, úgy tûnik, csak a vendégekkel szokás... Ennek a tradíciónak másik megnyilvánulása például az, hogy a faluban az asszony nem ülhet fel a szamár hátára, ha vele van a férfi. Ô csak gyalog kísérheti az urát és parancsolóját, aki esetleg akkor kegyeskedhet átadni fenséges magaslatának helyét, amikor lakott területen kívül senki sem látja ôket. Szóval, van itt még rend.

A görög est nyolc órakor kezdôdik valahol Kerkira szélén, egy kertvendéglôben. A bejáratnál sorba kell állni, hogy mindenkit lefényképezhessenek egy népviseletbe öltözött leányzóval. Szegényt bárki nyakon ragadhatja, akár egy sörösüveget, a felvétel kedvéért mégis kénytelen rendületlenül mosolyogni. Én érzô lélek lévén, két cuppanóssal biztosítom a szimpátiámról, amit ha nem tetszem neki, rögtön vissza is adhatna. De erre már nem kerülhet sor, a fényképész sürgetôen integet az utánunk következôknek, s üzleti szempontból igaza van, hiszen ô mindössze a fotóért kérhet majd pénzt. Mi is lenne, ha a példámon felbuzdulva mindenki csak lesmárolná a modellt? Ráadásul ingyen.

Az asztalokat már megterítették, a zenekar nemzetközi örökzöld melódiákat játszik, és lehetünk majdnem háromszázan, mire megtelik a kerthelyiség. Magyarok vagyunk a legtöbben, az írek, japánok és finnek a görög személyzettel együtt ezen az estén kisebbségnek számítanak. A pusztítás uzóval kezdôdik, és a menüvel folytatódik. Ebben hétféle elôétel, báránysült és desszert szerepel. A bor mennyisége nincs korlátozva, s az elsô korty után nem is csodálkozom, hogy minél hamarabb meg akarnak szabadulni tôle. Aztán hogy mégis meg lehet inni, csak azért lehetséges, mert folyékony. Az elsô üvegek kicserélése után azonban enyhülni kezd a minôségi ellenôrzés szigorúsága, mert ez is ott kezd hatni, ahol az embereknek általában üres.

Közben kezdôdik a mûsor, különbözô görög táncok színes népviseletben és idônként olyan fergeteges ritmusban, hogy a nézô már jobban szédül tôle, mint az elôadó. Aztán az eksztázis csúcsán egy férfi beleharap az asztal sarkába, s a szájába kapva ezt a dögnehéz konyhai kelléket, virtuskodva táncol... Közben hosszan tartó tapssal méltányolja a közönség a produkciót.

Aztán szabad a parkett, és a magyar idegenvezetôk élen járnak a példamutatásban: Zsolt a feleségemet kéri fel, engem pedig Erika invitál. Meg is van a véleményem az ízlésérôl...

Az est másik attrakciója a krumplitánc, versenyszerûen zajlik és valóban ügyesség kell hozzá. A párok a homlokuk közé szorítanak egy krumplit, és addig maradhatnak a porondon, amíg a levesbevalót tartani tudják. A gyorsuló zene ritmusára ez nem egyszerû feladat, és amikor kiesünk, a feleségem meglepetésénél csak az enyém nagyobb, mert kiderül, hogy harmadikok vagyunk. Az elsôk persze szintén magyarok, hiszen Zsolték hetente gyakorolják.

Éjfélig észrevétlen gyorsasággal rohan az idô, és mire már igazán tetôzne a hangulat, indulhatunk vissza, mert buszok dudája, modern ôslények türelmetlen bôgése hív engedelmességet parancsolóan...

Reggel nehezen kelünk. Ennek egyik oka az, hogy korán van, a másik pedig - s szerintem ez a döntô - a görög est borának minôsége. De ettôl függetlenül mindenki pontos, a menetrend példaszerû. A busz Kerkira régi kikötôjéig visz, a horgonyzó hajó mellé. Állítólag 120 személy befogadására alkalmas, de csak nyolcvanat szokás felvenni. Az elsô létszám pigmeusok esetében bizonyára igaz, a magyarok azonban zsúfolásig megtöltik. A szokásos üdvözlés természetesen uzóval kezdôdik, s már indulunk is északi irányba, Kassiopi felé. A házirend szerint a hajón mindent szabad, kivéve a csikkeket a tengerbe dobni. Erre a célra külön hamuzó áll rendelkezésre a kapitány kabinjában, ami ugyanakkor kormányzófülke, bár, dohányzó és ki mit akar. A mediterrán lezserség, gondtalan jókedv itt a legszembetûnôbb, ezen a kék ég alatt, kék tengeren pöfögô teknôn: ha a hajóorrban manôverezés közben éppen elállják a kilátást, a kapitánynak eszébe sem jut rájuk szólni vagy szétkergetni ôket, hanem egy székre állva átnéz a fejük fölött, és onnan irányítja a kormányost. Ezért visszaúton, csak úgy a magam képzetének igazolására pimaszul megkérem, hagyja egy kicsit a feleségemet is vezetni, mert neki már olyan sokéves rutinja van a kormánykerék mellett, hogy jó volna az utókor számára megörökíteni. De még be sem fejezem, amikor széles mosollyal átadja a helyét, és ezt fényképpel örökítem meg.

A hajó útvonala átvág a sziget két csúcsa közötti mély öblön, s úgy tûnik, mintha egyre jobban távolodna a parttól. Kerkira két erôdje, amelyek a régi és az új kikötô fölé tornyosulva komoran ôrködnek, szelíd díszletté olvadnak a táguló panorámában, és ahogy haladunk észak felé, a természet alkotása veszi át a helyüket, a zöld hegyek zord orma, a 906 méter magas Pantokrátor. A szigetet Albániától elválasztó keskeny szoros közepén még látszik az országhatárt jelzô kôgát maradványa, amit a tenger hamarabb lerombolt, mint a politika, és jelenleg az a haszna, hogy akik át akarnak úszni Korfuba, többnyire alkalmi munkát vállalni feketén, megpihenhetnek rajta.

Érintjük Kalamit, ahol a harmincas évek végén a Durrell család lakott, és ennek eredménye az a két könyv Korfuról, amit Lawrence Fekete olivák és Gerald Családom és egyéb állatfajták címen írt. A táj nem sokat változhatott azóta, csak a villák, üdülôk és szállodák száma szaporodott olyan mértékben, hogy ma már leginkább turisták és egyéb emberfajták vonatkozásban beszélhetünk a sziget arculatának alakulásáról.

Kikötünk, ebédelünk és fürdünk Kassiopiban, ami ugyanolyan szép és hangulatos, mint az eddig megismert helységek, csak egészen más. Ravaszul beiktatott meglepetés a visszaút egyik kis kitérôje, ahol a part felôl megközelíthetetlen öbölben horgonyzunk le egy olyan barlang elôtt, amilyenben Odüsszeusz is találkozhatott volna az egyszemû Küklopsszal, de számunkra a kalandnak ez a része kimaradt a mûsorból. Mi csak lemásztunk a hajóról a kristálytiszta vízbe és beúsztunk a barlangba, aminek egy rövid csatornájában búvárkodni kell, hogy átjussunk a másik boltív kupolája alá. Az ilyen helyekrôl Homérosz részletesebb és költôibb leírásban részesíti az olvasót, ami tekintve, hogy vaknak ábrázolják, felkelthetné a túlzás gyanúját.

A következô két napra mi tervezzük a programunkat, és beutazunk Kerkirába. Egyszerû halandó ezt úgy követi el, hogy megnézi a járat érkezési idôpontját, és aztán türelmesen várakozik a megállóban. Csakhogy ez nem elég. Még most is ott állnánk, ha Erika gondos elôrelátással ki nem oktat, hogy a buszra szállás feltétele nem a megállóban való ácsorgás, hanem az út menti határozott és félreérthetetlen integetés, mert különben a sofôr nem áll meg, csak legfennebb puszit dob, ha elég rövid a csodálkozó holland, svéd vagy német lányok szoknyája. Ez is olyan helyi specialitás, amit tudni kell a félreértések elkerülése érdekében, ahogy az értekezés legprimitívebb megnyilvánulása szintén fordított: a görögöknél ugyanis a bólintás nemet, a számunkra tagadást jelentô fejrázás pedig igent jelent.

Korfu múltját az idôszámításunk elôtti harmadik évezredtôl számítva tartja nyilván a történelemírás, az illírek betelepedésétôl. Aztán a görög törzsek, akhájok, jónok kerülnek elô, és teret hódít a krétai kultúra, amely állítólagos bölcsôje az európainak, s ettôl kezdve egyre nagyobb a zûrzavar. Korinthosz, Athén és Spárta vetélkedése, a perzsa, majd a peloponészoszi háborúk, II. Fülöp (Nagy Sándor apja) is elfoglalja, majd hét évszázad nyugalom, illetve uralom következik Róma fennhatósága alatt. A birodalom szakadása után Bizánc, s aztán a keresztes háborúk idejétôl Napóleonig San Marco oroszlánja, a velencei dózsék köztársasága az úr a szigeten. Néhány év megszakított francia uralom után angol protektorátus következik, és végül 1864-tôl válik az akkor még fiatal görög állam részévé.

A kék busz valahol a városközpontban hirtelen kiürül, nyilván végmegálló, s így mi is gyorsan lekecmergünk. Hogy fogunk ide visszatalálni...? - aggódik a párom, tétován forgolódva valami olyan utcanév után, amit a térképpel is össze lehet hasonlítani, de ennek csak annyi eredménye van, mint egy motorhibának az autópályán: azonnal dugó keletkezik a sûrû forgalomban, és nagyon türelmesen kerülgetnek. Aztán csatlakozunk valahogy a ritmushoz, és az elsô csendesebbnek tûnô keresztezôdésnél befordulunk. Itt a hangulat már olyan, hogy nem is tudom, hol vagyunk, Európa melyik részén, mert a házak stílusa épp úgy lehet olasz, spanyol, francia, mint semmilyen, és csak annyi biztos, hogy a fák és a virágok mediterrán eredetûek. A tájolódás iránya azonban jó, s akaratlanul a régi kikötôhöz érünk, amelynek az erôdje (ma múzeum) kitûnô támpont a tájékozódáshoz, mert a parttól egyetlen utca sem vezet a nyílt tenger felé. Igy érünk egy parkhoz, amirôl kiderül, hogy Görögország egyik legnagyobb tere, az Esplanade, ami még krikettpályával is dicsekedhet. Eredetileg persze nem ilyen polgári igényekre készült, hanem katonai parádék és gyakorlótér céljából. Igaz, a szélén most is állnak lovak, de konflis elé fogva, amelyeken végig lehet döcögni a város kocsisok által fontosnak ítélt látnivalóin.

Az Esplanade város felôli részét hosszú árkádsor határolja. Boltívei alatt megszámlálhatatlan kávézó várja a vendégeket, és a sétálóutca túloldalára ugyanígy szaladgálnak a pincérek, mert ez a város szíve-lelke: a korzó. Itt sétálnak végig, akik láttatni akarják magukat, és ez azért lehet fontos, mert nemcsak a szembejövôk, hanem az asztal mellett ülô közönség is számba veheti ismerôseit. Kedves vendég persze a turista is, csak rögtön fizetnie kell a sörért, és nem próbálnak barátkozni vele, mint a halászfalvak üdülôiben. Fél óra sem kell, hogy az itt szemlélôdô csalhatatlanul megkülönböztesse a helybélieket, akiknek a zöme csinos kislány, vastag talpú, bokáig érô cipôben vagy csizmában, és hófehér arcszínük fölött hollófekete hajat viselnek. A turisták között ilyen emberfajta nincs, csak piros és még pirosabb, csomagolásuk pedig színes, szellôs ruha.

A régi város évszázados épületei szinte mind emeletesek. Keskeny sikátorok, kacskaringós lépcsôsorok kígyóznak közöttük, és mintha lehunyt szemmel, öregesen szunyókálnának becsukott zsalugátereik mögött. Életnek, lakói jelenlétnek egyetlen jele a magasban kihúzott köteleken száradó lepedôk és bugyigók színes lobogása. Különben minden szürke, a falak is kôszínûek a sós levegô és a fél évig tartó tél esôzései miatt. Akad teljesen romos, elhagyott épület, de furcsa módon még ez is harmonizál valahogy az Itáliát idézô hangulat egységével, amit a velenceiek hagytak itt örökségül.

Dél van, az üzletek bezárnak, és rajtunk kívül alig lézeng ember a hôséget sugárzó utcaköveken. Egy kisebb tér oldalán papírterítôs asztalok várják a vendégeket meg a pincér, aki egyszerre három nyelven csap le ránk. Biztosan látszik rajtunk, hogy éhesek vagyunk, aztán félig azok is maradunk, mert a már megszokott görög adag felét kapjuk, kétszer annyiért. Hiába, az "elôkelô" helynek ára van, s lehet, hogy még a fickó életbiztosítását és a veszélyességi pótlékot is beleszámolták a "muszakába", mert a konyha az utca másik oldalán van, ami forgalmasabb idôpontban sok örömet szerezhet az autósoknak, amint tányérokkal és megrakott söröstálcákkal szaladgál elôttük a pincér.

A jó félnapi barangolás után már annyira ismerjük a várost, hogy nem ott tévedünk el, ahol csak akarunk, hanem ellenkezôleg, oda jutunk, ahova kell, a kék busz útvonalára.

Benitsesben aztán megállapítjuk, hogy milyen bölcs szokás a szieszta, aminek mellôzésével saját levünkben kifôtt, kapálástól dögfáradt napszámosnak érezzük magunkat, és csak egyetlen vágyunk maradt: tusolni és lepihenni.

Másnapra valamivel okosabbak vagyunk, és kibérelünk egy kis Hondát. A szigeten annyi a motor, mint Hollandiában a kerékpár; egymást érik a kölcsönzôk, ami nagyon hasznos annak, aki tud motorozni is. Igy óvatosságból elmagyaráztatom a mûködését, és vidáman robogunk dél felé, amikor felsejlik bennem a gyanú, hogy mi lesz akkor, ha majd meg akarok állni...? Ötlete a feleségemnek sincs, így számíthat az ember a nôkre. Azt viszont elvárja, hogy én mindent tudjak. Vigasztalásom, miszerint úgy is elfogy egyszer a benzin, nem elég meggyôzô. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy azonnal tanuljak meg rendesen motorozni. Közben áthaladunk Moraitikán, ahol nagyobb a forgalom, de olyan remekül vezetnek, hogy bennünket mindenki ügyesen kikerül.

Messonghiban homokos a tengerpart, de annyira kopár, hogy az élelmes görögök napernyôkkel ültették tele, és a kinyitásért természetesen fizetni kell. Feleségem a gyerekeknek vásárolt búvárszemüveggel kagylók után kutat a víz alatt, és nagyon boldog, amikor egy-egy szép példányt talál. Van köztük élô is, amit szeretne hazavinni azokkal a kôbe gyökerezett növényekkel együtt, amiket a part széléig görget a víz.

Az ernyô kifizetett árnyékában azon tanakodunk, hogy hová menjünk ebédelni, amikor egy kosarat cipelô görög csalhatatlan bizonyossággal mellénk penderül, s miközben hadarva beszél, teleszórja pokrócunkat egy marék cseresznyével, két fánkszerû süteménnyel és sárga- meg görögdinnyeszelettel. Háromezer - közli angolul, az ujjain is megmutatva, ami ennyi édességhez meglehetôsen borsos ajánlat. Tudom, hogy a felét sem éri meg, s errefelé az alkudozás nem szégyen, hanem bevett szokás, mégsincs kedvem hozzá. De amíg tanulmányozva forgatom a nem igazán ismerôs görög papírpénzt, ô segítôkészen kihúz egyet, bátorítóan megnyugtat, "oké, oké", és miközben megtoldja az adagot két sütivel és dinnyével, szempillantás alatt eltûnik. Azóta sem tudom eldönteni, hogy hülyének vagy milliomosnak kéne éreznem magam azért az ötezer drachmáért, ami átszámítva bô harminc márkának felel meg.

A kis Honda nagyon hasznosnak bizonyul, mert a délután folyamán minden olyan helyre elvisz bennünket, amit a feleségem kinézett a térképen. Igaz, idônként köhög az út 30-40 fokos kapaszkodóin, de ilyenkor nem erre figyelünk, hanem a tájra, ami az olajfák rengetegében mindig változó. Ilyen különben maga a fa is, furcsa, szeszélyesen görcsösödô és sokszor lyukas törzsû. Kétévenként terem, az olajbogyót a halászok módszerével gyûjtik össze. Érés után ugyanis engedelmesen belepotyog a földre terített hálóba. Azonkívül, hogy kiváló minôségû olajat nyernek belôle, a magja nagyszerû fûtôanyag. Nyersen azonban nem érdemes próbálkozni vele, mert rettenetesen keserû-savanyú ízû. Fogyasztásra alkalmassá csak sós vízben való pácolás után válik. Ezekbôl a csodafákból körülbelül ötmillió található a szigeten. Ez a szinte hihetetlen magas szám a velenceiek érdeme, mert valamikor minden darab ültetéséért fizettek a lakosságnak, amely elég mohó volt ahhoz, hogy megteljen a sziget olajfákkal. Képeslapon láttam ebbôl egy 340 éves példányt, de állítólag létezik egy 1300 éves matuzsálem is. Az olajfa tulajdonsága az, hogy ha már nem hoz termést, akkor sem szükséges kiirtani, hanem csak egy méter magasságig visszavágni, mert ebbôl az öreg törzsbôl fiatal, termô és új fa fog kinôni, egyazon gyökérbôl táplálkozva. Miféle csodája vajon ez a teremtésnek? Üzenetérték, és ezért ment Krisztus is éppen az olajfák hegyére imádkozni az utolsó estén...?

A következô napi programunk autóbusz-kirándulás, aminek elsô állomása Achillion. Ez a neve Erzsébet osztrák császár- és magyar királynô palotájának, amelyet 1891-ben építtetett olyan nyaralónak, ahol az évezredek mélységeibe szeretett volna visszamenekülni, az antik görögök világába. Szenvedélyes vonzalma a mitológia iránt ma is átsugárzik azokból a megmaradt freskókból, szobrokból, amelyek átvészelték viharos századunkat. A haldokló Akhilleusz szobra maga a márványba vésett fájdalom, hófehér emlékmû, az élet szépségének elsiratása. A királynô nem sokáig élvezhette ennek a visszaálmodott környezetnek a varázsát, mert 1897-ben meggyilkolták.

II. Vilmos német császár 1907-ben vásárolja meg a palotát, és ô is felállít egy Akhilleusz-szobrot: a gyôztesét, aminek hétméteres bronzalakja mintha a Walhalla germán istenei közül került volna elô, hogy fennen hirdesse azt a birodalmi gôgöt, ami nem sok áldást hozott eddig az emberiségnek.

Az elsô, majd a második világháború idején katonai parancsnokság és hadikórház mûködik a görög istenszobrok társaságában, majd az elsô görög kaszinó költözik a régi falak közé. Jelenleg pedig, `94 óta az Európai Közösség konferenciázgat a két emeleti részen. Közönséges halandó csak a múzeumnak berendezett földszintet és a parkot látogathatja.

Innen a sziget nyugati része felé megyünk, a hegyeken keresztül, olyan utakon, hogy Erika egy korfui viccel kénytelen bátorítani a társaságot. Éspedig: Miért kerülnek az autóbuszsofôrök mind a mennyországba, a pópák viszont nem valamennyien? Azért, mert az autóbuszsofôrök még azokat is megtanítják imádkozni, akikkel a pópák hiába próbálkoztak. Kopaszunk elégedetten vigyorog a belsô visszapillantó tükörben és tényekkel bizonyít: a nagy busz úgy mászik a sziklafal meredek párkányán, amelyet münchhauseni túlzással útnak neveznek errefelé, hogy idônként a szakadék szélébe kapaszkodik a kereke, és az utasok, imájuk végeztével úgy élvezhetik a páratlan panorámát, mintha repülôben lennének.

Paleokastritsában ebédelünk, ahol minden öböl külön standokkal, szállókkal, vendéglôkkel és tengeri barlangokkal van tele. Ezeket motorcsónakokkal lehet megközelíteni, épp úgy, mint azt a távoli sziklát a tengerben, amely a legenda szerint Odüsszeusz kôvé változtatott hajója. Indulás elôtt Erika megmutatja utunk következô állomását, az Európa teraszát. Ide felnézni a hanyatt esés kockázata nélkül szinte lehetetlen. Kopaszunk boszorkányos ügyességgel azonban könnyedén felviszi a buszt, és a látvány bizony megéri, hogy a fényképezôgépek kattanásának pergô tüze megörökítse a látottakat, otthon is mutogatható emlékként. Majd egy olyan falu fôutcáján haladunk keresztül, ahol egy évvel korábban a miénknél valamivel nagyobb busz úgy beszorult a házak közé, hogy a falat kellett megbontani a kiszabadításához. Eddig is feltûnt, hogy a szigeten mintha divat lenne a legképtelenebb helyekre építeni a házat, s Erika szerint ennek az a magyarázata, hogy a lakosság évszázadokon keresztül így próbált védekezni a tengeri kalózok támadásával szemben.

A kolostor, amit megnéztünk, szintén közelebb van az égbolthoz, mint a földhöz. Templomának Mária a védôszentje. Csodatévô hely, mert aki itt gyertyát gyújt, annak teljesül a kívánsága. Fizetni sem kell érte, de adományozni korlátlanul lehet a bejáratnál felállított nagy perselybe, és amint egy csoport kivonul, az öreg szakállas pópa sietve elfújja s egy dobozba gyûjti az el nem hamvadt kívánságok gyertyáit. Biztosan újraöntik majd, hiszen a pazarlás nem lehet Istennek tetszô dolog.

Sidari felé a fennsíkon változik a táj, laposabb, szélesebb, és már senki sem imádkozik. Kô- és márványbányák mellett haladunk, szôlôk, megmûvelt parcellák, juhok, kecskék és szamarak családias környezetében. A görög házak érdekessége, meséli Erika, hogy ahol sok a márvány, az nem a gazdagság, a luxus jele, hanem ellenkezôleg: itt ez a legolcsóbb építôanyag. A fa nagyon drága. Közben kiégett erdôt is látunk. Óriások ebédjének maradéka, szétköpködött, üszkös szálkák meredeznek ott, ahol három éve még citrusok álltak. Ez a fenyôfajta gyufaként lobban el, míg érdekes módon az olajfa egyszerûen nem ég, annyira magas a víztartalma.

Korfu északi része geológiailag teljesen más, szél- és tengermarta színes homokkôbálványok fantasztikus alakzatai hökkentik meg a szemlélôdôt, s bár a víz ugyanolyan kék és tiszta, lényegesen hidegebb, mint máshol. A kirándulás befejezô része egy likôrgyár, ahol mindenki válogathat egy pohárkányi kóstolót, és aztán vásárolhat ugyanolyan áron, mint bármelyik üzletben. Különlegesség persze itt is kerül: a kumquátból készült tényleg finom likôr és pálinkaszerûség. A gyümölcs maga olyan, mint egy diónyi mininarancs, az íze pedig elôször savanykás, de ahogy rágjuk, úgy válik egyre édesebbé a szájban. Begyûjteni valószínûleg óvodások szokták, mert a terebélyes fa, amelyen terem, cserépben is elfér, és nem magasabb egy méternél.

Benitsesben újra Pityuéknál vacsorázunk, és végre van apró, pirított szardínia, ami a telihold miatt napokig hiányzott az étlapról. Hogy nem lehet ilyenkor kifogni vagy éppen ekkor valamiért tilos halászni, nem derült ki. A két örökké vidám pincérrôl viszont megtudjuk, hogy mindketten Spiridonok - ez a sziget keresztény védôszentjének a neve -, míg a tûzhely mellett izzadó szakács Stefanos. De hát nem mindegy, nevetünk össze a feleségemmel, mert a hangulat máris pityus, amikor a két Spiridon görög táncokat mutat be, és már majdnem a saját nyelvükre lépnek, mire összeakadó térdekkel befejezik.

Utolsó napunk programja egy rövid tengeri út a Calipso nevû üvegbordás hajón, amelynek az ablakán át a víz szintje alatt ülve nézhetjük meg Posszeidón birodalmát. Sajnos az új kikötôbôl indulva, az állandóan felkavart zavarosban csak annyi látszik, hogy nem látszik semmi, és idôbe telik, amíg tisztább vizekre érünk. Itt egy búvár úgy eteti a halakat, mint bármelyik gazdasszony a tyúkjait, pi-pi-pi, és máris nyüzsögnek, kapkodnak körülötte. Aztán egy fürge fókával is körbejárja a hajót, amelyik egy gazdájának örvendô kutya boldogságával simul hozzá, hihetetlen gyorsasággal elpattanva s visszatekeredve játszana talán a végtelenségig, ha nem kéne a párjával együtt a hordókon úszó ketrecben cirkuszba való mutatványokkal szórakoztatnia a hajó fedélzetére kapaszkodott közönséget. Amely persze megtapsolja ügyességüket, emlékként lefényképezi, és máris fordul az ellenkezô irányba, a távolban horgonyzó amerikai repülôgép-anyahajót bámulni.

Másfél óránk marad még Kerkirában csatangolásra, és megtaláljuk az új, velencei erôd oldalánál a piacot is, ami azért érdekes, mert itt még sosem jártunk. Aztán minden kétséget kizáróan megállapítjuk, hogy itt sem adnak ingyen semmit, tehát éppen ideje hazafelé indulni, ahol pontosan ugyanez a helyzet.

Török Miklós

Népfôiskolai hét Balatonszárszón - 1998. augusztus 3-9.

Soha nem hittek annyi mindenben az emberek, mint amióta semmiben sem hisznek - sommázta az ál-, a bal-, illetve a vakhittel kapcsolatos vélekedését Hegedûs Lóránt dunamelléki püspök az idei balatonszárszói népfôiskolai hét nyitó elôadásán, és nyomban hozzáfûzte: a hit nélkülözhetetlen feltétel. Nélküle el sem indulhatunk. Ámbár a hitnek is gyógyulásra van szüksége, hogy maga is gyógyíthasson. És mindenekelôtt 20. századbeli hittel kell hinni. Hinni azt, hogy az idôszerû egyben igeszerû is. Imigyen a hit által megtaláljuk a kapcsolatot Istennel, aki történelmet, országot, hazát adott mindannyiunknak.

Az ezredvég magyarsága méltán teszi fel a kérdést: visszatér-e még a haza életereje? Igen, a fondorlatosan elkótyavetyélt nemzeti vagyon, az idegenek kezére játszott földek és vagyontárgyak, az alapjaiban elhibázott magyarhoni népesedéspolitika, a nemzet fokozatos kipusztulásának rémképét elôrevetítô lélekszámapadás tényeinek ismeretében fogalmazta meg gyötrô kérdéseit Hegedûs Lóránt is, tudván, hogy a Kádár-korszak "erkölcsképzô szerveket rothasztó szerepét" - sajnos - átmentették és átvették a késôbbi politikacsinálók. Az elôzmények, illetve a következmények ismeretében joggal állíthatjuk: a haladás elképzelhetetlen erkölcsi tisztulás nélkül. Ez pedig több vonatkozásban is az élet-halál kérdését képezi a 2000. esztendô felé közeledô Magyarországon.

Mintegy továbbgondolva a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke által érzékletesen kifejtett kérdéskört, Fekete György a 21. század magyar oktatáspolitikája elôtt álló lehetôségeket igyekezett felvázolni népes hallgatósága számára. A kultúra sajátos definiáltsága - mint az emberrôl, az emberirôl, az ember által alkotott dolgok és azok intézményes mûködtetése - okán felvetette a Kereszténydemokrata Néppárt vezetô politikusa, hogy a tulajdonképpeni felelôsség nemcsak az egymást szeszélyes idôközönként váltogató kulturális kormányzatoké, hanem azé a csaknem 300 ezer pedagógusé is, akiknek gondjaira manapság három és fél millió tanulni vágyó fiatalt bíz a magyar társadalom - az óvodától az egyetemig.

A jól ismert körülmények közepette, mi több, ismerve az állami kezelésben lévô iskolák, gimnáziumok, egyetemek mûködtetési feltételeit, továbbá a felekezeti oktatás súlyos magyarországi gondjait, különösen kényes kérdésként tárul elénk a következô évszázad dilemmája: milyen legyen a 2000. esztendôt követô évtizedek oktatáspolitikája? Követheti-e - a holland vagy az amerikai mintájú - liberális oktatáspolitika nyomvonalát, mely közismerten arról híres, hogy mindenki tanuljon azt, amit akar, csak éppen fizesse meg, majd ezt követôen "én", az állam vagy éppenséggel a multinacionális mamutcég kiválogatom azon kimûvelt emberfôket, akikre éppenséggel szükségem van...? Netán megmaradhatunk az ideológián alapuló oktatáspolitika szûk mezsgyéjén, melyre eklatáns példákat mostanság már csak Kubában, Kínában, valamint Észak-Koreában találunk? Végül is: engedjünk a pénz korlátlan dominanciájának?

Olyan kérdések ezek, amelyekre - ha nem is kifejezetten "magyar megoldást" találunk - mindenképpen a magyarság sorsát elôbbre vivô, fennmaradását továbbra is szavatoló utat/módot kellene felmutatni a helyes megoldásban leginkább érdekelt nemzedékek számára.

Egy futurológiai egyházkép felé...?

Takaró Mihály fôgondnok elôadásának középpontjában a közeljövô, sôt a jövô egyházának körvonalai rajzolódtak ki. Lehet-e tervezni a jövôt? - tette fel a kérdést, amelyre az Isten kezében lévô egyház sorsát illetôen csakis azt válaszolhatjuk, hogy "futurológiai egyházképet nem szabad teremteni". Viszont az egyház jövôjére készülni kell, mégpedig keresztényi kötelességtudatunk mértéke szerint. Különösen érvényessé teszi ezen kívánalmat a globalizálódó világ számos folyamata. Megôrzi-e az egyház a maga identitását, vagy maga is globalizálódik? Valójában az elkerülhetetlen ökumené felé tartunk? A világegyház elôkészítésében az ökumené elfogadása lesz a döntô tényezô?

Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják ma már az egyház sorsát ôszintén szívükön viselôket, akik a készülô új világvallás, a New Age láttán nem átallják megkérdezni: mindez hit vagy csak egyfajta hitpótlék? Hiszen a tendencia totális és végzetes zsákutcába torkollik. A kérdésfelvetés, illetve a válasz "élét" az sem tompíthatja, hogy világviszonylatban immáron tényként könyvelhetô el az Evangélikus Egyház látványos közeledése a katolikus világegyházhoz. Egyébként az egyházi önazonosság megôrzése érdekében korántsem elvegyülni, hanem inkább kiválni kell! Ami pedig a nyugati egyházi világban oly nagy elôszeretettel felemlegetett "emberi jogok" kérdését illeti, a felbomlott egyensúly okán érdemes rákérdezni: létezik/létezhet-e szabadság felelôsség nélkül? Egyáltalán: ki beszél manapság kötelességrôl? A vissza az alapokhoz elvet nem csak tisztelni, de szigorúan be is kell tartani; ami azt jelenti, hogy tisztulni kell mindenkinek!

Egy tudós ember hittel és reménnyel teli ars poeticája csendült ki Bodnár Ákos elôadásából, aki a Tiszántúli Református Egyházkerület fôgondnokaként hiteles példákat sorakoztatott fel mindarról, amire csakis a hit képes az önnön határait túllépni képtelen tudománnyal szemben. Minden dolog Isten kontrollja alatt áll, s mi mindannyian "kimért pályán futunk".

A nemzeti újrakezdés jegyében

A haza tudatosítása a 19. század elsô felének egyik legbiztatóbb gondolata volt. Itthon van-e még ez a gondolat? - vetette fel a kérdést Pozsgay Imre egyetemi tanár Haza és haladás címmel elhangzott érdekfeszítô elôadásában, tudván, hogy a 20. század végén már a haza fogalma is megkérdôjeleztetett. Ezen vészterhes állapoton csakis az erkölcsi viszonyok helyreállítása révén lehet úrrá lenni, ami egyben társadalmi, lélektani kérdés, minthogy az egyének hosszú távon nem érzik jól magukat romlott, rendezetlen erkölcsi viszonyok közepette. Mindenekelôtt "szellemi hazát kell teremteni" - hangsúlyozta Pozsgay Imre, mintegy válaszként arra is, hogy mi legyen a határon túli magyarsággal az anyaország EU- és NATO-integrációja kapcsán.

Tulajdonképpen a mi legyen?, mi lehet? kérdésköreire igyekezett avatott válaszokat megfogalmazni Stumpf István, a Miniszterelnöki Hivatal vezetôje. Az új helyzetben, amikor a polgári Magyarország megteremtését tûzték ki legfôbb célként a Fidesz - Magyar Polgári Párt májusi választási gyôzelme nyomán kialakított kormánykoalíció tagjai, az átalakítás legfôbb irányait a távlatos gazdaság megteremtése, a fokozott és hathatós családvédelem, továbbá a vidék- és területfejlesztés idôszerû teendôi képezik. A "szocialista korszak" maradványtüneteinek felszámolásával egy idôben stabilizálni kell a kormánymunkát, melybôl következik - ahogy Pusztai Erzsébet, a Magyar Demokrata Néppárt újonnan megválasztott elnöke megfogalmazta az augusztus 7-i politikai fórumon -, hogy rövid idôn belül megteremthetô Magyarországon a polgári oldal társadalmi beágyazottsága. Ehhez kínálnak majd kiváló alkalmat a soron következô ôszi helyhatósági választások, ahol a jobbközép pártjainak szükségszerûen közös platformon kell megjelenniük, elnyerve a magyar választók bizalmát a következô négyéves (esetleg nyolc) ciklusra. Balsai István szerint ebben segíthet a pártunió építése (Fidesz-MPP, MDF, MDNP, Kereszténydemokrata Szövetség), ami Herényi Károly (Magyar Demokrata Fórum) szerint egyenes ágon elvezet a választói bizalom megszilárdulásához, az otthonlét érzésének megteremtéséhez. Ifj. Hegedûs Lóránt (Magyar Igazság és Élet Pártja) még szigorúbban fogalmazott, amikor kijelentette: lehetôleg ne legyen különbség a választási ígéretek és a kormányprogram között! Legyen végre rendszerváltás Magyarországon! Tulajdonképpen ez a kisgazda-stratégia. Ezt hangsúlyozta az élvezetes, több mint háromórás politikai fórumon Orosházi György (Független Kisgazdapárt) parlamenti képviselô is.

Ha jól belegondolunk, a nemzeti újrakezdés jegyében kell megújítani az állam és az egyház kapcsolatrendszerét. Ennek érdekében az államnak óvakodnia kell a szélsôségektôl, attól, hogy az egyházat a templom falai közé zárja, s annak ügyeibe valamiképpen is beleavatkozzék. Semjén Zsolt helyettes államtitkár világosan fogalmazott: a liberális rögeszme (az egyház és az állam elválasztása) többé nem találhat táptalajra. A mostani cél az egyház és a társadalom harmonikus együttmûködése. Miközben az egyházak szabadságának törvényes és anyagi támogatására törekszik a jelenlegi kormánykoalíció, attól sem szabad visszariadnia, ha esetenként az egyházak véleményt nyilvánítanak a társadalom dolgairól... A mindinkább égetônek tûnô szektakérdésben ugyancsak határozottnak bizonyult Semjén Zsolt: mihamarabb újra kell gondolni és törvényileg szigorúan szabályozni kell az egyházalapítás kérdését Magyarországon, meggátolva ezáltal is a destruktív szervezôdések térnyerését!

Az önösszeszedés igényével

A balatonszárszói telep fennállásának 70. évfordulóját, annak lelki és érzelmi telítettségét két különleges alkalom igyekezett még inkább emberközelbe (ha úgy tetszik: kontextusba) hozni. A népfôiskolai rendezvénysorazatok 1988 utáni történetében ugyanis elsô ízben fordult elô, hogy két határon túli, frissen alakult népfôiskola is bemutatkozzon a csaknem másfél száz egybegyûltnek. Ez alkalommal Orbán Zoltán lelkipásztor a hegyközújlaki székhelyû Partiumi Népfôiskola üzenetét tolmácsolta, felvillantva az iskolaalapítás óta eltelt idôszak sikereit is. A nagyváradi népfôiskola-alapítók nevében Barabás Zoltán püspöki szóvivô, ifj. Csûry István lelkipásztor és Ardai Erika vallástanár igyekezett felvázolni az Erdélyi Népfôiskola Collegium feladatkörét és terveit.

Barabás Zoltán költôi estje, készülô harmadik kötetének rendhagyó "sajtóbemutatója" méltán keltette fel az érdeklôdôk figyelmét, hiszen "úgy szól kapcsolatairól, helyzetérôl, mint aki az önösszeszedés fáradságát, kételyeit és reményeit meg akarja osztani azokkal, akik hasonló helyzetben vannak. Az élet megismerhetetlen szakaszainak vizsgálatán át eljut az alig meglephetô és mégis megsebesíthetô férfi arra a következtetésre, hogy az élet szigorú próbái lehetnek bár könyörtelenek, de nem lehetnek végzetesek" - hangsúlyozta avatott kézzel, kellô empátiával megszerkesztett elôtanulmányában ifj. Csûry István.

Igen, az önösszeszedés igénye ott munkált az idei balatonszárszói népfôiskolai hét minden eseményén. A mögöttes tartalmak feltárása s az egész rendezvénysorozat lebonyolítása Kis Boáz, a Magyar Népfôiskola Collegium ügyvezetô elnökének munkáját dicséri. És ebben már felsejlik a jövô évi szárszói hét sikere is.

Váradi György

A kolozsvári standokon a sok lap között szerényen, szinte észrevétlenül húzódik meg a Családi Tükör. Kezembe vettem a két és fél évig Csipkerózsika-álomba szenderült lapot. Azóta megszépült: krétázott papír, színes képek, elegáns tördelés; s felfedeztem Nagy Olga, Lászlóffy Aladár cikkeit. Ejha, ez aztán a berobbanás! Ha nem olvasnám a helyi hírlapot, vajmi kevés fogalmam lenne a lap feltámadásáról. Pedig az egykori Dolgozó Nô jogutódja az egyik legrégibb és legolvasottabb családi jellegû lap volt Erdélyben.

- Mégis miért tûnt el?

- Az 1946-ban indult lapnak nagy hagyományai voltak. Berde Mária indította annak idején, és olyan munkatársai voltak, mint Nagy Olga, Marton Lili, Kányádi Sándor, a Lászlóffyak. Bár az illusztris irodalmárok kissé lenézték a lapot, mindenki szívesen írt nekünk, mert 120 ezres példányszámban voltunk jelen Erdélyben. Az átállás után, `90-ben is 93 ezer példányról kezdtünk lefelé indulni a lejtôn.

- Minek volt tulajdonítható a lap egykori népszerûsége?

- Már a Ceausescu-rendszerben aránylag politikamentes lap volt, bár az elejérôl a néhány kötelezô és elkerülhetetlen vonalas oldal nem hiányozhatott. Születésétôl kezdve társadalmunk legkisebb sejtjének, a családnak az erôsítését tûzte ki célul. A család, nemzeti önismeretünk gyarapításának fészke, annak idején is magyarságunk megtartó ereje volt.

- Mégis elkezdôdött a lecsúszás.

- `90-ig valójában nyereséget hoztunk a tulajdonos-kiadó államnak. A forrongás idején a lap kétmilliós jövedelmébôl nyugodtan kézbe vehettük volna sorsunkat, de szemberöhögtek bennünket. Állam bácsi ragaszkodott hozzánk és ígért fût-fát. A lejtôn való lecsúszásunk nem a külföldi lapok bejövetelével kezdôdött, hanem az országos terjesztési hálózatunk összeomlásával. A városokban megalakultak a kis magán lapterjesztô cégek, az állami terjesztésben káosz ütötte fel a fejét. Igy lapunk nem juthatott el falura, potenciális olvasóközönségünkhöz. Sok cégnek a magyarországi lapok behozatala volt a gyors és könnyû pénzeket hozó biznisz. Kár lenne a konkurenciát okolni a befuccsolásért, az elkerülhetetlen volt. A Családi Tükör azért kezdett el lefelé szánkózni, mert nem jutott el az olvasóhoz. A régi minôségben nem lehetett felvenni a versenyt a mutatós magyarországi pletykalapokkal, amelyek kétségtelenül esztétikusabbak és merészebbek voltak. Ráadásul tíz év alatt a lap ára három lejrôl ötezer lejre ugrott. Sem az árát, sem a megjelenését nem lehetett már számon tartani. Közben szaporán fogyatkozott a munkatársi gárda is. Ekkor vett meg minket Stanik István Analog nevû váradi cége. Igértek fût-fát, azt, hogy három hónap alatt négyezres példányszámra futtatják fel a lapot. S mi, ma született bárányok, besétáltunk a kelepcébe, eszünkbe sem jutott megnézni, hogyan áll a cég. Mint kiderült, akkor már a csôd szélén álltak. Egy felfuttatható, népszerû lappal próbáltak lábra állni és további pénzeket szerezni Magyarországról. Az elsô években ôk pályázták meg nekünk az Illyés-alapítványi támogatásokat, de ezekbôl a pénzekbôl nem láttunk semmit, hanem más lyukakat tömködtek be velük. Mi csak azt láttuk, hogy továbbra is rosszul megy. Egy év múlva a lapot Szôcs Géza vette át, aki aztán feltette a pontot az i-re. Egy évig hittünk neki, bár a látjuk az alagút végét szlogen már a könyökünkön jött ki. Már akkor semmilyen támogatást nem kaptunk. Az utolsó években csak évenkénti három-négy megjelenést tudtunk kinyögni. Csak hárman próbáltunk már evezni, a többi kollégám elment tanítani. Az utolsó lapszámoknál kialakult egy önkéntes terjesztôhálózatunk, amelynek magva ma is megvan. Ez úgy nézett ki, hogy háromezer példányt betettünk egy kocsiba s kivittük vidékre. Sok utat tettünk így meg. A vidéki lapterjesztés nincs megoldva, magyarországi lapok sem jutnak el a falvakba.

- Mi történt ezek után a Családi Tükörrel?

- Miután Szôcs Géza ígérgetéseibôl nem lett semmi, ígéretet kaptunk különbözô szervektôl. Az RMDSZ, a HTMH, a MÚOSZ stb. ígérték, hogy Szôcs Géza lemondatásakor a lapot tovább éltetik. Közben folyt az elektronikus és a nyomtatott sajtó közötti konfliktus, és bekövetkezett a sugárzott média felfutása. Minden város, még a legapróbb falvak is külön kis rádió-, tévéadót akartak. Nagyon sokan belebuktak az ilyen jellegû vállalkozásokba. Mindenki elismerte, hogy ez a lap kell, ennek tovább kell élnie.

- Pedig a Felvidéken, a Délvidéken, bár kevesebb a magyarság létszáma, mégis életben tudnak tartani egy ilyen jellegû lapot. Nyilvánvalóan segítséggel, alapítványi, szponzori vagy állami támogatással. Nálunk mi a helyzet?

- A mai napig nem alakult ki a kulturát segítô vállalkozói réteg. A néhány ilyen üzletembert hatvanfelé szedik szét a kérelmezôk. Nem is gondoltam, hogy ekkora harcot kell vívnom a lap újraindításáért.

- Hogyan alakult a továbbiakban a folyóirat sorsa?

- 1996-ban már csak egyszer jelent meg, az utolsó számokat csókért, baráti alapon nyomtatták ki a sepsiszentgyörgyi nyomdában. Késôbb az Életfa Családsegítô Társaság karolta fel a Családi Tükröt. E kutató társaságot a lap szerkesztôsége s a körülötte csoportosuló értelmiségiek hozták létre. Nagy terveink voltak, csak a hamar lelohadó lelkesedésre nem számítottunk. Mindannyiunkat felôrölt az élethalálharc. Mégis volt valami kapaszkodó: a szerkesztôség továbbra sem volt jogi személy, így a társaság átvehette a lapterjesztési jogot, csak pénz nem volt. Másfél év kilincselés során Magyarországon 25 alapintézményhez fordultam. Segítséget vártam az RMDSZ-tôl, a Határon Túli Magyarok Hivatalától, az EMKE-tôl, az Illyés-alapítványtól, a szakmai szervezetektôl. A segítség máshonnan jött: a Magyar Kultúra Alapítvány, a Mûvelôdési Minisztérium Határon Túli Magyarok Osztálya, a Nemzeti Bank Közjóért Alapítványa, az Anyanyelvi Konferencia részérôl. Most már ádázabban kell folytatni a harcot, hiszen nálunk is van piacosodás. Vissza kell szereznünk az olvasók bizalmát, ehhez fél év folyamatos megjelenésre van szükség. A megfelelô összeg viszont nem állt rendelkezésünkre. Fél év alatt az indulási alap végül összegyûlt, és ebbôl jelent meg az elsô szám. Nem jelenhettünk meg a régi minôségben, mert itt az ízlés közben átalakult, változott. Mikor az ember a szép lapok tömkelegét látja, nem mer elôállni egy rossz minôségû, fekete-fehéren, rossz papíron nyomott lappal. Ez azt jelenti, hogy nagyon hamar feléljük az induló tôkét. Míg `96-ban az adott pénzbôl három-négy lapszámra futotta, ma már csak egyre. Annyi biztos, hogy jobban meg kell szervezni a lapmenedzselést, mint eddig. Van egy pár régi munkatársam, akik hisznek a lapban, és a második számot valamilyen úton-módon kihozzuk.

- A Családi Tükör régi formájában is fontos szerepet töltött be a túlélésben, nemzeti öntudatunk, magyarságunk megtartásában.

- És ez a szerep ma sem tûnt el. Ebben a kenyérharcban a család ma is ugyanolyan nehézségekkel küzd. Régen a külsô körülmények kényszerítették az embereket a családba, mindenki meghúzódott a maga kis csigaházában, most ez az óriási feszültség a családban vezetôdik le. Itt még nem szokták meg az emberek, hogy a zûrökkel-gondokkal orvoshoz, pszichiáterhez kell fordulni. Kevés házastárs veszi észre a problémákat, azt, hogy baj van a gyermekneveléssel, a szexualitással, az idegekkel, agresszió van a családban. Mindezekrôl beszélni kell, fel kell világosítani a családokat arról, hogyan kell kievickélni ebbôl a létnyomorultságból, hogyan kell felszínen maradni és megvívni ezt a harcot azért, hogy normális emberi viszonyok alakuljanak ki. Tanítani kell az embereket, hogy ne csak a betevô falatért küzdjenek, hanem merjenek vállalkozni, mert nincs más kiút. Egy jó családi háttér nélkül ezt a harcot megvívni nem lehet. Elsô lapszámunkban neves szakemberekkel: orvosokkal, pszichológusokkal, pedagógusokkal fogtunk össze, hogy a segítô erôkkel a család megtartására ösztönözzük az olvasót.

- Kikhez szól még a Családi Tükör?

- Ma nagyon sok a beteg és társtalan ember. Mi a társtalanságot is próbáljuk oldani. A színes rovatokkal mindenkihez kívánunk szólni. Amikor lecsúsztunk, prûdséggel vádoltak minket. Mert nem akartunk playboy-szinten közölni fotókat? Szerintem egy nôi aktnál nincs szebb, de nem kell lealacsonyító módon közölni pornó jellegû képeket. A lapot attól fogják megvenni, hogy a beleolvasó fiatal, anya, apa, nagymama azt kapja, ami érdekli. Úgy érzem, a lap támasza lehet a családnak, s ezenkívül a társadalomnak. Ezek nagy szavak, de errôl van szó. Minden lap valamiféle támaszt nyújt, de mi erre specializálódtunk.

- Megmaradtak a régi rovatok: háztartás, egészséges életmód, kertészkedés, divat, hírek. Készültök valami újra is?

- Szándékunkban áll beindítani egy illemtan-rovatot. Most jut eszembe, hogy ma, amikor bejöttél a szerkesztôségbe, be sem mutattalak a kollégáimnak. Alapvetô emberi dolgokat nem tudunk, nyuszitermészetünket nem vedlettük le az évek során, hanem bedugtuk fejünket a homokba. Nyitni kell mindenben: ruházkodásban, egészséges táplálkozásban, életfelfogásban, viselkedésben. Meg kell tanítani a mosolygást, mert nem lehet mindent mûmosollyal elintézni.

Szôcs Andrea Enikô

Évszázados rekordot emlegettek tavasszal Kairóban, amikor még a repülôteret is le kellett zárni a hatalmas homokfelhôk miatt. A város határában kezdôdô sivatagot rendkívüli viharok korbácsolták fel, s a süvítô széllel érkezô szenny mindent beborított. Az amúgy sem patyolattiszta Kairó ettôl egyöntetûen mocskos képet mutatott napok múltával is. Az aszfaltozott járdákon vastagon állt a homok, s hiábavalónak mutatkozott az itt-ott nyomokban látható tisztogatás.

Úgy tartják, az egyiptomi fôváros ma már fuldoklik a túlnépesedéstôl, a tûrés határáig szaporodott gépkocsik kipufogógázától s a környezô ipar szennyezésétôl. Egyenként is nagy bajt okozhatnak az idézett források, együttesen viszont hatalmas gondot jelentenek. Kezdhetjük ott, hogy a tizenhárommilliós városban abszolút kezdetleges a kommunális szemét kezelése. A kapuk elé ömlesztett háztartási hulladékot elôszeretettel marcangolják tovább a mindig éhes macskák és a kóborlásra kényszerített, amúgy Egyiptomban nemigen szeretett kutyák - amitôl még riasztóbb a forró melegben rothadó dolgok látványa. Elszállításuk kézi vagy csacsi vontatta kordélyokon történik, kiszámíthatatlan rendszerben.

A mégiscsak összegyûjtött szemetet sem tudják azonban rendben tárolni, feldolgozni, mint ahogy a megszaporodott s a rendszeresen szmogot okozó gépjármûforgalmat sem "levezényelni". Az állandósult és sokszor kilométeres dugók rontják Kairó levegôjét. Ehhez hozzájárul a még szovjet segítséggel épült közeli cementmû is, amelybe a hetvenes években nem építettek szûrôberendezéseket. S azóta sem. Ezért becslések szerint évente 258 ezer tonna port rak le a környezetében. A levegô mellett a vizek elszennyezôdése is kritikussá vált, s miután Egyiptom fô folyója a Nílus, e problémát rá kell érteni.

Megállapítások szerint eredetileg az asszuáni gát természetátalakító hatása miatt aggodalmaskodtak, manapság azonban az innen Kairóig húzódó szakasz még a legtisztább. A nagyobb baj a Nílus deltájában tapasztalható, ahol már-már visszafordíthatatlan folyamatok zajlanak. A folyóba - teljes hosszában - 6,5 millió köbméter szennyvíz ömlik, fôleg a mezôgazdaság, 331 üzem s húsz nagyobb település "hordalékaként". Mivel azonban az ipar fôleg Kairó és Alexandria közé települt, a kezeletlen vegyi és egyéb hulladék itt kerül leginkább a Nílusba. Tetejében a folyónak e szakaszán lelassul a sodrás, ezért nehezebb az öntisztulása is. A sokfelé ágazó deltában így olyan mértékû a szennyezôdés, hogy rendszeres a halpusztulás, s messze kerülik manapság a költözô madarak.

Egyiptom 1994-ben törvényt fogadott el e kedvezôtlen folyamat megállítására, s kötelezô menetrendet is felállított, ami persze a korrupción sorra megbukik. Kairó azért beszerzett száz gázzal hajtott buszt, s a gépkcsikat is erre állítanák át, ha megoldható lenne a könnyû "tankolás". A maguk erején túl nemzetközi segélyekre számítanak. Eddig Svájc jelentkezett egy programmal, amely a kórházi hulladék kezelését oldaná meg, s fôleg az ott mûködô német cégek kezdtek hozzá ipari szûrôberendezések telepítéséhez. Ez azonban csekély segítség, miközben az élezôdô környezetvédelmi problémával Egyiptom nem tud mit kezdeni.

(zs. e.)