Roth Endre

A nyelv, amely elválaszt és összeköt

     Az alapgondolat, amelyből kiindulok, roppant egyszerű: a nyelv az emberek közötti kommunikáció legfőbb eszköze, rendeltetése az, hogy összekössön, hogy az információcserét és a közös cselekvést lehetővé tegye. Am az egymás nyelvét nem értő embereket éppen a nyelv választja el: ha nem értik egymás beszédét, nem tudnak eszmét, információt cserélni, nem juthatnak közös nevezőre, nem cselekedhetnek összehangoltan.

          A közös nyelv, mint az egymást-megértés feltétele, ugyanakkor a csoportképződés, a csoportalkotás (egyik) alapismérve, közvetlen és átvitt értelemben is: csak az tartózhatik a mi csoportunkhoz (törzsünkhöz, népünkhöz, nemzetünkhöz, de akár baráti, szakmai, politikai csoportunkhoz, szövetségünkhöz stb.), akivel “egy nyelvet beszélünk”, akivel “természetesen” megértethetjük magunkat és akit mi szintén megeröltetés nélkül megértünk. Atvitt értelemben “egy nyelvet beszélünk” azzal, akivel együtt érzünk, egyformán gondolkodunk, aki ugyanolyan értelmet tulajdonít bizonyos kulcs-szavaknak, mint mi magunk. Ismét közvetlen értelemben: az anyanyelv közösségének tudata a nemzettudat legelső ismérve, az anyanyelv ápolása, művelése a nemzeti önfenntartás első követelménye. A közös nyelv tehát a mi-tudat, a (kis-, nagy-, bármilyen csoport-öntudat) elengedhetetlen, döntő tartozéka.

     A másnyelvűség a másság, a másság pedig az idegenség olykor gyanút keltő, máskor lenézést, megvetést kiváltó, nem ritkán félelmetes, gyakran gyűlöletes jele. Az idegen karikaturális (parodisztikus) ábrázolásának egyik legismertebb módja a hibás szóhasználat, rossz mondatszerkezet, helytelen hangsúlyozás utánzása; az ilyen ábrázolás tévedhetetlenül kiváltja az olykor elnéző, máskor lenéző mosolyt, mindenkor a mi-csoport felsőbbrendűségét emeli ki: lám, az idegen képtelen a mi nyelvünket helyesen használni, képtelen megtanulni azt, amit nálunk minden gyermek tud. Ugyanakkor: a mások nyelvének szándékos, vagy tudatlanságból fakadó torzítását, hibás használatát, nevek rossz átírását vagy kiejtését azok egykönnyen a sértő szándék jeleként fogják fel (gyakran nem is oktalanul). Ezen kívűl nem kevés – egyébként elkerülhető – feszültség keletkezik rossz, a közlés eredeti értelmét torzító fordításokból.

     Nyílvánvaló tehát: a nyelv összeköti az egymást megértőket, de el is választja az egymás szavát nem értőket.

      

Három lehetőség

     Mi történhet mármost, ha egy adott területen (településen, munkahelyen, intézményben, országrészben, országban) egymástól különböző nyelveket beszélő emberek (csoportok, etnikumok) élnek? Az együttélés, együttlakás, együtt-dolgozás magától értetődő előfeltétele, hogy valamely nyelven mindannyian megértsék egymást. A nyelvi közös nevező kialakítására, elvben, három lehetőség nyílik: a. az egyik – csak az egyik – csoport (etnikum) megtanulja a másik nyelvét és használja is azt a másik csoporttal való érintkezésben (az egyoldalúságon alapuló megoldás); b. mindkét csoport megtanulja és használja a másikét is (kölcsönösségen alapuló megoldás); c. a két csoport egy harmadik nyelven érintkezik egymással (semleges megoldás). Ez a harmadik lehetőség a világ több részén sokáig működött és működik ma is, például Indiában a különböző régiók soknyelvű lakosai angolul, Fekete-Afrika volt francia és belga gyarmatain a néger törzsek franciául értették és értik meg egymást. Esetünkben, a Kárpát-medence s közelebbről Románia területén ez tisztán elméleti lehetőség, ezért a továbbiakban nem is foglalkozom vele. Itt az első kettő a két alap-lehetőség. Ha ezek közül egyik sem érvényesül, akkor a nyelv menthetetlenül elválasztja az együttélés révén valamiképpen mindig egymásrautalt embereket, csoportokat, feszültségekkel terhes, konfliktus-gerjesztő helyzetet teremtve. Am ha csupán az a. változat érvényesül, ha a kölcsönösség nem jön létre, ha csak az egyik fél érti a másik nyelvét, míg a másik fél számára az egyik csoport nyelve érthetetlen és idegen marad, nos – a nyelv akkor is elválaszt, a megértés felemás marad, az együttműködés nem lehet teljes és zavartalan.

      

     Ha a kérdést két (vagy több), adott területen együttélő etnikum viszonyrendszerében tárgyaljuk, amelyek mint többség és kisebbség(ek) egyenlőtlen erőviszonyban állnak, magától értetődik, hogy a nyelv elválasztó/összekötő szerepe az interetnikai kapcsolatok milyenségének függvényében alakul. E kérdés érdemi tárgyalása feltétlenül megköveteli, hogy az asszimilációról illetve az identitás megőrzéséről, a viszonyok demokratikus vagy etnokratikus rendszeréről is szó essék.

      

Nem-bevándorolt kisebbségek

     Egy előzetes megjegyzés okvetlenül ide kívánkozik: a romániai (erdélyi) interetnikai-nyelvi viszonyok – valamint a Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa sok más régiójának ilyen viszonyai – egy lényeges pontban különböznek a mai nyugat-európai helyzettől. Nyugat-Európában manapság a kisebbségi kérdés főleg a bevándorlók vonatkozásában merül fel: sok török, kurd, szerb, horvát meg mindenféle egyéb “Gastarbeiter”, vendégmunkás él Németországban, sok maghrebi arab meg portugál és más Franciaországban, számos, a volt gyarmatbirodalomból származó színesbőrű ember Angliában meg Hollandiában. Nem kevesen élnek és dolgoznak ma ezekben az országokban az Európa keleti feléről származottak is. Am ezek mind (családjukkal vagy anélkül) önként vándoroltak be, erre senki sem kötelezte őket (hogy miért tették, az itt most lényegtelen). Annyi fontos, hogy e lépésükkel önként választották a kisebbségi létet, annak minden, előnyös és hátrányos következményével együtt. Olykor több-kevesebb nemzettársuk társaságában, de mindenképpen szórványban élnek, egyetlen településen sem alkotnak többséget. Magától értetődik, hogy aki jövevényként Németországban kíván élni és dolgozni, pláne véglegesen letelepedni, annak el kell sajátítania a német nyelvet. Ha csupán alacsony szinten sikerül ez neki, beilleszkedése felületi marad s ő megreked a maga-választotta társadalom peremén. Semmiképpen sem várhatja el, hogy a többség tanulja meg az ő nyelvét, már csak azért sem, mert hiszen akkor a többségnek egyszerre több idegen nyelvet kellene megtanulnia. A nyugati demokrácia nem akadályozza ugyanakkor, hogy a bevándorló megőrizze saját nyelvét, családja, barátai, nemzettársai körében azt használja. Sőt: a multikulturalizmus demokratikus elve nevében intézményesen elő is segíti a bevándorlók nyelvi (és egyben nemzeti) identitásának ápolását, megőrzését: anyanyelvi iskolákat, más művelődési intézményeket részesít költségvetési támogatásban. De a bevándorló kisebbséginek valamilyen fokon asszimilálódnia kell – nem hatóságilag kötelezően, hanem a társadalmi rendszer spontán kényszeritő ereje miatt – ha maradni akar. Az asszimiláció, ha lassan is, a nemzedékek egymást-követésében óhatatlanul végbemegy.

     A mai erdélyi – és más keleteurópai – kisebbségek viszont nem egyéni és önkéntes bevándorlók életterükön. Maguk is, szüleik is, őseik is itt születtek. Nem ők vándoroltak, az államhatárok mozogtak a fejük felett. Kisebb-nagyobb tömbökben éltek és élnek, szerves közösségekben, meghatározott régiókban többséget alkotnak. Mi több: az ittlakó etnikumok többségi-kisebbségi státus tekintetében többször is helyet cseréltek, nem csak a távoli múltban, hanem a közelmúlt viszontagságai során is. Ez pedig mindannyiszor kihatással volt a nyelvi kapcsolatokra is.

      

A nyelvhasználat, mint hatalmi kérdés

     E kihatás jellege csak úgy érthető, ha tekintetbe vesszük: nem egyszerüen két (vagy több) etnikum népességének számarányáról van szó, hanem mindig arról, hogy a többség birtokolja – pontosabban, hogy a többség nevében gyakorolják – az államhatalmat. A hatalom s nem egyszerűen a számbeli fölény az, amely a nyelvi kapcsolatot, a nyelv elválasztó/összekötő szerepét döntően befolyásolja. S esetünkben nem akármilyen hatalomról, hanem az etnokratikus mentalitásra és ideológiára épülő, nemzetállami hatalmi képzödményről van szó, amely az államnemzet uralmát hirdeti és testesíti meg. Mint azt a tárgyra vonatkozó könyvemben (Roth: 2000) részletesen kifejtettem, az etnokratikus nemzetállam ideológiájának van egy totalitarista, nyíltan antidemokratikus változata, ez a kisebbségek irányában kirekesztő politikát folytat, ennek végletes formája a kiüldözés vagy fizikai megsemmisítés. De van egy látszólag demokratikus, befogadó változata is, amely a politikai nemzet – ez a nemzetállam összes állampolgárát, etnikai származásukra és hovatartozásukra való tekintet nélkül, magában foglalja – egységére való hivatkozással elfogadja, de ugyanakkor meg is követeli az asszimilációt, a kisebbségieknek a többséghez való, minél gyorsabb, minél teljesebb hasonulását. Ez a változat a demokrácia fő játékszabályára, a többségi akarat elsődlegességére hivatkozik: mi vagyunk többen, tehát nektek kell hozzánk alkalmazkodnotok; az állam a miénk, a mi nyelvünk az állam nyelve, nektek – már a saját érdeketekben is – el kell azt sajátítanotok ahhoz, hogy teljes jogú állampolgárokká váljatok, mivel ez a közéletiség egyetlen legitim kommunikációs eszköze. A demokratizmusnak álcázott etnokratizmus nemzeti uralmat hirdet (“miénk az ország”), a nemzetállamot a többségi etnikum tulajdonának, birtokának, nem az összes állampolgár képviselőjének tekinti. Es következetesen eltekint attól, hogy a valóban demokratikus játékszabályok nem engedélyezik semmilyen (politikai, etnikai, vallási, nemi stb.) kisebbség elnyomására, megszüntetésére való törekvést. Nincs demokrácia (sokféle szempontú) pluralizmus nélkül. A nyelvi pluralizmus megtűrése, sőt támogatása nélkül sincs.

     Aki megélte, emlékezhetik: a nemzeti-kommunista rendszer erőteljesen szorgalmazta az etnokratikus irányvonal érvényesítését. Ceauşescu maga előszeretettel szólt különbözőképpen a többséghez és a kisebbségekhez. A kisebbségekhez fordulva sokszor elmondta: mindegy, ki milyen nyelven beszél, fontos hogy a “munka nyelvén” beszéljen. Gyakran ismételte: a “szocializmushoz” fűződő közös érdekek “nyelvén” valamennyi dolgozó megérti egymást. Ez nála a demokráciára, egyenlőségre hivatkozó manipuláció kifejezése volt. Mert ugyanakkor a többség felé a nemzeti egyeduralom “nyelvét” használta, a többségi nyelv egyedüli legitimitását hangsúlyozta. A kisebbségiektől a szocializmus érdekében az asszimiláció elfogadását követelte, a többség felé pedig a nagy-nemzeti kiteljesedést hirdette.

     Az etnokratikus uralom elvét azonban, a nyelvi kizárólagossággal egyetemben, nem Ceauşescu és általában nem a totalitarista ideológia és rendszer találta ki, csupán extrém formában alkalmazta. A kijelentés teljes súlyának tudatában ki kell itt mondani: Erdély egész története során a mindenkori uralkodó többség sohasem volt hajlandó a kisebbségek nyelvét a kölcsönösség szellemében elsajátítani, az interetnikus kommunikáció egyetlen lehetőségeként viszont elvárta, hogy a kisebbségiek megtanulják és használják a hatalom nyelvét. Es a mindenkori kisebbségiek egy része – kénytelen, kelletlen – ezt meg is tette. Mindig volt két- illetve többnyelvűség Erdélyben, de sohasem kölcsönösségi, egyenlőségi, demokratikus alapon. A történelmi magyar Erdélyben a románok, szászok, svábok stb. egy része megtanult magyarul, a magyarok – ritka kivételtől eltekintve – románul, németül nem. Előbbiek rá voltak utalva a többnyelvüségre, utóbbiak nem. Hadd idézzem itt Bartók Béla 1914-es keltezésű elítélő megnyilatkozását arról a magyar “úriemberről”, aki jegyzői minőségében csak magyarul volt hajlandó értekezni a magyarul nem tudó, színromán közösségekben élő libáni és hodáki parasztokkal (Bartók: 227). A huszadik századi román Erdélyre ugyanez áll –fordítva. Mindkét esetben az “egységes politikai nemzet” ideológiája érvényesült, amely szerint a nemzeti hovatartozás az állampolgári hovatartozással lenne egyenlő, tehát “román ajkú magyarokról”, illetve szimmetrikusan: “magyar ajkú románokról” lett volna, lenne szó: a hatalom és a hivatal nyelve mindkét esetben egységes és egyetlen, csakis az

     államhatalmat birtokló többség nyelve lehet, a kisebbség anyanyelvének használati joga pedig a magánélet területére korlátozódik (Tóth Sándor,.1993, 106. old.).

     A nacionalista mentalitásnak és ideológiának van egy sajátos, nyelvi komponense is: ez a saját nemzeti nyelv felsőbbrendűségét (régiségét, kultúrfölényét) hirdeti más nyelvekkel szemben, így igyekezvén a nyelvi uralmat igazolni. Hogy mindenkinek a maga nyelve a legszebb, leghajlékonyabb, legkifejezőbb, legárnyaltabb stb. – természetes. Az nem természetes, ha elfeledjük: a másik számára az ő nyelve a legszebb. Egy jeles kortárs román történész, Sorin Antohi németnyelvű, Sprachnationalismus in Rumänien (1998) c. tanulmányát említem itt: a román nacionalizmus paradigmájához mindig is hozzátartozott ez a törekvés, amely rendszerint a román nyelv latinitásával, a római kultúrkörhöz való tartozásával érvelt; mostanság viszont karrikaturális változatokat termelt ki, amelyek szerint az ősromán nyelv, a dák, vagy dákó-trák nyelv lett volna, hajdanában, az általános indoeurópai nyelv, amelyből maga a latin is, valamit a többi mai, latin eredetű nyelv leszármazott!

      

Hogy is állunk a nyelvtudással?

     A köznapi együttélés, főként a szomszédsági kapcsolatokban, mégis produkált helyenként bizonyos, kölcsönösségi alapon való nyelvtanulási, nyelvhasználati készséget. Nosztalgikusan szokták emlegetni, hogy vegyeslakosságú falvakon, kisvárosokban, esetleg nagyobb városok peremén az egymás szomszédságában élő egyszerű emberek beszélték, vagy legalább is megértették egymás nyelvét; az egymással játszó, különbözö anyanyelvű gyermekek el-eltanultak egymástól szavakat, kifejezéseket, nem restellték pajtásaik nyelvét is használni. Magam is tudom tapasztalatból, hogy volt ilyen, főleg a Bánságban, de alkalmasint egyebütt is. De ennek a spontán nyelvi egymáshoz-közeledésnek sosem volt és ma sincs közéleti folyománya és semmit sem lazít a magaskultúrák közötti nyelvi határokon. A mai erdélyi városok többségében, azok megváltozott etnikai összetétele folyományaként, ez a spontán, kölcsönös nyelvi egymáshoz közeledés már nem, vagy alig működik. Nem csupán a hatalom képviselői, a többségi értelmiség színe-java, hanem a szinte teljes többség megkívánja és természetesnek veszi hogy a kisebbségiek megtanulják a többségi, uralkodó nyelvet, de semmilyen hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy ők maguk legalább alapszinten megértsék a kisebbségiekét.

     Erre vonatkozóan ma már adatszerű, felméréseken alapuló ismeretekkel rendelkezünk. Egy 2000 május – júniusában készült vizsgálat kimutatta, a romániai magyar lakosság túlnyomó része véli és állítja magáról, hogy birtokolja a román nyelvet. Ime a táblázat (százalékok; a különbséget 100 százalékig a nem válaszolók aránya adja):

 

Tud ön románul?

 

 
 Magyarok
Székelyföldi magyarok
Anyanyelvem
2,8
-
Tökéletesen 
22,8
9,8
Jól, bár akcentussal
29,1
12.0
Meg tudom értetni magam
23,4 
29,4
Nehezem tudom megértetni magam
17,0
29,4
Csupán néhány szót tudok
4,4
7,2
Egy szót sem tudok
0,5
 1,3

     (apud: Ethnnobarometer…, 2000: 25)

      

     Ha összeadjuk a saját bevallásuk szerint a román nyelvet tökéletesen, jól és kielégítően beszélők arányszámát, 75,3 százalékot kapunk. Az is látható a táblázatból, hogy a székelyföldi tömbmagyarság esetében mindegyik érték gyengébb, kevesebben tudnak jól románul, többen egyáltalán nem, mint az országos átlag.

     Lássuk most az érem másik oldalát. (Százalékok; a különbséget száz százalékig a nem válaszolók aránya adja.)

 

Tud ön magyarul?

 

 
Románok
Erdélyi románok
Anyanyelvem
1,1
2,6
Tökéletesen 
3,8
3,1
Jól, bár akcentussal
2,4
2,3
Meg tudom értetni magam
2,5
7,1
Nehezem tudom megértetni magam
3,9
9,6
Csupán néhány szót tudok
14,9
23,8
Egy szót sem tudok
70,8
51,6

 

     (Apud: Ethnobarometer…, 2000: 26)

      

     Egykönnyen kiolvasható: a román lakosság összesen 85,7 százaléka csupán néhány szót, illetve egy szót sem tud magyarul; az erdélyi románok összesen 75.4 százalékánál ugyanez a helyzet. Szimetrikusan fordított az arány, mint a romániai magyarok esetében. Erdekes módon az erdélyi románok közül kevesebben vallják, hogy tökéletesen, vagy jól tudnak magyarul, mint az országos átlag (5,4 a 6,2%-al szemben), mégis többen, hogy meg tudják értetni magukat (16,7 a 6,4 százalékkal szemben). Külön táblázatok mutatják be, milyen élethelyzetekben használják gyakrabban románok és magyarok a másik nyelvet, ezekre – bár nem érdektelenek – itt nem térek ki.

     Megemlítem viszont, egy másik közvéleménykutatás nyomán, hogy a megkérdezett román nemzetiségűek 35 százaléka, az erdélyi románok 30 százaléka válaszolta, hogy zavarja ha magyar beszédet hall maga körül; a románok 69, az erdélyi románok 74 százaléka, hogy udvariatlanságnak tartja, ha magyarok egymás között romámok jelenlétében magyarul beszélnek; a románok 67 százaléka, az erdélyi románok szintén 67 százaléka véli, hogy sok magyar nem hajlandó románul beszélni, bár ismeri a nyelvet; a románok 40, az erdélyi románok csupán 37 százaléka tartaná helyesnek, ha azok a románok, akik magyar többségű területeken élnek, megtanulnának magyarul; végül a románok 61, az erdélyi románok 65 százaléka helyesli, hogy egyes románok megtanultak magyarul, hogy magyar ismerőseikkel megértethessék magukat (Barometrul relaţiilor interetnice, 2001: 17). Úgy látszik ezekből az adatokból, hogy a többség részéről elég jelentős a fenntartás a kisebbségiek nyelvhasználatával szemben, bár bizonyos kérdésekben – a legutóbbi adat erre utal – a toleranciára való hajlamosság is megnyílvánul.

      

Kétnyelvűség régen és ma

     Miért csak a mindenkori kisebbségiek egy része tanulta meg, a múltban, a többség nyelvét? Mert a premodern életformában, a többé-kevésbé zárt, helyi, főleg falusi, etnikailag homogén közösségekben élő emberek számára a saját anyanyelv teljesen kielégítette a kommunikációs szükségleteket. A hatóságokkal való – nem mindennapi – érintkezésben egy, az államnyelvet ismerő, közvetitő személy szolgálatait lehetett igénybe venni. Aki képezni kívánta magát vagy gyermekét, főleg magasabb fokon, aki foglalkozása révén, vagy társadalmi felemelkedésre, esetleg állami szolgálatban befutható karrierre való törekvése során kilépett eredeti, hagyományos, zárt közösségéből, annak óhatatlanul alá kellett vetnie magát a kétnyelvűség követelményeinek.

     A modern életformában a helyzet lényegesen megváltozott. A kis, etnikailag homogén, nyelvileg egységes helyi közösségek elkerülhetetlenül fellazulnak. A modernitással együttjáró, egyre fokozódó területi és szakmai-társadalmi mobilitás nem csak az értelmiségiek, közéleti szerepet vállalók számára teszi mindennapi szükségletté a többségi, államnyelv ismeretét, hanem mindenki számára. A mobilitásról, szakmai előmenetelről, anyagi gyarapodásról, szellemi fejlődésről való lemondás, a letűnőben lévő premodern életformához való ragaszkodás anakronisztikus és önérdekellenes. A kisebbségi, aki nem akarja a többség nyelvét megtanulni és a többséggel való érintkezésben használni, nem öntudatos ellenálló, hanem olyan játékos, aki öngólt lő.

     A kisebbségi tehát rákényszerül a kétnyelvűségre. A bilingvizmus pedig magában hordozza az asszimiláció lehetőségét is: ha mi megtanuljuk és használjuk a mások nyelvét, de ők a miénket nem, akkor mi teszünk egy nagy, egyoldalú lépést feléjük. Fennáll annak a veszélye, hogy saját nyelvhasználatunkban egyre nagyobb teret nyer az eltanult másik nyelv, hogy annak szavait, kifejezéseit, fordulatait, szerkezeteit átvesszük, átvisszük saját anyanyelvünkbe, önkénytelenül rontva azt. Nem vagyok nyelvész, nem bocsájtkozom e kérdéskör részletes elemzésébe. Csupán annyit kívánok leszögezni: két lehetőséget látok az asszimilációs veszély elkerülésére, az egyik magunkon (magukon a kisebbségeken), a másik másokon (a többségen) múlik.

     Az első lehetőség az anyanyelv tudatos művelése a bilingvizmus körülményei között. A tanulatlan ember, ha új nyelvet kényszerül elsajátítani, könnyen a saját anyanyelve kárára gyakorolja azt. Minél műveltebb az emberfő, annál kevésbé van ennek a veszélynek kitéve. Nemrég olvastam egy dolgozatot, amelyben kolozsvári magyar középiskolások rengeteg hibával terhelt nyelvhasználatáról volt szó: sok magyartalan kifejezés, rossz mondatszerkezet, képtelen kép. A szerző mindezt teljes egészében a kényszerű kétnyelvűség számlájára írja, pedig egyáltalán nem bizonyított, hogy ez így lenne. Gyenge tanuló mindenütt van, azok között is, akik nem kisebbségi helyetben élnek. Allítom, hogy a kolozsvári román iskolákban nem kisebb azoknak a tanulóknak az arányszáma, akik saját (többségi) nyelvüket beszélik-írják hibásan, gyenge iskolai képzettségük okán. Aki anyanyelve irodalmi változatát jól elsajátította, aki nem csak a TV-ből szerez ismereteket, hanem rendszeresen olvas, képezi-műveli magát, azt az idegen nyelv még oly alapos ismerete, gyakori használata sem távolítja el saját nyelvétől. Sőt jobban megtanulja becsülni, értékelni azt. Röviden említek egy, a modern szociolingvisztikában használatos megkülönböztetést, amely szerint a kétnyelvűségnek két változata van: egy szubsztraktív jellegű, amelyben az egyik nyelv használata kiszorítja a másikat és egy additív, amelynek esetében a második nyelv elsajátítása nem szorítja ki az elsőt, sőt pozitiv hatással van az egyén látókörére.

     (Zárójelben jegyzem meg itt: egy szélsőséges nacionalizmusáról híres román honatya nyelvtörvény-tervezetet nyújtott be a parlamentben, amely úgy kívánja a román nyelvet az “idegen befolyásoktól” védeni, hogy nyílvános helyeken elhangzott, vagy írott szövegben elkövetett “nyelvi vétségért” büntetést – pénzbírságot – helyez kilátásba. Csakhogy akkor nagyon sok született románt is naponta kellene bírsággal sújtani, közöttük jónéhány képviselőt, szenátort is, akik ugyancsak siralmasan beszélik anyanyelvüket a nagy nyílvánosság előtt, nem mintha nem volnának eléggé “hazafias” lelkületüek, hanem mert műveletlenek. Egyébként: civilizált országban a rossz tanuló gyenge érdemjegyet kap, szükség esetén pótvizsgára, ismétlésre utasítják, de büntetőjogi felelősségre vonni – abszurdum.)

     Ideje tudomásul vennünk: a mai világ, az európai integráció és a globalizáció korának művelődési eszménye, egyenesen követelménye nem is a két, hanem a többnyelvűség. A számítógépek, az internet világnyelve az angol, aki azt nem tanulja meg, elzárja magát a gazdasági, szellemi fejlődés fő vonalától. Aki több nyelvet ismer, könnyebben tanul meg újabbat, újabbakat, anélkül hogy a magáéból jottányit is feladna. Az egynyelvűség ideje lejárt.

     (Ismét zárójelben, minden szükséges fenntartás mellett említem: német tudósok kutatásáról olvastam nemrég rövid hírlapi tudósítást, eszerint a két, vagy több nyelvet beszélő emberek agyának olyan zónái is működnek, amelyek az egynyelvű egyedek esetében inaktívak maradnak, ezért előbbiek intellektuális teljesítménye jobb.)

      

Nyelvi pluralizmus, közéleti demokratizmus

     A másik említett lehetőség, amit szintén nem szabad figyelmen kívül hagyni, a közélet következetes(ebb) demokratizálásával kapcsolatos: a többség és a kisebbség(ek) nyelve egyenrangúságának állami elismerésén múlik. Ha ott, ahol a kisebbség többségben él, szabadon használhatja a helyi hatóságokkal való érintkezésben a saját nyelvét, ha másutt is, jelentős számbeli jelenléte esetén a maga nyelvén is intézheti hivatalos ügyeit úgy, hogy a “hivatal” köteles legyen a kisebbségi nyelvet ismerő személyeket is foglalkoztatni, ha a kisebbségi művelődést minden szinten a kisebbségek lélekszámával egyenes arányban részesítik állami támogatásban, ha a többség már nem kíván a maga nyelvének egyeduralkodó szerepet biztosítani – nos, csak akkor kezdhet a nyelv kétoldalú összekötő szerepet betölteni.

     Erdekes, hogy éppen e tekintetben nyílvánul meg a legnagyobb ellenállás nem csupán a hatalom, hanem a többségi közvélemény részéről is. Egy másik közvéleménykutatás adatai szerint, a román többség 77,2 százaléka hajlandó elfogadni, hogy a kisebbségieknek saját templomaik legyenek, azokban saját nyelvükön végezzék szertartásaikat; 64,3 százalékának nincs kifogása a kisebbségi nyelvű sajtó ellen sem, viszont 80-84 százaléka visszautasítja a kisebbségiek anyanyelvének használatát az állami intézményekkel való érintkezésben és hasonló százalékban ellenzi az elkülönült kisebbségi iskolákat (Horváth István / Lazăr, Marius, 2001, 1134 – 135 old.).

     A nyelvi pluralizmus elfogadása persze nem jelenti azt, hogy az országos többség minden egyedének egy vagy pláne több kisebbség nyelvét kötelezően meg kellene megtanulnia. De azt igen, hogy a többség azon képviselői, akik hivatásuknál fogva a kisebbségiekkel mindennapi kapcsolatba kerülnek, ne zárkózzanak el azok nyelvének kommunikációs eszközként való elfogadásától, illetve azt, hogy a kisebbségiekkel kapcsolatba kerülő állami hivatalokban a kisebbségiek nyelvét értő hivatalnokok is dolgozzanak. Es azt is, hogy egy elvben multikultúrális intézményben, mint amilyen, például, a kolozsvári Babeş-Bólyai Tudományegyetem, az abban használatos nyelvek valóban egyenrangúvá váljanak, annyira, hogy a többség képviselői, ha nem is beszélik folyékonyan a kisebbségiek nyelvét, legalább igyekezzenek megérteni azt, ne tartsák rangon alulinak az erre irányuló erőfeszitést. Es fogadják el a kisebbség nyelve nyílvános használatának jogosságát. Egyáltalán: fogadják el, hogy a valódi multikulturalizmus egy kétnyelvű egyetemen paritásos alapon működik, mint a svájci Fribourgban, az ottawai egyetemen, a finn Abo Akademi egyetemen, a Frankfurt a. d. O.-i Viadrina Európai Egyetemen és egyebütt (Lewis Purser, 2001).

     A politikai, ideológiai, művelődési pluralizmus természetes velejárója a nyelvi pluralizmus elfogadása és gyakorlása. A többnyelvűség senki méltóságát sem sérti, senkit sem szegényít, sőt – mindenkit gazdagít.

      

 

Könyvészet

 

     ANTOHI, Sorin (1998): Sprachnationalismus in Rumänien, in: ZACH, Krista (Hrgs): Rumänien im Brennpunkt, Verlag Süddeutsches Kulturwerk, München

     (2001): Barometrul relaţiilor interetnice, Noiembrie, Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală

     (1981): Bartók Béla családi levelei, Budapest

     CULIC, Irina / HORVÁTH István / LAZĂR, Marius (2000): Ethnobarometer. Interethnic Relations in Romania, May – June, Center for Interthnic Relations

     Horváth István / Lazăr, Marius (2001): Dinamica relaţiilor interetnice din ultimul deceniu, in: Altera, 16 sz.

     PURSER, Lewis (2001): Universitatea bilingvă – consideraţii privind originile, misiunea şi funcţionarea, in: Altera, 16. Sz.

     ROTH, Endre (2000): Nacionalizmus vagy demokratizmus? Pro Európa Kiadó, Marosvásárhely

     TÓTH Sándor (1993): A nemzet európai modelljéről, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest

 

epmsz honlap - epmsz

net seo