Tüske

A legôszintébb emberi érzés a káröröm. Felbuzdulva a sok zsebtolvajlás sajtóhírétôl, s mint egykori áldozat, bosszút forraltam. Amikor villamosoztam, egy matt mûanyag borítékot helyeztem el külsô oldalzsebemben. Preparálva. Ujjnyi vastagságúra hajtogatott újságpapírral bélelve. Hogy megetessem a zsebeseket. Rá is haraptak. Látván bizonytalan, rozoga állapotomat - a kilencedik évtizedben hajókázom -, azonnal kezelésbe vettek. Mûködésbe lépett az elômasszírozó, s amikor érzékelte a dudorodó zsebet, kettôt-hármat lökött rajtam, s máris birtokba vette a könnyû zsákmányt. Rögtön passzolta tovább. Birkatürelemmel tûrtem és élveztem. A megállóban örvendezve ugrált le a "mûvészegyüttes". Látni véltem, amint feltépve a borítékot, kihull belôle a cédula: "Nyugdíjas vagyok, a millióimat a mellényzsebemben tartom. Üdvözlöm a kedves mamádat!" (Persze az utolsó mondat eredetiben valamivel rusztikusabbra, közönségesebbre sikeredett.)

Dömötör Rezsô

Vastag paksamétát kaptunk még az elmúlt év végén, benne egy terjedelmes írással és több fénymásolt reklámanyaggal. A feladó a szatmárnémeti Laskodi Judit volt, aki a replika jogára hivatkozva fordult hozzánk. Lapunk december 2-i számában Pró és kontra MLM címmel jelent meg egy írás Balázs Ildikó tollából, amely levélírónkat fölháborította és tollat ragadásra késztette. L. J. azzal kezdte Pró MLM! címû replikáját, hogy "a szólásszabadság reményében írom e sorokat", ám pár sorral lejjebb már sajnos ezzel folytatta: "Mármost természetesen egy kívülállónak is lehet véleménye, hiszen ehhez mindenkinek joga van, de ez esetben kéretik megtartani magának!" Ezen rögtön fennakadtunk, mert nem értettük: az invokált szólásszabadság nevében B. I.-nek nem volt joga kifejteni véleményét egy "pilótajátékszerû kereskedelmi tevékenységrôl", csak mert kontra-elemeket is tartalmazott, L. J. viszont elvárja, hogy közzétegyük csupa pró-érveit úgymond a replika jogán? Nos, mint látható, sokáig tanakodtunk, vacilláltunk, mérlegeltünk, kikértük egynémely szakértôk véleményét is, hogy végül arra az elhatározásra jussunk: nem ártjuk bele magunkat a multilevel marketing-rendszerek körüli jogi, pénz- és adóügyi, kereskedelmi, lélektani stb. vitába. Annak, hogy L. J. ellenvetéseit teljes egészükben nem közöljük, pusztán szakmai okai vannak: a szerzô nem tartotta be a satjóreplika elementáris szabályait, tekintettel írásának hangvételére, terjedelmére, stílusára. Túllépve a vitairat határait, önnön vállalkozásának reklámozásába fog, végül fenyegetôzik és ágál, szerkesztôségünket fenyegeti egy bizonyos multinacionális cég állítólagos befolyásával riogatva. Olvasóinkat megkímélendô jobbnak látjuk, ha arra szorítkozunk, hogy tiszteletben tartva L. J. jogát is a replikához, ezennel összegzésképpen közöljük: szatmárnémeti levélírónk nem ért egyet Balázs Ildikó említett írásának "kontráival", hanem csupán "próival", de azokat kevesellte.

Köszönjük olvasóinknak és rejtvényfejtôinknek az idôközben beérkezett, 1998-ra szóló újabb jókívánságokat, nemkülönben kollégáinknak a Romániai Magyar Szótól! Viszont kívánjuk a legjobbakat!

Dömötör Rezsônek üzenjük Aradra: egyszer már írja meg a címét is, hogy postázhassunk neki valamit.

Várjuk olvasóink és alkalmi munkatársaink újabb leveleit, írásait, replikáit, véleményeit.

Dénes László

Heti napló

Merész kérdést tétetett fel a Capital gazdasági hetilap a MIA Marketing közvélemény-kutató cég kérdôbiztosaival: mit gondolnak Románia állampolgárai Erdély esetleges elszakadásáról? És hogy megnyugtassa azokat, akiknek a bicska már e kérdés hallatán kinyílt a zsebükben, mindjárt arra is rákérdeztetett: mit gondolnak a Besszarábiával való esetleges egyesülésrôl? A válaszok azt mutatják, Románia lakosságának hét százaléka hiszi, hogy sorsa jobbra fordulna, ha Erdély leszakadna az országról, és mindössze kétszer annyian (15,2 százalék) vélik úgy, hogy jobban élnének egy Moldovát is magába foglaló nagy Romániában. A szakadást pártolók közül 5,5 százalék független Erdélyre, másfél százalék pedig Magyarországhoz csatlakozóra gondol. Többségük természetszerûleg Erdélyben él, ahol a lakosság 13 százalékát teszi ki. Meglepô azonban, hogy az elszakadásnak a Kárpátokon túl is vannak hívei. Havasalföldön például a megkérdezettek 6,7 százaléka érzi púpnak Erdélyt Románia hátán. Nehéz volna ugyanis másként értelmezni azon meggyôzôdésüket, hogy Erdély nélkül jobban menne a soruk. Moldva egyesítését is a havaselviek kívánják legkevésbé. Arról, hogy mind Erdélynek, mind pedig Besszarábiának Románián belül van a helye, a bukarestiek és a moldvaiak vannak leginkább meggyôzôdve.

Bukarestben fogalmazták meg a Capital kommentárját is, melynek írója feltételezi, Erdély leszakítására a magyar nemzetiségûek vágynak. A szakadárok számaránya hasonlít ugyan a romániai magyarság számarányához, a feltevés mégis szûklátókörû elemzôre vall. Tévedés ne essék, én sem gondolom, hogy az erdélyi magyarság egy emberként hiszi, hogy számára Románia a Kánaán, és ha szülôföldjét a határok délen és keleten is megkerülnék, az csak rosszabb lehetne... De hogyan értelmezhetô a munténiai 6,7 százalék? Netán közel félmillió magyar irredenta bújik meg amögött is? Aligha hiszem. Inkább azt tükrözi, hogy Erdély különállásának román támogatói is vannak. Én még azok magyarságáért sem tenném tûzbe a kezem, akik Erdélyben tették az elszakadás mellé azt ikszet. Képzelje csak magát valaki a helyükbe. Bekopog egy nyakkendôs úriember, bemutat egy fényképes igazolványt, majd szülôföldje hovatartozásáról kérdezôsködik. Mit válaszolna neki? El merné mondani ôszintén a véleményét? Nem jutnának-e eszébe az utóbbi idôkben is visszajáró magyarellenes kampányok, nem gondolna-e a szekuritáté diverziójára, az alkotmány és a Btk. paragrafusaira? Ezekre a kérdésekre Erdélyben ma még nem lehet félelem nélkül válaszolni. Magyarként különösképpen nem. Mert az erdélyi magyarság megszokta, hogy akár naponta is elismertetnék vele az országhatárok sérthetetlenségét. Képmutatásra kényszerítik. Azt várják tôle, örüljön is helyzetének. És a játékba az RMDSZ-esek is belemennek. Évrôl évre félszegen keresik az ünnepelnivalót december elsején... E pszichikai nyomás kevésbé nehezedik az erdélyi románokra, még kevésbé a munténiaiakra. Ezért gondolom, hogy elsôsorban az ô válaszaik adták a MIA Marketing közvélemény-kutatásának különös eredményeit.

Gazda Árpád

Tövig kopott közhelynél is banálisabb, hogy mindenki számára az az igazán szép idô, amikor fiatal volt. Késôtizenévesen mit számít az, hogy hitleri, sztálini, ceausiszta vagy mit tudom én, milyen idôk jártak; az évtizedek múlásával a legszebbekké alakulnak át. Az lesz "a mi idônk".

Hát természetesen nem ezt a jelenséget akarom egy tollvonással áthúzni, mert... De ne is vesztegessük rá a szót. Ehelyett egy olyan jelenségrôl szeretnék beszélni, ami viszont - ha nem is varázsütésre -, megvalósítható.

A gondtalan fiatalság évein túl van egy másik "mi idônk": amikor azt csináltuk, amihez kedvünk és tehetségünk volt, amikor ezért a sikerélmény is ott lapult - képletesen - a fizetési borítékban, amikor... szóval, amikor érdemes volt felkelni, elindulni, tülekedni a jármûveken stb., mert érdemes volt megérkezni. Amikor aztán egy kicsit is változtak a körülmények, új fônök, új munkatárs, új munkarend állt be, vagy egyszerûen ha már rutinná lett a napi munka s a borítékból elillant a siker, akkor már mérgesen csaptunk rá a berregô órára, ólmosak lettek a léptek, szidtuk az útitársakat, s ez napközben még csak fokozódott. És környezetünk egyre gyakrabban hallotta, hogy milyen más is volt a mi idônkben. Unták is kegyetlenül, mert lehet, hogy az ô idejük épp akkor szökött szárba és kezdett kivirágozni.

Hányan mondták, hányan hallottuk a rezignált mondatot: a nyugdíjig valahogy csak el kell húzni. Egyetlen vigasz volt az úgynevezett hûségpénz, vagyis az egy munkahely melletti megmaradás fizetéshez csapott jutalma. S amikor a nyugdíj elérkezett, hányan és hányan felejtették el az ólmos rutint és mutogatták büszkén a koccintó munkatársaknak a munkakönyvet, amiben egyetlen munkahely szerepelt csupán. Elôny volt ez a formális hûség a vándormadárnak csúfolt munkahelyváltoztatókkal szemben.

Megváltozott a világ. És itt megint nem a sokszor elmondott sajnálatos leépítésekre, megszûnt mukahelyekre, divatos szóval a diszponibilizációra gondolok. A világnak azokon a részein, ahol nemhogy nem toporognak a piacgazdaság elôszobája elôtt, de már régesrég átmentek az átmenet nappaliján is, s úgy mozognak a legbelsôbb, legintimebb temekben, mint otthon; szóval, ezeken a vidékeken egyáltalán nem elôny a fent említett hûség. Épp ellenkezôleg. Úgy tartják, hogy az illetô merev, semmi újra nem fogékony, vagy esetleg fogékony lenne, csak buta hozzá. Minél több munkahelyen megfordult, annál nagyobb az ázsiója. Mert mindenünnen újabb és újabb tapasztalatokkal lépett tovább.

Ez a kulcsszó. A továbblépés. Ha fizikai-szellemi képességeink teljes birtoklásának határáig mindig újabb és újabb idôk lesznek a mieinké. Ha nem ragadunk le egyetlen voltnál. Ha nem csak a vant, de a leszt is látjuk.

Mondani persze könnyû. Azért is tartottam fontosnak már az elején megemlíteni, hogy varázsütésre nem megy. Elsôdleges fontosságú az akarás és önmagunk rászoktatása. Természetesen nem deklaratív szinten, úton-útfélen hangoztatva, hogy "én aztán igazán nyitott vagyok", mert aki ilyesmit kijelent, arra mérget vehetünk, hogy a legablaktalanabb, legszûkebb és legszürkébb négy fal között rója a mindig önmagába visszaforduló köröket.

De aki megpróbál váltani (és az elején nem fontos, hogy tíz- vagy száznyolcvan fokos szögben), az már nem elveszett ember. Abban máris ott a lehetôség, hogy nem fogja mindig az ô idejét emlegetni. Hogy amikor majd valaha, a harmadik évezredben az életbe induló unokák megkérdezik, hogy is volt az ô idejében, értetlenül visszakérdez: melyik én idômben? Mert volt belôle több is.

Molnár Judit

Az új idôk - jelen esetben - valóban napjaink új világára vonatkoznak. Nehogy valaki - urambocsá! - a népi demokrácia, majd a szocializmusra keresztelt förmedvény idején honos, gyakran használt sántító jelzôs szerkezetre gondoljon. Hiszen már az ötvenes évek elején több hazai intézmény is viselte homlokán ezt a csodabogarat. Nálunk, otthon Kolozsváron is volt egy ekképpen elkeresztelt mozi. Nos, a szelek. Az a gondom, hogy visszaemlékezéseim mozaikképei között egy Szelek nevû mozi is szerepel. Legalábbis így ismerte, így nevezte egész akkori környezetem. Már akkortájt elgondolkodtam ennek a névnek a furcsaságán. Késôbb jutott eszembe, hogy minden bizonnyal a román Select névre keresztelhették a szóban forgó szerencsétlen mûintézményt, de akkoriban Kolozsváron mindössze húszszázaléknyi románság élt, a magyarok többsége viszont távol állt attól, hogy ennyire szelektíven tudjon románul. Én pedig maradtam a bennem mocorgó kérdéssel. Ha van Új idôk és van Szelek mozi is, ez utóbbinak a neve valószínûleg kapcsolatban állhat az elôzôével. Új idôk szele, az igen. Az már egy rendes, megszokott frazeológiai kapcsolat, ami a szabadon felénk fújó keleti szélre utal. Ellenkezô esetben nem lehetne másra gondolni, mint az ominózus moziterem proletkultos realitásban éldegélô nézôi által gerjesztett szelekre...

De beszéljünk komolyan. A jelenlegi, most már nyugatról fújdogáló langyos szelek egyike hozta a hírt a magyarországi Teleházak gyors szaporodásáról. Mirôl is van szó?

A kezdeményezés még régebbrôl és még nyugatabbról indult. Valakinek eszébe jutott, hogy a számítógépek áldásaitól senkit sem szabad elzárni. Különösen nem a gyermekeket, és létrejött - elôször talán Angliában - egy fentihez hasonló nevû mozgalom, mely elvitte a számítógépet a legeldugottabb kis településre is oktatóval, mindennel együtt, hogy adva legyen az összes "hozzávaló". A falu vagy akár a tanya egy helyiségét, házát berendezték erre a célra, és oda egy, az illetô település jellegéhez alkalmazkodó órarend szerint bárki bemehetett tanulni. A siker látványos volt, és a mozgalom rekordidô alatt egyre több nyugati országban meghonosodott.

De most jönnek a mi magyarjaink. Nemrég ôk is átvették a mások által egyszer már kigondolt kezdeményezést, de - jó szokásukhoz híven - mindjárt rá is tettek néhány lapáttal. Olyannyira, hogy már ezen a területen is "magyar modellrôl" beszélnek, és az eredeti ötlet szülôatyjai tanulni járnak Magyarországra, ellesni az újabb és újabb fogásokat. Európába betolakodott testvéreink ugyanis az eredeti, számítógép-népszerûsítô programot jócskán kiszélesítve elkezdték kiépíteni a Teleház-láncolatot. Ezek a házak, magyar olvasatban, egy-egy kis település lüktetô, sokaknak már-már életmentô szigeteivé nôtték ki magukat. Hiszen a különbözô, jelképesnek mondható összegek ellenében végzett oktatói és szolgáltatói tevékenységek mellett mást is nyújtanak e házak. Lehetnek afféle panaszirodái, találkozó- és beszélgetôhelyek, itt mindenki, minden korosztály megtalálja a maga gondûzô, búfelejtô szegletét. Szerintem a fenti tények puszta ismertetése is megér egy misét. Hátha valaki még nem hallott róla és egy ötlete támad. De ezen túlmenôen, én megint csak a régi nótát kezdem zengedezni.

Mert nekem a hír hallatán azonnal az RMDSZ jutott eszembe. Hiszen - remélem, még sokan emlékeznek rá - a mi szervezetünk alakulásakor, no meg egy rövidke ideig még azután is, érdekvédelmi feladatokat tûzött ki maga elé. Elsôdleges célként. Hol vagyunk már attól? És mi lehetne, lehetett volna kézenfekvôbb annál, hogy a Teleházakhoz hasonló felépítéssel a helybeli RMDSZ-székházak, -irodák, akár egyetlen helyiségbôl álló kis szobák ilyen jellegû találkozóhelyekké váljanak? Jöhetett volna bármilyen erôs keleti vagy nyugati szél, ha ezek a kis, egy adott közösséget éltetô, fenntartó és összetartó központok beindultak volna egy határozott és megfelelô személyi háttérrel, akkor máig is meglennének.

Nem akarok hazabeszélni, de többen, sokan ezt próbálgattuk a hôskorszakban és még azután is, több éven keresztül vonszolva az elgondolást. Ment is, döcögött valahogy, mégpedig nem csak kis településeken, de nagyobb városokban is. Aztán mindenféle támogatás híján szépen bealkonyult a kezdeményezésnek. Pedig akkor már voltak anyagi tartalékok, de hát a pénzt másra költötték a különbözô országos központok korifeusai. El is folyt elég sok belôle, ismert vagy máig ismeretlen utakon.

Idevág még egy gondolat, amit már régen készülök elmondani. Részt vettem eddig az összes RMDSZ-kongresszuson. A legutóbbin is. Nem tudom megállni, hogy ki nem mondjam: ezek a nagy, látványos, részben a nemzetközi "kirakatnak" szánt összeröffenések - vitathatatlan hasznuk és jelentôségük mellett - sok felesleges dologgal is foglalkoznak. Ez pedig mindig sok, felesleges pénzkidobást is jelent. A fontos, célratörô és konkrét ügyek felvállalása, esetleges megoldása mellett még mindig jelentôs idôt fecsérelnek el a "sómûsorok", nagyrészt ugyanazokkal a részvevôkkel, akik intellektuális és szónoki tehetségük csillogtatása közben kellô élvezettel vágnak oda éppen aktuális vagy hagyományos ellenlábasaiknak.

Jobb dolgokra, nemesebb célok érdekében is felhasználhatnánk a pénzt meg az idôt. Évek óta csend honol a hazai magyar bank, valamilyen hitelszövetkezet körül, gazdasági életünk fellendítése, saját vállalkozásaink létrehozása témakörében. És még sok hasonló, nemzeti közösségünk jelenét és fôleg jövôjét meghatározó rendezetlen ügyünkrôl ejthetnénk szót. Mindjárt meg is kezdhetnénk, újrakezdhetnénk a munkát kis vidéki bázisaink felélesztésével.

Kádár Ferenc

Utólag már mindegy, hogy ki kezdte. Traian Basescu, aki azt állította, hogy elakadt a reform szekere, hiszen elhangzottak ennél vadabbak kormánykörökbôl is. Vagy Victor Ciorbea, aki hirtelen begorombult és ezért felelôsségre vonta. Liberálisok, alternatívak, magyarok és némely parasztpártiak is egyetértettek azzal, hogy a reform megfeneklett. A végsô következtetést azonban csak a demokraták merték levonni: megvonták politikai bizalmukat a kormányfôtôl. Egy ugyanarra a kormánykoalícióra támaszkodó új kormányt szeretnének, amíg még nem késô, amíg 1997 után el nem úszik 1998 is.

Az egész válság a politikai elit éretlenségét képezi le.

A Parasztpárt bizonyítani kívánja: ôk az urak a házban. Miközben halmozódnak a beváltatlan ígéretek, a végig nem gondolt sürgôsségi rendeletek, az átírt listák, a beválthatatlan kuponok, a mûkedvelés és következetlenség keserû gyümölcsei, egymást érik a reformot háttérbe szorító partizánakciók: Razvan Dobrescu a házakat kéri vissza mind egy szálig, Vasile Lupu az ötvenhektáros birtokokat, George Pruteanu a román nyelvet, Ioan Moisin pedig a fogamzásgátlók betiltását követeli. A Parasztpárt úgy viselkedik, mintha egyedül nyerte volna meg a választásokat.

A Demokrata Párt vezérkar vélt igaza, tapasztalata és professzionalizmusa bástyái mögül zúdítja meggondolatlanul polgárpukkasztó nyilait a "nagy szövetségesre", s egy szójáték csattanójáért elmegy a sértegetésig is.

Egyikük sem mérte fel, mibe kerülhet a pártönzés. Képtelenek surlódva békülni. Üzengetnek egymásnak a sajtó útján. Nemzedéki ellentmondás is húzódna a kormányválság mögött? Ezt látszik alátámasztani Calin Popescu-Tariceanu volt ipari és kereskedelmi miniszter kiválása a kormányból. Pártjában, a liberális pártban egy új kormány gondolatát támogatta. Elege volt a reform elaltatásából. (Egy nyilvános vitában az egyik kulcsfontosságú törvény sorsára hivatkozott: fél éve egyetlen aláírásra vár, a kormányfôére.)

A nyilatkozat- és ultimátumháború, az egymásra mutogatás állásfoglalásra készette az államfôt. Emil Constantinescu (várt és megkésettnek tetszô) szombat esti atyai szózata egy dörzsölt politikusé: a döntést a parlamentre, a szerdára öszehívott rendkívüli ülésszakra hárítja. A kormány két törvényt, a privatizáció és a beruházás törvényét terjeszti elô - és vállalja értük a felelôsséget. A két törvény mintegy a reformelkötelezettség próbaköveként kerül a parlament elé. Ebbe a kormány aligha bukik bele. De egy bizalmatlansági indítványnak - és az elnök mintegy sugallta az elôterjesztését - már más lehet a kimenetele.

A végén ugyanoda lukadunk ki. S ez benne volt a pakliban, amióta sürgôsségi rendelettel igazítottak a helyi közigazgatás törvényén: a kormányfô bármikor visszatérhet a fôvárosi fôpolgármesteri bársonyszékbe. Talán a liberális Ionescu Quintus találta fején a szöget: Ciorbea leváltása rossz lenne. Ennél csak egy dolog lehet rosszabb: az elôrehozott választások.

Vajnovszki Kázmér

A jelek szerint búcsút kell vennünk egy olyan módosított tanügyi törvénytôl, amely lehetôvé teszi az egyik alapjogunkkal való élhetést, az anyanyelven való tanulást. Több demokrata párti és kereszténydemokrata politikus utóbbi napokban tett nyilatkozatát hozhatnám föl ennek igazolásául, de vegyünk inkább ehelyett két pártalelnöki beszédet, mégpedig a demokrata Traian Basescuét és a parasztpárti Mircea Ciumaraét, akik ország-világ elôtt azon szólalkoztak össze, hogy ki nem szavazza meg elôbb az "udémérés" tanügyi törvényt. Azt mondja Basescu: "Az RMDSZ nagyon téved, ha azt hiszi, hogy a tanügyi törvényt módosító kormányhatározat eredeti formájában átmegy a képviselôházon. Ahhoz szüksége lenne a demokrata párti szavazatokra is. Mi pedig azt mondjuk, hogy a magyar gyermekek is tanuljanak meg románul." Errefel Mircea Ciumara: "Nem tudom, ki szavazott ellene a kormányhatározatnak a szenátusban, én úgy láttam, hogy a mi embereink voltak azok. Úgyhogy Basescu úr ezzel ne jöjjön elô."

És ez így folyt hosszú perceken át, mindketten bizonygatva, hogy ôk igazán keresztbe tettek és tesznek majd a magyarok által követelt, de a kormányprogramban is benne lévô törvénymódosításnak. Mindezt nem az ellenzékben, az RMDSZ-szel koalícióban lévô két párt vezetô politikusai mondták, akik aláírták azt az egyezményt, amely szerint európaivá teszik az oktatást és lehetôvé a nemzetiségek anyanyelvén való tanulást minden szinten. Nos, ezt a román politikusok többsége - lett légyen kormánypárti vagy ellenzéki - nem akarja. Nagy a valószínûsége annak, hogy a két kormánypárt vezetô politikusának jóslata beválik, és az alsóházban sem szavazzák meg a nemzetiségi jogoknak megfelelô tanügyi törvénymódosítást. Az RMDSZ már most gondolkozhat azon, hogy ez esetben milyen lépéseket tesz. Persze ha még mindig állni fog ez a kormány és ez a koalíció. Mert nagyon is úgy néz ki, hogy a reformot elbaltázó kormányból való kilépéssel a magyarok szövetsége már a tavaly elkésett.

Román Gyôzô

Zörög a nádas a hideg szélben. Ezernyi titokkal, mocskot takarón. A Bukarest közelében fekvô fundeni-i tóról még a legjobb indulattal sem lehet azt mondani, hogy tiszta vizû, a környéke pedig teli szeméthalmokkal. Látszik, ritkán takarítják, csak néhanapján jár erre a szemetes. Vizét pedig az idetorkolló csatornák teszik szürkévé. A nád, a sás azonban megél, s ilyenkor száraz levelei uralják a vidéket.

Betakarta a bozót a kutya- és patkányrágta tetemet is, és ha nem süt ki rövid idôre a novemberi nap, a környékbeli gyermekek sem merészkednek beljebb a nádasba, így aligha fedezik fel a gyilkosság áldozatát, Gogu Alecut. És mivel Gogu után nem sír senki, de még ennél is kevesebben keresték volna, tavaszig az iszapba süllyedt volna a megmaradt néhány csont. És teljesen szétfoszlott volna az egyetlen nyomozási kiindulópontot - egy megperzselt személyazonossági igazolványt - bújtató ruha. A sors azonban nem így akarta. A kültelki gyermekek arrafelé jártak, nemsokára nyomozók jöttek a nádashoz, és nem kellett ahhoz nagy tudomány, hogy rájöjjenek: nem természetes halállal halt meg Gogu Alecu.

De ki(k) a gyilkos(ok) - tevôdött fel a kérdés. Ehhez azonban elôször meg kellett tudni, hogy ki is volt Gogu Alecu. "Erôszakos halállal halt meg, a koponyát valamilyen kemény tárggyal betörték" - olvashatták a halottkém jelentésében a fôvárosi rendôrség kriminológiai osztályának tagjai, Dan Antonescu és Iulian Dobriaoiu századosok, valamint Daniel Rasica hadnagy. Gogu Alecuról azonban a környékbeliek is mondtak néhány dolgot. Éspedig azt, hogy Kínainak nevezték a mongolos szemállása miatt, és gyakran látogatta a fundeni-colentina-i kocsmákat, fôleg az Andronache úton lévô Gabihoz (La Gabi) nevezetû ivóban volt mindennapos vendég. Mintegy három éve tûnt el hazulról, megrögzött alkoholista volt és csôlakó, s mivel a több éves börtönélet - többször volt elítélve - erôszakossá, agresszívvé tette, ôt tartották a bozótlakók koronázatlan királyának. Nem félt senkitôl, tôle azonban reszkettek, fôleg, ha még nem ivott eleget ahhoz, hogy lefeküdjék.

A nyomozók ebbôl arra következtettek, hogy a bukaresti alvilágban kell keresni a gyilkost vagy gyilkosokat. Ehhez azonban alá kellett ereszkedniük. "Egy érdekes világ ez, ahol más az értékrend, mint a közéletben - mesélte az ide lemerészkedett egyik rendôr. - Nem volt könnyû beférkôzni a bozótlakók zárt közösségébe, ahol a primitivizmus ötvözôdik a törvénytelenségek elkövetésekori ügyességgel, fondorlattal, amelyet a börtönben eltöltött évek alatt tanulnak meg." A beépülôk napokig laktak a csatornákban, bokrokban, amíg kiderítették, milyen is volt a bozótkirály halála.

November 12-én este történt. A Kínai, mint mindig, részeg volt, és két "barátjával" Doru Mititeluval meg Alexandru Mariannal a fundeni-i országút melletti mezôn három köteg lopott rézdrótot akartak megolvasztani, hogy aztán eladva másnapra is legyen pénz itókára. A három férfi veszekedett, cukkolta egymást, sôt olykor kést rántottak és úgymond megkarcolták egymást. Ez mindennapos játékuk volt, úgyhogy semmi sem jelezte elôre: gyilkosság van készülôben. Gogu Alecu a tüzet élesztgette, amikor a háta mögött álló Alexandru Mariannak az az ötlete támadt, hogy fejbe vágja egy ott heverô gépkocsi-akkumulátorral. Doru is rábólintott a gondolatra, így aztán a Kínai fején hatalmasat csattant az akku. Az ütéstôl a földre hemperedett. Ekkor Doru felugrott és többször belemártotta a kést "barátjába". Majd ezek után fogták az izzó rezet, s a földön fekvô részeg és sebesült ember testéhez érintették. Erre ez felüvöltött, amire az egyik gyilkos újból fejbe verte az akkuval. Ezzel bevégeztetett. A tetemet elôször el akarták égetni, de ehhez a tûz nem volt eléggé nagy. Mivel elfáradtak, hát elmentek a közeli kanálishoz lefeküdni. Marian éjjel felkelt, visszament a tett színhelyére, és a tetemet a nádasba húzta. Mire a társához visszatért, már pirkadt, úgyhogy elindultak a legközelebbi kocsma felé. Az elsô pohár ital után már el is felejtették, hogy meggyilkolták a bozótkirályt.

A "miért tettétek" kérdésre nem tudtak válaszolni. "Csak" - mondta az egyik. "Igy jött" - válaszolta a másik. "Vétett maguknak, elszámolnivalójuk volt?" - érdeklôdtek a nyomozók. A két gyilkos erre fénytelen tekintettel meredt a kérdezôre. "Igy jött" - ismételte az egyikük. És azt sem bánják, hogy börtönbe kerülnek. Megszokták az ottani életet, és majd egyszer kikerülnek onnan is. Hova ki? A bozótba, a csatornába, az alvilágba.

Román Gyôzô

Máramaros

Január 5-én délután 39 máramarosi illetôségû román állampolgárt adott át a cseh rendôrség a román hivatalos szerveknek. A csoport tagjai legális úton hagyták el Romániát december 15-én a sireti, illetve a petei határátkelôknél.

A vizsgálatok során kiderült, hogy a 39 máramarosi munkavállalás céljából kívánt Olaszországba jutni egy élelmes borsai polgár, Vasile Vlasin révén, 500-2000 DM-ért fejenként, a vállalt munkától függôen.

Az útiterv szerint a csoport Magyarországról a csehországi Brnoba utazott, ahol az "idegenvezetô" Vlasin hamis magyar útlevelekkel látta el ôket az Ausztriába való zökkenômentes beutazás végett. Magyarul persze egyik utas sem tudott, így az osztrák határôrök hamar rájöttek a csalásra, s a kalandorokat a cseh-osztrák határról Magyarországra zsuppolták, onnan a bihari határôrök segítségével kerültek haza.

(szika)

Szóra bírtak

A kommunizmus árnyékában címmel széles érdeklôdésre is számot tartó cikksorozatot közölt a Szatmári Friss Újság (december 17-20.) Kereskényi Sándor tollából arról, hogy az elmúlt rendszer sejtelmes árnyéka "figyelmeztetôen-kihívóan ott lebeg társadalmunk felett", s vajon megszokjuk-e ezt is, akár az államszocializmust? Meddig leszünk képesek "újabb hazugságok sorfala között menetelni", szó nélkül, miközben európaiságunkat hirdetjük fennen? Miért hallgat az értelmiség, amikor neki lenne elsôsorban feladata feltörni ezt a burkot (félelem, közöny, beletörôdés), amely körülvesz, fogva tart.

Ihletett pillanatában írta meg publicisztikáját Kereskényi, amelyben párbeszédre szólít, hív, üzen, hogy tennünk kellene valamit. A sorozat lényegében egy gondolatfüzér, okos kérdések, aggályok és kívánalmak összefoglalása anélkül, hogy konkrét példákkal irritálná olvasóit, azaz a válaszadókra hagyva a folytatást, a továbbgondolást. Az ezt követô párbeszédet sajnos a helyi lap már nem vállalta fel. Lehet, egyeseknek kissé korai, úttörô a vállalkozás, de véleményem szerint a kesztyût mindenképpen fel kellene venni, és megmutatni országnak-világnak, hogy a kisebbségi értelmiség sem alábbvaló másoknál, akiknek szintén nehéz a megtisztulás mint folyamat, eszköz.

"Valamit mindenkinek el kell mondania önmagáról - legalább önmagának" - írja a szerzô megindító ôszinteséggel, naivitással, majd hozzáteszi: ez az önátvilágítás kezdete lehetne egy tisztulási folyamatnak. Lássuk a medvét. Napnál világosabb, hogy nem akarunk továbbra is a kommunizmus árnyékában élni, félre kell tennünk félelmeinket, napi hazugságadagjainkat, és ki kell pakolnunk azzal, ami a szívünket-lelkünket nyomja. (Megjósolhatom: nem lesz belôle vetélkedô. Már csak azért sem, mert a befutóra nem jutalom vár. Még akkor sem, ha teszem azt, rangsorolnánk a bûnöket.)

Vegyünk egy szélsôséges, de valós példát: az illetô a megyei pártbizottság legfelsô határozathozó és végrehajtó szervének, a bürónak a tagja. Mint ilyen, természetesen áldását adja minden népellenes disznóságra, amit ma még önmagának se mer bevallani. De túléli a rendszerváltást, lapít, míg a kasza körbejár, majd a háttérbôl irányítva a dolgokat, lassan-lassan egyfajta pozitív képet alakíttat ki magáról, avanzsál is - és íme a pótolhatatlan demokrata, az igazi européer vagy amit akartok. Elvárható-e tôle, hogy rászánja magát a közelmúlttal való szembesülésre? A világért se. Különben másokban dôlne össze a világ...

Lehet más oka is a hallgatásnak. Mûködnek még a régi reflexek: amirôl nem beszélünk, az nincs. (Nem is volt, nem is lesz a sifonérban.) Lényegében arról van szó, hogy hagyjuk magunkat befolyásolni olyanoktól, akik minden igyekezetükkel azon vannak: lássuk végre be, hogy akkor lesz jó és békés az életünk kerek e hazában, ha hallgatunk. Eközben az árnyék "át- meg átfesti - hamissá teszi és hitelétôl fosztja meg - cselekedeteinket és gondolatainkat", befolyásolja magatartásunkat, sôt "egész megújultnak vélt közéletünket".

Végül egy pragmatikus, harmadik ok: a mi értelmiségünk is roppant elfoglalt napi nyûgeinek-nehézségeinek a megoldásával, küszködik - sokan vállalkozásba kezdtek - s ez leköti szinte minden idejét és energiáját. Tegye meg más - mondja vagy gondolja magában.

Igy hát a "hallgatni arany" költôi zsargon újra a bölcsek köve lesz? Pedig a hallgatás nem lehet menedék, felmentés a vétkek alól, mint ahogyan nem jelenthet kiegyezést - egyeseknek a közelmúlttal, másoknak a jelennel. (A jövôt ezúttal hagyjuk, mert nem tudhatjuk.)

Kômíves Balázs
Szatmárnémeti

A romániai magyarság érdekvédelmi és közképviseleti szervezetében sokan dolgoznak, tevékenykednek, szerepelnek olyanok, akik nem tartoznak a szûkebben vett vezérkarhoz, emiatt aztán nagyon ritkán vagy egyáltalán nem jelennek meg a nagypolitika színpadán, kevesebb fény vetül rájuk, elvétve kerülnek csak az országos média érdeklôdésének homlokterébe. Ôk leginkább helyi szinten aktívak, mondhatni ôk alkotják az RMDSZ második vonalát, valahol egyenlô távolságra az Operatív Tanácstól és a tagságtól, a szövetség "kormánybiztosaiként" mûködve. A megyei, területi, városi RMDSZ-szervezetek elnökei, alelnökei, vezetô tisztségviselôi ôk, sokuk a szövetség megalakulása óta bírja a választók bizalmát. Varga Gábor például civilben (és fôállásban) kutató vegyész, emellett íróember, közmûvelôdésünk munkása, s történetesen az RMDSZ Bihar megyei szervezetének egyik alapítója az 1989-es népfölkelést követô lövöldözéses puccs idején. Két év múlva választják meg elnökké, azóta többször is újraválasztják a megyei szervezet élére. A kezdetektôl tagja a Szövetségi Képviselôk Tanácsának, 1996 óta pedig a Bihar megyei önkormányzati testületnek is.

- Hogyan politizál és védi a magyarság érdekeit az RMDSZ abban a megyében, amelyik sajátos helyzete folytán sem a tömbmagyarsághoz, sem a szórványhoz nem tartozik?

- Amikor a Bihar megyei magyarságról beszélünk, óhatatlanul történelmi visszatekintésben kell fogalmaznunk. Erdélyi magyaroknak valljuk magunkat, de ez egy nagyon furcsa kategória, hiszen a földrajzi Erdély a Királyhágótól keletre húzódik, megyénk határain túl. Ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy Várad és egész Bihar a történelmi Erdély elválaszthatatlan része, az itteni fôkapitányi szék többször az erdélyi fejedelemséghez vezetô út elkerülhetetlen állomása volt. Gondoljunk csak Báthory Istvánra, Bocskai Istvánra, Rákóczi Györgyre. Mostanában divatos a Partium, azaz Erdély Magyarországi Részei latin kifejezésének használata. Ezek vagyunk mi tulajdonképpen, ami történelmileg sem Magyarország, sem belsô Erdély. Szûkítsük viszont a kört. Jelenleg Biharban a történelmi mutációk következtében - immár a harmadik nemzedékként - román állampolgárként kell megvívjuk mindennapos harcunkat. Az itteni magyarság önmagában leképezi az egész erdélyi magyarság struktúráját. Nem igaz, hogy megyénkben nincs tömbmagyarság. Nagyváradtól északra, a megye határáig, de mehetünk egészen Halmiig, 300-400 ezer magyar él, ha nem is rendelkezik olyan mítoszokkal, mint a Székelyföld. Itt mindenhol "magyar önkormányzatok", magyar polgármesterek, alpolgármesterek, városi tanácsok mûködnek, és ez egyfajta viselkedésnormát alakít ki az illetôkben. Másik magatartás a szórványmagyarságé, ahol húsz százalék alatti létszámban éppen csak kínlódnak fennmaradásukért. Ilyen Dél-Bihar esete. Az utolsó pedig az a bizonyos relatív kisebbségi lét, amelyhez egyáltalán nem járul alsóbbrendûségi, kisebbségi tudat. Ez Váradot érinti, ahol a magyarság az 1992-es, általunk megkérdôjelezett népszámlálás szerint 34 százalékban van jelen, de az itt élô közel 80 ezer magyar kétszerese például Székelyudvarhely lakosságának, és egyáltalán nem érzi magát kisebbségben. Egyféle öntudattal éli meg a maga mindennapos életét Székelyhíd, Érmihályfalva 95 százalékot kitevô magyarsága, és másféleképpen Magyarremete a Belényes völgyében. Viszont a lakosok innen is, onnan is annak a bizonyos szellemi hazának állampolgárai.

- A bihari RMDSZ megnyerte a tavalyelôtti helyhatósági választásokat, ma mégis harmadrangú pártként emlegetik a megyében. Miért?

- A megállapítás igaz, nyolcvanvalahány ezer szavazattal a választásokat harmadjára nyertük meg, ezúttal fej-fej mellett a Demokrata Konvencióval. Ám azáltal, hogy a DK országos szinten magához ragadta a hatalmat, néha önhatalmúlag teljesen úgy viselkedik, mintha ô nyert volna. Ez érvényes országos, illetve helyi szinten is. Furcsa, hogy Biharban messze nincs teljesítve a helyi protokollum, mégis az egyik legjobb helyzetben lévô megye vagyunk azáltal, hogy sikerült kiveszekednünk magunknak azokat a pozíciókat, amelyek megilletik az itteni magyarságot. Jobban állunk például Maros megyéhez képest, ahol sült galambként várják a beteljesülést, de messze nem úgy, ahogy kellene. Ami a reformfolyamatot illeti, mi sem vagyunk kiválóak, mert amikor a felkínált, kulcsfontosságú pozíciókba szakembert kellett találnunk, nem akadt senki.

- Idetartozik, hogy alig sikerült megszereznie a szövetségnek a nagyváradi alpolgármesteri széket, a Megyei Tanács ügyvezetô testületében pedig egyetlen magyar képviselô sincs, noha az RMDSZ frakciója a legnépesebb.

- Valóban. Még a konvenciónak is úgy lett embere a Megyei Tanács kilenctagú vezérkarában, hogy a `93-as Liberális Párt beolvadt a Nemzeti Liberális Pártba, és képviselôjük ezáltal kooptálódott a Demokrata Konvencióba. `96 tavaszán az Iliescu-féle SZDRP nagyon jól érezte vesztét és eszméletlenül rákapcsolt a helyhatósági választási kampányra, átmentendô hatalmát a helyi közigazgatásban megkapaszkodó tisztségviselôi révén. Ez részben be is jött nekik. El kellett gondolkodnunk azon a nyáron, hogy a 85-90 ezer magyar választópolgárból csak 62 ezren mentek el szavazni Bihar megyében. Nagyváradon, akármennyire is megpróbáltunk mindent - az önálló polgármester-állítást mindenki dicsérte -, utólag kiderült: az itteni magyarság, a legfôbb ítélôbíró eléggé felemásan értelmezte mindezt. Egyszerûen nem volt kedve szavazni. Lehet, mert nagyon meleg nap volt az a július eleji vasárnap, esetleg mert fenntartásai voltak városi tanácsosjelöltjeinkkel, polgármester-jelöltünkkel szemben. Megítélni nem tudom. Tény, hogy 1992-höz, 1996-hoz képest két értékes helyet veszítettünk a nagyváradi képviselôtestületben. Sovány vigasz, hogy a Konvencióval kötött - most már elmondhatom: valóban írásbeli - szerzôdésünk alapján alpolgármesteri székünk biztosítva volt.

- Mi igaz abból, hogy önök nem elégedettek nagyváradi alpolgármesterük eddigi tevékenységével?

- Az RMDSZ általában senkivel sem elégedett. Személy szerint magammal sem vagyok az, és nem hiszem, hogy a szövetség megelégedhet akármelyik tisztségviselôjével, hiszen mindegyiktôl sokkal többet várt. Kapy István vegyészmérnök kollégámat annak idején én beszéltem rá, hogy lépjen politikai-közigazgatási pályára. Ha belegondolunk, mi az, amit elért, meglehetôsen kevés. De arra is figyelnünk kell, hogy ô mindmáig egymagában vergôdik egy szinte érintetlenül átöröklött apparátusban. Valahányszor felvetôdött, hogy magyar szakembereket kellene oda bevinni, az eszméletlenül kicsi fizetések s a színromán közeg valahogy nem tették vonzóvá a közigazgatási pályát embereink számára. Nem hiszem tehát, hogy bárki is csodákat tudott volna tenni a váradi alpolgármesteri székben. Kapy István is úgy próbál vergôdni, ahogy lehetôségei engedik, és ahogy különben a 18 bihari polgármester és 24 alpolgármester többé-kevésbé vergôdik. Elmondhatom, hiszen utólag rájöttünk, néhány ember megválasztása telitalálat volt, ám akadnak olyanok is, akik haloványan teljesítettek. Ez meg is látszik az illetô településen.

- Említette az SZDRP törtetô politikáját. Mennyire tart attól, hogy a kommunisták és csatlósaik a reformidegen, tespedô, lemaradó régiók sorsára juttatják Bihart is?

- Mi mindent megteszünk, hogy ne sodródjunk "kelet felé", de azt is tudomásul kell venni, hogy például az SZDRP helyzetfelismerését mi sem jelzi jobban, mint hogy igyekeztek olyan dinamikus fiatalokat helyzetbe juttatni, akik a `96-os, általuk is elôre jósolt kormányváltást 2000-ig átvészelik. Ez Biharra is érvényes, ahol a párt helyi vezetôje s egyben a Megyei Tanács elnöke fiatal, ráadásul Románia negyven megyéjébôl húsznak SZDRP-s tanácselnöke van. Az ilieszkánus megyei vezetôk pedig nagyon összetartanak, hiszen ôk már '89 elôtt is többnyire egy csónakban eveztek. Most a visszarendezôdésre tartalékolnak. Mindezt ismerve, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy Bihar megye ne legyen az SZDRP-nek és csatlósainak háttértábora. Nem is lesz soha. De ez román partnereinknek is óriási kihívást jelent. És fôként nekik.

- Állítólag a reformellenes erôk ügyködése miatt packázott el a megye több PHARE-támogatást, maradt le a határ menti regionális együttmûködésrôl...

- Érzôdnek és hatnak bizonyos beidegzôdött sztereotípiák. Míg Szatmár és Máramaros régóta belépett a Kárpátok Eurorégióba, Arad és Temes pedig teljes jogú tagja a Maros-Tisza-Duna Eurorégiónak, Bihar csak most lépett be az elsô szervezetbe, ide is elég fanyalogva. Ami pedig a Románia számára kiutalt Európai Uniós pénzek megpályázását illeti, a bihari "megyei pártbizottság" mind ez ideig nem tudta felmérni, hogy erre szakértôi gárdát kell kinevelnie, amelyik megtanul pályázatokat írni. A világ szégyene volt, hogy tavaly a Románia számára megítélt ötmillió ECU-bôl hárommillió visszakerült az unió kasszájába. Meg sem pályázták. Arad és Temes jelentôs támogatást kapott, viszont mindehhez hozzátartozik, hogy a békéscsabai PHARE-irodánál az aradi tanácselnök igen gyakran megfordult.

- A Református Püspöki Palotát még mindig az állam bitorolja. A jogos tulajdonos hiába perli vissza jussát. Csak alsó fokon született kedvezô döntés. Ismeretes, hogy tavaly már a vallásügyi államtitkár is arra kérte a megyei önkormányzatot: ne fellebbezzen az ügyben. Miután ebben az épületben székel az RMDSZ is, nem gondolja-e, hogy a fellebbezést, tehát a tulajdonjog visszaállításának örökös akadályozását nem helyi szintrôl, hanem igenis felsôbb körökbôl vezénylik?

- Aki ott volt a december 30-i tanácsülésen, láthatta: annak ellenére, hogy szilveszteri búcsúbankettre készült a társaság, nem olyan volt a hangulat, hanem kemény iszapbirkózás folyt. Tudtuk, hogy miután a városi tanács egykori bitorlóként visszalépett, a megyei tanácsnak csupán gesztust kellene tennie, mert bíróság elôtt ebben a perben jogos védôje egy általa nem birtokolt ingatlannak nem lehet. Különben ezt ôk is elmondták. Ennek ellenére, amikor szavazásra került sor, csak 22 szavazatot tudtunk összeszedni a 39 jelen lévô képviselôtôl, ami relatív többségnek nagyon jó, de mivel ingatlanról van szó - érdekes, hirtelenjében elôkerült a paragrafus! -, állítólag kétharmados többség szükségeltetett volna ahhoz, hogy a megye visszalépjen a további pereskedéstôl. Legtöbben reflexbôl szavaztak ellenünk, mások merô tétovaságból tartózkodtak. Jobb lett volna tehát, ha most úgy beszélgetünk ebben a palotában, hogy pont került a tulajdonlási vita végére. De hát megint elhúzódik. Nos, a megyei tanács elnökének felemás viselkedése jelzi, hogy tulajdonképpen milyen státusban leledzünk mi itt, hiszen ô volt, aki Anghelescu államtitkár felkérésére november 20-án aláírta a protokollumot. Külön érdekesség, hogy az államtitkárnak azért lett ennyire fontos a váradi Refromátus Püspöki Palota körüli hercehurca megoldása, mert október végén a történelmi egyházak bukaresti felsereglésén az erdélyi magyar egyházvezetôk azt hangoztatták, hogy kimondottan diszkrimináció zajlik az ingatlanok visszaszolgáltatása ügyében. Ezt ellensúlyozandó jött Nagyváradra az államtitkár megkötni a protokollumot, amit pár óra alatt a polgármesteri hivatalban meg is szerkesztettek. Tárgyalásaink során támogatásáról biztosított bennünket, amikor az viszont ötödik napirendi pontnál szólásra emelkedett azon az ominózus ülésen, érzôdött rajta, hogy fél. Ugyanaznap, amikor egyértelmûen ki kellett volna állnia mellettünk, az egyik román lapban megjelent egy olyan cikk, amelyikben Mihai Bar tanácselnököt nemzetárulónak tüntették fel. Ô aztán nem foglalt állást sem ellenük, sem mellettünk, ami jelzi, a háttérben nagyon kemény visszahúzó erôk munkálkodnak, amelyek mindent megpróbálnak, hogy az a bizonyos szekér ne haladjon elôre. A helyi román nyelvû sajtó például nemzeti számonkérô székként mûködik valahányszor az RMDSZ-nek, a magyarságnak is kedvezô döntés születik valamilyen szinten. Valósággal beleverik a frászt a jó szándékú, kompromisszumra hajló románokba is.

- Térjünk ki egy kicsit a közpénzek elosztására. Nem áramlanak-e ma is inkább a románlakta hegyvidék felé a támogatások a megye kasszájából a többi régió rovására?

- Az elmúlt két mandátum alatt, amikor Demokrata Párti vezetés volt a megyei önkormányzatban, mindez egyértelmûen így mûködött. Lehet, hogy bukaresti beintésre történt, de bele kellett törôdnünk, hogy nagyon komoly aránytalanság uralkodott Bihar déli-keleti és északi része között. `96 óta vagyok megyei tanácsos: most talán valamivel tisztességesebben próbáljuk elosztani az összegeket, viszont mindez nagyon sok konfrontációt igényel. Ott, ahol ügyes polgármesterek lobbyztak elôre a költségvetési leosztás terén, észérvekkel és jól elôkészített dokumentumokkal kerestek meg bennünket a megyei tanács megfelelô irodáiban, a leosztás tisztességesen mûködött. Igaz viszont, hogy kevés a pénz. Az országos szintre is érvényes megszorító gazdálkodás nem kerüli el megyénket sem. Azt viszont jó érzéssel sommázom, hogy amíg a kilencvenes évek elején Bihar a központi perselybe beszolgáltatott összegek tekintetében az ország harmadik megyéje volt, a visszautalt összegekében pedig a harmincharmadik, most ez utóbbi rangsorban a negyedik helyen áll.

- Emlékeztetném az RMDSZ óévbúcsúztató ülésén tartott beszédére, amelyben kifejtette: a tavalyi év nem teljesítette a választók elvárásait, de még mindig nagyobb elôrehaladás történt, mint az eltelt hét évben együttvéve. Tôkés László, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke ugyanakkor elmondta, ellenzéki pozícióban is el lehetett volna érni ezeket az eredményeket.

- Egyike voltam azoknak, akik `96 novemberében Bukarestben felemeltük kezünket és azt mondtuk: a romániai magyarság számára megadatott egy lehetôség, amelyet eddig sohasem próbált ki. Azon a nyáron elég tisztességes felmérést készíttetett az RMDSZ ügyvezetô elnöksége. Mintegy ezerháromszáz személyt kérdeztek meg, akiknek az volt a véleménye, hogy a szövetségnek be kell lépnie Románia kormányába, ha erre lehetôség kínálkozik. Tizenhárom hónap elteltével becsületesen ki kell jelentenünk: messze nem értük el mindazt, amirôl úgy gondoltuk, el fogjuk érni. Messze a várakozásaink alatt teljesítettünk és teljesített a romániai politika, de számba kell venni, hogy mindmáig életben van két sürgôsségi kormányrendelet, amelyek révén az RMDSZ választási kikötései érvényesültek. Sokkal szabadabb éra köszöntött ránk a hatalom szintjén, ami a magyar közösség igényeinek megfogalmazását és ezen igényekkel szembeni visszajelzéseit illeti. Tisztségembôl kifolyólag tudom, három-négy évvel ezelôtt hogyan viszonyult hozzánk például a prefektúra intézménye. Most ugyanott a portás haptákba vágja magát Modok Gusztáv RMDSZ-es alprefektus elôtt. Akinek, valamint Csapó I. József szenátor erélyes fellépésének köszönhetôen nem vágták ki például a magyarremetei uradalmi erdôket ezelôtt két héttel. Ezek kicsi, de közösségünk életében roppant fontos eredmények.

- A bihari RMDSZ adott három parlamenti képviselôt is...

- Ebben a tekintetben szintén nyerôk voltunk a megyében. Rákóczi Lajos rendkívül hasznos aprómunkát végez ma is vidéken, a harmadik mandátumát töltô, de még mindig nagyon fiatal Szilágyi Zsoltnak a politikai háttérmunka az erôssége, Székely Ervin pedig jogászként végez a törvényhozásban minden bizonnyal nagyon értékes, de talán kevésbé látványos szakértôi munkát.

- Támogatja-e a bihari magyarság Tôkés Lászlót és politikai nézeteit?

- A püspök úr a romániai magyarság egyik karizmatikus egyénisége. Nagyon ajánlanám minden bírálójának, ellenfelének, gondolja végig, hogy `89 nyarán mindannyian hallgattunk, miközben ô szót mert emelni. Vétek volna ezt elfelejteni. De az RMDSZ hála istennek nem egy emberbôl áll, nem egyetlen vélemény hordozója. Pluralizmus van a szervezeten belül. A különbözô vélemények természetesen olykor ütköznök, de mindig a jóhiszemûséget feltételezve próbáljuk megtalálni azt a közös eredôt, amely az eltérô elképzelésekbôl megvalósítható. Ami a tiszteletbeli elnök személyét illeti, ô nagy népszerûségnek örvend a romániai magyarság soraiban, pedig hát rendkívül rafinált és erôteljes propagandát fejtenek ki ellene a különbözô "központok". Természetesen ô is ember, neki is vannak hibái, de sokat is dolgozik és sokrétûen. Nagy fának nagy az árnyéka - idézhetném frappáns szólásmondásunkat.

- Milyen jövôt jósol a mostani kormánykoalíciónak?

- Elôfordulhat, hogy a közeljövôben szétzüllik minden, és Románia egy kormányválsággal elveszíti az európai integráció utolsó utáni lehetôségét is. Ennek alternatívája, hogy a koalíciós pártok felismerik, a régió létfontosságú érdeke a fájdalmas gazdasági reformok véghezvitele, ezzel együtt az ország politikailag stabilan maradva próbálja megpályázni a NATO-csatlakozást, hiszen erre még mindig megvan az esélye. Ez is enged, az is enged alapon pedig - itt a Parasztpárt-Demokrata Párt-konfliktusra gondolok, de akár az oktatási törvény bennünket érintô képviselôházi vitájára - igenis megtaláltható az a közös nevezô, ami mindkét fél számára tartható. A december 3-i protokollum, amelyet a szövetség csúcsvezetése aláírt, s amelyben a történelmi román pártok vezetôi garantálják, hogy az oktatási törvény módosítása a sürgôsségi kormányrendelet betûje szerint történik meg (kivéve a földrajz és történelem oktatásának nyelvét), egy nagyon józan kompromisszum. Végsô soron ez is feladása valaminek, és emiatt joggal neheztelnek a magyar szülôk Erdélyben. Viszont amennyiben ezt elfogadják, hiszem, hogy nekünk van még keresnivalónk Romániában.

- Csalódott-e vagy sem ön szerint a bihari magyarság?

- Ha arra gondolok, hogy `89-ben milyen optimizmussal indult neki a jövônek, akkor már megért egy csalódást. 1996-ban már sokkal visszafogottabb volt a lelkesedése, de akkor egy derûsebb jövôvárással, józan optimizmussal indult az életnek. Viszont akik kicsit is megégtek abban a táncban, amit RMDSZ-nek nevezünk, tudták, hogy ez nem lesz sétalovaglás. Itt éveknek kell eltelniük ahhoz, hogy eljussunk az ellenségkép lebomlásáig, hogy a nagyváradi polgármester valóban merje vállalni, hogy ez egy kétnyelvû város. Pedig jó érzés tudni, hogy ott a háromnyelvû tábla a város határában, és az égvilágon senki sem bántja. Én mindennap megnézem. El kellett jutni oda, hogy belássák, a magyaroknak is pontosan annyira városuk Nagyvárad, mint a románoknak, mint ahogy mi is be kell lássuk, éppen annyira a románoké, mint a mienk. A történelemben ki lehet erôltetni drasztikus, drámai sorsfordulókat, de nem biztos, hogy mindig jóra vezetnek. Mi ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelyik néhány száz kilométerre, a Balkánon megért egy iszonyatosan véres konfliktust, s az Úristen ôrizzen meg bennünket attól, hogy valaha Erdély földjén hasonló dolog megtörténjen. Épp ezért hiszem, hogy szívós, csendes optimizmussal igenis jövôt lehet itt építeni.

Rostás Szabolcs

A Független Öko Klub évek óta próbál egy olyan szemléletet kialakítani, elfogadtatni a lakosokkal, mely szerint együtt lehet élni a környezettel, ugyanúgy, ahogy azt az elôdök tették. Szabó József klubvezetô elmondta, hogy fontos tudatosítani: nem most találtuk fel a világot, meg kell becsülnünk a természetet. Az emberek hozzáállásának felméréséért a klub tavasszal készített egy közvélemény-kutatást, ennek eredményeirôl beszélgettünk.

- Az emberek nagy része úgy bánik a környezetével, mintha csak egy évig, öt évig kellene itt lennie, és aztán valahol máshol élhetne - mondta Szabó József. - Igy, nem tisztelve a zöldövezetet, a szennyvízlevezetô csatornát, mérhetetlen károkat okoznak. Amerikai kérdôíves felmérés mintájára készült az udvarhelyi változat. A mi célunk az volt, hogy tudatosítsuk az emberekben: léteznek problémák, és vannak megoldások, melyek rajtuk múlnak, tôlük függenek.

A nevelés volt az elsôdleges cél. Másodlagos, hogy megismerjük a lakosságnak a saját környezetérôl alkotott véleményét. A felmérésbôl kiderült, hogy a legtöbben, azaz a megkérdezettek 53 százaléka súlyosnak tartja a környezetünk állapotát, 15 százaléka nagyon súlyosnak, 4 százaléka nem tudja milyennek vélni, míg 28 százaléka mérsékeltnek, jelentéktelennek hiszi a környezet szennyezettségét.

A legsúlyosabbnak a város szennyezettségét tartották, a zöldövezeteket, szeméttárolókat hiányolták, a köztisztaság megoldatlanságát, ami egykor nem így volt. Ugyanakkor kifogásolták a levegô szennyezettségét. Súlyosnak tarották a rossz minôségû ivóvizet - amely klóros, üledékes, iszapos -, azt, hogy zajos a belváros; a veszélyes hulladékok helytelen kezelését, a szennyezett Küküllô-partot, a zöldövezetek és játszóterek korlátozott felületét, a szennyezôk felelôsségre vonásának hiányát.

A szavazólap alapján dönthettek, hogy milyen területeken hatnak a környezeti problémák negatívan az életükre: a többség a családjának egészségét látta veszélyeztetettnek, majd a természeti környezetet. Kevésbé tartották károsnak a környezeti problémákat a gazdasági helyzetre és a közösségbe tartozás érzésére. Bár az én véleményem eltér, hiszen a környzeteszennyezés odavezet, hogy máshova járnak nyaralni, hét végeket eltölteni, mert a szûkebb környezetük erre nem alkalmas. A környezetszennyezés miatt kevésbé érzik veszélyeztetettnek a jövôbeli nemzedéket. De elég csak a csernobili katasztrófára gondolnunk, máris cáfolva van az állítás. Romániában is nagyon sok rendellenes gyermek született az utóbbi években, és Udvarhelyen is vannak hasonló problémák.

A város szûk völgyben fekszik. Majdnem mindent elégetnek a kályhákban, a gyárak füstje megfelelô szûrés nélkül kerül a levegôbe. Ha egy téli reggel valaki körbejárja a központi részt, döbbenetes, hogy mennyi kéményt lát füstölni. És ha véletlenül nem fúj a szél, a völgyben marad az egész füst, a káros anyag, amit beszívunk. Viszont nem került egy orvos sem, aki elmondta volna, hogy mennyi környezeti ártalomra visszavezethetô betegség fordul elô Udvarhelyen. Bejön elítélendô példának a szeméttelepeken elhelyezett ipari hulladékok problémája, a gyógyszerek, festékek, vegyszerek, akkumulátorok felelôtlen eldobálása, mindez késôbb érezteti hatását.

A gondok megoldásában nagyon sokan felajánlották a segítségüket, és válaszoltak a megoldandó problémákra is. Ezek szerint: elégséges mennyiségû és minôségû szeméttárolót kell kihelyezni és rendszeresen üríteni. A szelektíven gyûjtött hulladékot fel kellene használni; a zöldövezetek felületének növelését, az elhanyagolt épületek bérbeadását, az illegális garázsok lebontását, a szemétégetés és az aszfaltgyár tevékenységének betiltását is javasolták... A Küküllô város feletti és a vízpumpa feletti részének fokozott védelmét meg kellene oldani, akárcsak a forgalomeltérítést a lakónegyedekben, hét végeken a forgalom letiltását a központban és a lakosok felvilágosítását a veszélyes hulladékokról. Ipari létesítményt ne engedélyezzenek a város belterületén, és a lakosok megkérdezése nélkül ne döntsenek a város területeinek felhasználási módjáról. Hiánynak tartották, hogy a lakosokat nem informálják a döntéshozó szervek munkájáról, és hogy semlegesen viszonyulnak az önkéntesen felajánlott ellenôrzô munkákhoz. Mindezt és a többi megoldást az önkormányzatnak figyelembe kellene vennie, hogy megelôzhessük a gondokat - mondta dr. Szabó József.

Szász Csaba

A magyar szellemi élet, az erdélyi mûvelôdés fájdalmas veszteségekkel kezdte az idei esztendôt: Vita Zsigmond (1906-1998) és Benczédi Sándor (1912-1998) haláláról értesültünk megdöbbenéssel.

Párhuzamos életútjaiknak - bár más-más területeken fejtették ki példamutató tevékenységüket - sok a rokon vonása. Mindketten Trianon utáni nehéz idôkben, ember- és becsületvallató légkörben szerezték tudásukat és álltak a közvetlen szülôföld, az erdélyi közmûvelôdés szolgálatába. Benczédi Korondon tanított rövid ideig, Vita a Bethlen Kollégium tanítóképzôjének tanáraként (1928-53) nevelt életismeretre és helytállásra nemzedékeket. S mert egyformán erôs magyarságtudattal s hasonló gyökerekbôl táplálkozó jövôvállalással lettek hagyománymentô és -teremtô alkotóvá, az életmû, amit örökségül hyagytak, szerves része, dokumentuma korunk történelmének, ápolásra méltó kincse jelenünknek.

Az irodalomtörténész Vita Zsigmondot a mostoha kor elutasítása jelentéktelennek hitt és szánt könyvtári munkára számûzte. Ott teremtett kutatói mûhelyt magának, ott szerkesztette emlékkönyvvé Kelemen Lajosról és Kôrösi Csoma Sándorról begyûjtött dokumentumait; ott született Jókai Erdélyben címû pótolhatatlan mûve, onnan ágazott szét gazdag közírói munkássága. Szerény, rokonszenves és mindig segíteni-adni kész egyéniség volt. Személyes találkozásaink emlékét sohasem tudom feledni...

Benczédi Sándor a képzômûvészet katedráján is a jövô nemzedékekre vigyázott. Mûtermébôl az erdélyi szellemi jelen író-, költôvilágát ábrázoló kisplasztikák sokasága került múzeumokba, magángyûjteményekbe. Portréi találó karikatúrák, értô jellemzések. Ha egymásmellettiségükben tekintjük kis szobrainak világát, belôlük erdélyi irodalmi múltunk szatirikus pantheonja körvonalazódik. Egyéni és csak rá jellemzô formanyelvet alakított ki magának - öntörvényû plasztikai univerzumot, illusztrátorként el-elkalandozott a könyvek világába is, ott szerzôként sem maradt ismeretlen. Nehezen fogja pótolni mûvészeti életünk.

Hullnak erdélyi csillagaink. Nagy öregjeink, örökkévalóságba költözöttjeink emléke holnapjaink felé mutatva késztet fôhajtásra.

Indig Ottó

A Soros Alapítvány pénzén azt vizsgálták a közvélemény-kutatók, hogy miként viszonyulnak egymáshoz az együtt élô népek Közép-Kelet-Európában. A romániai felmérés eredménye körbejárta a sajtót az elmúlt hetekben, igaz, különbözô értelmezésekben. A Romániai Magyar Szó például azt hozta nyilvánosságra, hogy a nálunk megkérdezettek 93 százalékban a románokat tartják a legtöbbre, aztán a németeket 84, a zsidókat 69, az ukránokat 64, az orosz-lipovánokat 61, a magyarokat 52, a cigányokat pedig 27 százalékban. Egyes fôvárosi román lapok pedig a 93 százalékos kedvezô képet a németekre vonatkoztatták. Ki így olvas, ki úgy statisztikai adatokat.

A Magyar Nemzet a szerbiai vizsgálódások eredményeit tette közzé. Eszerint a szerbeknek nagyon jó véleményük van a magyarokról, de elsôsorban persze önmagukról. A felmérés szerint a szerbiai tolerancialista a következôképpen mutat: 1. szerbek, 2. magyarok, 3. macedónok, 4. szlovének, 5. montenegróiak, 6. horvátok, 7. románok, 8. bolgárok, 9. muzulmánok, 10. albánok. A közvélemény-kutatást végzô pszichológusok szerint a szerbek még mindig nem mondtak le az önámító - a "mennyei néprôl" szóló - eszmérôl. Ez a mondat persze - a romániai felmérés tükrében - éppúgy érvényes a románokra, mint szerb ortodox testvéreikre.

A Perspektíva a Kolozsvári Magyar Diákszövetség kisformátumú, négyoldalas, hetente megjelenô információs lapja. 1998-ban a harmadik évfolyamába lépett. A fiatalos hévvel, indulattal, kíméletlenséggel írt és szerkesztette kiadványnak épp ez az erénye, hibája csupán az, hogy kissé nyeglén viszonyul jó édes anyanyelvünkhöz. szerepét leginkább azzal tölti be, hogy számos hasznos infoormációval segíti a kolozsvári diákság eligazodását a Fellegvár alatti dzsungelben. A kiadvány legutóbbi számából a tragikus körülmények között pár hete elpusztult Mikó András emlékének szánt összeállítást emelnénk ki. Az ígéretes tehetségû fiatalember már brassói középiskolásként fölhívta magára az irodalmárok figyelmét, kolozsvári egyetemistaként rendkívüli népszerûségnek örvendett, nagyívû pálya küszöbén állt... A felelôs szerkesztô Markó Bálint "szakmai ihletésû" jegyzetét minden kommentár nélkül mellékelten közöljük.

Valószínûleg még ô sem tudja. Legalábbis addig, ameddig nem szólnak neki: möszjö bogár, lesszívesch, régi fôbogarunkon túladtunk, most ön van a soron. No, erre bogarunk fogja magát, felviharzik a fôvárosba, s becókmókol az exfôbogár mégmindig-irodájába - hát így megy ez, kérem, csak egy vasúti jegyen múlik, elegánsabbaknál egy felszállásnyi hányingerrel Tarom módra, és máris te lehetsz a fôbogár. Mindezen dolgok után bogarunkban otthonra lel a változtatni akarás, mibennünk pedig a változásvágy. Összhang. Tökély.

Marga rekrotunk is úgy gondolhatta, minden szinten elkelne egy kis változás, amikor még annak idején bogarat ültettek a fülébe kormányalakítás alkalmából, hogy talán ô is lehetne a... egy férfias-kemény tanügyi reform erejéig. Aztán a bogár nem fogant az istennek sem, Petrescu bácsi meg akár az istennek is, még a tanügyi reform is indulni látszott (bár ahányan tolták azt a szekeret a koalícóiban az RMDSZ mellett, attól akár farolhatott is vón), noaszt amikor már mindenki rükvercelt, akkor Petrescu is jobbnak látta behúzatni a kéziféket, neki ahhoz úgyse elég erôs a keze. És ím, jöhetett a biológiai fegyver: a cserebogár!

Persze ettôl mindenkinek rögtön jobb lett a közérzete. Jobb-e? Kétségtelen, hogy fent nevezett rektorunk tele van jóindulattal. Állandóan a keblén melengetne, az istennek sem érti, miért akarunk mi állandóan félrehúzni a melegbôl. Persze fölösleges ezt firtatni, firtatták már többen és nagyobb terjedelemben is. Inkább az böködje a begyünket, hogy vajon tesz-e valamit fôbogarunk a tanügy fejreállításáért? Egyelôre úgy néz ki, tele van tenniakarással. A kósza hírek a féléves rendszer beindítását ígérték a tanügy minden szintjén, egy Nemzeti Alaptanterv-félérôl is beszélnek (lásd Magyarország és a NAT-ó!),amely lehetôvé tenné, hogy minden iskola maga beretválja a profilját úgy, ahogy azt a borotvahab megengedi, nagyobb rugalmasságról is szövegelnek, hatalmas béremeléseket, több munkakedvet ígérnek, és erre az évre is karácsonyt. Ez utóbbit hajlandó vagyok fenntartások nélkül elhinni.

Eddigi tanügyminisztereink közül egyébként valóban Marga az, aki a legígéretesebb. Legalábbis ôt látva nem fog el a "szomorú hangú kertitörpeminiszter" érzete, mint Petrescu esetében történt. Az viszont nem ad okot feltétlen nyugalomra, hogy Marga sem mentes a sallangoktól, a felületességtôl: européersége egyre inkább divatszerû, sznobízû lett, már ô maga sem érti ezt az egész Európa-bizniszt. Vagy nem is értette? Menedzserként is meglehetôsen pocsék. A Babes-Bolyai egyre inkább egy fejvesztett 24-es típusú sárkányra emlékeztet (tejóisten, milyen lenne fejjel!), senki sem tudja, mivel mi történik, és hogy miért nem értesítik amúgy mindenrôl idôben a diákokat, arról nem is beszélve, hogy még ma sem tudjuk, miért kell egy nyavalyás utazási igazolványért 40 (írd és sóhajtsd: negyven) ezer lejt fizetni??? Na mér? És hová, kinek a zsebébe folynak a felvételi pénzek, amikor a felvigyázó tanárok egy fityinggel sem kapnak többet az átlagos rossznál?... A kérdésözönt lehetne folytatni. Ennek ellenére higgyünk a fôbogárkodó Fôttfrumosznak, az idôjósnak és a cukorkásbácsinak, hogy itten senki sem bogárzik el, itten senki sem más, mint amilyennek kinéz, csak jó lenne új szemüveget csináltatni, új kontaktlencsét, új szemlencsét, esetleg retinacsere... egyáltalán mi a fenét akarunk mi??? Hisz mostanában úgyis alacsonyan szállnak a miniszterek, s a légifolyosókat is mind a mi pénzünkbôl építették, esô lesz, kéremszépen, tessék otthon maradni a melegben.

Talán mondanunk sem kell, Lászlóffy Csabát igen termékeny és sokoldalú íróként, költôként ismerik a magyar olvasók, határokon innen és túl. Tavaly megjelent kötetei közül ezúttal hadd ajánljunk kettôt az olvasók figyembe. A Beke Sándor vezette székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat Könyvkiadónál verseibôl jelent meg egy válogatás, Demény Péter szerkesztésében, Fej vagy írás címmel. A budapesti Littera Nova - amelyet az erdélyi gyökerû Balázs Tibor vezet - Lászlóffy történelmi ihletésû, pontosabban annak álcázott novelláiból adott ki egy csokorra valót a Kronosz Könyvek sorozatban, amelyet Gion Nándor szerkeszt. A "Szigorúan bizalmas" címet viselô kötet igényesebb technikai kiállításával licitál rá az elôbbire.

Bíró Lajos (1880-1948)

- Géza...

A fiú megmozdult.

- Géza... Géza, kérlek.

A karcsú, izmos, nagy fiú felugrott és az anyja felé sietett.

- Parancsolj, mama.

Gyöngéd, szíves és meleg viszony volt közöttük. Az asszony tizenegy év óta csak a fiának élt, minden szívedobbanása és minden gondolata a fiáé volt. Mellette és általa gyöngéd és lovagias lett a fiú is.

- Kérlek, gyere be ide...

Nem akart a világossággal teli tanulószobában beszélni vele. Szégyellte a zavarát, a pirulását, a keze és az ajka remegését. A maga szobáját besötétítette és a nehéz függönyökön átszivárgó fénynek is háttal ült. A fia udvariasan és engedelmesen várta a parancsát.

- Ülj le, kérlek...

A fiú leült. Legény volt már, férfi; tizennyolc éves, de már férfi; széles vállú, duzzadó izmú. Az ajaka körül pelyhek jelentek meg és a hangja, a kedves, csengô gyerekhangja régen megmélyült, megdurvult. Férfi volt.

- Géza... beszélni akarok veled.

Hetek, nem - hónapok óta készült szorongó szívvel erre a beszélgetésre. A fiú egyszerre csak felnôtt férfi lett. A gyermekkora olyan hamar elmúlt. Akkor nehéz volt és mégis könnyû volt rá vigyázni. Akkor kísérni lehetett minden lépését, akkor látni lehetett és irányítani lehetett minden gondolatát, ôrködni lehetett minden olvasmánya és minden perce felett. A gondolatai azonban egyszerre csak kisiklottak az anya kezei közül. Még együtt tanultak, de a fiú már elmélázott néha és nem akarta megmondani, mire gondol. Még beszámolt az iskoláról, a barátairól, az örömeirôl és a bosszúságairól, de már elhallgatások sötétlettek a régi, világos, vidám beszámolásban. A fiú nyugtalan lett, lázas, álmatlan és türelmetlen. Nem használt semmit a kínos fáradsággal esztendôkig megcsinált pedagógiai fogás, hogy kifáradva, fizikailag kimerülve, tornától, játéktól, vívástól elernyedve kerüljön ágyba. Álmatlanul hánykolódott és az anyja szívdobogva hallgatózott a szobája elôtt. Tenni kellett valamit.

- Géza... te nagy fiú lettél... tizennyolc éves vagy...

Bizony, tizennyolc éves. Nem lehet tovább hallgatni, nem szabad tovább hallgatni, akármilyen nehéz is a beszéd. Nagyon nehéz a beszéd. Az asszony lelke selyempuhaságú, gyöngéd, finom és érzékeny lélek volt, a durva szó úgy fájt neki, mint az ütés, a durva gondolat, a piszkosságok gondolata úgy égette, mint a tüzes vas. Az egész életet úgy járta keresztül: kényesen, finoman, érzékenyen, királynôi tisztaságban és az érzések és az ízlés szûzi fehérségében. Most mégis beszélni kell. Rettegett ettôl a beszélgetéstôl. Lehetetlen lesz elkerülni némely alacsonyságokat, a fiának olyan utat kell megmutatnia, amely szinte fájó undorodással töltötte el. Mégis beszélni kell. A hallgatás rettentô veszedelmeket hordoz magában és a fiút kínos csapások fenyegetik. Orvosi könyveket tanult át, álmatlan éjszakákat töltött el töprengéssel, remegett az utálattól és a félelemtôl.

- Géza... olyan dolgokról vagyok kénytelen beszélni veled, amelyekrôl nem szívesen beszélek...

Nem, nem beszélt szívesen. Kettejük között soha más szavak nem estek, mint gyöngéd, finom, elôkelô, bársonypuhaságú szavak. Amit most kell elmondania, az durva, brutális és piszkos dolog lesz, amelynek a durvasága otrombán ütôdik át az asszonyi beszéd finomságán is és amelyet nem tehet finommá az anyai óvatosság sem. Sokáig gondolkozott, ne bízza-e a háziorvosára. De nem bízta. Féltette a fia érzékenységét, a finomságát, a lelki finomságát és elôkelôségét a durva leleplezésektôl. Neki kellett rászánnia magát. Ezekben a nehéz órákban nem volt szabad elhagynia a fiát, akit eddig kézenfogva vezetett. Meg kellett történnie.

- Géza... a férfikor, amelybe lépsz, sok mindenben különbözik a gyermekkortól, amelyet elhagysz.

Mennyire különbözik. Fájt neki ez a különbség, de tudomásul kellett vennie. És cselekednie kellett. Tavasz volt, május, a levegô nehéz volt a termés illatától és részegített. Töprengései között is megérezte ezt és amikor férfiúvá lett fiára gondolt ebben a mámorító tavaszban, egy-egy óvatlan pillanatban régen alvó asszonysága is megszólalt. Hogyne kellett volna hát fiatal, erôs, izmos fiának utat mutatni. Utat mutatni... De milyen utat? Egyeneset, tisztát nem mutathat neki; a férfiélet rút, piszkos utai közül ki kellett választania azt, amelyen legalább a rettentô, a rút veszedelmek nem fenyegetik. Rút és piszkos utak; sajgott az érzékenysége; de utat kell mutatni.

- Géza... magad is tudod, hogy megváltoztál...

A fiú érdeklôdve, figyelmesen, udvariasan hallgatta. Az asszony elsápadt, a keze reszketett, nagy lélegzetet vett és most már nagy elhatározással, mintegy behunyt szemmel, gyorsan beszélni kezdett.

Óvatosan, okosan, gyöngéden, de határozottan beszélt, tudományos hangon, orvosi szempontokból. Nehéz lélegzetet vett és néha elcsuklott a hangja. De elmondott mindent bátran. Elvonta a leplet a nagy titok elôl...

A fia bámulva nézte az izgatottságát, a félelmét és amikor a legnagyobb szavak remegve hangzottak el, egy visszafojthatatlan titkos mosoly villant át az ajkán. De rögtön utána újra figyelmesen hallgatott. Az asszony befejezte. Fel volt indulva, erôszakkal kellett a zokogását visszatartani. Szótlanul állottak; a fiú kezet csókolt; hallgattak; az anya kiment. A fiú maga maradt és a levegôbe bámult. Arra gondolt, utána menjen-e az anyjának, elmondjon-e neki mindent. Elhatározta, hogy nem szól és gôgös férfimosollyal, sajnálkozva és némi lenézéssel gondolt az anyjára.

A fôtér, régi, hagyományos nevén Nagypiac, több száz éves, barokk és reneszánsz épületektôl körülvett központja a városnak. A középkorban sok közérdekû esemény színhelye volt. Itt zajlottak le az ünnepi felvonulások, a céhek ünnepi játékai, egyházi szertartások, de itt volt az igazságszolgáltatás színhelye is. Piac nevét onnan nyerte, hogy az 1940-es évek közepéig az országos vásárokat is itt tartották.

1784-ben a gazdag Filek tímármester egy szökôkutat állíttatott fel a Nagypiac keleti oldalán, köréje szép kovácsoltvas kerítést építtetett, amelynek sarokrúdjai körülbelül három méter magasságban összekulcsolódva egy fészket tartottak, benne álló gólyával, csôrében egy kígyóval. Érhetetlen, hogy az 1930-40-es években miért akarták a román diákok a fészket leszakítani? 1945 után a kutat eltávolították. 1734-ben Walles tábornok, a város katonai fôparancsnoka a piac nyugati oldalán felállíttatja Nepomuki Szent János hatalmas barokk szobrát az ellenreformáció jelképeként. Ezt a szobrot is eltávolította a kommunista hatalom. Pedig a két említett alkotás tökéletesen beleillett a fôtér barokk-reneszánsz környezetébe.

Idôvel megszûnnek a vásárok és a Nagypiac valódi barokk központja lesz a városnak. A kommunista uralom a félmûveltség iránti hevületében nem tûrte a város múltjára emlékeztetô mûveket. A teret parkká alakítják át, majd amikor tapsplaccá akarták változtatni, a megyei pártfôtitkárnô letaroltatta az egészet és idehelyeztette az otromba, idomtalan Gheorghe Lazar-szobrot. Az ízléstelenség betetôzéseként telente csiricsáré vásári tákolmányokkal borítják el a város fôterét.

A Nagypiac körben elhelyezett házai kézzelfoghatóan bizonyítják Szeben építészeti kultúráját. Érdekes megjegyezni, hogy a tér német neve Grosser Ring. A Ring nem piacot, hanem gyûrût jelent. A lakosság a teret körben elhelyezett épületsorai miatt nevezte ringnek, vagyis gyûrûnek. Nagyszebennek három ilyen tere van: a már említett Nagypiac, a mellette lévô, a Tanácstoronnyal tôle elválasztott Kispiac (Kleiner Ring - kis gyûrû ) és az ettôl 72 lépcsôfokkal lejebb található apró Fingerl Ring, amelyet a magyarok is a német nevén neveznek.

A Nagypiacon a legszembetûnôbb a világhírû Brukenthal Múzeum, Erdély szász nemzetiségû kormányzója, Brukenthal Sámuel alapítása a 18. századból. A palota homlokzata kissé eltávolodik a barokk kifejezési módtól. Az építész mérsékeltebb megoldást keresett, ami azzal magyarázható, hogy a 18. században a barokk stílus már lealkonyulóban volt.

Közvetlen szomszédságában emelkedik a késôbarokk Kék ház, hatalmas timpanonján a stilizált szász címerrel. Nevezetessége, hogy 1769-ben báró Lambert Möringer kormányzói tanácsos, a ház tulajdonosa felajánlotta az épület hátsó szárnyát az elsô állandó szebeni színház részére. Ma a múzeumi restaurátorok mûhelyének ad otthont.

Továbbmenve szembetûnik a város egyik legrégibb épülete, az 1400-as években készült Horwath-Remser ház. A hatalmas épület akkor csak egyemeletes volt. Több ház tulajdonosa lévén a Horwath-Remser család a legnagyobb adót fizette Szebenben. De nagyságában túltesz rajta a Hecht ház, amely méreteivel uralta a Nagypiac déli oldalát. A házon láthatók a gót és reneszánsz kor stílusjegyei. Építése a 15. századra vezethetô vissza. Annak ellenére, hogy idegenek letelepedését a városba nem tûrte meg a szászság, az épület eredetileg mégis az olasz firenzei Christophorus Italicus tulajdonát képezte. Az ô fia, Paulus Italicus 1000 guldenért adta el a házat 1472-ben Georg Hecht polgármesternek. Ô eszközöl aztán kisebb-nagyobb módosításokat a házon.

Nagypiaci körsétánk következô állomása a Haller ház. Patrus Haller, a város fôispánja vásárolja meg 1537-ben Michael Altembergertôl. Az épület elôzôleg Hieronymus Schneider szenátoré volt. Eredetileg gót stílusban épült, de Haller elegáns vonalvezetésû reneszánsz épületté alakíttatta át és a kapu fölé családja címerét helyezte el.

Nem mehetünk el az épületsor elôtt, hogy ne említsük meg azt a barokk épületet, amelyben a Magyar Polgári Kör székelt. A házat 1882-ben veszi meg 1000 forintért Sziklói Gräf Ede, császári és királyi tábornok felesége, leánynevén Stähler Auguszta, az öt kiskorú Gidófalvi testvértôl. 1892-ben a Szebeni Magyar Polgári Olvasókör vásárolja meg 15 ezer forintért. Ez az egyesület késôbb mint Magyar Polgári Kör mûködik tovább. Amikor 1944-ben betiltják, az épületet a MADOSZ kapja meg, majd 1952-ben annak feloszlatása után a város teszi rá a kezét. Ezért az épületért folyik most a pereskedés a helyi Polgári Magyar Mûvelôdési Egyesület és a város között.

Kissé kilóg a sorból, de betekint a Nagypiacra a 19. században épült evangélikus püspöki palota. Eredetileg Filek tímármester és szenátor háza volt ezen a helyen. Ezt az épületet a szászok Landhausnak nevezték, ami országházat jelent. Itt tartották tárgyalásaikat a szász székek küldöttei, ugyanakkor a szász fôispán székhelye is volt. A volt Filek házban lakott a 18. században Johann Sachs von Hartennek, a tragikus véget ért szebeni királybíró. Egy koncepciós per nyomán fejezték le a Nagypiacon 1703. december 5-én.

Körsétánk következô állomása a volt Lutsch ház, amelyben ma az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum székel. A 15. században épült ház homlokzatát egy toronylakás foglalta el eredetileg. Az 1830-as években gót stílusú részét lebontják és egyenletes saroképületté alakítják. A házat 1593-ban veszi meg Johann Lutsch Petrus Hellertôl. Az épület erdeti képét Franz Neuhauser festômûvész örökítette meg 1789-ben.

Végül a tér északi részén látható az 1726-1733 között épült római katolikus templom. Vismond tábornok támogatásával a városba telepedett jezsuiták építették. Külalakra egyszerû, de annál pompásabb barokk pillérsorokkal díszített hajója. Mellette van (és ezzel bezárult a sétánk) a díszes barokkban épült, kétemeletes volt szász Földintézet.

Nagyszebennek a történelem folyamán fontos szerepe volt Erdély életében. Éppen ezért ideje lenne a hagyománytisztelet jegyében megtartani és gondozni a város fôterét.

Kalmár Zoltán

Zavaros elméletek

Lothar Gassmann New Age címû könyvében figyelemreméltó, érdekes konklúziókat von le, amelyekbôl következik, hogy a Bibliában megjövendölt Antikrisztus már megkezdte az emberiség számára áldatlan ténykedését a New Age-propaganda képében. A kézikönyvek szerint a görög Antikrisztus kifejezés bibliai eredetû keresztény vallási fogalom, jelentése: hamis Messiás, Isten és Jézus Krisztus ellenfele. Újszövetségi és középkori misztikus elképzelések szerint vagy maga a Sátán emberi testben vagy az ô követeként megjelenô ember lesz az Antikrisztus, aki Jézus Krisztus második eljövetele (a világ vége) elôtt fellép Isten országa ellen, de a Messiás legyôzi ôt.

A New Age új korszakot jelent. Ezen a Vízöntô korszak értendô, amely fölváltja a régi Halak korszakát. Ezek asztrológiai elnevezések, amelyeket a tavaszpont elmozdulásából vezetnek le. A tavaszpont az Állatövben az a pont, ahol a Nap március 21-én áll. Ez a pont a földtengely rotációja következtében 2140 év alatt egy csillagképpel tovább tolódik. Az asztrológusok ezeknek a csillagképeknek olyan erôket tulajdonítanak, amelyek befolyásolják a Föld és az ember sorsát. Eme asztrológiai állítások szerint, amelyek a New Age-mozgalom alapját képezik, a keresztény Halak Kora már lejárt. A Hal a korai kereszténység görög szimbóluma volt. Az asztrológia Jézus Krisztust azonosítja a Halak csillagképével. A Halak korszakában az ember Istenben bízott, a most induló Vízöntô-korszakban azonban az ember maga lesz Istenné, mivel lényének eddig nem is sejtett erôit fedezi fel és meríti ki. A Vízöntô a maga spirituális öntudattágító áradatát kiönti a Földre. Alain asztrológus addig megy, hogy kijelenti: "Az Isten halott".

Lothar Gassmann szerint a New Age-gondolkodás gyökerei a múlt század végén megjelenô teozófikus gondolkodás téziseinek talajából nôttek ki, s manifesztációinak sorába tartozik valamennyi parapszichológiai megnyilvánulás. A Helena Petrovna Blavatsky spiritiszta médium által alapított teozófus társaságnak három fô célja van:

1. Az emberiség általános testvériségének magjává lenni, tekintet nélkül fajra, vallásra, nemre, kasztra vagy a bôr színére. "Ez egészen modern és haladó szellemûnek hangzik" - állítja L. Gassmann -, de mögötte rejtôzik az a felvilágosult szabadkômûves testvériséggondolat, amely a kereszténység ellen irányul.

2. Elô kívánja segíteni a vallások, filozófiák és tudományok összehasonlító tanulmányozását. "Ebbôl következik - írja az említett szerzô -, hogy Jézus Krisztust a sok vallásalapító közé illesztik be, és nem ismerik el Isten Fiának".

3. Kutatni akarja az eddig megmagyarázhatatlan természeti törvényeket és az emberben szunnyadó erôket. "Ezen az okkult-telepatikus erôket értik" - jegyzi meg L. Gassmann, majd hozzáteszi: "A New Age-mozgalom követelményei és céljai majdnem minden pontban azonosak az antikrisztusi világbirodalom tulajdonságaival." Állításának megalapozására szintén három idézetet hoz fel a Bibliából:

1. Az egységes világbirodalomban, melyben mindenkinek "egyforma véleménye" lesz. (Jelenések 17,13).

2. Egységes világgazdaság, amelyben "senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin rajta van bélyegként a fenevad neve vagy nevének száma." (Jelenések 13,17-18.)

3. Egységes világvallás, amelyben "mindenki, aki a Földön lakik, imádja a Sárkányt, azaz a Sátánt és a tengerbôl feljövô fenevadat, tehát az Antikrisztust." (Jelenések 13,8.)

L. Gassmann a fentiekkel kapcsolatban idézi Alice Ann Bailey állításait is, aki terveket készített egy új világrendre, új egyetemes hitelkártyarendszerre és az egész világra szóló élelmiszerelosztásra. Sôt a mozgalom hívei állítják: "Nekünk nincs többé szükségünk testben megjelent Messiásra". Ez azonban nem akadályozza meg ôket abban, hogy a hindu Krishnamurti személyében "saját Krisztust" nevezzenek ki maguknak.

Bár a kinevezett hindu új-Krisztus egy idô múlva saját akaratából lemondott a megtisztelô pozícióról, mégis aktuális feltenni a kérdést: Vajon a New Age nem más, mint az Antikrisztus eljövetelét megelôzô mozgalom?

Keztyûs Sándor

A nagybányai Fotoeuroart klub 1997 tavaszán alakult. Azóta szép sikerrel szerepelt Szolnokon, de itthon is figyelemre méltó közös és egyéni tárlattal örvendeztette meg a közönséget. Deák László, Bucsisán Kornél, Silviu Gheaie, Andrei Farcas és Brezoszky János mûvészi fotói a szakemberek elismerését is kiérdemelték. A fotóklub életre hívása tulajdonképpen nagynevû elôdje, a Máramarosi-Foto hagyományait kívánja folytatni, magasabb szintre emelni. Céljuk: fotóval bejutni Európába.

- A terv nem csekély, milyen konkrét lehetôségeik vannak a megvalósításhoz? - kérdezem Brezoszky Jánost, a Fotoeuroart kitalálóját, animátorát.

- Tömören szólva: szerények. Egyelôre. Nincs székhelyünk, munkáinkat otthon készítjük, összejöveteleinket, amelyeken szakmai és egyéb problémákat beszélünk meg, alkalmakként és különbözô helyeken rendezzük. Ilyen szemszögbôl nézve és ítélve a dolgokat, azt mondhatnánk, van gond. Viszont a gond nem lehet akkora akadály, hogy meggátolja a munkánkat. Aki dolgozni, alkotni akar, az megtalálja rá a módot. A fontos, hogy a lelkesedés, a cél megvalósításához szükséges energiabevetés, az elkötelezettség és kitartás ne lankadjon. Manapság fotózni egy kicsit kihívást is jelent, minden tekintetben. Maradjunk abban: mi harmincan, akik a klub tagjai vagyunk, úgy érezzük, helyt tudunk (és fogunk) állni, elérjük, amit szeretnénk.

- A lelkesedés és elhivatottság mellé kell még valami: az anyagiak. Fotózás esetében talán méginkább, mint bármi másban. A technika, a felszereltség, a különbözô eljárások, labor mind-mind pénzigényes.

- Egyetértek. Ez így igaz. De van egy másik vetülete is a dolognak: a barátság, az együttmûködés, az önzetlen segítség; ha úgy jobban tetszik, a szakmán belüli fair play. Erre most azt lehetne kérdezni: és mondja, uram, ki az a naivak naivja, aki azért segítené önöket, hogy majd egy esetleges megmérettetésnél éppen ô maradjon alul? A kérdésre azt felelném: a segítséget nem mindig csak az anyagiakra kell érteni, hanem az olyan elsô lépések megtételére, amelyek segítenek a saját lábunkra állni, hogy késôbb a magunk erejébôl folytatni tudjuk az utat. Konkrétan: a szolnokiaktól már kaptunk ilyen irányú támogatást és biztosítottak arról, hogy a továbbiakban is mellettünk lesznek. De szó van arról, hogy az idén franciaországi és rigai barátaink, szaktársaink is a hónunk alá nyúlnak, meghívnak magukhoz, ellátogatnak hozzánk, magyarán: haveri alapon elkezdjük a készülôdést, utunk egyengetését. A munka, az alkotás, a tehetség és tudás konkretizálása ránk vár, bizonyítanunk kell. És itt visszakanyarodnék az iménti kijelentésemhez, nem a székhely, a külsôségek a fontosak, hanem a produkció; itt kell kitûnnünk!

- Sokan fotóznak, sokan tudnak fotózni, sokan nagyon jól fotóznak, sôt nem kevés a nemzetközi hírû fotómûvész.

- Értem. Tiszteljük valamennyit. De nem ijedünk meg. A jók és a még jobbak, de a kiválók is csak serkenteni tudnak. Az ember mindig a legjobbal kell összemérje az erejét, a tudását, azt kell legyôzze. Ha nem így lenne, nem volna fejlôdés. És ne feledjük, mi nem egyetlen nap alatt, egyetlen jelentkezéssel akarunk falakat rombolni. Ám ahhoz, hogy azok a falak mégis ledôljenek, szükségünk van arra, hogy lehetôséget kapjunk a megmutatkozásra. Hogy tudják, vagyunk! Ezt akarjuk megragadni 1998-ban. De közben jelen leszünk minél több helyi és országos rendezvényen, egyéni tárlaton úgy, ahogy azt az elmúlt évben is tettük a Nemzetközi Gyermeknap, a Gesztenye ünnepe, a Románia Rali, a Biztonságos vezetés hete stb. alkalmakkor. Sok jelentkezés sok értékelést, kritikát, tapasztalatot jelent, s ezek mind-mind pozitív töltetet jelentenek számunkra. Egyelôre ennyi.

Ennyi. De bizonyára több is lesz belôle. Sôt mihamarabb szeretnénk arról szólni, hogy a nagybányai fotóklub egyre több figyelemre méltó eredményt ért el Szolnokon, azon túl vagy bárhol, ahol kiállította munkáit.

Bikszádi Barna

Tavaly december közepén, Los Angelesben nyitotta meg hivatalosan kapuit az Egyesült Államok legdrágább és egyben legextravagánsabb múzeuma. Létrejöttével egy tizennégy éve dédelgetett álom valósult meg.

A Getty Center felépítése egymilliárd dollárba került. A múzeumot fô szponzoráról, az ismert olajmágnásról, J. Paul Gettyrôl nevezték el. A kulturális központ a Santa Monica-i dombon, 44,5 hektáron terül el és elhelyezkedése révén csodálatos kilátást biztosít a Csendes-óceánra és Los Angelesre. Idén mintegy másfél millió látogatóra számítanak a Getty Center munkatársai.

Ellentétben más kulturális központokkal, az intézmény nem szolgál semmilyen üzleti célt. A mûvészetek kedvelôinek nem kell belépti díjat fizetniük. A vendégek a kiállítótermek mellett több könyvtárat, olvasótermet, vendéglôt és parkot is felkereshetnek, illetve számítógépes információs rendszert vehetnek igénybe. A szolgáltatások széles skáláját egy saját televíziós csatorna és egy mozi üzemeltetése, valamint egy hétszáz kocsi befogadására alkalmas, a domb tövében épült parkoló egészíti ki.

A központ tervezôje egy közös belsô udvarba, öt külön pavilonba álmodta meg a kiállítótermeket. Az udvart mesterséges kutak és tavak teszik barátságosabbá, hangulatosabbá. A látogatók klasszikus festôk - Goya, Van Gogh, Monet, Renoir, Degas, Cezanne - munkáit, rajzokat, szobrokat és a világ minden részébôl összegyûjtött régiségeket csodálhatnak meg a termekben.

A Getty Center elhelyezése (a múzeum Los Angeles két luxusnegyedének, a Brentwoodnak és a Bel Airnek a szomszédságában található), a létrehozásába befektett energia és pénz, a pazar berendezés sokak rosszallását kiváltotta. A kritizálók szerint a múzeum olyan, mintha a Disneyland kulturális megfelelôje lenne. John Walsh, az intézmény igazgatója egyaltalán nem tartotta sértônek, hogy az általa vezetett centert a tengerentúliak kedvelt szabadidôközpontjához, a Disneylandhez hasonlították. Véleménye szerint ugyanis a Bel Airtôl mindössze 80 km-re fekvô Disneylandhez hasonlóan, a Getty Center fenntartói és munkatársai is elsôsorban a látogatók igényeit kívánják kiszolgálni.