Fennállásának tizedik évfordulóját ünnepli az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete. Ha tíz évünket ünnepelni érdemes, érdemes megbecsülni is. Most pár emlékezô szóval szeretném megindokolni, hogy miért igyekezzünk még jobban megbecsülni ezt a hagyományörzô kapcsolatot és örülni annak, hogy megajándékozott vele bennünket a Mindenható.

A tíz évvel nem születésnapi évfordulót ülünk. A tízéves fiatalnak még nem lenne ildomos éveket ünnepelnie! A tíz éves fiatalnak még azt szoktuk mondani: fogadj szót szüleidnek, és tanulj szorgalmasan, hogy ember legyen belôled!

A mi tízéves ünnepünk egyfajta házassági évforduló, ahol már igenis van mivel elszámolni. A hazulról való elmenekülés által, felnött fejjel léptünk be egy új életbe, ábeli sorsra vállakoztunk, mely aztán elsodort bennünket az összes ábeli színterekre: a mi rengetegünkbe, a mi városunkba, a mi "amerikánkba".

Az erdélyiek ausztriai történetének legújabb fejezete a nyolcvanas években a nagy menekülési hullámmal kezdôdött, amikor a Székelyföldön meghírdették a falurombolást, melyre például a Csíki-medence legtöbb falva elô volt jegyezve. A drámai események hatása alatt sokakban érlelôdött meg a kétségbeesett gondolat: az én életemben nem számolhatok a dolgok jobbra fordulásával a szülôföldemen. Egyetlen életemet azonban emberséges körülmények között szeretném leélni. A legtöbben ezért jöttek el hazulról, de egyeseket az életveszély is fenyegette. Menekülnie kellett! A román hatóságok készségesen adták a külföldi útleveleket, különösen az olyanoknak, akikröl feltételezték, hogy kint maradnak. Hadd menjenek! Minden menekült szeretett volna lehetôleg nem túl messze menni az otthoni vidéktôl. Sokat, több ezret fogadott be közülük a vendégszeretö Ausztria és az itteni nép. A megemlékezés szava elsônek a befogadókhoz szól: hálásan köszönjük a rokonszenvet és a segítséget, melyet velünk szemben tanusítottak! A köszönet mellé tesszük azonban reményünket is, hogy a hagyományos osztrák nyitottság nem ér véget, és hogy számukra és az otthon maradottak számára a kapcsolattartás nem nehezedik.

Az osztrák hatóságok és magánszemélyek segítsége mellett döntô volt az a segítség is, melyet a már régóta itt élô bécsi magyaroktól kaptak. Ôk alapították meg a most ünneplô egyesületet. Abból a meggondolásból alakult az egyesület az 1987-es esztendôben, hogy ellássa a menekültek érdekvédelmét. Végül mégsem ez az elgondolás valósult meg. Az Egyesület alapítása ennek ellenére sem volt hiábavaló. A menekültek átvették, magukénak fogadták, a maguk képére formálták, és keretei között megpróbálták megvalósítani a saját programjukat: rendszeres találkozási alkalmakat szerveztek az érdeklôdôknek és Közlemények címmel elindítottak egy negyedévenként megjelenô hírlevelet, hogy legyen valami összekötô kapocs a szétszórtan élô erdélyi menekültek között.

A menekültek igyekeztek helytállni az új körülmények között, s - hála Istennek - elmondhatják magukról, hogy a legtöbben nem bizonyultak méltatlannak a befogadásra.

Számtalan a példa... Már a menekülések idején az volt a hírük az erdélyieknek, hogy megbízhatóak. Ahol munkát kaptak, ott meg is ragadtak, nélkülözhetetlenné tudták tenni magukat. A lakásbérlô erdélyinek megörült a háztulajdonos, mert a szorgalmas ezermester sajátkezûleg modernizálta a bérleményt. A munkaválalók szorgalmasan tanulták a nyelvet, a diplomások pedig kemény munkával láttak hozzá diplomájuk honosításához. Nekem személyesen, mint régóta Bécsben élô papnak igen jólesett látni, hogy az értelmiségiek nem húzódzkodnak el a kevésbé iskolázott honfitársaiktól, hanem felkarolták ôket. Erdélyben ezt úgy mondjuk: teljesítették velük szemben a tanult ember kötelességét.

A fiatal erdélyi házaspárok szerették az életet, elfogadták a gyermeket. A szüleikkel menekült, vagy már itt született gyermekek népesítik ma be a bécsi magyar cserkészcsapatot, ezek tanulják a magyar nyelvet a megindult iskolai osztályokban, teszik színesebbé a környékbeli magyar istentiszteleteket. Mintha a menekültek magukkal hozták volna Ausztriába is az erdélyi költô intelmét: "Ne hagyjátok a templomot,/ a templomot s az iskolát!"

Öröm mindannyiunk számára, hogy az elmúlt tíz év alatt megmaradásból jól vizsgáztunk. Most új célt kell tüzni magunk elé, hiszen tudjuk, hogy a megmaradás csak az elsô lépés. Tovább kell lépnünk Ábel új világa, az egyesülô Európa felé. Ez konkrétan azt jelenti, hogy a saját boldogulásunk mellett maradjon szívügyünk az otthoni szeretteink boldogulása is: az erkölcsi újjáépülés otthon a négy évtizedes rontás után, és a helyes nyitás az otthoniakkal együttélô népek és kultúrák felé.

Utóbbiról 1997. szeptember 17-én az Európai Parlamentben egy tudományos tanácskozáson, mely az Európai Unió kibôvítésével foglalkozott, következô felhívás hangzott el: a mai Európát, melyet az elterjedt pluralizmus jellemez... olyan valósággá kell átalakítani, amelyben otthonra talál minden nemzet és kultúra. Ez a program az emberek közötti kapcsolatokra vonatkozik, program lehet a mi számunkra is.

Az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesülete értékes emberi környezetben tudott mûködni az elmúlt tíz év alatt. Elôfordultak hibák is, de ezeket mindig nyíltan megbeszéltük, és nem ezek voltak jellemzôek az egyesület mûködésére. Az egyesület kezdettôl fogva azzal akart szolgálni, hogy rendezvényei által hagyományápoló, közösségápoló találkozási alkalmakat szervezett. Átvette például az 1983 óta megrendezésre kerülô Bécsi Csíksomlyói Búcsú szervezését, és évek óta módot talált arra, hogy Szüreti Bál és Farsangi Bál néven találkozási alkalmat szervezzen az erdélyiek számára. Nemrégen a Központi Szövetséggel közösen vendégül látta a Marosvásárhelyi Színház társulatát Tamási Áron születésének centenáriumára. Most pedig, bizonyságára annak, hogy erôink szinte kifogyhatatlanok, szíves-örömest láttuk vendégül a sepsiszentgyörgyi Háromszék Népi Együttest, kérve ôket, mutassák be nekünk a gyökerektôl kicsit elvágott, idegenbe, távolba szakadt atyafiaknak, hogy milyen a székely, ha Európába igyekszik.