Tüske

Közismerten kitartó kutakodása, sajtóbibliográfusi serénykedése során Kuszálik Péter nem egyszer, nem kétszer tévedt a publicisztika göröngyös útjára, s ennek lapszerkesztôk sokasága örvendett az elmúlt évek során. Barátunk mára már könyvszerzôvé avanzsált, kiötölt svejki figurája, Mörfi polgárjogot nyert a honi irodalomban. Kuszálik irálya - csípôs szarkazmusa ellenére - szívet melengetô mindaddig, míg "mörfinizmusa" át nem csap afféle lexikális morfinizmusba. Idônként azt is megírja, amit még elmondani sem érdemes. Olybá tûnik, hogy többször hajol le, mint ahányszor téma hever az utca kövén.

Nemrég egy jópofának szánt morfondírban sietett gúnyt ûzni az Erdélyi Naplóból, mégpedig a Romániai Magyar Szó hasábjain. (Rövid idôn belül már másodszor fordul elô, hogy marosvásárhelyi szerzô belénk törli a tollát valamely más lapban, nem tudom, fair-e ez?) Hogy miért nem lett mégsem jópofa a glossza, az nyilvánvaló: bolseviki alapállásról, proletár indulattal nem lehet elegánsan írni a polgárságról. Mint ahogy a ki nem alakult civil társadalmon sem lehet számon kérni a nem létezô polgárság viselt dolgait.

Kuszálik szerint - ha jól értjük - az emberi test erogén zónáinak nincs helyük egy polgári sajtóorgánumban. Szerintünk igenis van. Mindennek van. Nem a téma, hanem a megírás, megközelítés, tálalás módja a döntô. Vitázhatunk errôl. Kereshetjük a kákán a csomót. Kekeckedhetünk. Akár együtt is.

Csak ne tessék minket belekeverni mások kabátlopási afférjába, rogo humillime!

(dénes)

Múlt heti lapszámunkban összeállítást közöltünk a kétszáz éves váradi magyar színjátszást köszönteni hivatott közelgô fesztiválról egy, a Szigligeti Alapítvány és a fesztivál szervezôbizottsága által jegyzett sajtóanyag alapján. Lokálpatrióta olvasóink jelezték, hogy a szöveg néminemû pontatlanságokat tartalmaz. Péter I. Zoltán újságíró, helytörténész megerôsítette: dokumentumok bizonyítják, az utóbbi idôkben megjelent helytörténeti munkákban pedig írva vagyon, hogy az elsô nagyváradi magyar nyelvû színielôadás pontos címe Siketnéma (névelô nélkül); továbbá hivatásos társulatok 1798 elôtt is játszottak Váradon, de német nyelven, tehát fontos kihangsúlyozni az anyanyelvi vonatkozást; a kronológiával is bajok vannak az általunk átvett színházi sajtóanyagban, ugyanis az 1799-ben alakult, rövid ideig mûködô Nemzeti Jádzó Társaság nem játszhatott a Színkörben a kôszínház megépüléséig (1900), mert a Rhédey parkban csak 1908-ban építették meg fából a Színkört, amelyet aztán a húszas években le is bontottak. A századfordulóig a különbözô társulatok vagy a Fekete Sas-, vagy az Apolló-palotában játszottak, vagy másutt.

A szerk.

A vajdahunyadi Christiana-társaság továbbra is várja az egészségügyi technikum magyar tagozatán tanulni vágyókat. A felvételi vizsgákat rendszerint szeptember második felében (az egyetemi felvételik után) tartják, a következô tantárgyakból: XI. osztályos biológia, X. és XII.-es szerves kémia (40 kérdés), vallásismeret, valamint általános mûveltségi felmérés (10 kérdés). Jelentkezhet minden 30. életévét be nem töltött érettségizett ifjú, aki magyar nyelven óhajtja a beteggondozást elsajátítani.

Felvételi díj: 50 000 lej. Tandíj egy évre: 1 000 000 lej (két részletben is fizethetô). Kérjük az érdeklôdôket, hogy további felvilágosításért 1998. augusztus 31-ig jelentkezzenek az alábbi címek valamelyikén: dr. Hauer Erich, str. Stefan cel Mare nr. 23, 2750 Hunedoara, jud. Hunedoara, tel.: 054/71-55-92; Parohia romano-catolic ã Hunedoara, str. Revolutiei nr. 5., 2750 Hunedoara, jud. Hunedoara, tel./fax: 054/71-12-78; Dévai RMDSZ, str. 1. Decembrie nr. 30/11, 2700 Deva, jud. Hunedoara, tel./fax: 054/21-75-24.

A közelmúltban Ipolyvarbóról (Szlovákia) érkeztek vendégeink. Erdélyt járó körútjuk elsô állomása Nagyvárad volt. Ismerkedésünk során elmondták: szép tervvel érkeztek. Arról kívánják meggyôzni a magyarok (is) lakta helységek lelkes embereit, egyházakat, iskolákat, mûvelôdési egyesületeket, hogy a reánk következô tavaszon (esetleg 1999 ôszén) minden faluban, városban ültessék el a szabadság fáját, így emlékezve népünk dicsôséges harcainak másfél évszázados évfordulójára.

A Palóc Társaság elnöke és animátora, Z. Urbán Aladár egy felhívást adott át azzal a kéréssel, hogy tegyük közzé, így biztatva Erdély és a Partium magyarjait.

Ime, megcselekedjük.

Dánielisz Endre

1998-1999-ben emlékezünk az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára. Tegyük maradandóvá és ünnepélyessé úgy, hogy minden településen ültessük el a szabadság fáját!

Gondoskodásunk által a fa cseperedni, növekedni fog, gyökeret ereszt az anyaföldbe, terebélyesedô lombja alatt nemzedékek nônek fel a szülôföld és népe iránti szeretet és hûség, a megtartó édes anyanyelv bûvöletében. Felkérjük a nagyvilág magyarságát, az önkormányzatokat, a plébániákat, az iskolákat, a diákköröket, a civil szervezeteket, hogy csatlakozzanak felhívásunkhoz! Mind anyagi, mind szellemi lehetôségeikkel élve támogassák kezdeményezésünket, amely kárpát-medencei magyar nemzeti közösségünk történelmi tudatának elmélyítését, önbizalmának megerôsödését, összefogásának szükségességét és szellemi-erkölcsi fölemelkedését szolgálja!

Javasoljuk, hogy a szabadságfa elültetésére 1998. március 15. és 1999. október 6. között kerüljön sor. Köszönettel vesszük, ha az eseményrôl értesítenek bennünket (Palóc Társaság, 991 31 Vrbovka, Slovensko).

A majd két éven át alkalmatlankodó bihari kormánybiztost végre felállították székébôl, miután azok, akik odatették, rájöttek tévedésükre. Pótlásáról - lásd koalíciós algoritmus, vagy mifene - szintén a parasztpárt helyi erôseinek kellene gondoskodniuk, de ez nem megy olyan simán, mert áll a bál rendesen egy ideje a fiókszervezetben. Mindenki mindenki ellen jelöl, ágál, lobbyzik, jelentget és nyilatkozgat, gondolván, hogy aki prefektust állít, az majd uralja a megyét. Ebben talán van is valami ráció, ismerve a román nemzetállami centralizmus messzeható erejét. A központi hatalom helyi megtestesítôje adott esetben kiskirályként regnálhat egy megyében a mindent átszövô bürokráciának és hagyományos szervilizmusnak hála. Biharban most patthelyzet van, mert a három jelölt mellett befutni látszó negyediket is megfúrta valaki, a prefektusállítás kabaréba torkollott. Miközben egyre nyilvánvalóbb: kormánybiztosok nélkül is pont olyan nagy szemétdombon élünk, mint vélük.

D. L.

heti napló

Ha ma lennének a parlamenti választások, a "magyar párt" nemhogy a romániai magyarság számarányának hozzávetôlegesen megfelelô 7-8 százalékot nem kapná meg, hanem a különféle felmérésekben jelzett 4-6 százaléknyi voksnak is örülhetne. Ennyit is csak azért kapna, mert pillanatnyilag - és talán még jó ideig - egyetlen "román párt" sem képes vagy hajlandó magyar szívhez szólóan (is) könyörögni a szavazatokért.

Ami pedig a helyhatóságokat illeti, ott már régóta létezik egyfajta osztozkodás a magyar képviselet fölött: nem az RMDSZ van hatalmon a magyarlakta településeken, hanem egyes személyek, klikkek, baráti körök, érdekszövetségek, családi vállalkozások, hol tulipános, hol sarlós-kalapácsos, hol megadommagam-fehér zászló alatt.

Az RMDSZ nevû (át-ejtô)ernyôszervezet ezt a népszerûségcsökkenést önmagának köszönheti. Elsôsorban vezetôinek, másodsorban az apparátusnak. Az eredménytelen hatalmi szerepvállalásnak. A rossz stratégiai döntéseknek. A hintapolitikának, amelybe engedte magát bevonni.

Egy ideje azzal próbál valamiféle szolidaritást (netán szimpátiát) kicsikarni a világ magyarjaiból a szövetségszerû párt, hogy hát rettenetes nyomásoknak van kitéve Bukarestben, hogy ismét a román sajtó prédájául vált, hogy a magyarországi jobbközép fordulat óta megint Budapest ötödik hadoszlopaként vetül rá a hazaárulás gyanúja, hogy ilyen körülmények között meg kell magát húznia egy etnikai alapon szervezôdött politikai alakulatnak.

Engem személy szerint az efféle siránkozás kevéssé kápráztat el, mert közben egyre-másra jönnek újabb és újabb csalódásaink hírei. A román hatalom szekerének közel kétéves toszogatása után elmondhatjuk az RMDSZ-rôl: papíron kicsikart ugyan ezt-azt, de a gyakorlatban semmi sincs úgy, ahogyan azzal Bukarest dicsekszik a nagyvilágban. Még a közérzetjavító gesztusok is elsikkadtak a végrehajtás útvesztôiben. Anyanyelvhasználat a közigazgatásban vagy bárhol másutt? Ugyan! Radikális változások a tanügyben? Hátrányunkra! Elôrelépés a közösségi autonómia területén? Semmi! Legföljebb a Székelyföld egyes részein "engedheti el magát" annyira a magyar, amennyire az odahelyezett román rendôr, hivatalvezetô, menedzser, vasutas, tûzoltó, katona, pópa, bértollnok, finánc stb. megengedi neki. Az állami felügyelethez és "gondoskodáshoz" szûkmarkúság párosul, a többé vissza nem adom rablóelv nemzetpolitikai rangja pedig csöppet sem csökkent. Közösségi és egyházi vagyonunk továbbra is idegen kézen.

A "szövetségi propaganda" valamiféle visszaszolgáltató kormányrendeletrôl regél. Irott malaszt. Végrehajtani nem siet senki. Se a temesvári Magyar Ház, se a váradi püspöki paloták, se a gyulafehérvári Batthyáneum nem került vissza jogos tulajdonosához, a Bolyai-egyetem ügye pedig ott tart, ahol 1959-ben. A rezsim fôvárosi és vidéki honvédôi egy követ fújnak: ami egyszer a román államra szállt - mindegy, hogy miként -, annak ott is kell maradnia, valamilyen formában, valamilyen úton, módon. Mindenkoron és minden kormányok alatt. A fejlemények ôket igazolják.

Dénes László

Megvallom, csak most értem igazán Tamási Rendes feltámadás címû novelláját. Sajnos. Ez a nagyszerû írás is megérdemel egy rendes feltámadást. Talán ebben rejlik az író zsenialitása. Mert az 1989 decemberét követô változás: egy rendes feltámadás. Szerintem Tamási nagy mûvének is ez az igazi értéke és értelmezése. Igazi expresszionista alkotás. Tele van szûkebb pátriánk Demeter intézôkkel és Énekes bácsikkal, akik várták a feltámadást és változást. És az ügyes intézôkkel, akiknek gyakorlatilag mindegy, hogy milyen rendszerben élnek.

Ki gondolta volna, hogy azok, akik olyan jól be tudtak rendezkedni egy összkomfortos párttagsági könyvbe, azok olyan jól élvezik az új demokrácia adta elônyöket is. "Minden állat egyenlô, de vannak még egyenlôbbek!" - írja Orwell. Azok, akik a hatalom emberei voltak, a pártapparátusnál, a Demeter intézôk, az iránymutatók és véleményformálók újságoknál, gyáraknál, a néptanácsoknál olyan jó intézôk és adminisztrátorok lesznek ebben a feltámadt új világunkban is (de még az RMDSZ-ben is). Akik pedig csak "sofôrök" voltak és szolgák a régi rendszerben, mint Énekes bácsi, azok ezután is azok maradtak, az új demokráciában is. Sôt még gyatrább bérért és napszámért dolgoznak. De ha egyszer az Úr csak kocsisnak teremtett vagy falusi tanárnak vagy esztergályosnak, akkor nézheted magad, mert ha nem tudsz bizonyítani ebben az új piacgazdaságban, nem tudsz ügyesen intézkedni vagy legalább szervezkedni, nem tudod jól eladni a munkaerôdet, nem tudsz egy jól mûködô kft.-t adminisztrálni, akkor pofa be, és mars hátra a sorvégre.

Tamási remekmûve mostanra érlelôdött be igazán. Dehogy antiklerikális írás, dehogy vallás- és Isten-ellenes a Rendes feltámadás! Érzôdik még az írás szellemébôl is az expresszionizmus. Az utolsó ítélet képe csak dekoráció, a lényeg sokkal, de sokkal mélyebb. (Akárcsak Örkénynél, ahol is az utolsó ítéletkor az amúgy is elhallózók jót röhögnek a markukba.) Természetesen volt rendes feltámadás 1944-45 után is, amikor is amott a nyilasokból, itt meg a vasgárdistákból lettek a legnagyobb kommunisták. De mi egy igazibb, rendes feltámadásnak lehettünk tanúi. Ugyanis most viszonylag békés átmenet volt. (Tudvalévô, hogy a vér a `89-es eseményhez csak díszletnek kellett - milyen szörnyû is! -, és az egész egy mesteri rendezôi munka volt.)

Ki gondolta volna, hogy azok az emberek, akik nem engedték meg gyermekeiknek, hogy templomban esküdjenek, ma zsinati bizottság tagjai, vagy akik a legbuzgóbb ateisták voltak, ma a legbuzgóbb hívôk. Tévedés ne essék, Pál apostol is keresztényüldözô volt, de ô legalább megtért. Nálunk viszont senkinek se kellett megtérnie, mindenki mélyen vallásos és hívô volt. És nagyon üldözött. (Azt hiszem, Romániában a legnagyobb az egy fôre jutó üldözöttek száma!) Esterházy Péter szerint hazájában nagy a forgalom a damaszkuszi úton. Milyen jó odaát, legalább nagy a forgalom, nálunk még forgalom sincs. Egy csapásra minden magyar mélyen vallásos, üldözött volt és RMDSZ-es. Ha legalább vállalták volna a múltjukat és azt mondanák, uraim, tévedtünk, most másban hiszünk. Ellenkezôleg! Ezek a Demeterek és Intézôk mindig is vallásos és szerény polgárok voltak, akik végig tiltakoztak a kommunista rendszer ellen. Megannyi forradalmár és politikai üldözött, szép igazolvánnyal és adómentességgel. (Eddig összkomfortos párttagsági könyv, most forradalmárigazolvány.) Undorító...

Odaát még volt legalább Hofi Géza, nálunk csak politikai üldözött. Ki gondolta volna Énekes bácsin kívül? Sok politikai üldözött igazgató volt, és most is az. Milyen érdekes! Mert találtak a családban egy kulák származású rokont.

Ime egy részlet a Tamási-mûbôl:

"- Sorba, sorba! Cím és rang szerint!

Meghökkentô, különös gyülekezet ez. Törtetô, vidám és mégis riasztó. Az állkapcsok csattogva verik ki a hangot, és nyugalmi állapotukban vigyorognak. A szemek üregei mohón merednek a káprázatos világba. A koponyák ezer színt vernek a fényben. A lábak kopognak, és a hadonászó karok úgy szólnak néha, mint a furulya. Néha visítanak, mint a klarinét, vagy búgnak, mint a tárogató.

Vannak kedélyesek is, akik ujjcsontjaikkal egymás vállain citeráznak.

De nekik semmi sem különös.

Ismerik egymást.

Látnak, hallanak.

Mindent természetesnek találnak.

De fôleg kegyetlenül törtetnek elôre a sorban."

Elszaporodtak a csauseszkucskák és az elenácskák, az írástudók és a farizeusok. A Máriákat pedig kórházakba szállítják (Ady). Mára nagyon sokan szeretik, ha szépeket írnak róluk az újságok, ha Elnök úrnak szólítják ôket, mobiltelefonon kommunikálnak még a templomból is, az ô véleményük népünk felemelkedésének egyedüli biztosítéka, luxusautók és luxusvillák állnak a rendelkezésükre. Énekes bácsiknak és fiaiknak pedig kuss, hátra, a sor végére.

Kérem szépen, Énekes bácsit PHARE-pénzbôl sem lehet támogatni, mert az alapítványi pénzek célirányosan jönnek és mennek. Énekes bácsinak pedig semmi ilyen elképzelése nincs. Csak az imádságos könyve volt és van ma is. (Ha legalább Péter fiát el tudta volna küldeni "menedzserképzôbe" vagy politológiára Magyarba.)

Sokan gondolták, hogy a `89-es változások után a megfelelô ember a megfelelô helyre kerül, hogy végre az értékek kerülnek elôtérbe az álértékkel szemben. De hát hány doktorátust vontak vissza azok közül, akik Ceausescu elvtárs mûveibôl írták meg disszertációjukat? Ismerek olyan kiváló matematikust, aki még mindig egy eldugott községben él, akinek az Egyesült Államokban több mint harminc szakdolgozata jelent meg és egy alapvetô könyve a valós matematikai analízisrôl a Springer Verlagnál, de itt még városra sem sikerült kerülnie, mert kellettek a lakások az új pártapparátusnak. (A régi pedig luxusbérlakásokban lakik.)

Szóval a `89-es események és az utána következô évek nem voltak egyebek rendes feltámadásnál.

"- Aztán nekünk többet ne trombitáljanak!"

Hirsch Róbert

Valami készül. Hétfôn Ion Cristoiu kétoldalas interjút közölt Constantin Alexa hírszerzô századossal, Bárányi Ferenc "szekus múltjának" kiszivárogtatójával. A tartalékállományba helyezett ügynök Vadim Tudor hangszerelésében tovább szövi a történetet, és bôbeszédûen tárja fel a romániai magyarság államellenes alapállását. Az interjúból egyértelmûen kiderül, hogy teljes gôzzel mûködik a politikai rendôrség. A közszolgálati rádió hosszan sugározta (majd megismételte) egy csokor politikus véleményét az interjúban elhangzottakról. Persze a Vadimé terjedelemben lekörözte az összes többit együttvéve. Ugyanakkor folytatódik az össztûz az önálló magyar egyetem ellen. Hogy aztán csütörtökön Radu Vasile kormányfô fogadja azt a mintegy hatszáz Nãvodari-ban nyaraló moldovai és ukrajnai román diákot, akikben feltámadt a vágy, hogy megismerjék nemzetük történelmét. Tudathasadás, oh!

Pénteken Galacon romániai, ukrajnai és moldovai megyék megalakították a Duna-torkolat Eurorégióját. Össznemzeti tapsikolás kísérte a kilátásokat: európai kasszából korszerûsítik a régió útjait, távközlését, a környezetvédelem és a gazdaság összehangolását.

Péntek amúgy is eseménydús nap volt. Zilahon a legmagasabb állami (null-protokollos) részvétellel avatták fel Corneliu Coposu mellszobrát. A Tele 7abc tévéállomás hírszerkesztôi sztrájkba léptek: két hónapja nem kaptak fizetést. A tulaj kijelentette: fel is út, le is út. A fizetést megkapják még ezen a héten, de ötvenszázalékos leépítést helyezett kilátásba. A bukaresti görög konzulátus bejelentette, hogy ismét fogad vízumkéréseket (augusztus 5-én a számítógép meghibásodása miatt függesztette fel a vízumkérések fogadását), de a kérelmezôknek 15 napot kell várniuk. A román tengerpartnál olcsóbb görög nyaralás több száz honfitársunk számára kútba esett.

Hétfôn román "földmûvesek" mintegy öt órára lezárták a magyar gabona- és lisztbehozatal elôl a nagylaki, varsándi és kürtösi vámot.

Csütörtökön a moldvai választási körútra induló Ion Iliescu (és csapata) gépkocsija karambolozott. Senki sem sérült meg, csupán két luxusautót kellett kivonni a forgalomból.

Vasárnap, augusztus 16-án Balánbányán Radu Vasile kormányfô adott rangot a bányásznapnak. Igérete: a helyi bányavállalat leválasztása a dévai központról és alternatív megoldásként a faluturizmus fellendítése. Ugyanaznap Brassó-Pojánán a liberálisok igyekeztek tisztázni, hogy mik is ôk tulajdonképpen. És nyilván nagyobb szeletet kívánnak maguknak a Demokrata Konvenció tortájából.

Vajnovszki Kázmér

Minden nemzetközi közbenjárás és "közvetítés" ellenére, Milosevic ígéreteinek dacára Koszovóban nem ültek el, sôt fokozódtak a harcok, minden eddiginél erôsebb szerb offenzíva ôrli fel a függetlenségükért küzdô albánok gerilláinak utolsó állásait. Az Albániával szomszédos nyugati határvidéken Junik városkájáért folytak súlyos csaták, a szerbek tüzérséggel, helikopterekkel, tankokkal támadták - és foglalták el - az általuk terroristáknak nevezett szabadságharcosok utolsónak tartott sasfészkét. További tisztogatások folytak Orehovac, Maksevic és Pristina körzetében, a küzdelmekben számos civil is életét vesztette. A menekültek hatvanezres áradata az erdôségekben vagy Albánia hegyeiben keres menedéket, java részük helyzete kilátástalan.

Ibrahim Rugova koszovói "elnök" hajlana a tárgyalásokra, ám a szerb offenzíva következtében ismét meghiúsultak a békekötési kísérletek. Pedig a nemzetközi vélemények változatlanok: Koszovó valamilyen önállóságát csak a határok sérthetetlensége mellett képzelik el, tehát Jugoszlávián belül. Ezt pedig elutasítják a függetlenségüket egyoldalúan kinyilvánító albán nemzetiségû szeparatisták, akik a tartományban elsöprô többségben vannak. Titótól 1974-ben kapott autonómiájukra hivatkoznak, a régi jugoszláv alkotmányra, mely szerint bármikor kiválhatnak a szövetségi kötelékbôl! Ezt a lehetôséget utasítják el Milosevicék, és mindent megtesznek a "szerbség bölcsôhelyének" megtartásáért. A "minden" alatt értsd a civil lakosság elleni kíméletlen fellépést, a gyilkosságokat, a tömegsírokat (!), gyermekek, asszonyok és öregek otthonaikból való elûzését - szóval mindazt, amit a boszniai háború borzalmaiból már megismertünk. A legszomorúbb, hogy annak tanulságaiból sem a szerbek, sem az autonómiát követelôk, sem az ENSZ és a NATO békefenntartói nem okultak, s a késlekedô nemzetközi közbelépés azzal fenyeget, hogy eszkalálódik a koszovói viszály, amelyet fegyverekkel lehetetlen megoldani, de tárgyalásos útját nem óhajtja a felek egyike sem komolyan.

Ha egy, a boszniaihoz hasonló háborúvá mélyül a koszovói válság, és ha macedón, albán, görög és szerb érdekek ütköznek, s a létezô kultúrzónák határán összecsapnak a vallások és ideológiák, akkor már megint késô lesz ahhoz, hogy összefogjon békéje érdekében a világ.

Indig Ottó

Kolozsvár

A Babes-Bolyai Tudományegyetemen nemrég tartott sajtóértekezleten ismét terítékre került a tanügyi reform. Andrei Marga oktatásügyi miniszter hangsúlyozta, hogy felszámolják a tanügyben a központosítást, és az iskoláknak önállóságot biztosítanak. Ezek a tanítási intézmények kidolgozhatják saját tantervüket, újabb, választható tantárgyakat (zene, rajz, mozgásmûvészet, sport) vezethetnek be, állami és más utakon szerzett anyagi háttérrel fognak rendelkezni. Saját vizsgarendszerrel alkalmazhatnak tanárokat és tanítókat. 100 ezer dolláros alapból oldják meg az iskolák számítógépes hálózattal való ellátását. Biztosítják az ott tanulók ebédjét, több ösztöndíjat helyeznek kilátásba, iskolabuszjáratok beindítását tervezik nemcsak a városokban, hanem a falvakban is. Marga nem tartotta szerencsés megoldásnak az alternatív tankönyveket, mivel azok megelôzték a tanügyi reformot. Vidékre a pedagógusokat magasabb fizetéssel kívánják vonzani. Bár a tanárok fizetésének alapjait továbbra is a központi költségvetésbôl látják el, lehetôség nyílik egyfajta szakversengésre az iskolák között, amely az iskola színvonalának növekedését eredményezi. Igy az iskoláknak lehetôségük nyílik arra, hogy a legjobb tanáraikat a legmagasabb fizetéssel jutalmazzák. A tanügyminisztérium a fizetésemeléssel a tanári pályát kívánja versenyképessé tenni más munkahelyekkel szemben. Marga szerint egy iskolai tanár fizetése elérheti a négymilliót, míg az egyetemi tanáré a hatmillió lejt a szeptemberben életbe lépô új bértörvény alapján. (A minisztérium aztán ezeket a szép összegeket gyorsan cáfolta.)

Az egyetemi szintû oktatásra kitérvén, a tárca vezetôje kiemelte országunk elmaradottságát ezen a téren is. Romániában tíz fiatal közül egy tanulhat az egyetemeken. A helyek számának emelésével nem a munkanélküliséget akarjuk megelôzni, hanem lehetôséget adunk mindenkinek a továbbtanulásra. Kevés tanult szakemberünk van. Az egyetemeknek mûködési és anyagi önállóságot biztosítanak, bár az állam továbbra is támogatni fogja a minôségi oktatást. Minden tanítási intézményben a jegyrendszerrôl áttérnek a nemzetközi szabványra. A miniszter szerint a reform az egyedüli lehetôség "kompetitív" tanügy kialakítására.

Szôcs Andrea Enikô

Markó Béla, az RMDSZ elnöke a Szatmárnémetiben tartott sajtóértekezletén kijelentette, hogy Andrei Marga oktatásügyi miniszternek a romániai magyar állami egyetem ügyében kifejtett nézetei összeegyeztethetetlenek miniszteri tisztségével.

A szövetségi elnök szerint, amikor a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem volt rektora a magyarok által követelt önálló egyetem kérdésében nyilatkozik, elfelejti: annak a kormánynak a tagja, amelyben az RMDSZ is partner. Markó szerint a miniszter megfeledkezett arról, hogy feladata a közös kormányzási program valóra váltása és az anyanyelvi oktatás kiszélesítése. Az Andrei Marga által szorgalmazott multikulturális modell nem felel meg a romániai kisebbségi közösségek elvárásainak és az anyanyelvi oktatás gondjai megoldásának.

Az RMDSZ elnöke kifejtette, hogy a szövetség nem Marga menesztését kéri, mivel ez a kormányfô hatáskörébe tartozik. Elvárják azonban, hogy a miniszterelnök tartsa tiszteletben a megválasztásakor tett ígéretet, miszerint nem fogja megtûrni a közvélemény elôtt lezajló nyílt koalíciós vitákat.

Marga továbbra is elutasítja az önálló magyar egyetem gondolatát, amely szerinte a tanügy etnikai alapon történô elkülönítéséhez vezetne. Kijelentette, hogy emiatt nem fogja aláírni az RMDSZ törvénytervezeteit.

Orbán Viktor július végi látogatása során azt kérte, hogy a román kormány adjon világos választ arra a kérdésre, hogy támogatja-e avagy sem az önálló magyar egyetem létrehozását. Az elmúlt napokban a koalíció román pártjainak vezetôi elutasították az önálló egyetemet, és a "multikulturális" megoldás mellett kardoskodtak. Emil Constantinescu elnök nem kívánt állást foglalni mindaddig, amíg a kormány és a törvényhozás nem nyilatkozik a kérdésben.

(Népszabadság)

Az új magyar honvédelmi miniszter a szomszédos országok közül legelôször Romániát kereste fel. Mint mondta, s amint ezt mi magunk is sejteni bátorkodtunk, a helyszínválasztás gesztusértékû volt. Szabó János a félixfürdôi találkozó után azt nyilatkozta, hogy közte és román kollégája között minden kérdésben "teljes volt a nézetazonosság". Pár perccel késôbb ezt Victor Babiuc is megerôsítette a maga részérôl. A tábornokok és ezredesek a fal mellett erre pihenj!-t vezényeltek maguknak, úgy a bajuszuk alatt és saját szakállukra, s mintha a riporterekben is megkönnyebbült volna egy kicsit az a rész, ami elôször ember és utána újságíró.

No nem mintha a két ország háborúra készülne - állítólag ugyanabba a nemzetközi védelmi szervezetbe készül -, de azért nem mindegy, hogy egy-egy ilyen megbeszélés után a két tárcavezetô mennyire összevont szemöldökkel jelenik meg a hallgatóság elôtt. Fôleg akkor nem, amikor elôször találkoznak személyesen, s kettejük közül a magyar már nem az, aki a Székelyföld militarizálásának felvetését elintézte azzal, hogy "román belügy". Ám így is ment minden, mint a karikacsapás - úgy látszik, a "katonai kapcsolatok a legjobbak a két ország között" sokéves szlogen oly tetszetôs mindkét oldalon, hogy itt is, ott is kibírja a hatalomváltásokat. Különben ez a közhely is igaz, de ne tévesszük szem elôl a viszonylagosságot: akkor milyen a többi?

A politikairól rengeteget írunk, s annál aztán a katonai sokkal jobb is - nem utolsósorban azért, mert utóbbi téren a bizalomerôsítés nem csupán írott malaszt maradt. Ezek a keményfejû tisztek nagyjából meg is csinálták azt, amiben fônökeik megegyeztek, ha arra az euroatlanti szenzációhajhász román- magyar közös zászlóaljra még nem is lehetett összegyûjteni a pénzt. Van ugye rendszeresített ellenôrzô átrepülés egymás légterén nyitott égbolt címszó alatt, vannak a békepartneri hadgyakorlatokon belüli ismerkedések, félévente a védelmi miniszterek találkozója, és rendszeresített kölcsönös szárazföldi fegyverzet- és csapatellenôrzés is. Hogy lássa a másik: minden és mindenki a helyén van a határ egyik, másik oldalán.

A legutóbbi ilyen "monitorizálás" során vette szemügyre néhány magyar tiszt az egyik nagyváradi egységet. Mikor a küldöttségvezetô - szintén nem összevont szemöldökkel - elbúcsúzott házigazdájától, az itteni parancsnoktól, kézfogás közben utóbbi azt mondta: ne adja Isten, hogy a harctéren találkozzunk. Amíg a tolmács nem végzett a fordítással, mindenki mosolygott. Aztán már kevesebben és kevésbé. Jó nagyot erôsödött megint a bizalom, ha viszont a NATO alapokmányára gondol az ember, a fentit sokkal inkább fohásznak veheti, mintsem fenyegetésnek. Mert az észak-atlantiaknál ugye az a regula, hogy ha egyetlen tagállamot ér agresszió, az olyan, mintha az összest érte volna, s úgy is illik rá reagálni.

Wagner István

Az utóbbi években meglehetôsen keveset lehetett hallani a Romániai Magyar Kisgazdapártról. Pedig az évtized elején igen aktívan kivették részüket a romániai magyarság politikai mozgolódásaiból. Elsôsorban az olykori darabosságai ellenére is színes egyéniségû, azóta lemondott országos elnökük révén. Az utóbbi esztendôk egyesek szerint a csendes építkezés, mások szerint pedig a lassú kimúlás jegyében teltek. VAJDA SÁNDOR választmányi tagot kérdeztük errôl-arról, aki az RMKGP országos elnökségének és titkárának megbízásából nyilatkozott lapunknak.

- A `96-os választási törvény megszorító elôírásaival lehetetlen helyzetbe hozta a romániai magyar pártokat. Az RMSZDP és az RMKDP megpróbált eleget tenni a törvény követelményeinek. Önök tudtommal meg sem próbálták ezt. Mi a párt jogi státusa a jelen pillanatban?

- Az RMKGP 1990. január 16-tól kezdôdôen hivatalosan bejegyzett pártként mûködik. Igaz, hogy induláskor csupán hat megyében sikerült megvetnünk lábunkat, de ott több mint 3000 bejegyzett tagunk van, még román nemzetiségûek is. Reményeink szerint a következô választásokra már az említett `96-os törvény elôírásainak is sikerül eleget tennünk. (Ez a hamarosan megtartandó kongresszusunkon majd minden bizonnyal elsôrendû célként fog megfogalmazódni.) És akkor minden szinten újra saját jelölteket állíthatunk. Annál is inkább, mert meggyôzôdésem, hogy rendelkezünk a megfelelô képességû és erkölcsi tartású emberekkel. Biztosak vagyunk abban, hogy egy tisztességes és nyílt pártélet meghonosításával sikerül majd körünkbe vonzani a kisgazda szellemiség iránt érdeklôdôk minél népesebb táborát. Pártunk nem csak a mezôgazdák, de a kisiparosok, falusi környezetben mûködô vállalkozók és értelmiségiek érdekeinek képviseletét is felvállalta. Tehát potenciális párttagokként vagy szimpatizánsokként a jövôben elsôsorban rájuk számítunk...

- Milyen célok állnak a párt tevékenységének homlokterében?

- Irányadó volt és maradt a párt 1992 májusában Marosvásárhelyen megtartott kongresszusán elfogadott programunk. A keresztényi elveken alapuló akcióprogram a sajátos gazdasági és politikai célok mellett a romániai magyarság kollektív jogaiért való küzdelmet is elsôrendû feladatként nevezte meg. Ezért tartjuk szükségesnek, hogy jelen legyünk az RMDSZ minden szintû vezetô testületében, a legmagasabbakban is, s ezáltal hallathassuk a hangunkat a mindenkori demokratikusan megválasztott parlamentben - akár az ellenzékben, akár kormányzati oldalon. Elek Barna képviselô az RMKGP jelöltjeként került a román törvényhozásba, s azóta is a mezôgazdasági szakbizottságban tevékenykedik. Az utóbbi hat év tapasztalatai kezdeti/eredeti programunk, célkitûzéseink bizonyos fokú módosítását tették szükségessé. Keserûen kell megállapítanunk, hogy `89 után az egymást követô kormányok nem sokat tettek a munkanélkülivé vált fiatalok és kevésbé fiatalok vidéken, falun történô vissza-, illetve megtelepedése érdekében. Pedig a megmunkálatlanul maradt 10-40 hektáros területeken folytatandó farmergazdálkodás - ha az illetékesek megfelelô módon támogatták volna ezek létrejöttét - nem kevés nehéz anyagi helyzetbe került család számára jelenthetett volna megváltást. Az eddigi szerény támogatások is - a kedvezményes kormányhitelekre és a mezôgazdasági értékjegyekre gondolok fôleg - olyan irányba folytak el, hogy mára már nem látszik azoknak semmi nyoma. A gyakori panaszok egyike, hogy a privatizáció folyamán nem került sor a tagosításra, ami nélkül elképzelhetetlen a családi vállalkozások szakszerû megszervezése, a gépparki beruházások, az RMGE által szervezett, szintén a gépesítésre vonatkozó tanfolyamokon szerzett ismeretek gyakorlati alkalmazása.

- Az RMKGP-nek a magyarországi Független Kisgazdapárton kívül nemigen van külföldön megfelelôje. Vannak-e, s ha igen, hogyan alakulnak külföldi kapcsolataik?

- Régi és kiválóan mûködô kapcsolatunk a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párttal immár hagyományosnak mondható. Önzetlen és feltétel nélküli segítségükre mindig és minden körülményben számíthattunk és számítunk ezután is. A közép-kelet-európai rendszerváltások során többé-kevésbé azonos vagy hasonló gondok, problémák vetôdtek fel. Magyarországon éppen a kisgazdák és kisvállalkozók voltak azok, akik - a nyugat-európai tapasztalatokat felhasználva - többnyire a legmegfelelôbb megoldásokat megtalálták. Ezért úgy véljük, hogy a magyarországi kisgazdák által követett út számunkra is modell értékû lehet. Egyébként igen nagy örömmel fogadtuk az általuk elért választási eredményeket, s annak következményeként a kormánykoalícióban való részvételüket...

- Miként hallatja hangját az RMKGP a sokszínû RMDSZ-kórusban?

- Ha az RMDSZ-rôl mint érdekvédelmi szervezetrôl beszélünk, akkor az a tagság szakmai felkészültsége szempontjából, eltérô anyagi helyzetébôl és nem utolsósorban vallott ideológiai elveibôl eredôen sokszínû. Ha igaz az, amit Markó Béla elnök a szövetség ötödik kongresszusán mondott, miszerint az RMDSZ-ben helye van minden politikai pártnak és platformnak, tehát a szabad politikai véleménynyilvánításnak, akkor eme sokszínûség megôrzésének semmi akadálya. Mi már 1992-tôl kezdôdôen képviseltetjük magunkat az RMDSZ legtöbb vezetô testületében. Például a Területi Képviselôk Tanácsában, a Szövetségi Képviselôk Tanácsában, de már az Országos Önkormányzati Tanácsban és a Szövetségi Egyeztetô Tanácsban nem vagyunk, nem lehettünk jelen, rajtunk kívül álló okokból. Ha az utóbbi idôben nem is vagyunk annyira hangosak, mint korábban, az abból a meggondolásból történik, hogy idôpocsékolásnak tartjuk ismétlésekbe bocsátkozni, csupán a közszereplés kedvéért. Egyébként a radikálisabb politikai vonalvezetést sürgetô felhívásunk nem maradt visszhangtalan, mára már egyre többek elôtt vált világossá, hogy csak a jóhiszemû, radikális, következetes politizálás vezethet valamiféle eredményhez.

- Milyenek a kapcsolataik a különbözô RMDSZ-platformokkal?

- Fôleg az Erdélyi Magyar Kezdeményezéssel alakult ki gyümölcsözô kapcsolatunk. Minden olyan indítványukat támogatjuk, amelyek összeegyeztethetôk célkitûzéseinkkel, politikai nézeteinkkel, programunkkal.

- Milyennek látja a párt jövôjét?

- Minden párt, politikai alakulat jelenét és jövôjét elsôsorban eszmeisége és a mögéje felsorakozott tagság határozza meg. Bízunk abban, hogy amíg a mezôgazdasági munkára, tevékenységre e régióban szükség van, addig egy ilyen jellegû pártra is szükség lesz. A mezôgazdaságban uralkodó jelenlegi felemás, átmeneti állapot változásért kiált. Ezt nem meghallani isten elleni vétek lenne. Éppen ezért van szükség a termelôk elképzeléseinek és politikai akaratának a törvényhozásban és a kormányzásban való érvényesítésére. Pártunk a politikai élet eme pászmáját vállalta fel, s az e téren elért és elérendô eredmények jelenthetik majd jövôbeni létének zálogát is.

Szentgyörgyi László

A nagybányai Transilvania népi együttes amerikai fellépése után a harmincöt fôbôl öt tért haza: a megyei pénzügyigazgatóság volt feje és neje, akik tanácsosi minôségben, a megyei tanács alelnökének felesége, aki tolmácsként kísérte a csapatot. És két táncos. A többi élvezi a hat hónapos vízum elônyeit - szétszóródtak amerikai rokonoknál, barátoknál vagy frissen szerzett ismerôsöknél.

A címbeli kérdésnek kettôs értelme van: 1. Hányan maradtak az együttesbôl? 2. Hányan maradtak - közpénzen, mert a "kiszállás" kétszázmilliójába került a megyei tanácsnak - Amerikában?

(vajk)

A Tôkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke elleni 1994-es lejáratási kampány és az akkori politikai manôverek mint olvasó és gondolkodó munkást (is) állásfoglalásra késztettek. Megírtam véleményemet egy lapnak, de egy akkori szerkesztô által idôszerûtlennek, túlhaladottnak minôsült. Az eltelt négy év alatt érte még számtalan jogtalan, alaptalan vád az erdélyi és az összmagyarság egyik legjelesebb, legbátrabb képviselôjét és élharcosát. Mint például a szekusdossziék átvilágítása kapcsán. "Tiltakozom a személyem ellen irányuló erkölcsi, politikai megsemmisítésemet célzó gyalázatos rágalmak ellen" - olvasható kiadott nyilatkozatában. Magam is tiltakozom és vádolom azokat, akik ezt a piszkos munkát érdekbôl vagy egyéb politikai célból teszik. Az 1994 tavaszán általam leírtakat most is vállalom és idôszerûeknek vélem.

"Mintha saját magunkkal vert volna meg bennünket az Isten ebben a kívülrôl egységesnek tetszô népcsoportban, amilyenek mi lennénk. A valóságban olyan mértékû az ön- és közösségpusztító igyekezet különösen itt, a Székelyföldön, ahol sokan vagyunk és a szórványsors nem sarvalta le rólunk azt a »fölösleget«, hogy néha már nem mi vagyunk, hanem valami más..."

Lám, mennyire igaza van a sokat látott és tapasztalt riporternek, amikor a fenti sorokat papírra veti. A Valami fortyog címû vezércikk sorait beteljesültnek láttam közel esztendôvel korábban is, de hogy próféciás jövendölése valóság lett tíz hónap elteltével, szomorúbbá tett, mint valaha. Négy esztendeje szidják, gyalázzák, a legaljasabb módon becsmérlik azt az embert, akit nem is olyan rég a forradalom lángra lobbantó szikrájának neveztek. Azon már csodálkozni sem tudok, hogy a legvadabb, legsovinisztább román pártok és pártvezérek felhasználják e célra a sajtónál, a tévénél dolgozó hasonszôrû társaikat, a parlamentben, a szenátusban uszító magyargyûlölôket. De hogy aljas terveik végrehajtása érdekében magyar ajkú képviselôt is megnyertek, ez számomra hihetetlen. Hát ennyire rövidlátó volna Nagy Benedek, hogy ne vette volna észre, miért akarják kikapcsolni a megmaradásunk érdekében vívott egyenlôtlen harcból a legszókimondóbb, legjellemesebb képviselônket az éppen szolgálatos román pártvezérek, politikusok, újságírók? Hogyan tudták annyira befolyásolni, hogy ô, a csíki magyar, ellenfeléül szegüljön a Magyarok Világszövetsége egyik vezetôjének, aki miérettünk vállalta a harcot nyíltan akkor is, amikor mások sunyi módon meghúzódva hallgatták a Szabad Európa rádióban sorsának, egyenlôtlen küzdelmének alakulását?

Büszke vagyok arra, hogy értem, romániai magyarért, gyermekeinkért és unokáinkért olyan ember harcol, mint Tôkés László! Büszke vagyok érdekvédelmi szervezetünk tiszteletbeli elnökére, ki már-már krisztusi alázattal és hittel értem is hadakozik a legsötétebb, legmagyargyûlölôbb román politikai körökkel, az ismertekkel és a színfalak mögötti bábmozgatókkal szemben...

De mint kiderült, Pilátusok mellé Júdások is kerültek-kerülnek harminc ezüstpénzért. Sajnos nem csak ô az egyedüli. Nemzetembôl mindig kikerült néhány renegát a magyar történelem tragikus századai során. Mint a Hargita megyei Oroszhegy szülötte, szégyellem, hogy olyan képviselô beszélt szûkebb hazám szorgalmas-dolgos népe nevében, aki sárral fröcskölte be azt az embert, aki "Isten és embertársai iránti felelôsségtudatból, mély lelkiismeretességtôl is indíttatva vállalta a küldetést..."

Szégyellem, hogy nekünk is vannak Júdásaink. Igaz, a bibliai Júdás "megbánta dolgát, és visszavivé a harminc ezüstpénzt a fôpapoknak és a véneknek, mondván: vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondák: mi közünk hozzá? Te lássad. Ô pedig eldobván az ezüstpénzeket a templomban, eltávozék és elmenvén felakasztá magát."

Exképviselônknek és minden magyarnak, aki nem akarja, hogy anyanyelven tanulhassunk az iskola minden fokozatán, aki nem akarja, hogy történelmi egyházaink visszakapják elorozott javaikat, aki elítéli azt, ki naponta vív közelharcot nyelvünkért, jogainkért, megmaradásunkért, azt tanácsolnám, olvassa a régi római szállóigéket. Tanulságosak, megszívlelendôk. Publilius Syrus szerint: Aki elhamarkodva ítél, hamar megbánja. A jó öreg Horatius meg arra tanít, hogy a bûnt sietve követi társa, a büntetés.

Hol van már Nagy Benedek? Azóta mások álltak a helyére. Új dolog pedig nincs a nap alatt.

Ferenczy L. Tibor

Tôkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke az alábbi meghívót juttatta el a sajtóhoz, egy alsócsernátoni politikai-közéleti rendezvényre invitálva az erdélyi magyarság felelôsen gondolkodó személyiségeit.

A nyár az aratás ideje. Jó gazda módjára betakarítjuk és számbavesszük Isten áldotta munkánk gyümölcseit.

A nyár egyben a pihenés idôszaka. A jól végzett munka elégtételével pihenjük ki fáradalmainkat és gyûjtünk erôt a ránk váró új feladatokhoz.

A nyár arra is alkalmat nyújt, hogy megannyi áldásos találkozó, különféle értekezletek, táborok és rendezvények keretében közös gondjainkat megbeszéljük, és együtt készüljünk a holnapra, az elôttünk álló küzdelemre és munkára.

Az elmondottak értelmében ôszelô idejére, szeptember 12-re, Alsócsernátonba rendhagyó tanácskozásra hívjuk mindazokat, akiket romániai magyarságunk közös gondjai foglalkoztatnak, és nemzeti közösségünk jövendôjét a szívükön viselik. A népi mûvészetérôl és különleges szellemi-mûvelôdési kincseirôl nevezetes háromszéki Alsócsernáton múzeumkertjében a megjelölt napon kerül sor a Székelyföldi fórum az RMDSZ megújulásáért elnevezésû rendezvényünkre, melyre ezennel szeretettel meghívjuk Székelyföld polgárait, Szövetségünk valamennyi területi és országos vezetôjét, az SZKT és a SZET tagjait, parlamenti képviselôinket és szenátorainkat, az RMDSZ különféle platformjainak és csoportosulásainak képviselôit, egyházaink lelkészi és világi vezetôit, papjait és lelkipásztorait, továbbá - és nem utolsósorban - mindazokat, akik erdélyi magyarságunkért felelôsséget éreznek és hordoznak.

Az ezredforduló közeledtén, a `89-ben megnyílt új lehetôségek közepette aggodalommal tapasztaljuk, hogy az azóta eltelt évek, sôt az 1996-os kormányváltás utáni idôszak sem váltotta be megalapozott reményeinket. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség és jelenlegi politikája kritikus helyzetbe került, és magyar nemzeti közösségünk helyzetének gyökeres megváltozása, jogos követeléseink teljesülése is késlekedik.

Az alsócsernátoni fórum az 1998. május 30-i kolozsvári értekezlet módjára keresi a helyes és hatékony politizálás és cselekvés új útjait. Jelenlegi helyzetünk tárgyilagos számbavétele és elemzése révén Szövetségünk megújítására törekszünk. Nem azt nézzük, ami volt, hanem a "hogyan tovább" kérdésére összpontosítjuk figyelmünket. Ebben a törekvésünkben számítunk valamennyi többet és jobbat akaró, megújulás iránt elkötelezett testvérünk részvételére, egyházaink, civil társadalmunk és politikai közéletünk felelôs képviselôire.

Úgy ítéljük, hogy a jelenlegi romániai helyzet, magyarságunk tartósan hátrányos állapota az eddiginél is szorosabb összefogásra és cselekvésre kell hogy indítson. A szeptember 12-i fórum délelôtt 11 órakor ökumenikus istentisztelettel veszi kezdetét. Tanácskozásunkat helyzetelemzô elôadások vezetik be. A helyi és környékbeli falvak lakóinak részvételével megrendezett gyûlés végül közös dokumentumban igyekszik megfogalmazni programtételeit. Összejövetelünk alkalmi mûsorral zárul.

Ezúton kérjük, hogy valamenynyi, a fórum tárgyával kapcsolatos, az RMDSZ jövôjére vonatkozó javaslatot és indítványt a Tiszteletbeli Elnöki Hivatalba juttassanak el (faxszám: 059/43-28-37).

Annak reményében, hogy Isten megáldja fáradozásainkat, és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség eredeti célkitûzéseinek és programjának megfelelôen sikerülni fog elôrelépnünk - tisztelettel és szeretettel hirdetjük meg a szeptember 12-i alsócsernátoni megújulási fórumot.

Tizenhat falu nemzetközi találkozóját rendezik meg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szentistvánbaksán augusztus közepén. A településeket, melyek közül néhányat országhatárok választanak el egymástól, egy dolog köti össze: valamennyi nevében hordozza az államalapító király nevét.

- Még az Antall-kormány idején találta ki valaki, hogy a Szent István nevét ôrzô településeket egybegyûjtve civil szervezetet kellene kialakítani. Az elsô összejövetelre Erdélyben, Csíkszentkirályon került sor, ahol alá is írta 16 település vezetôje a szándéknyilakozatot - sorolja Hornyák Sándor a Szent Király Szövetség megalakulásának történetét.

A szövetség legfôbb szerve a társult települések mindenkori polgármestereinek közgyûlése, mely évente legalább egy alkalommal - a szövetség megkötésének és Szent István király halálának évfordulóján, augusztus 15-én - találkozót szervez, mindig más településen.

Az elsô igazi találkozó tavaly volt a magyarországi Szentkirályszabadján, akkor aláírták az alapító okiratot is.

A kulturális értékek és hagyományôrzés mellett a gazdasági kapcsolatok kiépítésérôl és a fiatalság összehozásáról is szó volt.

Az idén a települések pénzt gyûjtöttek a találkozó megszervezésére, melyre nemcsak a testvértelepülések képviselôit, hanem a vendéglátó falu lakosságát is várják. A tagság nyitott, a közgyûlés minden olyan, a Kárpát-medencében található település csatlakozását elfogadja, amely elnevezésében hordozza Szent István vagy más szent királyunk nevét. Romániából Csíkszentkirály, Kalotaszentkirály, Marosszentkirály, Székelyszentistván, Szlovákiából Királyfiakarcsa, Vágkirályfalva, Magyarországról Bakonyszentkirály, Kerkaszentkirály, Királyszentistván, Szabadszentkirály, Szentkirály, Szentistván, Szentistvánbaksa, Szentkirályszabadja, Porrogszentkirály, Rinyaszentkirály települések a meghívottak.

Balázs Ildikó

A Magyarok Világszövetségének Erdélyi Társasága felhívásban fordult a világ minden magyarjához, hogy emelje fel szavát a jugoszláviai magyar fiatalok védelmében, akiket a belgrádi rezsim a koszovói polgárháborúban ágyútöltelékként kíván bevetni. A szatmári Szôdemeteren, Kölcsey szülôfalujában a Himnusz megírásának 175. évfordulóján megfogalmazott kiáltvány a balkáni vérontás megfékezésére szólítja a régió és a nagyvilág minden felelôs politikai tényezôjét, nyomatékosítva, hogy elfogadhatatlan nemzetünk számára akár egyetlen magyar fiatal vérének kiontása is egy olyan háborúban, amelyhez magyarként senkinek semmi köze. De a védô szó mindenkiért, ártatlan civilek és szembenálló hadfiak életéért szól! A VET világméretû szolidaritási aláírásgyûjtést kezdeményezett a koszovói hadszíntérre vezényelt és a katonai behívót kézhez vett vajdasági magyar fiatalok védelmében.

A Schindler listája címû Steven Spielberg-film jelentôs figyelmet keltett világszerte. Nemcsak több Oscar-díjjal tüntették ki, hanem kasszasikert is aratott. Thomas Keneally sikerregényének filmváltozatát nézôk milliói látták. A regény és annak nyomán a film bemutatja, miképp válik hôssé egy kétes hírû ember, ha képes hallgatni a lelkiismeret szavára. Nagyjából 1200 embert sikerült megmentenie.

Hôsünk 1908. április 28-án, az Osztrák-Magyar Monarchiában, a morvaországi Zwittau/Svitavy nevû ipari kisvárosban született. A család a 16. században költözött ide Bécsbôl üzleti vállalkozásai okán. Az elsô Csehszlovák Köztársaság megalakulása után anyanyelvén végezte el a községi iskolát, majd a helyi reálgimnáziumot.

Az apa fia 20. születésnapjára egy 250 köbcentiméteres Guzzi motorkerékpárt vásárolt, melyet akkoriban csak világklasszisok használtak. 1928 májusában részt vett elsô versenyén Brünn és Sobeslav között. Az elôkelô harmadik helyen végzett. Még egy szászországi versenyen szerepelt, ám azután hirtelen felhagyott a motorozással, mert beleszeretett Emíliába, akit hathetes ismeretség után nôül vett.

Az ifjú pár Zwittauban telepedett le. A fiatal Oskar nemsokára bevonult katonának. Miután hazatért, apja példáját követte. Egyre többet lehetett kétes hírû hölgyek társaságában látni a kávéházakban. 1935-ben a családi üzem csôdbe jutott, és Hans Schindler elhagyta feleségét. Oskar emiatt meggyûlölte apját, ám a vér nem válik vízzé, s Emíliát az `50-es évek végén ô is faképnél hagyta Buenos Aires egyik elôvárosában, egy fitying nélkül.

Oskar a brünni Morvaországi Elektronikai Mûveknél helyezkedett el üzleti igazgatóként. Gyakorta utazott, és kabátja hajtókáján megjelent a horogkereszt. Tagja lett a Szudétanémet Pártnak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az elsô Csehszlovák Köztársaság nacionalista kisebbségellenes politikája a szudétanémeteket Hitler karjaiba taszította.

1938. Csehszlovákia tragikus esztendeje volt. Németország a müncheni szerzôdés értelmében megkapta a zömmel németek által lakott határ menti övezeteket, így Zwittaut is. Schindler a második világháború alatt elôször Krakkóban, majd a morvaországi Brnenicében náci gyárat irányított, ahol százával alkalmazott zsidó férfiakat és nôket mint a birodalmi hadiipar számára nélkülözhetetlen szakembereket.

De milyen is volt ez a szudétanémet üzletember, akire megmentettjei hálával gondolnak? A teljes valóságot nyilván már nem fogjuk megtudni. Ám nemrégiben az egyik kassai levéltárban Miloslav Caplovic hadtörténész megtalálta a brünni rendôrigazgatóság bûnvádi eljárást kezdeményezô körlevelét, melyet megküldött számos társintézménynek, közöttük a kassainak is.

Ez az irat azzal vádolta a már négyszeresen büntetett elôéletû Schindlert, hogy együttmûködik a német titkosszolgálattal. 1938. július 18-án katonai árulás gyanúja miatt - a hírhedt csehszlovák államvédelmi törvény alapján - vizsgálati fogságba vetették. A cseh nyelvû ügyirat a következôképpen jellemzi hôsünket: "Schindler szélsôségesen könnyelmû és nem túl jellemes ember, akinek egyetlen törekvése könnyen és munka nélkül sok pénz megszerzése. Ez neki mind ez idáig, akár tisztességes, akár tisztességtelen módon, sikerült. Egyik fô gyöngéje a nôk (két törvénytelen gyermeke van), és ez a gyöngéje oka a felesége és közötte beállt teljes elidegenedésnek. Annak ellenére, hogy a nevezett nagyon nagy jövedelemmel rendelkezett, saját bevallása szerint havi 8-10 ezer koronával, a rezsiköltségek levonása után 5-7 ezer koronája maradt, ezt az összeget mégis képes volt alkoholra és nôkre költeni, úgyhogy legcsekélyebb megtakarított pénze sincs." (Akkoriban egy szakmunkás fizetése 850-900 korona körül mozgott.)

A rendôrségi ügyirat második fele a delikvens kémtevékenységével foglalkozik. "Schindlert azzal a feladattal bízták meg, hogy az Abwehr tisztje, Kreuziger számára munkatársakat toborozzon, akik vélhetôleg beszervezhetôk lennének, hogy együttmûködjenek a német hírszerzô szolgálattal, és véglegesen megdolgozná ôket... Az elsô kihallgatások folyamán minden kertelés nélkül bevallotta, egyetlen motívum vezette a német birodalmi hírszerzô szolgálat javára kifejtett tevékenységében, hogy lehetôsége nyíljon könnyen és fôleg jelentôs bevételhez jutni. Bevallotta, a Kreuziger által felajánlott összegeket elutasította, mivel azokat jelentékteleneknek és aránytalanoknak tartotta saját kiadásaihoz képest, mert feltételezte, hogy sokkal magasabb jutalomban fog részesülni, úgy, amint azt Kreuziger elsô megbeszélésükkor jelezte."

Oskar Schindler 1974. október 9-én hunyt el Frankfurtban. Néhány hónappal késôbb a jeruzsálemi latin temetôben helyezték örök nyugalomra.

Az elhagyott feleség 1973-ban azt nyilatkozta, hogy férjének szerencséje volt, mert 1939. és 1945. között olyan emberekkel találkozott, akik felébresztették benne a szunnyadó tehetséget.

Nyilván többrôl volt szó. Arról, hogy a Gondviselés bárkit fel tud használni nemes céljaira. Még a leggyarlóbb embert is.

Edvard Benes csehszlovák államfô a háború után áttételesen "meghálálta" Oskar Schindlernek hôsies embermentô tevékenységét. Irgalmatlanul kitelepítette az összes szudétanémetet!

Balassa Zoltán

A rendszerváltás után egy újfajta szolgálatot is végez a református egyház: 1993-ban létrehozta a Kecskeméthy István Református Miszsziói Intézetet. Ennek egyik ágazata a Református Mentô Misszió (RMM), mely szenvedélybetegekkel és azok családtagjaival foglalkozik. Tevékenysége önkéntes munkatársak, "szabadult alkoholisták" és diákok szolgálatán alapszik. Munkájukat orvosok és pszichológusok is irányítják. Központja Kolozsvár, de tevékenysége az egész országra kiterjed: Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Zilahon, Szilágycsehen, Baróton, Erdôszentgyörgyön hetente tartanak összejövetelt. A különbözô helységekben mûködô csoportok évente közösen négy rehabilitációs és terapeutikus programot, ún. evangelizációs gyógyító tábort szerveznek, ezenkívül konferenciákat tartanak, családgondozó heteket és gyermektábort rendeznek a szenvedélybetegek családtagjai számára. Céljuk egy rehabilitációs központ létrehozása a Maros megyei magyarózdi kastélyban, mely 1997-ben került a szervezet tulajdonába, de jelenleg felújításra szorul. E célból indították el az Egy cserép akciót: adományként egy cserép árával lehet a tervet segíteni. A marosvásárhelyi Mentôöv-csoport egyike a legrégibbeknek. Munkájukról LAKATOS GABRIELLA irányító lelkésszel beszélgettünk.

- Miért pont az egyház vállalta fel a szenvedélybetegekkel való foglalkozást?

- Az egészségügy egyre tehetetlenebb, mert a pszichiátriákon nincs kimondottan erre irányított kezelési módszer. E szenvedélybetegségnek reménytelen a kezelése, de az egyház kimondja, hogy bár az alkoholizmusból nincs gyógyulás, de van szabadulás, mert van Szabadító. "Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" - írja János evangéliuma (8:36).

- Mit jelent ez?

- Az alkoholista elvonókúra után úgynevezett "száraz alkoholista" marad mindaddig, amíg nem érzi az ivás kényszerét. Mihelyt ez a kényszer fellép, ismételten iszákossá válhat. Ezért nincs gyógyulás. A keresztyén hit által szabadult alkoholisták el tudják mondani, hogy megszûnt számukra az a kényszerítô kívánság, ami eddig ôket rabságban tartotta. Helyette belsô örömet és szabadságot kaptak. Sokan közülük elkötelezettséget éreznek, hogy szabadulásukról beszámoljanak, és ezáltal másokon segítsenek. Ezért a legjobb munkatársaink a szabadult alkoholistákból lesznek.

- A szabadulás nem egyenlô a gyógyulással?

- Annál több. Azon túl, hogy az alkoholizmus betegség, lelki megkötöttséget is jelent. És ennek felismerése vezethet a gyógyuláshoz. Aki elfogadja Jézust mint szabadítóját, úgy tudja letenni a poharat, hogy helyette valami teljesebbet, értékesebbet kap. Siklós József lelkész, a magyarországi iszákosmentô miszszió elindítója "pohárcserének" nevezte ezt a változást.

- És egy másik poharat kap cserébe?

- A kocsmai pohárnak az úrasztali pohárral való felcserélésérôl van szó. Az úrvacsorai pohár pedig jelkép: Jézus vérét jelképezi. Sok esetben az alkoholisták még az úrvacsorai borral is visszaélnek. Az anyaszentegyházban azoknak is kiosztják az úrvacsorát, akik számára csupán ivási lehetôséget nyújt. De a szabadult alkoholista számára ez lelki erôforrást jelent. Eszébe sem jut, hogy az ivásért vegyen úrvacsorát.

- De mégiscsak alkoholt fogyaszt, ha keveset is.

- Az írországi és angliai protestáns egyházakban - tapasztalatom szerint - úrvacsoraosztáskor többnyire nem bort használnak, hanem szörpöt. Idehaza pedig egy kolozsvári gyülekezetben egy konferenciánkon úrvacsora alkalmával mustot osztottam, és meglepetésemre nemcsak a gondozottjaink, hanem a gyülekezet tagjai is éltek vele.

- Hogyan került kapcsolatba ezzel a munkával?

- Teológuskoromban Kolozsváron telefonos lelkigondozói szolgálatot teljesítettünk az állami rádió stúdiójában. A hívások alapján hamar rájöttünk, hogy az esetek hetven százalékában a lelki problémák kiváltó oka az egyik családtag alkoholizálása. Ekkor született meg az ötlet, hogy indítsunk egy önálló lelkigondozó csoportot e családok számára, hogy rendszeres segítséget nyújtsunk számukra. Igy jött létre az elsô csoportunk. 1995-ben, tanulmányaim befejeztével pedig Bustya Dezsô református lelkész meg-hívására a marosvásárhelyi Alsóvárosi Református Egyházközség segédlelkésze és a már megalakult Mentôöv iszákosmentô csoport lelkészvezetôje lettem.

- Honnan kapnak anyagi támogatást munkájukhoz?

- A Mentôöv önkéntes alapon szervezôdött munkacsoport. Támogatást kaptunk konferenciáinkhoz, a gyógytáborokban részt vevô személyek útiköltségéhez a saját perselyes adakozásból, önkéntes adományokból és a gyülekezetektôl. Fizetett munkatársunk nincs, mind más munkahellyel rendelkeznek. Én jelen pillanatban kórházi lelkészként dolgozom, de az iszákosmentô misszióval is foglalkozom. Saját helyiséget, irodát sem a várostól, sem az egyháztól nem kaptunk. A Ludas utcai református egyházközség fogadott be, péntekenként öt órától tartjuk alkalmainkat. De telefonon bármikor elérhetôk vagyunk a 21-48-28 vagy a 13-25-91-es vásárhelyi számon.

- Milyen tapasztalatokkal gazdagodott e négy év alatt?

- Egy pályázat elnyerésével lehetôségem nyílt ellátogatni az észak-írországi és oxfordi hasonló szervezetekhez, amelyek már tizenöt éve dolgoznak. Felvettem a kapcsolatot a magyarországi Dömösi és Tiszta Forrás Alapítvány budapesti református missziós csoportokkal, akik hozzánk hasonlóan dolgoznak. Az alkohol problémája engem sohasem érintett, és sok értékes emberrel találkoztam, akikrôl csak ismerkedés után derült ki, hogy jó néhány éve az alkohol rabjai voltak. Igy mindig meggyôzôdhetek róla, hogy munkámnak van eredménye.

- Tudna példát mondani?

- Volt olyan eset, hogy a kétgyermekes édesapa soha nem tudott gyermekeivel kommunikálni, mert féltek és mindig elzárkóztak tôle. Késôbb felesége a kisebbik gyermekkel el is hagyta. Viszont a nagyobbik lány kitartott az édesapa mellett, és sikerült elhoznia a misszióhoz, mert korábban hallotta a rádióban a mûsorunkat. A férfinak munkahelye sem volt akkor. Több hónap absztinencia után fokozatosan javult és munkahelyhez jutott. Felvette a kapcsolatot feleségével, és rendbejött a családi élete. Van úgy, hogy a családi életet nem lehet rendbehozni, de az illetô egy segítô közösség tagjaként új úton haladhat tovább, így a kudarcát a család elzárkózása miatt van kivel megbeszélnie.

- Voltak kudarcaik?

- A nôi alkoholistákkal nehezebb felvenni a kapcsolatot, mert jól tudják palástolni szenvedélybetegségüket. Általában valamelyik családtag segítségével jönnek ôk is. Helyzetük viszont nagymértékben hasonlít a férfiakéhoz. Nem könnyû bánni az értelmiségi réteghez tartozó alkoholistákkal, mivel ôk nehezebben vállalják a közösséget egy olyan csoporttal, amelynek tagjai általában a társadalom peremére szorultak. Nekik is be kell látniuk, hogy már nem urai az életüknek, és hogy külsô segítségre van szükségük. Mindegy kitôl, csak nyújtson már valaki mentôövet, melyhez csónak is tartozik: a közösség. Kinek mi köze ahhoz, hogy kit húztak ki elôtte?

- Hogyan tudja leküzdeni a nem hívôk vagy kevésbé vallásosak elôítéletét? Az olyanokét, akik segítséget kérnének, de nem paptól?

- Elsôsorban nem papként fordulok a rászorulókhoz, hanem társként. De aki eljön hozzánk és kéri a segítségünket, már valamilyen módon vállalt bennünket. Az elsô találkozás informatív jellegû. A rászoruló azonnal bekapcsolódhat a helyi csoportjaink munkájába. E speciális közösség viszont különleges lelkipásztori szolgálatot igényel. A betegeknek nem prédikálni kell, hanem a Szentírás Üzenetét a problémáiknak megfelelôen alkalmazni. Összejöveteleink során az igehirdetés nem szószékrôl hangzik el, hanem az igei bevezetés után közvetlen beszélgetések jönnek létre, amikor mindenki elmondhatja saját véleményét és tapasztalatát az illetô témán belül. Fontos szerepe van az éneklésnek, az énekek szövegének, a személyes és közös imádságoknak. Utána ismerkedésre is sor kerül egy csésze tea mellett. Szó szerint pótoljuk a kocsmai légkört, amelyben a szenvedélybetegek korábban jól érezték magukat, felszabadultan csevegtek egy pohár ital mellett. Aki hiányát érzi régi ivócimboráinak, ha szabadul, sok esetben megkeresi és elhívja ôket hozzánk.

- Hány emberrel foglalkoznak, és milyen arányban gyógyultak meg?

- Tagjaink száma a Mentôövnél nyolcvan család, az országos hálózat gondozottjainak száma közel négyszáz. A tavalyi statisztikák ötvenszázalékos gyógyulásról számolnak be. A gyógyultakat itallal kínálni nem szabad, egyetlen pohár alkohol végzetes lehet. Egy beteg gyógyulása az egész család megmentését jelenti. Egy házasság megromlásában mindkét fél egyenlôképpen hibás, nem csak az alkoholista. Arra törekszünk, hogy a házaspárok együtt vegyenek részt a gyógyítási folyamatban, hiszen mindkettôjüknek változásra van szükségük. Az a legjobb, ha a házastárs végigéli szenvedélybeteg társa változását azáltal, hogy maga is jelen van alkalmainkon és aktív részvevôje munkánknak. Mi nem vagyunk intézmény, ahová a beteg családtagot "beadják", és ahonnan sterilen szeretnék visszakapni.

- Mi tehát eredményességük titka?

- Ha Istennel nem rendezett a személyes kapcsolatom, akkor embertársaimmal sem tudom rendezni azt. Az alkoholizmus, mely testi-lelki betegségként jelentkezik, meggátolja, hogy Istennel zavartalan kapcsolatunk legyen. Az alkoholizmus nevén nevezhetô bûn, és mint ilyen, könnyebb felvenni a harcot egy jól látható ellenséggel szemben, mint egy rejtôzködôvel. A harchoz a Szentírás és a személyes hit sokféle eszközt nyújthat. "Öltözzétek fel az Isten fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszsága ellen, mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen..." (Efézusi levél, 6. rész). Ez az eredményesség titka.

Balázs Ildikó

Szóra bírtak

Vasárnap kora reggel van, hatodik emeleti lakásomból nézem a környéket, itt-ott még látni lehet a néhány hete városunkon átvonuló orkán nyomait. Az utcákon aránylag csend honol, csak a közeli kuka mellett váltják egymást az el nem szállított szemétben turkálók - fôleg romák, de nem csupán -, akik a túlélés utolsó lehetôségét keresik. Egyesek mozgásán látni lehet a testi gyengeséget, hogy talán már egy üres talicskát sem volnának képesek odébb tolni. De hát ki is törôdik velük, hogy munkába álljanak közülük legalább azok, akik még bírnának valamit dolgozni?

Látom, amint egy idôs asszony valami ételhulladékot talál és mohón tömi a szájába, mint aki már rég volt, hogy egyszer jóllakott, majd tovább kutat a halmaz szemétben. Margarinnal megkent kenyérrel igyekszem le hozzá, már a következô kukához veszi az irányt, megszólítom, ô lehajtott fôvel, remegô hangon mondja románul: köszönöm, uram.

Tovább nézem a még csendes lakónegyedet, és közben arra gondolok, hogy amíg egyre többen vonszolják nyomorúságos életüket egyik napról a másikra, addig egy másik rétege egyazon ország állampolgárainak több millió lejt vesz fel havonta egy nagy közös pénztárból. Statisztikai beszámolót olvasok az egyik román újságban a májusi fizetésekrôl, amely 998 ezer lej átlagot közöl. Arról azonban nem tesz említést, hogy ezt az átlagot azok a vezetô beosztású vezérigazgatók, igazgatók stb. fizetése emeli meg, akik például az energiaszállítóknál, bankokban, távközlésben és más monopolhelyzetben lévô, de még állami cégeknél dolgoznak.

De helytelen ám ama eljárás és magatartás is, amikor szenátorok, képviselôk szemrebbenés nélkül szavaznak meg maguknak tízmilliós havi bért, mialatt az országban egyre többen nélkülöznek és válnak természeti csapások áldozataivá. Márpedig azt a kisemberek is tudják, hogy ugyebár ôket terheli a másoknak juttatott magas fizetés, mert ôk becsületes adófizetôk, a villanyáram-, gáz-, víztarifák mind monopoljelleggel épülnek be az általuk befizetett összegekbe. Ezek szerint a bérezésben kialakult jelentôs eltérések, amik a gazdaság lassú átalakulásában tapasztalhatók, egyáltalán nem mondhatók demokratikusaknak, igazságosaknak. Mindaddig, amíg nem alakul ki egy jól mûködô privatizált piacgazdaság, és amíg egyformán fedezzük az árakba beépült béreket s adózunk a közös kasszába, addig nem volna szabad oly óriási eltéréssel részesülni az állami béralapból. Ha majd véget ér a teljes magánosítás, akkor a tulajdonos bérezzen úgy, ahogy ô éppen jónak látja és megegyezik alkalmazottaival.

Nos, eme nagy különbség jelenleg nem csak a fizetéseknél, de a nyugdíjazásnál is helytelenül jelentkezik. Például egyazon munkaidô letöltése után egy jelenleg nyugdíjazott bankaligazgató két és félmilliót tudhat magáénak, míg egy esztergályos csupán 760 ezret vehet fel havonta. Az utóbbi még bizonyos tartalékot sem gyûjthetett magának az elmúlt években, míg az elôbbi a több millióból simán megtehette azt.

Természetesen ez így mind nincs rendjén. Mert az eltelt néhány évben elért gazdasági mutatók egyáltalán nem igazolják azt, hogy egyesek éppen olyan magas fizetést és nyugdíjat élvezzenek - joggal? -, míg mások bizony éheznek ebben az egyébként nem is rossz adottságokkal rendelkezô országban, ahol megvolnának a lehetôségek, csak baj van a vezetéssel.

Varga Imre
Nagybánya

Nagyszalontán mindeddig három nevezetes személyiségnek emeltek köztéri szobrot. Arany János ülô-, Sinka István mell-, illetve Kossuth Lajos egész alakos szobra mellôl azonban máig hiányzik a Bocskai Istváné. Pedig a település történetében legalább akkora szerepet játszik Erdélyország egyik legdicsôbb fejedelme, mint a magyar irodalom legnagyobb epikusa. A hajdúvárosban csupán egy utca, egy festmény és egy civil szervezôdés hirdeti egyedül, valójában kinek köszönhetik a lakosok Nagyszalonta újjászületését. Arany fényessége nyomja el ilyen mértékben Bihar vármegye egykori fôispánjának emlékét, vagy netán a hajdúivadékok váltak hûtlenné elôdeik egykori vezéréhez?

Talán soha nem látott pusztítás dúlt a 16. század végén az Erdôhátságon. Musztafa török pasa csapatai, miután hiába ostromolják Váradot, szegedi és gyulai szállásukra visszavonulóban lángba borítják az útjukba esô településeket. Szám szerint huszonkettôt, közöttük Szalontát is. A nyolc esztendeig teljes létbizonytalanságban tengôdô, megfogyatkozott szalontaiak és környékbeliek felé ama Bocskai István részérôl érkezik segítség, aki a róla elnevezett szabadságharc gyôzedelmeskedése után, 1605-ben Erdély és Magyarország fejedelmévé választatott. A földönfutókká vált tehenészeket, marhahajcsárokat, szegénylegényeket, végvári vitézeket, kisnemeseket Bocskai katonai alakulatba szervezi és kollektív nemességet adományoz nekik. A tizenöt éves háború lezárultával, 1605 decemberében a fejedelem 9254 hajdúvitézének ad nemesi kiváltságlevelet; alig fél évre rá pedig 300 fegyveres hajdút telepít a törökök által lerombolt, Szalonta melletti Kölesér várába. Június 3-át azóta a városalapítás napjaként ünneplik a hajdúvárosban. Az Erdély nyugati határszéle biztosításának feladatával ellátott hajdúk húsz év múlva örök áron vásárolják meg Szalontát a Toldiaktól, ekkortól ha töretlennek nem is, de folyamatosnak nevezhetô fejlôdésnek örvend a mezôváros.

Vivat princeps!

Nagyszalontán két évvel ezelôtt, a II. Református Világtalálkozó alkalmával fölcsillant a remény, hogy a városalapító fejedelemnek szobrot állíthatnak. Az RMDSZ helyi szervezetének akkori kulturális alelnökét, Szénási Ferencet régóta foglalkoztatta ez a nemes gondolat. Szénási idén - immár RMDSZ-elnökként - negyedik alkalommal szervezte meg a nagyszalontai festôtábort; a képzômûvészet mondhatni szívügye. Annak idején Burján Gál Emil gyergyószentmiklósi szobrásszal készíttette el Bocskai egész alakos szobrát, amely eredetileg a szalontai református templom elé lett elképzelve. Burján Gál alkotása azonban csak melltôl fölfelé nyerte el a megrendelô tetszését; Szénási szerint válltól lefelé valami teljesen másról szólt a szobor, mint a fejedelemrôl. A szalontai festôtáborok egyik állandó vendégének, Bara Barnabás szobrásznak ekkor szöget ütött a fejébe a Bocskai-szobor ügye, és önszorgalomból, felkérés nélkül vázlatok, makettek kidolgozásába fogott csíkszeredai mûhelyében.

Szénási Ferencet egyik székelyföldi vállalkozói körútja során tessékelte mûtermébe Bara, ahol már állt a zsitvatoroki béke közbenjárójának, Bocskainak a gipszmakettje. A református világtalálkozó rendezvényeirôl folytatott tárgyalásokon ezután Nagyszalontán hivatalosan is megfogalmazódott az igény egy, a fejedelmet ábrázoló szobor felállítására. A kilencvenes évek elején újjáalakult Arany János Mûvelôdési Egyesület védôszárnya alatt 1996-ban létrejött a Bocskai István Társaság, amely legfontosabb céljaként - a szalontai polgárok hatalmas lelkesedésétôl övezve - a fenti feladatot tûzte ki. A csíkszeredai szobrász irányába megtörtént a hivatalos felkérés is a társaság részérôl, az anyagiak megszerzése érdekében pedig széles körû gyûjtési akciót indítottak a városban. Bara makettjét közszemlére bocsátották a helyi RMDSZ-székházban, kinek tetszett, kinek nem...

Hûtlenség a mûvészethez?

Ad hoc szakzsûriként három kolozsvári képzômûvész szemlélte meg a makettet. A kincses városban lebonyolított találkozóra Szénási Ferenc azóta sem emlékszik szívesen, mint mondta, sohasem gondolta volna, hogy a zsûriztetés ilyen rosszul sül el. Habár szerinte Kós András, Korondi Jenô és Gergely István véleménye csöppet sem nevezhetô durván elutasítónak, egyikük sem adta áldását a mûre. A szalontai RMDSZ-elnök a továbbiakban nem kívánt nyilatkozni az erdélyi mûvészvilág szövevényes és meglehetôsen átláthatatlan rejtelmeirôl, hiszen véleménye szerint ezzel végérvényesen meghiúsítaná a szoborállítást. Más forrásból viszont úgy értesültünk, hogy a három mûvész nyílt pályázat kiírását szorgalmazta, és egyszerûen balgának tekintette a szalontaiak ama ötletét, miszerint csak úgy felkérnek egy mûvészt (aki mellékesen Jászvásárott, nem pedig a kincses városban végezte el az akadémiát) a szobor elkészítésére. Különben is, Bocskai István sokkal nagyobb történelmi személyiség annál, hogy pár hónap alatt elkészülhessen a róla mintázott mû. És így tovább... Annak ellenére, hogy Kós András és Korondi Jenô csupán közvetlenül a makett elôtt tartotta lehetségesnek annak véleményezését, néhány lényeges kérdésre mégis fény derült, amikor felhívtam ôket:

- Itt elvi kérdésrôl van szó, mégpedig hogy hogyan állunk hozzá Bocskaihoz - okított ki Kós András telefonon. - A szalontaiaknak meghívásos vagy nyílt pályázatot kellett volna kiírniuk, és majd azután felállítani egy szoborbizottságot. Mind Bara, mind a szalontai polgárok jóhiszemûen jártak el, ám amikor nem akárkirôl, hanem az egyik legnagyobb magyar politikus szobrának felállításáról van szó, nem lehet viccelni. Nem Bocskaihoz, hanem magához a mûvészethez nem bizonyult hûnek a csíkszeredai szobrász gyermekded makettje, és nem is a stílusról, hanem alapvetô tévedésekrôl volt szó. A mûvészettel márpedig csúfolkodni nem lehet.

Korondi Jenô úgy nyilatkozott, hogy a Bara bemutatta elôvázlatról nem lehetett korrekt véleményt alkotni, több vázlat bemutatására lett volna szükség.

- Egy ilyen szobor megvalósítása elsôsorban nem az anyagiaktól, hanem a morális tartástól függ - szögezte le. - Számos igény felmerült bennünk Bara vázlatának láttán, ráadásul abban egyeztünk meg, hogy némi idô elteltével újabbakkal áll elô. De úgy tûnik, abbamaradt minden: valakit arról hallottam nyilatkozni nemrég a rádióban, hogy bizonyos szervek közbeavatkozására állt le a szoborállítás. Tény, hogy a szalontaiak mindenképpen pályázatot kellett volna kiírjanak, hiszen ily módon lett volna mibôl válogatni.

Mindkét mûvész elmondta még, újabb felkérés esetén szívesen állnak véleményükkel a megrendelôk rendelkezésére, ám fentebb megfogalmazott feltételeikbôl nem engednek. Haragról szó sincs, sôt úgy érezték, maguk a szalontaiak orroltak meg rájuk. Igaz, ami igaz, Bara Barnabást annyira letörte a kolozsváriak kritikája, hogy Szénási Ferenc alig tudta meggyôzni a munka folytatásáról. Nagyszalontán ekkor újabb döntés született: felavatják Bocskai szobrát a reformáció emlékünnepén. Folytatódott tehát a pedagógusok, önkéntesek szervezte gyûjtési akció, össze is jött egy tekintélyes összeg a társaság bankszámláján. Ebbôl bronzot, csiszolóvásznat vásároltak, Bocskait ábrázoló plaketteket gyártattak, képeslapokat adtak ki. Egyes hírek szerint azonban a nagyváradi Lorántffy-szoborból kimaradt 380 kg bronz teljesen alkalmatlan szoboröntésre.

Az elnök bûne

- Idén tavasszal aztán Hegyesi alpolgármester bizalmatlansági indítványt fogalmazott meg ellenem - magyarázza Szénási -, miszerint a helyi RMDSZ-szervezet választmányának városi tanácsos tagjai nem kívánnak együttmûködni velem. Bûnöm: nem tudok elszámolni a Bocskai-társaság pénzével.

Az RMDSZ elnökét mellbe vágta a gyanúsítás, de mivel megalapozatlan, "primitív húzásnak" tartotta, nem kívánt polgári perrel élni. A valamivel több mint tizenegymillió lejre rúgó vagyon, szögezi le Szénási, bankban van, és bármikor el tudnak számolni vele. Hegyesi Imre alpolgármester (Szénási elôdje az RMDSZ-elnökségben) viszont ma is fenntartja állítását, és keserûen jegyzi meg, hogy a társaság által hónapokkal ezelôtt tett ígéret ellenére senki sem állt elô valamiféle elszámolással. Pedig ô nyilvánosan bocsánatot kérne az illetékesektôl, ha azok megcáfolják állítását.

- Már a kezdetekkor rosszul indult a szoborállítás, jó nevû mûvészeket kellett volna felkeresni - állítja Hegyesi. - A társaság vezetôsége például nem adta beleegyezését a plakettek elkészíttetésére, arról csupán ketten döntöttek. Ha annak idején meghallgatták volna Tódor polgármester véleményét, a szobor már állna. Akárcsak a Sinkáé, Aranyé, amelyek anyaországi adományként érkeztek hozzánk.

Pálfy Török László önkormányzati képviselô, a Bocskai István Társaság vezetôségi tagja úgy véli, a jó szándék mellett nagy adag tapasztalatlanság jellemzi a szervezetet. A vezetôség több mint egy éve ülésezett, az emlékplakettek, képeslapok jövôje felôl csak ketten, a vezetôség többi öt tagjának megkérdezése nélkül döntöttek.

- Nem állítom, hogy gondatlanul bánt valaki a pénzzel - mondja. - Mindenképpen kiemelném a kezdeményezés jóindulatát, noha a társaság, azt hiszem, nem a befutó lóra tett.

Pálfy a kolozsvári mûvészlobbynak tulajdonítja a szoborállítás meghiúsulását. De mint mondta, akkor sem kell feladni, ha csak 2000-ben vagy valamikor azután emelnek szobrot a városalapítónak.

Ehhez azonban még mindig hiányzik tizenegyezer márka. A társaság vezetôi pedig a református világtalálkozó óta meg sem próbáltak adományért kopogtatni a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ajtaján. Hogy miért? Egyes nagyszalontai mendemondák szerint ugyanis az egyházkerület tervében szerepel egy Kolozsváron felállítandó Bocskai-lovasszobor. A püspökség szóvivôje szerint mindez már csak azért is légbôl kapott, mert más egyházkerület (azaz az Erdélyi Református Egyházkerület) területén hogyan is állíthatna szobrot a királyhágómelléki? De támogathatnák a szalontai Bocskai-szobor felállítását, ehhez mindössze jól dokumentált, az igazgatótanácsukhoz eljuttatott átiratra van szükség.

Megoldás: az alapítvány

A Bocskai-társaság eközben közalapítvánnyá igyekszik átalakulni, Szénási Ferenc a múlt héten már a hivatalos, bejegyzésrôl szóló papírokat várta.

- Az alapítvány a szoborállítás mellett a közmûvelôdés egészét támogatná - tekint a jövôbe az RMDSZ-elnök. - Kultúra nélkül ugyanis gazdasági fellendülés sem várható. Ez az én vesszôparipám, s emiatt tartanak a városban néhányan kultúrbuzinak.

Talán Hegyesi Imre is, aki elismeri Szénási azon álláspontját, hogy nyelvében, kultúrájában él a nemzet, gyakorlatias emberként viszont hozzáteszi: ám a polgár elôször is a hasán keresztül látja a világot. A hajdúvárosi társaság immár másfél éve tárgyal egy magyarországi szervezettel, amely állítólag finanszírozná a szobor költségeit. A szervezet kilétének felfedése viszont egyelôre nem ajánlatos, véli Szénási.

Bocskai István születésének 440. évfordulóján, tavaly elmaradt tehát a szoborállítás, a szalontaiaknak ezután - az anyagiak mellett - újabb alkalmat kell találniuk. Csak nehogy úgy járjanak ezzel is, mint a néhai magyar miniszterelnök özvegye, Antall Józsefné által a városnak adományozott Arany-mellszoborral, amely kideríthetetlen okok miatt a mai napig nem érkezett meg a Kölesér partjára. Szabályosan nyoma veszett...

Hiába, olykor nemcsak a mûvészek, hanem a szobrok világa is kifürkészhetetlen...

Rostás Szabolcs

Bara Barnabás csíkszeredai szobrászt két esztendeje, egy szalontai táborozás után kérte föl a helyi Bocskai István Társaság a Bocskai-szobor elkészítésére. Idén május elsején volt két éve annak, hogy a mûvész az általa megálmodott mûnek nekikezdett. A két fél között csupán szóbeli megegyezés és megrendelés történt, amely mellé annak idején 600 ezer lejt utaltak ki anyagra. Ezzel kezdôdött az erdélyi fejedelem szobrának története, amely azóta is függôben van. Legalábbis Csíkszeredában, Bara Barnabás mûtermében. A mûvet lehetetlenség volt befejezni a két évvel ezelôtti református ünnepségre, hiszen a felkérés és avatás idôpontja között csupán hat-nyolc hét volt...

A mûvész a szakmai bizottság javaslatára valóban módosított az eredeti terven, de ez nem idézett elô lényegi változást. Ami még fontos, hogy a szobor magassága kezdetektôl fogva 2,90 méter volt, és ez még a két év alatt sem nôtt egyetlen centit sem. A nagyszalontai egyesület elnöke, Szénási Ferenc legutóbb tavaly karácsonykor vette fel a kapcsolatot - telefonon - az alkotóval. Akkor azt ígérte, hogy a magyarországi Bocskai Szövetség egyik képviselôjével látogat el Csíkszeredába. Nem is üres kézzel, hanem gipsszel. Azóta a többi néma csend...

Nem ez a helyzet Bara mûtermében, ugyanis ott napi nyolc-tíz órát szépítgeti, formálgatja mûvét a szobrász. Néha keserûen mustrálgatja, hiszen nemrégen megsérült a szobor, hátsó része leszakadt. De a munka azóta is folyamatos. A mûvész reméli, hogy a megrendelôk nem felejtették még el, még akkor sem, ha csak szóbeli megrendeléssel rendelkezik. Arra a kérdésre, hogy mi lesz a szobor sorsa, ha a szalontaiak nem tartanak már igényt rá, Bara Barnabás így válaszolt:

- Lesz egy szobor, eladó.

Kacsó Edit

Kevés olyan sokak által ismert települése van Erdélynek, mint Sztána. Egy pajzán század eleji versikében Európa híressé vált nyaralóhelyei között sorolják föl, mint amilyen Karlovy Vary, Marienbad, Lillafüred vagy Herkulesfürdô. A Budapest-Kolozsvár vasútvonal melletti üdülôhely meg is érdemelte a hírnevet, a gyönyörû táj, az üde vizû források, a nyugalmat adó erdôk és a tüdôtisztító levegô vonzotta a pihenni vágyókat. A századforduló után gombamódra szaporodtak itt a villák, s a település az akkori Magyarország egyik elit nyaralójává fejlôdött. Könnyen elérhetô volt, vonattal még hétvégeken is hamar le lehetett ruccanni ide, fôleg a nyári szezonban. Bár Erdély elszakításával a határ tilalomfaként emelkedett az anyaország elôtt, Sztána villáinak ablakait a két világégés között is sûrûn nyitogatták, s a magyar szó állandó csengése maradt a telepnek. Itt építette fel Varjúvárát Kós Károly, de volt itt pihenôháza Szentimrei Jenônek, Gyergyai Albertnek, hogy csak néhányat említsek.

Látogattak ide bel- és külhoni hírességek is - Móricz Zsigmond ittjárta után kezdett hozzá az Úri muri megírásához -, megfordult erre egy albioni fotográfus, akinek üvegre elôhívott fényképeit nézegetve megdöbbenve tapasztalhatjuk, hogy azóta kevés új ház épült a sztánai nyaralóban. A sétányokat mára már benôtte a gyom, a villák egy része összeroskadt, másik fele megkopott, csak néhány közülük kapott mostanában új színt. A második világháború elôtt és után másfajta emberek kezdték járni a vidéket. A német majd az orosz katonák által kifosztott házak többségébe munkások költöztek, hogy a felrobbantott vasúti alagút helyett újat építsenek. Elôbb a csatazaj, majd a munkatelep sürgése-forgása ûzte el innen a nyaralókat. A zajok csitultával visszavedlett a vidék a Kós Károly által megírt "Erdély talán legszebb természetes kertjévé", ahol Szentimrei Jenô szerint "a fák nem nônek az égig, s a fájdalom se fáj".

Azonban akkor már más idôk jártak. Mind ritkábban és ritkábban tértek ide vissza az újságírók, írók, festôk, de aztán elmaradoztak ôk is, helyettük más nyelvû és szakmájú emberek lakták a villákat egy darabig, majd ôk is továbbálltak a városi tömbházlakásokba, úgyhogy manapság alig néhány család a telep állandó lakója. Legtöbbje vagy a nyugdíjat várja, vagy a munkanélküli-segélyt.

Valaha a vidék legszebb vasútállomása volt a sztánai. Errôl ma csupán egy árva diploma vall - meg néhány ezüstfenyô, az üresen tátongó hatalmas virágostálak és néhány törött pad a valahai parkocskában. Sztána híre azonban nem kopott meg, sôt öregbedett, naponta érkeznek ide turisták hátizsákokkal, jókedvvel felszerelve: a Varjúvárat keresik. De sehol egy jel, sehol egy nyíl, amely mutatná, hogy melyik ösvényen induljanak neki Kós Károly néhai otthona felé. Megtörtént nemegyszer, hogy téves ösvényre léptek a természetbarát fiatalok, s mire a kétségbeesett csoport visszakecmergett az erdôbôl, már indult a vonat. A turisták többsége az állomás mellett csobogó forráshoz szaladna hûs, tiszta vizet inni. Nem tudják szegények - a tiltó táblát valakik eltüntették -, hogy manapság csak mosdásra használható az egykori csodaforrás.

Amikor e sorokat írom, az ablakom elôtt fiatalok tanakodnak. A Varjúvárhoz vezetô ösvényt keresik. Meg az üzletet, ahol egy üdítôt fogyaszthatnak. Mutatom nekik az utat, és mondom, hogy üdítô nincs. "Hát mi kimentünk Európából" - rikkantotta az egyik fiú, mielôtt elindult volna a bokrokkal benôtt sáros ösvényen. Nem, Sztána nincs a világ végén, csak két megye - Kolozs és Szilágy - határán. Ezért olyan, mintha senki földje lenne. A kolozsváriak - igaz, külföldi segítséggel - járhatóvá tették az utat a szomszéd Nádasig, sôt a közeli Ríszeg-tetôre is építettek egy autófelhajtót, azonban innen Sztánáig csak vízmosásos szekérúton lehet közlekedni. De nincs több szerencséje annak sem, aki a Szilágy megyei Váralmás felôl szeretne a Varjúvárig elérni. Még Kispetriig a gübbenôk között valamiképpen elevickél, innen azonban Sztána faluig sem juthat el, nemhogy az üdülôhelyre. Szilágysági szenátorunk, Seres Dénes mesélte, hogy háromszor is nekiindult Sztánát meglátogatni, de mindannyiszor megeredt az esô, s az utak használhatatlanokká váltak. A honatya szerint a szomszédos Zsobok fôutcájának korszerûsítésére és a két falut összekötô út járhatóvá tételére azért nem szavazták meg a pénzt a megye ügyeinek fôintézôi, mert a németek támogatásával Zsobokig megépített utat nem a szilágysági országúthoz, hanem a Kolozs megyeihez kapcsolták. S ezért Sztána bûnhôdött. Persze Seres Dénes szenátor és Vida Gyula szilágysági képviselô felvillantott egy halvány reménysugarat. A PHARE-program keretében éppen a földutak feljavítására kap pénzt Románia, s amikor ez megtörténik, a megye illetékesei több mint valószínû, a sztánai szekérút korszerûsítését is megszavazzák. Ha a "több mint valószínû" bejön, akkor nemsokára már gépkocsival is jöhetnek a Varjúvárra kíváncsi bel- és külföldi turisták. Az elhanyagolt üdülôhely pedig ébredezhet Hamupipôke-álmából.

Persze a magyarok szövetségének oda kellene figyelnie egy történelmi tényre: a megyésítéskor, harminc évvel ezelôtt, a zömében magyarok lakta Kalotaszeget kettévágták, feldarabolták a tájegységet. Ekkor seprôdött Sztána félre, két megye szélére, ezeknek több bajt, mint hasznot okozva. El is hanyagolták szépen. A Nagyváradot Kolozsvárral összekötô vasúti vonal mentén húzódó, de a szilágysági települések zöme is erôs szálakkal kötôdik Bánffyhunyadhoz és a közeli Kolozsvárhoz. Mindkét városba vonaton percek alatt eljuthatnak az emberek, míg Szilágy megye központja, Zilah felé nagyon rossz az összeköttetés. Ez az oka annak, hogy Kalotaszeg felszegi részébe nem nagyon jönnek a megyei hivatalosságok, a sztánai üdülôhely pedig mintha nem is létezne. Olyanynyira kihalt most minden, hogy nincs itt egy élelmiszerbolt, egy falatozó, de még mozgóárus sem jár erre. Idôszakonként megnyílik ugyan egy büfé ideig-óráig, majd ismét lakat kerül a bejáratra. A legutóbbi talponálló tulajdonosa piszkos pénzügyekbe keveredett és rendôrkézre került, egy másik üzletasszony férje halála miatt zárta be a boltot. De mindegyikük állította: senki nem támogatta az üzlet folyamatos üzemeltetését.

Egyébként ezen a vidéken a gazdálkodás is csigalassúságú. Kivéve Zsobokot, ahol Molnár János professzor s neje, a falu lelkipásztora, Molnár Irma munkájának köszönhetôen hamvaiból éledt újra a település. Nemcsak felújított templommal, iskolával és vadonatúj gyermekotthonnal - ahol nemrég zárt egy képzômûvészeti tábor - büszkélkedhetnek, hanem a gazdálkodásban is élen járnak. Lekaszálva már a rét, learatva a gabona, zöldellnek a kertek. A jó példa azonban nem ragadós. A sztánai üdülôhely környéke pedig igencsak elhanyagolt ezen a téren is. Derékig érô gazdag fûben lépkedhet az ember, még véletlenül sincs egy rend kaszáló sem levágva. Sok helyen még kint a tavalyi széna is, nem kellett a gazdáknak. Szerintük egyelôre nem éri meg egy-két állatnál többet tartani. Nem fizetôdik ki. Csak azon töprenghet az emberfia, hogy a zsobokiaknak akkor miért jövedelmezô az állatok tartása, a szántás-vetés.

De a fákat kidönteni és a rönköket eladni valakiknek nagyon megérte. A sztánai nagy erdô Kolozs megyébe nyúló részét meggondolatlanságból és kapzsiságból teljesen letarolták. Hogy nincs rendjén a dolog, az is bizonyítja: a vasútvonal mentén az erdôbôl meghagytak néhány sort, nehogy valakinek szemet szúrjon a nagy pocséklás. Ottjártamkor ez erdômunkások letették a fejszét, ám egyetlen felelôs személyt sem lelhettem közöttük, mindegyik éppen akkor volt valahol. Mormogták, hogy újraültetik majd csemetékkel a domboldalt, meg hogy éppen az egeresi ortodox papnak visznek néhány rönköt. A helybeliek késôbb elmondták, hogy a volt községi és magánerdôket döntögetik mostanában, de a falubeliek is igyekeznek gyorsan kivágni a magukét, mert "valamibôl élni kell". Tény, hogy odalett "Erdély talán legszebb természetes kertje", s az alibi gyanánt odaültetett néhány facsemete is kiszáradt, hûlt helye sincs már. Az erdôk országszerte való pocséklását kivizsgáló parlamenti bizottság tagjai megígérték: megtekintik a sztánai nagy fairtást is, megkeresik a tetteseket, ha egyáltalán még megtalálhatók. És a szenátori szónak köszönhetôen a szilágysági oldalon csak ritkított a fejsze, ott még állnak a szálegyenes fák. Meddig, nem tudni, mert manapság nagyon vonzó a könnyen kitermelhetô és elszállítható rönkökért kapott pénzösszeg. Nem veszik figyelembe az ésszerûtlen irtás következményeit. A sztánai alagút tetején is ott volt még nemrég az erdô, amíg valaki engedélyt nem adott kivágására. Miután eltûntek a fák, az addig száraz föld alatti járatban minden esôzéskor zuhogni kezdett a víz. Idôigényes és nagyon költséges munkával újból szigetelni kellett, ám öt év alatt a 360 méterbôl alig ötven méteren végezték el a teendôket. Most is állnak a gépek, mert nincs pénz a folytatásra. Ha maradt volna az erdô, a túlzott nedvességgel sem lett volna ennyi baj.

A fákat tarolják, de a bokrok mindent benônek. Már rég nem takarították a kaszálókat, legelôket, bôségesen zöldell rajtuk a som, mogyoró, akác, vadkörte, vadrózsa. A néhai sétányt is teljesen benôtte a növényzet, néhol szinte alagutat formálnak a lombok. Dagaszthatja a sarat, rúghatja a port a Kós Károly házára kíváncsi vendég. Pedig nem kevés az alapítványok száma, amelyek a nagy író nevét viselik. Születése napján a Varjúvárhoz is kivonul évente egy fôleg diákokból álló sereg kegyelettel megemlékezni Kós Károlyról, csak az nincs, aki a házához vezetô sétányra bár egy lapát homokot szórna. És amikor az ünnepi beszédek után elhalkul a taps, minden esztendôben szomorúan szemlélik az egyre jobban tönkremenô házat az egybegyûltek, megállapítván, hogy rosszabb állapotban van, mint egy esztendôvel azelôtt. Zsindelyes fedele régóta kicserélésre érett, falaira ráférne a felújítás, a napokban a villanyt is lekapcsolták róla. Talán az is dicséretes lenne, ha a rengeteg Kós-alapítvány kezelôinek egyike, az áhítatos ünnepségeken az elnöki asztalnál ülôk valamelyike megszavaztatná egy márványtábla helyezését a Varjúvár falára: "Itt élt és alkotott Kós Károly, aki tett valamicskét az erdélyi magyarságért". Már emlékszobáról, múzeumról nem is beszélek, s azt is csak óvatosan írom le, hogy ezt a táblát kitehetné az RMDSZ vagy a kisebbségek kérdéseivel foglalkozó minisztérium. Felhívnám azonban utóbbiak figyelmét arra, hogy a sztánai üdülôhelyen szinte minden lépésnél kulturális létünk emlékeivel találkozik a magyar ember. Szerkesztettek itt újságot, készítettek itt könyveket, tájain készült festmények egész sora híres képtárak értékes darabjai, de forgattak itt valaha filmet is, a Kalotaszegi madonnát, s itt pattant ki az ötlet, hogy a közeli Ríszeg-tetôn Napsugár-találkozókat rendezzenek. Sztána nélkül mindenképpen szegényebb lenne az erdélyi magyar kultúra. Ezt elfelejteni bûn, hiszen történelmünk egy darabkáját vetnénk sutba ezzel. Annál is inkább, mert a valaha színmagyar telepen ma már vegyes a társaság. De ha a Kós-alapítványok kezelôi, az ünnepségek szónokai igazán adóznának a névadó emlékének, kideríthetnék azt is - hiszen köztük a tettes -, hogy hol bolyong immár két esztendeje az Illyés Alapítvány által a Varjúvár zsindelyezésére kiutalt pénz. Annak kamatjából még ennél is többre futná, persze ha rendeltetésének megfelelôen használnák fel a summát, és nem saját célra meg rendezvényekre pazarolnák.

Román Gyôzô

Ahhoz, hogy valakinek a kultusza kialakuljon, már életében nagy dolgokat kell cselekednie. István király nemcsak egyházi, hanem világi szempontból is kiérdemelte a személyét megilletô kultuszt.

Egy nagy uralkodó

Abban az idôben, amikor a magyarság épp csak felvette a kereszténységet, a frissen megkeresztelt István király mélyen vallásos érzületû ember volt. Államot alkotott: tíz egyházmegyét szervezett, melyekbôl kettôt érsekség rangjára emelt. A falvaknak templomot kellett építeniük: tíz falunak egyet. Elrendelte az egyházi tized fizetését, a vasárnap és a böjt (péntekenkénti és az ajánlott idôpontokban való) megülését, illetve más egyházi ünnepek megtartását. Az embereket kötelezte a pogány szokások elhagyására és a keresztény hagyományok átvételére.

Létrehozott körülbelül ötven vármegyét. Két törvénykönyvet adott ki, amelyek szerint büntették a gyilkosságot, a hitszegést, a leányrablást, a házasságon kívüli kapcsolatot, az asszonyok tolvajlását, más házának felgyújtását és megtámadását, a boszorkányokat és a varázslókat. Pártfogolta a felszabadított rabszolgákat, de szolgasággal büntette a rabszolgával kötött házasságot. Büntette továbbá a rabszolgák lopását, meggyilkolását, valamint más rabszolgájának felszabadítását.

Megtorolta a karddal elkövetett gyilkosságot, a testi sértést, sôt a dühbôl indított kardrántást is. Lesújtott a király és a királyság elleni összeesküvôkre. Fellépett a rágalmazók ellen.

A törvénykönyvek a büntetésben fokozatosságot alkalmaztak: például testi fenyítés (botozás), elzárás, csonkítás (lopásért levágták a fél kezét, a merénylôt megvakították, hogy ezáltal az uralkodásra alkalmatlanná tegyék) szerepelt a büntetések skáláján.

István király kultuszát erôsítette a nép tudatában, hogy megvédte az országot a belsô ellenségektôl (három pogánylázadást vert le: 998-ban a somogyi Koppány, 1003-ban az erdélyi Gyula, 1008. körül a Tisza-Maros-Körös vidéki Ajtony által vezetetteket) és a külsô ellenségektôl is (a besenyôk támadása kelet felôl, a lengyelek támadása észak felôl és III. Konrád támadása nyugat felôl).

Véglegesítette kultuszát néhány, a magyarság sorsát meghatározó cselekedete. Folytatta a vándor életmódú magyarság letelepítését, melyet még apja, Géza kezdett el. Elôsegítette az állattenyésztés mellett a földmûvelés gyors térhódítását, ugyanis kialakították a törzsek tartózkodási helye mellett a gyepüket (az átjárhatatlan határvonalakat), és ettôl fogva a magántulajdont tiszteletben kellett tartani. Egyszer s mindenkorra véget vetett a Nyugat-Európát ellenünk hangoló kalandozásoknak. Minden irányban szakítani szeretett volna az ellenségeskedéssel. Szándéka a feudális magyar állam, a független és erôs királyság megteremtése volt. Karizmatikus személyisége lehetôvé is tette célja elérését.

A magyarságot a pogányság feladására és a kereszténység felvételére kényszerítette: s ezen múlt a megmaradásuk. Ha ugyanis ôseink pogányok maradnak, a majdani keresztes hadak akciója feltehetôleg ellenük irányul: a keresztes lovagok az ellenséget megtalálták volna közelebb, nem a Szentföldön, Palesztinában.

Hosszú élet adatott Istvánnak. Születési évét nem tudjuk pontosan: 967-977 közé datálják. Egy bizonyos: 1038. augusztus 15-én halt meg. Összesen 61-71 évet élt, s ez messze meghaladta az akkori 40 év körüli európai átlagéletkort.

Hogyan lett ünnep?

Magyarországon I. László uralkodása (1077-1095) idején már élt István király kultusza. Ezért a megerôsödött kereszténység arra késztette az ország egyházi és világi vezetôit, hogy kezdeményezzék István, Gellért püspök és Imre herceg szentté avatását. Az országlakók 1083-ban, István egykori halálának napján (augusztus 15-én) gyûltek össze Székesfehérvárott a szentté avatási eljárásra. Az eljárás néhány napot igénybe vett, így csak augusztus 20-án fejezôdött be. A király földi maradványainak exhumálása során érintetlenül megtalált jobbját, az úgynevezett Szent Jobbot ereklyetartóba tették. (Több mint ötven évvel ezelôtt - hosszú hányattatás után - a budapesti Szent István-bazilikában helyezték biztonságba. Ma is ott ôrzik.) Hamvait pedig egy római kori szarkofágból átfaragott koporsóba szórták; ebben a koporsóban temették el a fehérvári székesegyházban.

A második világháború vége felé a Szent Jobbot - a koronázási ékszerekkel meg a Magyar Nemzeti Bank arany- és ezüstkincseivel együtt - nyugatra menekítették. A Szent Jobbot 1945. augusztus 19-én az amerikaiak visszaszolgáltatták. A koronázási ékszerek csak 33 évvel késôbb kerültek haza: 1978. január 5-én különrepülôgép szállította Amerikából Magyarországra a koronát, a palástot, a jogart és az országalmát.

István király szentté avatása után sokáig nem volt hivatalos ünnep augusztus 20., de egyházilag nagyon sok helyen megülték. (Erdélyben számos helység viseli az uralkodó nevét; Szentjobb nevû település is van a mai Bihar megyében.)

István király kultusza nem halványult el a reformáció és az ellenreformáció küzdelme idején sem, bár a Mohács után három részre szakadt ország állapota miatt az általános és rendszeres ünneplésre nemigen nyílt mód. A 18. században - a rekatolizáció sikere folytán - Magyarországot újra Regnum Marianumnak, azaz Mária országának kezdték tekinteni. Ugyanis Szent István - a katolikus hagyomány szerint - halála elôtt Szûz Mária oltalmába ajánlotta a királyságot. Erre utal a régi egyházi ének: "Boldogasszony anyánk,/ égi nagy patrónánk,/ nagy ínségben lévén,/ így szólít meg hazánk:/ Magyarországról,/ édes hazánkról,/ ne feledkezzél meg/ szegény magyarokról."

Minthogy hosszú idôn keresztül az egyház és az állam összefonódott, a 18. század második felétôl országszerte megülték augusztus 20-át, bár hivatalos ünneppé csak 1891-ben vált. A két világháború között még az ország református fôkormányzója, Horthy Miklós is mindig részt vett a Szent István-napi körmeneten, mert a király személyében nem a katolikus uralkodót, hanem az államalapítót látta.

1945. után a magyarság ezt a hagyományt szerette volna folytatni. A kommunista hatalom azonban István király kultuszát igyekezett háttérbe szorítani. 1948-ban Rákosi Mátyás Szent István napját az új kenyér ünnepének nyilvánította. 1949-ben pedig - a sztálinista alkotmány hatására - már az alkotmány és az új kenyér napjaként ünnepeltették meg augusztus 20-át a néppel.

1991. február 21-én - az 1950-es rendelet érvénytelenítését követôen - vált augusztus 20. ismét Szent István ünnepévé. Sôt: az ország három nemzeti ünnepe (március 15., augusztus 20. és október 23.) közül a legnagyobb lett.

Balázs Ildikó

Vélemény

Bevallom, sohasem esett nehezemre az úgynevezett nemzeti ünnepek kipécézése, mivel bizonyos okokból erôsen mesterkélteknek tûntek eretnek szemeimnek. Akár azok az össznépi dzsumbujok, ahol egy egész náció üvölti azt, hogy "Isten, Haza, Tulajdon", akár azok a "radikalista" különutak, amikor is halhatatlan Háth-Bizony Jánosaink "árulásról", forradalmi eszmék aláásásáról (hordó)szónokolnak. Igy vagyok március 15-ével, amikor minden magára valamit adó turáni édeshazámkodik reggeltôl estig, így vagyok október 23-ával, amikor a szocdemek és a kereszténynemzetiek éppoly vehemenciával védelmezik (egymás ellen) `56 örökségét... és így vagyok augusztus 20-val is, sôt talán épp ez utóbbi idegesít a végletekig.

Pedig csodaszép és felemelô! Pedig nem jelent egyebet, mint integrálódást! Mint a nemzet felemelését! Mint a kereszténység keleti bástyáját! Há' nem? Há' igen, drága véreim, magyar vitézek, és éppen ez keserít el engem a legjobban. No nem, ne értsenek félre, nem azt sajnálom, hogy nem maradtunk meg csimbókos hajú, konok magyaroknak (bár némi nosztalgia azért csak van bennem), és hogy ezentúl nem az Öregistennek áldozunk fehér lovakat, hanem Krisztus utolsó vacsoráját éljük át áldozásunkkal; nem itt van a probléma, ennél sokkal mélyebb és skizofrénabb a dolog. Nincs szó ugyanis egyébrôl, mint a hatalmas HA-HA-ról. Ha itt valaki kacagásra gondol, azt ki kell ábrándítanom, mivel ennél sokkal groteszkebb a szitu: HAgyományokról és HAladásról van szó.

A kultúrának mindig nehéz helyzete volt az átmeneti idôkben, ugyanis dönteni kellett a két HA között, és bármelyiket is választották, az egyik reménytelenül megcsonkult. Igy volt ez II. József alatt, így volt ez a reformkorban, és így volt ez a ma oly nagyon feldicsért Stephanus Rex idejében is, sôt épp akkor volt a legveszélyesebb, hisz borotvapengén táncolt az egész nép: megmaradunk kemény pogány fajként, ellenállunk (és elveszünk, mint a besenyôk és a kunok), vagy pedig feladunk egy hatalmas örökséget, mely Csaba királyfihoz, Attilához, sôt a Han-dinasztiához köt, és szûkös kereteink között megpróbálunk életben maradni? Az Istvánná keresztelt Vajk az utóbbit választotta, és neki lett igaza, ugyanis az a bizonyos Nyugat megmutatta erejét Augsburgban és a Lech mezején. Megmutatta, hogy az a bizonyos amagyaroknyilaitólmentsmegminketuram nem egyéb, mint az ellenfél (vagyis a magyarok) elaltatása, tömjénnel és mirhával való körüldongása, mely ködfüst mögött bátran lehet gyülekezni és végsô csapást mérni egy rablásból és zsoldból élô népre. Eddig tehát - aránylag - tiszta a képlet, a nagy antinómiák most következnek: mit tegyünk mi, konok pogányok? Hajtsunk végre még egy-két büntetô hadjáratot, szedjünk sarcot rövid idôre Ottó császártól, avagy legyünk hûbéresei? Hisz középút nem volt, mivel - hitébôl kifolyólag - a korabeli magyarság csak úrban és szolgában tudott gondolkozni.

Azonban volt egy sajátos, ha úgy tetszik, "harmadik út": felvenni azt a bizonyos hitet, melyet addig agyonaláztunk, ám ugyanakkor megtartani keleti függetlenségünket. Ez utóbbival nem is volt baj. Azonban annak a bizonyos hitnek, a horkák és táltosok által szolgahitnek nevezettnek a felvétele biza kemény dió volt, ugyanis amíg a magyar hôsök, akik legyôzték ellenfeleiket, úrként kerültek a másvilágra, addig a "szolgahit" azt hirdette, hogy az utolsókból lesznek az elsôk és vice versa. Hogy lehet ezt a kettôt összeegyeztetni? Csakis egy módon, éspedig úgy, hogy nem egyeztetünk, hanem erôltetünk. István ezt tette és meg is lett az eredménye: népe nemhogy nem veszett el, hanem bizonyos ideig-óráig döntô tényezô lett a magyar királyság Európában (lásd magyarországi Klemenciát, akit francia király vett el; Remete Péter rablóhadseregét, akit csak Könyves Kálmán bírt megállítani stb.). De voltak hatalmas veszteségek is, mint például az ôstörténet, a hagyományok, a régi vallás maradéktalan eltüntetése (ez utóbbinak ugyan sikerült egy részét Ipolyi Arnoldnak felkutatnia, de a döntô többség odaveszett) és - ami mindezekbôl fakad, s ami a legfontosabb - egy nép gyökértelenné válása! Feladtunk egy évezredeken át kikristályosodott státust egy idegen kultúráért, ugyanis ne feledjük, hogy István nemcsak új vallást, hanem új nyelvet, méghozzá államnyelvet is rákényszerített népére: a liturgikus latint. Hogy ne is beszéljünk az idegen hadtestek és fegyvernemek betelepítésérôl! Persze tudom én azt jól, hogy akkoron nem létezett - hál' istennek - a mai értelemben vett nemzeti öntudat (még egy átok, melyet átvettünk Robespierre-tôl!), és tudom azt is, hogy a misere plebset vajmi kevéssé érdekelte a kelet-nyugat irányú politikai orientáció, azonban azt is tudom, hogy a vallás akkoron valami hatalmasat jelentett, mely által népeket lehetett felemelni és nyomorba dönteni; ha úgy tetszik, akkoron a vallás volt az, amit népnek, nemzetnek és végsô soron nyelvnek nevezünk manapság. (Helyesen ismerte fel ezt István, aki ahelyett hogy valamely idegen uralkodó hûbéresévé vált volna - ahogy ez szokás volt az újonnan megtért népek királyainál -, Szûz Máriának ajánlotta fel országát!)

Ott voltunk tehát, hogy felemeltük csodaszép bazilikáinkat, külföldi tanácsadókat fogadtunk be országunkba, a nép, az istenadta nép ájtatosan járt új áldozóhelyeire (nem volt más mit tennie, hisz háta mögött ott álltak a kardos-keresztes ájtatos manók), ám éjszaka ki-ki mászott a nagy hegyekre Babba Máriát és az Öregistent imádni. Mi is történhet egyéb ilyenkor, mint egy lelki szakadás? Reggeli Krisztus- és éjszakai Hadúr-imádás. Velejárója ez minden újnak, hisz a régi után mindig és mindenkoron nosztalgiáznak az "ôsök", azonban ha az az "új" teljesen más világszemléletet, hitet, metafizikát tételez fel, akkor sokkal nehezebben történik elfogadása. A magyarság különben is nemzetségi, törzsi irányításhoz volt szokva, és csak nagyon ritkán fogadott el úgynevezett "konföderációt". Ebbôl kifolyólag rettentôen nehéz próba volt számára a nyugat-európai típusú centralizáció, nehéz próba, melyet - úgy vélem - nem állt ki. S hogy hol volt az elbukás? Mohácsnál például. Hisz végül is a széthúzás okozta a Magyar Királyság vesztét. A széthúzás mély, amolyan atavisztikus oka pedig ez a törzsi gondolkodás volt, az érdekek különbözôsége, a nemesi összeférhetetlenség. Az ország védelme alárendelôdött az önérdekek érvényesítésének. Egyes uraknak édes mindegy volt, hogy Lajos alá vetik-e magukat vagy Szulejmán elé, így is, úgy is csorbult volna saját hatalmuk. (Nem gyôzöm hangsúlyozni, hogy nem létezett abban az idôben nemzeti eszme.) Illetve tévedek: nemhogy nem volt mindegy, hanem dacból éppenséggel nem királyuk mellé álltak! (Hm, tán mégsem annyira üdvös ez a fajta konokság...)

Mindent összevetve: távlatosan Istvánnak volt igaza. Uralkodó nem tehet a néplélekrôl, az benne van a népben és passz. Épp olyan dolog ez, mint a születés: hiába szeretett volna X. Y. Izlandon születni, ha a szülei a pigmeusok földjén éltek. Biztos, hogy jobban fogott volna Istvánnak is egy olyan nép, mint a német, de ha egyszer magyar királynak született...

Van azonban még egy érdekes vetülete ennek a bizonyos augusztus 20-nak. Furcsa mód épp az úgynevezett legkonzervatívabbak üvöltik vérhabzó szájjal a Szent István-i örökséget. Kíváncsi vagyok, mit tennének az MMP (azaz Mucsai Magyarok Pártja) képviselôi, ha egyszer egy kormányfô vagy államelnök, teljesen mindegy, azzal a javaslattal állna elô, hogy dobjuk el a keresztény hitet, vegyük fel helyette az iszlámot, alapítsunk arab- magyar baráti társaságokat, hívjunk imámokat és kádikat az országba, mivel mi is látjuk, hogy az olajsejkek milyen erôteljesen emelkednek. Nemde hazaárulás lenne a vád? Dehogynem, és minden jóravaló, fehér, keresztény és mélymagyar Háth-Bizony János bólogatna rá. Merthogy "ezeréves hagyományaink!" No de kérem szépen, hány ezer éves hagyományt adott fel István?

Félreértés ne essék: szó sincs arról, hogy támogatója lennék az "iszlámosításnak", csudát. Elég nekem az egyszeri gyökértelenítés, nem kívánok még egyet. A példát mindössze a Szent István-i gondolat mucsai értelmezésének illusztrálására hoztam fel. Amely szerint "amit István tett, az jó volt, de más ilyet ne próbáljon!"

Szomorúsággal tölt el, hogy elzüllött régiónk tele van István-imádó, ám valójában Koppány-lelkû nábobokkal, akik úgy viselkednek, mint a legmegátalkodottabb regôsök és táltosok: védelmeznek egy állítólagos hagyományt, ám teszik ezt nem egyébért, mint megszokásból. Na és az igazi Szent István-i gondolat? Spongyát rá, elvégre magyarok vagyunk. Különben sem ez az elsô eset úttévesztésünkben.

ifj. Grausam Géza

Vannak mesterségek és vannak hivatások. Hogy mi a különbség a két fogalom között, azt elég nehéz lenne meghatározni. Míg a mesterség elsôsorban foglalkozás, amely készséget, jártasságot igényel, a hivatás valamely foglalkozás iránti hajlam mellett az elhivatottság jelentését is magában hordozza. A hivatás életcélt is jelent, olyan feladat megoldását, amelyet nem csupán a megélhetés biztosításáért vállal az ember, hanem mert belsô, lelki késztetést érez a mestersége iránt.

A fenti gondolatok újságolvasás közben fogalmazódtak meg bennem, pontosabban a Szabadság 1998. július 1-jei, illetve az Erdélyi Napló július 7-i számának olvasása közben. Mindkét alkalommal Rostás Szabolcs írásai teremtették meg a meditációs helyzetet, amely írásra késztetett, ugyanakkor a keserû következtetés levonásához vezettek: a szerzônek csak mestersége lehet az újságírás, nem hivatása. Merem vállalni a keserû kijelentést, hiszen mindkét tudósítás ugyanannak az eseménynek a kapcsán született. A szamosújvári örmény katolikus székesegyház fennállásának 250. évfordulóját ünneplô egyházi rendezvények adták az alkalmat a két lapban megjelent tudósítás hibáinak számbavételéhez is. A cikkek szerzôje, Rostás Szabolcs valószínûleg részt vett a Világosító Szent Gergely emlékezetét idézô idei évfordulós megemlékezést is magába foglaló rendezvényeken, mégis kimaradt megemlítése. Nem tudom, miért érezte fontosnak elhallgatni az olvasók elôtt, hogy az erdélyi örményeket megtisztelte az Örményországból érkezett Nerses Der Nersessian érsek jelenléte, aki 1991-tôl Kelet-Európa örmény katolikus közösségeinek (Örményország, Grúzia, Oroszország és Ukrajna) a Vatikán által kinevezett felelôs vezetôje. A szerzô állítását kell megcáfolnom azzal a ténnyel, hogy az ünnepi szentmisét a magas egyházi rangot viselô vendég cerebrálta és nem Jakubinyi György érsek. Az illendôség azt is megkívánta volna, hogy megemlítse Tutsek Árpád Izsák, magyarországi örmény diakónus nevét is, aki szintén vendége volt az örmény közösségnek, akárcsak a szórványban élô magyarság római katolikus papjai.

Az erdélyi örményeknek több szervezetük is van, s ezek az egyesületek, társaságok, illetve alapítványok igyekeznek azokat a világi törekvéseket segíteni, amelyek a megfogyatkozott erdélyi magyar anyanyelvû örmények sajátos kulturális örökségét hivatottak tovább éltetni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyház háttérbe szorul, s a lelki gondozáson kívül nem vállal fel semmiféle egyéb közösségi tevékenységet. A hagyományos Világosító Szent Gergely-ünnepségeket mindig az örmény katolikus egyház szervezte, és szervezi ma is, függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszer vagy hatalom, baloldali vagy jobboldali kormány vezeti az országot. Az idei évfordulós ünnepségek szervezôje is elsôsorban az örmény katolikus egyház volt, s az egyház híveinek köszönhetôen vált lehetségessé, hogy az a kulturális központ megszülessen, amelynek felavatásán a Pro Arménia Mûvelôdési Alapítvány és az Örmény-Magyar Baráti Társaság, illetve a Romániai Örmények Szövetségének fiókszervezete csak vendég minôségben vett részt. Rostás Szabolcs rosszul informálódott, amikor azt állította cikkeiben, hogy a fent megnevezett szervezetek avatták fel a kiállítások, mûvészi rendezvények, mûvelôdési és örmény közösségi élettel kapcsolatos események lebonyolítására alkalmas helyiséget. Az örmény katolikus egyház célkitûzése annak a szellemi központnak az éltetése, amely hívô és nem hívô örmények számára teremt lehetôséget a közös munkára. Az egyház hívei támogatták a központ megszületését, és nem a megnevezett szervezetek. Ezzel a helyesbítéssel tartozom egyházunk híveinek, akik nehezményezték a cikkek szerzôjének félretájékoztatását.

Az Erdélyi Napló idézett számában Ábrám Noémi Ki újságíró? címû cikkének gondolatai is bátorságot adtak gondolataim megfogalmazásához. Mert az igazi újságírónak nemcsak tehetség kell, hanem elhivatottság is ahhoz, hogy "korrektül" tájékoztasson.

Sáska Jenô
örmény katolikus pl-ébános

Bevallhatom, büszkévé tett a tudat, miszerint néhány írásom meditációs helyzetet teremtett Sáska Jenô plébános úr számára. Mások esetében - tudtommal - erre még nem volt példa. Az is példaértékû, ahogyan a plébános irigylésre méltó éleslátással tesz különbséget mesterség és hivatás között. Mielôtt azonban amiatt érzett nagy-nagy keserûségében vigasztalnám Sáska Jenôt, hogy esetemben hivatás nem, csak mesterség lehet az újságírás, leszögeznék egyet-kettôt. A Szamosújváron rendezett kettôs ünnepségen nemhogy valószínûleg, hanem teljes egész emberi valómmal részt vettem; ezt különben maga a plébános úr is tanúsíthatja, akivel aznap volt szerencsém találkozni.

Semmiképpen sem tartottam fontosnak elhallgatni Nerses Der Nersessian ottlétét, semmi okom nem lett volna rá: az általam megkérdezett legkevesebb hat örmény személyiség közül azonban egy sem tudta elárulni az érsek nevét. Lévén pedig, hogy azon a nevezetes szombati napon csak Kolozs megyében még két hasonló ranggal bíró eseményrôl kellett tudósítanom (az SZKT ülésérôl és a tordaszentlászlói nemzetközi kórustalálkozóról), sajnos több idôt nem szakíthattam a dokumentálódásra. Az alatt a kevés alatt viszont megtudtam, hogy Jakubinyi érsek igenis celebrált (tisztelettel: a cerebrál valami mást jelenthet, bár sejtelmem sincs, mit) misét a 250 éves székesegyházban. Sáska plébános illendôségre figyelmeztet tudósításaimmal kapcsolatban, amelyekben nem soroltam fel valamennyi örmény vendég nevét. Úgy vélem, a tárgyilagos újságírásban elvétve van helye az efféle illendôségnek, tudósításaimat különben sem szoktam névsorolvasással tûzdelni. Az ünnepség megszervezésének hármas felosztásáról maga Tarisnyás Csilla, a Pro Arménia Mûvelôdési Alapítvány elnöke tájékoztatott, írásaimat visszalapozva pedig egyetlen arra utaló passzusra sem leltem, amely az örmény katolikus egyház háttérbe szorulását célozta volna. Ellenben Sáska plébános úr nevét megemlítettem. Talán nem elégszer...

Mindezektôl függetlenül ôszintén megköszönöm tisztelendô úr észrevételeit, hiszen a holtáig tanuló újságíró - egyéb információi mellett - ezeket is kiválóan hasznosíthatja. Amiatt pedig igazán nem szontyolodtam még el, hogy esetleg csak mesterségem lehet az újságírói szakma. Szerény véleményem szerint ugyanis a jó mesterember is rendelkezhet elhivatottsággal, komoly életcéllal, lelki késztetéssel. Meglehet, mindezek hiányoznak belôlem. Mégis elutaztam június 27-én Szamosújvárra és Tordaszentlászlóra ahelyett, hogy egy kolozsvári terasz hûvösében sörözve vártam volna, amíg az RMDSZ politikusai méltóztatnak beengedni ülésükre.

A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal "természetesnek" találja, hogy az egyik újságterjesztô vállalkozás tulajdonosát, a standját védelmezô Fazakas Károly Csabát a rendôrök - a járókelôk, külföldiek szeme láttára - fényes nappal bilincsbe verve viszik el a kommandósok. A "rajtaütést" vezénylô Angela Rosca, a köz- és magánterületet kezelô igazgatóság vezetôje a sajtótájékoztatón szemrebbenés nélkül jelentette ki: nem történt erôszak! Marosvásárhely polgármestere, Fodor Imre hozzátette: emberileg elítéli az erôszakot, a rendfenntartók viszont jogosan léptek fel.

Mindez történik olyan körülmények között, amikor a városi tanács egyik tagja, Dumitru Pop (RNEP) három nap alatt teljesen törvénytelenül - néhány méterre a vasútvonaltól - felépít egy benzinkutat. Teheti, mert a másik két benzinkútja is illegálisan mûködik. Vele majd - hangzik a magyarázkodás - perelni fognak. Egyelôre a kisvállalkozókon kell minél nagyobbat ütni! A háttérben nyilván személyi-gazdasági érdekek húzódnak meg.

Váratlan és brutális prológus

A Népújság 1998. augusztus 11-i száma rövid hírben közölte: aznap 11 órakor megkezdik az illegálisan elhelyezett újságosstandok felszámolását, elszállítását. Angela Rosca irányításával hamarosan megjelentek a közrendészet egyenruhásai. A rendcsinálást a híres Lábasház elôtti standdal kezdték. A stand tulajdonosa, Fazakas Károly Csaba nem engedelmeskedett a felszólításnak, kétségbeesetten fogta a pultokat. Ekkor a hivatal két tisztviselôjének, Mártonffy Ottónak és Kogán Ildikónak a hívására megjelent a közrendészet operatív csoportjának két tagja, hátracsavarták Fazakas kezét, leteperték a földre, megbilincselték és egy fehér Daciába tuszkolták. Mindezt videó- és fényképfelvételek ôrzik. Hangszalagon hallható a megtámadott hátborzongató üvöltése. Ezután traktorra rakták az újságosstandot s a marosvásárhelyi várba szállították. Természetesen a tulajdonosnak majd ki kell fizetnie a "szállítás és raktározás" költségeit, milliókra rúgóan.

Rosca igazgatónô az újságírók kérdésére közölte: a februárban kiadott határozatot kell teljesíteni, rendet teremtve a fôtéri újságárusításban. A január 12-én megtartott versenytárgyalás alapján csak 12 stand maradhat a fôtéren, a kijelölt helyeken. Fazakas brutális letartóztatása után már olajozottan folytatódott a különös akció. A Tarom-iroda elôtti stand eladója kicsit még tiltakozott, lévén csupán alkalmazott. Itt is hamarosan jegyzôkönyvbe vették a sajtótermékeket, majd a készenlétben várakozó traktor utánfutójára került ez a stand is. Ettôl kezdôdôen minden úgy ment, mint a karikacsapás. A Suzuki terepjáróval cikázó hivatali beosztottak maroktelefonon jelentgették - nem tudni, kinek - az akció lefolyását. A fôtéren lévô újságosstandok elárusítói táskákba rakták az aznapi újságokat, a tulajdonosok egy része pedig tehertaxival szállította el a viszálykodás tárgyait. A fôtér és közvetlen környéke, a Bolyaiak tere augusztus 12-re "megtisztult" az újságosstandoktól. Augusztus 13-án körbejártam az egész fôteret, míg a napisajtót nehezen megvásárolhattam. A villámháború ezúttal sikeres volt: még a levelek sem hulltak le, s a fôteret sikerült a tervezett módon "betûteleníteni".

Aki bírja, marja

Az akció kiindulópontja Marosvásárhely választott önkormányzati testületének 1996. október 31-i 57-es számú határozata: "A bemutatás és árusítás egyazon idôben csak a közétkeztetési egységek, zöldség- és gyümölcsárusító egységek, könyvesboltok és sajtótermék-árusítók számára engedélyezett. Valamennyi más kategória számára, mely üzleti jellegû, csak a termékbemutatás engedélyezett, az áru megvétele csak az üzlethelyiségben történhet". (Ezen már az óvodások is jó nagyokat nevetnének, hiszen minden az utcán zajlik!)

E határozat értelmében a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal versenytárgyalást hirdetett meg 1998. január 12-re. Ezt is valóban "eredeti" módon tette: a hirdetés 1997. december 31-én - szilveszter napján! - a helyi román nyelvû napilap, a magyarfaló Cuvântul liber egyik eldugott sarkában látott napvilágot. Eszerint a fôtéren lévô addigi 33 helyett csak 16 újságárusító helyre lehet licitálni. Rosca igazgatónô amúgy teljesen "törvényszerûnek és méltányosnak" találta, hogy a hirdetés december 31-én jelent meg. Arról egyszerûen megfeledkeztek, hogy a január elseje utáni négy pihenônapon közönséges halandó nem szerezhette be a szükséges iratokat.

A versenytárgyaláson egyértelmûen bebizonyosodott: nem csupán néhány önerôbôl felvergôdött kis sajtóterjesztô osztozkodhat a helyeken. Városidegen, ismeretlen érdekeltségek is licitáltak. Igy történhetett meg, hogy 27 ezer lejre verték fel a négyzetméterenként fizetendô napi bérleti díjat. A hivatal - a piaci versenyt sajátosan értelmezve - kijelentette: egy cég csak legtöbb négy elárusító helyet szerezhet meg, s a következô versenytárgyalásokon már nem vehet részt.

A versenytárgyalás után az egyik sajtóterjesztô cég tulajdonosa - a Difpress Silvanáról van szó - nem írta alá az általa megnyert helyekre szóló jegyzôkönyvet, ezért a polgármesteri hivatal a négy helyre újabb versenytárgyalást hirdetett meg. És itt követték el az általuk is elismert szabálytalanságot. Az eredeti, a sajtónak is eljuttatott hirdetés szerint a versenytárgyalás következô fordulójára 1998. március 26-án került volna sor. Ezt megjelentette a Népújság, a 24 ore muresene. De megint csak a Cuvântul liber közölhette a helyes idôpontot, hogy ti. 1998. február 26-án lesz az a bizonyos licit!

A polgármesteri hivatal hiába erôsíti, hogy minden szabályosan és törvényesen zajlott. A második versenytárgyalás körül szinte semmi nem tiszta, mert ezúttal a fôtéri helyek bérleti díját négyzetméterenként 320 lejben állapították meg. Mindez történt akkor, amikor a jelenlegi kárvallott cégek a városrendezési hivatal által kiadott engedélyek alapján mûködtek, fizették a bérleti díjat, s a hivatal gyakran változó igényei szerint készíttették el az elhíresült újságospultokat, a "tonetteket".

Dzsungel

A Difpress Car és a Difpress Silvana Kft.-k az elkövetett szabálytalanságok miatt beperelték a polgármesteri hivatalt. A következô törvényszéki tárgyalásra 1998. szeptember 23-án kerül sor. Fazakas szerint a polgármesteri hivatalnak nem állt jogában egy peres ügyet a jogerôs bírósági döntés elôtt erôszakos módon megoldani. Ez súlyos törvénytelenség azok részérôl, akiknek épp a törvényesség fölött kellene ôrködniük.

Fazakas Csaba 1990 elején Marosvásárhelyen legelsôként kezdte a sajtóterjesztést. Eleinte rikkancsként árulta az újságokat. Fokozatosan hozta létre a 17 standból álló hálózatot. 20-25 embernek és családjaiknak biztosít megélhetést. A polgármesteri hivatal hónapokon át erôszakolta az alumíniumból készült, 50 millió lejes formatervezett pultokat. Mutatóban egyet fel is állítottak a fôtér közepén. A sajtó és a járókelôk célpontja lett ez a különös "városrendészeti telitalálat": sokan mozgó illemhelyet, mások ketrecet, megint mások radarkészüléket sejtettek a különös fémdobozban. Az volt a furcsa benne, hogy ha az újságokat berakták, akkor nem fért be az elárusító, és fordítva. Tornamutatványok árán esetleg az újságot is meg lehetett vásárolni...

Bárki belegondolhat: a fôtéren négy helyet bérlô kft.-nek csekély 200 millió lejébe kerül a polgármesteri hivatal bizarr ötlete. A máshol elterjedt kioszkok, fedett újságosstandok Marosvásárhelyen egyelôre ismeretlenek. A városháza az augusztus 13-i sajtótájékoztatón felröppentette újabb ötletét: egységesítik a standokat, megrendelik, kifizetik s majd bérbe adják a terjesztôknek. Minderre azután került sor, hogy az újságárusok testületileg tiltakoztak a polgármesternél, hogy a nagytakarítás nyomán munka és kereset nélkül maradnak.

Közjátékok

Fazakas Csaba megbilincselése és elszállítása után a polgármesteri hivatalban kerestünk magyarázatot. Fodor Imre polgármester és Eugen Crisan alpolgármester éppen szabadságon volt. Orbán Dezsô alpolgármester meg akkor állt ismét munkába. Kijelentette: az akció idôpontjáról tudott, a brutális fellépésrôl nem. Ez annál is furcsább, mert a végrehajtó Mártonffy percenként hívott valakit, valakiket a rádiótelefonján. Orbántól többnyire kitérô válaszokat kaptunk: nem az ô hatáskörébe tartozik az újságosstandok körüli rendteremtés, nem volt jelen az ütemterv összeállításánál. Hogy miért pont négyben maximálták az egy cég által megszerezhetô helyeket, nem talált rá magyarázatot. Úgy tudta, hogy élelmiszert valójában csak egy-két helyen, s nem minden második lépésre árusítanak a fôtéren. Majd megígérte: felülvizsgálják a hivatal alkalmazottainak eljárását.

Kolcsár Sándort, az RMDSZ Maros megyei elnökét megdöbbentette az alkalmazott erôszak, Orbán alpolgármesternél, a polgárôrség és rendôrség városi parancsnokságánál érdeklôdött Fazakas megbilincselésének körülményei és fogva tartása felôl. Azt a kijelentését, hogy az RMDSZ nem támogatja a polgármesteri hivatal meggondolatlanságait, a botrányos felületességérôl elhíresült PRO TV helyi stúdiója esti hírmûsorában már úgy tálalta, hogy az RMDSZ Maros megyei szervezete megvonja Fodor Imrétôl támogatását! Ettôl a pillanattól kezdve - honi szokás szerint - az úgy sajátos gellert kapott: a román sajtó képviselôit már csak ez, és nem a standeltakarítási akció foglalkoztatta.

Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezetô elnöke az eset kapcsán kijelentette: "Sürgôsen össze kell hívni a helyi tanács RMDSZ-frakcióját, a polgármester és a közvetlenül érintettek, a sajtó vásárlói érdekében megnyugtató döntést kell hozni! Konzultálni fogok Fodor Imrével és Kolcsár Sándorral." (A tanácsosok külön és névre szóló borítékban kézhez vették a "standháború" teljes történetét.)

Kérdôjelek

A törvényes elôírások szerint a hivatalos dokumentumokat (esetünkben a felszólítást) ajánlott levélben vagy két tanú jelenlétében - átvételi aláírás mellett! - kell átadni a címzetteknek. Fazakas Csaba állítása szerint ilyen papírt nem kapott. A polgármesteri hivatal azt állítja, hogy igen, csak nem akarta átvenni. A csütörtöki sajtóértekezleten a pihenôszabadságát megszakító polgármester és az alpolgármester sajnálatosnak tartotta a megbilincselést, Angela Rosca pedig banalizál: úgymond csupán immobilizálták az ellenszegülô Fazakast.

A polgármesteri hivatal 4 250 millió lejjel adós a számvevôszéknek, öt kereskedelmi céggel pereskedik, de arra a kérdésemre, hogy a fôtéren zavartalanul fungáló élelmiszer-, zöldség-, gyümölcs- és hûsítôárusító egységek mennyi bérleti díjat fizetnek, semmilyen választ nem kaptam. Állítólag ezek egy következô akció célpontjai lesznek, akárcsak az illegálisan felépített garázsok.

A sajtó jelen lévô képviselôit próbálták megnyugtatni: szeptemberben újabb versenytárgyalás lesz, s akkor a külsô negyedekben újabb ötven sajtóterjesztôi helyre lehet pályázni. A sajátosan értelmezett marosvásárhelyi piacgazdasági bravúr, a maximum négy hely egy belsô határozat volt. A városházának naponta 900 ezer lej bérleti díjat kellene beszednie, ehelyett 8000 lej (!) csordogál be a kasszába. Elhangzott az a vád is, hogy a felszámolt standok mûködtetôi még azt a minimális bérleti díjat sem fizették ki. Amikor bemutattam a számla fénymásolatát, s jeleztem, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy a polgármesteri hivatal elismerte a korábbi szerzôdések érvényességét, a hivatal szóvivôje az újságárusok ügyvédeként kezdett emlegetni...

Fazakas Csaba a brutális eljárás után a törvényszéki orvoshoz fordult. A látlelet igazolja a tettlegességet és erôszakot. Cége napi forgalma hétmillió lejrôl két és fél millió lejre csökkent. Az újságárusok egy része pedig - látva a bizonytalan helyzetet - azonnal felmondott, más, biztosabb munkát keresett. Akinek ez nem sikerült, azok a hétvégén ülôsztrájkba kezdtek a városháza elôtt, választottaik magatartását sérelmezve. A könyvkiadással is kacérkodó Difpress Car - amely az összes romániai magyar lapot terjesztette - minden bizonnyal nehéz helyzetbe kerül. Az olvasó általában a megszokott helyen vásárolja a lapot, folyóiratot. Ha nem találja ott, továbbáll.

Vajon miért, kinek a parancsára léptek fel ilyen durván a beosztásukkal és helyzetükkel annyiszor visszaélô egyenruhások? Mért vetettek be kommandósokat egyetlen sajtóterjesztô ellen? A karhatalmi erôfitogtatás kinek a megfélemlítését szolgálta? És miért?! Marosvásárhelyen különösen rossz emlékeket idéz az ilyesmi...

A város fôterérôl most szinte teljesen hiányoznak az újságok, folyóiratok. Csak nem Kolozsvár az áhított példakép, ahol a Szabadságon kívül nagyítóval kell keresni a magyar nyelvû sajtótermékeket?

Tófalvi Zoltán

Fehéregyháza

Évfordulóhoz közeledünk: egy év múlva lesz 150 éve, hogy meghalt a fehéregyházi síkon Petôfi Sándor. Emlékét világszerte ôrzik magyarok és nem magyarok. A Petôfi Sándor Mûvelôdési Egyesület (PSME) Fehéregyházán mindig az utolsó júliusi vasárnapon tartja az emlékezô ünnepélyt.

Az idén jelen volt Fehéregyháza anyaországi testvérvárosának, az alföldi Kiskunfélegyházának a küldöttsége is. Petôfi választott szülôvárosa és a választott sírhelyét ôrzô helységek ugyanis összefogtak, hogy jövôre közös szobrot állítsanak a magyar szabadságharc világhírnévre szert tett hôsi halottjának. Jelen volt még Kecskemét, Barót, Székelyudvarhely városok küldöttsége, valamint az RMDSZ és az EMKE képviselôi. A mûsor a megszokott rendben zajlott: a fehéregyházi templomban Benefi Sándor helyi református lelkész hirdetett igét, énekelt a székelyudvarhelyi Balázs Ferenc vegyes kar, istentisztelet után pedig a gyülekezet a helyi fúvószenekar zenéjére sétált át a Múzeumkertbe, ahol egyesek azt suttogták, hogy Orbán Viktor is eljön talán. De a magyar miniszterelnök más útvonalon portyázott, a korábbi természeti csapások, árvizek, a gazdasági gondok pedig beárnyékolták kissé az idei Petôfi-ünnepet.

A Múzeumkertben Gábor Dezsô, a PSME elnöke köszöntötte az egybegyûlteket. Verset szavalt Viola Gábor marosvásárhelyi színmûvész, majd a turulmadaras emlékmû megkoszorúzása után Markó Béla, az RMDSZ elnöke emlékezett a hûségesekre, akik évrôl évre leróják kegyeletüket a magyar szabadságharc hôsei, a székelyek és Petôfi emléke elôtt. Beszédének központi gondolata a választás volt, melyet a Nemzeti dalban a költô így fogalmazott meg: "Rabok leszünk vagy szabadok:/ Ez a kérdés: válasszatok!" S ahogy Petôfi sorsot és halált választott magának, úgy kell kijelölnie saját útját az erdélyi magyarságnak is, amelyet megerôsít elhatározásában az a Markó által újonnan megfogalmazott gondolat, hogy Petôfi Erdélyt választotta. Élete utolsó napjaiban ugyanis a Juliskának írt levélben azzal biztatja hitvesét, hogy a székelyföldi Sepsiszentgyörgyöt kinézte lakóhelyüknek. S ez a gesztus új értelmezést adhat az erdélyi magyarok sorsvállalásához: "Minket választott Petôfi!" - taglalta Markó. "Minket, erdélyi magyarokat. Hiszen Petôfi Sándor megfutamodhatott volna, menekülhetett volna, neki nem volt kötelessége abban a csatában jelen lenni, s ezzel a választással utódokat is választott magának: mi vagyunk az ôrizôi, a legfôbb letéteményesei Petôfi Sándor emlékének és emlékhelyének."

Dávid Gyula, az EMKE országos elnöke, Petôfi-monográfus arról szólt, hogy az emlékezô megszentelôdés után "a cselekvésbe, a népért, a szabadságért való áldozatos, mindennapi munkába kell visszatérni".

Szabó György Pál, az EMKE Maros megyei elnöke Petôfinek a mából a holnapba átsugárzó üzenetérôl, különös tekintettel a fiatal nemzedékek nevelésérôl beszélt. A Németh László-i "minôség forradalmáról", melynek végbe kell mennie Erdélyben is, az erdélyi magyar ifjak nevelésében is, hogy a tehetséggondozás és a minôségi - anyanyelven történô - oktatás felválthassa az önpusztító "néma forradalmat", mely a trianoni tragédiát követte, s amelynek következtében "fogyunk, beolvadunk, szórványosodunk és széledünk". Az új nemzedék iránti gondoskodás és felelôsség forradalmának kell eljönnie, új szemlélet kialakításának, melynek értelmében "a gyermek áldást, örömet és a legdrágább kincset jelenti majd újra a családnak és a nemzetnek egyaránt". "Elôsegíteni, hogy szolgalelkû, megalázott szürke tömeg helyett ki-ki önálló ítéletre, alkotásra képes, cselekvô és cselekedeteiért felelôs egyéniség lehessen, tehetsége területén pedig olyan szakember, aki nem csak tízes, de egyenesen bajnok és nélkülözhetetlen."

A megemlékezést folklorisztikus színezetû ünnepi mûsor zárta: népi versfaragók és versmondók tettek bizonyságot magyarságukról, székely hûségükrôl. Az eseményt két kiadvány is köszöntötte. Megjelent Petôfi Összes mûveinek kétkötetes kiadása a marosvásárhelyi Mentor és a kolozsvári Polis Kiadó közös gondozásában - a harmadik romániai "Petôfi-összes". A Fehéregyházi emlékeztetô pedig izgalmas tartalmú füzet, mely elôkészíti a jövô esztendei nagy ünnepet.

Balázs Ildikó

Annak kapcsán, hogy idén van Kalotaszentkirály-Zentelke elsô írásos említésének 710. évfordulója, augusztus 1-2. között az Ady-napokat együtt rendezték meg a falutalálkozóval, amelyre hazavártak mindenkit, aki az évek során innen elszármazott. Az ünnepség a református imateremben kezdôdött, ahol képzômûvészeti és fotókiállítást nyitott meg Kántor Lajos irodalomtörténész, a Korunk fôszerkesztôje. A mûvelôdési házban olyan neves személyiségek tartottak elôadást az Irók a Kalota partján tárgykörben, mint Pomogáts Béla, a Magyar Irószövetség elnöke, Gál Sándor felvidéki költô, Szilágyi István író, a Helikon fôszerkesztôje, Kelemen Hunor mûvelôdésügyi államtitkár, valamint Kántor Lajos. Közremûködött Sebesi Karen Attila színmûvész. A vasárnapi ünnepi istentiszteleten Tôkés István teológiaprofesszor hirdetett igét, melyet koszorúzási ünnepség követett az Ady-emlékmûnél. Délután az iskola udvarán felállított színpadon ünnepi mûsor keretében elôadást tartott Egyed Ákos történész, valamint Titus Ionel Bara történelemtanár. A szép számban összegyûlt közönséget a Tarisznyás együttes, a helyi hagyományôrzô néptáncegyüttes, valamint a Szeghalomról, a testvértelepülésrôl érkezett moderntáncegyüttes szórakoztatta.

Szomorúan vettük tudomásul, hogy a szentkirályi szervezôk idén Nyárszót kihagyták az ünnepségbôl, megszakítva azt az immár két éve tartó hagyományt, mely szerint a két település együtt emlékezik nagy költônkre, Ady Endrére. A kicsinyke Nyárszón nyugszik Viski Dániel, Ady anyai ági dédnagyapja, aki több mint ötven évig szolgált falujában református lelkészként. Szombat délután a szentkirályi ünnepségrôl egy kicsiny csapat átzarándokolt a nyárszói temetôbe, ahol beszédet tartott Kovács Kurucz János történész, Hubert Ferenc, a Pro Hungaricus Könyvalapítvány vezetôje, Okos Márton, a Bocskai Szövetség és a Pro Kalotaszeg részérôl. Viski Dániel sírjánál koszorút helyeztek el a fent említett egyesületek képviselôi, valamint Prumek Sándorné, a budapesti Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium fôtanácsosa és a Temesvári Magyar Diákszervezet Nyárszón tanyázó elsô mûhelytáborának részvevôi. Vincze István helybéli református lelkipásztor imája és áldása után a kis csapat abban a reményben vonult el a temetôbôl, hogy jövôre együtt talán jobb lesz.

Péntek László

A Tarisznyás Márton Múzeumban

Közel fél évszázados fennállása óta elôször került sor konzerválási és állagmegóvási munkálatokra a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeumban. A szükséges pénzt (egymillió forintot) célpályázaton nyerte a múzeum, amit a magyarországi Nemzeti Kulturális Alap által a határon túli intézmények anyagainak állagmegóvására és restaurálására meghirdetett pályázat tett lehetôvé. Az eredményesen végzôdött folyamat elsôsorban az egri Dobó István Vármúzeum munkatársainak köszönhetô, akik mindvégig támogatták gyergyói kollégáikat, olyannyira, hogy július 21-29. között heten közülük eljöttek városunkba. Ebbôl az alkalomból Deák Endrével, a Dobó István Vármúzeum mûtárgyvédelmi osztályának vezetôjével beszélgettünk el.

- A Heves megyei múzeumi szervezet hatáskörébe és felügyelete alá tartozó összes megyei múzeum mûtárgyvédelmi feladatait a mi osztályunk látja el. Ez gyakorlatilag restaurálási feladatokat jelent, ugyanakkor a raktározási, klimatizációs és kiállítási problémák megoldása is ránk tartozik. Ilyen céllal érkeztünk Gyergyószentmiklósra, ez egyfajta segítség a Dobó István Vármúzeum részérôl a Tarisznyás Márton Múzeumnak. Itt-tartózkodásunk lényege a mûtárgyállomány megóvása. Az önök városában gyors beavatkozási feladatokat végzünk, mert profi restaurálásra nincs idô. A mostani munkálatok során az állag megóvása, a konzerválás a feladatunk. Mivel eléggé fertôzött a múzeum faanyaga, az elsôdleges szempont az, hogy a fertôzést gázosítás által megszüntessük, azaz megállítsuk a további romlást. Például a malom épületét mûanyag fólia segítségével légmentesen lezárjuk - tudomásom szerint a romániai múzeumi gyakorlatban erre még nem volt példa -, azaz "becsomagoljuk", majd következhet a gázosítás, amely az esetleges fertôzést kipusztítja. Ezután a mûtárgyak egy hosszabb védettséget biztosító anyagkezelést kapnak. A gázosítás technológiája a környezetre nézve nem jelent veszélyt. Végezetül elmondom, hogy nagy segítséget kaptunk a városi önkormányzattól, amelyet ezúttal megköszönünk.

A továbbiakban Lukács Máriát, a helyi múzeum igazgatóját kérdeztük arról, hogy miként viszonozzák majd az egriek önzetlen segítségét.

- Mi arra gondoltunk, hogy miután befejezzük a munkálatokat, a vendégeinket elvisszük kirándulni. A jövôt illetôen van egy olyan elképzelésünk, hogy vendégül látjuk az egri múzeum néprajz szakosait, és teljes ellátást biztosítunk számukra. Nagyon remélem, hogy ennek a kapcsolatnak minden vetületében lesz jövôje.

A szakma terén tapasztaltak kapcsán Sándor Lehel Csabát, a Tarisznyás Márton Múzeum munkatársát faggattuk, aki elôször cáfolta azt, hogy a gyergyóiak nem rendelkeznek szakmai tudással. Az itteniek munkáját nagyban akadályozza a felszerelés, szerszámok és vegyszerek hiánya, mert ezek nélkül szinte lehetetlen dolgozni. A kérdezett szerint az egri kollégák a felszereltség hiányosságainak pótlásában is nagy segítséget nyújtanak. Városuk értékôrzôi remélik, hogy az egriek segítségével még idén sikerül létrehozni egy laboratóriumot, amely biztosítaná a szakma megfelelô körülmények között való gyakorlását.

A látottak, hallottak alapján úgy tûnik, hogy a Tarisznyás Márton Múzeum lelkes munkaközössége megtalálta az intézmény elôbbre lépéséhez vezetô egyik kiskaput, amely ismételten bizonyítja: hagyományaink, értékeink jó kezekben vannak.

Rokaly Zsolt

Brassó

Tud ön japánul? Mert ha nem, jöjjön Brassóba, ahol már hét esztendeje tartanak japán nyelvtanfolyamokat, melyek legjobbjai nyári vakációjukat a Cenk alatti város testvérvárosában, Mushasinóban töltik. Ezt és sok egyéb japán vonatkozású információt tudhatott meg, aki figyelemmel kísérte a nemrég zárult japán kulturális hét eseményeit.

1991-ben Brassó és Tokió peremvárosa testvérvárosi szerzôdést kötöttek, azóta a kapcsolatok szélesedtek, gazdagodtak. Már többször volt Mushasino vendége Adrian Moruzi elôzô és Ioan Ghise jelenlegi brassói polgármester, Kovács Csaba RMDSZ-képviselô, a brassói román-japán baráti társaság elnöke. Az idei japán kulturális hétre idelátogatott a testvérváros polgármestere, Japán bukaresti nagykövete, valamint a japán mûvészvilág számos képviselôje. Az ô jelenlétükben nyílt meg - elsôként az országban - a japán kulturális központ, hétszáz kötetes könyvtárral. Volt ikebana-bemutató, kulturális mûsor. Ezért kérdeztük, hogy tud-e ön japánul? Mert az idén is folytatódik az évek óta tartó nyelvkurzus.

V. M.

"Közös lónak túros (vagyis sebes, elhanyagolt) az háta." Ez a közmondás - néhány apróbb módosítással - legalább négyszáz éve használatos a Kárpát-medencében. Bizonyíték rá az az 1598-ban kiadott kis könyv, amely közel ötszáz korabeli szólást és közmondást tartalmaz görög, latin és magyar nyelven. Az elsô magyar közmondás- és szólásgyûjtemény megjelenésének 400. évfordulójáról egy nemzetközi konferencián emlékeztek meg az Országos Széchényi Könyvtárban.

A maga korában kulturális csúcsteljesítménynek számító kötet szerzôje, Baranyai Decsi János igazi polihisztorként vonult be a kultúrtörténelembe. Az 1560-as években született, Wittenbergben és Strassburgban tanult tudóst többek között az elsô magyar szerzô által írt útikönyv, a magyar és a német birodalmi jogot összehasonlító - s ekképpen az elsô "európai jogharmonizációs kiadványnak" tekinthetô - munka írójaként, valamint a latin klasszikusok úttörô magyarra fordítójaként tisztelik.

A nevezetes szólásgyûjteményt Rotterdami Erasmus 1574-ben megjelent Adagiorum Chiliades (ezer szólás) címû latin-görög magyarázatos kiadványáról mintázta, amely abban a korban - talán a Biblia után - a legkedveltebb olvasmánynak, az iskolai oktatás alapmûvének számított. Voight Vilmos, az ELTE folklór tanszékének vezetôje, a konferencia szervezôje szerint a szólások és közmondások egyrészt a biblikus háttér (vagyis az ó- és újszövetségi példabeszédekig visszanyúló gyökerek), másrészt pedig az egyetemes érvényû és megszívlelendô tartalom miatt számítottak népszerûeknek, különösen az oktatásban.

Decsinek 1598-ban, a Sáros megyei Bártfán megjelent könyvébôl már hiányoznak a magyarázatok, a latin és görög mondások latin megfelelôi (vagy azok hiányában fordításai), azonban mai szemmel olvasva, nem is szorulnak különösebb értelmezésre. A nagyrészt ma is használatos szólások és közmondások dr. Paczolay Gyula nyelvtörténész elemzése szerint elsôsorban nyelvtanilag különböznek mai "utódaiktól": a mássalhangzóval kezdôdô fônevek elôtt többször "az" névelôt találunk (Kerülgeti, mint macska az hév kását), a -val, -vel rag nem hasonul (Sem Istenvel, sem embervel nem gondol), a kutya helyett az eb, a tojás helyett a mony szó használatos (Akármind perzseld az ebed, nem lesz szalonna belôle; Tarka, mint a szárcsamony).

A kötet 4827 adatot tartalmaz, ám ebbôl csak mintegy ezer tekinthetô szólásnak vagy közmondásnak (a többi esetben egy szóval vagy jelzôs szerkezettel fordítja le a latin vagy a görög szöveget a szerzô). A szentenciák egy része gyakorlatilag változatlan formában máig fennmaradt: a Sok lúd disznót gyôz; Lassan járj, hamarébb érsz; Nemakarásnak nyögés az vége ma is köznyelvi fordulatnak számít. Feledésbe merült szólást és közmondást is bôséggel találunk a könyvben: Úgy illik, mint az bot az tegezbe; Annyit tud hozzá, mint az bagoly az Ave Mariához; Nem tudhatom, hogy tök-e, vagy túrós étek.

Egy másik csoportosítási lehetôség, ha a használat helye szerint soroljuk kategóriákba a szólásokat. Csak Magyarországon mondják, hogy Te sem vagy különb az Deákné vásznánál; Nagy fába vágta az fejszéjét; Olcsó húsnak híg az leve. Európa-szerte használatos ugyanakkor az Ajándék lónak nem kell az fogát nézni; Az egyik kéz az másikat mossa vagy a Várja, hogy a sült galamb menjen a szájába. A szomszédos országok népeivel közösen használjuk a Ne hányj borsót az falra, a Krisztus koporsóját sem ôrzik heában, illetve a Sok bába között az gyermek is el szokott veszni szólásokat.

A nyelv- és kultúrtörténeti kutatások bôséges tárházául szolgáló kötet egyébként könyvritkasággá vált, a világban csupán négy teljes és tíz hiányos példány ismert (egyet éppen a konferenciának otthont adó Széchényi könyvtárban ôriznek). A szerzônek - a Senki sem próféta saját hazájában közmondásnak megfelelôen - életében nem sok elismerésben volt része (mint egyik levelében írja, megbízói még a költségek megtérítésével is adósai maradtak), jelenleg pedig külföldi tudományos körökben lényegesen ismertebb, mint a hazai közvélemény elôtt.

H. M.

Sajnos túl gyakran történik olyasmi, hogy a látszólag egészséges, hozzátartozóikat nemrég elveszített vagy csalódott, mellôzött, megalázott, magányos, elhagyatott személyek lelkileg összeomlanak, és néhány héten, hónapon belül a halálba menekülnek. Megtört a szíve - mondják ilyenkor barátai. Ámde feltevôdik a kérdés: lehet a halál okozója a lelki gyötrôdés? Megtörhet valakinek a szíve lelki összeomlástól?

Mindez nem csak átvitt értelemben van így. Régóta tudjuk, hogy a feloldatlan stressz olyan vegyi anyagokkal árasztja el a test motorját, melyek rendellenes szívdobogást, agyér- és szívgörcsöt idézhetnek elô. A lélek szempontjából ez úgy történik, hogy a fellépô kényszerképzetek bioelektromos agyi rövidzárlatok átélésével szûkítik le tudatunkat, terhelik meg szívünket. Ezektôl rendszerint szabadulni nem tudunk.

A John Hopkins University nevû amerikai orvosi egyetem neurológusai igazolják, hogy hirtelen fellépô szívfibrilláció esetén az elkeseredés, a szorongás, a csalódottság átélésekor, a szívmûködés elernyedési állapotában jelenik meg a szívpitvar izomfalainak finom remegése. Ilyenkor megváltozik a vérnyomás, a szív, esetleg egy fô véredény megreped, a vér pedig kifolyik a mellüregbe vagy a szívburokba. A tudomány itt semmit sem tehet. A szakértôk szem elôtt tartják még az insula-kéreg játékát, a légzést, a szívdobogást, a limbikus agyi rendszert, amely a haraggal, félelemmel és örömmel foglalkozik. Ezek a vizsgálatok igazolják, hogy valóban bele lehet pusztulni abba, ha valakinek megtörik a szíve. Egyes kutatások szerint Jézus halálakor is tényezônek számított a megtört szív, hiszen még a Biblia is így ír minderrôl: "A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem." (Zsoltárok 69:21.) Vajon szó szerint értendôk ezek a szavak?

Meglehet, hogy igen, mivel a Krisztus halálát megelôzô órák nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is gyötrelmeseknek bizonyultak. (Máté 27:46, Zsidók 5:7.) Mit rejteget a meggyötört szív átvitt értelmezése minden egyes családi kötelékben vagy a családon kívül? Tapasztalataim szerint meglehetôsen sok az alkata miatt kiegyensúlyozatlan, szenvedô ember. Az okok lehetnek anyagiak, családiak, sokfélék. A megviselt ember lelki problémáit még azok palástolása ellenére is képesek vagyunk felfedezni. Családi légkörben szemük minden pillantása, teljes lelkiviláguk pontos tükre villog a nevetésben, lángra lobban a haragban és gyûlöletben, kihûl a megvetésben, ellágyul a szenvedésben, elbutul az élvezetekben, csillog az ifjúságban, simogat a szerelemben, összeomlik, elfénytelenedik a halál karjaiban. A tragikus esetek megelôzése végett - amíg még nem késô - a család tagjait az ön- és emberismeret szellemében kell nevelni. Ha ugyanis az ember ismeri önmagát, akkor embertársait is megismerheti. Minden család a lélek egybekapcsolásának külön egysége, légköre. Csak úgy vagyunk képesek feloldani magunkat a napi stresszek állapotából és megóvni magunkat az esetleges lelki összeomlástól, ha bízunk egymás hitében, a kölcsönös szeretetben.

Zsoók János

A törvény, az törvény

Azt tudtuk, hogy öreg ember nem vén ember, de most már azzal is tisztában vagyunk, hogy öreg asszony nem kaszkadôr. Két nyolcvanon túli idôs hölgy Amszterdamban azonban mégis azokat megszégyenítô mutatványba kezdett. Egy emeletes parkolóból kijövet kocsijukkal áttörték az üvegfalat, a korlátot, és fejjel lefelé egy raktár tetején landoltak. A kalandot sérülés nélkül megúszták.

Legalább ennyire szorongatott helyzetbe került Nicolas Villaurrel az amerikai Denver városából, aki egyetlen tüsszentéssel is átkerült volna a másvilágra. Igaz, az X-akták mottója szerint az igazság odaát van. A 29 éves fiatalember munkahelyén felrobbant egy készülék, s egy parányi robbanószerkezet az orrába csapódott. A tûzszerészek szállították kórházba. Mûtét közben részben víz alatt tartották, a szerkezet ugyanis a levegôn aktivizálódott volna. Az orvos speciális védôöltözékben operált egy tûzszerész jelenlétében.

A nagy baj akkor lett volna, ha semmi módon nem tudják eltávolítani a robbanószerkezetet. Két lehetôség merülhetett fel: Nicolas vagy állandóan víz alatt tartja az orrát, vagy úgy jár, mint a kaliforniai Danny Drake macskái. Említett jenki családostul új házba költözött, ahová nem vihették magukkal a cirmosokat. A régi ház gazdája azonban felszólította ôket, vigyék ahová akarják, de szabadítsák meg tôlük a házat. Drake arra gondolt, ha szélnek ereszti a cicusokat, valamelyik csavargó kutya széttépheti ôket. Ezt már nem vehette a lelkére, s fejszét ragadott, kiment a hátsó udvarra és lefejezte ôket. Igy szabadította meg az állatokat az esetleges vad kutyák támadásától. Dannyt a rendôrség letartóztatta különös kegyetlenséggel elkövetett állatkínzás vádjával.

Mi itt, Európa balkáni csücskében csupán ámulhatunk, hogy van ország, ahol a törvény, az törvény. Még ha kissé flúgosnak is tûnik néha. Srí Lankán például törvény mondja ki, hogy a piros szín baljós elôjelû. (Ezt mi is tudjuk, évtizedekig nyögtünk alatta.) Viselése illegális, és a törvényszegôket 450 dollárra is meg lehet büntetni. Milyen jó lett volna egy ilyen törvény, amelyet alapos szigorral betartanak térségünkben, mondjuk 1917-tôl errefelé.

Malajzia Ipon városában rendelet tiltja a nôi taxisofôröknek a miniszoknya viseletét Az ellenszegülôkre öt év börtönbüntetés vár.

A dolce vita hazájában, Olaszországban sincs minden megengedve a hölgyeknek. Nekik szigorúan tilos nyilvános helyen dobolni. Minden mást szabad.

Párizsban van egy üzem, amelynél az alkalmazottak csak szigorúan megszabott idôben látogathatják a toalettet. Minden részlegnek megvan a maga idôpontja. Azt, aki máskor igyekszik igénybe venni azt a helyet, ahová a király is gyalog jár, azonnal elbocsátják. Ilyen körülmények között az embernek komolyan figyelnie kell arra, mit eszik, mit iszik.

Ismét a hölgyekrôl. Az amerikai Alabama államban a férj felelôsségre vonható neje cselekedeteiért. Hogy a dolog mégse legyen egyoldalú, joga van "jobb belátásra bírni" a nem megfelelô módon viselkedô oldalbordát, de ennek érdekében nem használhat a hüvelykujjánál vastagabb botot.

Maradjunk még egy keveset a tengerentúlon, s tegyünk említést arról az arkansasi törvényrôl, amely szigorúan tiltja csörgôkígyó húsának nyilvános helyen való fogyasztását. Egy másik államban, Kaliforniában pedig a lovakra kötelezô nadrágot húzni, ha utcára viszik ôket, annak érdekében, hogy a hölgyek ne szörnyülködhessenek azok nemi szervének láttán.

Connecticut állam Hartford városában az alkalmatlan idôben elcuppanó csók a legdrágább. Szombaton ugyanis tilos feleséget vagy barátnôt csókolgatni nyilvános helyen. Aki mégis megteszi, egy hétre börtönbe vonul, vagy azonnal kifizet hatezer dollárt.

Végül, de nem utolsósorban említsük meg Brazíliát is, ahol a hatóságok elrendelték, hogy a nôk, fogyatékosok és idôsebbek külön vagonban utazzanak. Igy kívánják elejét venni a vasúton történô nemi erôszaknak.

Tegyünk még hozzá egy európai rendelkezést. A belgiumi Muneaux városkában minden gyerekre, aki ötven év fölötti személyt szid, ötszáz dollárnak megfelelô pénzbírságot lehet kiróni. Ötven év alatt azonban szabad a szitok.

Keztyûs Sándor