Amikor 1989 decemberében utcára vonultak a tömegek, mindenekelôtt és mindenek fölött a szabadságért tették. Gazdag a tartalma e fogalomnak. Petôfi Sándor például így konkretizál a pesti ifjak forradalmas másnapján: "Egy kiáltás, egy mennydörgés/ Volt az ezerek hangja,/ Odatört a sajtóhoz és/ Zárját lepattantotta." A nemzet költôjének ma szobra áll abban a székelyföldi kisvárosban, ahonnan utolsó csatájába indult, s ahol születésének s szabadságharcának jubileumi évében igen sajátosan értelmezik a sajtószabadságot, a polgárok jogát a nyilvánossághoz, az ismeretszerzéshez. Székelykeresztúron a magyar többségû képviselô-testület úgymond saját hatáskörével élve eldöntötte, hogy a helyi televízió nem filmezheti a tanácsüléseket. Indoklás? A választottak nem tudnak tisztségükhöz méltóan viselkedni, s ezzel rossz fényt vetnek az egész önkormányzatra... Hogy döntésük mi mindenre és miként vet rossz fényt, errôl szól összeállításunk a 6-7. oldalon.

Tüske

XIV. Lajostól nem csak az a mondás maradt ránk, hogy "Az állam én vagyok", de az is, hogy "A pontosság a királyok udvariassága". És tartotta is magát ezekhez a Napkirály. De tartotta magát a pontossághoz Ferenc József császár és király is, akit hajnali hatkor már az íróasztalánál találtak az udvaroncok - mindennap.

Levante és környéke viszont sosem hódolt eme királyi udvariasságnak. Oly tágas és oly végtelen az idô, fölösleges hát apró percekkel bíbelôdni! Nehezen is sikerült I. Károlynak valamiképpen rászorítania hazánkfiait a pontosságra - hallottam a minap az egyik nemzeti tévéállomás mûsorában. Nem tudtam I. Károly említett harcáról, arról viszont igen, hogy Caragiale Haspók nevezetû hôsével úgy jelölteti meg egy találkozó idôpontját, hogy pontban tizenkettô után... valamikor.

A király pontos volt ugyan, de úgy látszik, a túl éles szemet és nyelvet nemigen szenvedhette. A zseniális Caragialénak emigrációba kellett vonulnia, s ô épp Berlinbe ment. A király-író párharcban viszont az idô az utóbbit igazolta. Mert hol van már manapság a hohenzollerni pontosság, holott Haspók uraság idômegjelölése ma is használatos! A tévémûsorok tizenöt-húsz perces csúszását már észre sem vesszük, elvégre akinek van ideje a készülék elé ülni, az úgyis ráér. De egyeseket - így jómagamat is - azért az birizgál egy kissé, ha a nagy horderejû államelnöki bejelentést a meghirdetett napról átcsúsztatják a következôre, vagy ha a lélekszakadva várt, az egész ország sorsát érintô döntést úgy tologatják, mint sakktáblán a figurát. Ezt már Caragiale is túlzásnak tartaná, de gondolom, azt nem venné zokon, ha emlékeztetnék a szójátékra, miszerint ha Kína a mosoly országa, akkor kies hazánk kész röhej.

Molnár Judit

Robotos Imre (Nyírmártonfalva, 1911. október 18.): kritikus. Nagyváradon érettségizett, 1949-ben szerzett diplomát a bukaresti pártfôiskolán. Ezt követôen 1953-ig a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanított. 1944-ig a Nagyváradi Naplónál újságíróskodott, elsô cikke is itt jelent meg. 1945 és 1947 között elôbb a nagyváradi Új Élet, majd a Fáklya, 1957-ig a Bukarestben megjelenô Romániai Magyar Szó, utóbb az Elôre fôszerkesztôje volt. 1957-ben került az Irodalmi Kiadó magyar szerkesztôségébe. 1958 és 1967 között Nagyváradon dolgozott mint lakáshivatali inspektor. 1968-ban ment nyugdíjba. 1986 óta Magyarországon él. - Memoárkötete most jelent meg a nagyváradi Literator Könyvkiadónál Pengeváltás címmel. A kötet - amelynek alcíme A csapdákat nem lehet elkerülni - várhatóan indulatokat vált majd ki hazai berkekben, hiszen a kommunista éra itthoni magyar vonatkozásait taglalja a szerzô szubjektív felfogásában. Ám az sincs kizárva, hogy a visszaemlékezéseket teljes hallgatás övezi majd. Az alább kiragadott fejezet a kötet kevésbé "kardcsörtetô" részébôl való.

A hétköznapok nem voltak egyértelmûen elôremutatóak.

Nem pusztán emlékezetemre hagyatkozom. Olvasgatom korabeli cikkeimet. Pár sor Magyarellenes uszítás címû vezércikkembôl (1945. július 17.):

...A Brãtianu-párt hivatalos lapja, a Liberalul uszításában odáig merészkedik, hogy a romániai magyarság kiutasítását követeli. "A kiutasítás sokkal reálisabb és hatásosabb, mint a romantikus testvériesüléssel való tetszelgés." Nem kell hozzá különleges erkölcsi vagy nemzeti érzület, hogy az ilyen sorok olvasatán ökölbe szoruljon a kéz és feltörjön a méltatlankodás... A "történelmiek" ki akarják utasítani innen a magyarságot, s ha hatalomra kerülnének, meg is tennék.

Kiutasítani? Milyen jogcímen? Azon a címen-e, hogy a magyarság ezredév óta él ezen a földön és tudásával, képességeivel kultúréletet teremtett, falvakat és városokat alapított - együtt a románokkal, zsidókkal és a többi nemzetiséggel? Azért kellene a magyarokat kutasítani, hogy a "történelmi bandák" (értsd: a manisták és bratianuisták) rátegyék kezüket földjeinkre, házainkra, minden tulajdonunkra, eltiltsák anyanyelvünk használatát? Nem, ôk nem kérnek a "romantikus testvériesülésbôl", nem tetszelegnek ilyen avult gondolatokkal, nyíltan kimutatják tobzódó gyûlöletüket.

Néhány nappal késôbb Megnyugtatás az erdélyi magyarságnak címû vezércikkben elmélkedtem.

Korántsem arról van szó, hogy a Groza-kormány nagylelkû segítséget nyújtana a magyarságnak, nemzetiségi jogokkal ajándékozná meg. A román nép fejlôdése és boldogulása is a magyar népnek biztosított demokratikus jogoktól függ!

Manapság kísértetiesen hangzanak ezek az egyszerû igazságok, s különösen döbbenetesen hatnak az akkori fôtitkár, Gheorghe Gheorghiu-Dej felismerései, miszerint "úgy tekintjük az együttlakó nemzetiségek jogegyenlôségét, mint a demokrácia fejlôdésének és megszilárdításának egyik alapfeltételét." S ugyanitt említem Vasile Luca (Luka László) szózatát; "olyan jogokat és életfeltételeket kell biztosítanunk a magyar lakosságnak, hogy Romániát hazájának tekinthesse."

Hivatkozom Szablyár Kornél tárkányi református lelkész Nagyváradon elmondott beszédére: "A magyarság a szabadság szerelmese - mondta. - Nemzeti történelmünk, századok óta, szabadságharc története. Petôfi korában a magyar szabadságharc egész Európa népeinek büszkesége és reménysége volt."

Álomképek? Igen! De az idôben az álomképeket "reálpolitikának" neveztük. Hittünk a lehetséges tisztességben és a ráció elháríthatatlan gyôzelmében. Évek és évtizedek múlásával az álomképek szétfoszlottak, helyüket a megtéveszthetetlen kegyetlen valóságképek foglalták el.

Szétfoszlottak valóban az álomképek?

Egyes elmékben még mindig uralkodnak - Erdélyben és Magyarországon is.

Meddig még?

Az idô a józan észnek dolgozik.

Ott hagytam abba, hogy Váradot már úgy tekintettük, mintha félig-meddig visszatért volna az anyaországhoz. Idegbajos kábulatunkból ébrednünk kellett. A Magyar Népi Szövetség, amely felvállalta az egész romániai magyarság képviseletét (sohasem válhatott azzá) kinyilvánította: "a határkérdésben - az annyiszor megátkozott trianoni határok kérdésében - a Magyar Népi Szövetség nem foglal állást." (1946. február 9.)

Nem foglal állást?

Lehetséges?

A magyar nemzetiség érdekképviselete lemond arról, hogy megvétózza a gyûlölt trianoni határokat? Van erre a magyar nemzetiségtôl felhatalmazása? Megteheti ezt?

Megtette.

Voltak-e érvei?

Az érvek nem hiányoztak.

Az emberiség gondolati kincstárába annyi pusztító érv halmozódott fel, mint amennyi nukleáris töltet a rejtett katonai silókban. Talán még ennél is több.

A Magyar Népi Szövetség végrehajtó bizottsága azzal érvelt, hogy a határok kérdése: 1. a nagyhatalmak ügye; 2. a két ország megegyezésének ügye. (Tehát: nem az erdélyi magyarság ügye.) (Erre - szükségképpen - még visszatérek.)

A hamis érvek narkotikuma fokozta bódulatunkat. Elfogadtuk az elfogadhatatlant. A hit legyôzte a meggyôzôdést. Nem elôször fordult elô a magyarság történetében.

Forgatom személyes érveimet; elôttem a nevem alatt - fölött - megjelent vezércikkhalmok, amelyekben fel-feltûnnek az ésszerû megítélések mentôövei, de mindezt mégis kitérésnek kell tekintenem, még ha elvi összegzéseim helytállóaknak tetszettek is. Igy pl. A magyar népi öntudat vizsgája címû 1946. november 10-i írásomban többek között efféléket magyarázgatok: "...a romániai magyar élet olyan különleges nemzetiségi problémákkal telítôdik, amelyek történelmi szükségszerûséggé teszik a magyar érdekek különleges kihangsúlyozását és védelmét. A magyar nép nem csak meg akarja ôrizni népi és nemzeti sajátosságait, nem csak ápolni kívánja nemzeti hagyományait, de teljes igényt formál ezeknek továbbfejlesztésére is. A magyarság ôrizni és ápolni kívánja anyanyelvét, kiszélesíteni iskolahálózatát, felvirágoztatni hanyatlásnak indult színjátszását és megteremteni a magyar nemzeti irodalom alapjait. A magyar demokrácia együttmûködik a román demokráciával. De ez az együttmûködés nem azt jelenti, hogy a magyar nemzetiség jottányit is feladna nemzeti igényeibôl... a maga számára maradéktalanul fenntartja népi-nemzeti hagyományainak összes elemét. Magyar népi életet akarunk élni, és ezt a népi életet demokratikus nemzeti tartalommal töltjük meg... Az együttmûködés nem a nemzetiségi keretek feladását, hanem ennek fokozottabb kiépítését jelentheti csak... Nem lehet jó demokrata az, aki a nép felszabadítását nem saját népe felszabadításával kezdi..." (Az idôben sokkal többet használtuk a nép, mint a nemzetiség elnevezést.)

Annyit mégiscsak éreztem, hogy most ütni kell a vasat. "Mi magyarok, különös gonddal kell vigyázzunk arra, hogy biztosított jogainkat teljes mértékben kimerítsük. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényûzést, hogy egyetlen, akár legkisebb jogunkról lemondjunk." (Nem mondhatunk le jogainkról. 1946. november 15.)

Vallomás - vallomás után.

Hittételeim az Új Élet hasábjain: Erdély összekötô kapocs; Párizs után; Népeinknek új történelme kezdôdik; Határkô két történelmi korszak között; stb.

Szövegeim "ártatlan" hitétôl pirulnom kell, de nem tehetem utólag semmissé.

A párizsi békeküldöttség fogadására városunkba érkezik Groza miniszterelnök a kormány több személyiségével. Nagyvárad néhány órára Románia demokratikus kormányának székhelyévé válik, és az itt elhangzó nyilatkozatok a magyarság számára az egész kormány egységes megnyilatkozásának tekintélyével és jelentôségével bírnak.

Az elvárható nyilatkozatok valóban elhangzottak Nagyváradon. Kitörô örömmel adtunk - adtam - errôl hírt. Mi döntötte el Erdély sorsát? címû vezércikkben, amely alá büszkén kanyarítottam nevem kezdôbetûit, utal a békeküldöttség vezetôjének, Gheorghe Gheorghiu-Dej vallomására: "Nem lettek volna elegendôek a szép szavak, nem használtak volna egymagukban azok az áldozatok sem, amelyeket a fasizmus elleni katonai hadjáratban hozott a román nép. A román demokrácia tényei voltak a döntôk... Nem a katonai és történelmi érvek hatottak. A nemzetiségi politika tényei nélkül nagyon gyengén álltunk volna... A román nép mélyen szívébe kell zárja ezt a tanulságot..." (1946. szeptember 22.-október 13.)

Úgy látszik, semmit sem értettünk meg és mindent elfelejtettünk.

Elfelejtettük, hogy a párizsi tárgyalások idején Nagyváradon magyar vért ontottak román gárdista huligánok. 1946. május 9-én, a Gyôzelem Napján - amikor a hitlerista haderô föltétel nélkül letette a fegyvert - s a dátum egybeesett Moldova és Olténia vajdaságok egyesülésének évfordulójával - Nagyvárad központjában, az egykori Szent László téren nagygyûlés volt, amelyen összetûztek a román jobboldali erôk a demokratikus magyar tömegekkel. Egyrészrôl I. Mihály királyt ünnepelték, másrészrôl a demokratikus kibontakozást.

1946. május 12-én Dr. Petru Groza Nagyváradra érkezett, hogy az egymásnak feszülô erôket lecsillapítsa. Ezen a napon jelent meg az Új Életben Groza Péter miniszterelnök érkezése elé címû vezércikkem, amelyben tájékoztatni próbáltam a kormányfôt a közelmúlt napok eseményeirôl. Pár sor a tájékoztatóból:

A miniszterelnök érkezését különösen jelentôssé teszi, hogy közvetlen a nagyhatalmak külügyminisztereinek párizsi határozata után érkezik az ország nyugati határszélére, ahol a szenvedélyek a leghevesebben nyilatkoztak meg a határkérdés rendezése körül. Az utóbbi napok eseményei, de különösen a gyôzelmi ünnepség lefolyása világosan feltárták, hogy a román és a magyar demokratikus erôk igen nehéz és kemény harc elôtt állanak... A reakciós román elemek erôszakkal a provokáció útjára akarták sodorni az ünnepélyt. Amikor pl. Ványa Döme alpolgármester szólásra emelkedett, hogy a város magyar lakosságának üdvözletét tolmácsolja, a soviniszta román elemek fütyülni kezdtek és lehetetlenné kívánták tenni, hogy a magyar nyelvû beszéd elhangozzék... A provokáció délután a színházban folytatódott. Amikor a mûsoron egy magyar nemzeti tánc következett, a színházba betolakodott reakciós banditák magyarellenes tüntetésbe kezdtek és megakadályozták a mûvészi produkció elôadását... A rend nem állott helyre... A párizsi bekeelôkészítô értekezlet határozata... csak úgy jöhetett létre, hogy a kormány biztosítani kívánja az együttlakó népek teljes jogegyenlôségét... A Groza-kormány a magyar és román demokratikus erôk véráldozata és harca árán került az ország élére... Észak-Erdély Romániához csatolása csak akkor vált lehetôvé, amikor a Szovjetunió kormánya biztosítékot látott arra, hogy teljes egészében tiszteletben tartják a nemzetiségek jogait... Nincs külön magyar és román út. Egy út van csak: a demokrácia útja... A párizsi döntés nem jelentheti a magyar népi nemzetiség jogainak csorbítását vagy leszûkítését, ellenkezôleg, a magyar nemzetiség jogegyenlôségének kiterjesztését teszi lehetôvé... Ilyen érzelmekkel és meggondolásokkal fogadjuk az ország miniszterelnökét...

Nagyváradi személyes kapcsolatom Dr. Petru Grozával bukaresti szerkesztôként folytatódott, errôl most nem kívánok értekezni. Kapcsolatrendeszerünkrôl és magáról a miniszterelnökrôl az idôk során változó megítéléseim alakultak. Mindössze azt jelzem, hogy közvetlen a párizsi békekötés után már a kezdet kezdetén sem voltak megnyugtató állapotok a magyar nemzetiség számára.

Robotos Imre

Heti napló

A maffia és a politika összefonódásának trendjérôl beszél a magyar hírszerzés fôtisztje, egy budapesti fôrendôr nála is keményebben fogalmaz: "bûnözôk fosztották ki az államkasszát, s eladták a fél országot." Érdekes. A Horn-Kuncze-Tocsik-kormány sikerpropagandája és sikerdíja mintha nem errôl szólna. Épp ellenkezôleg.

Nálunk aztán hiába is próbálkozna a kormány vagy bárki sikerpropagandával, nemigen van mit felmutatni. Se makró, se mikró. A fosztogatás-osztogatás ugyan folyik, de ebbôl sem lesz tôke kovácsolva. Mert nincs, aki forgassa a pörölyt.

Azért nem haladunk s nem jutunk egyrôl a kettôre, mert ebben az országban alig dolgozik valaki, s ha mégis, hát rosszul, vagy alibibôl. Románia lakosságának csak mintegy negyede van állásban, csak minden negyedik-ötödik ember adózik. Ötmilliónak kell eltartania húszmilliót. Senki sem akarja málenykij rábotra hajtani a gyermekeket, öregeket, betegeket, tehetetleneket, de még a háziasszonyokat sem. Hanem rajtuk kívül mit mûvel, mivel foglalkozik és fôleg mibôl él meg az a pár millió honfitársunk, aki egy fityinggel sem járul hozzá az államháztartáshoz? Költôi, persze, a kérdés. Ott vannak ôk, nagyon is ott vannak a feketegazdaságban, az utcákon, a piacokon, a kocsmákban, a börtönökben, a pályaudvarokon, de ott a kaszinókban, diszkókban, üdülôkben, szállodákban, no meg az "üzleti és politikai" életben is.

Hogyan legyen hát a társadalombiztosításnak pénze, ha egyszer millióknak nincs kimutatható, követhetô és megadóztatható jövedelmük? Sokaknak nincs, mert nem lehet, ôket sajnálnunk és segítenünk kell; de még többeknek van, csak úgy tesznek, mintha nem lenne. Százezrek szereztek például valamiféle papírt ahhoz, hogy kijátszhassák az adótörvényeket. Látó vakok, fürge rokkantak, forradalmár szekusok, köztörvényes politikaiak meg ilyenek. Bikaerôs fiatal nyugdíjasok seregei seftelnek és svarcolnak kül- és belföldön egyaránt. Barnább bôrûek szervezett kommandói lesik a potyát úton-útfélen. Nem folytatom.

Hallom, zúgolódnak-sztrájkolgatnak a fehér köpenyesek. Kicsi a fizetés. Lehet. Van, akinek kicsi. De olyan is van, aki csak ímmel-ámmal veszi fel azt a köpenyt, ha nem dudorodik a zsebében vaskos boríték. A betegek bezzeg nem sztrájkolnak. Pedig volna okuk rá, amilyen az egészségügyi ellátás színvonala Európába igyekvô országunkban! A kígyó saját farkába harap: mitôl is lenne magasabb az a színvonal, ha egyszer nincs rá pénz? De hát honnan is lenne, ha a társadalombiztosításhoz csak minden negyedik-ötödik polgár járul hozzá, úgy ahogy?

Elosztani csak azt lehet, ami van. Vagy nem?

Dénes László

Kolozsvár

Erdély többi megyéjétôl eltérôen Kolozsban nemcsak mázolják, hanem már elhajlítják, leverik, sôt el is lopják a kétnyelvû helységnévtáblákat. A Kolozsvártól néhány kilométerre fekvô Kisbácson és Szucságon idén januárban helyeztek el kétnyelvû táblákat, természetesen a helyi RMDSZ-tisztségviselôk kezdeményezésére. Kisbácson már a táblák kihelyezésének napján, január 31-én éjjel-nappali ôrszolgálatot szerveztek a lakosok, az alkalmi strázsák azonban nem bizonyultak ébereknek: miközben Szucságon ásták a tábla vasszerkezetének alapjait, az azelôtt egy órával kihelyezett kisbácsi táblát már le is mázolták. A hajcihô csupán e hónap elején kezdôdött, amikor ismeretlen tettesek a szó szoros értelmében összehajtogatták azt a fémlemezt, amelyen Kisbács neve magyarul és románul is olvasható. A megyeszékhely polgármesteri hivatalának bevallott utasítására hamarosan pedig polgárôrök és civilek egy csoportja verte le és szállította el azokat. Tudni kell, hogy Kolozsvár és Kisbács között harminc éve tisztázatlan egy körülbelül egy kilométeres szakasz tulajdonjoga. Erre a ködös állapotra hivatkozott Gheorghe Funar kolozsvári polgármester, amikor leszedette Kisbács kétnyelvû, úgymond a megyeszékhely közigazgatási területére elhelyezett tábláit és amikor mindezért negyvenmillió lejre bírságolta a település alpolgármesterét, Rozsnyai Józsefet. Az RMDSZ Kolozs megyei képviselôinek tanácsa tiltakozó levelet nyújtott be többek között Victor Ciorbea kormányfôhöz, amelyben határozottan kéri az ún. táblarongáló kommandó kézre kerítését és bíróság elé állítását.

R. Sz.

Tempfli József és Tôkés László püspökök az alábbi körlevelet juttatták el a sajtóhoz, Mátyás király születése 555. évfordulójának megünneplése tárgyában fordulva a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye egyházközségeihez:

"A Mátyás király születésének 555. és királlyá avatásának 540. évfordulója alkalmából meghirdetett Mátyás-év keretében meghagyjuk, hogy gyülekezeteink, plébániáink is emlékezzenek meg nagy királyunkról, az igazságosról.

Ennek megfelelôen lelkipásztorainkat felkérjük, hogy a február 22-i, vasárnap délelôtti istentisztelet, illetve mise keretében méltóképpen emlékezzenek meg Mátyás királyról, aki - legújabb, véglegesnek tekinthetô adatok szerint - 1443. február 23-án született Kolozsváron. A nevezett vasárnapon az igehirdetés, pérdikáció - a mátyási eszmények szellemében - térjen ki a társadalmi igazságosság kérdésére.

Február 23-án, hétfôn 13 órakor viszont nagy királyunk emlékére valamennyi templomunkban húzzák meg a harangot.

Szent meggyôzôdésünk, hogy történelmi múltunkból, nagy királyunk példájából hitet és erôt meríthetünk a hatalmaskodó "kolozsvári bíró" jelenkori utódai ellen folytatott harcunkhoz.

Isten áldását kérjük egyházközségeinkre, anyaszentegyházunk és hívô népünk életére - testvéri szeretettel."

- Beszélgetésünk elôestéjén egy olyan döbbenetes esemény történt, amely kisajátította a magyarországi hírközlô szervek fôcímeit ezekre a napokra: Budapest belvárosában a legnagyobb csúcsforgalomban lôtték agyon saját gépkocsijában az egyik legismertebb magyar vállalkozót, a Vico-sajtóbirodalom fejét. Ez idô tájt sorozatgyilkos is fenyegeti a boltosok életét. A növekvô bûnözés (a megélhetésitôl a szervezettig, a postarablásoktól a sokmilliós sikkasztásokig) amúgy is hetek, hónapok óta beszédtéma a magyar társadalomban, most pedig már egyenesen a közbiztonság összeomlásáról hallunk. Valóban ennyire drámai a helyzet?

- A tegnapi eset megrázta az egész magyar közvéleményt. Úgy ítélem meg, hogy egy új minôségi fázisba érkezett Magyarországon a bûnözés, hiszen most már nem csupán az egyes maffiacsoportok belsô, illetve egymás közötti leszámolásáról van szó, hanem vezetô közéleti személyiségek is a puskagolyó áldozataivá válhatnak. Ez a helyzet egyszerûen tarthatatlan. A magyar rendészeti szerveknek a felelôssége természetesen csak úgy vizsgálható, ha figyelembe vesszük, milyen lehetôséget biztosít számukra a jog, illetve a politika ahhoz, hogy a bûnüldözési tevékenységüket ellássák. E tekintetben az elmúlt években a kormányzat a rendfenntartó erôknek a mûködését nemhogy nem segítette, hanem gyakorlatilag az anyagi ellehetetlenülésnek a szélére sodorta ôket. Ez az eset talán el fogja gondolkodtatni a polgárokat, hogy a közbiztonság nem lehet a politikai elit vagy egy párt programjának sokadlagos tétele.

- A Fidesz-Magyar Polgári Párt ezen a téren milyen elképzelésekkel megy neki a májusi választásoknak, az azt követô négyéves ciklusnak? Mit ígér a polgároknak a közbiztonság helyreállításának ügyében?

- A közbiztonság területén az elsô kérdés az, hogy kifejezôdik-e az adott terület fontossága a költségvetés tervezése során, figyelembe vevôdik-e az, hogy milyen anyagi, illetôleg személyi feltételek adottak. Nem tartható az a helyzet, hogy Magyarországon a rendôrök nem tudnak járôrözni, mert nincs benzin, nem tartható, hogy nagyarányú az eláramlás a rendôrségtôl, mert már más közigazgatásbeli állásokban lényegesen nagyobb jövedelemre lehet szert tenni. Ez az egyik kérdés. A másik, amit hangsúlyoznék, az az, hogy a politikának, illetôleg a gazdaságnak a határvonalát sokkal egyértelmûbben kell meghúzni. Az összeférhetetlenségi javaslatunk sajnálatos módon nem ment át a parlamenten, nem fogadta el a kormánytöbbség, márpedig hogyha nincs egy egyértelmû összeférhetetlenség a gazdaság és politika között, akkor elvetjük a magját a korrupciónak. A korrupciónak a szervezett bûnözéshez fûzôdô kapcsolata pedig egyértelmûen kimutatható. Magyarország olyan helyzetben van geopolitikailag is - lásd minden irányban nyitott határainkat -, hogy nemcsak a hazai szervezett bûnözésre specializálódott bandák mûködhetnek nálunk nagyon nagy hatékonysággal, hanem a nemzetközi alvilági csoportok is. Föl kell venni velük a harcot, kíméletlenül. Itt jutunk el ahhoz a harmadik területhez, hogy nagyon komoly lehetôségei lennének a nemzetközi összefogásnak, Európai Uniónak, illetôleg a bilaterális együttmûködéseknek a szomszédos országokkal, hogy elejét vegyük ennek a kifejezetten destabilizáló tendenciának.

- Egyesek szerint maga a növekvô bûnözés is egyfajta hozadéka a nyugati integrációnak, a demokratizálódásnak, a szabadságjogok térnyerésének...

- Aki ilyet állít, az nincs tisztában azzal, hogy a nyugat-európai országokban milyenek a közállapotok. Svédországban például kevésbé fogunk találkozni terrortámadásszerû bûncselekményekkel, viszont ha elmegyünk Oroszországba, Ukrajnába vagy akár Csecsenföldre... Tehát azt kell mondanom, hogy a közbiztonság lazulása nem kifejezetten az euroatlanti integráció, a Nyugat felé való közeledés eredménye, épp ellenkezôleg, egyfajta keleti típusú visszaintegrálódás egy válságokkal küszködô régiónak az életében.

- Pártja a hét végén kongresszusát tartja.

- A Fidesz-Magyar Polgári Pártnak eme jubileumi kongresszusa - hiszen most márciusban tölti be a párt a tizedik születésnapját - elsôsorban azt hivatott szolgálni, hogy a polgárok számára egyértelmû, világos választási, illetve kormányprogramot fogalmazzunk meg, fogadjunk el. Ennek a programnak a vezérgondolata az, hogy Magyarországnak az ezredfordulón nagyon komoly esélyei vannak, a magyar társadalomban benne rejlenek azok a képességek és lehetôségek, amelyek kibontakoztathatók. Ehhez azonban teljesen letisztult koncepcióval kell rendelkezni a jövôre irányulóan. A Fidesz-MPP szeretné fölszabadítani a magyar társadalomban rejlô energiákat, lebontani azokat a gátakat, amelyek ezt fékezik. Legyen az a túlzott adóztatás vagy a már említett korrupció túlburjánzása. Ezeket kell megfelelô jogszabályokkal, gazdasági technikákkal eltávolítani. Ezt az üzenetet szeretné a kongresszusunk a magyar választópolgárok felé - néhány hónappal az országgyûlési választások elôtt - egyértelmûen megfogalmazni.

- Ki a párt miniszterelnök-jelöltje?

- A választásokra egy polgári koalíciót hoztunk létre, amelynek tagja a Fidesz-MPP mellett a Magyar Demokrata Fórum, illetôleg a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség is. Abban az esetben, ha önmagunkban sikeresek leszünk a választásokon, nagy esélye van annak, hogy mi nevezzük meg a kormányfôjelöltet. Egyelôre nem nevesítettük jelöltünket, de a párt elnöke, Orbán Viktor lesz az országos lista vezetôje, ami bizonyos következtetéseknek mindenféleképpen teret enged.

D. L.

Szóra bírtak

Sokat töprengtem, hogy miért is megy olyan borzalmasan nehezen megértéssel valamit véghezvinni, a többségi honatyákkal egyet vagy inkább egyet nem értve, a mi természetes emberi jogaink érvényesítése végett? Melyek azok a lélektani okok, amelyek kínai falként merednek népünk vezetôi elé, szinte áthatolhatatlan szellemi akadályként. Mi szuggerálhatja ezt, a józan ésszel felfoghatatlan makacsságot, egyébként európainak vélt mûveltséggel bíró politikusok részérôl? Most, a 20. század végén, amikor a hajdani gyarmatok is felszámoltattak, s ôslakóik visszanyerték függetlenségüket? Mi okozhatja ezt az évszázadosan elmaradt, ósdi felfogást? Mondható, hogy mi, erdélyi magyarok szigetlakókként élünk a többségi tengerben? Hiszen '89-ben megtörtént az aratás. Talán az a baj, hogy nem lett elvégezve a kötelezô tarlóhántás vagy ugarolás? És most mindent ellep a gyom? Nem lettek kiforgatva gyökerestôl a gyomok? Milyen gyökerek okozzák a bajokat és a meg nem értést köztünk és az uralkodó nemzet, de köztünk és saját anyanemzetünk között is olykor egyes dolgainkban? Mi az, ami elválaszt és mi az, ami mégis összeköt? Évszázados ellentétek lévén, nem lehet rövid idô alatt eltüntetni ezeket. Pedig már idestova nyolcvan éve, hogy 180 fokos fordulattal megtörtént egy véglegesnek hitt rendezés, mégis ugyanaz a feszültség maradt meg a Kárpát-medencében! A megoldás nem lett megoldás! Lélektanilag nézve létezik mindenik oldalon egyfajta, talán nem indokolt félelem. Noha komoly erôfeszítések történtek egy ún. bizalmi légkör megalkotására! Ez választ el minket, ez a bizalomhiány! Mi az, ami mégis összeköt? A közös haza. Amelynek javát akarja minden becsületes honpolgár, saját és mindannyiunk javára. Ezért dolgozik mindenki, még akkor is, ha a bizalmatlanság gyakran keresztbe tesz.

Nézzük csak, milyen lélektani alapokkal bírunk mi, erdélyi magyarok? Van hazánk. Ahol születtünk, élünk, bodogulni akarunk. Kötelességeink és jogaink vannak! Ahol adózunk, katonáskodunk, dolgozunk! Van nemzetünk! Amely nyelvünket adta, kultúránkat és mindent, ami ránk jellemzô és ami bennünket testvérként összefûz. Van hitünk! Amit ôseinktôl örököltünk, ami erôt adva átsegít az élet nehézségein, szilárddá tesz, ezért hozzá ragaszkodunk.

A velünk együtt élôknek mindez szintén megvan. Velünk közös a hazájuk. Ez összeköt velük. De más a nemzetük és a hitük. Ez elválaszthat? Az anyaországbeli magyarok azért különböznek tôlünk, mert nekik egy a nemzetük és a hazájuk! Ugyanúgy, mint a román népnek! Nekünk közös a hazánk a románsággal és közös a nemzetünk a magyarsággal, bárhol is élnek!

Haza, nemzet és hit! E három ponton állunk mi, erdélyi magyarok, ez szilárdabb, mint két ponton állni. Ez jellemzi identitástudatunkat, e hármasság. Ezt nehéz megértenie mind a románnak, mind a magyarországi magyarnak. Ez a meg nem értés mélyre nyúló gyökere. Megmutatkozott már számtalan esetben! Mégis, mire kellene építeniük választott vezetôinknek a politikatervezésben? Hát arra, ami összeköt! Ami elválaszt, azt nehéz lesz eltüntetni a gondolkodásmódból. Arra nem építhetünk. Van még egy, ami mégis összeköt: a transzilván identitás! Ez közös, mert nemcsak nekünk, hanem az erdélyi románságnak is jellemzôje. Erre lehetne építeni, de meg kell erôsíteni, mert ez akkor felülkerülhet a szélsôséges nacionál-sovinizmuson. Ha majd megértik az új Európa alapeszméjét...

Szerk. megj. Ha majd megértik... Kedves idôs olvasónk és hûséges levelezônk eszmefuttatását szívünk szerint kissé naivnak neveznénk, de inkább arra mutatnánk rá tisztelettel, hogy mennyire fején találta a szöget, amikor a "köztünk és az uralkodó nemzet közötti" relációt emlegette. Mert pontosan errôl van szó: amíg a románság uralkodó nemzetként óhajt viszonyulni a többi nemzethez-nemzetiséghez, éljen az akár a román állam keretein belül, akár azokon kívül, addig nemigen lehet szó semmiféle megértô összeborulásról. A K. G. által emlegetett új Európa alapeszméje ugyanis épp a partnerség, nem pedig az alá- és fölérendeltség!

Kövér Gábor
Arad

Az Udvarhelyi Híradó címû független információs lap 1997. január 29-i számának ötödik oldalán olyan tudósítás jelent meg, amely furcsálkodásra késztette a régió közvéleményét és megdöbbenést keltett sajtóberkekben. A László Miklós által jegyzett írásnak már maga a felcíme (A kábeltévé nem közvetítheti a tanácsülést) és címe (Mi az, hogy nyilvánosság?) is sokatmondó. A tudósítás bevezetôjében (szaknyelven kopfjában) benne van a lényeg: "Ma egy hete tartotta a székelykeresztúri Városi Tanács az év elsô ülését. Az RMDSZ frakciója nyújtott be határozattervezetet a kábeltelevízió tanácsülési tudósításának módozatáról. E javaslat szerint a tanácsüléseket ne közvetítsék élôben, a gyûlés után a soros elnök és a polgármester nyilatkozzon a hozott határozatokról. Indoklásként megemlíti, hogy egyes tanácsosokat zavarja a kamera és a mikrofon, és hogy a nyilvános közvetítéseket többen egyéni érdekeik érvényesítésére használják fel..."

A továbbiakban az Udvarhelyi Híradó székelykeresztúri tudósítója részletesen ismerteti az 1998. január 22-i rendes havi tanácsülés napirendjét, amelynek egyik pontja egy olyan határozattervezet volt, ami úgymond szabályozná a Hargita Line Kábeltelevízió tanácsülési tudósításainak módozatát: "A kábeltelevíziós közvetítésekre vonatkozó tervezettel kapcsolatosan a szakbizottság tagjai - akiknek azt véleményezniük kellett volna - javasolták, hogy e kérdés tárgyalását halasszák el, mert a polgármesteri hivatal részérôl nem volt véleményezés. Azt is hangsúlyozták, hogy szakember véleményét kell kikérni, aki jogilag meghatározza a nyilvánosság szó jelentését. Vári Ferenc, a polgármesteri hivatal titkára kifejtette, hogy ez esetben nem szükséges a hivatal véleményezése. A nyilvánosság azt jelenti, hogy a gyûlésen bárki részt vehet. Tehát ebben a kérdésben a tanácsülésen lehet dönteni. Javasolták, hogy a tanácsülés után tartsanak sajtótájékoztatót, amelyen részt vennének: a gyûlés elnöke, a polgármester és az érdeklôdôk. Az egyik független képviselô kijelentette, hogy a határozatjavaslat erkölcsileg nem helyes, mert ezzel saját választóikat zárják ki a tájékoztatásból. Tény, hogy a gyûlések hosszúak, de az emberek megnézik azt, amire kíváncsiak. A nézôknek meg kell adni azt a lehetôséget, hogy kövessék a tanácsülést. A kamera- és mikrofonlázzal kapcsolatban kifejtette, hogy a közhivatal betöltése nyilvánossággal jár, erre már a választáskor gondolni kellett volna. Ellene van a határozatjavaslatnak. Végül a jelen lévô 15 képviselôbôl 10-en a határozat mellett szavaztak, ketten tartózkodtak és hárman ellene voltak, amit azzal is kihangsúlyoztak, hogy a szavazás idejére elhagyták a termet."

Végül a Révai Nagy Lexikont idézve, illetve az 1914-es magyarországi sajtótörvényre utalva László Miklós ráirányítja olvasóinak figyelmét arra, hogy a Székelykeresztúr városi önkormányzat vonatkozó döntése alkalmas a közéleti nyilvánosság korlátozására.

Szerkesztôségünkbe is eljutott a keresztúri helyi tanács döntésének híre, megkaptuk az udvarhelyi testvérlap említett számát, s magunk is elképedéssel olvastuk, hogy milyen barátságtalan gesztust tettek a helyi sajtó irányába a Nagy-Küküllô-parti kisváros választottjai. 1998. február 3-i lapszámunkban egy szerkesztôségi jegyzetben fejtettük ki elvi hozzáállásunkat errôl a döntésrôl, amely - értelmeznénk is bárhogyan - sérti az állampolgárok alkotmányos jogát az információszerzéshez. Mert mit is ír elô Románia érvényben lévô alaptörvényének 31. számú cikkelye? Szabad fordításban: nem korlátozható a polgárok hozzáférhetôsége bármilyen közérdekû információhoz. Márpedig a közérdekûségnek a legmagasabb foka éppen az, amikor a szabad polgárok szabad akaratából szabadon megválasztott képviselôk a köz érdekében és reá való hivatkozással munkálkodva olyan döntéseket hoznak, amelyek ilyen vagy olyan mértékben a közösség minden egyes tagjának jelenét és jövôjét meghatározzák. Nem hisszük, hogy különösebben ecsetelnünk kellene a polgári demokrácia, a helyi autonómia és a legszélesebb nyilvánosság közötti szoros összefüggéseket. Egy önkormányzati testület ülésének egyetlen momentuma sem lehet olyan, amely ne tartozna a nyilvánosságra. Ezt statuálja különben a helyi közigazgatás törvénye is (1991/69.), amely kimondja: " A helyi tanács ülései nyilvánosak..." Kiskaput legföljebb az idézett 25. számú cikkely 1. bekezdésének folytatása nyithat, miszerint kivételt képezhetnek azok az esetek, amikor maga a tanács zárt ülést rendel el többségi döntéssel. Ám aki a törvény szellemét is figyelembe veszi, annak be kell látnia, hogy a kivétel - tehát a zárt ajtó - bizonyos egyedi és alkalmi, kellôképpen megindokolt esetekre vonatkozhat, semmi esetre sem válhat rendszerré, mint Székelykeresztúron. Különösen akkor nem, amikor az említett törvény ominózus artikulusa a továbbiakban azt is leszögezi, hogy a helyi költségvetést érintô kérdéseket minden esetben a széles nyilvánosság elôtt kell megvitatni, kivétel nincs (3. bekezdés). Márpedig nehezen tudjuk elképzelni, hogy valamely önkormányzati ülésen ne essen szó a közpénzekrôl, az adófizetô polgárok, a választók pénzérôl, hiszen minden közigazgatási döntésnek így vagy úgy vannak pénzügyi vonatkozásai. A tévékamerák kizárását eldöntô tanácsülésen például jószerével minden napirendi pont a pénzrôl szólt, kivéve épp a televíziós közvetítés vitáját...

Nem rejtettük tehát véka alá rosszallásunkat a tekintetben, hogy a székelykeresztúri önkormányzat szabályt próbált fabrikálni a törvény biztosította kivételbôl. Nyúlfarknyi reagálásunk rögvest kiváltotta az érintettek neheztelését, amint azt az alábbi, telefaxon szerkesztôségünkbe érkezett állásfoglalás bizonyítja.

Az Erdélyi Napló idei 5. számában Zárt ajtók címmel jelent meg egy rövid tudósítás az oldalt szerkesztô újságíró tollából, ugyanis a székelykeresztúri önkormányzat egyik döntését elmarasztaló elmefuttatást senki sem írja alá. A szerzô azért háborodott fel, mert a szóban forgó testület úgy döntött, hogy a helyi kábeltelevízió ezután a tanácsülések munkálatait élôben nem közvetítheti.

Vegyük sorra a tényeket.

A cím félrevezetô, mert a tanácsülés munkálatai nyilvánosak. A szóban forgó határozat fel sem veti az esetleges zárt ülés lehetôségét, sôt a kamerát sem tiltja ki onnan, s e hónaptól kezdôdôen a tanácsülés teljes anyagát már hangszalagra rögzíti. Minden esetben sajtótájékoztatóra kerül sor, amelyet a tévé már közvetíthet, s itt az kérhet szót, aki akar. Ennek keretében kötelezôen ismertetik a napirendi pontokat, az elfogadott határozatokat, a megvalósításokról szóló beszámolót, azokat az információkat, amelyeket a lakosság igényel. Csak így küszöbölhetôk ki azok a gyermekbetegségek, amelyek az élô közvetítés sajnálatos velejárói: a mellébeszélés, az önreklámozás s fôleg a személyeskedésbe torkolló véget nem érô vita. Fölösleges tehát az aggodalom, mert az önkormányzat döntése semmiféle írott vagy íratlan törvényt nem sért. Ezt különben a prefektúra igazgatója, Romfeld Mária Magdolna jogásznô is megerôsítette, s amennyiben a törvénytelenségnek a gyanúja felmerülne, úgy abban az esetben éppen a prefektúra kellene kötelezôen megsemmisítse ezt a döntést.

Biztosíthatjuk az Erdélyi Napló szerkesztôségét, hogy erre nem kerül sor.

Ezzel be is fejezhetnénk válaszunkat, ha a történetnek nem lenne szerfölött érdekes elôzménye, amely vélhetôleg nem csak a névtelenségbe burkolózó szerkesztônek szolgálhat tanulságul...

Számunkra különösen meglepô, hogy éppen az általunk is annyira becsült és elismert Erdélyi Napló vállalkozott a székelykeresztúri önkormányzat egyoldalú és durva kritikájára. Mivel magyarázható ugyanis az, hogy a székelyudvarhelyi önkormányzat hasonló döntése miatt önök nem háborodtak fel, de tudomásunk szerint más sajtóorgánum sem? Talán az anyaváros lakóit nem kell tájékoztatni, vagy ôk ezt nem is igénylik? Megyénkben sehol sincs élô közvetítés, éppen az említett okok miatt, akkor hát miért kötelezô éppen Székelykeresztúron? A kérdéseket folytathatnánk, de minek?

Máshol van a kutya elásva.

Érdekes módon az "ügyet" már az Udvarhely széki elnökség is napirendre akarta tûzni Verestóy Attila elnök-szenátor javaslatára, még amerikai útja elôtt. Ennyire a szívén viselné a szenátor úr a székelykeresztúriak gondját-baját? Nyilván, hiszen városunk kábeltévé-hálózatában igen komoly érdekeltségei vannak, s a havi tanácsülésekrôl sugárzott 7-8 órát kitevô adás ugyancsak jól hoz a konyhára, amelyet különben a következô vasárnap teljes terjedelemben újraközvetítettek. De nem ez fáj nekünk, hanem az, hogy sem a szenátor úr, sem pedig a helyi tévé stábja nem egyeztetett szervezetünk illetékeseivel, s az általunk kezdeményezett találkozón, amelyen a független és SZIF-tanácsosok is részt vettek, semmiféle kompromisszumra nem voltak hajlandók. Tehát nem holmi "szeszélyes" vélemény alapján döntött a képviselô-testület, ahogyan azt a cikkíró alaptalanul feltételezi.

De hát miért is merült fel az élô közvetítés beszüntetésének kérdése?

Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a közvetítés módjával kapcsolatban semmiféle tanácsi döntés nem született. Ezért a tanácsosok közül többen - joggal - felvetették a kérdést, hogy ki döntött az ô megkérdezésük nélkül. Nekik nem lehet beleszólásuk az ôket elsôdlegesen érintô kérdésekbe? Hiszen a tévé nélkül hatékonyabb a munka, a döntések gyorsabbak és eredményesebbek, inkább a lényegre lehet figyelni. Ugyanakkor folyamatosan érkeztek az olyan jelzések a lakosok részérôl, amelyek a tanácsosokat fölöslegesen irritálták, gyakran méltatlanul sértegették (cirkuszi mutatványosok, handabandázók társasága, nem érdemlik meg a napidíjat stb.), s ezért többen úgy döntöttek, hogy ilyen körülmények között nem vállalják a tanácsosi teendôk ellátását. A jogos kifogások között még említsük meg a következôket: a tanácsülésen jelen nem lévô személyek sértegetése, a nyilvánosság kisajátítása egyes tanácsosok részérôl, ellenséges propaganda-megnyilvánulások (számíthatunk az elôrehozott választásokra?), lejáratási kampány stb. A nyilvánosság ilyen szintû értelmezésében és gyakorlásában éppen a már említett Székely Ifjak Fóruma tanácsosai és szimpatizánsai jártak elöl jó példával. Az Erdélyi Napló olvasóit emlékeztetjük arra, hogy ez a csoportosulás vallotta és vallja azt, hogy a székelység külön etnikum Romániában, a magyarság csak kihasználja, de érdekeit nem képviseli. Nyilvános támogatóik között ott találjuk Dumitrascu szenátort és Turlea egységpárti képviselôt. Nekik biztosítsunk nyilvánosságot?

Benedek Bálint, az RMDSZ-frakció elnöke

Fülöp Lajos, az RMDSZ székelykeresztúri szervezetének elnöke

A helyi többségi hatalom képviselôi által szignált nyilatkozat kioktató hangnemét figyelmen kívül hagyva csak arra kívánunk utalni a továbbiakban, hogy mennyi ellentmondás és nyilvánvaló csúsztatás hemzseg benne. Mindenikre nem mutatunk rá, olvasóink is könnyen rájuk tapinthatnak. A helyi politikai torzsalkodásba, tulajdonviszonyokba sem óhajtunk beavatkozni, a köztisztséget viselôk magatartásának, viselkedésének, mentalitásának vizsgálata helyett is inkább az önvizsgálatra biztatunk. Nem keressük tehát, hogy hol is van elásva Keresztúron a helyi érdekek döglött kutyája. Néhány kérdésre azonban egyáltalán nincs megnyugtató válasz. Például arra, hogy most akkor nyitottak-e (ergo a törvény betûjéhez hûek-e) a keresztúri tanács ülései vagy sem? Teljesen nyitottak-e vagy csak részben? Filmezhet-e az ülésen a Hargita Line operatôre vagy sem? Bárki más újságíró tudósíthat-e onnan, csak épp a helyi kábeltelevízió nem? Honnan veszi magának a szaktudást és merszet az RMDSZ-többségû, tehát nevében is demokrata (lásd: Romániai Magyar Demokrata Szövetség) keresztúri képviselô-testület ahhoz, hogy egy sima kézfelemeléssel eldöntse: mettôl meddig terjed és mi a nyilvánosság, mi a szabad sajtó feladata és szerepe, melyik a jó hírközlô orgánum és melyik a rossz, hogyan közvetítsen a tévé és mikor?

Sorolhatnánk még, de hadd verjünk le néhány cölöpöt az igazság talajába. A székelykeresztúri tanács vitatott döntése kétségkívül kimeríti a hivatali cenzúra fogalmát: néhány ember önhatalmúlag eldöntötte, hogy mi tartozik a helyi közösségre és mi nem, miként csináljon mûsort a helyi televízió, mi a közérdekû információ és mi nem. E lépés megütközést keltett, aminek nyomát leljük mind a székelyudvarhelyi, mind a keresztúri nyomtatott sajtóban. A Kisváros címû lap február 6-i számában például épp az ez ügyben megszólaltatott helyi lakosok vélik furcsának, érthetetlennek és barátságtalannak a helyi tanács döntését. Ez a kiadvány pedig Székelykeresztúr Város Önkormányzata lapjaként jelenik meg!

Kérdezhetnék sokan, miért kell egy ilyen helyi, apró-cseprô ügyre ennyi szót vesztegetni?

Hát csak azért, mert az RMDSZ-többségû helyi hatalom döntése éles ellentétben van mindazon ideálokkal, amelyeket nevezett politikai formáció programjában és alapszabályában fölvállalt, kinyilatkoztatott. A nyitottságtól a polgárosodáson át a demokratizmusig. Továbbá pedig jelzi, hogy az annyit átkozott és szidott balkáni mentalitás polgárjogot nyert a tömbmagyarság soraiban is. Jó példa erre a keresztúri RMDSZ-tisztségviselôk által aláírt közlemény is: számos valótlanságot tartalmaz és ködösít. Mi ugyanis utánajártunk: sehol Hargita megyében, de más magyarlakta megyékben sem tiltották ki a sajtót vagy annak egyik-másik képviselôjét az önkormányzati ülésekrôl. Általában épp az RMDSZ-képviselôk ragaszkodnak a széles nyilvánossághoz, mert itt és most a magyarságnak ehhez fûzôdik érdeke!

Mind a székelyudvarhelyi, mind a csíkszeredai, mind a gyergyószentmiklósi önkormányzat illetékesei megerôsítették az Erdélyi Napló érdeklôdôsére: nincs olyan tanácsi döntés sehol érvényben, amely korlátozná az ülések nyitottságát. A helyi médiumok képviselôi ezt mind megerôsítették azzal, hogy kizárólag csak mûszaki akadályai vannak a tanácskozások élô közvetítésének, illetve a tévé és rádióstúdiók szerkesztôi saját hatáskörükben döntenek arról, hogy mikor, mit és mennyit közvetítenek. Esete válogatja: itt unalmasnak tartják az üléseket, ott nem illenek bele a mûsorrácsba, amott pedig az elôfizetôk kérték a stúdiót, hogy inkább valami szórakoztatóbbal töltsék ki a mûsoridôt...

Nem vitatja senki, hogy a helyi politikai-gazdasági-emberi viszonyok rányomhatják bélyegüket a közigazgatás és a sajtó közötti kapcsolatra, ám a szakadékokat úgy illik áthidalni, hogy ne a polgárok joga a nyilvánossághoz sérüljön. Furcsa ugyanakkor, hogy a törvényesség fölött ôrködni hivatott köztisztviselôk milyen könnyen túlteszik magukat az elveken. Mi is kikértük a Hargita megyei prefektúra jogászának, illetve a keresztúri önkormányzat jegyzôjének véleményét az ügyrôl, és arra a következtetésre jutottunk: Romfeld Mária Magdolna nem kívánt beavatkozni a helyi tanács ügyeibe azzal, hogy felhívja a prefektus figyelmét egy ilyen "kis horderejû" suskusra, míg Vári Ferenc inkább attól óvakodott, hogy ujjat húzzon a zárt ajtók mögött cirkuszolni, ágálni, handabandázni, esetenként anyázni óhajtó tanácstagokkal, akik ugyebár a keresztúri választópolgárok "képét viselik". Holott mindkettôjüknek törvény adta joguk, sôt kötelességük lett volna elôzôleg vagy utólag kifogásolni egy olyan döntést, amely szellemében sérti mind az alkotmányt, mind a helyi közigazgatás törvényét.

Száz szónak is egy a vége: a lényeget egy helyi polgár fogalmazta meg a Kisváros címû keresztúri újságban. Ime: "A tanácsosok tudták, hogy mire vállalkoznak. '97 június-júliusában még nem ellenezték a direkt közvetítést. Ha rendesen felkészülnének és odafigyelnének az ülés menetére, nem lenne a egész tudósítás kabaré jellegû. A tanácsosokat fizetik is azért, amit ott produkálnak. Ha valaki engem fizet valamiért, akkor én azt a munkát a tôlem telhetô lehetô legjobban el is végzem. Nem? Szerintem a tévé kizárása nem oldja meg azt, amit meg kellene oldjon."

Összeállította: Dénes László

Szlovákia

Szlovákiában az államfôt a parlament, a Szlovák Nemzeti Tanács tagjai választják meg ötévenként. Vladimír Meciar kormányfô saját bevallása szerint még január 14-én megállapodott Michal Kovác köztársasági elnökkel, hogy március 2-án, a politikus ötéves megbízatási idejének lejárta napján a kormány nevében ô veszi át tôle az államfôi jogköröket. A miniszterelnök egyidejûleg szükségesnek tartotta arról biztosítani a közvéleményt, hogy a helyzet nyomán nem alakul ki alkotmányos válság, s a végrehajtói hatalomgyakorlás demokratizmusa sem sérül.

Igy már érthetô, miért nem állítottak államfôjelöltet a Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és koalíciós partnerei az elnökválasztás elsô fordulójában, s miért nem támogatták az ellenzék jelöltjeit a mai második fordulóban sem. Legfeljebb az tûnhet cinikusnak, hogy közben a kormányfô az ellenzéket vádolta az elnökválasztás "blokkolásával", egyszersmind ellentmodásos - és gyanút sejtetô - Meciar magabiztos kijelentése, hogy mozgalma támogatása nélkül nem is lesz államfôje az országnak.

A szlovák alkotmány szerint az államfô megválasztásához minimum 90 honatya szavazatára van szükség, a 150 tagú törvényhozói testületben pedig a Meciar vezette mozgalomnak 61 képviselôje van, azaz támogatása nélkül bármilyen jelölt megbukik minimum egy szavazaton. Sokan úgy vélik Szlovákiában, ez az az egy szavazat, amely miatt a Meciar vezette mozgalom alkotmányellenesen kizárta a parlamentbôl Frantisek Gauliedert, aki ki akart lépni a kormánypárt frakciójából, s akinek mandátumát az alkotmánybíróság döntése ellenére sem hajlandó visszaszolgáltatni a hatalom.

Bárhogy is van, egy biztos, március 2-tól nem lesz köztársasági elnöke Szlovákiának. A kormányfôvel szemben több politikus és alkotmányjogász állítja, hogy a helyzet alkotmányos válságot jelent. Az konstitúció szerint az államfôi jogkörök közül senki sem gyakorolhatja a törvények ellenjegyzésének jogát, kérdéses tehát, hogy életbe léphetnek-e az államfô aláírását nélkülözô törvények. Mert ha nem, a kormány rendeletekkel "kényszerül" irányítani az országot, ugyanakkor erre az alkotmány nem hatalmazza fel a kabinetet. De alkotmányos válságot jelenthet a választások utáni idôszakban az, hogy az országnak nem lesz megválasztott államfôje, ugyanis kizárólag az elnök fogadhatja el a jelenlegi kabinet lemondását, illetve bízhatja meg a kormányalakítással a választások gyôztesét. Ez a jogi helyzet alkotmányosan akkor is kezelhetetlen lenne, ha újra Meciar mozgalma nyerné meg a választásokat.

Politikai stílusa miatt a hamadik Meciar-kormány mind nagyobb félelmeket kelt Szlovákiában: érthetetlen a hatalom összpontosítása, tehát az államfôi jogkörök többségének átruházása a kormányfôre. Vladimír Meciar lesz így többek között a hadsereg fôparancsnoka, ô hívhatja vissza, illetve nevezheti ki a külképviseletek vezetôit, a kormány javaslatára hadiállapotot hirdethet, de a jogai közé tartozik egy esetleges rendkívüli állapot kihirdetése is. Amnesztiát is adhat, illetve leállíttathat különbözô vizsgálatokat, például azokat, amelyek - például ifjabb Michal Kovác elrablása, a koronatanú Robert Remiás meggyilkolása - a nemzetközi megítélés szerint is politikai színezetûek, s mind a mai napig lezáratlanok.

Hogy mire használja fel Meciar az államfôi jogköröket, illetve az alkotmányos válsághelyzetet, nem lehet tudni. Az azonban biztos, hogy rajta múlott - és múlik - az elnökválasztás, ennélfogva a demokrácia és a jogállamiság esetleges további ferdülései is az ô felelôtlenségének tudhatók be.

(A Magyar Nemzet nyomán)

Mária Terézia királynônek mindenképp, hiszen uralkodása idején, 1777-ben önállósította a váradi székhelyû görög szertartású püspökséget, és Drágossy Moyzes unitus püspök kérelmét messze túlhaladva, a latin szertartású római katolikus püspökség javainak kétötödét kiszakítva, az új egyházmegyének adományozta a 139 ezer katasztrális holdnyi belényesi birtokot. Ennek a példátlan értékû és mértékû adománynak köszönhetôen fejlôdhetett Belényes városa a nemzeti öntudatra ébredô románság egyik jelentôs egyházi, kulturális és iskolaközpontjává.

De e korszakot megelôzôen fungáló számos váradi római katolikus püspök is szobrot érdemelne a Belényesi-medence románságától, hiszen a mindenkori nyári rezidenciának helyt adó város nemcsak kedvelt tartózkodási helye volt a fôpapoknak, hanem - egyházfôként és a vármegye örökös fôispánjaiként - építô tevékenységük színhelye is. Azon fôpapok közül, akik jelentôs mértékben hozzájárultak a vidék fejlesztéséhez, talán gróf Csáky Miklós (1737-1747) érdemli a legnagyobb elismerést. Tízéves váradi fungálása idején nemcsak egyházépítôként jeleskedett, hanem munkatársai - Martonossy Zsigmond uradalmi kormányzó és Jurkovics Pál felügyelô - segítségével Bihar vármegye délkeleti, már akkoriban túlnyomórészt románság lakta régiója gazdasági fejlôdésének feltételeit is biztosította.

Csáky Miklós a Szepesség szülötteként egyrészt ihletet merített szülôföldje sok évszázados gazdaságfejlesztési tapasztalataiból, másrészt onnan hozott szakembereket a hasonló természeti adottságokkal rendelkezô Belényesi-medencébe. Mindössze hat év alatt bátyja és elôdje, gróf Csáky Imre (1702-1732 között volt Várad püspöke) nyomdokain haladva felélesztette az Árpád-korig visszanyúló hagyományokkal bíró bányaipart. Vaskohn beindíttatta a török idôkben lepusztult ôsi vashámort, új kohókat építtetett Brihon, Urzesd, Pocsavelesd és Dragonyesd határában. Az új ipari létesítmények mûködtetéséhez a Szepességbôl és a Délvidékrôl toborzott szakembereket. A dragonyesdi kohó mellé vasfeldolgozó mûhelyt létesített, ahol ekevasat, csoroszlyát, mezôgazdasági szerszámokat gyártottak. Ugyancsak Vaskoh közelében márványbányát nyitott, melynek irányítására négy mestert hozatott. Az ott készült márványtömböket országszerte felhasználták a fellendülô építkezéseknél. Belényesen kastélyt és serházat, a közeli Várasfenesen "posztófabrikát" építtetett. Gondja volt a Bihar-hegység déli lejtôjén fekvô Bél és vidéke fejlesztésére is. Béli birtokát korszerûsítette, és a közeli Hagymáson üveghutát mûködtetett, ahol egy, a szepességi Kisócról hozott mester alkalmazta a cseh üveggyártási technológiát. Tekintettel Belényes-Bél vidékének nagy kiterjedésû erdôségeire, beindította a fakitermelést, számos helyen fûrészmalmot és zsindelygyárat alapított. A kereskedelem fellendítése végett pedig megerôsítette Belényes vásárjogát, s azt több nagyobb településre érvényesítette a környéken.

Felsorolásom nem kimerítô jellegû, és Csáky püspök váradi építkezéseirôl nem is tettem elmítést. Mindezeket annak kapcsán elevenítettem fel Bunyitai Vince A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig címû monumentális munkája alapján, hogy a minap került a kezembe egy Miskolcon megjelent tanulmánykötet: Az interetnikus kapcsolatok kutatásának újabb eredményeirôl. Az 1995-ben megtarott konferencia több dolgozata említést tesz arról, hogy az utódállamok történetírói mennyire egybehangzóan, egymásra licitálva jelenítik meg a honfoglalástól Trianonig eltel ezer esztendôt, mint "népeik rabságának történetét". Jobb ügyhöz méltó buzgósággal lúgozzák ki mûveikbôl, tankönyveikbôl a történelmi Magyarország érdemeit a Szent korona országaiban lakozó népek felemelkedését, fejlôdését és nemzetté válását illetôen. Nem csak Belényesben kellene szobrokat állítani...

Szilágyi Aladár

Nagyon érdekes a modern materialista (közgazdasági) gondolkodás, amely az embert végsô soron és újra meg újra csupán eszes mechanizmusnak tekinti. Olyan lénynek, akinek igazán legfeljebb csak fokozati, hatékonysági különbségei vannak, s így okos információk célzott özönével szinte korlátlanul irányítható. A durva forma, terror, a diktatúra felesleges is a "modernségben", hiszen a jól mûködô mechanikus egyed állandóan rá van kapcsolva a hasznos tudnivalók hálózatára (tömegkommunikáció), s ezenkívül magánhasznot szem elôtt tartó reklám is bombázza úton-útfélen. Az okos embernek rá kell jönnie így a jó megoldásokra, módszerekre, rátalálni az árukra.

A modernségi guruk mintha tudomást sem vennének arról, hogy szintén modernségi szakmatársuk, a szociológia adatok hegyeivel bizonyítja a kortárs emberiség irracionalitását, szokásos és elôítéletes álláspontjait, tudatlanságait, akár egzisztenciális kérdésekben is. Még a tévés tudatú Amerikára nézve is igaz ez, az elmaradott más földrészekrôl nem is szólva. A kívülrôl korlátlanul "fejleszthetô", kondicionálható ember (a "tiszta lap", amire célszerûen lehet "írni") régi racionalista kísértése egyébként kiváló értelmiségieknek is, akik - miként a modernség általában - elfelejtik, hogy a hatások egymást is kioltják sokszor, másrészt, hogy az "emberi természet" motivációi, indulatai, érzelmei mindig egyediek is. Nagyon sajátos, hogy ez a végletekig individualista kor elfelejti intellektualizmusában a rosszat is hordozó egyén "ellenállásra" is jogot adó méltóságát, az oly sokat emlegetett másságot és mindig uniformizálni akar kegyetlenül.

A felvilágosodás jegyében fogant modernség volt az, amely holmi feudális abszolutizmushoz és egyeduralmakhoz képest adminisztratív szempontból centralizálni és uniformizálni kezdett (franciásítás), másrészt az egyéni jogok liberális korlátlanságával piaci atomizáltságba vitte a társadalmat, amelynek következtében a gyengék védelme egyre inkább az állam lett. Az állam mint a közgondoskodás jól kiépített szervezete persze polgári formában majd a csak a szavakban mindent biztosító szocialista/kommunista államok és külsô szövetségesei nyomása alatt lett olyan jóléti szervezet, amelynek a költségeit még az egyenlôtlen világgazdasági viszonyok "extraprofitjai" sem fedezhették volna tartósan és eladósodás nélkül.

A nyugati jóléti államok valóságához képest a "reálszocializmusok" persze sohasem voltak valódi "közgondoskodó" szervezetek. A mindent a hatalom megtartásának alárendelô kommunista gyakorlat általános szolgáltatásai (egészségügy, iskoláztatás, nyugdíj, családi támogatások) alacsony színvonalúak voltak, csupán bizonyos társadalmi csoportok számára jelentettek felemelkedést. A költségek forrásait pedig a ki nem fizetett munkabérek adták, azaz a reálszocialista népesség tartalékok nélküli szûkösségben élt. S a szó szoros értelmében leszokott, mert leszoktatták tömegesen a öngondoskodásról.

A reálszocialista közgondoskodás egyetlen érdeme az általános hozzáférhetôség volt, mert a színvonal vagy a tartalom - tisztelet a kivételnek - általában egyéni költségtöbbleteket (hálapénz) kívánt az egyébként egyenlô állampolgároktól. Tehát már ekkor meghonosodott a kétszer megfizetendô szolgáltatások rendszere. Ma is vannak közgazdászok és politikusok, akik ezt az alacsony szintû, hatalmi - kézben tartási - céllal mûködött reálszocialista csalást (koraszülött) jóléti államnak tartják, amelynek leépítése így a Nyugaton is zajló "modernség" követelménye.

A baj "csak" az, hogy valójában sem a jóléti állam nem mûködött, sem az öngondoskodás törvényes és hagyományosan családi (vagy intézményes) formái nem mûködhettek a "reálszocialista" Magyarországon. Az öngondoskodás a fennálló keretek rugalmas "játékszabályaihoz" igazodó rövid távú ügyeskedés lehetett csupán, hiszen az akkori hatalom lényege a társadalom állam(párt)tól való függetlenedésének megakadályozása volt. Ezzel együtt persze el kell ismerni azt, hogy lassan kialakultak olyan öngondoskodásra is képes - anyagilag és mûveltségi-informáltsági téren erôs - csoportok, amelyeknek az (állami) közgondoskodásra már nemigen volt szükségük. S ez a helyzet csak felerôsödött a rendszerváltás után. Az igazi baj az, hogy ez nem volt elmondható és ma sem mondható el a magyar társadalom többségérôl.

Ki kell mondani, hogy a mai magyarság abszolút többsége sem anyagi, sem mûveltségi-informáltsági szempontból, sem lelkileg nem alkalmas - mert nincsen helyzetben - az öngondoskodásra. Egy felelôs magyar kormánypolitika éppen ezért nem viselkedhet úgy, mintha az állam azonnali leépítésével visszatérne a normális európai viszonyokhoz. S fôleg nem tehetné ezt egy jelszavaiban baloldali, szociálisan állítólag érzékeny kormánykoalíció, amelynek személyes és politikai elôdei a társadalom többségének elgyámoltalanodását programszerûen elôidézték. Annak idején ugyanilyen durván, mindenre való tekintet nélkül fosztották ki a tulajdonos polgárokat, ahogyan most is jövedelmi és vagyoni feltételek nélkül lökik ôket a szabadpiaci kapitalizmusba. Annak idején is úgy játszottak a többséggel, hogy kezdetben a "szabályokat" csak ôk ismerték, most is - hatalmas vagyoni és kapcsolati tôkék birtokában - szabadon szólítanak fel az új helyzetben való játékra olyanokat, akiknek szinte minden "szerelése" hiányzik, s a "szabályok" itteni formája nagyrészt csak a törvénytelenség és erkölcstelenség képében jelenik meg.

Persze távlatosan egy társadalom nem lehet meg öngondoskodó többség nélkül. Csakhogy - s ezt már a magyar politika száz évvel ezelôtt is tudta! - szerepvállaló (kapitalista) államra van szükség, minimálisan az infrastrukturális szférákban (oktatásügy, egészségügy, tudomány, minôségi és törvényességi ellenôrzés). Az ilyen szerepvállalás nélkül ugyanis egy szegény, kemény versenyre felkészületlen, majdnem minden területen deficitet cipelô társadalom nem képes többségében öngondoskodóvá lenni. Ha az embert és a társadalmat racionális mechnizmusnak tekintem, csak akkor hihetem azt, hogy néhány pavlovi reflexgyakorlathoz hasonlóan tömeges átalakulás történhet. Az emberi életben azonban kevés a szándék és akarat - lásd a "csodálatos" szocialista eszmék sorsát! -, azok megvalósulásához feltételek is kellenek.

Ma Magyarországon csak fokozatosan alakulhat ki egy öngondoskodásra képes többségû társadalom, amely mellett mindig ott lesz az erre nem vagy csak részben alkalmas kissebbség. Ám még akkor is, ha ez a kívánatos helyzet létrejön, szükséges az államnak mint közösségi képviselônek folyamatosan azon munkálkodnia, hogy "célzottan" közösségi tudás- és tôkeinjekciókkal növelje az egyének és csoportok versenyképességét. Mi értelme lenne enélkül a közszolgálatnak? A mai adóztatási szint mellett azonban öngondoskodásról, netalán szubszidiaritásról/önkormányzatiságról beszélni merô cinizmus. A szocialista vezér büszke a gyermekvédelmi törvényre, amelynek önkormányzati forrásai nincsenek meg. A jelenlegi koalíció így értelmezi a (választási célú) szociális államot: valaki fizessen. Az ilyen típusú "közgondoskodó" kormányzatra valóban nincs szükség! Mert az már tényleg tragikomédia, hogy az aktív korúak utazási költségemelése "természetes", s közben folyik az energiaipar további privatizációja, szintén állandó áremelések közben. Felemelt villanyárak mellett talán lenne pár becsületes szakember, aki az állami/közösségi vagyont is rentábilisan igazgatná? Persze ha a közgondoskodás gazdasági alapjait és befolyásolási lehetôségeit egy "szakértô" kormányra bízzák, akkor annak korlátlan öngondoskodási kényszer lesz a vége. Hiszen a Gallup-felmérés feketén-fehéren mutatja, hogy a mai kormánykoalíció hívei anyagi helyzetüket tekintve öngondoskodó vagyoni-jövedelmi állapotban vannak.

Különben pedig dúl a szegénységi ellátás, a tévé hírmûsorai ontják az ingyenkonyháról és segélyosztásról szóló humanista tudósításokat. Nincs itt baj, rendbe van téve az ország! A Wall Street is elégedett, Európával parolázik a balelit. Ki akarhat ennél többet?

Tôkéczki László

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Reggel nyolc óta dolgozott, s akkor este kilenc volt.

A nyári helyiség igen pompás volt a sok lampionnal és hangulatlámpákkal. Füzérekben futottak az oszlopokon és a fákon végig a színes villanykörték. Tömérdek villany fogyott, s a pincér azt adott el, amit akart. A kert legtúlsó zugában, a rossz illatú helyiség melletti bokszban balatoni fogast és Extra Dry-t tudott beajánlani. De dolgozott is, mert nagyon örült, hogy annyi hányattatás után egy jó helyre került be. A nyáron rendbe szedi magát, és akkor elveszi Pumpit, aki kenyereslány az Abbáziában.

Filmen nem lehet felvenni azt az elôzékenységet, ahogy a vendégeket kiszolgálta. Frakkja kifogástalan volt, részben kifizetetlen. A vacsorához friss inget vett és ingmelle oly hamisítatlan friss és csillogó volt, mint egy elôtáncosé. Kényes is volt az elôkelôségre, már azon gondolkozott, hogy amint szûnik egy kicsit a forgalom, félrevonul és kicseréli a gallérját. Mégis, hôség van, s az éjjeli vendégek kényesebbek, mint a nappaliak, hadd legyen meg nekik az örömük, hogy kifogástalan pincér szolgálja ki ôket.

No, meg a hely is diktál. Nem könnyen tudott bejutni a Coloradóba. Minden pincér boldog lenne, ha ilyen elôkelô helyen akceptálnák.

- Pszt!

Rohanva ment az asztalhoz, ahol szólították.

- Parancsol, nagyságod?

- Mondja, itt van már Wilmánszky?

- Azonnal megnézem, nagyságos uram. De azt hiszem, még nincs itt a fônök úr.

- Ha megjön, szóljon neki, beszélni akarok vele.

- Igenis, méltóztassék parancsolni.

És már futott tovább, mély, táncos meghajlással a megbízást adó vendég felé. Egy pincér nem bírálja, ki az, mi az, aki parancsol neki, csak az számít, hogy: vendég. Akár gróf, akár egyszerû ember, csak jól legyen öltözve, neki egyforma úr.

Amint a konyha felé futott, kipillantott a mulató kapuja felé s nagy meglepetéssel látta, hogy a negyvenezer pengôs autó már itt áll. Jól emlékszik, hogy még amikor az elôbb arrafelé figyelt, éppen feltûnt neki, hogy a fônök még nem jött meg, pedig így fél kilenckor már itt szokott lenni. Volt is valami futó kritikája: az ember mindenhez hozzászokik. Más vendéglôs itt várja az elsô vendéget, ez a fônök meg akkor jön, amikor már oszlik a zsúfoltság... Igaza van. Fontos az, hogy tele legyen minden asztal.

Átvette a konyhában a rendelést, s mind a két keze tele volt ezüsttálcával. Amint sietett a helyére, odaintett a vendégnek, jelezve, hogy már itt a tulajdonos, és azonnal szól neki. De ezt az intést is olyan finoman csinálta, hogy a vendég az ideáljától nem kapott soha ennél kellemesebb szemjelet.

Mikor új rendeléssel elsietett a gazdát sürgetô vendég mellett, elôkelô és halk meghajlással odasúgta:

- Azonnal, nagyságos uram.

S csakugyan arra is sietett, a tulajdonos asztala felé. Lám, igazán itt volt, négyesben vacsorázott.

Odasuhant a háta mögé, s a fülébe lehelte igen halkan és diszkrétül:

- Fônök úr, egy vendég, ott a hármas korona alatt, kéreti a fônök urat, beszélni szeretne a fônök úrral.

A tulajdonos, mintha kígyó csípte volna meg, visszafordult és rászisszent:

- Mit piszmog?

- Bocsánat, fônök úr - szólt a pincér lelkes és ragyogó szemekkel, egy picit hangosabban, mert azt hitte, a fônök úr nem értette, esetleg süket...

De a fônök nem akarta még egyszer hallani. Dühösen szólt rá:

- Micsoda paraszt maga? Hogy merészel velem így beszélni? Hol az üzletvezetô? Küldje ide az üzletvezetôt!

A pincér megrettent. Fogalma sem volt, mi baja a fônöknek. Már annál finomabban és halkabban nem tudja viselni magát, ahogyan tette.

- Nem hallotta? Küldje ide az üzletvezetôt!

Parancs az parancs. A pincér rohant az üzletvezetô után. Az egy üres asztal mellett állott, és gondba merülve számlálta a vendégeket.

- Üzletvezetô úr, kérem, a fônök úr hívatja.

- Miért?

- Fogalmam sincs róla.

- No, csak beszéljen!

- Kérem, üzletvezetô úr - rohant a pincér, mert a rendelés után kellene mennie és nagyon hosszú volt neki a beszéd, és az a szó is, hogy "kéremüzletvezetôúr"... - egy vendég, ott a hármas korona alatt kérette a fônök urat, és odamentem hozzá, s megmondtam neki.

Az üzletvezetô már kezdett valami rosszat sejteni.

- Hogy mondta?!

- Én, kérem, igen halkan és nagyon finoman a fülébe súgtam, hogy kérem, fônök úr, a vendég a hármas korona alatt beszélni akar a fônök úrral...

Az üzletvezetô elképedt:

- Maga szerencsétlen, honnan veszi azt a vakmerôséget?... Hát nem tudja, hogy Wilmánszkyt nem fônök úrnak kell szólítani, hanem méltóságos vezérigazgató úrnak?

A pincér csak éppen az üzletvezetô arcától zavarodott meg egy kicsit.

- Én ezt nem tudtam, kérem... Nekem...

- Ne beszéljen annyit, jöjjön oda.

Az üzletvezetô mogorván vakarta kopaszodó fejét, és idegesen babrált a hátsó felén, odaállott a tulajdonos boksza elé.

Wilmánszky dühösen kezdett kiabálni.

- Hol szedték ezt az embert? Micsoda parasztokat vesznek fel maguk?... Kikérem magamnak... Azonnal leléptetni.

- Kérem, méltóságos vezérigazgató úr - hajlott közelebb a fônökhöz az üzletvezetô - ez nagyon ügyes és...

- Ne beszéljen annyit, kérem, maga is! Micsoda dolog ez? Azonnal leléptetni!

- Ahogy a méltóságos vezérigazgató úr parancsolja.

Ezzel meghajtotta magát, és elment az asztaltól, ahol a fônök tovább folytatta vacsoráját a vendégeivel.

- Kérem, üzletvezetô úr - mondta a pincér, aki nem bírt tisztába jönni a helyzettel.

- Ne beszéljen annyit, kérem.

S ezzel valamit írt és átadta neki.

- Menjen az irodába, háromnapi fizetését felveheti.

A pincér paffá lett. Látta, hogy itt nincs mit beszélni. Hirtelen önérzet és düh fogta el.

- Már itt se vagyok - mondta, s udvariasan meghajolt. - Kérem...

Az üzeletvezetô biccentett és továbbment, mert a fizetô intett neki a hármas korona tájáról. Az üzletvezetô úgy sétált el, mint egy diplomata, akinek a világon semmi dolga ebben a helyiségben, csak finoman mosolyogni és könnyû léptekkel sétálni jobbra-balra, mint egy vendéglátó házigazda.

A pincér felvette a fizetését, a kabátját, táskáját, mindent magához vett, s a kapuban a portásnak azt mondta:

- Nézze, portás úr, nem elég, hogy valakinek negyvenezer pengôs autója legyen: kell egy kis... egy kis...

A portás látta, hogy nem vendég, akinek joga van ilyen megjegyzéseket tenni, tehát morózusan végigmérte az alkalmatlan pincért, aki a következô pillanatban már ki is lépett a kapun.

Ahogy kilépett, már városligeti sétáló lett belôle. Állástalan ember. Munkanélküli. Elôvett egy cigarettát, rágyújtott és azt mondta:

- Felôlem lehet priváticim méltóságos és vezérigazgató. Nekem mégis csak fônök úr... volt... Slusz.

S keserûen fújt egy füstöt a Colorado felé.

1

A méltatlanul elfeledett Pap Károly író munkásságát idézi fel az Országos Széchényi Könyvtár folyosóján néhány tárlóban kiállított anyag. Sopronban született 1897-ben. Apja Pollák Miksa, Sopron fôrabbija, kiváló szónok és tudós, a középkori zsidóság történetének kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagja; több kötet szerzôje, aki európai mûveltségû, de anyagias gondolkodású ember volt.

Pap Károly elemit a komor egyházi iskolában végez, majd a reálgimnáziumban tanul, ahol apja hitoktató. 1915-ben érettségizik, majd önkéntesnek jelentkezik, a háborúba menekülve a zárt rabbinus családból. Kalandot keres, rá akar cáfolni a "zsidó gyávaságra", ám az olasz fronton tüzértiszti tapasztalatai kiábrándítják, mivel rájön, hogy a háború csak szenvedést jelent, katonának és civilnek egyaránt. Az 1918-19. évi forradalomtól az igazság beteljesedését várja, elôbb Károlyi nemzetôr hadseregébe, majd vöröskatonának jelentkezik. A tanácsköztársaság bukása után börtönbe kerül és itt Dosztojevszkijhez hasonló élmény éri. Egy éjszakát hajnali kivégzése tudatában tölt, de kegyelmet kap, majd másfél évig a rácsok mögött marad. Cellatársa, egy római katolikus pap révén megismerkedik Jézussal, és ez az élmény meghatározza élete további szakaszát. 1921-ben Bécsbe emigrál, alkalmi munkán tengôdik. Mikor nem bírja már az éhezést, hazajön és Debrecenben egy koporsókészítô alkalmazza könyvelônek. Esténként a mûhelyben, morbid környezetben, gyertyafénynél írja verseit. Felfigyel rá Szép Ernô, aki Mikes Lajoshoz, az Esti Lapok szerkesztôjéhez küldi. Mikes novellaírásra biztatja. 1925 ôszén vándorszínészekhez csatlakozik, mint énekes-színész két évig járja az országot. Megismeri a magyar falu és kisváros életét, gazdag élményanyagot gyûjt.

1927-ben a Nyugat pályázatán Harmónium címû novellájával díjat nyer és kivívja Osvát Ernô pártfogását. Ezután az irodalmi munkának szenteli napjait. Egyetlen nagy Krisztus-regény terveit érleli. Megjelent munkái, a Megszabadítottál a haláltól (1932) és A nyolcadik stáció (1933) ennek fejezetei. Jézus személyében, sorsában, példájában látja meg a háborús sebektôl vérzô emberiség, benne a zsidók és önmaga megváltásának lehetôségét. Zsidó tudata ismét felbukkan és sürgeti az egyéni, valamint a közösségi önvizsgálatot. 1935-ben jelenik meg az Zsidó sebek és bûnök címû mûve. Ez az eszmei világ a háttere Azarel címû önéletrajzi regényének (1937). A család, a zsidó közösség megtestesítôje, szimbóluma a fôhôs kisfiú, aki szeretetre, szabadságra vágyik, ôszinte és mesékben hívô, körülötte a család jól megrajzolt alakjai. A nagyapa rideg fanatikus, az apa vallásossága formális, anyagias szemléletû. A jót és a gyengédséget a nagyanya és az anya jelképezi. Gyermektörténetei jó része az Irgalom címû kötetben (1936) jelenik meg. Az írónál a mítosz, a mese egyenértékû az igazsággal. Legismertebb bibliai története a Mikáél, az ács, ennek kézirata és több kiadása is látható a tárlókban.

A második világháború éveiben üldözötten is hisz a csodában. Két biblikus drámában fogalmazza meg vívódásait. Ezek az 1939-ben írt Batséba és az 1943-ban megjelent Mózes. Ismét az egy idôben megtagadott zsidó tudat kerekedik benne felül; a szabadulásba vetett hit élteti és egy jobb, igazabb világképet lát.

1944 májusában munkaszolgálatos. Ez év ôszén keresztény felesége svájci menlevelet szerez, de mire eljutna hozzá, a századot elindítják Komáromból Ausztrián át a haláltáborok felé. 1945 januárjában még élve látják. Valószínûleg Buchenwaldban vagy Bergen-Belsenben pusztult el 48. életévében. Az íróbarát Bohuniczky Szefi így jellemzi: "Ô volt közöttünk egyetlen, ki talány maradt, nem tartozott senkihez, semmihez; nem volt nemzete, nem volt vallása, talán társa sem, a mindenség muzsikusa volt. Mesét fakasztó ujjai a természet húrjain repültek, de mi, barátai tudtuk, hogy meséi mögött önemésztô láz és fájdalmas elégedetlenség lapul. Él, amíg akad olvasó, ki mûveiben felismeri a szárnyakat hozó jóságot és elriad a gonosztól".

Jósa Piroska

"Valóságos isteni adomány a katolikusoknak" - lelkesedett az abortuszellenességérôl ismert David Alton brit parlamenti képviselô, amikor 1996 októberében az Unilever cég leányvállalata, az Unipath Nagy-Britanniában piacra dobta Persona nevû szerkezetét. Az örvendezés annak szólt, hogy a házi használatra kifejlesztett komputerizált szerkezet jelzi a havi ciklus mely napjai azok, amikor a teherbe esés veszélye nélkül lehet szexuális életet élni. II. János Pál pápa 1993-ban kiadott, tizedik enciklikájában újólag megerôsítette azt az egyházi álláspontot, miszerint a gyermekáldás elleni védekezés morálisan helytelen, a hithû katolikusok csak úgy "családtervezhetnek", ha a peteérési ciklust figyelik, s a fogamzásképes napokon tartózkodnak a nemi érintkezéstôl. E bizonytalan védekezési metódust a köznyelv csak vatikáni rulettként emlegeti.

A nem kívánt terhesség bekövetkeztének kockázatát csökkentô Persona gyorsan népszerû lett a britek körében, s nem csupán vallási okok miatt: a fogamzásgátló tabletták mellékhatásaitól szenvedôk csakúgy, mint a mechanikus módszereket feszélyezônek tartók kapva kaptak a rendkívül egyszerû használatú, tenyérnyi minilaboron. Az elemes szerkezethez az elsô hónapban 16 használat után eldobandó pálcika kell, amelybôl naponta egyet a reggeli vizeletbe mártva, majd a Personába helyezve a komputer öt perc alatt meghatározza a használó hormonszintjét. Az így nyert adatokat a kis gép tárolja, s a második hónaptól már csak nyolc vizelettesztre van szüksége a - havonta hat-tíz - "piros" nap meghatározásához: a masina piros fény felvillantásával figyelmezteti használóját, tartózkodjék a védekezés nélküli nemi élettôl. A házi teszter 49,5 fontba (körülbelül 17 ezer forint) kerül, míg egy havi tesztpálcakészlet ára 9,95.

A házilaborral azonban több gond is van. Egyrészt az egészségbiztosító nem ad támogatást a megvásárlásához, ráadásul - ellentétben az óvszerrel - nem véd a szexuális úton terjedô betegségektôl. Ugyanakkor a brit egészségügyi minisztérium január elején közhírré tette: a Persona több mint egyéves forgalmazása után legkevesebb 450 nô maradt terhes, holott rendeltetésszerûen használta azt. A gyártó Unipath sem állítja, hogy csalhatatlan eszközt dobott piacra: a használati utasításban 94 százalékos "találati biztonságot" ígérnek. Ez a tetszetôs arány másként számolva azonban azt jelenti, hogy minden tizenhét nô közül egy akarata ellenére megiscsak teherbe esik. Tapasztalatok szerint a fogamzásgátló tablettát szedô nôk közül százból egy, a "természetes családtervezési módszert" elônyben részesítôknél pedig százból kettô lesz terhes.

(HVG)

Elhatároztam, hogy milliárdos leszek. Mégpedig hamarosan és - természetesen - másnak a kárára. Luxuskoldusoknak szándékszom luxusgöncöket kínálni - luxusáron.

Mert ugyebár az egykori kolduskiváltság - a siránkozás, kéregetés, sebeknek-bajoknak mutogatása - mára össznépi joggá, sôt kötelességgé vált. Aki valamit is ad magára, az szükségét érzi, hogy siránkozva, panaszkodva feltárja - egyébként nem létezô - bajait.

Egy emberöltôvel ezelôtt Dürrenmatt groteszkjében a fôkoldus volt az az angyal, aki leszállt Babilonba megsegítendô a rászorultakat. Keserû kritikának szánta az író, de hát neki könnyû volt, hisz svájci villájából tekingetett szét a világba. Élne csak errefelé, mostanában, története nagyrealista beszámolóvá sikeredne!

Mert ki panaszkodik a legtöbbet? Aki... de minek mondjam? Túlságosan sokan vennék magukra, haragosom pedig így is van elég.

Inkább - bár tudom, hogy ez itt nem a reklám helye - elbújtatok néhány ajánlatot majdani cégem fantáziatermékeibôl. Lesznek méregdrága mûgöncök, kérésre a foszladozó(nak látszó) rojtok mindenikét egy-egy világcég szállítaná. Lesz kesztyû finomságú topán, olyanra formatervezve, hogy kopott sarkúnak és levált talpúnak látsszék. Lesz fregoli zakó: egyik oldala vedlett, áttetszô, olcsóra álcázott - de - angol szövet, a másik ugyancsak, de immár látványosan szigetországi. Tetszés szerint fordítható siránkozáshoz vagy állófogadáshoz. Lesz csapzott, gondozatlan hajcsimbókot mímelô, egyébként a legnagyobb sztárok hajából remekelt paróka. Lesz olyan nadrágtartó, s a hölgyeknek ennek megfelelôen fûzôféle, ami nem engedi, hogy a bôr alatt tárolt pénz egy-egy óvatlan mozdulatnál elôvillanjon. Lesz hermelinnel bélelt orrfelkötô otthonra, mert ha a nyilvánosság elôtt használt lógó orrot nem igazítjuk idônként a helyére, félô, hogy úgy marad. És lesz platinalemezzel bélelt, drágakôberakásos koldustarisznya, kérésre - felárral - koronaékszer is beszerezhetô.

Egyetlen kikötésem, hogy senki nem rendelhet az enyémnél luxusosabb rongyokat, fáintosabb tarisznyát. Én ugyanis ebbôl a bombaüzletbôl szándékszom majd megélni. Márpedig ha nem én leszek a kívülrôl legtoprongyosabb, elsôre le kell mondanom a szegénység látszatáért semmit sem sokalló vevôimrôl, s akkor hogy leszek milliárdos, mégpedig hamarosan és - természetesen - másnak a kárára?!

Molnár Judit