A nagy festô halálának 100. évfordulója alkalmával Kovászna megye mûvelôdési felügyelôsége, a Székely Nemzeti Múzeum, a Baász Mûvészeti Alapítvány, valamint a Barabás Miklós Céh szervezésében 1998 júniusában nagyszabású kiállítás nyílik a sepsiszentgyörgyi képtárban.

Erre a rendkívüli alkalomra számos hazai és magyarországi közintézmény - a budapesti Nemzeti Galéria, a Történelmi Képcsarnok és a Petôfi Irodalmi Múzeum, a kolozsvári Mûvészeti és Történelmi Múzeum, a bukaresti Mûvészeti Múzeum, az Akadémiai Könyvtár, a szebeni Bruckenthal Múzeum, a nagyváradi Körösvidéki Múzeum, az aradi és a marosvásárhelyi képtárak, a székelyudvarhelyi Haáz Rezsô Múzeum, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum - mellett több magángyûjteménybôl származó Barabás-alkotást bocsátottak eddig a szervezôk rendelkezésére.

Mivel a kor gyakorlatának megfelelôen Barabás Miklós legtöbb alkotása annak idején családi gyûjteményekbe került és szerencsés esetben máig ott lappang, a szervezôk kérik mindazokat a családokat, magánszemélyeket, akik hajlandók lennének a tulajdonukban lévô alkotásokat a kiállítás idejére odakölcsönözni, szíveskedjenek errôl értesíteni ôket. A kölcsönzés feltételeit a legnagyobb szakmai és erkölcsi körültekintéssel rögzítik.

Barabás Miklós elsô alkalommal sorra kerülô, gyûjteményes tárlatát, amelyet a festô szülôföldjén kívül a budapesti Történelmi Múzeum és a bukaresti Nemzeti Képtár is vendégül óhajt látni, Románia Mûvelôdési Minisztériuma és a Magyar Mûvelôdési és Közoktatási Minisztérium támogatja.

Postacím: Inspectoratul pentru culturã jud. Covasna (Kovászna megye mûvelôdési felügyelôsége), Jánó Mihály, Sf. Gheorghe (Sepsiszentgyörgy), str. Gábor Áron nr. 16., jud. Covasna. Tel./fax: 067/35-13-74; 32-33-21. Mobil: 094/63-40-27.

Zsoók János Csíkszeredából küldött legutóbbi írásának (A szív szeretetének titkai) számos passzusa tûnt számunkra pontatlannak és zavarosnak, úgy véljük, ezúttal nem találta meg a megfelelô arányt a tudományos alapozottságú ismeretterjesztô lektûr - mint mûfaji követelmény - és a színvonalas irály - mint szerkesztôi elvárás - között. Talán legközelebb.

Boldis Endre Körösjenôrôl (Arad megye) panaszolja, hogy bár a múlt év végén elôfizetett "nálunk" három hónapra, nem kapja lapunkat. A helyi postán hiába reklamált. Nos, ha olvasónk az elôfizetési díjat a mi bankszámlánkra küldte el, akkor nálunk mint elôfizetô szerepel, s akárcsak többi elôfizetônknek, neki is minden kedden délelôtt postázzuk a lapot a szerkesztôségbôl. Ám a postát, lám, így sem lehet megkerülni, hiszen a Váradon feladott lapszámokat nekik kellene eljuttatniuk az elôfizetôkhöz. Egyébként bukaresti olvasóink például az idén még csak egy lapszámot kaptak, azt is hetes-kéthetes késéssel. Mi közvetítjük a reklamációkat, de hát a jelek szerint olvasóinkkal egyetemben ki vagyunk szolgáltatva a mindenkori terjesztôknek. Vigasztalóbbat nem tudunk üzenni sem Istvánffy Tibornak Tordára, sem Varga Józsefnének Érsemjénbe, sem Laskodi Juditnak Szatmárnémetibe.

A szerk.

Irhattam volna tehetetlenséget vagy inkább impotenciát is, de nem akartam pajzánnak tûnni; nem akartam, hogy bárki is összetévessze a szexszel azt a valamit, ami már hónapok óta a fejünk fölött, de nagyon is a mi bôrünkre megy. Pedig nem ártott volna, ha az eredetileg tollamra akadt címmel jelölöm írásomat, mivel bármelyik valaha is csôdöt mondott vagy a majdani csôdtôl rettegô férfiú haszonnal tanulmányozhatná azt a már-már zseniális módszert, ahogy elöljáróink a nemet igennek álcázzák. Csak vigyázat, nem tévesztendô össze a lázas semmittevéssel, mert az már rég ismert, jól bejáratott metódus. Ôk igenis tesznek valamit, sôt nagyon tesznek, csak valamiképpen sosem sikerül a végére járniuk. Legkésôbb félúton beáll a krach.

Sebaj, újrakezdjük. A tavaszi, nyár eleji nagy bemelegítés után az elsô igazi nekiveselkedésbôl csak ziháló lélegzetvételre futotta. Maradva a kezdeti mellékjelentésnél: vagy túlságosan megcsontosodott volt a nagy birtokbaveendô, túl sok szál fûzte a múlthoz, s így eltolta magától az újat; vagy épp ellenkezôleg, nagyon is éretlenkére akadt a nagy akarat, aki szende kacérkodásig még elmegy, de a mély víztôl megriad.

Ismét sebaj. Ôsszel felröppentették a hírt, hogy felújítják legfontosabb, legtöbb cselekvést szolgáltató tagjaikat. De a készülôdés olyan hosszúra sikeredett, hogy elment tôle a kedv. Mindkét részrôl.

És már-már a téli ünnepek mámorába fullad az egész éves próbálkozás, amikor váratlanul nekilódul a faltörô kos. Na, most vagy soha.

De még nem tudni. A harci szerszám jô-jôdögél, egyik napról a másik hétre halasztva a nagy át/betörést. Lelassítva minden lépést, hátha véletlenül a felvevôgépen nincs lassító. Magasiskola.

Eszembe jut a költô gyönyörû találata: "érted haragszom, nem ellened". Ô tudta. Mi viszont? Nemsokára újra tavasz lesz. És még mindig semmi. Sôt most már egyre kevésbé világos, hogy az a nagy-nagy nekiveselkedés miért is van, vagy mi ellen. Hogy értünk van-e vagy ellenünk. De a mutatvány látványos. Tanítani lehetne: a huzavona magasiskolája címen.

Molnár Judit

Vegyük elô találomra egyetlen partiumi falu, Magyarcsaholy múlt évi népmozgalmi adatait. A Szatmár megyei település magyarságának 95 százaléka református, ezért az egyházközség 1997-es népesedési, azaz néptelenedési mérlege az egész ottani magyarságra nézvést releváns. A 428 fizetô egyháztaggal (körülbelül 670 lélekkel) rendelkezô gyülekezet keretében húsz temetésre mindössze nyolc keresztelés és öt házasságkötés jutott. Ha pozitív változás vagy legalább lassulás nem következik be az apadási folyamatban, akkor a harminc ezrelékes elhalálozás és tizenkét ezrelékes születés közötti tizennyolc ezrelékes veszteséget jelölô különbözet - ezen arányok további fennmaradása esetén - mindössze öt év alatt a közösség megtizedelôdéséhez vezet!

Pedig Magyarcsaholyban fokozatosan megteremtôdnek a megkapaszkodás, az önösszeszedés körülményei. Igen szorgalmas nép lakja, az emberek öregje-fiatalja visszakapta földjét, gyümölcsösét, erdejét, az állattartás növekedôben, s a gépek száma is gyarapodik. A fiatalok nagyobbrészt itthon maradtak, jelentôs szerepet vállalnak a község, a gyülekezet vezetésében. A zárkózottság, a magunknak valóság tünedezôben, a közösségi szellem erôsödôben, csak éppen az egykézés tartja még magát magkacsul. A fiatal lelkipásztor és a megfiatalodott prezsbitérium vezetésével csodákat mûvelnek a csaholyiak. Minden évnek megvan a maga eredménye, öröme: négy esztendô alatt kívül-belül rendbe tették a parókiát, a templomot, megmentették a végsô pusztulástól a hajdani egyházi iskolát, holland tesvérgyülekezeti kapcsolat segítségével felszerelték a községi tanintézetet, az orvosi rendelôt, a községházának is juttattak a frízföldi kapcsolat javaiból, s vállalkozást mûködtetnek, melynek jövedelmét szociális kiadásokra óhajtják fordítani. Ha a magánéletben és immár a közösségi munkában is megnyilvánuló vállalkozó szellem a gyermekáldás vállalásával is párosulna, akkor megszûnhetne Magyarcsaholyban az "öntizedelés" veszélye...

Nemrégiben a kezem ügyébe került egy vaskos dosszié, mely számos, az Érmelléki Református Egyházmegye történetére vonatkozó anyagot tartalmaz. Ebben az iratcsomóban bukkantam rá egy terjedelmes táblázatra, mely a 190 év népmozgalmi adatai a csokalyi református egyházközségben (1751-1941) címet viseli. A közel két évszázad anyakönyvi bejegyzései alapján készült kimutatások két esztendô kivételével teljesek, s tartalmazzák a születések számát (nemenkénti eloszlásban is), a házasságkötéseket (külön feltüntetve a vegyes házasságokat), a halálozásokat (különbontva a 0-2, a 3-12 év közötti és a 12 éven felüli korosztályokat), és több helyütt értékes-érdekes információkat tartalmaznak a halál okaira nézvést is. Ha valamennyi, az egyházközségek birtokában meglévô, vagy akár állami irattárakban lapuló anyakönyv felhasználásával összesíthetnôk a bennük rejlô népmozgalmi adatokat, az nélkülözhetetlen forrása lehetne a történelmi demográfiának. De - figyelembe véve a történelmi adottságokat és az illetô közösség sajátos életfeltételeit - egyetlen anyakönyvbôl is számos, lényeges következtetést vonhatunk le...

Az érmelléki jobbágyfalu, melyrôl 1338-ban történik elôször okleveles említés, több más településsel együtt a török uralmat átvészelve, Szentjobb várának 1686-os visszafoglalásakor pusztult el. A visszatelepedés 1722-25 között zajlott le, s az elsô fennmaradt anyakönyvi bejegyzések 1752-bôl valók. A tíz híján kétszáz év alatt 6720 keresztelést (évi átlag: 35,4) és 5274 temetést (évi átlag: 27,7) jegyeztek be. Az 1446-os pozitív különbözet - minden bizonnyal az elköltözôk magas száma miatt - mégsem vezetett szaporulathoz. Az elsô ismert adat szerint 1804-ben 906, a táblázatba foglalt utolsó adat szerint 1941-ben 879 lélek alkotta a gyülekezetet. A csúcsév az 1864-es esztendô volt, 1056 lélekkel.

A születések szempontjából 1787 tartja a rekodot, ekkor 79 gyermek látta meg a napvilágot, viszont ugyanez a periódus a himlôjárvány miatt a halottak számát is 70-re emelte. Az elhalálozások tekintetében 1849 volt a csúcsév, elsôsorban az akkoriban dúló kolerajárvány miatt 85-ször temettek Csokalyon. Az érmelléki faluban az elemzett két évszázad alatt gyakran megnyílott az anyák méhe - megközelítôleg 39 ezrelékes volt a születés, de a halál is sokat aratott, hisz a halandóság is elérte a 31 ezrelékes átlagot. Minden családban rendkívül sok gyermek született. Az 1770-87 között Csokalyban szolgáló Sós József lelkipásztorról például feljegyezték, hogy kilenc gyermeke volt. A lelkészek rekordját a gyermekvállalásban Simon Elekék tartották (1872-1914 között fungált Csokalyon): tizenkét gyermekük született, viszont közülük csak négy érte meg a felnôttkort! Igen, ha eme 190 esztendô halálozási adatait vesszük szemügyre, fetûnô a gyermekhalandóság rendkívül magas volta: minden harmadik gyermek nem élte túl a csecsemôkort, s az eltemetettek 53,6 százaléka 0 és 12 év közötti gyermek volt. A falu lakói, mint valami "természeti lények" úgy viszonyultak az élet kérdéseihez: a buzgón arató halál pusztításának ellensúlyozására még bôségesebb udódnemzéssel válaszoltak.

Összehasonlításképp, nagyjából ugyanebben a periódusban, egy jóval kisebb, 250 átlaglélekszámú, zsellérek és uradalmi cselédek lakta faluban Pece-Szentmártonban 1302-szer kereszteltek és 1017-szer temettek, s az elhalálozottak 56,6 százaléka (576 fô) 0 és 15 év közötti gyermek volt, tehát itt is a "természeti jellegû viszonyulás" tartotta fenn a közösséget.

Bár Románia manapság is hátul kullog a népek sorában a csecsemô- és gyermekhalandóság tekintetében a helyzet összehasonlíthatatlanul jobb, mint az elemzett periódusban. A családoknak tehát nem volna szükségük akkora "biológiai erôpazarlásra", mint hajdanán. Fennmaradásunk aritmetikája nagyon egyszerû feladatot kínál: átlag három gyermeket kellene vállalnunk, mindenféle lemorzsolódás és a halál aratása ellenében...

Szilágyi Aladár

Heti napló

Nem, én már nem tudom követni a román-magyar kapcsolatok alakulását. Se mélységükben, se magasságukban; se célirányosságukban, se bonyolultságukban; se egyszerûségükben, se összetettségükben; se elölrôl, se hátulról, se innen, se onnan, se így, se úgy... Pontosabban ha nagyon akarnám, akkor tudnám, de nem akarom, mert fáraszt az, hogy az általam érzékelt, tapasztalt, tudott valóság furtonfurt ellentmondásba keveredik a felém sugárzott, belém sulykolt, rám erôszakolt fikcióval.

Tiszta szerencse, hogy az ember ma már nehezebben hagyja magát rózsaszínû ködökbe burkolni az atmoszféra-felelôsök által. Tudván tudja, hogy például a diplomácia a képmutatás magasiskolája, a politika a közélet cédája, a kultúra afféle úri huncutság, a sajtó ártalmatlan drog stb. Tisztában vagyunk ezzel-azzal, a propaganda immár nem, vagy másként hat.

Ha nekem speciel a román és magyar államelnök szélesen mosolyogva és egymással kedélyesen jattolgatva magyarázza, hogy milyen jó kettôjüknek együtt, hogy a román-magyar államközi viszony soha ilyen hiper-szuper még nem volt a történelem folyamán, hogy nagyszerû perspektívák mutatkoznak az együttmûködésre a legkülönfélébb területeken és szinteken, de különösen a gazdaságban és regionálisan, meg hogy Bécs-Budapest-Bukarest tengely, közös európai és atlanti integráció, történelmi megbékélés, továbbá izé-bizé-mizé, akkor bizony csak legyintek egyet, mert nyomban elkezd peregni elôttem egy szomorú dokumentumfilm. A képkockák a romániai magyarság sorsának fájdalmas-véres-felejthetetlen mementói, s az idôben legközelebbiekhez sem társul - bármennyire is szeretnénk, elvárnánk s ránk férne - a jogos elégtétel fikarcnyi reménye sem. Hogy csak a zetelaki és oroszhegyi hiszékenyek kálváriáját, Marosvásárhely fekete márciusát, a "demokratikus" Románia kirekesztô alkotmányának elfogadását, a Székelyföld katonai-rendôri "biztosításának" fokozását és nemzetstratégiai céltudatossággal erôszakolt elrománosítását, a csereháti iskola és védelmezôi ellen vezényelt kommandós akciót, aztán autonómiakoncepcióink kiherélését, anyanyelvû oktatásunk amputálását, önálló állami egyetemünk véglegesnek tûnô elmismásolását, adóba befizetett pénzecskéink kárpátontúli "hasznosítását", vagy a vissza nem szolgáltatott közösségi, egyházi és magánjavainkat említsem, de a film pereg-pereg tovább, és feltûnik a schengeni egyezményben elôírt és hamarosan lehulló újabb vasfüggyöny, elutasított kettôs állampolgárságunk, folytatódó elnyomorodásunk a Balkánba szakadó Romániában, népességfogyásunk, szórványosodásunk, nyelvromlásunk, néma menetelésünk tovább ... a lenini úton.

A film - amelynek zárómondata: A magyar-román államközi viszony nem volt még soha ilyen jó! - utolsó kockáin még feltûnik a kis, alig tízmilliós perem-Magyarország nyugat felé robogó vonata, Árpi bácsi mosolyogva integet az elnöki vagon ablakából, a masiniszta helyén pedig az elnyûhetetlen és (tegnapelôtti szerény beismerô vallomása szerint) pótolhatatlan Horn Gyula ül talpig mefisztói kacajban...

Dénes László

Január utolsó vasárnapján Antall József emlékére szervezett ülést a Magyar Demokrata Néppárt Budapesten. "A kompromisszumok és a reálpolitika legfontosabb személyisége volt a Magyar Köztársaság elsô szabadon választott miniszterelnöke" - jelentette ki az emlékülésen Debreczen József történész-közíró. Elôadásában hangsúlyozta: Antall József példát mutatott a morális politizálásra egy olyan környezetben, ahol az új hatalmi elit nem kapta meg a mûködéséhez szükséges feltételeket. A kormányfô-pártelnöknek választania kellett, hogy inkább a gazdasági és sajtóhatalmat helyezi-e elôtérbe, vagy az ország kormányozhatóságát biztosítja a Szabad Demokraták Szövetségével kötött paktum révén.

Granasztói György, a Közép-európai Intézet igazgatója Antall József külpolitikai nézeteirôl elmondta: helyesen ismerte fel, hogy térségünk biztonságát csak az USA és rajta keresztül a NATO garantálhatja. A történész rámutatott, hogy Közép-Kelet-Európa nem tekinthetô semleges zónának, így teljesen jogos volt az antalli külpolitika euroatlanti integrációs törekvése.

Csáky Pál, a Szlovákiai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom alelnöke elôadásában rámutatott, hogy a határon túli magyarság hálás Antall Józsefnek azért a biztatásért, amelyet a rendszerváltó idôszakban a magyar diplomácia a kisebbségbe szorult magyar nemzetrészeknek nyújtott. Elmondta továbbá, hogy nemcsak a Felvidéken, hanem Erdélyben, a Kárpátalján, a Délvidéken, sôt még Szlovéniában is az elmúlt 10-15 év kormányai közül az Antall-kabinetet tartják a határon túli magyarság érdekeit legmesszebbmenôkig képviselô kormányzatnak.

Bolberitz Pál, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora, az 1957-ben is elegánsan öltözködô középiskolai történelemtanár Antall Józsefet idézte fel, aki diákjainak abban az idôben is elmondta: 1956 nem ellenforradalom, hanem szabadságharc volt.

A konferencián bemutatott videofelvételen Antall József 1992. április 8-án, a 60. születésnapja alkalmából megtartott koalíciós frakcióülésen mondott beszédében többek között arra hívta fel a figyelmet: "Nehogy azt higgyük, hogy az elôzô rendszer hordozói, vezetô rétege végleg lemondott arról, hogy itt a hatalomba visszakerüljön. Megpróbálják gazdasági hatalommal, demokratikus úton visszaszerezni a politikai hatalmat. Várakoznak arra, hogy 1994-ben választások lesznek és addigra hiteles erôként, szakértôként ôk lesznek egyedül alkalmasak arra, hogy többséget szerezzenek. Nagy hiba lenne, ha nem lennénk tisztában azzal, hogy az egykori uralkodó elit, az uralkodó osztály, annak a fiatalabb képviselôi nem mondtak le végleg arról, hogy egy baloldali, ha tetszik, balközép politikai erôként visszatérjenek... Egy pillanatig se higgyük el, hogy mi most már biztos úton vagyunk. De nem kell ellenségképet hajkurászni, nem kell rettegni, csak észnél kell lennünk."

Az udvarhelyszéki sajtó tétova, félénk értetlenkedéssel hozta a köz tudomására a székelykeresztúri önkormányzat ama legutóbbi döntését, amellyel kizárja a helyi képviselôtestület üléseirôl a tévékamerákat. Holott az intézkedést egy sima ejnye-bejnyével nem lenne szabad elkönyvelni. Amikor egy szeszélyes javaslatot magáévá téve a városi tanács többsége arra szavazott, hogy márpedig ezentúl a helyi kábeltelevízió nem közvetítheti az önkormányzati üléseket, durván megsértette a polgári demokrácia, az alkotmányban szavatolt közéleti nyilvánosság, a szabad információáramlás szabályait, korlátozta az állampolgárok tájékozódáshoz való jogát, ugyanakkor megszegte a helyi közigazgatás érvényben lévô törvényét, amely kimondja, hogy a választott önkormányzati testületek ülései minden szinten nyilvánosak, azokon bárki bármikor bármilyen módon (személyesen vagy a tévékamerák révén) részt vehet, választottjainak ténykedését figyelemmel kísérheti. A hatályos 1991/69-es törvény csak rendkívüli, egyedi és kellôen megindokolt esetekben engedélyezi zárt tanácsi ülés elrendelését. Az RMDSZ-többségû székelykeresztúri városi képviselôtestület remélhetôleg mihamarabb jóvá teszi megfontolatlan, barátságtalan gesztusát...

Szóra bírtak

Parázs vita elôzte meg ezt a kis írást a saját házamban. Arról beszélgettünk jó darabig békésen, mi is legyen a sorsa a gyermeknek, hová legyen el, ha majd két és fél év múlva diplomája lesz. Menjen el ô is, mint annyian, vagy üljön helyt, mert itt van rá szükség, és nem Németországban avagy Magyarországon. Nagy gond, óriási, hogy tanáraink, orvosaink, színészeink vették a batyut, hívták a nyergesvontatót s pakolták annak belébe a Bonanza bútort, majd elslisszoltak. Úgymond anyagi meggondolásból. Tudom, hogy Magyarországon egy napszámos is több anyagit gyûjthet össze, mint minálunk egy orvos, de ez nem lehet magyarázat a tömeges elmenésre. 1989 elôtt volt politikai indíttatása a menekülésnek, de érdekes módon nem a Csáó-világban meghurcoltak, agyonvegzáltak futottak neki az útnak, hanem az aránylag jómódban élôk, a rendszer kényeztetettjei. Sepsiszentgyörgyrôl beszélnék elsôsorban, mert ennek területét tudom a leginkább betájolni. Elment Szabó dr., a kiváló elmegyógyászunk, elment színházunk két édeskéje, Incze Ildikó és Rozsnyai Juli, elment Dálnoky Zsóka és Dengyel Iván, elment Köcher nagymester, Spirka ügyvéd, elmentek a legkedveltebb nôgyógyászaink, Komáromi Misi és Szurkos István, a nagymagyar radiológus Fejér László Barótról, elmentek a népi irodalomra esküvô íróink, Kocsis István Kolozsvárról, Vári Attila, Csiki László, Veress Zoltán, aki ma Svédországban ügyködik nagyon jó ügyekben (Erdély kövei, Siratófalhoz gyûjti a köveket...). No de ezzel nem állott meg a világ, Erdélyben maradtak a Lászlóffyk, Szabó Gyula, Sütô, Farkas Árpád, Magyari, Király, Pusztai, Bogdán László. Tehát nem lehet teljesen deficitesnek nevezni az erdélyi magyar közmûvelôdést. Egy idôben nemcsak divat volt az elmenés, hanem egyenesen státusszimbólum. Egy a textilgyári rendelôben dolgozó medikus kollegina azzal dicsekedett el, hogy Vásárhelyrôl csak ôk nem mentek el. S szégyellte magát, amiért maradt. Mintha Erdélyben nem lett volna szükség orvosra, papra, magyarul beszélô emberre? S mi lett az elmenô színészekkel? Téblábolnak valahol Magyarországon, Biopon-reklámoknak állanak elébe, ócska, rossz hangsúlyú szinkronizálást vállalnak, hogy megélhessenek. Karrier ez, gyerekek? Érdemes volt itthagyni egy a népnek szánt szolgálatot azért, hogy nektek egy kicsivel jobb Ariel jusson a délutáni mosáshoz? Megérte? Visszaút nincs, tudjuk, de legalább az itthonmaradottakat ne hecceljétek szirénhangokkal, hogy ott a benzin is jobb, az Opel Astra nem Dacia, s a lakásköltség nem pont olyan pénzbe kerül, mint itt. Lehet a világon bárhol élni, példa erre, hogy még a földrengéses vidékek lakossága is él, a tornádók, hurrikánok árnyékában is van élet, de tudnunk kell, hogy itt is lehet élni, muszáj. Ha egy néphez tartozunk, érte dolgozni kell. És lehet, hál'istennek. Minden ellentétes híresztelés ellenében állítom, hogy semmivel nem alábbvaló az ittmaradt, munkáját végzô színész a hányodó kint élônél, az orvos sem, aki mindennap végzi a dolgát a nála, ott kinn többet keresô kollégájánál. Szilágyi Zsolt, az operaénekes innen eredeztetve is világhírûvé válhatott, s többre tartok egy itteni jó asztalost, aki a szakmájának mestere, mint egy lézengô fickót, aki a budapesti kávéházakban azon kesereg, hogy ôt nem értik meg Magyarországon, mert székely. De még le is románozzák. Meg is érdemli. A Székelyföldnek szüksége van a saját fiaira, itt újságokat, könyveket adnak ki, itt földet mûvelnek nagy lelkesen embereink, töltögetik a borvizet mindenki egészségére; dolgunk van tehát ezen a földön, ahol születtünk s ahol majd eltakar a rög. Ha Toró Tibor ment volna el Amerikába, ôt megérteném, mint sok más magyaromat, akik csak ott tudták felmutatni erejüket, zsenialitásukat, mert olyan kutatási lehetôségek nyíltak meg elôttük, mint itthon nem. De hogy a gidófalvi négyelemis azért megy el, mert ott más lehetôségei vannak? Ez marhaság! Aki itthon nem képes semmire, az Ausztráliában is csak dingókutyavadász lehet. Összegzésképpen: ne érezzük magunkat alacsonyabbrendûnek a tôlünk elmenteknél, még akkor sem, ha ôk jobb kocsival járnak haza karácsony és húsvét táján, sôt emeljük fel a fejünket, még akkor is, ha a bécsi taxisofôr kiló kávéval ajándékoz meg, s mi csak egy korondi bokályt tudunk adni cserébe neki.

Mert az itthonmaradottak felvállalták a sorsot, nem gyávaságból, hanem csakazértis, hogy megmaradjunk, éljünk, dolgozzunk ezen a földön, amíg lehet! Isten adja, hogy még sokáig lehessen élnünk itt!

Márkó Imre
Sepsiszentgyörgy

Rendhagyó kötet jelent meg a "Ceausescu-perrôl". Szerzôje Constantin Lucescu, a "per" védôügyvédje. Az, aki túllicitálva az ügyészt (Dan Voinea mai katonai fôügyészt), a diktátorpár fejére olvasta annak minden bûnét.

Constanin Lucescu ma így emlékszik akkori szerepére: Az ügyvédi kamara újjászervezésérôl tárgyaltak éppen, amikor hivatalból kirendelt védôügyvédet kértek "két terrorista perében". Ô jelentkezet. És csak a helyszínen, a târgovistei kaszárnyában szembesült a két "terroristával", a Ceausescu házaspárral. Ma úgy érzi, hogy akkor manipuláció áldozatává vált. S a kötetet lelkiismeret-furdalása diktálta.

Vagyis magyarázza a bizonyítványt. Csakhogy, akik - hite szerint - manipulálták, fényes karriert biztosítottak számára. A szürke kis ügyvéd hét év alatt katonai pályát futott be, és dandártábornoki rangig jutott. (A nemzetvédelmi miniszter jogtanácsosa.)

A Ceausescu-per szakmailag nem volt makulátlan. De hát a forradalmak több ezredéves történelme során százszámra születtek a tételes jorgrend értemében megkérdôjelezhetô halálos ítéletek. Mer-e szemrebbenés nélkül tükörbe nézni az, aki azt állítja, hogy nem kívánta a Ceasescu-pár dicstelen végét?

Lucescu tábornoknak azonban a jelenrôl is van mondanivalója. És túlságosan ismerôs hangokat penget. Aggódik a seregért, mert kezdik nyolcvankilences szerepét firtatni: "A hadsereg létének tragikus pillanatát éli meg, mert beletörôdik hôsei megvádolásába. (...) Egy rendkívüli férfiú, Románia jelenlegi fôügyésze igyekezet helyreállítani Antonescu tábornok emlékét. Nem politikai vagy történelmi síkon, hanem egy perirat átértékelésével. És megveszekedett kampányt indítottak ellene. (...) Valószínû, hogy ebben az országban azok az ügyesek, akik lábbal tiporják Románia érdekeit. Azok, akik valószínûleg magyar nyelvû rajztankönyveket fognak kiadni. (...) Ha a nemzeti nyelvet, az ôsi kultúrát, hagyományokat, a hôsöket, a halottak kultuszát nem tartják tiszteletben, mire számíthatunk? (...) A könyvben figyelmeztetés: közelinek érzem a pillanatot, amikor elveszíthetjük az erdélyi térséget. (...)"

A Cotidianul beszámolója szerint imigyen szóla a tábornok. A szöveg, megannyi elôregyártott klisé gátlástalanul pereg az ajkáról. Talán ô lenne legjobban megdöbbenve, ha valaki emlékeztetné, hogy a hôsök, a halottak kultusza egy bizonyos halálfejes eszmeáramlat kulcsgondolata volt. Akinek pedig Ceausescu kapcsán Antonescu és a magyar nyelvû rajzoktatás jut az eszébe, az aligha teljesen beszámítható. És kétséges, hogy tárgyilagosan ésszerû tanácsokat tudna adni miniszterének a román és a magyar hadsereg jogi kapcsolatrendszerérôl. Például a katonasírok gondozásáról. Pedig ez, azon a szinten, kizárólag szakmai kérdés. Vajon Constantin Lucescu ügyvédet szakmai érdemei emelték a tábornoki karba?

(vajk)

Székelyudvarhely

Szociológusok, pszichológusok vitáznak arról, hogy a rendszerváltás mennyiben befolyásolta az emberek gondolkodásmódját, de tény az, hogy a Székelyföldön, és szûkebben számítva az udvarhelyi régióban is, az utóbbi években megnövekedett a bûncselekmények száma, és néhány olyan brutális gyilkosság is történt, amely megdöbbentette a környék lakosságát.

Nem célunk a részletek bemutatása, elemzése, kiértékelése, csupán két gyilkosságról írok majd bôvebben, rávilágítandó: lám, hová képes süllyedni az ember, mennyire nem tud gátat vetni indulatainak, és a könnyen megszerezhetô javakért milyen hamar vetemedik emberi életek kioltására.

A múlt év elején Székelyudvarhelyen elterjedt a hír, hogy eltûnt egy 56 éves asszony, aki egyedül lakott. Az Udvarhelyi Híradó munkatársa írt elsôként az esetrôl, és így a rendôrségnek sikerült ôrizetbe vennie a gyanúsított egyéneket. A 29 éves Lôrincz Zoltán és unokaöccse, Csaba bevallották, hogy lakásán keresték fel az asszonyt, aki Csaba keresztanyja volt. Brutálisan bántalmazták, fojtogatták, majd Zoltán többször is megszúrta egy konyhakéssel. A holttestet egy szônyegbe göngyölték, dróttal átkötve egy nagy tépôzáras táskába gyömöszölték. A gyilkosok kéziszekérrel szállították el áldozatukat és beledobták a Küküllôbe. Majdnem három hétig tartott a keresés, míg végre sikerült megtalálni és kiemelni a folyó medrébôl az oszlásnak indult testet. A fôbûnös, Lôrincz Zoltán krimikbe illô leleményességet tanúsított a leleplezést megelôzô idôszakban. Lakáseladásra érvényes felhatalmazást fogalmazott meg Fülöp Rozália nevében, amelyben önmagát jelölte meg közvetítôként. Annyira jól sikerült a hamisítás, hogy azt elfogadták a közjegyzôségen, és egy vevô átadta gyanútlanul "a felhatalmazottnak" az áldozat lakásának árát, a 27 millió lejt. A Megyei Törvényszék várhatóan február 17-én hirdet ítéletet. A gyilkosok emberölés, rablás, okirathamisítás és szélhámosság vádjában találtathatnak bûnösnek, és a Btk. idevágó cikkelyei szerint 15-tôl 25 évig terjedô börtönbüntetésre ítélhetôk.

1996 karácsonyának elôestéjén ismeretlen tettesek leütöttek egy 16 éves lányt a Dzsungelnek nevezett szórakozóhely melletti parkban, és a Küküllôbe dobták. Nem erôszakolták meg, de megharapdálták a testét, mellbimbóját, nemi szervébe faágat dugtak, ám valószínûleg azzal a szándékkal dobták a vízbe, hogy megfulladjon. Az áldozat túlélte a barbár támadást, idejében rátaláltak és partra húzták, az udvarhelyi orvosok szakszerû beavatkozása életmentônek bizonyult. Sajnos a tetteseket nem sikerült azonosítani, a rendôrség a mai napig sem tudott felmutatni semmit. A gyalázatos agresszió nagy megdöbbenést és felháborodást váltott ki a lakosság soraiban, sokan még a mai napig is arról beszélnek, hogy gyanús a nagy titokzatosság és az eredménytelen nyomozás. Súlyos, máig el nem oszlatott kétségek merültek fel a település közbiztonságát illetôen.

1997. szeptember 10-én hallgatták ki a székelyudvarhelyi hármasgyilkosság gyanúsítottját, ifj. P. K.-t, aki csak 15 éves volt tettének elkövetésekor. Vallomásaiból egy elôre kitervelt, szörnyû kegyetlenséggel elkövetett gyilkosság körülményei körvonalazódnak. A serdülô elmondta, hogy azon a napon határozta el tettét, amikor apja, a 48 éves Péter Károly bejelentette, hogy el akar válni a feleségétôl. Olvasmányélményei és a horror-, thrillerfilmek hatására gyilkossá vált fiúban egyre jobban megerôsödött az a meggyôzôdés, hogy a túlvilági élet sokkal boldogabb mindenki számára, mint a földi. A gyilkosság estéjén megvárta, amíg mindenki lefeküdt, és vallomása szerint körülbelül éjjel 1 óráig nézte a tévét. Ekkor vette kezébe a konyhakést, és elôször a már alvó kistestvérét, a 12 éves Zoltánt szúrta meg. Annak kétségbeesett kiáltására felriadtak a szülôk, ekkor érték a másik szobából belépô apát, majd az anyát is halálos szúrások. Démoni cselekedete után az ifjú bezárta lakásuk ajtaját, és a garázsukban keresett menedéket. A gyilkosságot augusztus 26-án követte el, a garázsban szeptember 4-ig tartózkodott, a holttestek felfedezésének napjáig. A garázsból több alkalommal is eltávozott, és egy éjszakát a holttestekkel teli lakásban is eltöltött. A közben folyamatosan beszedett Paracetamol tabletták nem okoztak számára életveszélyes mérgezést, viszont szeptember 4-én, amikor a garázsukban lévô személygépkocsi hátsó ülésén megtalálták, már sokkos állapotban volt, és orvosi beavatkozásra szorult. A kriminalisztikai szakértôket is elképesztette a ritkán látott brutalitás, hiszen id. Péter Károly testén 41 szúrást, a feleségén 18-at, Zoltánon pedig ötöt azonosítottak. A vérfürdôvé vált töbmházlakásban az oszlásnak indult tetemek elviselhetetlen bûzt árasztottak, és elôször tulajdonképpen erre figyeltek fel a lépcsôházban lakó szomszédok.

A közvéleményt azért lepte meg e szörnyû hármasgyilkosság, mert hihetetlennek tûnt, hogy egy jól tanuló, tehetséges és eddig fegyelmezett fiatal fiú ilyen szadista cselekedetre vetemedhetett. Ismerôsei és tanárai véleménye szerint ifj. P. K. a jó tanulók közé tartozott, nem dohányzott, nem fogyasztott alkoholt, csupán hallgatag volt és talán túlságosan magába zárkózott. Nemrég a meggyilkolt édesanya egyik volt munkatársával beszélgettünk, aki az ügy kapcsán közölte, hogy többször is hallotta panaszkodni az asszonyt. Munkahelyén az asszony aggódva beszélt fia különös viselkedésérôl, idegbetegségre utaló elôjelekrôl, de ezeket az orvosi vizsgálatok nem igazolták.

A különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok és gyilkossági kísérletek eltérnek az Udvarhelyszéken történt - sajnos elég számos -, már-már "klasszikusnak" számító esetektôl. Utóbbiak a jól ismert forgatókönyv szerint történnek: valaki vagy valakik alkohol hatása alatt egymásnak esnek, vagy késôbb keresik fel áltdozatukat, megtorlandó valami sérelmet.

Szomorú valósága napjainknak a terjedô bûnözés, amelyet a fokozódó létbizonytalanság, munkanélküliség és szegénység, valamint társadalmunk erkölcsi válsága magyarázhat ugyan, de semmiképp sem igazol vagy fogadtat el.

Fülöp D. Dénes

Közös egyeztetô megbeszélést tartottak Kolozsváron a megyék RMDSZ-szervezeteinek oktatási alelnökei és a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének megyei elnökei, az RMDSZ és RMPSZ elnökségének a kezdeményezésére. A tanácskozás elsôdleges témája volt, hogy lehetséges-e valamilyen kezdeményezô akciót elindítani a civil, szakmai csoportok részérôl annak érdekében, hogy a képviselôházban február elsô hetében állítólag sorra kerülô vitában a 36-os sürgôsségi kormányrendelet megszavazása ne csak politikai, hanem társadalmi-szakmai megerôsítést is kapjon.

- Mi a kezdeményezés lényege? - kérdeztük Balla Júlia tanárnôtôl, a Bihar megyei Magyar Pedagógusok Szövetségének elnökétôl.

- Asztalos Ferenc, az oktatási bizottság alelnöke különösen fontosnak és kívánatosnak tartaná, ha a kisebbségi oktatás pontjainak megszavazásakor a parlamenti érvelést nem mint politikai, hanem mint az egész romániai magyar közösség ügyét adhatná elô. Szeretne arra is rámutatni, hogy elsôsorban szakmai - pedagógiai - érvek támasztják alá a szóban forgó kérdéseket, melyek minimálisan garantálják, hogy közösségünknek most felnövekvô és következô nemzedékei szellemileg-lelkileg-szociálisan épek legyenek.

- Miért csak most, az utolsó órában merült fel a civil kezdeményezés gondolata?

- Mert a politika színterén eddig sok eredmény nem volt. Azt viszont mindnyájan tapasztalhatjuk, hogy emberi, magánemberi szinten egészen más a helyzet. A barátok, szomszédok, kollégák másként véledeknek, mint a felbôszült honatyák. Ezért gondoltunk arra, hogy a különbözô helységekben szülôi közösségek kereshetnék fel a koalíciós pártok helyi képviselôit, meggyôzendô ôket arról, hogy a sürgôsségi kormányrendelettôl a generációk épsége függ. Érveik nem a politikusoknak szólnának, hanem egyik szülô beszélne a másikkal. Az oktatási fôosztály összeálított egy statisztikai anyagot, melyben nem csak hitelesen szerepel a magyar köz- és felsôoktatás 1948 óta, de a tények mellett a vonatkozásokat is elemzi. Szerepel továbbá a tanügyi törvény kisebbségi oktatásra kiható következményinek értékelése is, melybôl egyértelmûen, mindenki számára kiderül, ki kell derülnie, hogy a sürgôsségi kormányrendelet megszavazása szakmai és civil ügy, nem pedig politikai.

- Felmerültek-e egyéb problémák a közös egyeztetô tanácskozásokon?

- Úgy néz ki, hogy megtaláltuk az eljövendô stratégiát, mely szerint a már említett személyes, magánemberi meggyôzés mellett nem az egyszeri cselekvést, hanem a dömpingszerû ráhatást kell alkalmaznunk. Semmiképp sem szabad sértettként sündisznóállásba vonulnunk, hanem igenis meg kell keresni levelekkel, szülôi közösségek véleményével a megyei szerveket.

- Milyen gondokkal találja leggyakrabban szembe magát a pedagógusszövetség mindennapi munkájában?

- A kommunikációhiánnyal. Meg kell találni a közös értekezési szintet nem csak a többségiekkel, de saját közösségünk tagjaival is. A kételkedés, kiábrándultság, fásultság könnyíti az asszimilációt, ezért jön jól minden olyan tényszerû bizonyíték, amely tudatosítja, hogy anyanyelven tanulni nem hátrány. A pszichológia már rég evidenciaként kezeli, hogy egy másik nyelv csak az anyanyelvre épülhet, annak alapjai nélkül ellenkezô hatás lép fel. A félnyelvûség, felszellemûség állapotában a közösség tagjai óhatatlanul szellemileg másodrendû polgárrá válnak, a román nyelv elsajátítását tehát mint jogot és nem Damoklész kardjaként fenyegetô kényszert kell felfogni. Ahhoz pedig, hogy hatékonyan élhessünk ezzel a jogunkkal, megfelelô tankönyveket és tanterveket is kapnunk kell.

Molnár Judit

Kolozsváron, az ország egyik legnagyobb egyetemi városában körülbelül azóta üti fel évente fejét a rühösség, amióta tanévkezdetkor megindul a "bevándorlás". A hatalmas egyetemi bentlakásokban - ahol amúgy igyekszenek betartani a higiéniai feltételeket - az ország minden tájáról származó diákok laknak, emiatt szinte lehetetlen megállapítani, helyi avagy behurcolt betegségrôl van-e szó. Az egyészségügy szakemberei nem látnak okot a pánikra. A PRO Tv kolozsvári fiókszerkesztôsége azonban a múlt héten, régi jó szokásához híven, ismét félreverte a harangokat, és egyenesen sorozatos megbetegedésekrôl, járványról tett említést. Lapunknak viszont az illetékesek úgy nyilatkoztak: a kincses városban mindig jelen volt a rüh, sajnos lesz is, de felesleges mindezt túllihegni.

A szaktudomány szerint a gyakori fertôzô bôrbetegséget az atkák rendjébe tartozó élôsködô, a rühatka (Sarcoptes scabiei) okozza, amely a bôr hámrétegében - embernél leginkább az ujjak között, a könyök- és térdhajlatban - járatokat fúr; a nôstény ebbe rakja petéit. Ilyenkor, fôként a hajlatokban, a bôr erôsen viszket, rajta allergiás eredetû apró, barnásvörös kiütések jelennek meg. Hasonló tüneteket észlelt egyetemi hallgatókat kapott mikrofonvégre az említett televízióadás, hisztérikus hangnemben mutogatva a diákok csoportját, levonva a végsô következtetést: ez bizony járvány. Érthetetlen viszont, arról miért hallgattak, hogy az orvosi vizsgálatok csupán egy tucat rühfertôzött fiatalt mutattak ki, nagyon sok egyetemista lány pedig csak a fertôzés veszélyének tudatától kezdett ájuldozni a rendelôben.

- Ki beszélt itt járványról? - kérdez vissza ingerülten dr. Radu Voina, amikor az igazságot próbáljuk kideríteni. A kolozsvári járványtani laboratórium vezetôje kissé lekezelôen oktatgatja a riportert a jelenségrôl, magáról a betegségrôl.

- Járványról csupán százak megfertôzôdése esetén lehet beszélni, tizenvalahány beteg még nem jelent járványt. Az AIDS már igen, az egy járványos betegség. A többször említett 2-es számú bentlakáshoz kiszálltak a járványmegelôzésiek, megtekintették a vécét, mosdót, tusolót, hálószobákat, de sehol sem találtak aggasztó, járványgócra utaló jeleket.

- De késôbb sem terebélyesedhet járvánnyá?

- Hogyan alakulhatna azzá? Tudja egyáltalán, hogyan terjed ez a betegség? Úgy, ha teszem fel befeküdnék a maga ágyába, vagy felvenném a fehérnemûjét. Mindez szigorúan a higiéniai feltételek betartásától függ: mosdani, tisztálkodni kell, rendszeresen ágynemût váltani. Az pedig a sajtó spekulációja, hogy a moldovaiak hozták volna be. Képtelenség olyat állítani, hogy a rühatkákat innen vagy amonnan szállították. Kolozsváron évek óta jelen van ez a betegség, és sajnos jelen is marad.

A Babes-Bolyai Tudományegyetemhez tartozó, Hasdeu utcai egyetemi bentlakásokban sokezer diák él. A 2-es számú lányotthonban tavaly decemberben észleltek egy rühbeteget, aki történetesen besszarábiai, de otthon valószínûleg ki is heverte a bajt. Aurelia Pãduret, a kollégium adminisztrátora elsôre visszautasítja a sajtó képviselôjét, annyira felháborodott a PRO Tv szenzációhajhász és valótlan állításai miatt.

- Egyszerûen ránk törtek és azzal fenyegetôztek, hogy az orrom elé nyomják a kamerát - panaszolja az irodájába tessékelve. - Meg sem kérdezték, adok-e engedélyt, hogy a bentlakásban filmezzenek. Nem kell ezt az egészet annyira felfújni. Amikor decemberben fertôzött lett nálunk az a besszarábiai kislány, valóban megijedtem, hiszen naponta kapcsolatban vagyok velük, pénzt veszek át, így én is elkaphatom. Ám a kislány hazautazott, még most is otthon van, csupán a héten jön vizsgázni; rajta kívül pedig egyetlen betegünk sem volt. A televízió riportjában szereplô, rühesnek feltüntetett, késôbb egészségesnek talált lányok is felháborodtak a sok valótlanságtól, és helyreigazítást kérnek majd.

A 2-esben hetente cserélik az ágynemût, bár az egyetemisták java része ezt nemhogy hetente, de egyáltalán nem igényli. Legtöbbjük az otthoni, anyuka vasalta lepedôt használja. Az épület amúgy olyan, mint a patika, ha behúnyt szemmel lép be valaki az illemhelyre, nem mondja meg, hol jár. Igaz, a járványügyiek ittjárta után a kilincsektôl a korlátig mindent fertôtlenítettek. A hivatalosan négy-, de gyakorlatilag ötágyas szobák rendben tartása viszont már nem az ügyvezetés, hanem a bérlôk dolga. Akadnak olyanok, ahol cserge lóg a falon, perzsaszônyegbe süpped a láb, de ki hinné, hogy néhány egyetemi hallgató még többszöri noszogatás és felszólítás ellenére sem takarít, vagy viszi el edényeit a közös konyha asztaláról. Pedig ezeket legközelebb a szemétkosárban keresheti.

Az 5-ösben ugyanez a helyzet. Itt is csak egyetlen beteg volt, mégpedig egy pedáns, tiszta lány, szülei orvosok. Daniela Cocis adminisztrátor most, a vizsgaidôszakban bevallottan elnézôbb volt, de ígérete szerint február közepétôl rendszeresen ellenôrzi majd a szobák tisztaságát. Dr. Drãghici Enikô, az egyetemi körzeti rendelô orvosa elöljáróban azt szeretné hangsúlyozni, hogy a rühösség nem szégyen, arról senki sem tehet, hogy villamoson, autóbuszon akaratlanul felszedi.

- Mi három esettel találkoztunk az elmúlt két hónapban, tehát szó sincs járványról. A rüh leginkább a ruházat tisztán nem tartása esetén jelentkezik. A közelebbrôl érkezô egyetemistáknak könnyebb a dolguk, sûrûbben hazautazhatnak, de a moldvaiak például hogyan küldjék haza szennyesüket kéthetente? Szerintem alaptalan a vád, hogy ti. ôk hozták volna be a betegséget, viszont tény, hogy ôk jobban ki vannak téve a fertôzésnek. A diákok kénytelenek maguk mosni, nincs pénzük mosodára. Nagyobb ruhadarabot viszont hogyan mossanak ki egy kagylóban? Nyugaton mindezt megoldották: minden bentlakás mellett automata mosógépekkel felszerelt mosodák mûködnek.

Abban igaza volt a PRO Tv-nek, hogy Kolozsvár az egyetlen nagy egyetemi központ, amelyiknek nincs saját kórháza. A meglévô orvosi rendelôintézetben Iancu Emese asszisztensnô számol be az elmúlt hónapban rühesnek talált páciensekrôl. Mindösszesen tizenkettôrôl. Ami, ha azt vesszük, mégiscsak egy tucat.

Rostás Szabolcs

- A versenytanácsból, ha nem is lehet messzebbre látni a jövôbe, hamarabb észrevehetôk a gazdaság mozgásai. Megkérdeném, hogy onnan milyennek látszik az árak alakulása?

- Mivel az adópolitika, az adózás mikéntje az idén változik, komoly áremelésekre számíthatunk. Mindenekelôtt az általános forgalmi adót (áfa), vagy ahogy nálunk akkurátusan és rövidíthetelenül használják: a hozzáadottérték-adót növelték, éspedig 18 százalékról 22-re, illetve egyes termékeknél 9-rôl 11 százalékosra. De ezzel még nincs vége, hiszen ehhez csatolják a pótadókat, a fogyasztási illetékeket, fölemelik a házakra, telkekre, gépkocsikra kirótt adókat is, de megadóztatnak bizonyos jövedelmeket is, nem beszélve arról, hogy a behozott termékek dollárra számított áraira is fix adót tesznek. És mindezt azért, hogy az állami költségvetést valamiképpen ki lehessen egyensúlyozni. Ezek az összegek a maguk során pedig beépülnek a termékek - hús, kenyér, tej, vaj stb. - árába, tehát ezekben a napokban úgy 10-15 százalékos áremelkedésre lehet számítani. Az olvasók már biztosan tapasztalhatták ennek jeleit. A kormány kétségbeesetten próbálja az árrobbanást és az inflációt valamiképpen kompenzálni, és erre jó néhány ígéretet tett.

- Melyek ezek?

- Úgy gondolják, hogy az infláció 30-40 százalékos lesz. (Én kiegyeznék 60-70 százalékban.) Ennek kiegyensúlyozására a költségvetési intézményekben 60 százalékkal, az önálló ügyvitelû vállalatokban 50 százalékkal, a tartozás, veszteség nélküli állami cégek esetében szintén 50 százalékkal emelik majd a béreket. Már ebbôl is látható, hogy az infláció nem lesz 30-40 százalékos, hanem a legjobb esetben ennek duplája. A kréta, vagyis az elgondolás körül az a bibi, hogy ezek az indexálások késôn jönnek, áprilisban ha kap az állami alkalmazott fölemelt bért, míg az árak már januártól növekedtek. Más dolog pedig, hogy minden béremelésnek inflációkeltô hatása van, tehát lényegében a spirál újabb emelkedô köríve elôtt vagyunk. Persze azt pozitívumnak tartom, hogy a direkt adózás helyébe az indirekt adózás lép, és ezzel párhuzamosan csökkentik a jövedelemszintekre rótt adóhányadokat. Igy aki eddig 50 százalékot fizetett, attól ezután 30 százalékot vonnak le, akinek 60 százalékos adója volt, az most 40-et fog fizetni. Az indirekt adózás azonban burkoltabb, alattomosabb és nehezebben érthetô. A költségvetés nem kis hányadát pedig a fogyasztási illetékbôl fogják fedezni, és ismerve a balkáni valóságot, nagy a veszélye annak, hogy nem 4-5 százalékkal fogják megemelni az árakat, hanem 15-20-szal. Már az elsô kísérletek erre meg is történtek, amikor is a 2750 lejes benzin árát 3100 lejre akarták emelni, ami bizony nem 4-5 százalékos növekedés. Az áremelkedések után pedig jönni fog a makrostabilizációs sokk, a kamatlábak emelése, a nemzeti pénznem további leértékelôdése, miközben a bruttó nemzeti termék (GNP) csökken, a tavaly például hét százalékkal.

- Egy kissé egyszerûbben magyarázzuk meg a nyájas olvasónak, ne ezzel a sok számadattal, hogy hol is állunk?

- Egyszerûen ott, hogy a recesszió tovább tart, a gazdaságban tôke nélkül nagyon nehezen orvosolható bajok vannak, az áremelkedéseknek pedig ez az alapforrása. S persze a Ciorbea-kormány sem számolta fel a monopolhelyzetben lévô állami mamutvállalatokat - Renel, Romgaz, CFR, Romtelecom stb. -, nem teremtett versenyhelyzetet ezek magánosításával, felosztásával, és ezek a cégek lényegében két-három hónaponként kényük-kedvük szerint pörgetik föl a szolgáltatásaikért járó összegeket. Ennek is köszönhetôen az idén az árak tovább fognak nôni, a bérek emelése azonban behatárolt, csak részben fogja ezt kiegyenlíteni - úgy 70-80 százalékban -, de még így is hatalmas inflációkeltô hatása lesz.

- Minden közgazdász tudja és mondja, hogy nemcsak a veszteséges óriásüzemeket kell bezárni, az állami vállalatokat privatizálni, hanem a kis- és közepes vállalkozásokat megerôsíteni, támogatni, hiszen csak így képesek felszippantani a létrejött munkaerôfölösleget és növelni az adóztatható jövedelmeket, nyereségeket. Egyelôre azonban ezeket a különbözô pénzügyi intézkedésekkel a csôd felé terelik. Miért?

- Nagyon finoman fejezte ki magát. Úgy kell mondani, hogy megfojtják ôket. Az ok egyszerû: az államháztartást valamibôl pénzelni kell, a veszteséget termelô mamutvállalatok erre nem képesek, tehát a magánvállalkozóktól veszik el ezeket az összegeket. De még így sem lenne nagy baj, ha ezek a cégek hitelhez juthatnának. De a hitelkamatlábak jelenleg meghaladják a 60 százalékot, és szerintem a makrostabilizációval csak nôni fognak, a kis- és közepes vállalatok pedig nem jutnak kölcsönökhöz, nincs mivel a termelésüket fellendítsék, a nagy adókat azonban fizetniük kell. Több felôlrôl kapják tehát a pofonokat. Ilyen helyzetben, aki már belevágott, igyekszik valamiképpen átvészelni e sanyarú idôket, új vállalkozók azonban nehezen fognak majd belevágni termelô vagy szolgáltató cégek létrehozásába. Annál is inkább, mert a termékek eladása is kétséges, a belsô piac beszûkült s zsugorodik tovább, a hagyományos külpiacainkat elvesztettük, nincs vásárlási kedv. Ez pedig meghatározója a termelési kedvnek is. Az RMDSZ közgazdászainak a hosszú parlamenti vakáció estjein érdemes lett volna ezen elgondolkozni. Persze azon is töprengeni lehet, hogy az emberek megszokták a 38, esetleg 40 órás munkahetet, de lényegében ennyit sem dolgoznak, mert nincs mit. A magánvállalkozásoknál azonban 50 órát is dolgozniuk kellene egy héten, és eleinte nem tudnának nagy béreket adni a tulajok, hiszen vissza kellene fizetniük a hitelt és a kamatot. Hát ezt még másodállásban vállalják a polgárok, fôállásban nem, hiszen az állam egyelôre fizeti ôket, és a munkakönyvükbe is bekerülnek az évek. Akárhogy csûrjük-csavarjuk a dolgot, a múlt foglyai vagyunk, közel fél évszázad alatt beidegzôdtek a téves szokások, a rossz munkamorál.

- Hát semmi sem jó ebben az országban a gazdaságot illetôen?

- Hogy a helyzet rossz, az bizonyos. De azért vannak biztató jelek is. Na nem az, hogy külföldrôl hozzuk a húst, a tojást, a burgonyát, amikor itt megvan a termelésnek minden feltétele, ez a gazdaságpolitika szégyene, hanem az, hogy a piac mûködni kezdett. A karácsony jöttével az árak megemelkedtek, hiszen megnôtt a kereslet, igen ám, de januárban a kínálat lett nagyobb és akkor ezeket a termékeket olcsóbban kellene adni. Több mint két hét telt el, amíg az ünnepekkor meg nem vásárolt áruk ára lassan elkezdett csökkeni. Olcsóbb lett valamivel a narancs, mandarin, banán, tojás, burgonya, a hús ára is megállt egy szinten, sôt volt, ahol valamicskét visszacsúszott. Hát ez az, ami biztató, ebbe bele lehet kapaszkodni, hiszen valami pislákol a sötétben. A bajok akkor jönnek, amikor - mivel nem történt meg a költségvetési reform - a pénztelen büdzsé követeli az összegeket, a túlzott központosítás miatt felduzzadt bürokratikus adminisztráció rátelepszik e költségvetésre, a nem megfelelôen haladó privatizáció miatt a veszteséges vállalatokat továbbra is üzemben tartják, ezek is nyelik a lejmilliárdokat, s mindezt hatalmas adók, illetékek kiróvásával szeretnék behozni a hatalmon lévôk. A termelôk pedig ezeket újból belekalkulálják az árakba, és fölpörög az infláció. E bûvös kört kell a reformnak valamiképpen megszakítania, e bürokratikus apparátust lebontania. Persze ez nem könnyû, hiszen az adminisztráció reformja nem ért el az igazgatói szintig, a régi és új bürokraták fraternizálnak, hiszen nem szeretnék elveszteni a jól fizetett állásaikat, és ahol tehetik, a reformnak keresztbe tesznek. Bárki elmehet egy minisztériumba, pénzügyi hivatalba vagy bármelyik állami intézményhez, és saját szemével láthatja, észlelheti, hogy az állításom igaz. Azon, hogy a legkisebb dolgot is csak csúszópénzzel vagy nagyon bonyolult módon lehet elintézni - tisztelet a kivételnek - az elmúlt esztendô nem változtatott. Ennek ellenére a piacok megmozdultak, a tôkepiac is beindult, bár a politikai csatározások miatt e napokban rossz szelek fújnak minden téren.

- S e nagy káoszban ott kavarog az RMDSZ is mint kormánypárt. Mi errôl a véleménye?

- Csak annyi, hogy az RMDSZ politikai elitje semmivel sem másabb, mint a többi párt politikai elitje. Amikor elfoglalják a magas tisztségeket a szenátorok, képviselôk, miniszterek vagy államtitkárok, egy metamorfózison esnek át. A saját "imidzsükre" vigyáznak elsôsorban, a saját érdekeiket nézik, és a külsô hatásokra, benyomásokra, bírálatokra nem fogékonyak. Pedig aki vonaton utazik Bukarestbôl Kolozsvárra, állomásokon idôzik, kimegy négy-öt piacra, benéz egy-két üzletbe, kocsmába, kiszáll a gépkocsiból és egy hónapban legalább egyszer fölszáll egy villamosra, végigmegy a kültelki vagy falusi utcákon, az teljesen másképpen látja a valóságot, mint a parlamenti vagy miniszteri bársonyszékbôl, repülôgépbôl, szállodából. Az RMDSZ politikai elitje is új, és olyan mint a tôkeakkumuláció. Éhes, kapzsi. Persze nem lehet általánosítani, akadnak kivételek, de ezek erôsítik a szabályt. És bármennyire becsülöm többüket, az általános kép róluk ez.

- Jómagam azonban nem a magyar elit személyi érdekei felôl kíváncsiskodnék, hanem arról, hogy a kormánykoalíció egyik tagja, jelesül az RMDSZ mennyire felelôs az elmúlt év gazdaságpolitikai hibáiért?

- Mindenki elôtt világossá vált, hogy az RMDSZ is hibázott a gazdaságpolitikáját, fôleg az elhatározottak gyakorlatba ültetését illetôen. A tavalyi mulasztásokban társtettes. Megmondhatták volna hamarabb, hogy bajok vannak a reform véghezvitelében, annál is inkább, mert nagyobb kitekintésre volt lehetôségük, felhasználhatták a magyarországi és a többi közép-kelet-európai ország tapasztalatait, hiszen tudtak, tudhattak ezekrôl. Nagyon késôn kezdtek egyes RMDSZ-vezetôk célozgatni arra, hogy adakozik a reform, nem alakulnak a programnak megfelelôen a gazdaság ügyei, s akkor is mintha kívülállók lettek volna. A kormányzati felelôsség azonban az övéké is, tehát ami jót tett a kormány, abban ôk is részesek, de elítélik ôket is, ha a gazdaságban nem alakulnak a dolgok a reméltek szerint. Éppen ezért nem hallgatni, hanem szólni kellett volna, amikor a reform lelassult, leállt. A Demokrata Párt ez esetben teljesen tisztán játszott, világosan megmondta, hogy hol vannak a hibák, miért nem megy a reform. Az RMDSZ még most is arról szónokol, hogy Romanéknak igazuk van, de... és kezdik mentegetni a kormányt. Értsük meg, ha arra szavaztunk, hogy ebben az országban kapitalizmust akarunk, akkor tôkét kell össze- vagy behoznunk, tôkést kell létrehoznunk és kapitalista módszereket kell alkalmaznunk. Errefel 1998 januárjában nincs hazai tôkés - magyar nemzetiségû még annyira sincs, mint román -, nincs hazai tôke és hiányzik a stratégia, amellyel ki lehetne vezetni az országot ebbôl a borzasztó helyzetbôl. A korrupt, szélhámos, zsivány újgazdagokra nem lehet számítani...

- Tehát tényleg le kell cserélni Victor Ciorbeát és csapatának több tagját?

- Én nem mondom, hogy Ciorbeának mennie kell, de azt igen, hogy a kormányt teljesen át kell alakítani. Olyan fiatal csapatot kell a helyébe tenni, amely bátran, rövid idô alatt nekikezd a magánosítás fájdalmas részének, a nagyprivatizációnak, a bankok háza táján rendet teremt, hiszen jelenleg a bankpanamákról regényeket lehet írni, kidolgozza a stratégiát, amellyel a gazdaság szerkezetváltását véghez lehet vinni, és elad jó néhány hatalmas vállalatot. Nincs mit tenni, el kell adni ezeket, hiszen ezzel a pénzzel egyensúlyozható ki a költségvetés, indítható be a termelés, ahol lehet, erôsíthetôk meg a kis- és közepes vállalatok.

- Megtörténhet, hogy a gazdasági nehézségeket kihasználva valamely szélsôséges, erôszakos, nacionalista érdekszövetség kerül Romániában hatalomra?

- Ez félô. Az elmúlt esztendôben sem csendesültek a nacionalista, vérszomjas hangok, a felmérések szerint pedig a Nagy-Románia Párt népszerûsége nôtt. Egy bizonyos: szerintem a tanügyi törvény módosításának ügye egyhamar nem kerül a képviselôház elé, már csak azért sem, mert a reform szempontjából fontos törvényeket kell elôbb megtárgyalni, elfogadni. Aztán módosítani kell a választási törvényt, hiszen lehet, hogy szükség lesz rá. Ennek ellenére bôven hallhatók majd nacionalista szólamok. És nem csak a parlamentben.

Román Gyôzô

A tavaly kibontakozott tiltakozási hullám után elcsitulni látszanak a kedélyek a nagyváradi Sulyok István Református Fôiskolán. A hallgatók rövid sztrájkját követôen novemberben új elnököt választottak a fôiskola diákszervezetének élére, akinek mandátuma egy évre szól. Buzogány Csilla leköszönô elnök az eddigi megvalósításokról, a diáktanács vezetése alatt tapasztalt gondokról nyilatkozott lapunknak, míg Boszák Gizella frissen megválasztott diákvezért terveirôl, céljairól faggattuk.

Buzogány Csilla ötödéves vallás-német szakos hallgató úgy véli, irányítása alatt sikerült lelkesedésre buzdítania a diákszervezet tagjait, akik a késôbbiekben jó munkatársaknak bizonyultak. Ennek köszönhetôen a fôiskola helyet adott az I. Erdélyi és Fôiskolai Diáknapoknak, megszervezte a hagyományos gólyabált, majd a Mikulás-estet, illetve a végzôsök búcsúztatóját. Beindultak a sítúrák, és természetesen a hétvégi bulik sem maradtak el.

- Tavaly észrevehetôen megelevenedett a diákság - állítja a volt elnök. - Érdeklôdése a fôiskolai élet iránt egyre nô, határozottan részt szeretne vállalni a szervezésben. Azonban gondjaink is voltak, amelyek ma sem oldódtak meg mind. Érzékenyen érintett bennünket a megfelelô épület, a tantermek, a tanerôk hiánya, a szûkös anyagi helyzet. Mindez az évek folyamán tarthatatlanná terebélyesedett, ezért is tiltakoztunk. A fôiskola vizsgálóbizottságának jelentése óta javult a helyzet: a zenepedagógia szakos hallgatók a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (továbbra is rendezetlen tuljadonjogú) székházának alagsorában kaptak termeket, az elköltözött könyvtár újabb helyiséget biztosít. Buzogány Csilla a bizottság hatékony munkájában bízva elmondta még, februártól ismét tanít a Sulyokon a debreceni kitérôt tevô némettanár, s ami szintén örvendetes és felettébb hasznos a diákok számára: az ország többi egyetemi hallgatójával együtt ôk is részesülnek az ötvenszázalékos vasúti kedvezményben.

A negyedéves Boszák Gizella, aki jövôre szintén vallás- és némettanárként végez, százhúsz szavazattal nyerte el a diákelnöki széket. Legfontosabb tervei között a szakosztályok létrehozása szerepel:

- A szociális szakosztály a szûkös anyagi körülmények között élô diákokat segítené - mondja. - Kirándulásokat és sporttevékenységeket külön szakosztály szervez majd, a gazdasági alegység pályázatokat fogalmaz meg és szponzorokat keres, míg hírközlô osztályunk a Sulykoló címû diákújságot szerkeszti. Kulturális téren irodalmi és szavalóesteket állítunk össze, az Apostol nevû bábcsoport elôadásokkal rukkol ki.

Munkahét elnevezéssel rendszeres mûsortervet állított össze a diákszervezet, önképzô kör, szerda esti gitárest, pénteki teadélután, hétvégi buli és kirándulás közül választhat az érdeklôdô. A kiránduláshoz kapcsolódik, hogy Pap Gábor mûvészettörténész irányításával erdélyi túrára készülnek, márciusban és áprilisban pedig sor kerül a II. Erdélyi Egyetemi és Fôiskolai Diáknapokra. Minden hónapban diákfórumot hívnának össze, a hallgatókra vonatkozó törvények és határozatok megismerése és megvitatása céljából. A diáktanács jelenlegi elnöke megelégedettséggel nyugtázza, hogy a sztrájk elmúltával megoldódtak a német szak problémái, az állami egyetemrôl új tanár érkezett. Bíznak a körülmények folyamatos javulásában. A Nagyváradi Magyar Diákszövetséggel diplomatikus a viszonyuk a sulyokosoknak, magyarán jobbára a formaságok betartására korlátozódik. Megpróbálják nem ütköztetni egymás programjait.

- Szeretném, ha hatékonyan mûködne a diákszervezet - fogalmaz zárszavában Gizella -, összefogná a diákokat és kiállna jogaikért. Megpróbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy a hallgatók jól érezzék magukat a Sulyokon.

N. Nagy Sándor

Nagyváradon körülbelül három-négyszáz ember él hajléktalanul. Többségük családi problémák miatt került utcára. A városban ez év májusa óta mûködik az Ecclesia Mater Alapítvány keretén belül a hajléktalanok rehabilitációs központja. A nonprofit intézmény megpróbál javítani a helyzeten, lehetôséget szeretne adni egy új, emberibb élet elkezdéséhez. Egy néhány fôbôl álló kis csapat igyekszik segíteni a hajléktalanokon: utánajárnak irataiknak, ruhát, élemet adnak a rászorultaknak. Nyilvántartásukban százhuszonegy hajléktalan szerepel, akiket alapfokú orvosi ellátásban is részesítenek.

- Itt megvizsgáljuk ôket, bár nem szoktak panaszkodni - mondja Ferencz István szóvivô -, hiszen annyira hozzászoktak már a nyomorhoz.

Az önkormányzat ugyan kiutalt egy ingatlant az alapítványnak a Gutenberg utcán, de elég romos állapotban van. Az újjáépítés után egy hetven férôhelyes menhelyet szeretnének létrehozni.

- Ebben a rehabilitációs központban munkaterápiás módszert alkalmaznánk - folytatja beszélgetôpartnerem.

- Mi történik azokkal az emberekkel, akik az alapítványnak kiutalt házban élnek?

- Ez a városháza gondja. Megígérték az ott élôknek, hogy máshol utalnak ki nekik lakást. Mi a központot december elején szerettük volna megnyitni. A felújítási munkálatok elkezdésére meg is kaptuk a 63 millió lejt, de a házat mindmáig nem ürítették ki, így nem tudunk munkához látni.

- Ez a hetvenes létszám, akárhogy is nézzük, nagyon kevés. Kik kerülhetnek be a központba?

- Mindenekelôtt azok, akik vállalják az együttmûködést a szociális munkásokkal. A másik fô szempont, hogy ittasan sem jöhet senki az központba. Aki csak fürödni és aludni jár be, közben pedig folytatja az italozást, azt nem engedjük be. Ez egy menedék. Ide nem hozhat magával semmi mást, mint azt a holmit, ami rajta van és esetleg ami egy nejlonzacskóban elfér.

A központban öt szociális munkás dolgozik. Mindannyian a Sulyok István Református Fôiskola szociális munkás és vallástanár szakán végeztek.

- A kilencvenes évek elején még a vallástanári pálya vonzott, közben változott a nézôpontom: az egyén és a társadalom közötti kapcsolat helyreállításában szeretném kivenni a részem - mondja Sápi Rebeka. A hajléktalanok ahhoz a társadalmi réteghez tartoznak, amelyik a leginkább rászorulnak a támaszra. Én megpróbálok segíteni nekik, s ha eredményeket érek el, az megerôsít hitemben.

- Téged miért vonzott ez a munkakör? - fordultam Rezik Ildikó felé.

- Személyesen voltam kint, terepen, és gyakorlatban is részt vettem a hajléktalanokkal való törôdésben. Diákokként kérdôíveket töltöttünk ki, így mértük fel a helyzetet, láttam, hogy szükség van ránk, ezért jöttem ide.

- Egyedül járjátok a terepet?

- Nem - válaszol Debreczeni Éva -, általában ketten, hárman. A biztonság kedvéért. Feldúl ,ha látom a közönyt az emberek arcán. Én nem tudnék elmenni egy segítségre szoruló ember mellett anélkül, hogy meg ne kérdezném: mit tehetek érte.

- Nagyon fontos a mi munkánkban a türelem - teszi hozzá Aszalós Móna -, fôleg amikor az ember a hivatalokat járja a különbözô ügyeket intézendô. Kitesznek az ajtón, visszamegyünk az ablakon. Most már lehetôségünk van ebédet is adni néhány rászorulónak. Az ételt mi visszük ki a helyszínre.

- Gondolom, nem egy fura esettel találkoztatiot már - fordultam Kocsis Enikô felé.

- Az egyik legfrissebb: egy 75 éves néni a fiával együtt maradt fedél nélkül. Unokája Olaszországban él. Levelet írtunk neki, hogy küldjön pénzt, s így a nénit elhelyezzük az öregek otthonában. Az unoka válaszolt is, elküldte a pénzt, de mire mindezt elrendeztük, a néni meggondolta magát és nem akart az öregotthonba menni. Végül is a fiával együtt egy családhoz költözött albérletbe. Ennyi a szerencsésebb kimenetelû történet. Nagyon sok árvaházból kikerült lányt ismerünk, akik a városközpontban árulják testüket. Egyikük nemrég szült - bentfelejtette gyermekét a kórházban... A másiknak már van egy gyereke és most is terhes...

- Volt egy magyarországi kliensünk is - veszi át a szót Ferencz István -, aki állítólag a tengerpartra ment, ahol ellopták mindenét, kivéve az útlevelét... Elmondása szerint vonaton utazott jegy nélkül, és stoppolt is, mire nagy nehezen Váradra ért. Felkeresett bennünket, kapott titszta ruhát és elirányítottuk a magyarországi Kék Kereszt Misszióhoz, ahonnan mindmáig ne érkezett visszajelzés, tehát kétséges, hogy felkereste ôket.

- Ez egy nonprofit alapítvány. Mibôl éltek, gazdálkodtok?

- A PHARE-program, ezen belül a PHARE-Sesam támogat bennünket, mint olyan helyi kezdeményezést, amely a civil szervezetek részérôl jön. A városi tanácsnak kellett vállania, hogy kiegészítésként két év alatt 340 millió lejt folyósít, amelyet a bankszámlánkra küld. Az európai programiroda negyedéveként utalja át a megítélt támogatást a bukaresti központon keresztül.

- A honi polgárok hogyan segíthetik munkátokat?

- Például értesítenek bennünket a 059/41-60-67-es telefonszámon., ha hajléktalannal találkoznak környezetükben, ha munkahelyet tudnak felajánlani nekik, ha a hivatalos szervek segítenek megoldani a problémáinkat. Szívesen fogadunk bármilyen támogatást.

Ionescu Nikolett

Babits Mihály (1883-1941)

Ma is bizonyos megdöbbenéssel gondolok rá. Pedig már eltelt egynéhány hét, szép, nyári hetek, elsô fellélegzés egy hajszás tél után, elsô belemelegedés a magányos munka gondolatába, mely itt várt ezen a dombtetôn, ebben a kis nyári házban, ahol az írógép billentyûit ütöm.

Meg kell már írnom; talán akkor mindjárt kellett volna; azóta folyton a lelkemen ül.

Nyaralás elôtt sok a háziasszony gondja és nehézsége. A nevelôkisasszonyunk hûtlen lett, nem akart kijönni velünk a hegyre. Valaki azt mondta a feleségemnek:

- Mért nem veszel egy szegény úrileányt nyárra a gyerek mellé? Ez a legjobb, legolcsóbb, kipróbált. Hirdesd a rádióban vagy akárhol. Egészen bizonyosan fog akadni, aki nagy örömmel elmegy veletek a szép nyaralásért, ellátásért, jó levegôért.

Ó, nyár, jó levegô, dús falusi asztal, mezôk, hegyek, erdôk! A feleségemnek eszébe jutott a lánykora, régi nyarak sugaras emlékei, s elszorult a szíve azokon a szegény úrileányokon, akiket az egészségtelen város fullatag börtöne tart fogva.

- Milyen jó gondolat! Csakhogy - Ez a csakhogy manapság többnyire ott settenkedik a jó gondolatok mögött. Minden rosszabbul megy, a magyar író ma sokkal kevesebbet keres, mint azelôtt

- Tulajdonképpen én arra gondoltam, hogy erre a nyárra most egy pesztonka is megteszi

- Ugyan, drágám, hisz ez még sokkal olcsóbb! Ez eljön nektek a puszta ellátásért; megtéríted az útiköltségét, helyetek van elég, adsz neki egy külön szobácskát, s egész nap a kertben: boldog lesz!

Én minderrôl nemigen vettem tudomást, nagyon sok dolgom volt akkoriban, s kissé kábultan húzódtam szobámba egy félórai pihenôre abban a kora délutáni órában, amikor a rádió demokratikus kürtjei s kagylói egy világvároson s egy világtól elmaradt országon keresztül száz meg száz szegény, éhes, szomjas, fulladozó leányka fülébe üvöltötték a párszavas hirdetést, amit a szomszéd szobában fogalmazott meg a gondoskodó, kísérletezô asszony.

Lehevertem, de egyszerre megszólalt a telefon, ez az éles szavú háziördög, a pesti lakások réme és hóhéra. Az én házam nem "az én váram" itt.

Izgatott nôi hang kérte a feleségemet. S ô azonnal tudta, mirôl van szó.

- Máris? - kiáltotta, s bizalmatlanul vette át a kagylót. - Nincs két perce, hogy az annonce elhangzott. Valaki a rádiótölcsértôl azon nyomban telefonhoz szaladt. Nem fogok beugrani az elsô élelmesnek.

- Kérem, jöjjön el személyesen Mégis elôbb látnom kell - mondta a kagylóba, kissé védekezô hangon, és tízszer is. Mindig nehezen hagyja abba a telefonozást, nem mintha sokat szeretne beszélni, de nem akar udvariatlan lenni a másik féllel szemben. S most ez a másik fél véghetetlen volt: mintha életét kötné, hogy mindent elmondjon magáról, hogy kedvezô várakozást költsön személye iránt Jöjjön el személyesen. És hátha addig is mással töltik be.

Végre elbúcsúzott. De ebben a pillanatban újból megszólalt a csengô.

- Kérem, a rádióban hallottam - kezdte hadarni egy félénk és elszánt hang. Evvel már kissé rövidebben beszélt a feleségem; hanem alighogy letette a kagylót, harmadik jelentkezett. És nyomába negyedik és ötödik. El sem mehetett a telefontól; s mialatt az ötödikkel beszélt, az elôszobaajtónál csöngettek.

Egy sápadt, kedves arcú serdülô lány állt a telefonozó elôtt, pihegve, mint egy dobogó szív. Félénk pillantásokkal lesett föl, s minden nyájas intésre sem mert leülni.

- Itt lakom a közelben, és hallottam a rádiót, és gondoltam, rögtön jövök, hogy meg ne elôzzenek - dadogta naivan.

De végig se mondhatta a mondatot; megint megszólalt a telefon. És nyomban az ajtónál is újból csöngettek.

Most már én mentem a telefonhoz. A feleségemet a jövevények foglalták le. És én elhatároztam, hogy erélyes leszek. Minden újabb jelentkezô csak újabb nehézséget okoz a választásban. A feleségem úgyis oly nehezen dönt ilyenekben. Elég, aki személyesen jön el. A telefonozókat le kell kapcsolni. Próbáltam azt mondani, hogy az állás már be van töltve.

De a reménykedô, kétségbeesett hangok, amik felém szüremkedtek a messzeségbôl, teljesen lefegyvereztek.

- Csak a címet tessék legalább fölírni - könyörgött valamennyi. - Hátha mégis

El akartam ôket ijeszteni; hangsúlyozottan kérdeztem, jól értették-e meg a hirdetést?

- Az nem is állás, és fizetés nélkül van.

Ó, igen, nagyon jól értették, fizetés nélkül.

- De egy hegyen van, távol a várostól, és bizony nincs meg minden modern kényelem

- Ó, nekem nincsenek igényeim, s szívesen segítek a házimunkában is!

Egy bélistás tisztviselô ajánlta a lányát: ez különösen alázatos és könyörgô volt. Majd egy régi ismerôsöm hívott föl. Megörültem, hogy más ügyrôl van szó: de a régi ismerôs is csak erre az "állásra" protezsált valakit.

- Nem is állás: csak egy nyárról van szó - mondtam a legközelebbinek. De rögtön éreztem a hangja csuklásán, hogy egy nyár, egy biztosított nyár, valóságos életremény neki.

Ezalatt a feleségem körül is tartott az ostrom. A csengô egyre szólt; az elôszoba tele volt várakozókkal, kik ellenségesen méregették egymást; sôt a folyosón is álltak. Már a házmesternének is feltûnt a dolog. A feleségem azt sem tudta, hol a feje. Fiatalok jöttek, szép és rokonszenves teremtések, szerények és intelligensek, szegényesek és jólöltözöttek. Olykor feltûnôen jól öltözöttek. Egyik az angolkisasszonyoknál végzett; másik több nyelvet tudott; harmadik egy kegyelmes asszony ajánlólevelével jött. De mindannyian szerették a gyermeket és a szabad természetet, s egyiknek sem voltak igényei.

Mind boldog volt, ha fölírták a címét, vagy épp engedélyt kapott, hogy másnap ismét jelentkezzék.

A feleségem a legelsô felé hajlott, de a forgatagban nem tudott választani, s a döntést másnapra hagyta. Némelyiknek, akik kevésbé tetszettek neki, mégis azt mondta, hogy már döntött. Ezek megható jelenetek voltak. Minden második sírva fakadt.

- Én mindenhova késôn jövök - panaszkodott egy kis nyápic szôke. - Mindenhol éppen elôttem töltik be.

Az egyik néhány szál rózsát nyújtott át, ártatlan vesztegetésül, s egészen meghatotta a feleségemet. Sok az anyjával jött, s az anyákat nehéz volt lerázni. Legtöbbnyire valóságos úriasszonyok voltak, valamikor jó pozíciójú férjjel, aki jelenleg állás nélkül áll; közös ismerôsökre tudtak hivatkozni. A kislány jól beszél németül, franciául.

- Arra nincs szükség. A gyerek tudjon elôször magyarul

- Ó, az én lányom mindent elvégez, bármely munkát vállal - visszakozott ijedten az anya, nehogy túl igényesnek véljék. Ingyencselédnek hajlandó lett volna a lányát odaadni. - Ma nem úgy van, kérem, mint azelôtt

A feleségem már teljesen kimerült, s kijelentette, hogy nem fogad többet. A csengô azonban még egyre szólt. A jelentkezôk hosszasan érveltek a szobalánnyal, elmondták neki életük folyását, faggatták, iparkodtak megnyerni, megvesztegetni. A telefonon most a kilépô nevelôkisasszony utasította el a jelölteket. Ô legalább hideg és kegyetlen tudott lenni. A hajsza még másnap is tovább folyt. Lakásunk valóságos megszállás alatt állt. Le kellett szerelni a csengôt, hogy egyáltalán dolgozhassak. A szomszédok nem tudták elképzelni, mi történik nálunk.

Délután megkezdôdött a levéljárás is. A postás a rendes paksamétán kívül vagy harminc szokatlan fajta levelet hozott, a feleségemnek címezve, szép kalligrafiás iskoláslányírással vagy ügyetlenül rakott betûkkel, naiv helyesírási hibákkal. Közibük más, fölényesebb írású sorok vegyültek, ritkán megszólaló ismerôsök levelei, akik valamely ajánlkozó érdekében írtak. De rokonszenvesebbek voltak maguknak a naiv ajánlkozóknak írásai, akiket senki sem protezsált. Önkéntelen líra szólt ezekbôl a levelekbôl; mind csupa sóhaj volt, megható, balgatag, vidéki lánysóhaj, fülledt városkák nyomott házaiból, mennyi nyomor, szomjúság és reménytelenség, rab madárkák gyámoltalan szárnycsapkodása!

- Borzasztó! - kiáltott a feleségem. - Életek és sorsok fölött kell döntenem!

S az elôszobából zokogás hallatszott, más híján a szobalány megértô kebelébe sírva. Vissza szerettünk volna sírni rá. Mily idôket élünk! Egy kicsi és mindenképpen takarékos ötlet az embertársaink fölötti hatalom minden szomorúságát és lelkifurdalását átéreztette velünk. Mi lesz ezekkel a szegény, szép, okos, fiatal és lelkes teremtésekkel? Ki fogja megállítani valaha ezt a sok pusztulást, meggyógyítani ezt a sok lihegô szenvedést?

Egy nyár, egy szép nyár, egy biztosított nyár már megtalált öröm és új életremény. Ha tudnák a gazdagok, mily olcsón lehet boldoggá tenni valakit!

Szülôatyám anno dacumal atóbuszsofôr volt (akkoriban még így hívták a "társasgépkocsi pilótáját") az Englender-garázsban. A cég távolsági járatokat üzemeltetett Nagyvárad és Szalárd, Margitta, Tenke, Körösszeg között - vagyis olyan helyekre, ahova nem vagy csak kerülôvel vezetett vasút. És szállítótta a Félix- és a Püspökfürdôbe a vendégeket.

A fürdôk kivételével máshová napi egy vagy két járat futott csupán. Többre nem volt igény, mert az útba ejtett falvak lakóinak ritkán kelt kedvük motoros utazásra. A tehetôsebbek befogták a két lovat, s hetivásárkor fölös termékeikkel beszekereztek Váradra. A falu pórnépe pedig kész volt húsz kilométert is gyalogoni két kosár tojással, bödönnyi tejföllel és három-négy pár csirkével. Nem költhette a pénzmagot utazásra.

A buszjáratok, a piacgazdaság regulái szerint, kifizetôdôek voltak. Mindaddig, amíg meg nem csapta ezeket is az ellehetetlenülés elôszele, rá nem szállt a cégre a csendôrség és a pénzügyôrség. Igazoltatások, jegy- és szállítmányellenôrzés, kincstári kellemetlenkedés, bírságolás. Teherfuvarozásra például nem volt jogosítványa a cégnek. S ha egy falusi szatócs kérésére a sofôr egy nagyobb tasak savanyú cukrot vagy fél kiló borsot szállított, tettenérést bizonyítottak rá. Mit sem ért a magyarázkodás, hogy éppen ez fogyott ki a boltból, s a szatócs szívességre kérte csupán a sofôrt, mert az árukészlet feltöltésének idôpontja - amihez szekeret bérelt - még odább volt... De belekötöttek az összegyûrt menetlevélbe, a túlzsúfolt utastérbe. Még az is megesett, hogy a tetôcsomagtartót rámolták le: allítólag szûzdohányt kerestek.

A megszorult cég, takarékossági okokból, leépítette a jegyszedôket. Ez azonban csak tetézte a bajt, mert a sofôrök magyarok, a jegyszedôk pedig románok voltak. Utóbbiakat éppen az államrezonra való tekintettel alkalmazák, nehogy szó érje házuk elejét: az Englender-cég bármi rosszal vádolható magyar-zsidó sziget (akkor még nem forgott közszájon sem az enklávé, sem a bantusztán szó).

A kocsik reménytelenül döcögtek tovább a tengelytörô utakon. A mértani arányban növekvô büntetések pedig a csôd szélére sodorták a céget.

Valakinek - pihent ész kellett hozzá - az az ötlete támadt, hogy befolyásos pártfogó után kell nézni. Némi keresgélés után meg is találták Bica (ejtsd: Biká) szenátor személyében.

Bica szenátor "civilben" kopott kis tenkei ügyvéd volt. A pártfertôzött nemzeti politikai sakkjátszma gyorsliftje azonban fölrepítette az ország házába. (Megjegyzem: sem apám, sem az Englender-cég többi alkalmazottja nem szavazott rá. Nem szavaztak senkire. Nem tartozván a fônöknemzethez, csupán adófizetô - olykor adósanyargatott - polgárok voltak, választópolgárok már nem.)

Az ötlet telitalálatnak bizonyult. Bica szenátort beválasztották a cég igazgatótanácsába, részvényköteggel kedveskedtek neki. És mintegy varázsütésre megszûntek a mind elviselhetetlenebb kellemetlenkedések. A csendôrök szalutáltak az Englender-buszoknak. Finánc legfeljebb utasként került a kocsi közelébe. A cég ledolgozta bankadósságát, ismét gyarapodni kezdett, új kocsikat vásárolt, megkapta a fürdôjárat monopóliumát, diákkirándulásokra vették igénybe. És az eltántorgott utazóközönség is visszapártolt hozzá.

Nem is tudom, miért ugrott be ez az archaikus emlék. Talán azért mert mind gyakoribb az országos politika mûhelyében a múlt újradukkózása, a hivatakozás a polgári "aranykorra", az 1923-as alkotmányra, 1925-ös vagy 1928-as jogszabályokra. Pedig nem volt aranykor, még csak polgári rend sem, legfeljebb félpolgári torzó. A szelektív emlékezés fényesíti oly európaira azt a kort, amikor az általános választójog sûrû szûrôvel érvényesült (a nôk eleve kiestek), amikor mítosszá vált a "Románia Európa éléskamrája", hiszen a félpolgári jólét árnyékában egész falvak betegedtek meg pellagrában, az ország "talpköve", a román paraszt csak akkor vágott csirkét, amikor beteg volt. Vagy a gyermek, vagy a csirke. Amikor a végrehajtó volt az ország legrettegettebb (és legmegvesztegethetôbb) közege. Amikor numerus claususok tiltásait vezették be, amikor tudatosan sorvasztották az anyanyelvhasznátatot (nem csupán közhivatalokban függesztették ki a figyelmeztetô feliratot: "Vorbiti numai româneste!"), az anyanyelvi oktatást (nagy szó volt, ha a magyar maturanduszok egynegyede érettségizett). A kort erôsen megterhelte a demokrácia deficitje. Most pedig virágzik az elrajzolt múltkép.

Hetedfél évtized távolából már nem emlékszem, melyik napjainkban másodvirágzását élô párt kormányozta akkor éppen az országot. Az idô kimosta emlékezetembôl az évszámot. Az Englender-cég válsága és megmentése egy politikai újgazdag segítésével valamikor 1931 és 1935 között történt. Az év egyremegy. Igy is, úgy is történelem.

Amit követendô hagyományként élesztgetnek.

Vajnovszki Kázmér

Az Edna Mazya izraeli írónô Játékok a hátsóudvarban címû darabjából készült elôadást nézve a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kistermében úgy tûnt, mintha valami tévéjátékot látnék sok-sok reklámmal megszakítva. Ugyanis a serdülôk égetô problémáit, illetve ennek egyik vetületét feldolgozó riportdrámát mindegyre törvényszéki epizódokkal szakítják félbe, ezen jelenetek dühítôen unalmasak, sivárak, mesterkéltek.

Elhihetô, hogy négy fiú meg egy lány vígan játszadozik a grundon. Az is, hogy a négy fiú imponálni akar, szerepelni, önmagát fitogtatni. Csak azt nem értem, hogy egy hasonló korú lány, aki - amint az életbôl tudjuk - korábban érik, hogyan dôl be a négy széltoló vagánykodásainak? S ha már megtörtént a nemi erôszak... hát jöjjenek a következmények. Vádaskodások, törvényszéki hercehurca, ítélethozatal, büntetés... Egy életút megpecsételôdése. Ebbôl kifolyólag nem értem, hogyan ölthetik magukra a törvénybírói talárt ezek a bûnözôk? Óriási dramaturgiai, rendezôi tévedés az, ami azt sugallja, hogy felnôttként majd maguk is elítélik tetteiket. Szánják-bánják bûneiket vagy sem, de belôlük soha nem lehet Iustitia asszony híve. Félretéve ezt a nem csekély "árnyalatkérdést", Anatol Constantin elôadása nem nô fel az igények magaslatára. Valami módon segíthetett volna ezen a szkizofrén helyzeten a rendezô, mivel a gyakori színváltozások csökkentik az elôadás élvezhetôségét, a törvényszéki jelenetek pedig kilúgozzák a feszültséget, a drámai eseményfelvezetés folytonosságát. Többszörösen úgy érezzük, mintha - átvéve a darab nyelvezetének parlagiasságát - az elôjáték, valamint a tulajdonképpeni kamatyolás közben megcsörrenne a telefon, illetve kopognának az ajtón. Sedotta i abbandonata - mondhatnók, Pietro Germi híres filmjének címét kérve segítségül.

Zavaró az is, hogy az öt kezdô színész kifullad a hátsó udvari fiatalos ugrabugrában, míg a taláros betétjelenetekben lihegve, izzadságtól csöpögô homlokkal lépnek közönség elé. Talán jobb lett volna másokkal eljátszatni a bírókat. A tinik nyelvezete útszéli, vulgáris, miközben a bíráké hivatalosan szakszerû. A volt bûnözôkbôl lett (de hogyan?) törvénykezôk elfelejtették ifjúkori szókincsüket? Ez a rendezôi váltás kissé erôltetett, úgy vélem.

Kovács Ágnes Anna, Domokos László, Béres Günther Attila, Bocskor Salló Lóránd és Viola Gábor ifjú színészekre esett Anatol Constantin választása. Ha mindenáron foglalkoztatni/játszatni kell az újakat, ám legyen. Nem mindegy ellenben, miben játszanak, milyen kaliberû darabban lépnek fel, mennnyire összetett szerepkörben kell felmutatniuk tehetségüket, tudásukat. A Játékok a hátsóudvarban pedig egy inkább sebtében összegyúrt, töltelék nélküli rétes, katarktikus élménytôl megfosztott színházi forma. Kültelki mutatvány. Lehet-e róla pozitív, konstruktív kritikát írni?

Stracula Attila