VIII. évfolyam, 13. (340.) szám

1998. március 31.

Az irodalom nyavalyái

Nem szívesen vállalkoznak manapság az iskolák tantárgyverseny szervezésére. A temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum is csak a minisztérium beintésére vállalta, hogy megrendezi a magyar anyanyelvi olimpia megyeközi szakaszát. A Mikes Kelemenrôl elnevezett verseny a romániai magyarság számára több a matematika- vagy kémiatudást mérô olimpiáknál. Több, mert rendjénvaló, hogy az anyanyelvhez, az anyanyelvi kultúrához érzelmek is tapadnak. Ráadásul itt a magyar diákoknak éppen azt kell felmutatniuk, ami megkülönbözteti ôket a többségiektôl. A verseny tehát a magyar irodalom ünnepe lehetne, de mégsem egészen az. Az emberi gyarlóságnak és az elidegenedésnek is része van abban, hogy az eseményrôl sokan elégedetlenül, csalódottan tértek haza.

várakozás

EN-posta (munkacím)

György László csíkszeredai olvasónk újabb panaszlevelét nyugtáztuk, de idôközben az adminisztrációnk pótolta a mulasztást és postázta a nyereményét, reméljük, megkapta.

A poklostelki Balogh Gyula lapunkat dicsérte, köszönjük a jó szót. Kérését kivételesen teljesítjük, de nem szeretnénk rendszert csinálni belôle, ugyanis a társkeresôknek megvan a maguk rovata. Két-három hetenként közöljük a 16. oldalon a Társkeresô rovat felhívását, amely tartalmazza a "játékban" való részvétel feltételeit. B. Gy. felhívása is odatartozna tulajdonképpen, mert így szól: "Leveleznék egyetemet végzett nôszemélyekkel 41 évig." Sejtjük, hogy a keresett partnerek korát óhajtotta volna maximálni ily módon, nem pedig ilyen hosszú ideig szeretne velük leveleket váltani. Bár ki tudja? Volt már rá példa, nem is egy, a történelemben. Olvasónk címe: 3786 Pocluºa nr. 148, jud. Bihor. Jókívánságait pedig viszont kívánjuk!

Kövér Gábor (Arad) Schengen elôtt címû írását közlés végett megôriztük.

A legjobbakat kívánva várjuk olvasóink leveleit, írásait, visszajelzéseit keresztrejtvény-megfejtéseit, társkeresô-felhívásait!

A szerk.

Heti napló

Bertolt Brecht (1898 - 1956)
Ha a cápák emberek lennének

Ha a cápák emberek lennének, jobban szeretnék a kis halakat? - kérdezte K. úrtól gazdaasszonyának kislánya.

Minden bizonnyal - felelte K. úr. - Ha a cápák emberek lennének, hatalmas tartályokat építenének a tengerben a kis halaknak. Lenne ezekben mindeféle táplálék, növények és állatkák. Gondoskodnának arról is, hogy a tartályokban mindig friss legyen a víz, általában mindenféle egészségügyi intézkedéseket foganatosítanának. Ha példának okáért az egyik halacska megsebesítené az uszonyát, azonnal bekötnék, nehogy azután még idô elôtt meghaljon nekik. Hogy a halacskák ne búslakodjanak, idônként nagy víziünnepségeket rendeznének. A vidám halacskák ugyanis ízletesebbek, mint a búskomorak. Iskolák is lennének persze a nagy tartályokban. Ezekben az iskolákban megtanulnák a halacskák, hogyan kell beleúszni a cápa torkába. Szükségük lenne például földrajzi ismeretekre, hogy meg tudják találni a valahol messze-messze lustán bóbiskoló nagy cápákat. A fô súlyt természetesen a halacskák erkölcsi nevelésére fektetnék. A halacskák megtanulnák, hogy nincsen annál szebb és nemesebb, mint amikor egy kis halacska örömmel áldozza fel életét, s hogy higgyenek mindnyájan a cápákban, kivált, ha a cápák azt ígérik, hogy gondoskodnak majd a halacskák gondtalan jövôjérôl. A halacskák megtanulnák, hogy ezt a jövôt csak akkor tudják számukra biztosítani, ha szépen engedelmeskednek majd. A halacskáknak fôként az alantas, materiális, önös és marxista hajlamok ellen kellene hadakozniuk, s haladéktalanul jelenteniük kellene a cápáknak, ha egyiküknél ilyen hajlandóságok mutatkoznának. Ha a cápák emberek lennének, természetesen egymás közt is hadakoznának, hogy idegen tartályokat, idegen halacskákat hódítsanak meg a maguk számára. Saját halacskáikat küldenék a háborúba. A halacskákat megtanítanák arra, hogy közöttük és más cápák halacskái között iszonyatos különbség van. A halacskák ugyan köztudomás szerint némák - így tanítanák -, de különbözô nyelven hallgatnak, s így semmiképpen nem érthetik meg egymást. Minden halacskának, amely a háború folyamán megölt néhány ellenséges, más nyelven hallgató halacskát, tengeri moszatból készült kis érdemrendet akasztanának a nyakába és megajándékoznák a "vitéz" címmel. Ha a cápák emberek lennének, természetesen a mûvészeteket is ápolnák. Akadnának szép képek, melyek kápráztató színekkel ábrázolnák a cápák fogait, s a cápák torka oly gyönörûséges lenne ezeken a képeken, mint valami díszkert, melyben kéjesen fickándozhatnak a halacskák. A tenger fenekén épített színházakban bemutatnák, hogyan úsznak a hôs halacskák lelkesen a cápa torkába. A muzsika vérpezsdítô hangjaira a halacskák, élükön a zenekarral, álmatagon, kéjes gondolatok ringató mámorában tömegesen úsznának a cápák torka felé.

Vallás is lenne, ha a cápák emberek lennének. Azt tanítanák, hogy a halacskák igazi élete voltaképpen a cápák gyomrában kezdôdik. Annak is egy csapásra vége lenne, hogy a halak egyformák, ha a cápák emberek lennének. Egyesek tisztségekhez jutnának, és törvényt ülnének a többiek felett. A nagyobbacskák fel is falhatnák a kisebbeket. Ez szerfelett kellemes lenne a cápáknak, mert ilyen módon gyakrabban jutnának zsírosabb falatokhoz. A nagyobb, rangos halacskák gondoskodnának arról, hogy rend legyen a haltársadalomban, s hogy legyenek tanítók, tisztek, tartályépítô mérnökök stb. Egyszóval akkor lenne csak kultúra a tengerben, ha a cápák emberek lennének.

Az Erdélyi Napló hírlevele

Március idusától új kiadó vette szárnyai alá a megjelenés anyagi gondjaival, a sanyarú terjesztési feltételekkel küszködô nagyváradi hetilapot, az Erdélyi Naplót. Egy magyar mecénás által alapított új cég, az Erdélyi Sajtóház Kft. próbál biztosabb hátteret nyújtani a kiadványnak, elôsegítve a talpraállást. Egy maroknyi ember az Erdélyi Napló "föltámasztásán" munkálkodik, a szerkesztôség fiatalokkal kiegészülve, folyamatosan erôsödve fogott hozzá a lap egykori presztízsének helyreállításához, amely presztízs megnyirbálásán oly sokan munkálkodtak az elmúlt esztendôkben, országhatárokon innen és túl.

A megújulás, a változás, a megerôsödés jelei minden bizonnyal érzékelhetôek lesznek, noha sem az új tulajdonos, sem a lapvezetés nem tervez látványos szerkezeti átalakulást, még kevésbé koncepcionális irányváltást. Az Erdélyi Napló polgári hetilapként a civil társadalom ki- illetve újjáalakulását kívánja elôsegíteni, publikálási lehetôséget nyújtva értelmiségieknek és gondolkodó "átlagembereknek" egyaránt, véleményeket és nézeteket ütköztetve, kritikusan viszonyulva a társadalom visszásságaihoz, egyszerre kínálva korrajzot és tartalmas olvasnivalót. A lap közérdekû információkkal, háttéranyagokkal, tévé- és rádiómûsorokkal, reklámozási és hirdetési lehetôségekkel szolgál, hetilapként természetesen túllépve a puszta hírközlés kereteit. Formáját és tartalmát tekintve mindazonáltal újságszerû marad, és nem kíván szakítani az erdélyi sajtóhagyományokkal a személytelenített, kilúgozott, gépiessé tett, uniformizált globális médianyelv javára. Ami a koncepciót illeti, a szerkesztôség fölvállalja a keresztény-nemzeti-liberális értékek közvetítését, a hazai átlagnál valamivel magasabb publicisztikai minôségre és szakmai-nyelvi igényességre törekedve.

Polgári középlapként megôrizhetônek és megerôsíthetônek vélik szerkesztôi az Erdélyi Naplót, mind formájában, mind irányultságában. Sôt bôvíthetônek és fejleszthetônek hiszik, alakilag terjedelmesebbé, koncepcionálisan átfogóbbá igyekezve tenni. A március 31-én megjelenô, újból 24 oldalassá váló 13. lapszám már eme törekvésekre utal. A kiadó konszolidációs programja természetesen a létezô realitásokra támaszkodik, kutatva ugyanakkor a kiaknázatlan lehetôségeket. A folyamatosan növekvô elôállítási költségeket egy jószerével jelképes, 250 lejes áremeléssel próbálja kompenzálni a jövô héttôl.

Az Erdélyi Napló minden jelenlegi és leendô munkatársa bízik benne, hogy e csöndes feltámadást kedvezôen fogadja a remélhetôleg gyarapodó olvasótábor.

Itt tartunk most

Nekiveselkedtem minap, hogy megírom az Erdélyi Napló állítólagos tündöklésének és bukásának rövid történetét, csupán csak azért, hogy elvegyem a kenyerüket azoknak, akik ilyen és hasonló történeteket kiagyalva próbálnak megélni a sajtópiacon. Mert sokan és sokszor verték nagydobra azt a bizonyos tündöklést és bukást, némelyek szaftos botránykrónikákat ígérve az ilyesmikre mindig vevô olvasóknak. Legutóbb a tavaly helyezte vészjóslóan kilátásba valaki egy "független nemzetközi hírmagazin" hasábjain, hogy - horribile dictu - egyenesen könyvet ír az Erdélyi Napló "kálváriájáról", de addig is "folyatásokban" teszi közzé személyes érintettség okán "tapasznyalatait". A nemzetközi, Kárpát-medencei és romániai fôszerkesztôségekkel és számlálatlan területi irodával rendelkezô Lenin-negyedi vicinális magazin persze azóta is adósa az olvasóknak a pikáns, folytatásos részletekkel, s a beharangozott könyv sem íródott meg. Az önmagát - egyebek mellett - sajtótörténésznek is képzelô szerzôjelöltrôl ugyanis kiderült, hogy csak egy sajtóprérire tévedt kékharisnya, aki ma már csupán egy vidéki napilapnál tudja "elhelyezni" ujjból szopott történetecskéit, fiktív riportocskáit, öntetszelgô szlenges nyegléit, visszaélve a lap által nyújtott "szakmai menedékjoggal" és a gyanútlan olvasók hiszékenységével.

Hogy mégsem írom meg az Erdélyi Napló történetét dióhéjban sem, annak néhány igen egyszerû oka van. Egyrészt a "tündöklés és bukás" meg nem írható, mert ez utóbbi, mármint a bukás elmaradt. Csakis tündöklés volt, aztán némi hervadás, végül vegetálás, s ha ma nem is virul, de élni mindenképpen él az 1991 szeptemberében útjára indult, az évek során ilyen-olyan formai és tartalmi változásokat ugyan elszenvedett, de megszûnni soha meg nem szûnt hetilap.

Másrészt dehogy akarom én elvenni a kenyerét bárkinek is! Ma már ott tartunk, hogy olyanok is megélnek a szájuk és tolluk után, akik sem beszélni, sem írni nem tudnak. Erre mondják a nagy öregek: ó, hát régen is így volt! Nincs új a nap alatt, hely viszont van bôven. Mindenkinek megvan a saját sztorija, nosza, írja meg, ha tudja, majd csak helyükre tevôdnek a dolgok valamelyik égi redakcióban...

Harmadsorban pedig jómagam sem vagyok birtokában a teljes igazságnak, de még csak nem is ismerem tövirôl hegyire az Erdélyi Napló történetét, mert a születésénél ott voltam ugyan, a tündöklésénél nemkülönben, de aztán más szerkesztôségek felé vezetett az utam, s csak egy ideje vissza. Nem voltam részese például annak a puccsféleségnek, amely a "kilencek lázadása" néven vonult be az 1989 utáni erdélyi sajtótörténet lábjegyzetei közé, s amit idônként még ma is elôráncigálnak egyesek a gerinces, etikus, önérzetes szakmai magatartás példátlan példájaként. Véleményt sem kívánok mondani róla, ha egyszer nem éltem át. Csak megjegyezném, hogy az idô múlása és a táguló rálátási szög egyre inkább azt látszik igazolni, hogy csupán egy mesterségesen felfújt banális munkahelyi konfliktus volt az egész, amelyet bérharc, létbizonytalanság, emberi esendôség, hierarchiavita, mézesmadzagos külsô manipuláció egyaránt gerjesztett. Bármely lap belerokkanhat egy olyan váratlan vérveszteségbe, amit a munkatársak felének-kétharmadának távozása és a támogatók politikai indíttatású elriasztása okoz, de az Erdélyi Naplóval nem ez történt 1996 nyarán, mert a maradóknak, a kitartóknak s nem utolsósorban a hûséges olvasóknak sikerült megmenteniük. Kijár nekik a tisztelet, akárcsak a hajdani alapítóknak, ötletadóknak. De a jövôkre-menôkre sem kell követ vetni, hiszen a munkaerôpiac már csak ilyen: mindenki ott keresi a számításait, ahol tudja. Az Erdélyi Napló szerkesztôségében valaha is megfordulók legtöbbje meg is találta, egyesek itt kóstoltak bele a sajtószakmába, mások megszerezték a szükséges rutint, de némelyekrôl itt derült ki az is, hogy nem erre a pályára valók.

Végül pedig idôben sincs meg a kellô távlat a történetíráshoz. Benne élünk a történelemben, benne vagyunk nyakig. Meg aztán mi az a nyolc év egy hosszú életûre tervezett lap sorsában?

Sokan voltak/voltunk, kevesen maradtunk. Ám a szerkesztôség ajtaja többnyire nyitott. Bárki elôtt. S aki elôtt nem, annak sem restelljük megmondani, hogy ezért vagy azért nem szívesen látjuk. Meggyôzôdéssel valljuk, hogy kizárólag az olvasónak joga azt mûvelni egy sajtótermékkel, amit éppen jónak lát, ha egyszer a pénzét adta érte. Mi bízunk az olvasóban, és rá vagyunk utalva. Kiszolgáljuk, de kiszolgáltatottakká persze nem válhatunk, ha a szellemi függetlenségünkhöz ragaszkodunk. A "sajátosság méltóságát" megpróbáljuk fiatalos lendülettel, a szókimondás hevével, az etikai és esztétikai értékek iránti nyitottsággal ötvözni. Hogy sikerül-e, majd elválik. Türelmet és segítséget kérünk, hogy végezhessük a dolgunkat. Az újságíró, szerkesztô dolga pedig az újságírás, lapcsinálás. Gyönyörûségesen átkozott hivatás. Sok parancsolatja van, nem tíz. Közülük az egyiket az a Pulitzer József fogalmazta meg, akinek a neve máiglan védjegy ebben a szakmában: a sajtószabadság a demokrácia legalapvetôbb követelménye, megvédéséért a legkilátástalanabb harcot is vállalni kell.

Azt mondják a hozzáértôk, hogy a hazai magyar sajtópiac megállapodott, a szakmában kijelölôdött a haladási irány, a fejlôdés trendjei az elektronikus média felé mutatnak, a különben egyre apadó olvasótábor egészséges gyanakvása immár dominánssá vált, s az írott szavak míves egymásba fonogatásának befellegzett. Nem tudom, talán így van. De éppen ezért vagy ennek ellenére abban bízunk, hogy társadalmunk alsóbb középrétegeiben - a miénkben! - jelentôs a felfelé törekvés, szilárdul a polgári értékrend, s határozott a kulturálódási igény. Eme törekvést, ezt az értékrendet, ezen igényeket kívánjuk ösztönözni és kielégíteni, képességeink és tudásunk szerint.

Lectori salutem!

Dénes László

kollaboránsok

A hét nyolc napja

Elszakadt a kormánykoalíciót amúgy is lazán összetartó szál. A rebellis Demokrata Párt választmánya viszavonhatatlanul döntött: semmi szín alatt sem szavazza meg a Ciorbea-költségvetést. Szombaton rákontrázott a Nemzeti Liberális Párt is: a költségvetési parlamenti jóváhagyásnak semmi esélye (a szakbizottságok rendre negatívan véleményezik), azonnal új kormányt kell alakítani. Valeriu Stoica elsô alelnök szerint szembe kell nézni a valósággal. Már a parasztpártban is megoszlanak a vélemények. Negyven honatya foglalt állást egy új kormány mellett. (Közöttük Radu Vasile, a párt fôtitkára, a kormányfôi tisztség egyik várományosa.) Csupán a párt óvatos öregjei hangoztatják: a költségvetési vitával párhuzamosan kell kiépíteni az új kormányt, különben idôzavar áll elô. (Máris elôállt: az 1998-as költségvetést még tavaly októberben kellett volna elôreterjeszteni.)

Victor Ciorbea miniszterelnök csütörtökön nagy garral beharangozott országnak-világnak szóló nyilatkozatában kijelentette: ôt csak a parlament mozdíthatja el helyérôl. (Hiába tanácsolták neki, hogy várjon még két órát, amíg külföldrôl hazaérkezik Constantinescu államelnök és Diaconescu pártelnök - ô kérlelhetetlen maradt.) És elítélte az ellene szóló DP mellett az NLP-t is.

Három pártsemleges miniszter - Dãianu, Serbãnescu és Plesu - pénteken nyílt levélben foglalt állást. Aggódnak: a pártok és személyek perpatvara a felület csupán, strukturális gondok emésztik az országot, és keresik azokat a politikai erôket, amelyek képesek sarkalatos döntéseket hozni.

A Nemzeti Liberális Párt szombati rendkívüli kongresszusán, amelyet azért hívtak össze, hogy a párt elnyelje a Polgári Szövetség Pártját, s ezzel fajsúlyosabbá váljon (Nicolae Manolescut meg is választották az Országos Tanács elnökévé), a fiatal farkasok (Popescu Tãriceanu és Cataramã) is dobbantottak: új költségvetést követelnek, mert a kormány által elôterjesztett szociáldemokrata ihletettségû, és csakis a válság további elmélyülését szolgálja. (Állásfoglalásukat a kongresszus meg sem vitatta.)

Gyûrûzik egy diplomáciai botrány is. A kölni ügyészség felderített egy román zsebmetszôbandát - az elôzetes vizsgálatok két németországi román diplomatát és három krajovai rendôrt is sárosnak találtak. Hamis útleveleket állítottak ki a banda tagjai számára, illetve figyelmeztették ôket, hogy a német rendôrség kivetette a hálóját...

Csütörtökön újabb államkötvényeket bocsátottak ki. Ezúttal azonban a hetvenszázalékos kamat ellenére sem voltak valami kapósak.

Az infláció és a nyugdíj ollója tovább nyílik. Kedden bejelentették, hogy a drágulás részleges áthidalására a márciusi és az áprilisi nyugdíjak öt-öt százalékkal emelkednek. Az októbertôl februárig felfele kúszó infláció legalább töredékes kompenzálásáról már szó sem esett. Ugyanakkor alaposan megnyirbálják a térítéses gyógyszerek listáját. Romániában luxus betegnek lenni.

Vajnovszki Kázmér

Két dudás

Amikor a Dan Bãlast a választások nyomán Bihar megyei prefektussá ütötték, senki elôtt sem volt titok, hogy valójában a szürke kis mérnökemberre afféle bábként van szüksége a parasztpárt helyi erôs emberének, Nistor Bãdiceanu szenátorranak. Csakhogy ama fránya algoritmus révén egy agilis, tapasztalt, tartásos vezetô került az alprefektusi székbe az RMDSZ jelölésében, bizonyos Modok Gusztáv, akinek a professzionalizmusa hamar kidomborította a kormánybiztos dilettantizmusát, hozzánemértését. Ma már a KDNPP helyi emberei is belátták, hogy Bãlas alkalmatlan a prefektusi posztra, de bábunak se nagyon használható, mert hirtelen elkezdett önérzeteskedni és ragaszkodni a székéhez, bukaresti támogatóiban bízva. Modok alprefektus dolgozna helyette is, ha hagynák, de mára a bihari prefektúra bizonyos pártharcok és személyi érdekek felvonulási terepévé vált. Ami leginkább azért tragikus, mert eközben az 1996-os választásokon alulmaradt nacionálkommunisták széles politikai szövetségben irányítják a megyét...

Marosvásárhely

Harminchat ügyvéd beadványa

Lassan évtizedessé öregszik a szokás, s mint ilyen hagyományossá, miszerint így március tájékán veszett magyarellenes kampányba kezdenek azok, akiknek valamiért - jól tudjuk, miért - rossz a lelkiismerete, s legjobb védekezés a támadás alapon próbálnak könnyíteni rajta, vagy azok, akik éppen akkor szolgálatosak az uszításban.

Legutóbbi ilyen irányú megnyilvánulásaikban azt kifogásolták egyesek (Dorin Suciu az Adevãrulban és egy álnevet használó szerzô a 24 ore mureseneben), hogy a marosvásárhelyi bíróságon egyes tanúkat anyanyelvükön, azaz magyarul hallgatott ki Adorjáni Erzsébet bíró, ami - sajátos értelmezésük szerint - nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy "bevezessék a magyar nyelvet az igazságszolgáltatásba". (Idézet az Adevãrulból.) Emiatt valakik - nemzetmentô igyekezetükben elfelejtették nyíltan vállalni nevüket - panasszal fordultak a Legfelsôbb Bírósághoz, konkrét válasz reményében.

Mielôtt azonban az megérkezett volna, 36 marosvásárhelyi ügyvéd beadvánnyal fordult a Magisztratúra Legfelsôbb Tanácsához. Ebbôl idézünk: "Becstelen eljárásnak tartjuk, hogy a marosvásárhelyi ügyvédeket megpróbálják egy olyan aljas bosszúállási kampányba belesodorni, amelyben sötét és visszahúzó erôk nem csupán a nagyon jóérzésû, nagy munkabírással rendelkezô és így rossz célpontnak bizonyuló Adorjáni Erzsébet bírónô megrovását akarják elérni. Valódi céljuk az, hogy a bírói hatóságok nemrégiben beiktatott vezetôinek leváltását elômozdítsák (kiemelés tôlem - Sz. L.), az új tisztségviselôk ugyanis valóban demokratikussá tették az igazságszolgáltatást, amelynek során az igazságot kizárólag a törvényesség nyelvén mondják ki. Meggyôzôdésünket, hogy egy «megrendelt» akcióról van szó, megerôsíti az is, hogy a két lap által közölt példák azonosak, ami azt igazolja, hogy az információk mindkét lapnál ugyanabból a forrásból származnak. (...) Ôszinte óhajunk az, hogy megelôzzük egy ellenséges indulatokkal és gyanakvással teli légkör mesterséges elôidézését. Abban reménykedünk, hogy ezt az óhajunkat megértve, egy kifejezetten diverziós jellegû eljárás megindítása elkerülhetô."

Az Igazságyügyi Minisztérium sajtóosztálya az üggyel kapcsolatban közleményt adott ki. Ebben leszögezi: az illetékes szervek vizsgálata nyomán megállapítást nyert, hogy az elhangzott vádak alaptalanok, a tények és törvényes elôírások sajátosan egyéni értelmezésébôl fakadnak; Adorjáni Erzsébet bíró nem szegte meg a Büntetôeljárási Törvénykönyv vonatkozó elôírásait.

Szentgyörgyi László

Tusnádfürdô

A történeti városszövet megôrzéséért

Az immár hagyományossá vált, a mûemlékvédelem elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó tusnádfürdôi nemzetközi konferenciát idén hetedik alkalommal rendezték meg március 22-29. között. A tudományos ülésszak mintegy 250 részvevôje a Történeti városok védelme témakörhöz kötôdô elôadásokat hallhatott, vitafórumokon és szakmai kiránduláson vehetett részt. Tizennyolc ország mintegy száz építésze, elismert mûemlékvédelmi szakembere (többségük romániai, illetve magyarországi) beszélt városokról, mûemléképületekrôl, történeti utca- és térszerkezetekrôl, körvonalazott pontos mûemlékvédelmi helyzetképet urbánus életterekrôl. A konferencia kiemelt célja volt a Kárpát-medence építészeti hagyatékának megôrzésével kapcsolatos kérdések, a szakszerû mûemlék-helyreállítás feltételeinek megvitatása.

Kelet-Közép-Európa legfontosabb mûemlékvédelmi fórumának szervezôi az Erdélyi Mûemlék-restaurátorok Egyesülete, a Transylvania Trust Alapítvány, valamint a Keöpeczi Sebestyén József Mûemlékvédô Társaság voltak. A társszervezôk soraiban a román mûvelôdési minisztérium mellett állami intézmények, mûemlékvédelmi szervezetek szerepeltek. Az ülésszak fôvédnöki tisztségét Hargita Megye Tanácsa vállalta magára.

A tusnádfürdôi elôadóteremben a múlt héten többször elhangzott: mind a mûemlékvédelem, mind a városfejlesztés esetében fokozott felelôsség hárul az önkormányzatokra. A részvevôk abban is egyetértettek, hogy az épített örökségre vonatkozó tudnivalók tanítását már gyermekkorban el kell kezdeni. Egy temesvári egyetemi tanár rámutatott: ugyan folyamatban van a mûemlékvédelmi törvény kidolgozása, de a majdani polgárok mentalitását fôként az iskolában lehet alakítani, jogi szabályzókkal kevésbé. Sokan úgy vélekedtek, hogy a városvédô egyesületek, civil szervezetek is sokat tehetnek a hagyományos városkép megmaradásáért. Egy budapesti professzor, utalva a mostanság gyakori esetlen urbanisztikai beavatkozásokra, hozzátette: ha annak idején a politikai diktatúrák ellen ki tudtunk vonulni az utcára, ugyanezt városaink arcáért is meg kell tennünk.

Dr. Szabó Bálint kolozsvári egyetemi tanár, a konferencia elnöke elmondta, megpróbálják felhívni az önkormányzati képviselôk, megyei és városi építészek figyelmét a történeti városszövet megôrzésének, illetve a harmonikus városfejlesztés szükségességére. "Ez nem egy kétnapos munka - összegezett az építômérnök -, én azt szoktam mondani, hogy a kommunizmus fél évszázados kárát ugyanennyi idô alatt heveri majd ki a társadalom, és ahhoz, hogy történeti városainkat úgy védjük, mint a franciák, angolok vagy németek, még 20-30 esztendô szükséges, de hát valamikor el kell kezdeni a munkát".

Kétségtelen, hogy a tusnádi mûemlékvédelmi mûhely az erdélyi épített örökség feltérképezésének és helyreállításának biztos kiindulópontját jelenti.

Mózes László

Rétestészta a szenátusban

A törvényhozás felsôházának jóvoltából az úgynevezett szekusdossziék ügye stagnál. Már a vonatkozó törvénytervezet vitájának megkezdésekor kiderült, hogy ha ez ilyen ütemben halad, akkor egyhamar - értsd: ebben az évezredben - aligha hozzák nyilvánosságra az inkriminált aktákat. Úgy húzzák e jogszabály megtárgyalását, mint a rétestésztát. A kezdeményezô, Constantin Ticu Dumitrescu kereszténydemokrata szenátor nyomására ugyan kénytelenek voltak a honatyák hozzákezdeni a tervezet vitájához, azonban egyszerre húszan is felugrottak, hogy fontos mondanivalójuk van e jogszabállyal kapcsolatosan. Aztán mikrofonközelbe kerülve gyermekkori emlékekrôl, rokonok sorsáról, hallottakról és halottakról, magához a törvényhez csak nagyon távolról kapcsolódó dolgokról regéltek. Ezalatt Ticu Dumitrescu mindegyre fel-felugrált, megszakította a szónokokat, szinte könyörgött nekik, hogy hagyják végre abba a szócséplést, és kezdôdjék az érdemi törvényhozói munka, vagyis a cikkelyek megvitatása. Azt is javasolta, határolják be idôben a vitát, hogy minél hamarabb megszülessen a törvény. Ezt a felsôháziak azzal seperték félre, hogy nem lehet tudni, mit hoz a holnap, tehát a Ticu Dumitrescu-javaslat felôl dönteni nem lehet.

A kérdésre, hogy kinek érdeke elnyújtani e jogszabály elfogadásának letárgyalását, a jogi bizottságot a szenátusi vitában képviselô Frunda György azt válaszolta, hogy ezt nem tudja, de ô is észleli: sokan minél távolabbra szeretnék tolni a törvény életbe lépésének idôpontját. A valóság az, hogy majdnem minden politikai csoportosulásban léteznek olyan honatyák, akik nem szeretnék a szekusdossziékban lévôket a köz tudomására hozatni. Ezért olyan ellenszenves törvénytervezet a Constantin Ticu Dumitrescué. Bár ezt így senki nem jelentette ki, belátható idôn nem kerül sor a végsô szavazásra.

Arra azonban egyelôre jó ez a halogatás, hogy a különbözô politikai csoportosulások a sajtó elôtt egymást vádolják, sértegessék, mocskolják, leszekusozzák. Mégpedig a felsôház egy-egy csoportjának zajos tetszés- vagy nemtetszés-nyilvánítása közben. És ne higgye senki, hogy csak bizonyos pártállású szenátorokra sütik rá, hogy a politikai rendôrséggel kapcsolatban álltak. Nem. Olykor az egyazon politikai csoportosuláson belül sem éppen baráti a hangulat. Pedig hát más mércével kellene mérni azt, akit kínzással vettek rá, hogy feljelentse társait, és mással azt, aki anyagiak vagy más elônyök miatt vált besúgóvá. A parasztpárti Alexandru Paleologu szavait nagy csend fogadta, amikor elmesélte, hogy miként szervezte be a szeku a börtönben lévôket vagy a szabaduló politikai foglyokat. Az utána felszólaló párttársa, a bihari Nistor Bãdiceanu pedig éppen azoknak a nevét szeretné tudni, akik barátai voltak, akiknek ôszintén kiöntötte a lelkét, és az általa mondottakat jelentették: "Az ellenségeimet ismertem, azoknak nem tárulkoztam ki, de akivel egy kenyeret ettem, az ellen nem tudtam védekezni. Ezért voltak rám veszélyesek".

Nehéz súly olykor az igazság, rövid ideig csendbe is burkolta a szenátus termét, de aztán újrakezdôdött a sok mellébeszélés, idôhúzó szónoklat. Láthatólag sokan félnek a szekusdossziék közzétételétôl. Bizonyos, hogy néhányuknak leromlana a nyolc év alatt felépített "imidzsük", a társadalom azonban megtisztulna, és megszûnne a politikusok zsarolhatósága.

Román Gyôzô

átkelés

A rendszerváltás a mozikat is megtizedelte

Volna igény a magyar filmre

Nem is olyan régen számunkra még a mozi jelentette az egyetlen, hétköznap is elérhetô szórakozást. A napi kétórányira szabott tévémûsorban nem volt semmi nézhetô, külföldi csatornákat csak a határok közelében lakó szerencsések foghattak, így nem csoda, ha az erdélyi magyar fiatal Piedone akciófilmjein tanult meg röhögni, indiai szentimentális történetek tartották karban könnycsatornáit, és az iskolaidôben, kötelezô és kollektív módon megtekintett Burebista címû nagy lélegzetû kosztümös film alatt szerezte elsô tapasztalatait gyakorlati anatómiából. Aztán az iparral és a mezôgazdasággal együtt a moziipar is megbukott. Hargita megyében például kilencvenegy filmszínházból mindössze hat élte túl a rendszerváltást. S míg az átkosban a Pogány madonnát és a Csók, anyut is vetítették Erdélyben, mostanában magyar filmrôl még csak nem is hallottak. Hollywood jött, látott és ittragadt a romániai mozivásznakon.

Hajdú József, a romániai állami filmforgalmazó Hargita megyei vezetôje pontos statisztikával dokumentálja a katasztrófát:

- Mozivállalatunk 1989-ben tizenhat 35 milliméteres vetítôgépet üzemeltetett, hetvenöt olyan mozink volt, amelyben 16 milliméteres filmet tudtunk lejátszani. Ez utóbbi rendszer már akkor elavult volt, így törvényszerûnek mondható a megszûnésük. Jelenleg hat mozi üzemel a megyében, és ez már a fejlôdés jele, hiszen tavaly még ennyi sem volt. 1997-ben megállt a nézôszám drasztikus csökkenése is, ám ma a forradalom elôtti idôknek még a tíz százalékát sem tudjuk elérni, pedig akkoriban többnyire csak szocialista országok filmjeit vetítettük. Igaz, akkor a vendéglôk késôn nyitottak és korán zártak, nem volt kábeltévé, a színház ritka volt, mint a fehér holló. Tavaly a legsikeresebb filmünk a 101 dalmát kiskutya volt, ezt a közel 300 ezres lélekszámú megyében 4700 nézték meg. Manapság három-négy napon át játszunk egy filmet, napi öt elôadással, ezekre például a megyeszékhelyen összesen négyszáz nézô vált jegyet.

- Hogyan történik a filmek forgalmazása?

- Romániában négy nagy elosztó központ van, mi tizenegy másik megyével a kolozsvárihoz tartozunk. A nagy nemzetközi sikerek aránylag rövid idô alatt, a világpremier után egy hónappal hozzánk is eljutnak. Az ötödik elem címû film például már több hete mûsoron van nálunk - igaz, amerikai produkció. Ebben az országban nincs igény az európai filmre.

- Magyarra sem, itt, Hargita megyében?

- A bukaresti központ nem vásárol olyan alkotást, amelyet csak három-négy megyében tud vetíteni. A telefonokból, a mozisok tapasztalatából tudom, hogy óriási igény van a magyar filmre, csak éppen nincs forgalmazó. Az emberek látják a tévében a Zimmer Feri és A miniszter félrelép reklámját, s szívesen megnéznék mindkettôt, csak nem jutnak el hozzánk.

- Hogyan lehetne visszacsalogatni a nézôket a mozikba?

- Elsôsorban a komfort biztosításával. Jó hang- és képminôség, kényelmes szék, fûtött terem a minimális követelmény. Romániában jelenleg mindössze két filmszínházban van a világszínvonalat jelentô dolby sztereo hangtechnika, a fûtésrôl és egyebekrôl nem is beszélve. Pedig egyre többen jönnek rá, hogy az égi csatornák kínálta élmény nem hasonlítható össze a békebeli filmvászonnal.

Lukács Csaba

Nagybánya-Szatmárnémeti

Bukott aranycsempész

Nagy fogásuk volt nemrég a szatmárnémeti rendôröknek. Lefülelték Kovács Károly (44) felsôbányai lakost, aki éppen nagy mennyiségû aranyat próbált eladni a Szamos-parti városban egy magyar állampolgárnak. A zsaruk kérdésére, hogy honnan tett szert a tetemes vagyonra, Kovács higgadtan reagált: az árut a piacon vásárolta. Mivel ezt nem tudta igazolni, a rend ôrei 24 órára ôrizetbe vették, s a Szatmár megyei ügyészség öt napra érvényes letartóztatási parancsot adott ki ellene, majd az eset átkerül a máramarosi ügyészségre.

Szakértôk megállapították, hogy az áru 18 karátos aranyból áll, 1433 grammot nyom, értéke 98 millió lej. A nemesfémet elkobozták.

Molnár Sándor ezredes, Szatmár megyei rendôrfôkapitány pénzjutalmat ígért a leleplezô akcióban részt vevô kollégáinak.

Már blattolva is...

Az ország lakosságának folyamatos (és rohamos ütemû) elszegényedése, a nagy méreteket öltô munkanélküliség egyre többeket késztet külföldi (általában fekete) munkavállalásra a mindennapi szükségletek biztosítása érdekében. Legtöbben azzal a meggyôzôdéssel indulnak útnak, hogy Nyugaton - bármilyen nehéz is legyen az elvállalt munka - viszonylag rövid idô (akár pár hónap) alatt is több pénzt kereshetnek, mint itthon. Reményeik szerint a hazahozott valutából emberibb életet biztosíthatnak maguknak és családjuknak...

A közelmúltban négy nagybányai lakos - Mihai Pop (27), Vasile Zvunca (25), Vasile Bumbar (24) és Nelu Marius Ghitã (40) - próbált meg illegálisan külföldre távozni, azonban sem a szükséges iratokkal, sem elegendô valutával nem rendelkeztek egy nyugati utazáshoz. Úgy döntöttek hát, hogy a blattolást választják, majd a Pannónia expressz egyik vagonjának tetôerében húzódtak meg. Ámde a kürtösi határátkelônél a vámvizsgálat során a határôrök felfedezték ôket.

Nyilatkozatuk szerint csupán munkavállalás céljából kívántak valamelyik nyugati országba kijutni. A vámhatóság - az elôírt pénzbírság kirovása után - hazaszállíttatta ôket.

Szika Levente

Illetéktelen illeték

Beszélgetés Szilágyi Zsolt Bihar megyei képviselôvel

- Még 1994-ben a Vãcãroiu-kormány 812-es rendeletével a határon gépkocsival átkelôk számára benzinilletéket rótt ki. A rendelet a mai napig is hatályos, annak ellenére, hogy egy liter benzinért 4 400 lejt fizetünk. Miért?

- Nem arról van szó, hogy nem lehet eltörölni, de eddig nem akarta senki igazán. Mostanában próbáljuk a kormányt rábeszélni, hogy nincs értelme az említett illetéket érvényben tartani. Eredetileg ez a saját gépkocsival rendelkezô természetes személyekre vonatkozott, akik évente több mint egy alkalommal utaztak külföldre. Tavaly néhány képviselôtársammal javasoltuk e kormányrendelet eltörlését, sôt Birtalan Ákos idegenforgalmi miniszter a kormány elé is terjesztette ezt, de az akkori pénzügyminiszter, Mircea Ciumara nem fogadta el, hanem úgy változtatta meg, hogy négy ingyenes kilépés legyen egy évben, pontosabban negyedévenként egy. A jelenlegi benzinárak mellett ez azt jelenti, hogy a természetes személyek, akik egy negyedévben egynél többször óhajtanak egy átlagos - kb. 45 literes - ûrtartalmú tankkal felszerelt autóval külföldre utazni, azoknak 250 százalékos benzinilletéket kell fizetniük. Tehát 495 ezer lejt, ehhez jön még egy tartály üzemanyag ára, így összesen 693 ezer lejbe kerül az, hogy átmenjen valaki a határon. Hozzáadva a biztosítási díjat, mivel a romániai biztosítótársaságoknak még nincs szerzôdésük a hasonló nemzetközi intézményekkel, legalább minimális idôtartamra zöld kártyát kell vásárolni, ez újabb 200 ezer lej. Tehát ha egy román állampolgár negyedévenként több mint egy alkalommal óhajt külföldre utazni, akkor ez legkevesebb 900 ezer lejébe kerül.

- Ezért interpellált az új pénzügyminiszterhez?

- Számításaimból az derül ki, hogy a Romániában vásárolt és külföldön felhasznált benzin litere 3,6 német márkába kerül, ami egy aberráció. Bár Nyugat-Európában az ár országonként változik, nálunk körülbelül 1,4 márka. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a romániai bérek korántsem közelítik meg a nyugat-európaiakat, akkor ez gyakorlatilag a mozgásszabadság anyagi eszközökkel - pl. a benzinilleték fizettetésével - való korlátozását jelenti. Ez megengedhetetlen. Ugyanakkor az interpellációm mellé csatoltam a magyarországi románok országos önkormányzata vezetôjének, Ion Budainak hozzám intézett levelét, aki kéri, hogy tegyünk valamit a kormányhatározat hatálytalanításáért. Szerintük ez akadályozza ôket az anyaországgal, tehát a Romániával való kapcsolattartásban. De ez a helyzet a Magyarországra utazó romániai magyarok esetében is. Mert miközben a román külügyminisztérium nyilatkozatokkal próbálja bizonygatni, hogy mindent megtesz az állampolgárok Nyugat-Európába való utazásának megkönnyítése, a vízumkényszer szigorúságának enyhítése érdekében, azonközben gyakorlatilag gátolja a kiutazást. Felháborító az is, hogy a kormányhatározatot csak a nyugati határnál alkalmazzák. Ez számomra azt sugallja, hogy a kormány bátorítja a kelet felé utazást, a nyugat felé történô kirándulásokat, kapcsolatokat nem. Pedig a 20. század végén az utazás nem luxus, hanem minden szabad állam polgárának természetes joga.

- Mircea Ciumara tavaly mivel magyarázta az illeték fönntartását?

- Hivatalosan semmivel. Az igazság, hogy ez nem közvetlenül a pénzügyminiszterhez tartozik, az egyik államtitkár, nevezetesen Dan Rusanu hatásköre. Amikor vele telefonon beszélgettünk, azt válaszolta, hogy csak így lehet megakadályozni a benzincsempészést. Én mint bihari képviselô nyugodtan elmondhatom - hiszen ez nem titok a bihari polgárok elôtt -, hogy az emberek eddig is vitték a benzint, ezután is fogják, ha ez nekik megéri. Nem egy kormányhatározaton áll vagy bukik. A vámosok fizetését kellene megemelni, a korrupciót visszaszorítani. Ez a kormányhatározat azonban nem a csempészt, hanem a kisembert sújtja, ugyanis ha a gépkocsi egy cég vagy alapítvány nevére van bejegyezve, naponta illeték fizetése nélkül tízszer is átmehet a határon, ha akar. De az átlagember, aki tisztességesen akar élni, a törvényeket be szeretné tartani, az fizessen.

- Az új pénzügyminiszter, Daniel Dãianu mit szólt mindehhez?

- Nem beszélgettünk még errôl.

- És ha törvény, miért nem alkalmazzák kelettôl nyugatig egyformán?

- Ezt a kérdést én is föltettem magamnak, hiszen gyakorlatilag a jogszabályt három és fél éve alkotmányellenesen alkalmazzák. De én nem azt akarom, hogy dögöljön meg a szomszéd kecskéje is, tehát keletre is ugyanolyan nehezen lehessen utazni, mint nyugatra, hanem azt, hogy mindenhol töröljék el a benzinilletéket.

- Van-e remény erre?

- Ez a pénzügyminiszter hatásköre. Nem hinném, hogy olyan költségvetési bevételt hozna az országnak, amely megérné az alapvetô alkotmányos jog, a mozgásszabadság korlátozását. Az Erdélyi Napló olvasói is tudják, hogy a temesvári Solventul gyár, ha emlékezetem nem csal, 40 ezer tonna üzemanyagot csorgatott át az embargó idején Szerbiába. Amikor ilyen mennyiségû üzemanyagot állami támogatással külföldre visznek, csak cinizmussal lehet azt állítani, hogy az állampolgárok által külföldre hurcolt benzin költségvetési kiesést okoz. A jelenlegi benzinárban egyébként már nincs állami támogatás. Tudomásom szerint a finomítók óriási benzintartalékokkal rendelkeznek, elsôrendû érdekük az lenne, hogy ezt eladják, bárki is a vásárló. Nyilvánvaló, hogy az illeték eltörlése után a külföldinek megérné Romániában olcsóbb üzemanyagot vásárolni, mint odahaza a drágábbat. A mai benzinárak mellett aberrációnak hat továbbra is érvényben tartani ezt a rendeletet.

Román Gyôzô

A kormány hatálytalanítani szándékszik a benzinilleték alkalmazására vonatkozó határozatot - jelentette be Dan Radu Rusanu pénzügyminisztériumi államtitkár. De erre csak azt követôen kerülhet sor, hogy a törvényhozás jóváhagyja az üzemanyagok fogyasztói adójának emelésérôl szóló kormányrendeletet. A labda tehát a parlament térfelén van. Szilágyi Zsolt elmondta, hogy hetekbe-hónapkba telhet, amíg a törvényhozásban napirendre kerül az ügy. Addig pedig fizetni kell az illetéket, ha kérik...

(szürke)

Kolozsvár

Kincs nincs, csak tüntetés

Szinte minden napra jutott egy tüntetés, sztrájk vagy tiltakozó megmozdulás az elmúlt héten a kincses városban. Kedden mintegy száz aranyosgyéresi elégedetlen fémmunkás utazott be Kolozsvárra, hogy a prefektúra elôtt figyelmeztessen a hazai kohászat elhanyagoltságára (a Sodronyipar dolgozói többek között az ócskavas exportja ellen tiltakoztak). Szerdán a gépkocsivezetôk szerveztek valamivel több, mint egy órás figyelmeztetô felvonulást a város utcáin. Negyven teherautóból és hétszáz személygépkocsiból álló konvoj gördült végig a Mãrãsti tér-Mócok útja útvonalon, anélkül azonban, hogy a városi közlekedés leállt volna. A gépkocsivezetôk szakszervezete az üzemanyagárak drágulása, az útadó és az országos elszegényedés ellen tiltakoztak, azzal a figyelmeztetéssel, hogy konkrét eredmények híján az ország többi tagszervezetével együtt hamarosan elzárják a közutakat.

A tôle megszokott populista szöveggel ecsetelte az ország általános ellehetetlenülését az Alfa szindikátus csütörtöki tömegtüntetésén Grigore Pop. A Kolozs megyei szakszervezeti vezér a hazugság, a gyûlölet és a szegénység ellen szervezett tüntetésen a kormány, a miniszterelnök és a prefektúra leváltását követelte. A közel négyezer szakszervezeti dolgozó ujjongva és rímes mondatokat skandálva szidta a kormányt és tagjait, magasba emelve a hajdani pártfôtitkár transzparensét. Ugyanakkor akasztófakötelet tekert nyaka köré, jelezve mindezzel a román nép sanyarú sorsát. Alexandru Fãrcas prefektus ezúttal sem volt hajlandó szóba állni a tüntetôkkel.

Rostás Szabolcs

mik vannak

Nem haver a zsaru

Egy angol vagy amerikai rendôrt, aki ugye hatósági személy, nyelvtani képtelenség megsérteni azzal, hogy "you", hiszen ez nemcsak a bizalmas te, hanem a tiszteletteljes ön kifejezése is. Németországban azonban nem így áll a helyzet. Itt akkora sértésnek számíthat a tegezôdés, hogy Köln város bírósága 2500 márka büntetéssel sújtotta azt a mérges autóst, aki egy rutinellenôrzés alkalmával nem az udvarias "Sie", hanem az egyszerû "du" megszólítással noszogatta szaporább munkavégzésre a rend egyenruhába bújtatott ôrét, aki ezért feljelentette.

Hasonló illemtankurzust folytatott Bad Segeberg igazságszolgáltató intézménye is, peres úton a hetvenéves Werner Popp ellen, aki kopogtatás nélkül merészkedett belépni a bíró hivatali szobájába. Véleménye szerint teljesen jogosan, "mert egy állami tisztviselônek, aki az adófizetôk pénzébôl kapja a fizetését, elsôsorban szolgálnia kell, nem pedig aludni, vagy egyebet csinálni az íróasztal mellett, hogy kopogtatással kelljen visszazökkenteni az ügyintézés jelen idejébe".

A bíró ellenvetése: "a kopogtatás elmulasztása nemcsak udvariatlanság, hanem a biztonsági szabályok megsértése is, tehát kötelezô betartani!"

Popp válasza: "Az a terrorista, aki valóban veszélyes lehet, szintén nem kopogtat!"

"Ez jogilag más kategória" - hangzott az elutasítás, és a tisztelt testület természetesen saját magának adott igazat elsôfokú ítéletével. Popp úr azonban máris fellebbezett Lübeck város bíróságához, akinek ezután kell majd döntenie a szárnyaló Shakespeare-i gondolat, Hamlet dilemmájának "lenni, vagy nem lenni" kérdése helyett a "kopogni, vagy nem kopogni" viszály igazáról.

Mellesleg két olyan rövid tárgyalás költsége, amit az állam terhére folytattak le, a következô kiadásokat tartamazta: két bíró 800 márka, két ülnök 60-60, plusz 20 márka útiköltség, ügyész 800, kirendelt védôügyvéd 1360, két bírósági altiszt 420, írnok 605, két tanú 40 és postaköltség 10, összesen 3390 márka. Ennyibe került a német államnak (illetve az adófizetôknek) az igazság kiderítése Karl B. ügyében. A negyvenéves férfinak ugyanis jó viselkedés miatt harmadolták a büntetését, de alighogy szabadlábra került, máris újabb lopással gyanusították. Bevásárlás közben zsebre tett egy 6,98 márka értékû színes ceruzát.

"Teljesen véletlenül történt, igazán nem akartam ellopni..." - védekezett kétségbeesetten és Hildesheim bírósága hitt neki. Indoklás: "Képtelenség és a józan észnek ellentmond, hogy valaki hat márka kilencvennyolc pfenigért visszaesôként kockáztassa a szabadságát." Az ügyészt azonban nem gyôzte meg ez az érvelés és a lopás vádját továbbra is fenntartva fellebbezett. Az újabb tárgyalás újabb felmentést eredményezett, a már említett 3390 márka kiadásával a 6,98 márka ellenében. Gyôzött tehát a józan észre való hivatkozás egy nem igazán józan észre valló jogi procedúrában.

Mire való ugyanis a Törvény? Hogy mellôzzék, értelmezzék, kiforgassák vagy alkalmazzák...? A montreali Manon Chouinard esete önmagáért beszél. A 29 éves hölgy nem volt bûnözô, csak egy kicsit feledékeny, azaz jogilag mulasztott, amikor az évek alatt összegyûlt nyolc parkolásért járó bírságot nem fizette ki. Ezt most derítette ki egy buzgó tisztviselô, és így lett az esetbôl ügy. Az ítélet 1500 dollár pénzbüntetés és tizenkét napi börtön, tekintet nélkül a fiatalasszony nyolc hónapos terhességére. Diabetikus lévén így azonnal beállt a koraszülés veszélye, ezért nagyon humánusan a fegyintézet kórházába helyezték át. Lábát elôírásosan az ágyhoz bilincselték, nehogy véletlenül szökést kíséreljen meg...

Napokba telt, amíg egy segélyszervezet tiltakozása és a közfelháborodás az ítélet visszavonására kényszerítette a paragrafusok merev agyú védnökeit.

Van azonban a világon olyan hely is, ahol nem mindenkit engednek be a börtönbe. Svendl Dibbernt lopásért négy nap elzárásra ítélte a koppenhágai bíróság, ám mindhiába, kétszeri próbálkozás után sem tudott bejutni a dutyiba. A dán törvények szerint azért nem, mert ittas személy nem tartózkodhat a fegyház területén.

Ezen persze Svendl csak röhögni tud, mert saját bevallása szerint maga sem emlékszik, mikor volt utoljára józan, ráadásul a büntetést is azért kapta, mert egy láda sört akart elemelni.

Hát ne álljon meg a józan ész?!

T. M.

Házasfelek

A vadházasság és a házasság között az a legnagyobb különbség, hogy az utóbbi sem feltétlenül "szelíd", hiába törvényesített formája egy nô és egy férfi együtt élésének. Ráadásul nem is olyan egyszerû, különösen azokban az arab országokban, ahol több teve áráért kapható csak a menyasszony, és ezt a tradicionális hozományt a kapzsi após teszi zsebre. Igy a szegény igazhitû vagy agglegény marad, vagy Allah bölcs megértéséért esdekelve beéri egy leárazott portékának minôsített külföldivel, mert a nôk is valahogy olyanok, hogy elôbb-utóbb szeretnének férjhez menni. Itt viszont ôk vannak nehezebb helyzetben, ha a hagyományok szigora megköveteli az érintetlenséget, ami ugye mindig csak késôbb szokott kiderülni. Ha pedig kiderül, akkor az ifjú férj olyan ferde szemmel néz majd újdonsült nejére, mint egy átejtett mandarin.

Dr. Liu szintén az, Kanton tartomány déli részén, és a páciensek majdnem Hongkongig állnak sorban a rendelôje elôtt, hogy az ügyes nôgyógyásztól visszakapják a szüzességüket. Ez a könnyû sebészeti beavatkozás fél óráig sem tart és mindössze 750 márkájába kerül annak a menyasszonynak, aki ilyen kézzelfogható elôrelátással kezd új életet boldogságban úszó férje oldalán.

Ne ítélkezzünk azonban senki fölött elhamarkodottan, ha nem tudjuk azt, hogy a házasság egy olyan játék, ami nem játék. Szórakozni sem érdemes vele úgy, mint az a két izraeli gimnazista, aki a többiek mulattatására esküvôsdit mutatott be. A rabbi ugyanis érvényesnek nyilvánította a frigyet! Indoklás: a szertartás az izraeli tradícióknak megfelelôen tanúk elôtt végeztetett és az ujjra húzott menyasszonyi gyûrû szentsége kötelez. Punktum.

Belgiumban Bankenberge polgármesterét érte az a megtiszteltetés, hogy egy 92 éves vôlegényt boronálhatott össze 22 éves arájával, és ezt egyenesben közvetítette az egyik tévétársaság. No persze, jó kis honoráriumért, ami bôven fedezte nászútjuk minden kiadását. Az ifjú feleség a riporterek elôtt szemlesütve vallotta be, hogy nagyon szereti a férjét, aki eddig csak három asszonyt használt el, és nagyon reméli, ô lesz a férfi életében a legutolsó...

Az esélyei mindenesetre bíztatók, és valószínûleg nem járnak úgy, mint az a török házaspár, akik 35 évvel ezelôtt úgy összevesztek, hogy azóta sem szólnak egymáshoz. Külön alusznak, külön esznek és még csak véletlenül sem lépnek abba a helyiségbe, ahol a másik tartózkodik. Hedlye 82, a férje, Mecit 85 és 64 éve házasok. Hét gyermekük és 17 unokájuk van, akik mindhiába próbálják a két öreget összebékíteni, csak nem sikerül, annak ellenére, hogy már egyikük sem emlékszik pontosan, mi is volt a harag oka.

A harag pedig rossz tanácsadó, ha hirtelen indulatra gerjed tôle az ember, s erre szemléltetô példát az az egyiptomi teherautósofôr produkált, aki hazaérve szó nélkül kihajította a feleségét az ablakon. Az ok: nem volt megterítve az asztal. Ezért a tettéért a kádi 21 márka büntetés leróvására ítélte, mert az asszony a két emelet magasságából repülve súlyos sérüléseket szenvedett.

Bizony, ilyen brutálisak tudnak lenni a férfiak. A hölgyek, már a testalkatuk révén is, egészen másként vezetik le az indulataikat. A szibériai Omszkban egy ugyanolyan hétköznapi feleség, mint bárki más, elôbb csak tányérokkal, majd üvegekkel, a végén pedig az akváriumból kiragadott teknôsbékával dobálta meg olyan sikeresen a férjét, hogy utána órákig kellett élesztgetni a kórház intenzív osztályán. A teknôsnek szerencsére nem történt baja, a hajigálás indítéka pedig teljesen kézenfekvô volt: az ura szóba mert állni azzal a szomszédasszonnyal, akit ô úgy utál.

A San Franciscóban élô 53 éves Charles Jones világtalan volt. Egy gyermekkori agyhártyagyulladás következtében veszítette el látását, a diagnózis szerint recehártya-leválás és szemidegbénulás következtében. Igy került speciális iskolába, ahol masszôrnek képezték ki. Majd saját praxisában dolgozva szép kis házat épített, és megismerkedett Marilyn Schwartz-cal, aki annyira a legkedvesebb és leghûségesebb páciensévé vált, hogy nyolc évvel ezelôtt feleségül vette. Ezután boldogan éltek, amíg ki nem derült, hogy a hajdani diagnózisa hamis volt és a vakságát közönséges szürkehályog okozta, aminek eltávolítása ma már rutinmûtétnek számít. Igy, annyi fekete év után Charles újra látott, de nem bírt ránézni a feleségére. A válóper indoklása szerint ilyen szörnyû látványt, mint a dupla tokájú, lógó hasú Marilyn, egyszerûen lehetetlenség elviselni.

Ezután merje valaki megcáfolni azt a közhelyt, hogy a szerelem vakká teszi az embert!

Optimizmusra azért mégis marad némi ok, ha igaz a hír, hogy a Sussex-i egyetem kutatói valóban megoldották a boldog házasság titkát. A nyilvánosságra hozott tanulmány szerint:

- Azok a párok, akik kölcsönösen idealizálják egymást, sokkal tovább maradnak boldogok, az akadékoskodók viszont hamar egymás idegeire mennek. Az állandó kritizálás pedig egyszerûen megöli a szerelmet.

A pszichológusok ajánlata:

- Legyen türelmünk egymás apró hibáinak elnézésére, ahogy erre a szerelem kezdetének idején is képesek voltunk.

- Ne tegyük nevetségessé vagy gúny tárgyává partnerünket, mert ebbôl komoly bajok származhatnak.

- Nagyon fontos, hogy minél alaposabban megismerjük élettársunk gyermekkorát, ugyanis ezen keresztül érthetjük meg igazán reakcióinak okait.

Török Miklós

Csatlakozás... vagy semlegesség

Az európai sajtó gyakorta elôszedi (jobb híján) a semlegességet, ezt a molyrágta rókabundát, mint valami megnyugtató drogot, ebben a nyugtalan szellemi légkörben, ami itt, Európa szegélyén megült. A legutóbbi kutatások szerint Ausztria népének ötvenhat százaléka a NATO-hoz való csatlakozást ellenzi, inkább semleges akar maradni.

Hogy némiképp tisztábban lássuk ennek a kérdésnek az összefüggéseit, nem árt kissé visszatekinteni a múltba, nem félve a botlástól, ugyanis helyben topogunk. Két világégés tanulságait látva: a semlegesek sorsa a háborúk alatt különféle módon alakult. Voltak kivételesen szerencsések (?), akik kinyilvánított semlegességük áldásait teljes mértékben élvezhették. Ezzel nem kevés hasznot halmoztak fel. Mert mindkét hadviselô féllel kereskedve, ellátva a kívánt hadiszerekkel és egyébbel, bántatlanul megúszták. Az óriási profitból aztán jutott gáláns humanitárius gesztusokra is pénz, bôségesen. Ez a két szerencsés ország Svájc és Svédország volt. Semlegességük nem kis mértékben járult hozzá annak a magas életszínvonalnak az eléréséhez, melyet az említett két állam népe manapság is élvez. Nos, ha közöttünk lenne olyan, aki követendô példaként venné a fentieket, olvassa tovább e sorokat!

Más "semlegeseknek" egészen másban lett részük. Ugyanis a térképre tekintve, ezek valahogyan a hadviselô feleknek úti akadályt képezvén, "elhárítódtak". Megszállták országukat, földjüket vérrel öntözött hadszíntérré alakították, fiaikat kényszermunkára hurcolták, városaikat rommá lôtték. Vagyis a semlegességüket emigyen ösmerték el.

Mostanság néhány zavart agyú, aki életében nem nézett bele egyetlen történelemkönyvbe sem, most mégis a semlegességet propagálja, ostobaságból vagy pénzért. Nem tudható. Mily sorsot kapott semlegességéért és békességéért például az európai zsidóság?

A semlegesség csak akkor realitás, ha mások adják, és nem az, ha csak kívánságként várják az érdekeltek!

Kövér Gábor

boldog-boldogtalan

Lakatot a sajtó szájára!

Érdekes háború zajlott le az elmúlt napokban a kormány és a sajtó között, amely végül is fegyverszünettel végzôdött. A kormányhoz akkreditált tudósítók és Eugen Serbãnescu kormányszóvivô között robbant ki a háború. Nem elôzmények nélkül, de túlfûtött légkörben és ingoványos talajon. Ugyanis a szerkesztôségek nyomására a Victoria Patoltában tevékenykedô tudósítók naponta valóságos közelharcot vívnak az érdekes, világos, teljes és fôleg lapzárta elôtt elérhetô információkért, ám ahogy mélyül a politikai válság, a kormány konzerv módjára mind hermetikusabban bezárul. Egyes kabinettagok és Ciorbea miniszterelnök látványos veszekedése, botrányos nyilatkozatháborúja után, most a kormány átesett a ló túlsó oldalára. Lakatot a szájára! - kiadta a jelszót. Bevezette a hallgatás törvényét. S e törvény alkalmazásakor a kormányszóvivô húzza a rövidebbet. Lent az oroszlánbarlangban a volt kollégák szidják (Serbãnescu a România liberãnál volt újságíró), hogy nem szolgáltat pontos és teljes információkat, ráadásul késôn teszi ezt. Fent a miniszterek kényük-kedvük szerint tájékoztatják a kormányszóvivôt. Ugyanakkor a miniszterelnöktôl is kap, ha netán információtöbblettel szolgál. ( ) Szóval Eugen Serbãnescu bajban van. Olyannyira bajban, hogy az elmúlt napokban már Ciorbea miniszterelnöknek is le kellett szállnia az oroszlánbarlangba, s mintegy két órán keresztül hûtötte a dühös újságírók kedélyét. Jobb munkalehetôségeket ígért, több fax- és telefonvonalat. A tudósítók azonban nem elsôsorban ezt kérték, hanem megbízható, pontos és idejében szolgáltatott információkat. Ezután sem lesz jobb a kommunikáció a kormány és a sajtó között. A baj oka pedig az, hogy maga a kormány becsüli le a kormányszóvivôi intézményt. Ezt tanúsítja a funkció bizonytalan statútuma is. E tisztségviselô nem tagja a kormánynak, semmilyen formában nem vesz részt a döntéshozatalban, nem rendelkezik semmilyen autoritással a miniszterek között, koldus módjára várja, hogy néhány információmorzsa a kezébe hulljon... Közben azonban ôt szidják az információáramlás akadozásáért. (...) Pedig nem Eugen Serbãnescu szóvivô, hamen a hallgatás törvénye borítja ki idegileg az újságírókat.

(Sorin Rosca Stãnescu: Legea tãcerii scoate din minti pe ziaristi! Nu Eugen Serbãnescu, Ziua, 1998. március 24.)

Korunk

Még nem sikerült hozzájutnunk a kolozsvári baloldali folyóirat, a Korunk márciusi számához, de hogy megjelent, azt abból sejtjük, hogy egy szerkesztôségi faxüzenetben kaptunk egy beharangozónak tetszô eligazítást. Eszerint a friss lapszám gazdasági súlypontú. Ami állítólag szokatlan. Merthogy a Korunk valójában mûvelôdési lap! Mi (másokkal egyetemben) eddig úgy tudtuk, hogy inkább afféle társadalompolitikai szemle, amely az elmúlt hét évtized "szocialista hagyományaira" alapoz. Tévedtünk volna? A márciusi Korunk a multinacionális cégek világmegváltoztató (nem világmegváltó!) tevékenységével, a globalizáció kérdéseivel, a prosperitás dillemáival foglalkozik - véljük kiolvasni a szerkesztô elôzetesébôl, aki mintegy "megnyugtatásul" Lengyel Lászlót idézi: "Az ún. nemzeti táborban sokan - azt hiszem, Romániában is - úgy fogják fel, hogy most meghódít bennünket egy külország valamilyen központja". Miért, talán nem így van? - kérdezzük, miközben végigpásztázzuk tekintetünkkel a világtérképet Washingtontól Moszkváig, Jeruzsálemtôl Strasbourgig. A Korunk e számában állítólag Lábody László az, aki "minden gyanút szétoszlat", mondván: "A nemzeti és a multinacionális szembeállítását nem érzem helyénvalónak". Hát... Egy likas garast nem adnánk a HTMH egykori elnökének eme megérzésére, aki szocialista állami hivatalnokból avanzsált egy dohányipari konszern ügynökévé, gyanúnkat eloszlatandó. Ettôl függetlenül tavaszi lendülettel ajánljuk olvasóink szíves figyelmébe a Korunk idei harmadik számát.

(nes)

Kelet-Nyugat

Ütések a szög fejére

1998. április 3-5. között szakmai konferenciát rendez Nagyenyeden a Romániai Magyar Újságírók Szövetsége. A gazdag és változatos napirend minden bizonnyal alkalmat ad arra, hogy a részvevôk újra, immár sokadjára átbeszéljék a romániai magyar sajtó ágas-bogas, ügyes-bajos dolgait. Az alábbi írás 1994 júliusában jelent meg a kis példányszámú, kevesekhez eljutott havi folyóiratban, a Kelet-Nyugatban, amely azóta a rossz kiadópolitika és a sanyarú hazai viszonyok miatt beszüntette megjelenését. A cikk újraközlésével azt kívánjuk illusztrálni, hogy az idô múlása mit sem változtatott a sajtószakma problematikáján, hiszen alig van idôszerûtlen mondata. Azt is meg kell jegyezni, hogy noha szándék és lehetôség lett volna a Kelet-Nyugat újraindítására, a Nagyváradi Ady Társaság ez irányú kezdeményezésének támogatását a MÚRE és a Sajtószaktestület még megtárgyalni sem volt hajlandó.

"Idén július 4. és 10. között az egyesület több napos találkozót szervez a publicisták számára. Szeretnénk tisztábban látni a hazai magyar sajtó perspektíváit, fölmérni, megbeszélni stratégiai feladatainkat." A Romániai Magyar Újságírók Egyesületének meghívójából idéztem a kezdô mondatokat, amely meghívót Kántor Lajos egyesületi elnök és Gáspár Sándor ügyvezetô elnök írt alá, s a Marosvásárhelyen mûködô iroda volt szíves eljuttatni "vezetô publicistáinkhoz", de nem csak, hiszen a Sepsiszentgyörgy melletti Árkosra szinte minden hazai magyar lapunk, tévé- és rádióstúdiónk fôszerkesztôje, képviselôje meghívást kapott - az más kérdés, hogy nem minden érintett tudott vagy akart megjelenni az igen kellemes környezetû találkahelyen. Pedig még egy közvetlenebb, személyesebb, baráti hangú toborzót-kérelmet is mellékeltek a típus-meghívóhoz a figyelmes szervezôk, amely ekként nyomatékosított: "Nagy szeretettel meghívunk a MÚRE nyári továbbképzô táborába, melynek tematikája: Van-e stratégiája a ROMÁNIAI MAGYAR SAJTÓNAK?"

Miért tartom fontosnak a kezdeményezés körülményeit részletezni e voltaképpen beszámolónak szánt, de végül - szinte látom - amolyan jegyzetfélévé hitványodó rövidke írásban? Hát azon egyszerû oknál fogva, hogy hovatovább már az is rendkívülinek, nagyszerûnek, felemelônek, sôt hírértékû szenzációnak számít - no persze, csak amolyan balkánzugi léptékekben -, ha valami létrejön, mûködik és ellátja feladatát, teljesíti önnön vállalásait, s ez a valami azon a bizonyos, oly sokat hangoztatott és annyit áhítozott, alulról jövô polgári kezdeményezésen alapszik. Mert a MÚRE ilyen és így jött létre. Légszomja van ugyan, mint mindennek, ami romániai magyar, de él és dolgozik.

Szakmai elôadások, viták, megbeszélések alkották az árkosi összejövetel egyhetes (zsúfolt!) programjának gerincét, hadd ne részletezzem ezeket. Ami a lényeges: kemény ütések mérettettek a szög fejére, nemigen kerülgette senki elkényeztetett macskaként a forró kását, hiszen épp nem olyan idôk járnak a hazai magyar, kétszeresen is sanyarú sorsú - mert kisebbségi és mert jobbára ellenzéki - sajtóra, hogy bármiféle mellébeszélésnek itt és most létjogosultsága lenne. Számosak a gondok, s addig a megoldásukra sem lehet gondolni, amíg komolyan és aprólékosan föl nem leltároztatnak. Kezdve például azzal, hogy szinte teljes egyetértésben sikerült kimondani: a média a rendszerváltással nem szabadult meg a cenzúrától, a régi politikait felváltotta a kétségkívül korszerûbb gazdasági. A kulturális sajtó meg egyenesen "fölösleges úri passziónak" nyilváníttatott abban az országban, társadalomban, ahol a kultúra szó hallatán legföljebb csak akkor nem nyílik ki a hatalmasok zsebében a bicska, ha bizonyíthatóan államilag szorgalmazott többségi nemzeti propaganda szolgálatába állítható. Már pedig az efféle népmûvelés meg az agymosás között alig egy paraszthajszálnyi a különbség, ha egyáltalán van...

De ne csak másokban, az objektív körülményekben keressük a hibát. "Sajtónk állapota nem éppen biztató, nemcsak hírei elkedvetlenítôek - errôl persze nem az újságíró tehet -, hanem formái is lehangolóak. A kérdezô kedv és állhatatosság azonban ígéretes. Akkor is, ha a válaszok újabb kérdéseket szülnek. A jól szerkesztett lap voltaképpen dialógus az olvasóval a világról - a hétköznapokról, a történelemrôl és behatárolt létünk ágas-bogas szövevényérôl. A párbeszéd akkor célratörô és értelmes, ha tájékoztat, ha gondolatokat gerjeszt, ha segít megérteni mindazt, ami körülöttünk és bennünk történik" - fogalmazott igen körültekintôen, hogy ne mondjam, kissé talán túl udvariasan is, Gálfalvi Zsolt. Mert amikor fején kellett találni a szöget, akkor már nem lehetett elhallgatni: igen-igen nagy hiányosságok vannak a képzés, az önképzés, a szakmai igényesség terén, sajtónk struktúrája elavult és merev, szelleme a kommunista sekélység nyomait viseli ma is magán, nyelvezete szintúgy. Az erkölcsi megtisztulás sem jön egyik napról a másikra, különösen akkor nem, ha olyanok bábáskodnak jövetele körül, akik nemrég még vedelték a bort, miközben vizet prédikáltak.

Közhelyszámba megy ma már - alig négy évvel a hatalomváltás után -, hogy órák alatt ellopott forradalmunknak egyetlen vívmánya él ma is: a mégoly viszonylagos sajtó- és véleményszabadság, a magyarul való szólás korlátozott joga és lehetôsége. Üröm az örömben: boldog-boldogtalan nyilvánossághoz juthat, élhet és visszaélhet vele. Arra méltatlanok és érdemtelenek árasztották el sajtónkat, leginkább talán az elektronikus médiumokat, amelyek a szereplésvágynak is nagyobb teret nyújtanak. Persze joggal kérdezhetik a dilettánsok: a régiek szolgalelkûsége miért bocsánatosabb a maiak harsány törtetésénél? Vajha egyszer szigorú szakmai kritériumok adnának zöld jelzést a pályán, s nem a szükség bontana törvényt a romániai magyar sajtóban!

S bár Farkas Árpád végül azzal ment el Árkosról, hogy "annyi stratégiánk van, amennyi volt", ennél azért valamivel biztatóbb a helyzet. Az átgondolt cselekvési program szükségessége, a túlélés technikájának kidolgozása, mint azonnali teendô, megfogalmazódott. Az utánpótlás képzésének mikéntje, hogyanja kialakult, e téren már beindult valami. A szabadelvû gazdaságpolitika, a piaci mechanizmusok elfogadása mellett szükségesnek látszik valamiféle eredményes közösségi összefogás, mert bár a sajtótermék áru is, az információáramoltatás szolgáltatás is egyben, de az anyanyelvi kultúra terjesztésének ügyét mégsem lehet pusztán a providenciára, a véletlenre bízni. Nem hinném, hogy a romániai magyar sajtó sorsa elválasztható nemzeti közösségünk sorsától. Ha az elôbbi létét veszély fenyegeti, az utóbbi szénája sem állhat valami jól.

Dénes László

-ezt én írtam-

A literatúra nyavalyái

Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny

Temesvári "szellemidézés"

Nem mindennapi teljesítmény a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny megyeközi szakaszára eljutni. Akik az elmúlt héten Temesváron mérték össze tudásukat, már túl voltak legalább két gyôzelmen. Legjobbnak bizonyultak iskolájukban, és egyik legjobbnak megyéjükben. Az esemény megnyitóján az öröm, a büszkeség mellett egy kicsit a verseny elôtti szorongás is belengte a levegôt. Érzôdött viszont a Bánság szelleme is.

- A tavalyi marosvásárhelyi verseny légkörét feszültté tették az ottani etnikai viszonyok - idézte lapunknak Szekernyés Irén tanárnô, a versenybizottság alelnöke. - Most a Temesvárra jött magyartanárok közül többen is mondták: mintha itt európaibb lenne a levegô. Mintha itt kevésbé lennének érvényesek az elôítéletek.

A megnyitóünnepségen Dumitru Ganã, Temes megye prefektusa, a díjkiosztáson Dan Surianu, Temesvár alpolgármestere köszöntötte a vendégeket. A román meghívottak fülhallgatón hallgathatták a magyar beszédek fordítását, a tanügyminisztérium nevében pedig magyar nyelvû meghívókat írt alá és küldött szét Octavian Sandu megyei fôtanfelügyelô. A hely szellemérôl szólt Bárányi Ferenc parlamenti képviselô is. Amint felidézte, Temesvár az évszázadok során többször is gazdát cserélt, de a várat bevenni soha senkinek nem sikerült. Falai alatt torpantak meg Dózsa és Bem seregei, e falak azonban nem állták útját annak a forradalomnak, melyet Tôkés László lobbantott lángra. A reményt, hogy Temesvárról ezúttal mindenki gyôztesen tér haza, immár Kiss Ferenc tanfelügyelô fogalmazta meg.

Feladatul szabott dicsôség

- Önkéntesen senki nem jelentkezik hasonló rendezvények szervezésére - jegyezte meg kérdésünkre Halász Ferenc, a versenynek helyszínt adó Bartók Béla Líceum igazgatója. - Mi azonban az idén túl sok kéréssel fordultunk a minisztériumohz, s válaszlépésként a minisztérium is megkért bennünket, legyünk házigazdái az eseménynek.

A vendéglátók ennek ellenére nem éreztették a kényszeredettség ízét. Sikerült mozgósítaniuk a megye magyar és nem magyar vállalkozóit, szervezeteit, képzômûvészeit, és megkereséseik nyomán még 28 egyéni támogató is a zsebébe nyúlt. Adományaikkal lényegében megduplázták a minisztérium e célra kiutalt összegét. Igy a vendégek civilizált körülmények között lakhattak, az ebédlôben még a narancs, a banán sem hiányzott az asztalról. Nem is panaszkodott senki a szervezésre. A látható, ízlelhetô bôségen túl a vendégek leginkább a házigazdák törôdését, körültekintését értékelték. Váratlan meglepetést csak egy váradi lány himlôs megbetegedése szolgáltatott.

Az évek során hagyománnyá vált, hogy a verseny a magyar nyelv és irodalom napjaivá terebélyesedjen. Ha már egy hétre összegyûltek az ország ifjú irodalomkedvelôi, kár lenne nem adni nekik alkalmat arra, hogy szavaljanak, vetélkedôkön is összemérjék tudásukat. Ezek természetesen a tantárgyverseny kiegészítô rendezvényei. Némiképp szórakozást is jelentenek. A VII-VIII. osztályos gyerekek spontán módon összeverôdött csapatainak magyartanáruk utánzása is versenyszám volt. A felsôsök csapatainak Bem tábornokot, Ferenc Józsefet kellett kibarkochbázniuk a vetélytársak bemutatása alapján. E vetélkedôkön az is kiderült, hogy - vérbeli irodalmárokhoz illôen - részvevôk és tanárok egyaránt hadilábon állnak a matematikával. Nehézséget okozott a csapatok pontszámainak összeadása...

A verseny hetében a Csiky Gergely Színház úgy játszotta végig idei repertoárját, hogy az elôadások kezdetét a vendégek programjához igazította. A szervezôk a Bánság nevezetességeibôl is ízelítôt nyújtottak. Helytörténész vezette a temesvári városnézést, autóbuszok vitték a diákokat és tanáraikat Nagyszentmiklósra, Bartók Béla szülôvárosába, s a Petôfi ôrnaggyá avatásának helyén állított szabadfalusi emlékmûvet is útba ejtették.

Évfordulós dolgozatok

Petôfi Sándor neve a versenytételekben is felbukkan. Születésének 175. és az 1848-as forradalom kirobbanásának 150. évfordulóján ez kézenfekvô volt. A tizedik osztályosoknak a Petôfi-év kapcsán fakadó gondolataikat kellett esszévé formálnuik, a "Lantom, kardom tiéd, óh szabadság" mottó alatt, és számukra az elemzésre kijelölt verset is a Petôfi-kötetbôl választották. A tizenegyedikeseknek a Jókai regényeiben ábrázolt reformkorról kellett dolgozatot írniuk. A felsô tagozatosoknak egyébként kétszer kellett megküzdeniük a fehér lappal. Egyik dolgozatukban egy megadott vers elemzése volt a feladat, másikban pedig esszét kellett írniuk megadott irodalmi témáról.

- Sok szép dolgozatot olvastunk - jegyezte meg Kozma Dezsô egyetemi tanár, a versenybizottság elnöke. - Minden évben minden évfolyamon néhányan kimagaslóan jó teljesítményt nyújtanak. Jó érzés tudni, hogy az egyetemen minden évben ott vannak az elsôévesek között a legjobb versenyzôk. Sokan azonban más pályát választanak. Természetesnek tartom, hogy az itt díjazott XI-XII-es diákoknak - ha nyelv szakra felvételiznek - nem kell magyar iodalomból vizsgázni. Az egyetem megajánlja számukra a tízest.

A mérhetetlen mértékegysége

- Ez nem kreativitásverseny, hanem tantárgyverseny - fogalmazta meg Mészáros Ildikó temesvári tanárnô, a végzôs diákok dolgozatainak kiértékelésén, majd hozzátatte: - Anyagismeretrôl, irodalomértésrôl kellett volna számot adni. Nem tudtuk értékelni azokat a dolgozatokat, amelyek nem szigorúan a tárgyról szóltak.

Az érvelés logikus, mégis felvetôdik a kérdés: nem épp az irodalom lényegétôl rugaszkodik-e el az, aki csak a tárgyi tudást kéri számon, és érzéketlen a dolgozatok irodalmi értéke iránt? A versenybizottság elnöke is úgy vélte, itt nem elég, ha valaki a megtanult tananyagot adja vissza, de az sem jó, ha a dolgozatban alig látszik, hogy szerzôje találkozott a mûvel. A két véglet közti határt, az egészséges középutat azonban ki-ki saját érzése szerint szabja meg. A versenyzô értékítélete pedig csak szerencsés esetben egyezik meg a dolgozatjavítókéval.

- Nem született meg az elbírálás egységes kritériumrendszere - panaszolja Ömböli Irma kolozsvári tanárnô -, a gyermekek pedig nem tudhatják, mit várnak el tôlük. Ez sokszor keserû csalódások forrása.

Az értékelés kérdése egyébként nem csak a tantárgyversenyen osztja meg a magyartanárokat. A felgyorsult, elhidegült világban nem ritka, hgy magyarórán is tesztlapokon ellenôrzik a diákok felkészültségét.

- Matematikai módszerekkel is mérhetô, hogy tudja-e a diák, mi az anekdota, mi az óda - jegyzi meg kérdésünkre Szekernyés Irén, a versenybizottság alelnöke. - A tesztlapról is kiderül, hogy a gyermek felismeri-e egy megadott versrészletben a metaforákat, a hasonlatokat, sôt azt is, hogy tudja-e, azok milyen hangulatot keltenek, milyen szerepet töltenek be a szövegben.

Kozma Dezsônek, a bizottság elnökének errôl más a véleménye. Szerinte sok magyartanár visszaél a tesztlapok adta lehetôséggel, és szárazzá, merevvé, embertelenné, érzés nélkülivé teszi az irodalmat, ami épp azért született, hogy az ember lelki világára hasson. Az irodalomoktatás célja, hogy az olvasásra, a szép igényére szoktassa a gyerekeket, fejlessze beszéd- és fogalmazáskészségüket. Melyik órán gyakorolhatnák az írást, a beszélgetést, ha már az irodalomórák sem nyújtanak erre lehetôséget? - tette fel a kérdést.

- Nem is lehetett volna ennél jobb alkalmat találni arra, hogy Erdély magyartanárai megutálják egymást - jegyezte meg egy tanfelügyelô a dolgozatjavítók termébôl kijövet. A javítók szubjektív értékítélete és a részrehajlás között tudniillik nincs határozott választóvonal. Igy a diákok versenyét a tanároké követi. Ez utóbbiban nem ragasztják le a versenyzôk nevét, a harc szemtôl szemben zajlik. A részrehajlás gyanúját az sem oszlatja el, hogy elvileg senki nem javíthatja saját dolgozatát. A tét nagy. A végzôs diákok dobogós helyezése egy félig kitöltött belépôt is jelent az egyetemre; Andrei Marga miniszter pedig érdemfizetést ígért azoknak a tanároknak, akiknek a tanítványai országos tantárgyolimpiát nyernek. A Temesváron született eredmények ellen hét versenyzô nyújtott be óvást, a sorrend azonban nem változott.

Csoportos magány

Talán elôször történik meg a magyar olimpia történetében, hogy a versenynek olyan nyertese is van, aki román iskolában tanul. A temesvári Ambrus Réka, a román tannyelvû Ion Vidu Zeneiskola diákja a hetedik osztályosok versenyében diadalmaskodott. Amint kérdésünkre elmondta, hatodiktól iratták át a szülei a román iskolába, és azóta magánórákon tanulja a magyar nyelvtant és irodalmat.

- Nem értem, miért olyan fagyos mindenki - fakadt ki a hét vége fellé egy tizenkettedikes temesvári lány. - Lejárt már a verseny, ideje volna felengedni. Én megpróbáltam barátkozni, kapcsolatot teremteni, de nem sikerült. Keserû tapasztalatokat gyûjtöttem.

A záróbulin és az azt megelôzô teadélutánokon sok magányos, zárkózott fiatalt láttam. Üldögéltek a tornaterem matracain és cigarettáztak, mindaddig, amíg egy tanárnô hamuzókat nem hozatott a foyosóra, és a tûzveszélyre való hivatkozással ki nem utasított ôket.

Sokan tértek úgy haza Temesvárról, hogy nem kötöttek új ismeretségeket, egy hét alatt csak azokkal beszélgettek, akiket már korábban is ismertek.

Gazda Árpád

Díjazottak

VII. osztály: Ambrus Réka (Temesvár), Demeter Zsuzsanna (Csíkszereda), Pota Sára (Újzimánd), Kiss Gizella (Jobbágytelke), Wagner Edit (Zilah).

VIII. osztály: Kiss Katalin (Torda), Pakó Endre (Kovászna), Soós Eszter (Marosvásárhely), Ádámos Judit (Marosvásárhely), Geréb Miklós (Ákos), Kastal Zsuzsa (Csíkszereda).

IX. osztály: Fekete Adrienn (Csíkszereda), Fodor Kiss Ildikó (Kolozsvár), Bartha Zonga (Sepsiszentgyörgy), Hochbauer Mária (Szecseleváros).

X. osztály: Keszeg Anna (Kolozsvár), Kónya Klára (Marosvásárhely), Burus János Botond (Csíkszereda), Adorjáni Zsolt (Kolozsvár), Szabadi Zsolt (Marosvásárhely).

XI. osztály: Erdôdi László (Zilah), Simon Boglárka (Kolozsvár), Csibi Margit (Székelyudvarhely), Bánházi Emôke-Csilla (Margita), Rencsik Imola (Nagyvárad).

XII. osztály: Dregus Ágnes (Sepsiszentgyörgy), Simon Ágnes (Sepsiszentgyörgy), Baricz Ágnes (Sepsiszentgyörgy), Ferencz Anna (Csíkszereda).

Tanítóképzô: Salamon Bíborka (Kézdivásárhely), Görög Hajnalka (Marosvásárhely), Blos Jáni Melinda (Marosvásárhely), Incze Tünde (Kézdivásárhely).

A dobogósok és dicséretben részesültek mellett szinte mind a 165 részvevô kapott valamilyen különdíjat, elismerést, jutalmat, hála a verseny önzetlen támogatóinak.

lehúzott rolók

Üzenet az Árvához suszterájból

Egy kormány, amelyik a választások elôtt a polgári középréteg kialakításáról beszélt, a kis- és közepes vállalkozások támogatását jelölte ki fô célul, a magángazdálkodók megerôsítésérôl szónokolt, most, hogy hatalmon van igencsak keveset tesz mindezek megvalósítása érdekében. Sôt akkora adókkal, illetékekkel sújtja ôket, amelyek veszélybe sodorják egyszerû létüket is.

A mûhely parányi. Két lépés jobbra, kettô balra. Öreg ház eleje, rolós ajtóval az utcára, kis kijárattal egy szalagnyi udvarra. Hátul még néhány szoba ablakfájáról pereg a porló festék. Valaha úri háza lehetett Bukarestnek, az idô azonban lekoptatta róla a vakolatot, megszürkítette falait, s a közeli betonépületek tövében töpörödöttnek látszik. Sokáig egy vén cipész kalapálta itt a lábbelikre az új talpakat, de a fordulat után közvetlenül örökre letette a szerszámot; elárvult az Árvához címzett suszteráj. Egy szép napon azonban valaki újból felhúzta a rolót. Alacsony növésû, jókedélyû, olyan ötvenes éveit taposó férfi az illetô, ô vette kézbe megint a kapalácsot és folytatta a lábbelik javítását ott, ahol az öreg abbahagyta. A régi cégtáblát azonban nem cserélte le, pedig festetett újat, díszeset, rajta a nevével: Fritz Géza. De valami mindig közbejött, úgyhogy most is ott áll a falnak támasztva. Annyit változtatott csupán, hogy az összegyûlt teherautónyi szemetet elvitette, a pókhálókat leszedte, a mûhelyt kitakarította, a szerszámokat rendbe rakta, a ház elôtti útszakaszt megseperte. A nap minden órjában sûrû itt az ajtócsapkodás, bent pedig igencsak szorgoskodik a mester.

- Munka van, ideszoktak a kliensek, mert tudják - ezt dicsekvés nélkül mondom -, jó munkát végzek, rendbe teszem a legelkopottabb cipôket is. Apám suszter volt, ô hagyta rám e mesterséget és az intelmet, hogy fiam, javíthatatlan lábbeli nincs, csak a szakmát nem ismerô mester - meséli a mûhelyt újranyitó iparos. A Brassóhoz közeli Krizbáról vándorolt idáig, megvásárolta a házat, mert "az Északi pályaudvartól nem messze, jó helyen áll", a gázt is bevezettette, talpnakvalót szerzett és elkezdett dolgozni.

- Gondoltam, a vállalkozások kora jön, becsülete lesz a munkának, élni hagyják a iparosembert. Anyámat Krizbán hagytam, a feleségem már rég elment szegény. Igy a gazdaságot a testvéreimre bíztam, jómagam meg lejöttem Bukarestbe cipésznek. Azt forgattam a fejemben, hogy szorgos munkával egy kis tôkét gyûjtök össze, majd kibôvítem a vállalkozást, a hátsó szobákban is mûhelyeket rendezek be.

Amíg beszél, jár a keze. Megszokhatta, hogy munka közben sem hallgat, mindig akad egy-két nyugdíjas, aki betér ide néhány szóra. Csak néha-néha pillant fel.

- Az elején bejött a számításom. Ideszoktak a kliensek, munka volt bôven, s bár kevesebbet kértem, mint a körnénykbeli suszterek, csak bejött az az összeg, amibôl élni, gyarapodni lehetett.

Hét végén szaladt haza Krizbára, szétnézni a gazdaságban, elintézni az ügyeket, aztán rohant vissza a kis mûhelybe, hogy minden hétfôn idôben nyisson.

- Már azt latolgattam, hogy néhány munkással cipôkészítésbe kezdek, de a tavaly mindent megfordított a sors.

Amikor esztendô végén meghalt az édesanyja, már igencsak meg kellett néznie, mibôl temetteti el. A gondok korábban kezdôdtek. Évkezdetkor egy pénzt követelô cigánybanda két tagjával még elbánt, az állami adókkal, illetékekkel azonban már nehezebben hadakozhatott. Amikor a két cigány megtámadta, keze ügyében volt a kalapács, használta is jó nagy lendülettel. A két merénylôt rendôrkézre adta. Az is igaz, hogy késôbb a környékbeli cigánysággal jó viszonyba került, nem egyszer talpalta meg csekélyke fizetségért a cipôjüket, úgyhogy ezek kihirdették: velük gyûlik meg a baja annak, aki Gézát még egyszer megtámadja. Azóta ilyen váratlan vendége nem is volt. Másfajta igen.

- Anyám úgy ment el szegény, ahogy élt. Szerényen.

A temetésre érkezett haza a fia Kanadából. A messze földrôl jött legénynek azonban semmi sem tetszett, amit az apja körül látott. "Apám, magának öregségére elment az esze, hogy itt ül Bukarestben és semmiért dolgozik" - dorgálta jóindulatúan.

A "semmi" havi 500-600 ezer lej. Ennyi marad a jövedelembôl miután kifizet minden adót, illetéket. Tengôdni elégséges, élni nem, vállalkozásfejlesztésre pedig még gondolni sem mer. Meggyérültek a szülôfaluba való hazaruccanások is. Amikor errôl beszél, az asztalfiókhoz lép és a szavait igazoló papírokat vesz elô.

- Tavaly jövedelmi adót 2 300 000 lejt fizettem. Meg sem nézték, hogy mennyi a bevételem, azt mondták ennyi a taxa, ha nem pengetem le, nem dolgozhatok tovább. Mit tehettem volna mást, fizettem.

Idén már megkapta a felszólítást, a tavalyinál 700 ezer lejjel kell többet adnia az államnak. De ha csak ez lenne. Kiszerelte egy öreg mosógépbôl a motort, erre köszörûkövet rakott, hogy könnyítsen a munkáján. A fiskálisok mindjárt ott voltak és havi újabb 400 ezer lej kifizetésére kötelezték.

- Azt állították, hogy a mosógépmotor olyan, mintha segédet vettem volna föl. Még jó, hogy nem büntettek meg miatta.

De meg sem pihenhetett, máris újabb hivatalos emberek kopogtattak az ajtaján.

- Valamiféle egészségügyi rendôrségtôl jöttek, mondván, hogy 500 ezer lej illeti ôket. Hogy ezek mit csinálnak, nekik miért kell fizetni, számomra milyen szolgáltatást nyújtanak, azt mind a mai napig nem tudom.

Apropó, szolgáltatás. A csap szárazon árválkodik, a vizet a szomszédból hordja mosdásra, mosásra, fôzésre, ivásra. Ennek ellenére a szomszédoknál háromszor többet fizet "vízszolgáltatásért", mert vállalkozó, mûhelye van.

- Irtam erre egy kérvényt, hogy jöjjenek, hegesszék be véglegesen a vízvezetéket, hiszen semmiért viszik el a pénzt.

És még ehhez jön az ugyancsak feláron számlázott villany, a már hetek óta süket, de még így is pénzbe kerülô telefon és a szemét, amelyet csak nagy ritkán visznek el.

- Már azt sem tudom, mennyi adót fizetek, mindig megjelenik egy fehér galléros, hogy ô valamit számláz. Ja igen, nem szóltam a gázról, az is pénzbe kerül, meg a nyersanyag, a fonal, a szeg, a talp. Semmit sem adnak ingyen. Reggeltôl estig hajtok, hogy valamiképpen megéljek.

Mérgelôdik a mester, akkorát ránt a varrózsinegen, hogy félô, mindjárt elszakad.

- Még próbálkozom tavaszig, s ha nem megy, én is bedobom a törülközôt - jelenti ki határozottan.

- Azután majd Krizba felé veszi az útját? - kíváncsiskodom. Elôbb nagy szemeket mereszt, majd legyint.

- Hát, gondolja, a gazdának jobban megy a sora? Nem tudom, hogy milyen parasztpárti ez a szemüvegesen is rövidlátó miniszterelnök, de annyi bizonyos, nem a szorgalmasan dolgozók mellett hadakozik.

Hogy ilyen szépen kibökte a mondatot, nekem válik kérdôre a pillantásom. Nem egyszer, nem kétszer jelentette ki, hogy nem politizál. Látva ezt, plajbászt vesz kézbe, hogy számokkal bizonyítsa: gazdálkodni sem érdemes.

- Tudja, miért nem kérnek az emberek abból az ötven hektárból, ami járna? Mert sem pénz, sem munkaeszköz, sem munkáskéz nincs, amely megdolgozná. Még jó, ha a már kiosztott területen földbe kerül valamiféle vetômag.

- Krizbán sok állatot tartanak - makacskodom a vita kedvéért. Dôlt számok kerülnek egy papírlapra, amely szerint egy bivaly vagy egy tehén után 400 ezer lejt kell fizessen, egy szamár 300 ezer, a juhai - ebbôl tizenkét darab van - egyenként 200 ezer lejébe kerül, még a tyúkok, kakasok és récék darabjáért 30 ezer lej az adó.

- Na, most húzzuk alá és adjuk össze, mit nyúz le az állam a gazdáról. Hát józan észre vall, ha valaki ilyen összegeket állapít meg? Inkább elmegyek a piacra és 30 ezer lejért vásárolok egy tyúkot, akkor is jobban járok, mert nem etetem, nem ügyelek rá és nem gondozom. Legalább ezt a pénzt megtakarítom.

Ha már ilyen parasztmatematikába kezdtünk, visszatértünk a földek körüli gondokra.

- Osztogatják azokat a kuponokat. Nagyobb az utánajárás, mint az értéke, hiszen majdnem semmit nem vehetsz érte. Ha egy hektárt föl akarsz szántani, be akarsz vetni, akkor több száz ezer lejjel ki kell ezt egészítened. Honnan veszed ezt a pénzt? Jobban jársz, ha a kupont eladod, az tiszta összeg, amiért vásárolhatsz néhány kupa bort.

Tovább erôsködöm: mégis kapnak valamit ellenszolgáltatás nélkül! Ingerülten zárja le a vitát: - Nem kell, uram, senkinek a kupon, de a föld sem, hacsak néhány parlamenti nagykolompos nem így akarja visszaszerezni a birtokát, és a parasztokkal takarózik.

A tejbegyûjtésrôl is egy kalkulussal mondja el a véleményét.

- 1500 lejért veszik át literjét. Egy kiló széna pedig ennek háromszorosába kerül. Ha pityókát is etetek az állattal, akkor ennek 2000-3000 lej kilója. Széna pedig naponta 10-15 kiló kell egy tejelô állatnak, de ezt is meg kell hinteni valami táppal. Kérdem én, mennyibe kerül nekem egy liter tej és mit nyerek rajta?

Olyan mozdulattal dobja be a ceruzát az asztalfiókba, mint aki szerint tiszta sor: a gazdálkodásnak sincs jelene, a jövôrôl nem is beszélve.

- Hát, így néz ki a szónoklatokban oly sokat hangoztatott nagy támogatás. Ettôl várja az a rövidlátó miniszterelnök, hogy felélénküljön a kisvállalkozás, a mezôgazdaság.

Mindezekre válaszul szeretnék valami lelkesítôt mondani, hogy majd, a jövôben, amikor a piacgazdaság kialakul, jobb lesz, de nem engedi, szavamba vág.

- Ha azt mondom, hogy Ceausescu alatt sem volt ennyi szegény falun, elhiszi? A rákfene akarja vissza azokat az idôket, s fôleg és nem, aki mint félig német, félig magyar kisiparos igencsak szorult helyzetben voltam, rámjárt a rúd. A tény azonban tény, ma is megölik a kisiparost, megfojtják a gazdát, aztán még gazdasági fellendülést akarnak. Mi, kisvállalkozók még fizetjük az adót valamiképpen, de nem sokáig. Akkor aztán a kormány mind matarászhat az emberek zsebében, semmit nem vesz ki onnan - ingatja a fejét, sóhajtozva. A fiam után megyek, uram, a fiam után. Ha itt nem lehet becsületes munkával megélni, akkor oda megy az ember, ahol ennek tisztelete van. Maradjon itt, aki lopja a pénzt, én nem az vagyok. Nehezen jön, hogy elinduljak, de ez lesz a vége.

Nézem a kis mûhelyajtót. Még nyitva. Bent még kalapál a mester. De arrébb már lehúzott rolókat zörget a szél.

Román Gyôzô

teatrum mundi

Budapesti színházi kínálat

Van mibôl válogatni

Mit nézhet meg Budapestre látogató hazánkfia, akinek fontosabb a kulturális csemegézés, mint például a bolhapiaci adsza-nesze? Ha felütjük a Pesti Mûsort, illetve a Pesti Est címû heti programkalauzokat, meglepôen bô a felhozatal. Közel negyven színház (állami, illetve alternatív társulatok), operaház, operettszínház, különbözô rendezvények, klasszikus és modern zenei hangversenyek, kiállítások; harminchat mozi, némelyik több termes, no meg videoklubok ömlesztik megállás nélkül az ínyencfalatokat.

Ottjártamkor, jócskán benne már a folyó évadban, inkább a színház által nyújtott lehetôségeket használtam ki. Be kell vallanom: nehéz volt a választás! Úgy döntöttem, hogy eltérô mûfajú produkciókat fogok megtekinteni, különbözô társulatoknál.

Az R.S.9. Stúdiószínház pincetermében rendhagyó elôadást láttam. Az Éjszakai Színház vendégjátékaként Giuseppe Tornatore Puszta formalitás címû filmjének forgatókönyvét játszták Vajdai Vilmos rendezésében. A filmben Gérard Dépardieu és Roman Polanski alakítják a fôszerepeket. Rövidre fogva: egy befutott író és egy rendôrfelügyelô közötti roppant feszült szellemi párviadal képezi az elôadás gerincét. A pincehelyiséget rendôrségi vallatókamrának képezték ki, tévémonitorokkal felszerelve, amelyeken élôben láthatjuk mindazt, ami a falakon túl történik. A nyomasztó rendôrségi miliô jó adag pluszfeszültséggel tetézte a kegyetlenül naturalisztikus játékot. Vallai Péter (felügyelô) figyelmesen fokozta szerepét. Hajdu István (alkalmam volt látni néhány évvel ezelôtt Marosvásárhelyen, az Európai Színifôiskolák és Akadémiák Találkozóján) pedig sikereibe beleháborodott, lószemüveggel járó-kelô írót (Onoff) alakított. A filmtôl eltérôen az elôadás csupán a Formalitás címet viseli.

Az R.S.9. Stúdiószínház mûsorán tartja Örkény István Tótékját, Milne Micimackóját, Móra Ferenc Kincskeresô kisködmönét, Szabó Magda Tündér Laláját, Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyokját, Anski Dybukját valamint Ödön von Horváth Kasimir és Karolinejét.

Mindannyiunk, elsôsorban az erdélyiek kedvence, a Fôvárosi Operettszínház "teljes gôzzel" mûködik. Látható A muzsika hangja, az Evita és a többiek musical-est, a Valahol Európában, a Csárdáskirálynô, a Luxemburg grófja, A víg özvegy, a Cigánybáró (németül), valamint az Erzsébet királynéról szóló Elisabeth. A színház legújabb produkciója Kálmán Imre A Montmartre-i ibolya címû nagyoperettje. Jule Styne-Bob Merill Van, aki forrón szereti musicaljét volt alkalmam látni Kerényi Miklós Tibor rendezésében. A szövegkönyv, beleértve az elôadást is, hûen követi az azonos címû filmvígjáték cselekményét. Joe és Jerry, a két munkanélküli zenész, két gengszterbanda fegyveres összetûzésének tanúi, menekülésképpen beállnak egy hölgyzenekarba, természetesen lányoknak öltözve. S ezzel elszabadul a pokol, a fordulatok, gegek pokla. Kaszás Attila és Szolnoki Tibor alakítják a kettôst, pazar humorérzékkel. Fésûs Nelli Virága eltér a Marylin Monroe típustól, Balázs Péter jól poentíroz Osgood Fielding szerepében. Kitûnô a tánccsoport! A színpadkép egyszerû és könnyen kezelhetô - van ott garázs, chicagói városkép, vonat, hálókocsi, Ritz hotel, motorcsónak. Háromórányi kikapcsolódás, idôbeni utazás a szesztilalom bolondos éveiben.

A Budapesti Kamaraszínház három teremben tartja elôadásait, úgy mint az Ashbóth utcai Kisszínpadon, Józsefvárosban és a Shure Stúdióban. Igényes mûsorpolitikáról tesznek tanúbizonyságot. Ime néhány cím: a Bánk bán '96 Katona József nyomán, a Haláltánc Strindbergtôl, a Hamlet, dán királyfi és a Sok hûhó semmiért Shakespeare-tôl, A lázadó Füst Milántól, a Sirály (Madárkák) Csehovtól, a Vértestvérek Willy Russeltôl, a Volt egyszer egy kupleráj (Texasban!) country-musical, aztán a Hajlam Martin Shermantól, az Amit a lakáj látott (a kulcslyukon át) Joe Ortontól stb. stb.

Két angol darabot sikerült megnéznem, kiváló rendezésben. John Pielmeier színmûvének témája csecsemôgyilkossággal kapcsolatos. A tiszta apácanövendék - Ágnes - követte el a borzalmas tettet. Mivel nem ismert még férfit, a fogantatás körülményeirôl sem tud semmit, Ágnes szeplôtelennek tartja magát. Izgalmas nyomozás indul el egy pszichiáternô segítségével, Ágnes elmeállapotát kivizsgálandó. Mivel magyarázható a szokatlan jelenség? Létezik-e racionális érv, avagy csoda történt? A fôhôsnô ténylegesen Isten Ágnese? Valló Péter rendezô fekete tüllfüggöny mögött játszatja el a visszatérô, múltbéli jeleneteket. Látható, amint a Doktornô ki akarja forgatni Ágnest hitébôl, mivel azt tartja, hogy amit a logikában nyertünk, elveszítettük a hitben. Egri Kati Doktornôje gyûlöli az apácákat, bizonyára van is oka rá. Hármas út elé állítja Ágnest: börtön, diliház, esetleg felmentés. Ankétja felszínre hozza Ágnes gyerekiszonyát, megerôsíti félelemérzetét. A tudomány és hit párviadalát írta meg John Pielmeier. Az Isten Ágnese - a fôiskolás Szabó Viktória - megdöbbentô hitelességgel alakítja a fantasztikusan nehéz, komplex figurát. Tímár Éva Fônöknôje védôszárnya alá veszi Ágnest, ellenszenvvel viseltet a Doktornô iránt. Mindhármójuk játéka színészi bravúr, Valló elôadása roppant feszült légkört teremtô és együttérzést kiváltó.

Harold Pinter egyrészes komédiája mai sztori. Jól szituált házaspár mindennapjaiból láthatunk egyet. Úgy tûnik, hogy tízévi házasélet után valami meglazult Richard és Sarah között. Míg Richard üzleti ügyeit bonyolítja, beleegyezésével (!) Sarah szeretôt fogad közös lakásukon. Kiderül idôközben, hogy Richard sem tölti délutánjait a munkahelyén. Szerelmi négyszög lenne? Pinter lerántja a leplet: délutánonként Richard marcona szerelôként érkezik haza, ahol Sarah szexi szerkóban, nemi vágyaktól fûtötten várja ôt. Ilyen körülmények között zajlik a napi coitus. Kiderül, hogy csakis újítással, korszerû szexuális arzenál bevetésével tartható fenn a házastársi kapcsolat. Almási-Tóth András fôiskolai hallgató vizsgaelôadására felkérte Újvári Zoltánt (Richard), Egri Mártát (Sarah) és az ugyancsak fôiskolás Pindrech Csabát (John, a tejkihordó legény) a szerepek eljátszására. A díszlettervezô Kentaur játéktere egy nappali, bárpulttal, tévével, fotelekkel.

A Vígszínház Váci utcai "leányvállalata" a Pesti Színház. Nagy rendezôk híres drámaírók mûveiben tehetséges és ismert színészeket szerepeltetnek. Gothar Péter Molière Dandin Györgyét, Valló Péter Shakespeare Ahogy tetszikjét, Hegedûs D. Géza Trembley Sógornôit, Rudolf Péter Osborne Dühöngô ifjúságát, Tompa Gábor Mrozek Tangóját, Marton László McNally Mesterkurzusát ültette színpadra. A Dés-Geszti-Békés szerzôhármas zenés játéka Kipling regénye nyomán óriási siker a Pestiben. Hegedûs D. Géza rendezô hosszú sorozatot megért ezzel az elôadással a Szent István körúti Padlással együtt. A dzsungel könyve rituális tánccal, majomparádéval, fülbemászó dalokkal feldúsított, nem csupán gyerekeknek ajánlott elôadás. Emlékezetes marad Kútvölgyi Erzsébet mint Bagira, továbbá Reviczky Gábor Balu, Méhes László Ká, Szervét Tibor Sír Kán, Danyi Krisztián Maugli szerepében. Két kis epizód még emlékezetesebbé tette számomra ezt a Dzsungel könyvét, éspedig a gyerekek replikái a terembôl ("Nézd meg, igazi kése van!"),valamint egy baleset, amikor elôadás közben lángra lobbant a díszlet. Méhes László higgadt közbelépésének valamint a mûszaki személyzet szakavatottságának köszönhetôen percek múltán folytatódhatott az elôadás.

Nem hagyhatom ki a Budapest Bábszínházat sem. Itt A dzsungel könyve, Leander és Lenszirom, Meseláda, Pinocchio, Árgyélus királyfi, Légy jó mindhalálig, Hófehérke, Misi mókus vándorúton, Óz, a nagy varázsló címû produkciók várják a gyerekeket, a Második nekifutás, Szent Sebestyén vértanúsága a felnôtteket. Ottjártamkor a L'art pou l'art Társulat Winnetou elôadására két héttel elôre sem lehetett jegyeket kapni. Az intézmény harmadik emeleti Játszó-terén Mozart Varázsfuvoláját adták, amely eltér a szokásos bábelôadásoktól. Operaházi belsôt képeztek ki zenekari árokkal, díszpáholyokkal, sziporkázó csillárral. Gongütést követôen bábuk foglalnak helyet a páholyokban, beülnek a zenészek, meghajol a karmester, s elhagzik a nyitány. A zenekari bábuk hangszereikkel tökéletesen mozognak, úgyszintén a karmester s a "hivatalos" vendégek. Majd felgördül a függöny s kezdôdik a tulajdonképpeni Varázsfuvola. Felvételrôl énekel Ágai Karola, Gregor József, László Margit, Réti József, Csengery Adrienne, Melis György. Színvonalas, félig gyerek - félig felnôtt elôadás a javából. Megszívlelendô kezdeményezés lenne Erdélyben is: az a néhány magyar nyelvû bábtársulat lassan-lassan beavatná a gyerekeket ebbe az igényes mûfajba, esetleg megszeretettnék velük az operát.

A Színház- és Filmmûvészeti Fôiskola Vas utcai Ódry Színpadán Szinetár Miklós osztályvezetô tanár Brecht-Weill Koldusoperáját ültette színpadra diákjaival, Csiszár-Fejes-Presser Jó estét nyár, jó estét szerelem címû zenés darabját vitte színre Marton László osztályával, Zsámbéki Gábor diákjai Kiss Csaba vezetésével Erdmann Öngyilkosát játsszák, novemberben pedig Feydeau Hagyjál békén! címû komédiáját Máté Gábor koncepciójában. Babarczy László osztálya két egyfelvonásos darabot vitt közönség elé, végzôs diákok rendezésében. Szép Ernô Májusa kapcsán Léner András századeleji légkört teremt a színpadon, a híres pesti Ligetet igyekszik színpadra komponálni, életképeket látunk felvillanni: álmodozik a virágárus lány, a boy, a katona, de az öngyilkos is. Igy talál egymásra az élni akaró lány (Majsai Nyilas Tünde) és az ellenpontba helyezett öngyilkos (Fesztbaum Béla). Gogol komédiája amúgy hemzseg a hamiskártyásoktól. Tóth Miklós igazi gogoli hangulatot teremtett, néhol a Revizor légköréhez közelítve. A Kártyások - igazi Európa a fôiskolás színészpalántáknak.

A Kolibri Színház közösen a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola színházával bemutatták Singer A krakkói úriember címû novellája nyomán A különös látogató folklorisztikus, zenés-táncos elôadást Balla Margit dramatizálása nyomán. Életképeket láthattunk egy haszid falu életébôl, szefárd és haszid dallamokkal, tánccal, bábokkal. Kulka János fôszereplésével nagyszámú gyerek és fiatal vesz részt a produkcióban. Közremûködik a Hey Band zenekar. A Javne Színház célja a zsidó kultúra megismertetése, immár hatodik éve tevékenykednek. Nagy megtiszteltetés ennek a mûkedvelô csoportnak, hogy a Radnóti Színház mûvésze elvállalta a fôszerep eljátszását.

A Katona József Színház a milánói Piccolo Teatro, a barcelonai Llure, a pôárizsi Odeon, a düsseldorfi Schauspielhausteater, a londoni Cheek by Jowl, valamint a bukaresti Bulandra társulatokkal tagja az Európai Színházak Egyesületének. Úgy néz ki, hogy nemsokára a kolozsvári Állami Magyar Színház is tagja lesz ennek a rangos színházi szervezetnek. A Kamarában századeleji hangulatot, pontosabban magyarországi, leszûkítve a kört, budapesti tizes-huszas éveket idézett fel Benedek Miklós kamra-kabaréja Gábor Andor nyomán. Címe: Mit ültök a kávéházban? Na, nem valami fényes helyiség! Itt ücsörögnek az újságírók, akik a híres "la belle époque" színes életét, éveit örökítették meg cikkeikben, írásaikban. A kor humoros írásait, újságcikkeit dolgozta fel Gábor Andor, ezáltal feltérképezve a társadalom keresztmetszetét is. A kávéház nem lexikon - ám árnyalataiban majdnem eléri egy ilyenszerû gyûjteményes munka kvalitásait. Furcsamód vagy mégsem, a gazdasági helyzetkép egybevág a maival; a produkció fájdalmasan idôszerû, emiatt a humortöltet többlettel gazdagodik. Horgas Péter színpadképe sokatmondó és ötletes: a zsöllyét a színpadra helyezte, a kávéházi enteriôrt a zsöllye helyébe, hátul megnyitotta a teret s így, széngrafika segítségével, az Andrássy úti promenádot hozta be az elôadásba. Említést érdemel Stohl András színmûvész koreográfiája és a hét szereplô: Szirtes Ági, Kiss Eszter, Horváth Lili, Szacsvay László, Fekete Ernô, Takátsy Péter, Hollósi Frigyes. Három idôs takarítónô áll Werner Schwab német drámaíró színmûvének homlokterében. A bigottan katolikus Erna (Pogány Judit), az élveteg Grete (Szirtes Ági) és a többé-kevésbé félkegyelmû Mariedl (Csákányi Eszter). Erna másodkézbôl vásárolt tévéjét ülnek össze megünnepelni. A Szent Péter térrôl II. János Pál pápa miséjét közvetítik, amint Erna mondja: "az urbi et orbi Péter térrôl", békesség árad a szobába. Aztán terítékre kerülnek az égetô problémák, a mindennapi témák: spórolás, élelem beszerzées, nemiség, bûnök, bûnözés, családi ügyek-bajok. Szókincsük sokkoló lehet bizonyos beállítottságú nézôréteg számára. Társalgásuk túllépi a realitás határait; kimozdul sarkából a világ, a tér (Khell Zsolt díszlettervezô ötletes kivitelezése tetézi az illúziókeltést), majd elszabadul a pokol. Horrorisztikus megoldásokkal zárul a tragikomédia.

Ismét a figyelem gyújtópontjába került a Radnóti Színház. Az elmúlt évadban a színikritikusok díjaiból három került a Nagymezô utcai társulathoz. A repertoárból Vajda Katalin Anconai szerelmesek címû igazi olasz zenés komédiáját, Molnár Ferenc A jó tündérét, Paul Portner Hajmeresztôjét, George Tabori Mein Kampfját és Intrijét, a Máté, Márk, Lukács és János evangéliumaiból összeállított Jézus-életrajzot, Albee Nem félünk a farkastólját emelném ki. Kikoptak az érzések-érzelmek a Valló Péter által láttatott Ványa bácsi szereplôibôl. Felborult az élet rendje, amióta megérkezett Szerebrjakov. Csehov világa távolról sem egy életunt embereket felmutató/vonultató panoptikum. Mozgalmas, pergô életet élnek midannyian. Csupán önmagukkal nincsenek kibékülve. Valló (a legjobb rendezés díja) színészközpontú elôadásában Kulka János (Ványa bácsi), Bálint András (Szerebrjakov), Kováts Adél (Jelena Andrejevna), Schell Judit (Szonja, a legjobb nôi mellékszereplô díja), Szervét Tibor (Asztrov, a legjobb férfi mellékszereplô díja) és Koós Olga (Marja Vasziljevna) szerepel bravúrosan. Gogol Háztûznézô címû komédiáját ugyancsak Valló Péter ültette színpadra. A darab fôhôse, Podkoljoszin (Kulka János) mintha Goncsarov Oblomova lenne, ebbôl az áldatlan állapotból pattan ki a komédia szikrája. A hôs bátortalan viszonyulása a nôsüléshez, sôt iszonya Kulka jóvoltából újabb humoros helyzeteket szül. A tulajdonképpeni háztûznézô felejthetetlen színházi élmény: itt vonul fel a kérôk csoportja, olyan színészek elôadásában, mint Kulka János, Mikó István, Bálint András, Gáti Oszkár. Színészi összjátékukhoz társul Schell Judit és Szombathy Gyula valamint Hacser Józsa teljesítménye. A Háztûznézô igazi színházi csemege!

A néhanapján (mármint kerek évfordulók, születésnapok alkalmával) hozzánk is ellátogató Nemzeti Színház új épületének alapozása megkezdôdött. A majdani költözködés alkalmából és a jelenlegi direktor, Ablonczy László mandátumának lejártával pályázatot írtak ki az igazgatói posztra, sokak szerint kissé korán. Tíz mûvészt kértek fel a megmérettetésre, éspedig Asher Tamást, Babarczy Lászlót, Bálint Andrást, Iglódi Istvánt, Kerényi Imrét, Marton Lászlót, Schwajda Györgyöt, Székely Gábort, Zsámbéki Gábort és Tompa Gábort. A befutó Bálint direktori mandátuma 1999. július 31 és 2003. július 31 közötti idôszakra szól. A jelenleg még a Hevesi Sándor téren és a Várszínházban mûködô társulat a János Vitézt, a Szent Péter esernyôjét, A nagymamát, a Tévedések vígjátékát, a My Fair Ladyt, a Bellát, a Nem élhetek muzsikaszó nélkült, a Godspellt, a Szentivánéji álmot, a Leláncolt Prométeuszt, a Médeiát, a Bánk bánt stb. játssza hónapok, sôt évadok óta. Fiatalos, üde, forgatagos Iglódi István elôadása, Az ember tragédiája. Ennek tudható be a teremben nagyszámban ülô iskolás korúak türelme? Meglehet. Végigülve mind a tizenöt színt, tudja Isten, hiányérzet támadt bennem. Meglehet, Harag György 1974-es rendezôi olvasata a marosvásárhelyi színházban túl magasra emelte igényeim szintjét. Mindezek ellenére a Nemzetiben jó tragédiát láttam. Az Úr hangja Kállai Ferenc, a Föld szellemének szava Sinkovits Imre. A három terjedelmes szerepet Széles Tamás (kissé félénk Ádám), Söptei Andrea (hiteles Éva a Paradicsomban, késôbb mintha elbizonytalanodott volna) és Garas Dezsô (karizmatikus Lucifer, ám kissé súlytalan) játszotta el. A Várszínház refektóriumában két magyar egyfelvonásost adnak egyazon este. A korán elhalt Ivánka Csaba Szép Ernô Kávécsarnok címû életképet vitte színre a húszas éveket felidézendô. Igazi couleur locale - kis kávéház, kávéillat, kuglófok... Hámori Ildikó és Fülöp Zsigmond játéka rokonszenves. Hubay Miklós hôsei, mármint Hektor (Berlioz) és Estella (a nagymama) tudják mi a szerelem. Burleszkbe illô találkozásuk ötven év múltán tragikus hangvételû. Ha Ôk tudják mi a szerelem, akkor Sinkovits Imre és Tolnay Klári tudják mi a SZINHÁZ! Számomra különösen nagy élmény volt élôben látni karnyújtásnyiról Tolnay Klárit! Szörényi Levente zeneszerzôként, Bródy János szövegíróként és Szentmihályi Szabó Péter dramaturgként jegyzi a legújabb magyar történelmi témájú musicalt. IV. Kun László tragikus, shakespeare-i kaliberû figuráját igyekszik feleleveníteni a tavaly Szegeden bemutatott zenés mû. Trónralépésétôl haláláig követhetjük nyomon az Árpád-ház történelmét lezáró Lászlót, akire ráolvasták az anatémát. A kiátkozott óriási közönségsikernek örvend, már csak azért is, mert Vikidál Gyula Attila fejedelem, Varga Miklós pedig Szent István király szellemeként lép színre. Az Iglódi István által színpadra átrendezett zenés történelmi tragédia fôszereplôje Tóth Sándor, énekhangja kitûnô, alakítása kifogástalan. Figyelemre méltó Császár Angéla (Kun Erzsébet királyné) és Szakácsi Sándor (Kézai Simon). Külön kell szólni Rátkai Erzsébet sziporkázó jelmezeirôl.

Az Új Színházról már írtam az Erdélyi Naplóban. Ezúttal három újdonsült produkcióját néztem meg, nagy megelégedéssel. Beaumarchais Figaro házassága nyomán Novák Eszter korszerû szövegkönyvet írt és állított színpadra. A keretjáték semmit sem veszített Beaumarchais elképzeléseibôl; Novák Eszter mai sztorit gyúrt belôle, igazi XX. századi bonyodalmas családi históriát. Széles László Figarója rokoszenves, agyafúrt figura, Cserhalmi György Almaviva grófja nem hazudtolja meg alakítója hírnevét. Lázár Kati minden hájjal megkent Marceline, Magyar Attila jól poentíroz Don Guzman Brid'Oison szerepében. Egykori erdélyi színészeink közül fellép Kisfalussy Bálint és Dengyel Iván. Edward Bondot John Osborne-nal szokták egy napon emlegeti, mint a dühöngô ifjúság legjelentôsebb alkotóit. Az Új Színházban Megváltás (Saved) címû darabját játsszák Hargitai Iván rendezésében, aki ekképp vall koncepcójáról: "Az elôadás olyan fiatalokról szól, akiknek csak néha van pénzük és munkájuk, akik ennek a fogyasztói kirakatvilágnak csak morzsáit kaphatják meg; bennszülöttek, üveggyöngyért veszik az életüket. De ezek a kultúrálatlan, civilizálatlan primitívek, akiktôl megijedünk az utcán, az aluljáróban, akiktôl arrébb húzódunk a villamoson - emberek, és teljes életet akarnak. Ebben az elôadásban is egy kitörési kísérletnek lehetünk tanúi. Egy srác beleszeret egy lányba. Viszontszerelmet vár. Csalódott, otthont akar teremteni maguknak. De a szerelem végzetes és kiszámíthatatlan, mint mindig..." Hargitai egy nagyváros (London, Párizs, Budapest?) peremén, a külvárosban képzelte el elôadását, ahol a tisztességes embernek nincs maradása. Tekergôk, krakélerek, narkózók, prostik üvegháza. Kegyetlen játékot játszanak Horváth Virgil (Len), Marozsán Erika (Pam), Mihályfi Balázs (Fred), Csomós Mari, Holl István, Schneider Zoltán. Khell Zsolt funkcionális díszletet varázsolt mindkét elôadáshoz, elnyerve a Figaróért a színikritikusok díját. A legnagyobb meglepetést Novák Eszter legújabb rendezése tartogatta Grabbe darabjából. Grabbe a német drámairodalom egyik legeredetibb képviselôje, Büchner kortársa. Petri György fordításából Novák Eszter szokatlan elôadást produkált. A Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem nem szokványos teátrum. Játsszák az Új Színház társalgójában, az intézmény gyomrában (folyosókon, büfében), nagyszínpadon, kamarateremben. Ebben az elôadásban Mohamed megy a hegyhez, azaz egy idegenvezetô segítségével a publikum színhelyrôl színhelyre vonul a cselekmény fonalán. Pillanatnyi rögtönzések, improvizációk színesítik, mûszaki segédeszközökkel, pirotechnikai megoldásokkal teszik élvezetesebbé, meglepôbbé az amúgyis érdekes elôadást. A színészi alakítások egytôl-egyig kifogástalanok. Antal Csaba színházképei ötletesek, változatosak, úgyszintén Zeke Edit jelmezei is. Novák Eszter nagyelôadása idôtartamra való tekintet nélkül (több mint három és fél órás) színházi bravúr. Úgy vélem, a sokat vitatott magyarországi színészközpontú színház ideje kezd lejárni, lagalábbis az Új Színházban. Novák, Ács, Hargitai rendezései az új magyar rendezôi koncepció hírnökei.

Stracula Attila

kukorica jancsi

János vitéz - operett és népmese

Március 13-án a János vitéz címû daljáték bemutató elôadásával emlékezett az 1848-as szabadságharcra és Petôfire a szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata.

Pinczés István, a debreceni Csokonai Színház Jászai-díjas fôrendezôje saját elképzelésében állította színpadra Bakonyi Károly és Kacsóh Pongrácz operettjét. Keretjátékul Arany János Tengerihántás címû balladáját használta fel, a szöveget pedig az eredeti mû, Petôfi Sándor elbeszélô költeményének részleteivel egészítette ki.

Az így felfrissített darab cselekménye elejétôl végig egy falusi csûrben játszódik. A színpadon egyszerre van jelen minden szereplô. A daljáték jelenetei: Iluska és Jancsi patakparti találkozása, a gonosz mostoha ármánykodása, a huszártoborozás, a francia király trónjának megmentése és lánya kezének elutasítása, Jancsi bolyongása és Tündérországba való megérkezése - az énekmondó szavai nyomán elevnednek meg a kukoricát morzsoló falusiak elôtt. Egy improvizált világban, ahol a huszárok jelképes lovának fejétôl a ruhadíszekig és csillagokig szinte minden kukoricából, kóróból vagy csutkából készült, bármi megtörténhet. Már Petôfi elbeszélô költeményében is elmosódnak a határok képzelet és valóság között - a csaknem százéves operett pedig ezen a színpadon szinte észrevétlenül tolódik el a népmesék idôtlen, kortalan valóságába.

Ugyanazok a színészek játsszák - pillanatnyi szerepváltásukat csupán egyetlen más színû ruhadarabbal, hajpánttal vagy szalaggal jelezve - a falu és a francia királyi udvar népét. A csûrpadláson megjelenô tündérek (mezítlábas falusi lányok a századvégi parasztingek szabásmintáját követô ruhában), Iluskának az élet vizét jelképezô, kukoricaszemekkel tele teknôbôl történô feltámadása, valamint a zárójelenet (a patakban ismét mos egy gyereklány, mozdulatai szinte azonosak az Iluskáéval, Jancsi fiatalabb másával való találkozása pedig újabb, hasonló történetet ígér), csupa olyasmi, ami túlmutat az eredeti mûfaj kínálta sablonokon és lehetôségeken egyaránt. Egyszerre a mese és a valóság világa ez, ahol csupán szereposztás és helyzet kérdése, mikor kibôl lesz francia udvarhölgy, parasztlány, tündér vagy boszokrány. Miközben az élet a patakok örök, kérlelhetetlen és mégis biztonságot adó törvényei szerint folyik tovább ezen az egyszerre Sötétség Birodalma és Tündérország tájon. "Hol élni jó és meghalni szép" - mondja róla a daljáték szövege.

"Lehet és kell, hiszen erre születtünk és nem tehetünk mást" - pontosít a rendezés.

Pinczés István pontosan felismerte az utóbbi években megfiatalodott szatmári társulatban rejlô lehetôségeket és maradéktalanul ki is aknázta azokat. Gábor László Jancsija és Gál Ágnes Juliskája mellett számtalan "fôszerep" lehetôségét teremti meg a közös játékban, ahol egyetlen mozdulat sincs a véletlenre bízva. Emlékezetes alakítást nyújtott Czintos József (francia király), Besennyei István (a falu csôsze), Barta Enikô (gonosz mostoha), Fekete Júlia (francia királylány) és sokan mások. A kitûnô összjáték mûvészi hatását fokozta Nagy György ragyogó koreográfiája és Deák Réka népi ihletésû díszletei, jelmezei.

Báthory Éva

sárkány egymás meséjében

Léhatavasz, hosszúôsz

Március idusa után néhány nappal arasznyi fehérség hullott Székelyudvarhelyre. Akárcsak az ünnep elôtt. A naptárt nézve már itt is tavasz illene ilyentájt, de mit lehet tudni ezt ebben a megbolydult idôben? Igazi tél sem volt eddig, s békebeli, meleg nyárra csak a korosabbak emlékeznek.

Évszakok nélküli, átmeneti világban élünk, léhatavasz és hosszúôsz váltja egymást annak, aki még odafigyel. A többi, az a néhány millió túlélômûvész már rég elveszítette az idô és a történés folyamát, brazil szappanopera és a fizetésnap szabdalja kiismerhetô rendbe életét. Kárpótlásnak pedig maradt a bezzeg, hogy azoknak ott, valamivel nyugatabbra könnyû, hiszen ôk soha többé és rég már...

A még mindig és a már csak országa ez a táj: még mindig nem ért véget a régi, és az újból - lassan a hivatásos álmodozók is belátják - már csak a jót kell importálni, a rossz idejött magától.

Az illúzióknak vége, minden álmunk megbukott. Románia akarva-akaratlan olyan lett, mint egy tavaszi kabát. Kicsit bírja a hideget, ha arra jár az idô, s ha melegebb szelek fújnak, kifordítva is viselhetô ideig-óráig. És ami a legnagyobb baj, hogy nemcsak a lakosság, hanem maga a kormány is beletörôdött ebbe a szürke szerepbe. Poul Thomsen a Valutaalaptól már csak köszönni jár Bukarestbe, csak éppen benéztem, van-e valami újdonság, mondja, és meghagyja mobilszámát a titkárnônek, hogy hívja majd, ha valami változik. Az RMDSZ-nek édesebb lett a hatalom az elveknél, méla mosollyal szemléli, hogy sorra elbukik minden olyan törvénytervezet, amely talán egy kicsit jobbított volna azoknak a sorsán, akik ôket odaküldték. A múlt héten a helyhatósági törvény találtatott könnyûnek a szenátusban, igaz is, minek nekünk önkormányzati autonómia és kétnyelvû helységnévtábla, pénzpocsékolás az egész. Hogy esetleg a galaci románnak is jó lett volna, ha a Galacon megtermelt pénz ott is marad, az senkit sem érdekel.

És beszéljünk a nagy sikerekrôl is, Pruteanu párttagságát felfüggesztették, azért mégiscsak tûrhetetlen, hogy valaki nem úgy táncol, ahogy a pártelnök húzza. Arra már nem maradt energia figyelni, hogy a mór csak azután távozott, miután megtette kötelességét, vagy pontosabban azután sem, mert azért maradhatott a szenátus oktatási bizottságának elnöke. A gyerekek pedig ezentúl Odorheiu Secuiescben tanulják Matei Corvin igazságát. Igaz, csak egy hét múlva, addig tavaszi vakáció van. Vagy mégis inkább téli?

Lukács Csaba

Tavaszi naplólap Erdélyrôl

Napi hét front; hogyha hét fejünk volna, az is fájhatna. Valóságosan, de képletesen is. Annyi a fejfájásunk, amennyit a körülmények és mások okoznak nekünk, plusz amennyit - ehhez hozzáadva - mi szerzünk saját magunknak. Ha rövid a fejfájásod, toldd meg egy (bal) lépéssel - tartja az ismert etruszk vagy atlantiszi közmondás, s ezt az egyet anélkül, hogy a mellékhatásokat megtanácskozná a háziorvosával, minden náció betartja. Itt vagyunk például mi. Akkora a birodalmunk, mint hajdan a spanyol-Habsburgoké volt: sosem megy le benne a Nap. A Kárpát-medencétôl a polinéz szigetekig szóródtunk, és mindenütt megálljuk a helyünket. Fôleg polinézként, amerikaiként, belgaként, osztrákként. Ezek mind mi vagyunk. Romániában románként kormányzunk, Magyarországon magyarként választásokra készülünk, csecsenföldön mi adjuk a túszokat, és az ezredforduló nagy operettgálaestjén János vitézt esetleg Jean Valjeant alakítjuk, ez mindig attól függ, hogy közmagyar ügyeinket milyen díszlet- és jelmeztervezôk alakítják. Mint legutóbb a véletlenül épp március 15-re esô 150-ik március tizenötödikén a pesti operában tartott Bánk bán rém- vagy gúny- vagy csupáncsak túlintegráltra sikerült díszelôadás kosztümjei esetében. Észbontóan buzgók egyesek sorsunk, széthúzott csatársorunk, ezért szórványuló, halványuló létünk összecsukhatóvá tételében! Az a fajta buzgó udvariasság ez, mint mikor az ember tyúkszemére lépnek, mire "nem tesz semmit"-tel válaszolnak a jólneveltek vagy a fakírok. Holott a Trianonnal kezdôdô fordulattal kapcsolatban, a kényszerû "illemek" szûnvén, mégsem viselkedhetünk úgy, mintha egyenesen mi kértük volna, mivel azóta életenergiánk nagy része a következmények elhárítására, elviselhetôvé tételére megy rá. És Erdély sosem volt olyan sarok, ahol összmagyar ügyben hátat fordítottak volna. Ahogy összromán, össznémet ügyben sem fordítottak hátat más nemzetrészek, a maguk kötelességének, közös ügyeik, érdekeik hívó szavának, Erdély a világ zsidóságának, örménységének és határokon áthúzódó szerb, ukrán, török, bolgár, szlovák etnikai vonalak családfáinak kertje, melegágya is tudott lenni; méretarányosan az emberség s az emberiség, a vallásszabadság s a világszabadság kertje, melegágya, menedéke is. Ettôl nem leszünk ezután sem irredenták, de semlegesek sem. Egyeztetnünk kellene, hogy egyikünk se öltözzék sárkánynak egymás meséjében, s mind a hét fejünk bírja az idôváltozásokat.

Lászlóffy Aladár

Szóra bírtak

Vita helyett rágalmazás

Az Erdélyi Napló ez évi 10. számában Kiss József székelykeresztúri SZIF-tanácsos folytatja azt a vitát, amelyet szerkesztôségük kezdeményezett tanácsüléseink élô tévéközvetítésével kapcsolatban. Mivel választmányunk úgy döntött, hogy a nyilvános vita amúgy sem oldja meg a helyi gondokat, ezért e tárgyban újabb érvekkel elôhozakodni én sem akarok.

Azonban a cikkíró több olyan, személyemet érintô sértô megállapítást tesz, amelyeknek semmi köze a témához, közzétételük ugyanakkor méltatlan az Erdélyi Napló hagyományaihoz. Vagy tévedek? A szóban forgó hitelrontó "értékelések" közül csak eggyel óhajtok bôvebben foglalkozni.

Szavahihetôségem durva és nyilvános kétségbevonására elôször ezelôtt két évvel egy nyilvános televíziós vitában került sor, s a "kitüntetô" értékelést Barabás István független tanácsosnak köszönhetem. Ezért alapos a gyanúm, hogy némi köze van ehhez a koholmányhoz, hiszen az egykori frontos városatya a diverzionista indíttatású Székely Ifjak Szervezetének egyik alapító tagja és szellemi elôfutára volt, anarchista megnyilvánulásaik ellen a helyi RMDSZ elnökeként immár nyolc éve küzdök szakadatlanul. Többször elmondtam és leírtam, hogy e jobb sorsra érdemes fiatal csoportosulás a megtévesztés áldozata, a székelység etnikai különállásának hangsúlyozása és politikai képviselete a román szélsôségesek malmára hajtja a vizet, egy esetleges országgyûlési mandátumuk csak a romániai magyarság megosztását szolgálná.

Bizonyítékok kellenek?

Ime, mit ír Zsehránszky István az RMSZ 1996. május 23-i számában: "...Dumitrascu szenátor nem csak az RMDSZ-t utálja, de könnyeket hullat a székelyekért! - hogy a közelgô parlamenti választások alkalmával székelyföldi körzetekben Hargita vagy Kovászna megyében jelöltessék magukat...". Antal István országgyûlési képviselô az Udvarhelyi Híradó 1996. december 12-i számában nyilatkozik: "Különös módon épp a Román Nemzeti Egységpárt magyarellenességérôl híres alakja, Turlea képviselô állt ki a SZIF-esek mellett, aki szerette volna, hogy külön székely képviselô is üljön a parlamentben."

Nem gondolja Kiss úr, hogy elkésett a felháborodással, avagy mind Zsehránszky István, mind pedig Antal István hazudik? Különben a korabeli magyar és román sajtóban számtalan hasonló információ olvasható, s míg az elôbbi elutasítja, az utóbbi általában felkarolja ezt a zavaros, felelôtlen kezdeményezést. Hiszen lehet-e számunkra nagyobb veszély, mint a székelység kiszorítása az erdélyi magyarság tömbjébôl nem létezô etnikai sajátosságok alapján? Ilyesmire magyar ember eddig nem vállalkozott, hiszen e próbálkozás az össznemzeti magyar érdekek elárulását jelenti. Lehet helye közöttünk árulóknak? A megbékélés reményében mi mégis egyetértettünk azzal, hogy a SZIF két jelöltje városi tanácsosi mandátumhoz jusson, jóllehet azonos programmal két politikai formáció nem létezhet még Romániában sem. Ez idáig bölcsen hallgattunk errôl az "apróságról". Megérte?

Az Erdélyi Napló olvasóit valószínûleg érdekli az, hogy Dumitrascu és Turlea honatyák miért is szeretik a székely ifjakat? - mármint a Barabás István-féléket. Ime egy kis ízelítô a SZIF-ideológusok megfogalmazásában:

A SZIF Kiáltványa (1991. március): "Székelyföld lakosságát a székely nemzet képezi... az RMDSZ a székely nemzetet nem ismeri el..."

Borbély Levente, Tinerama, 1991. október 23-29.: "...a kereszténység számunkra átok... Szent István elárulta saját kultúráját..."

Uô., Zengô Nyíl (Székely Demokrata Párt alakítóbizottságának kiadványa), 1991. július: "...szükséges egy független székely párt megalakítása..."

Uô., Brassói Lapok, 1996. december 13-19.: "...nyilvánvaló, hogy a székelyek, bár rokon nép, külön kategória a magyarságtól... a székelység elmagyarosodott... Mi székelyeknek tartjuk magunkat. Amint az önök számára nem áruba bocsátható a magyarságuk, számunkra a székelység épp olyan szent." És így tovább.

Bizony, kellemes zene ez Dumitrascu és Turlea honatyáknak, akik vallják, hogy a székelyek elmagyarosított románok, s egyúttal mindazoknak, akik elveszejtésünkön munkálkodnak.

Végezetül hadd idézzem Szász János megszívlelendô tanácsát (RMSZ, 1996. november 29.): "De ha azzal az eszelôs, nagymellényes horkanással lépnek a politikai pástra, hogy ôk egy önálló nemzeti kisebbséget képviselnek, tanácsosabb lenne orvoshoz fordulniuk.

Egy szószólójuk idézte volt (Kiss József feleségérôl van szó, kiemelés tôlem - F. L.) azt a buta mondást, miszerint (szépítéssel szólva) a székely "csinálta" a magyart. De (szépítéssel szólva) ki "csinálta a Székely Ifjak Szövetségét"?

Fülöp Lajos
Székelykeresztúr

Szerk. megj.: Szóról szóra közöljük F. L. írását, noha a szerzô némileg mellékutakon járva folyamodik a replika jogához, mert eltereli a figyelmet az erdeti ügyrôl. Éspedig arról, hogy a székelykeresztúri választott képvisel-testület továbbra is érvényben tartja és alkalmaztatja ama antidemokratikus, nyilvánosságellenes és a törvény szellemét sértô döntését, amellyel kitiltotta üléseirôl a helyi kábeltelevízió stábját. Az RMDSZ-es többség szavazata értelmében. Mi ezt írtuk meg, vitát nem kezdeményeztünk, lapunk hagyományaihoz híven ezt fontosnak tartjuk olvasóink emlékezetébe idézni...

jereváni rádió

Forgácsok a földön

Hitványulás

A hitványulás, a romlás szinte mindent megérintett, amit a természet formált és ôrzött eddig. Ahogy terjeszkedik s hódít a mûvi világ, úgy silányul a természet is. Az ôsi. Az isteni. A csodák eredetiségétôl és változataitól hatamas.

Az almáimmal együtt, szinte párhuzamos idôben, csenevészesedik a kutyánk is. Nem föltétlenül csak az izomzata, szaglása, hallása, hanem a természete.

Aki csak valamenniyre is járatos a kutyafajták gazdag világában, tudja, hogy az erdélyi kopó, ez a háromszínû: bársonyfekete szôrû, csersárga jegyû és fehér foltot viselô állat a vadászkutyák nemes rendjébe tartozik. Közvetlen ôse a honfoglaló magyarság lovas civilizációjának egyik díszpéldánya. Velük együtt érkezik ide a Kárpát-medencébe, s az itt honos kopóval keveredve "teremti" meg mai, erdélyi kopós formáját s tulajdonságait.

Megkülönböztetett szerepét jelzi, hogy a ló, a turul, a szarvas, a medve mellett már a 14. századi Képes Krónikák miniatúráin is megjelenik. Részben kortársként, részben hajdani idôk kihagyhatatlan részvevôjeként. Egyformán vadásztak vele szarvasra, ôzre és vaddisznóra.

A három színnel büszkélkedhetô kopó egyáltalán nem tarka kutya, nem foltos. Ellenkezôleg: egymást kiegészítô és ellenpontozó színei miatt inkább talányos nyugtalanító s hétköznapiságában is mindig ünnepélyes. Szôre színében van valami a holló színébôl, egy villanásnyi fehér a mellén a hattyúéból s ugyanakkor barna a farkaséból. Ha meggondolom: illett ez a kopó a lázadó s tragikus Koppányhoz, illett István királyhoz és a hunok királyát utánzó, reneszánsz Mátyásunkhoz is. Szolgaként is nemes volt, sôt a kutyák között egyenesen arisztokrata. Nem véletlen tehát, hogy a második világháborúig ott sürgött-forgott a magyar, fôként az erdélyi magyar arisztokrácia legbennsôbb világában. Az pedig még kevésbé véletlen, hogy az 1947-ben hatalmon lévô kormány - élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával - törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színérôl, tûnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornissokkal együtt. A mögöttük fölhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.

Ki hallott már ilyet: kutyák a puskacsövek elôtt! Kutyák a vesztôhelyen! Akár az aradi tizenhárom! Mintha Haynauék után bizonyos román fôemberek is ráéreztek volna arra: nem elég gyôzni, föl is kell a gyôzelmet pántlikázni. Embervér után nemes kutyák vérével is. Ki tud errôl a különös pusztításról idehaza? S ki tud a világon? Aki tudott is, a tömérdek szörnyûség között elfelejtette. Azért mégis akadt egy-két makacs megszállott, aki nem nyugodott bele, hogy ez az önérzetes, büszke kutyafajta a Képes Krónikák után a 20. századi fotógyûjteményekben maradjon csupán fönn. Valamikor a hatvanas évek elején, legendás hosszú keresés után, találtak néhány pár fajtiszta kopót Erdélyben és megvásárolták. Egyik hír szerint a budapesti állatkertnek, másik hír szerint maguknak, s valahol a Börzsönyben újra szaporítani kezdték az állatot.

Bátor névre hallgató kutyánk, a fülébe égetett szám tanúsága szerint, a 411-ik "példány" az újratámasztás isteni kísérletében.

Az erdélyi kopó tehát él. A szakértôk így írják le nagyjából tulajdonságait és jellemrajzát: "Ez az ôsi magyar fajta nagyszerû vadászkutya. Vadászat közben bátor, okos, kitartó s önálló kezdeményezésre képes. A nagy vadakat konokan ûzi, a kisebbeket a földre nyomja. Szimata kitûnô, a szagnyomot tévedhetetlenül követi. Ezenkívül kemény, de engedelmes állat, a gazdájához az egyenrangúság természetes ösztönével ragaszkodik..." Szó szerint mindezt elmondhatnám, illetve elképzelhetném a mi erdélyi kopónkról is, ha például részt vehettem volna vele lovas falkavadászatokon, vaddisznót, szarvast vagy akár medvét hajszolva, mondjuk azokon a mezôségi, csíki, gyergyói, fogarasi tájakon, ahol évtizedeken át a hírhedt diktátor: Nicolae Ceausescu és válogatott fôemberei vadásztak. De Bátor és én csak egy összezsugorított vadászmezôt kaptunk a sorstól: egy elhanyagolt, göcsörtös és gazos futballpályát Pesthidegkúton, közel a város széléhez, ahol csodaszarvasok helyett legföljebb szarvasbogarak mocorásznak a fûben és röppennek föl idôrôl idôre. Agaras vaddisznók helyett pedig csak egerek kóricálnak. Egyik délutáni cserkészgetô sétánkon földbe gyökerezett a lábam. A katángkórókat gondosan levizelô kutya egyszer csak megáll mellettem, laska fülét kissé megemeli, s visszafolytottan nyüszíteni kezd, mint aki vadat érez. Nagy vadat, veszélyeset. A következô pillanatban már ugrik is, veti bele magát a gazba, vérgôzös fejjel a bogáncsok közé. Úristen - egy egér! Nem nyúl, nem ôz, nem vadkan, hanem csak egy rohanó macskafalat. A vadûzés ôsi ösztöne mégis olyan mindent elsöprô szenvedéllyel támadt föl benne, hogy megtüskésedett hátán a szôr, izomzata belobbant, mint az iramodó rakétáké, és már kapta volna is el a csánkját, az irháját annak a négylábú micsodának, de sicc-succ, az a kis villámló, szürke piszok eltûnt elôle egy lyukban! Hát ide jutottunk! Ezer esztendôk nagy kalandjai után, ide! Az erdôk suhogó ágai és zöld birodalma helyett egy dohos egérluk szájához. A büdös fenéhez. Az ösztöneiben megszégyenült és leforrázott kutya egyszeriben tombolni kezdett. Ásni kezdett vadul, a lábaival kaparta, hányta a földet hátrafelé, sírt, nyüszített dühében, mintha Toldi Miklósnak egy bika megfékezése helyett pimasz legyekre kellene vadásznia a levegôben.

Csoóri Sándor

Mû-ködés

Odáig jutottunk, hogy ma már majdnem minden helyettesíthetô önmaga mûváltozatával. Az anyag már jó régen mûanyag, a káros élvezetek mûsége sem újdonság, és szerveink lecserélése is a tökély felé halad. Már csak az agyunk helyettesítését kell kitalálni, a mûgondolatokat és mûélvezeteket, s akkor végképp sínen leszünk. Bár ez utóbbiban épp mostanság tette meg az emberiség az elsô óriáslépést: az érzelem még valódi, de tárgya már nagyon is mû. Létrehozták ugyanis a tamagocsit, a féltenyérnyi mûcsodát, ami helyettesít kutyát, macskát, madarat, lehet szeretni, félteni, kényeztetni, kinek-kinek tetszése szerint.

Önmagában a tamagocsival nem is lenne baj, hisz ez végeredményben egyéni ízlés dolga. Akárcsak az alkoholmentes pezsgô, nikotinmentes cigaretta, cukornélküli torta, amit botorság volna leszólni vagy pláne tiltani - az egészségtelen életvitel nevében. Azokról sem szólnék, akik a langyos családi boldogság helyett tüzes mûnôket-férfiakat választanak. A tamagocsi ugyanez, csak "háziállatban".

Lerészegedni a mûpezsgôtôl, nikotinmérgezést kapni a mûcigarettától nem lehet ugyan, de olyat már hallottam, hogy valaki a sosem fáradt-sosem szóló, felfújható hölgybe lett szerelmes. Ám ha a gumibaba valamilyen baleset folytán kipukkant, akkor legföljebb egy emlékfiók mélyére került, de síremlék nem állíttatott neki. A tamagocsinak viszont? Majdnem egy idôben két országból is hallottam a tamagocsitemetôrôl.

Hát igen. A technika csodája. A távirányított, guminyomásos érzelem. A mû-ködés csúcsa. Mit mondhatnék? Már csak a mûgondolat hiányzik. Bár ki tudja, lehet, hogy az életünket behálózó mû-remekek nyomán már régen mûviek gondolataink is, csak épp nem vesszük észre. Illetve az, aki esetleg furcsának találja a tamagocsitemetôt, az egy elavult, túlhaladott eredeti darab. Aki megérett a lecserélésre. Egy pompás, olajozott mû-ködô példányra. Ami aztán már csak akkor csodálkozna-furcsálkodna ismét, ha kimerülôben lenne az eleme.

Molnár Judit

Óidár ináverej

Közel négy év - nem önkéntes - svájci emigráció után, Ceausescu bukását követôen tértem vissza Kolozsvárra 1990 tavaszán. Éppen nyolc éve.

E nyolc év mérlegét nem itt és nem most tervezem megvonni. Hazatérésemnek azonban van egy olyan vonatkozása, amely szorosan összefügg az emigráció lélektanával, azzal a pszichés tünetegyüttessel, amely a lelki-érzelmi határhelyzetben lévô erdélyi magyar közösség tudatvilágát jellemzi.

*

Ismeretes, hogy a nyolcvanas évek második felétôl kezdve tíz meg tízezrek hagyták el Erdélyt. Az otthoni magyar társadalom ezt nemcsak tudomásul vette, hanem bizonyos értelemben elfogadta: ha hallgatólagosan is, de legitimálta mint egyéni életstratégiát. A távozók az otthon maradók megértésével távoztak.

És hogyan fogadták "az erdélyi magyarok" az 1989 után hazatérôket?

Az öröm, a szeretet, a zavar, a feszélyezettség és a negatív indulatok változó arányú-összetételû keverékével.

*

Az, hogy néhányan visszatértek, felbátorította a kivándorlással kapcsolatos konszenzust, amely egy realitásra s egy hazugságra épült.

A realitás: az Erdélybôl távozottak többé-kevésbé beilleszkedtek máshol, elsôsorban Magyarországon, de nyugatabbra is. Az egzisztenciális integrálódással együtt járt az érzelmi is, ha bonyolultabb alakzatokban is. Ezt az érzelmi integrálódást nagy mértékben elôsegítette az "otthon lehetetlen élni" hivatkozás. Az Erdélyben mégiscsak ott élô kétmillió magyar mint élô cáfolat miatt e hivakozás csak akkor hangozhatott hitelesen, ha kiegészült a személyre szabott "számomra" névmással. Vagyis: igaz ugyan, hogy kétmillió magyar még mindig kitart Erdélyben, de én kivétel vagyok, engem a rendôrök, állambiztonságiak, a kommunisták, a románok megölnének. Ezért vagyok kénytelen itt élni Budapesten, Bécsben, Münchenben. Ha a kommunizmus megbukna Romániában, természetesen visszamennék Erdélybe. (Persze nem mindenki ideologizálta meg emigrációját. De most azokról írok, akik ezt tették.)

A kommunizmus megbukott, Ceausescuékat kivégezték.

Az emigránsok pedig maradtak, ahol voltak.

Természetes, hogy mély és soha meg nem bocsátó gyûlölettel figyelték azokat a rendbontókat, akik hazatérésükkel megkerülhetetlen morális kihívás elé állították ôket. Akik miatt "hazugságban maradtak". Az érdekes az, hogy az erdélyi magyarság hangadó nyilvánosságát is zavarba ejtették a hazatérôk. Hogy azért-e, mert e visszatérés megkérdôjelezte az emigrációt mint titokban, talonban továbbra is életben tartott másodlagos boldogulási stratégiát? vagy más okból? a "fehér kenyeret ehettek, amíg mi éheztünk" visszamenôlegesen újra meg újra átélt öngerjesztett frusztrációja miatt?

Csak feltevéseim vannak, magyarázatom nincs. Megemlítenék azonban egy komikus furcsaságot, amely a visszatéréssel, a visszatérôvel kapcsolatos.

"Hivatalosan" örülni kellene a hazatért fiúknak; a visszatérôt - bármilyen idegesítô a visszatérése - hivatalosan nem lehetséges gyûlölni abban az érzelmi közegben, amelynek jelentôs összetevôje a szülôföldmítosz, a helyben maradás ethosza, transzszilván gyökeresség.

"Nem hivatalosan" azonban sok mindent lehet. A kényszerû számûzetésbôl hazatérô, otthon szolgálni vágyót suttogva meg lehet vádolni mindenfélével. Hitelét célszerû tönkretenni: minél kevésbé hiteles a hazatérô, annál kevésbé jelentékeny a morális kihívás.

De még ez sem elég.

Nem elég, hogy a hazatért emberrôl azt híreszteljük, hogy sokszorosan körözött családirtó, rablógyilkos, kém, ügynök, drogfüggô, alkoholista, liberál-fasiszta meg nyomorult földönfutó, aki azért jött haza, mert máshol éhen veszett volna.

A hazatérésnek mint elvont, tiszta eszmének a sugárzása oly erôs, hogy még a kábítószeres apagyilkosra is vetül valamennyi belôle. Elvégre hazajött, hozzánk - próbálhatott volna szerencsét máshol is, elég széles a nagyvilág. Maffiózó, leánykereskedô, mûkincs- és fegyvercsempész?

Nem. Mindez még nem elég.

Nem is igaz a dolog.

Nem is tért vissza.

Azazhogy visszatért, de megint elment. Megszökött, cserbenhagyott, átvert bennünket.

*

Néhány éve a legszélesebb körben, a legszívósabban terjesztik rólam, hogy áttelepültem Magyarországra. Hiába, hogy mind a mai napig turistaútlevéllel érkezô látogató vagyok a magyar állam területén, hiába, hogy soha nem volt Magyarországon még csak letelepedési engedélyem sem, nemhogy állampolgárságom. Hiába élek Kolozsvárott a Sétatéren. Hiába vagyok ott gyerekeim minden egyes iskolai és óvodai ünnepségén, hiába látnak százan meg százan a kolozsvári színház- és operabemutatókon. Kiradírozásom, eltüntetésem, a köztudatot manipulálók általi fiktív emigrációba kényszerítésem oly hatásfokkal mûködik, hogy lépten-nyomon azzal szólítanak meg az utcán: mi járatban Kolozsváron?

Talán annak az ismerôsömnek volt igaza, akivel a következô beszélgetést folytattam 1990-ben.

- Igaz-e, hogy visszaadtad a svájci útleveledet? - kérdezte tôlem.

- Igaz. Még a németet is.

- Az is volt neked?

- Az is.

- És miért adtad vissza ôket?

- Mert nem tartom elfogadhatónak, hogy valaki úgy legyen erdélyi politikus, hogy zsebében ott a svájci útlevél. Az RMDSZ az Erdélyben élô magyarok érdekképviselete, nem az Erdélyben élô svájci magyaroké.

- Ezért kérted vissza a buletinedet? (A gyengébbek kedvéért: román személyi igazolvány.)

- Ezért.

- És ezért adtad le az útleveleidet?

- Ezért.

- Akkor te hülye vagy.

- Igen?

- Igen. És az erdélyi magyarságnak nincs szüksége hülyékre.

*

Bármely normális társadalomban a rémhírterjesztô, a hamis információ hordozója abban a pillanatban hitetlenné válik, amikor fény derül a valótlanságra. Amikor kiderül, hogy a megrágalmazott nem gyújtotta fel a fôtéri templomot, amely ma is sértetlenül a helyén áll. Erdély azonban az a sajátos hely, ahol minden másként van. Az emberek nem a szemüknek hisznek, hanem fantasztikus bizalmi tôkével felruházott, fôállású hivatásos félrevezetôiknek. Akiknek szavahihetôsége akkor is sértetlen marad, ha a templom szebb, mint valaha - míg a megvádolt személy mint notórius gyújtogató marad meg a közemlékezetben.

A magyar glóbusz - és ezen belül különösen Erdély - olyan, mint egy fordított Jereváni Rádió. A hír igaz; de nem biciklit, hanem autót; és nem ellopta, hanem odaajándékozta; és nem elítélték, hanem kitüntették.

Nem felgyújtotta, hanem részt vett az oltásban; nem pénzt vitt, hanem pénzt hozott; és nem emigrált, hanem hazatért.

A hülyéje.

Szôcs Géza

ébrenlét és alvás

Antal Imre rap-lemezt készít

No limit címmel új rap-lemezen (!) dolgozik a neves televíziós személyiség, Antal Imre. MC Papa és a Handa Banda történetének felvételei titokban és gôzerôvel folynak az egyik budapesti stúdióban, a lemez várhatóan április közepén kerül a boltokba. A tavaszi lemezpiac egyik slágerének ígérkezô kiadvány a papa (Antal Imre), a két ápoló (Závodszky Noémi és Gerbert Judit színésznôk), valamint az unoka (Skolnik Rudolf) különös történeteirôl és kalandozásairól szól, sok-sok humorral és leleményességgel, elvben felhôtlen szórakozást ígérve minden korosztálynak.

Egy magyar Sanghajban

Kettôs évfordulója van idén Hudecz Lászlónak, aki békésen alussza örök álmát a besztercebányai evangélikus temetôben, nem messze Horn Lajos szobrász, Gwerk Ödön festômûvész és Böhm Károly, a legnagyobb magyar filozófus sírjától. Pályája, életmûve teljesen kihullott szülôföldje emlékezetébôl, pedig világhírû építész volt, s nevéhez fûzôdik Péter apostol földi maradványainak megtalálása.

Hudecz László 105 évvel ezelôtt 1893. január 8-án született Besztercebányán, Hugyecz György ismert és jelentôs építési vállalkozó fiaként, aki sok köz- és magánépítkezést végzett a Felvidéken, mint a Hugyecz és Rosenauer cég vezetô tagja. A szakma rejtelmeibe apja vezette be. Már a középiskolai szünidôk alatt az építôipar különféle szakágazataiban segédmunkásként dolgozott. Egyetemi évei alatt apja külföldi tanulmányutakra küldte. A rajz rejtelmeibe Skuteczky Döme, neves besztercebányai festômûvész vezette be. A butapesti Mûegyetem építészeti osztályát 1911 és 1914 között látogatta. Oklevele megszerzése után be kellett vonulnia tartalékos tüzértisztként. 1916-ban az északi harctéren orosz hadifogságba esett. Szibéria távol-keleti szélére, a magyar hadifoglyok által jól ismert Chabarovszkba vitték, ahonnan sikerült megszöknie. Kínába ment és Sanghajban telepedett le.

Elôször egy ottani tervezôépítész irodájánál helyezkedett el. Munkaadójával rövidesen társviszonyba került. Képességeinek és tevékenységének köszönhetôen önállósította magát. Néhány év múlva Sanghaj egyik legkeresettebb tervezôirodájának lett a tulajdonosa. Majd negyedszázadon át dolgozott ebben a kínai városban. Ô építette Sanghaj talán még mindmáig legmagasabb épületét, a 22 emeletes Joint Savings Society Buildinget. Mellette a Grand Theatre-t (a Nagy Színházat) 2400 ülôhelyes elôadóteremmel, koncertek és filmbemutatók részére. Ô emelte a külföldieket szolgáló Country Hospitalt, egy kórházat, 6-9 emeletes bérházakat, sorházakat és családi otthonokat... De gyárakat és ipari épületeket is. Épületei kissé a "colonial style"-ra hasonlítottak.

Meg kell említenünk, hogy különbözô felekezetek számára ingyen templomokat tervezett és épített.

Maga köré gyûjtötte a Sanghajban élô magyarokat, megalapította szövetségüket, melynek elnöke lett. Ebben a minôségben anyagilag és erkölcsileg támogatta rászoruló honfitársait, beleértve a szlovákokat is. E tevékenysége elismeréséül az akkori magyar kormányzat tiszteletbeli konzullá nevezte ki.

1945-ben elhagyta Kínát. Ennek több oka volt. Egyrészt a megfeszített munkatempó kikezdte egészségét, másrészt a kínai belpolitikai helyzet alakulása is aggasztotta. Fokozódtak a kommunista Mao Ce-tung és a Csang Kaj-esek között az ellentétek.

Elutazása elôtt az egyik rendfônök, mivel nekik is minden honorárium nélkül tervezett templomot, búcsúzása alkalmával egy levelet adott át azzal, hogy azt mutassa be a Vatikánban. Amikor a kérésnek eleget tett, legnagyobb meglepetésére közölték vele, a pápa magánkihallgatáson fogadja. XII. Pius megköszönte tervezôi szolgálatát és megkérte, mint szakértô vegyen részt a Szent Péter-bazilika alatt folyó ásatásokban. A pápa kívánsága volt, hogy a feltárások minden mozzanatát nemzetközi tekintélyû építészek és régészek ellenôrizzék. Igy lett Hudecz szemtanúja annak, hogyan találták meg azt az urnát, mely Szent Péter földi maradványait tartalmazta.

Egy ideig Svájcban élt, majd 1947-ben a kaliforniai Berkeleybe költözött. Az ottani egyetemen vetített képes elôadásban számolt be az amerikai szakembereknek a római ásatásokról. Az elôadást, melyre 1950. február 8-án került sor, rendkívüli érdeklôdés kísérte. Az amerikai külügyminiszter Washingtonból a helyszínre utazott, hogy azt meghallgathassa. Hudecz mint statikus nem akármilyen feladatra vállalkozott. Ugyanis mélyen a székesegyház padlózata alatt, az alapfalakat meg nem bolygatva kellett üres tereket kialakítani és azokat tágítani a feltárás érdekében. A szenzációs lelet megtalálásának körülményeirôl a következôképpen számolt be hallgatóságának: "Pénzdarabokat találtak a sírkamra padlóján, amelyeknek dátuma egyezett azzal az idôvel, amikor Péter Rómában prédikált és meghalt. (...) A falakon sok felirat volt. Néhány közülük: «Ave Petrus» és alatta a felíró neve. A sírkamra közepén terrakotta edényt találtak, ebben voltak Szent Péter csontjai. Ôszentsége, a pápa azonnal meglátogatta a kriptát, és az urnát a csontokkal dolgozószobája mellett, magánkápolnájában helyezte biztonságba, míg a restaurációs munka befejezôdik..." Majd teljes hírzárlatot rendelt el mindaddig, míg kétségkívül be nem bizonyosodik a lelet valódisága. "A Pontifex utasította archeológusait, hogy a legvégsô határig megcáfolhatatlan bizonyítékokat gyûjtsenek, hogy ne lehessen kétségbe vonni a lelet autentikus voltát... Ôszentsége jóváhagyta azt a javaslatot, hogy hívják meg a világ vezetô régészeit, hogy személyesen ellenôrizhessék a leleteket."

A neves építész negyven évvel ezelôtt 1958. október 26-án hunyt el Berkeleyben.

Balassa Zoltán

A pénz vonzásában

Munkanélküliség szülte neurózis

A hivatás egzisztenciális jelentôsége leginkább a munkanélküliség esetében nyilvánul meg. Pszichológiai megfigyelések alapján a munkanélküliség okozta neurózis nem egyféle depresszió, hanem apátia. A munkanélküli egyre inkább elveszíti érdeklôdését, kezdeményezôkészségét. Az apátiában szenvedô képtelen a felé nyújtott segítô kéz elfogadására. Úgy éli át idejének kitöltetlenségét, mint egy egzisztenciális vákuumot. Haszontalannak érzi magát, úgy gondolja, hogy mivel nincs munkája, életének sincs értelme. Igy a munkanélküliség neurotikus jelenségek táptalajává válik.

Az apátia - mint a neurózis leggyakoribb tünete - azonban nem csak a lelki kitöltetlenség kifejezôje. Minden neurotikus tünet részben a testi állapotot is kifejezô jelenség. Konkrétan az apátia lehet az alultápláltság következménye is. Olyan esetekben, ahol a neurózis korábban is fennált, a munkanélküliség ténye tartalomként beépül abba, és a páciens neurotikusan dolgozza fel. A neurotikusnak a munkanélküliség kapóra jön, hogy felmentse magát az életben (nem csak a hivatásban) elszenvedett kudarcai alól. Bûnbak, amelynek a nyakába varrhatja a felelôsséget. Saját hibáit a munkanélküliség sorsszerû következményeként állítja be: "ha nem lennék munkanélküli, akkor minden másképp lenne, akkor mindent megtennék" - állítják a neurotikus típusok. A munkanélküli nem törvényszerûen neurózisos, ugyanis létezik a munkanélkülieknek egy másik csoportja is. Ezt azok alkotják, akik hasonlóan kedvezôtlen gazdasági körülmények között kénytelenek élni, s ennek ellenére bizonyos derût is képesek megôrizni. Ezek az emberek tevékenyek. Megértették, hogy az emberi élet értelme nem merül ki csupán a munka adta lehetôségekben. A hivatás hamis azonosítása azzal az életfeladattal, amelyre hivatottak vagyunk oda vezet, hogy a munkanélkülit a feleslegesség érzése gyötri. A belsôleg egészséges munkanélkülinek az apatikussal szemben több esélye van a konkurenciaharcban. A munkanélküliség szülte neurózis visszahatása nemcsak szociális, hanem vitális is. Az értelem- és tartalomnélküliséggel együtt járó hirtelen belsô struktúravesztés organikus, azaz pszichofizikai hanyatláshoz vezethet.

Ilyen esetekben az egzisztenciaanalízis segít a munkanélkülinek megmutatni a belsô szabadsághoz vezetô utat, kialakítani a felelôsségtudatot.

Jámbor Zoltán
pszichológus

Elméletek az emberrôl (4)

Az emberi természet földönkívüli jellemzôi

Michel Siffre a legismertebb azok közül, akik barlangrendszerekben tanulmányozták az úgynevezett "idônkívüliséget". Ezt azonban nem szabad szó szerint érteni, hiszen a létezés egyik alapprincípiuma, megnyilvánulási formája az idô. Az ezenkívüliség jelen esetben csupán annyit jelent, hogy bizonyos környezetek létrehozásával kikapcsolják a földi idôintervallumokat, amelyek adott környezetben nem mérhetôk.

Az említett francia geológus és barlangkutató elôbb egy franciaországi, majd egy egyesült államokbeli barlangrendszerben tartózkodott tökéletesen elzárva, elszigetelve a külvilág bármilyen formájától. Kísérletei által azt kívánta bizonyítani, hogy az emberi lény természetes bioritmusa nem a megszokott 3x8=24 óra, hanem 48 óra, azaz igen nagy mértékben eltérô a földi ritmustól. A folyamatosan végzett mérések és értékeléseik Michel Siffre szerint egyértelmûen azt a következtetést sugallják, hogy az emberi faj valahol az általunk ismert naprendszeren kívül keletkezett, ahol 48 földi órásak voltak a napok, amely biológiai ritmus elraktározódott a kromoszómákban. Megjegyzendô, hogy a barlangokban végzett ilyen irányú kísérletek radikálisan különböznek a bármilyen más zárt helyiségben végzettektôl. A barlangokban magas a páratartalom és az egész környezet az egyébként kitûnôen alkalmazkodni képes ember mindennapi közegével ellentétes.

Miután több mint tíz évet töltött "idônkívüli" kísérletezéssel, Siffre kijelentette, hogy a 48 órás idôegység az ember számára a legtökéletesebb. Ebbôl az ébrenlét/alvás állapota 36/12, tehát idôegységének csupán egynegyedét tölti pihenéssel, s ennek az idônek a háromszorosát aktív munkával. Bármilyen felületesen is néznénk ezeket az adatokat, azonnal észrevehetjük mennyivel tevékenységcentrikusabb, mint a földi 24 órás egység keretében a 16 órás ébrenlét és a 8 órás alvás.

Michel Siffre elzárkózási kísérleteit 1990 után oroszországi, kínai és kanadai barlangokban is megismételték, s minden esetben az emberi szervezet 48 órás "mûszakra" állt át rendkívül rövid idô elteltével. Ezt úgy mérték, hogy bár a kísérleti "egyed" tökéletesen el volt zárva a külvilágtól, telefonon jelentette ébrenléti állapotait. Ezek után egyre több tudós állítja, hogy az ember olyan bolygóról származik, melynek napja körüli forgási ideje 48 óra, s nem 24, mint a Földé. Ide csupán késôbb, már kifejlett korában került, s az évmilliók során alkalmazkodott a földi körülményekhez, de génjeiben továbbra is hordozza szülôbolygólya bioritmusát.

Persze ha mindezt el is fogadjuk, még mindig maradnak elgondolkoztató, válaszra váró tények. A következô részben azt próbáljuk tisztázni, hová lett két, titokzatosan eltûnt kromoszómánk.

Keztyûs Sándor

Copyright © Erdélyi Napló - 1998