A bûnbak szerepére - a román sajtó egy bizonyos része szerint - leginkább Bardóczy Csaba tûnik a legalkalmasabbnak, aki nem nézte tétlenül, hogy Székelyudvarhelyen miként veszik semmibe némely jövevények a helyi polgárság akaratát. Az RMDSZ hajdan oszlopos tagjára, az Erdélyi Magyar Kezdeményezés egyik alapítójára, az ismert szakszervezeti bizalmira, a Hargita megyei önkormányzat választott képviselôjére a tömlöc sötét torka leselkedik (4. oldal), miközben a svájci sajtó arról cikkez (6. oldal), hogy ténylegesen nem is Bardóczy Csaba a csereháti ügy fôkolomposa, hanem bizonyos Bürger Cirill.

Szóra bírtuk

Feleségemmel együtt rendszeres vevôje és olvasója vagyok lapuknak, mert úgy ítéljük meg, hogy korrekt, tárgyilagos és sokoldalúan tájékoztat bennünket.

Amiért Önöknek írok, az az 1997. augusztus 19-i lapjukban Közel a csodákhoz címû Bodnár Gyöngyi által írt cikkének Szomorú túra címû alfejezete, és ebben Gyurka László, azaz édesapám halálos balesetének leírása. A túrán édesanyám, Gyurka Margit is részt vett, és a baleset idején a háta mögött haladt 1,5-2 méternyire. Édesapám nem akart kikerülni senkit vagy megelôzni, a szûk ösvény ezt nem is tette volna lehetôvé. A baleset nem magyarázható az ô sietségével, kapkodásával vagy meggondolatlanságával, legkevésbé felelôtlenségével. Egyszerûen megcsúszott, bal kezével egy vékony fának még utánakapott, de sajnos csak az ujjaival érte el, nem tudta megfogni. A halálos balesete sem az ô, sem a más felelôsségére nem írható. Az azelôtti esôzések miatt a talaj nedves volt, de elôtte több mint húszan már elmentek. És nem a "tizenöt méteres zuhanás közben halt szörnyet", hanem beleesett a patakba és sziklába verte a fejét. Ezeket édesanyámtól tudom, aki szemtanúja volt az esetnek.

Édesapám 69 éves volt, ezüstkoszorús vitorlázórepülô, erdélyi mûemlékeink és kirándulóhelyeink nagy ismerôje. Ez év tavaszán tüntette ki ôt Budapesten az Erdélyi Kárpát Egyesülettel együtt Kuncze Gábor belügyminiszter, mint a Mályi József által szervezett Elsô Téli Kárpát Koszorú Expedíció völgycsapatának a tagját.

Szeretném, ha következô lapszámukban helyreigazító levelemet leközölnék, mert a cikk írója nem elsô kézbôl kaphatta apám balesetére vonatkozó információját.

Székelyudvarhely, 1997. augusztus 20.

Legjobb üdvözlettel maradva, hû olvasójuk:

Gyurka Botond

Szerk. megj.: Munkatársunk említett írásában igyekezett tárgyilagosan fogalmazni, ám mint olvasónk levele is jelzi, beszámolója talán kissé túl ridegre, személytelenre, félreérthetôen elnagyoltra sikeredett. Nem a részvétlenség vezette tollát, felelôssé tenni a balesetért pedig végképp nem akart senkit. A kiváló Gyurka László sajnálatos, tragikus balesete mindnyájunkat megrendített.

Jót mulattam a minap, amikor egy szánnivaló bosszú fordítva sült el. Selejtes volt a terv, s errôl beugrott a proletkultos, didaktikai filmcím, A selejt bosszúja: a hôn várt randevú kellôs közepén állt bosszút a rosszul végzett munka, akkor szakadt el a nadrág, amikor a legkevésbé kellett volna. Gyermeteg történet a hôsi munkaversenyek szolgálatában.

Igen, de ezek a mai, úton-útfélen felbukkanó bosszúcskák kit, mit szolgálnak? Emberek jönnek, emberek mennek, színek, meggyôzôdések, hitek váltakoznak. A feljutásról lemaradott bosszút forral... A leejtett bosszút tervel... A fent lévô máris arra gondol, hogyan áll majd bosszút, ha lezuhan...

Forrnak a fejek, dolgoznak az agyak, születnek a tervek. A baj csak az, hogy - mint mindig - most is igazolódik a népi bölcsesség: a bosszú a buták fegyvere. Mert a buta csak egyetlen lépésre tud összpontosítani, csakis a maga kis fondorlatát látja, azon túl egy jottányit sem.

És úgy jár, mint az én emberem, aki valaha kinézett magának egy amúgy jelentéktelen funkciócskát, de ez számára annyira fontos volt, hogy még a gyermekét is megtagadta érte. Késve bár, de alá tolták az áhított széket, s ô feledve a hosszas ácsingózást, a megtagadást, miegymást, azonnal mindenhatónak és mindentudónak hitte és vallotta magát. Aki csak picit is megpiszkálta hiúságát, arra lecsapott. Bosszút állt. Rajtam is. Gondolta ô. Abban a bizonyos elsô lépésben. Csakhogy a kevésbé buta ember több lépést is átlát. Az látta volna, hogy - öntudatlanul - óriási szívességet tett... Szavamra, jobban mulattam, mint az egykori, gügye Latabár-filmen.

Legyek didaktikus?! Osztogassak bölcs tanácsokat arról, hogy a világ teremtésében valamelyest is elôremenni csak úgy lehet, ha kicsinyes bosszúinkat félrerakjuk?! Félek, példázataim dôreségnek bizonyulnak: mert aki tudja, annak nem kell mondani, aki viszont nem tudja, annak úgyis hiába. Az csak gyártja sorozatban a bosszúit, miközben melle dagad a büszkeségtôl. Azt persze észre sem veszi, hogy a világ egy helyben toporog. Az ilyen emberek miatt. Akiknek még a bosszúja is selejtes.

Molnár Judit

Egyszer b-vel: bámulok, aztán b nélkül: ámulok. De lehet fordítva is. A sorrend nem számít. A fontos, ami a bámulatból ámulatba dob át, illetve az ámulatot bámulattá merevíti. Az a bizonyos borjú is ilyen zavar áldozata lehetett: bámulta az új kaput, nem hitt a szemének, hát továbbment. Késôbb azon ámuldozott, hogy mégis jó helyen járt, csak boci volt, nem tudta felfogni a dolgokat, a változást. Van ilyen.

Bámulom az árvíz kegyetlenkedéseit, a földcsuszamlás oktalankodását, a sok kárvallott embert, a tönkretett földeket, az összedôlt házakat, egyszóval mindazt, ami az ilyesmivel jár, aztán azon ámuldozom, hogy egyes helyeken a helyi elöljárók, a hatósági hatalmasok nem törôdnek azzal, hogy valamelyest kárpótolják a tönkrementeket, segítô kezet nyújtsanak azoknak, akiknek odalett mindenük.

Bámulom a felszámolásra ítélt gyárak üres csarnokait, az udvarok kopárságát, a munkáskéz nélkül árválkodó gépeket vagy azokat a bátor, csökönyös, elszánt szakikat, akik ôsrégi munkaasztalaik mellett kopácsolnak, ütik a vasat, hogy hátha mégis lesz valami (nem vasból, ebbôl az egészbôl), aztán mûsorsávot váltok magamban, és azon ámulok, hogy a menesztett munkások végkielégítése (uram, micsoda csúf szó!) havi 8-900 ezer lej körül mászkál az elsô hat hónapban, de késôbb sem nagyon bukik a 600 ezer alá. Szakorvos (radiológus) ismerôsöm a minap magyarázta, hogy 30 év munka után a fizetése alig haladja meg a 650 ezer lejt. Erre mit lehet tenni: ámulni vagy bámulni? Vagy egyszerûen azt mondani: szegény Hippokratész!

Bámulom a közlekedésügyi miniszter nem kis szerénytelenségrôl tanúskodó nyilvános curriculum vitaejét. Mosolyogva, öntelten mondja: elérte a szakma (lévén hajóskapitány) csúcsát. Eljutott oda, ahova nagyon kevesen jutnak fel, ahonnan már nem lehet továbblépni, szakmailag. De lépni kell, lépni muszáj és navigare necesse est felkiáltással belépett a minisztériumba, miniszternek. Másodszorra is. Lelke rajta. Bámulom, hogy ország-világ szeme láttára bevonult a takarékpénztárba és kifizette az útadót. Ezt nevezem! Micsoda gesztus, micsoda nyíltság, közvetlenség, popularitás. És micsoda példamutatás! Amulok viszont azon, hogy amióta Basescu a közlekedésügyi miniszter, az utazás, a közlekedés tartalma lényegesen megváltozott. Sajnos nem elônyére. Hányszor emelkedett a vonatjegy ára? Hányszor a benziné? És hányszor fog még változni mindkettô? Az útadó? Szerény kis ráadás. Ha a miniszter is ki tudta fizetni! A légi és tengeri forgalomról ne is szóljunk, az tabu.

Egy közhivatalban többen várunk sorunkra. Megjegyzések, észrevételek, kommentárok, vélemények röpködnek a levegôben. Valaki azt mondja: most már csak a füstadó van hátra. Vespasianus is ezt csinálta, füst- és latrinaadót rótt ki. Csend. A jelenlévôk nem tudták, ki volt Vespasianus.

Bámulom a lemázolt helységnévtáblákat. Háromszínûek: piros, sárga, kék. Szép színek, messzirôl láthatók. A fehér alapon fekete betûs felirat, hogy Marosvásárhely vagy bármi más, szegényes, egyszerû, megkopott. Hát nem ötletes dolog alul lefesteni, messzirôl is látható három élénk színnel? Igy rögtön szembeötlôbbé válik a fekete-fehér felirat. Hogy a festés eltakar egy másik felírást? Ugyan, kérem, kicsire nem adunk, a fontos az összhatás, a színesség. Amulok, hogy erre a lefestésre, a "látványos eredetiségre" a legilletékesebbek sem reagálnak, pedig a kétnyelvû feliratozásra törvényt hoztak a Nagy Házban, ott, ahol az ország és a nép sorsát egyengetik. Amulok, hogy a törvényt, a honatyák szavát nem tartják tiszteletben talán éppen azok, akik arra hivatottak, hogy megvédjék azt.

A strandon napozószomszédaim - harminc év alatti aranyifjak - az újságot forgatják. Egyikük, hosszú hajú, deltás, körszakállas felkiált: megáll az ember esze, miért akarják ezek mindenáron lefordítani a helységneveket? Azt szeretnék, hogy holnaptól New York-ot Uj Yorknak hívják?

Bámulok, de már nem ámulok. Nincs erôm hozzá. Az eseményzápor nap mint nap magával ragad, újra és újra maga alá temet. A felszínre kell vergôdnöm, hogy levegôhöz jussak, hogy szusszanni tudjak. Nyugdíjas finommûszerész barátom nevet. O már túl van mindezen. Nem ámul, de nem is bámul. Belenyugszik, hogy a nyugdíját csak nagyon kevéssel emelik, nem bámulja a nagy perek nagy alakjainak látványos szabadlábra helyezését; a naponta változó árakon sem ámul. Csak a villámgyorsan kiürülô pénztárcáját és az egyre sokasodó küszködô, nélkülözô kisembereket bámulja. Mert nem tehet mást. És akkor én, kérdezem, mitévô legyek, ne ámuljak, ne bámuljak?

Kapcsold ki a televíziót, feleli, próbálj meg aludni.

Bikszádi Barna

Beköszöntött az ôsz a politikában is. Vége az ezúttal nem is olyan nyugalmas vakációnak, a törvényhozás, a végrehajtás, a pártok székházai körül ôszi szellô lengedez, sôt egy-egy erôs szélroham is beüt, mint például a szenátus termébe, vagy a kormánypalota környékére. Kemény ôsz ígérkezik a belpolitikában, nemcsak azért, mert sok a teendô, az új politikai hatalom sokat ígér, s nemcsak választási programjából akar valamit felmutatni gyôzelmének évfordulóján, hanem a nemzetközi szervezeteknek tett vállalásai is kötelezik. Ami bizony nem könnyû. Hét hónapnyi tétovázás után a Ciorbea-kabinet végre elszánta magát, hogy most már valóban lép a beígért reform nem éppen sima ösvényén, jött a társadalmi ellenállás, a meleg nyárban mégis valahogy lehiggadt, megnyugodtak a kedélyek, bezárják a kijelölt elsô tizenhét vállalatot. A másik oldalról viszont a Nemzetközi Valutaalap szorította a kormányt, még a forró nyárban is jött az ellenôre. Ezenkívül a koalícióban is kitört a perpatvar, mely végül is - mint a román sajtó megjegyzi - kompromittáló kompromisszummal végzôdött a hatalmi elit berkeiben.

Végzôdött? Egyesek szerint aligha. Hiszen az, hogy menesztették a kormány ellenôrzô csoportjának fônökét, Valerian Stant, aki megpiszkálta a Demokrata Párti vezetôk lakásügyeit, még sok fôhajtást okozhat a koalíciós kormánynak és a hatalom fô erejének, a Demokratikus Konvenciónak. Az természetes, hogy a koalíciós partnerek között lehetnek (és lesznek is) nézeteltérések, kemény viták, hiszen a kormányzásban részt vevô pártok nyilván érvényesíteni akarják érdekeiket, szempontjaikat, s ezeket az összezördüléseket kölcsönösen elfogadható, ésszerû engedményekkel tisztázni, rendezni lehet. Csakhogy ebben az esetben már nemcsak pártérdekekrôl van szó, hanem a vitába - és persze az ezután létrejött kompromisszumba - személyi érdekek is belekeveredtek. Sôt elvi ügyek is. Ugyanis az új hatalom harcot hirdetett a korrupció ellen, erre fel éppen a kormánykoalíció egyik pártjának vezetôi nem hajlandók lemondani - enyhén szólva - gyanús körülmények között szerzett lakásaikról, vagy legalábbis nem akarják tisztázni ezen villák jogi helyzetét. Még azt is felvetették, hogy esetleg kilépnek a kormányból. A DK pedig engedett a zsarolásnak, feláldozta Valerian Stant. Belement a kompromittáló kompromisszumba. Megrettent attól, hogy a kormány kisebbségben marad, új választást kell kiírni, esetleg az ország kormányozhatatlanságának benyomása alakul ki külföldön. Utólag elemezve a helyzetet, a kormányerô tévedett, hiszen a Demokrata Párt aligha vállalta volna egy új választásért való felelôsségre vonás ódiumát, különösen akkor, amikor a közvélemény-kutatás szerint csökken a népszerûsége. Igy hát egyelôre a DK fizetett rá a kibékülésre. És ki tudja, hogy mennyit fizet még ezután is. Hiszen ezen a politikailag mozgalmasnak ígérkezô ôszön ezt a koalíciós kompromisszumot akár korrupciós botránynak is lehet tekinteni.

Most már csak az a kérdés, hogy a koalíció harmadik tagja, az RMDSZ miként igazodik el ebben a tisztázatlan helyzetben, hogyan tudja érvényesíteni választóinak érdekeit egy olyan kormányban, amely bizony elvi engedményekre is hajlamos - méghozzá az általa meghirdetett program rovására.

Mihálka Zoltán

Székelyudvarhely

A központi sajtó információi, pontosabban a bukaresti Adevarul szerint a marosvásárhelyi táblabírósághoz került azoknak az ügye, akiket az 1997. május 28-án történt csereháti események miatt vádolnak.

Bardóczy Csaba megyei tanácsos, illetve az ATI-BETA TV ellen indul kivizsgálás erôszakra való felbujtás vádjával. A fôvárosi lap azt is tudni véli, hogy a 28-i események kezdeményezôit akár hétévnyi szabadságvesztésre is ítélhetik - eddig a sajtóhír.

Bár az Adevarulnak nemzetiségi kédésekben jók szoktak lenni a fülesei, sem a bukaresti fôügyészség, sem a marosvásárhelyi táblabíróság nem erôsítette meg, hogy valaki eljárást kezdeményezett volna Bardóczy Csaba, illetve az ATI-BETA TV ellen. A megjelent cikk nyomán szinte naponta próbál pontosabb információkhoz jutni az ATI-BETA TV, azonban a fôügyészség nem tud vagy nem akar egyelôre kétségeket kizáró választ adni arra kérdésre: igaz vagy sem a tévé és a tanácsos ellen indított bûnügyi kivizsgálás híre?

A bûnügyi eljárás megindításának híre azt követôen került napvilágra, hogy ideiglenesen megvonták az ATI-BETA TV szórási jogát a május 28-án, reggel közvetített élô adás miatt, melynek Bardóczy Csaba volt a vendége. Az Országos Audiovizuális Tanács ideiglenes, a kivizsgálás idejére szóló döntése azonban hetek óta azért marad érvényben, mert a testület szabadságon van, és nem tud összegyûlni a legkevesebb hat tag, mellyel döntésképes lenne.

Bardóczy Csaba megyei tanácsost engedély nélküli tömeggyûlés, valamint rendzavarás miatt már több mint egymillió lejes pénzbírsággal sújtotta a rendôrség. Amennyiben Bardóczy Csabát szabadságvesztésre ítélnék, a bûnbakkeresés egyértelmûvé válna, és nem valószínû, hogy növelné az udvarhelyiek toleranciáját.

Szôke László

Ezt a kérdést feszegeti a Cotidianul, a Demokrata Párt nemrégi iasi-i kongresszusa után. S rögtön válaszol is a kérdésre: a román politikai élet szakértôi szerint modern politikai párt, amely gyôzelmesen léphet a következô századba. Persze a párt fônöke, Petre Roman is ezt hangoztatta a iasi-i küldöttgyûlésen, s az is természetes, hogy senki sem mondott neki ellent. Lássuk, miként elemzi ezt a kérdést a koalíciós partner, a parasztpárti beállítottságú Cotidianul kommentátora, N. Burghelea.

Ami a román társadalom jelenlegi problémáinak felvetését illeti, Roman Demokrata Pártja tett néhány jó dolgot, ám túl nagy mértékben a szocialista társadalom mentalitásának foglya maradt. A DP nyilvánvalóan modern Romániát akar, de vizes szivaccsal letörli a kommunista idôkben elkövetett igazságtalanságokat. Tagjai hallani sem akarnak ezen igazságtalanságok megismétlôdésének lehetôségérôl, s természetesen a piacgazdaság mellett foglalnak állást, de nem a törvénytelenül elkobzott javak visszaszolgáltatásából indulnak ki, hanem a "mi, maiakkal" kezdik. A PD mostani konvencióján Petre Roman szájából ismételten hallhattuk ezt a furcsa állítást. Érthetetlen, hogy egy olyan politikus, mint ôurasága, nem jön rá, ez az álláspont ellentétben áll a civilizált világ által elôírt viselkedéssel. A modern világban a magántulajdon jogának tiszteletben tartásának megsértése a legsúlyosabb vétség. Senki sem merné bagatellizálni valakinek a tulajdonjogát, méghozzá azon a címen megtagadni a jogtalanul elkobzott javak visszaszolgáltatását, hogy az ötven évvel ezelôtt történt, s a tulajdonos azóta megvénült...

Ha a DP mai tagjainak kormánykorszakáról (1990-1991) beszélünk, nem hallgathatjuk el, hogy jó ideig kiválóan megértették magukat Iliescuval és elvtársaival. Sokat mond az az emlékezetes felvétel, amikor néhai Corneliu Coposut "kimentették" az ellentüntetôk elôl, Roman kijelentette: "Nem akarom pártját fogni, de..." Vagy az 1990. december elsejei gyulafehérvári ünnepségre. Petre Roman akkor miniszterelnök volt. Coposu szavai nem hallatszottak az ellentüntetôk füttykoncertje miatt. A magyar etnikum szónokáé szintén. Roman vezényelte az ellentüntetôket, már Iliescunak kellett közbelépnie. Ez a magatartás a legnagyobb politikai vakság volt. És nem tudunk róla, hogy Roman valaha is írásban vagy szóban megbánta volna akkori álláspontját.

Saját hibánk beismerése a modern gondolkodás fokmérôje. (...) Jellemzô ilyen szempontból Valerian Stan leváltása. Ha Petre Roman a lakásügyben beismerte volna, hogy hibázott, és kollégáival együtt átadta volna a kérdéses lakosztályokat, sokat nyert volna. Am hevesen reagált, s a kormányfôt olyan helyzetbe hozta, hogy el kellett bocsátania Valerian Stant. Ezzel a demokrata párti vezetôk bizonyos villákat nyertek, de távlatilag sokat vesztettek a választók bizalmából.

Akik azt mondják, hogy a DP modern párt, arra gondolnak: fiatalokat tömörít. Ez jó, de nem elegendô... - írja befejezésül a Cotidianul.

Bukarest

A volt szekuritátés dossziék ügye ismét reflektorfénybe került: Constantin Ticu Dumitrescu parasztpárti szenátor, aki esztendôvel ezelôtt készítette el vonatkozó törvényjavaslatát, azzal vádolta meg pártja vezetôit, Ion Diaconescu elnököt és Nicolae Ionescu-Galbeni képviselôt, hogy késleltetik a dossziék megtekinthetôségét elôíró törvényjavaslat ügymenetét. Az érintettek a kritikát nyomban visszautasítva jelezték, vétlenek az ügyben, s a vádakra válaszul Constantin Ticu Dumitrescut marasztalták el azért, mert - szerintük - túl nagy hatalomra akar szert tenni, és hozzátették: a dossziékkal zsarolhatók lennének a politikusok.

A sajtó - természetesen - tálalta mindezt, s azon véleményének adott hangot, hogy a parasztpárton belüli újabb konfliktus, mely a Demokratikus Konvencióra vonatkozó ellentéteket is alátámasztja, csak árt a koalíció mûködôképességének. A kérdés a konvenció legmagasabb fórumai elé került, a kormány is állást foglalt, és együttesen jelezték, hogy hamarosan döntés születik az ügyben. Diaconescuék azt is a közvélemény tudomására hozták, hogy a parasztpárti vezetôség is állást foglal a jócskán feltupírozott, különös felhangoktól sem mentes szópárbajban.

A szekus-dossziék nyilvánossá tétele, pontosabban a német megoldás gyakorlatba ültetése (mely szerint mindenki megtekintheti saját aktacsomóját) már korábban is heves disputákat keltett a parlamentben, és akkor szinte egybehangzóan szóltak arról, a román társadalom mostani helyzetében vétkes dolog volna kinyitni Pandóra (eme) szelencéjét, mert ezzel önbíráskodások, zsarolások láncolata árnyékolhatná be a reform nehezen megkezdett politikai és gazdasági folyamatát. Ezt az álláspontot vallotta az akkori kormánypárt, Iliescu elnök, a mai ellenzék és partnerei is. A kérdés megítélése tekintetében pedig mostanára sem változott sokat a helyzet. Mondják, a szóban forgó dossziék java része a forradalom idején megsemmisült. Mi több: egyesek azt állítják, azóta már léteznek átírt, egyértelmûen kompromittáló célzattal készült dossziék is. Egyébként a szekuritáté hírhedt berevoiesti-i botrányának körülményei sem tisztázódtak mind a mai napig, s ha igaz, az egykori párttagság különutas iratairól is idejében gondoskodtak a szeku emberei. Hogy ezek után mi maradt a ma is jól ôrzött irattárakban, azt csak a legbeavatottabbak tudják, vagy még azok sem, hiszen az utódszervezet, az RHSZ korábban Virgil Magureanu által igazgatott bennfenteseit is kioktatták teendôik felôl.

Ezen elôzmények ismeretében s az aktuális perpatvarok tudatában dönt majd a jövô héten a kormány arról, milyen módon adjon zöld utat az iratok megtekinthetôségét illetô ügynek, amelyrôl természetesen a törvényhozók körében is óriási vita várható.

Indig Ottó

Lépnek a romák

Temeskenézen kérik a roma nyelvû feliratozás hivatalos bevezetését. Az elsô reagálás ellentmondásos. A példát azonban további 313 település követheti, ha maradéktalanul érvényt szereznek a kormányrendeletnek.

Sandel Gerebenes, a Roma Szövetség bánsági elnöke kérte, hogy Temeskenézen, amelyet a romák Ogav Chiniziticonnak neveznek, vezessék be a kétnyelvû feliratozást. A helyi román lakosság egy része megdöbbent: "Hogy néznénk mi ki? Ez valamikor sváb falu volt, élnek itt szerbek is, bolgárok is, de éppen a cigányok!" Mások megértôbbek: "Miért ne, a cigányok is falusfeleink." A romák véleménye: "Ez azt bizonyítaná, hogy bennünket is emberszámba vesznek. Legnagyobb gondunk azonban nem ez, hanem a munkanélküliség és a földnélküliség."

A cigányok lélekszáma Romániában az 1992-es népszámlálás szerint 409.723, ami korántsem fedi a valóságot, mert még azok közül is legtöbben, akik romáknak tartják magukat, ha a hatósággal állnak szemben, románoknak, magyaroknak, törököknek vagy tatároknak vallják magukat. Ennek az igazságmagva az, hogy ezek etnikai hovatartozásuk helyett anyanyelvüket nevezik meg. Becslések alapján Romániában él az európai cigányok egynyegyede, másfél, kétmillió, ha nem több. Öntudatuk szárnyaszegettségének forrása a sok évszázados megaláztatáson kívül törzsi tagolódás és a cselekvôképes szellemi elit hiánya. Az utóbbi csak most kezd kialakulni.

Érdekes, hogy a 20 százalék fölötti roma lakossággal rendelkezô települések száma az Okirályságban jóval kisebb, mint a Kárpátok karéján belül: 93 a 314-bôl, ami aligha valószínû. Ilyen helységek Braila, Dolj, Konstanca és Tulcea megye kivételével mindenütt találhatók az országban. Ezek megyénkénti eloszlása: Maros 50, Szeben 34, Brassó 29, Bihar 25, Dâmbovita 15, Fehér 13, Beszterce 11, Szatmár 11 stb. A "legromább" települések: Gura Pravta (Arges) 99, Cotu 97,1, Fântânele 97, Ocolna 96,6 (mindhárom Dâmbovita), Pitigaia (Calarasi) 86,6, Szendelak (Temes) 80,7, Zeletin (Buzau) 75,2, Antofiloaia (Prahova) 74, Csehipuszta (Szilágy) 72, Barbulesti (Ialomita) 70,8 százalék. A romák 29 településen alkotnak abszolút többséget (Dâmbovita megyében hat, Maros megyében négy helységben).

Tévhit az, hogy a romáknak nincs írásbeliségük. Csupán kevesen használják, és nagy a nyelvfejlôdés különbözô szintjén lévô nyelvjárási eltérés egyes csoportjaik között.

A roma vezetô véleménye a kétnyelvû feliratozás és egyáltalán az anyanyelvhasználat bevezetésével ellentmondó és következetlen. Maga Madalin Voicu, a Roma Párt parlamenti képvislôje is az alkalomhoz illeszti véleményét. Hol azt hangoztatja, hogy ami a magyarokat megilleti, az megilleti a romákat is - beleértve az iskoláztatást és az anyanyelv használatát. Hol egyértelmûen leszögezi: "Nekünk nem kellenek sem iskolák, sem kétnyelvû feliratok, mert mi románok vagyunk".

A Temeskenézi kezdeményezés (a falu román neve Satchinez, ebbôl származik a roma elnevezés) megérdemli, hogy szurkoljunk neki. Ha gazdaságilag, szociálisan nem is segít a romákon, közérzetükre minden bizonnyal hat, hiszen annak lenne a jele, hogy "emberszámba veszik ôket".

Vajnovszki Kázmér

Nagyvárad

Az Office System sajtóértekezletén hangzott el: ilyen még nem volt, de ezentúl minden évben lesz. Nevezett cég október elsô napjaiban megszervezi az Expo Varadinum nevû nagyszabású nemzetközi ipari és kereskedelmi vásárt a nagyváradi sportcsarnokban és annak környékén. Eddigelé 85 hazai és külföldi cég jelezte részvételét a gazdaság minden területérôl, túlnyomórészt termelô és kereskedelmi tevékenységet folytatók. Zömük magántôkével mûködik vagy épp a privatizáció szakaszában van. A vásár részvevôinek listáját böngészve föltûnt, hogy szinte testületileg maradnak távol a székelyföldi cégek, ami a váradi szervezôk szerint lanyha érdeklôdésüknek, óvatoskodásuknak, köldöknézésüknek köszönhetô. Az október 1-5. között megrendezendô vásár programjába egyébként számtalan közönségvonzó rendezvényt iktattak be (sörfesztivál, koncertek, elôadások, szórakoztató mûsorok stb.), de lesznek szakmai eszmecserék is, így például sort kerítenek egy mindent átfogó szimpóziumra a külföldi beruházások témakörében, illetve egy nyílt fórumra vállalkozók és pénzügyôrök részvételével. A helyi ipari és kereskedelmi kamara elnöke leszögezte: a kezdeményezôk, szervezôk és támogatók föltett szándéka, hogy Közép-Európa egyik legtekintélyesebb, legnívósabb vásárává fejlesszék a most születô Expo Varadinumot. A helyi önkormányzat is partner ebben, hiszen a rendezvényt az idei Nagyváradi Osz programsorozat nyitóeseményévé léptette elô.

D. L.

Augusztus 20-23. között Csíkszeredában került sor a VII. ENCORE (European Network for Conflict Resolution in Education) konferenciára, melynek idei témája Az eredményes kommunikáció készségei az iskolai konfliktusok megoldásában volt. Az európai hálózat Csíkszeredában megalakult romániai szervezete 130 részvevônek biztosított képzést a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban.

Az ENCORE (a Nevelésbeli Konfliktusok Feloldásának Európai Hálózata) romániai szervezete 1996-ban alakult meg Csíkszeredában, és pedagógusok, szociális gondozók, pszichológusok számára nyújt segítséget iskolai konfliktushelyzetek kelezésében. Támogat minden olyan pedagógiai tevékenységet, amely a békére nevelést, a különbözô iskolai élethelyzetekben adódó kreatív problémakezelést tûzi ki céljául. Tevékenységei közé tartozik a külföldi és hazai konfliktuspedagógiai módszerek összegyûjtése, fordítása és terjesztése, valamint mindazon pedagógusok összefogása, akik hozzájárulnak az oktatási intézményekben felmerülô problémák felismeréséhez, kezeléséhez, és tapasztalataikat megosztják társaikkal. Elméleti és gyakorlati tevékenységek szervezését vállalja fel olyan tanulók és pedagógusok számára, akik az önismeret, a kommunikáció és a konfliktuskezelés terén szeretnék képezni magukat. Folyamatos tevékenységi köréhez tartozik a diáktanácsok és az osztályfônökök munkájának támogatása is.

Az idei konferenciára Észak-Irországból, Angliából, Németországból, Belgiumból, Magyarországról érkeztek érdeklôdôk, de a hazai részvétel is jelentôs volt. Az érdeklôdôk szociális munkások, pedagógusok, pszichológusok és diákok voltak. A háromnapos program alatt délelôttönként elôadásokon vehettek részt a hallgatók, délután pedig mûhelygyakorlatokon sajátították el a külföldi és romániai elôadók sajátos gyakorlatainak segítségével az emberek közötti kommunikáció és a konfliktuskezelés lefolytatását. Az elôadásokon többek között megtárgyalták azt, amirôl a gyermekek mostanság oly sokat beszélnek (a vandalizmus, az atrocitások, a bûnbakkeresés, az erôszak és a békevágy). Elôadás tárgyát képezte még a kisiskolások konfliktusmegelôzô és -kezelô tréningje, a roma közösségek felé való nyitás mikéntje, különleges gyermekek különleges nézeteltérései és a konfliktusok mint energiaforrások.

A mûhelytevékenységek kisebb csoportokban zajlottak. Itt olyan kérdések tevôdtek fel, mint például hogyan kezelhetem mérgelôdéseimet, hogyan hatunk egymásra, a pszichodráma alkalmazása a konfliktusok megelôzésében, a kommunikáció labirintusa, haladás a békére nevelésben.

Hegyi Johanna pszichológus, a romániai ENCORE-szervezet elnöke kérdéseinkre válaszolva elmondta: "A konferencián többször is felmerült az a gondolat, hogy elôször önmagunkkal kell foglalkoznunk, hogy olyan viselkedési modelleket nyújtsunk azok felé, akikkel kapcsolatba kerülünk, hogy azok tanulhassanak tôlünk. Tulajdonképpen az az ember, aki tanít, az folyamatosan kell tanuljon, ezért ezeknek a konferenciáknak, nyári egyetemeknek, továbbképzôknek jól megalapozott létjogosultsága van. A tanulók és tanáraik közötti nézeteltérések általában abból születnek, hogy a különbségek elfogadása nehézséget jelent mindkét fél számára. A diákok közötti konfliktusok pedig etnikai, korbeli és elômeneteli okokban gyökereznek. Nem az a közvetlen célunk, hogy kiküszöböljük a konfliktusokat, hanem hogy fogékonyabbakká, figyelmesebbekké váljunk embertársaink és saját érzéseink iránt. És ez talán az elsô lépés, mert ha az én környezetemben valaki rosszul érzi magát, akkor én is beteg vagyok attól, és én is kell kezeljem magam azért, hogy ô ne érezze rosszul magát. Hogyha ezen a szinten kezdünk el gondolkodni a konfliktusokon, akkor már egy nagy lépést tettünk, mert nem a krízisállapotokban hagyjuk, hogy folytatódjanak a dolgok, hanem idôben keressük az egymáshoz való igazodást, hiszen olyan nagy szakadékok vannak közöttünk, hogy nekünk ezek áthidalásán kell dolgoznunk. Amihez rendkívül sok belsô munkára van szükségünk elsôsorban. Tulajdonképpen ez az egész konfliktuspedagógiai kérdéskör az érzelmi nevelés köré csoportosul, amivel általában nem foglalkoznak a pedagógiai szakkönyvek, ezek ugyanis különbözô nevelési feladatokat fogalmaznak meg anélkül, hogy külön kitérnének arra, hogy mit kezdjünk az érzelmekkel az osztályban, vagy akár egy munkaközösségben. A félreértések nagy része az ilyen átélésbeli különbségekbôl adódik, aminek az elsô áthidaló lépése az önbecsülés".

Kristály Lehel

Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöksége Sepsiszentgyörgyön ülésezett az elmúlt hónap derekán, és egy figyelemréméltó nyilatkozatot adott ki. Ebben leszögezik, hogy mostanában, a NATO-láz elmúltával újra általánossá vált a magyarellenes nyílt uszítás, a gyûlöletkeltés, az agresszív fellépés éppen a magyar nyelv ürügyén, minekutána a demokratizálódás szellemében a jelenlegi kormányzat hatályon kívül igyekszik helyezni korábban meghozott vagy még éppen érvényben lévô, az anyanyelvhasználatot korlátozó, az anyanyelven beszélô kisebbségieket hátrányosan megkülönböztetô törvényeket. Felemás helyzet, ami azt a gyanút táplálja, hogy "a pozitív fejleményeknek konjunkturális jellegük van, és hogy a demokratikus hatalomnak nincs sem kellô autoritása, sem kellô akarata a nacionalista indulatok megfékezésére".

A helységnevek többnyelvû feliratozásával szembeni ellenkezéssel, ironizáló értetlenkedéssel kapcsolatban az AESZ leszögezi: "Nincs semmi alapja annak, hogy bárki kétségbe vonja több évszázados magyar helységnevek érvényességét, még kevésbé annak, hogy hatalmi erôvel koholt új neveket kényszerítsen rá magyar közösségekre. A névformák megállapításában maguk a közösségek illetékesek, valamint a magyar nyelv- és névtudomány egyetemi és akadémiai szakemberei".

Az elnökség arra is felhívja a figyelmet közleményében, hogy az intézménynevek helyes és egységes magyar névformájának megállapítása ugyancsak kizárólag a magyar nyelvészek illetékességi körébe tartozik. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége felhívja az önkormányzatok és az RMDSZ illetékeseinek figyelmét arra, hogy egyaránt felelôsek azért, hogy Erdélyben mindenütt egységes legyen az intézmények elnevezése, és megfeleljen a szabatosság, az érthetôség, a helyes nyelvhasználat követelményeinek.

Az alábbi írás eredeti, német nyelvû változatát Oplatka András, a svájci Neue Züricher Zeitung címû napilap munkatársa tette közzé 1997. július 23-án lapjában, minekutána hazatért székelyföldi riportútjáról. Kívülállóként tárgyilagos helyszíni beszámolóval tudott szolgálni választott hazája adófizetô, adakozó, jótékonykodó polgárainak...

A Bázel Segít (Basel Hilft) egylet által az erdélyi Székelyudvarhely városban épített gyermekotthon országos méretû vita tárgyává fajult. A tulajdonkérdésen kívül etnikai konfliktus is körvonalazódni látszik. A város és a segélyakció között álló fronton erôpróba fenyeget, mely súlyos következményekkel járhat, és amelynek elkerülése Svájc érdekében is állna.

Semmilyen újságcikk nem lehet elegendô minden szálat felgöngyölíteni, még kevésbé azt tisztázni, miképp kuszálódnak össze egyetlen csomóban. Világosan csak azt a tárgyat lehet látni, amirôl szó van: egy épp csak felhúzott, nagy mérete ellenére elegánsnak tûnô épület 120x120 négyzetméter alapterülettel, amely valamivel Székelyudvarhely város felett található. Az építés gyakorlatilag befejezôdött, és csak a belsô berendezések egy része hiányzik. Azonban a munkálatok pillanatnyilag félbeszakadtak. Hogy miért és hogyan lehetett idejutni, arról egymásnak ellentmondó vélemények alakultak ki. Az egyik Cyrill Bürgel úrtól, a Bázel Segít vezetôjétôl és elnökétôl származik, a másik pedig a városi hatóságoktól. Az elsôt e sorok írója Bázelben, a másodikat Székelyudvarhelyen ismerhette meg.

A Bázel Segít humanitárius szervezet 1990-ben jött létre, és amint Bürgel úr állítja, eddig közel 18 millió franknyi támogatást nyújtott a romániai rászorultak számára. Az egylet az elejétôl kezdve olyan területen tevékenykedett, melyet magyar kisebbség lakott, a segély pedig Gyergyószentmiklós kisvárosra összpontosult, mely a Keleti-Kárpátok lábainál fekszik. Itt a Basel Hilft segítette a kórházakat, öregek otthonait és iskolákat, a kisvállalatokat és általában a szegényeket, továbbá támogatta a templomok renoválását (felekezettôl függetlenül), valamint több mint száz családot, akiknek a lakásvásárlást finanszírozta. Aki Gyergyószentmiklóson az ottlakókkal szóba áll, meggyôzôdhet róla, hogy a Bázel Segít és vezetôje a városka díszpolgára, a jótevôik közé számít.

E kép igencsak ellenkezôjére fordul Udvarhelyen, mely csak száz kilométerre délnyugatra fekszik az elôbbitôl. Itt eredetileg 1991-ben került szóba az otthon (kisegítô iskola) építése szellemi fogyatékos gyermekek számára, és az elsô szerzôdésekben e célt tartották szem elôtt. Késôbb azonban az árvaház gondolata lépett elôtérbe. Udvarhely 99 évre szóló bérlet keretében bocsátotta rendelkezésre az ingatlant. A bázeli egylet partnereként bevonták az Aris Industrie céget is, amelyben kisebbségi részvényes Aristide Roibu, Bürgel román üzlettársa. Az Aris fôvállalkozóként mûködött. Udvarhelyen most önkritikus szellemben állítják, hogy már a terület rendelkezésre bocsátása alkalmával törvénysértés történt, mivel az Aris nyereségorientált vállalat, és ezért nem vehette volna bérbe a területet ugyanolyan feltételekkel, mint egy jótékonysági szervezet. Érdekes módon arra is fény derült, hogy az építéssel megbízott cég folyó fizetéseit kezdetben az Aris Industrie egyenlítette ki, késôbb azonban egy Bukarest közeli székhelyû vállalat, melynek neve Omega Prodinvest. Ez utóbbiban többségi tulajdonnal rendelkezik a bázeli Weltinvest AG, mely igazgatótanácsának Bürgel tagja.

A bázeliek és Udvarhely városa között 1994-ben szakadt meg az egyetértés, mégpedig annál a kérdésnél, hogy az otthont valamikor ki fogja vezetni és kezelni. Bürgel kijelenti, hogy az akkori polgármester, Ferenczy Ferenc már korábban azt ajánlotta neki, hogy a létesítményt egyházi szervezetre kell bízni. Ferenczy ellenben azt hozza fel, hogy világosan hozzátette, miszerint az Udvarhelyen túlnyomó többségben lévô egyházakra, a katolikusra és reformátusra gondolt. Bürgel mindenesetre közbenjárt a bajor Ferenc-rendi apácáknál, akik nem sokkal azelôtt Udvarhelyen kolostort nyitottak. Ezek azonban annak idején képtelenek lettek volna a létrejövô gyermekotthont vezetni. Ma már - mondja vezetôjük - készek lennének az együttmûködésre, de csak olyan megoldás keretében, melyben a város a partnerek között található. Hozzáteszik, hogy nem lehet társadalmi létesítményt fenntartani annak a városnak akarata ellenére, amelyben azt mûködtetni kell.

Udvarhely városa azt veti szemére a Bázel Segít ügyvezetôjének, hogy ezen az úton kellene haladnia. Bürgel viszont azt állítja, véletlenül került kapcsolatba egy Bukarestben mûködô görög katolikus apácarenddel. Ennek nôvérei készséget mutattak a feladatok vállalására. Azonban Udvarhely negyvenezer lakosának 98 százaléka magyar, és itt makacs, a mai napig tartó szilárd ellenállásba ütközött az a terv, hogy román ajkú görög katolikus nôvéreket telepítsenek a városba.

Szász Jenô polgármester és elôdje, Ferenczy egyhangúan állítják, hogy a város soha nem járult volna hozzá a beruházáshoz, ha célként nevezték volna meg a görög katolikus apácák által vezetett árvaházat. A görög katolikus egyháznak Erdélyben egyértelmûen román etnikai jellege van: jelenleg Udvarhelyen csak 38 görög katolikus él. Ezt az egyházat a szocializmus idején törvényen kívül helyezték és üldözték. E tilalmak megszûnése után harcot folytat ingatlanai visszaszerzéséért, melyek az ortodox egyház tulajdonában vannak. Udvarhelyen pedig attól tartanak, hogy a görög katolikusok a rend központjává kívánják alakítani a gyermekotthont. Az aggodalom szüli a gondolatot, hogy az otthonban Románia minden területérôl helyet kapnának a gyermekek és fiatalok. A városi hatóságok arra figyelmeztetnek, jelenleg csak Hargita megyében, ahol Udvarhely is található, mintegy 550 fogyatékos gyermeket tartanak nyilván (az árvákat nem számítva). Tehát nem érthetô, hogy a mintegy kétszáz férôhelyes otthon miért nem maradhat regionális létesítmény, amint azt eredetileg tervezték.

A Bázel Segít vezetôje azonban arra hivatkozik, hogy a bukaresti rend a létesítményt azért veszi át, mivel nem adódott más elfogadható megoldás. Erre az a válasz született, hogy Udvarhely igenis elôterjesztett egy megfelelô ajánlatot. A létesítmény vezetésére alapítványt hoztak volna létre, melyben részt vettek volna a város, a helyi egyházak, a gyulafehérvári egyházmegye Caritas rendje, valamint maga a Bázel Segít. Bürgel felszólította a partnereket, hogy tegyenek le az asztalra egymillió dollárt az építkezés befejezése, valamint az elsô öt év üzemeltetési költségei céljára. Amennyiben ez nem történik meg, akkor csak a bukaresti renddel való együttmûködés lehetséges, egyébként is az egylet egyetlen intézmény kezében szeretné látni a létesítményt.

A Bázel Segít nem kért ugyanilyen pénzügyi garanciákat a görög katolikus rendtôl. Bürgel közölte - aki saját egylete nevében nyilvánvalóan messzemenôen és egymaga dönthet, eljárhat -, egy névtelen svájci támogató adná a hiányzó összeget, de csak azzal a feltétellel, hogy az épületet a bukaresti nôvérekre bízzák. Idôközben az történt, hogy a rend jogilag a létesítmény tulajdonosa lett, mégpedig egy 1996 júniusában létrejött ajándékozást követôen. Azonban formailag nem Bázel Segít volt az ajándékozó, hanem az Aris Industrie. Bürgel érvelése szerint a Bázel Segít soha nem lehetett volna a létesítmény tulajdonosa alapszabályából és a román törvényekbôl kifolyólag, így a birtoklás jogát átruházták a fôvállalkozóra, vagyis az Aris Industriera (fordító megjegyzése: ingatlan esetén csak tulajdonjogot lehetett volna ajándékozni, birtokjogot nem - hacsak nem haszonélvezetrôl van szó). Kívülállók nem tudhatják, hogy ez miképp történhetett, de az biztos, ez az ajándék nem semmiség. A létesítmény építési költségei az eredeti tervek szerint egymillió dollárt tesznek ki, az eddig megvalósított beruházás Bürgel eltérô adatai szerint 6,1 és 7,2 millió frank közé tehetôk.

Az egyáltalán nem egyszerû esetet tovább bonyolítja az, hogy a város szerint a föld, melyen az épület áll, az ô tulajdona, tehát minden ajándékozás törvénytelen. Az ingatlan ügye egymaga további vitás fejezetet képez. Miközben Bázel Segít vezetôje azon a nézeten van, hogy a telek állami tulajdon. Udvarhely polgármesteri hivatalában a látogatónak olyan tulajdonlapot mutatnak, amely a kérdéses parcellát a polgármester állítása szerint a város tulajdonaként tünteti fel.

A kívülrôl jövô jól teszi, ha a vita számtalan jogi oldalát a hazai bírói hatóságokra hagyja. Politikai véleményét viszont nem szabad visszatartania, mivel a tényállás nagy aggodalomra ad okot. A Bázel Segít és a város vezetôi közötti front teljesen megmerevedett, a felek a legnagyobb bizalmatlanságot mutatják egymás iránt. A bázeli egylet kitart amellett, hogy a görög katolikus nôvéreket Udvarhelyre hozza, a város pedig elhatározta, hogy ezt nem teszi lehetôvé. Ezzel kapcsolatban más erdélyi városok példája is ismert, ahol fôleg Ceausescu idején a különbözô iparok erôltetett létesítésével vagy kaszárnyák építésével az etnikai románság bevándorlását segítették elô, a magyarok pedig egyre inkább kisebbségbe szorultak. Attól lehet tartani, hogy a román nyelvû felekezet tevékenysége hasonló fejlemény kezdetét jelentheti. Az aggodalom túlzott lehet. Azonban az ilyen reakciókat épp Svájcban lehetne megérteni, ahol a területválság arra szolgál, hogy megakadályozza a nyelvi közösségek megbontását. Svájcban sem lenne nagyon okos Jura kantonban, Delsbergben gyermekotthont építeni, és azt Bern kanton valamely svájci német szervezetére bízni.

Azonban a legnagyobb, már most látható veszély a konfliktus lehetséges eszkalációja. Udvarhely magyar lakossága arról nevezetes, hogy rendkívül radikálisan képes védeni nemzetiségi mivoltát. Az erdélyi viszonyok ismerôi egyhangúlag vallják, hogy a városra semmit sem kényszeríthetnek rá akaratuk ellen. Május végén már történt egy kis botrány, amikor a felingerelt tömeg kiûzte az épületbôl a bukaresti felekezet két nôvérét. Ezeket ugyan nem bántalmazták, amint egyes bukaresti lapok állították, de mégis erôszakot alkalmaztak ellenük, amit utólag mindkét oldal elítélt. A megye és a kormány hivatalos vizsgálatai csak utójátékot képeztek.

Azonban a jelenlegi fejlemények továbbra is az erôpróba irányába hatnak. A Bázel Segít vezetôje kész tényként kezeli, hogy a létesítmény a görög katolikus rendet illeti meg, és Udvarhelyen elég forró fej található ahhoz, hogy megakadályozzák a bukaresti apácáknak az otthonba való behatolását. Ha itt zavarokra vagy épp a karhatalommal való összetûzésekre kerülne sor, akkor a következmények beláthatatlanok lehetnek. Akár a koalíciós kormány számára is hátrányt jelenthetnek, melyben a romániai magyarok politikai pártja is részt vesz. És mindenki károsulna: az egész ország, a város, a gyermekek, akik igénylik a segítséget, továbbá a bázeli egylet és Svájc, melynek neve a részvevôk számára összekapcsolódik az esettel.

(A. O., Neue Züricher Zeitung, 1997. július 23.)

A román-magyar alapszerzôdést közel egy éve Temesváron írta alá a két ország kormányfôje, Nicolae Vacaroiu és Horn Gyula. Azóta - fôként a romániai választások eredményébôl fakadóan - új hang honosult meg a két ország kapcsolatában. Az Erdélyi Naplónak e változásokról és a kirajzolódó kilátásokról Szent-Iványi István nyilatkozott, aki a Horn-kormány külügyi államtitkáraként, majd a magyar országgyûlés külügyi bizottságának elnökeként ez idôszakban a magyar külügyek egyik irányítója volt. Jelenleg Szent-Iványi István látja el a Szabad Demokraták Szövetsége parlamenti frakcióvezetését is.

- Közeledik a román-magyar alapszerzôdés aláírásának évfordulója. Hogyan értékeli immár egyéves távlatból, érdemes volt-e megkötni? A késôbbi változásokból mi tekinthetô az alapszerzôdés aláírása következményének?

- Az elmúlt év igazolta, hogy föltétlenül érdemes volt megkötni. A változások alapvetôen a romániai választások eredményébôl következtek, ezért nem mondanám, hogy mindent az alapszerzôdésnek köszönhetünk, ami utána történt román-magyar viszonylatban. Beindulásukhoz arra volt szükség, hogy olyan emberek kerüljenek Románia élére, akik másképp közelítik meg a kétoldalú kapcsolatokat és a kisebbségi kérdést, mint elôdeik. Azt gondolom azonban, hogy az ô választási eredményeikhez hozzájárult az alapszerzôdés által keltett bizalom. Az, hogy ôk hivatkozhattak Magyarország tiszta szándékaira. Az alapszerzôdés már ebben az elsô szakaszban is egy pozitív keretet adott. Rokonszenves egyébként, amit Adrian Severin külügyminiszter mondott, hogy most már nem is elsôsorban a megvalósításra, hanem az alkotó továbbfejlesztésre kell törekednünk. Igaz, hogy nem minden valósult még meg belôle. Én úgy gondolom - szöveg szerint ugyan nem volt benne -, az alapszerzôdés is szerepet játszott abban, hogy Kolozsváron megnyithattuk konzulátusunkat, biztató elôrelépéseket látok a tanügyi törvény, illetve a kisebbségi nyelvhasználat és a kétnyelvû helységnévtáblák tekintetében is. Az alapszerzôdés bizalomteremtô légkörével ahhoz is hozzájárult, hogy az RMDSZ részt vehet a kormányban. Jóllehet ez az RMDSZ legitim és szuverén döntése volt, ebben a magyar kormány nem befolyásolta. Nem véletlen, hogy rendkívül pozitívan nyilatkozott róla Clinton elnök is, aki úgy vélte, az alapszerzôdés aláírásának része volt Magyarország NATO-meghívásában.

- Nyolc hónap van még a magyarországi parlamenti választásokig, és több jele is megmutatkozott már annak, hogy a külpolitika is bekeveredik a választási kampányba. Miben látja ön a különbséget a mostani kormánypártok és a mostani ellenzék külpolitikájában?

- A legtöbb eltérést pontosan a szomszédos országokkal való kapcsolatok, illetve a határon túli magyarsággal való kapcsolattartás kérdéskörében látom. A mi kormányunk filozófiáját alapvetôen a kompromisszumkészség, a tárgyalásos megoldásra való törekvés határozta meg, és annak az ôszinte szándéka, hogy javuljanak a kapcsolatok valamennyi szomszéddal. Az ellenzék folyamatosan azt a fajta külpolitikát kéri számon, amelyet az MDF külpolitikája fejezett ki 1990-94 között. Ez a külpolitika azon az állásponton volt, hogy a meglévô problémák megoldásához jobb út vezet a kérdések kiélezésén keresztül, mintsem a kompromisszumokra való törekvésen keresztül. Folyamatosan részt vett a vitákban, de nem csillapítani igyekezett ezeket. Nem rossz szándékból, de sokszor maga is hozzájárult ezek folytatásához. Ez egyébként két filozófia. Van, aki azt hiszi, hogy az erôteljes, határozott és kemény fellépés a célravezetô. (Vannak olyan esetek, amelyekben valóban az is.) Mi úgy ítéltük meg, hogy a jelenlegi külpolitikai helyzetben, a jelenlegi konstellációban ez nem célravezetô, mert nem csak hogy nem javítja a kapcsolatokat, de Magyarország külsô megítélését is rontja. A világon ma azok az elvárások, hogy minden ország legyen képes józan kompromisszumokkal megoldani a vitás kérdéseket. Ha ez nem sikerül, azt vizsgálják, kinek a hibájából késik a megoldás. Ha a felelôsség nem állapítható meg egyértelmûen, mind a két felet elmarasztalják. Én úgy érzem, hogy 1990-94 között elsôsorban ez történt. 1994 után azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Magyarország nem tehetô felelôssé azokért a relációkért, ahol a javulás nem következett be. A másik különbség szintén megközelítésbeli. Mi kezdettôl fogva arra törekedtünk, hogy nagykorú, egyenrangú partnernek tekintsük a határon túli valamennyi legitim magyar szervezetet, nem kívántunk különbséget tenni ideológiai alapon. Nem kívántuk Budapestrôl meghatározni politikájukat, úgy éreztük, hogy azokban az ügyekben kell együttmûködnünk, amelyekben egyet tudunk érteni. Gyakorlatilag egyetlen ügyben tért el a magyar kormánynak a véleménye az RMDSZ véleményétôl az elmúlt három évben. Ez az alapszerzôdés akkori megítélése volt.

- A határon túli magyarság igencsak elvárja, hogy az anyaország támogassa célkitûzéseit. Hogyan ítéli meg, fel tudta-e a magyar kormány vállalni az elmúlt három évben az RMDSZ célkitûzéseinek támogatását?

- Válasszuk külön a dolgokat. Van az RMDSZ, mely a magyarság politikai képviselôje, és van az erdélyi magyarság, melynek számos kulturális intézménye van. Amikor Magyarország segíteni kívánja a határon túli magyarokat, akkor ezt a segítséget nem szûkítheti le csak a határon túli magyar szervezetek támogatására. Azt gondolom, hogy az anyagi támogatást elsôsorban azoknak a magánszemélyeknek vagy kultúrintézményeknek kell juttatni, akik az ott élô magyarok identitásának megôrzésén dolgoznak. Ez így is történt az elmúlt idôszakban. Ami a politikai támogatást illeti, az alapszerzôdés is tanúsítja, hogy az RMDSZ által meghatározott fontos követelések jelentôs része bekerült a szövegbe. Azok a részek, amelyeket a magyar kormány akkor elérhetônek és reálisnak ítélt meg, és amelyek a tárgyalások során elérhetônek bizonyultak. Egyébként mások az eszközei az RMDSZ-nek és a magyar kormánynak. Az RMDSZ a romániai politikai élet része, román állampolgárok pártja, tehát belpolitikai követeléseket is megfogalmazhat, míg a magyar kormány kétségkívül bizonyos határokon belül támogathatja ezeket. Alapvetôen abból indultunk ki, hogy a kisebbségi kérdés nem tekinthetô belpolitikának. Azokat a követeléseket, amelyek az európai normákkal összhangban voltak, és úgy éreztük, hogy kívülrôl is komoly támogatást érdemelnek, igyekeztünk az alapszerzôdésbe is belefoglalni. Mára azonban az RMDSZ nemcsak a román belpolitikának, hanem a román kormánynak is része, tehát az eszközei a követelések elérésére lényegesen erôsebbek a magyar kormány eszközeinél.

- Hogyan értékeli, nemzetközi szempontból szalonképesek-e, támogathatók-e az RMDSZ autonómiatörekvései?

- Egyértelmûen szalonképesek. Európában nincs egységes autonómiagyakorlat. Nagyon sokféle autonómia van nagyon sok országban, nagyon biztató formákban. Akár Dél-Tirolra gondolok, akár a finnországi svédek különleges helyzetére, akár a korzikai vagy a katalán autonómiára. Ezek közül egyáltalán nem lóg ki az RMDSZ követelése, és ha az megvalósulna, nagyon sok problémát megoldana. Azt azonban az RMDSZ vezetôinek kell megítélniük, hogy mi a közvetlen realitása az autonómia elérésének. Az a kérdés, hogy a romániai törékeny belsô helyzeten meg tudják-e választani a pillanatot, amikor ez megvalósítható. Személyes megítélésem szerint valószínû, hogy csak lépésrôl lépésre válik megvalósíthatóvá. A dél-tiroli autonómia 15 éves tárgyalási sorozat eredményeként jött létre, és drámai események elôzték meg, melyek során valóságos partizánháború zajlott.

- A dél-tiroli osztrákok mögött azonban ott volt Ausztria, mely önszántából védôhatalmi státust vállalt fölöttük. Hogy van az, hogy Ausztria számára semmi presztízsveszteséget nem eredményezett a határozott fellépés, Magyarország esetében pedig - amint ön is említette - rontaná az ország külföldi megítélését?

- Ausztriának most járt le az ENSZ által megszabott védhatalmi státusa. Eszerint Ausztria évtizedekig rendelkezett azzal a joggal, hogy akár az ENSZ elôtt is felvesse a dél-tiroli németek problémáit, és ez valóban semmilyen presztízsveszteséget nem jelentett számára, mint ahogy Magyarországnak sem jelentene... De a tangót ketten járják. Ahhoz az is kellett, hogy Olaszország meg akarja oldani a problémát, meg legyen a készség és a szándék a kérdések rendezésére. Én úgy érzékelem, hogy a mostani az elsô olyan román vezetés, amelyik ebben az irányban elmozdult, és a problémák akkor oldhatók meg, amikor a demokrácia meg tud szilárdulni, a gazdaság is konszolidálódik, és az ország az európai felzárkózás útjára lép. Az a fontos, hogy a megoldásra irányuló szándék töretlen legyen, minden év hozzon eredményeket, és mindig egy kicsit jobb legyen. A Ciorbea-kormány elsô éve ilyen szempontból pozitív. Ha ez az ütem tartható, el tud vezetni a megoldáshoz.

- Ha Magyarország és szomszédai nem egyszerre integrálódnak Európába, elképzelhetô, hogy egy idô után vasfüggöny fogja leválasztani Magyarországról a határon túli magyarságot. Vannak-e elképzelései a magyar külpolitikának erre az esetre?

- Én azt hiszem, hogy nem lesz Magyarországnak olyan vezetése, amely közömbösen tudná ezt a dolgot nézni, részben érzelmi, részben nyers gazdasági okok miatt sem. Egészen nyugodtak lehetnek a romániai magyarok, mert valamiféle megoldást akkor is fogunk találni, ha esetleg egy kicsit szigorodnak a belépés feltételei. A vasfüggöny lehullása azonban nem képzelhetô el. A schengeni konvenciónak vannak különmegállapodásai is. Norvégia sem tagja az Európai Uniónak, Izland sem, Svájc sem, mégis állampolgáraik különmegállapodások alapján élvezik ezeket a jogokat. Keressük azt a lehetôséget, amely a schengeni államok viszonylatában is normálissá teszi a határok átjárhatóságát. Magyarországnak érdeke, hogy határai átjárhatóak legyenek. Hozzá kell azonban azt is tenni, hogy Magyarország minimum öt, de inkább tíz év múlva tud csatlakozni ehhez a rendszerhez, és ez idô alatt Románia is eljuthat abba a fázisba, amelyben ma Magyarország van, hogy állampolgárai korlátozások nélkül utazhatnak Nyugat-Európa országaiba.

Gazda Arpád

Mindig is voltak és lesznek generációs problémák az emberek között. Mindenkinek a saját fiatalsága a legszebb. Megélni jelent, megálmodni jövôt - és valóra is váltani azt - csodálatos dolog. A fiataloknak mindig volt és lesz is jövôje, amit éppúgy, mint a múltat, soha nem szabad megtagadni. Az élet él és élni akar - bármi áron is! Igy szép és kerek a világ... Milyen volt az ön fiatalsága, és milyennek látja a mostani fiatalok életét, jövôét? - kérdeztük alkalmi interjúalanyainktól.

A.L., 41 éves újságárus: - Sokat jártunk szórakozni, kirándulni, táncolni. Télen farsangi bulikat rendeztünk. Moziba, strandra mentünk. Mi, barátok összetartottunk. Annak idején az idôsek is eljártak velünk szórakozni. Akkor még volt jövôjük a fiataloknak. Biztos munkahelyük volt, nem fenyegette ôket a munkanélküliség réme mint manapság. A kollégákkal is jó viszonyban voltunk. A mai fiatalok nem tartanak össze. Nehezen barátkoznak. Nem szórakozhatnak úgy, mint mi, mert nincs rá pénzük, és nincs is nagyon hová menjenek.

P.O., 55 éves vállalkozó: - Ugyanazok voltak a gondjaink, mint a mostani fiataloknak, és ugyanolyan szépnek láttuk az életet, mint ôk, mert mi is fiatalok voltunk. A generációs problémák nem változnak, csak a divat. A fiataloknak ugyanolyan problémákkal kellett szembenézniük ezer évvel ezelôtt, mint most, csak az akkori normák és divat szerint. Akiknek céljaik vannak, és van jövôképük, azok sikeresek lesznek. Merni kell vállalni az álmokat, és akkor nem lesz nehéz azokat valóra is váltani.

H.I., 20 éves gépkocsivezetô: - A szüleinknek könnyebb életük volt. A forradalom elôtt könnyebb volt lakáshoz jutni, mint manapság. Olcsóbb és jobb szórakozási lehetôségek voltak. A családalapítás és -eltartás nem jelentett akkora gondot, mint ma. A munkalehetôség is jobb volt, és a fizetésük is megfelelô. Most minden fiatalt bôrén éget a lakásprobléma. Nincs mire megalapozni egy családot. Nehezebb eltartani is. Régen volt pénz, de nem lehetett semmihez hozzájutni, most meg minden van, csak éppen pénz nincs.

SZ.R., 54 éves nyugdíjas: - Annak idején többet foglalkoztak a fiatalsággal. Bálokat, teadélutánokat szerveztek. Jobban összefogták az ifjúságot, mint most. Az utcák tisztán tartására is befogtak bennünket, elvittek gyárlátogatásokra, sokat kirándultunk. Még akkor volt jövôje az ifjúságnak. Most mindenki a létfenntartásért küzd. Kilátástalan a mai fiatalok helyzete. Nem tudnak boldogulni, önálló életet kezdeni szülôi segítség nélkül. Summa summarum, nekik most nehezebb az életük, képtelenek önmagukat eltartani.

P.É., 25 éves fôiskolai hallgató: - Az idôsebb generációnak sokkal könnyebb helyzete volt. Az elhelyezkedés terén is több lehetôsége volt, nagyobb esélyük volt a megfelelô mukahely kiválasztására. A szórakozóhelyek is civilizáltabbak voltak. Ma több veszélyt rejtenek, mint felüdülést, kikapcsolódást. A nagyobbik gond - ami a fiatalokat foglalkoztatja - a pályaválasztás és a munkahelykeresés, igaz, ez az idôsebbeket is érinti.

L.E., 36 éves üzletasszony: - A lehetôségek korlátozottak voltak: vagy dolgozott egy fiatal, vagy pedig továbbtanult. Manapság - ha tehetséges vagy és igazán akarod - elôtted az ÉLET! Anyagi szempontból nagyobb nehézségeik vannak, mint nekünk voltak, viszont hozzánk képest szexuálisan felvilágosultabbak, ami elônyükre szolgál.

Szabó Csilla