Ez a mozgalom az elmúlt 25 évben - minden szakmai nehézség vagy politikai akadályoztatás ellenére is - egyenletes ütemben fejlôdôtt, hamarosan az ország határain is túl terjedt és nemzetközivé vált. A táncházmozgalom hazai és külföldi sikere a magyar népzene-néptánc magas fejlettségi fokával, élô állapotával (fôként Erdélyben), a tudományos kutatás eredményeivel és az ezekre alapozott speciális oktatás megszervezésével is magyarázható, de a siker titka leginkább a néphagyományok funkcionális, komplex alkalmazásában rejlô szemléletnek köszönhetô.

Igy ír Halmos Béla az évfordulós konferencia és kiállítás beköszöntôjében. Magyarországon negyedszázados, Erdélyben húszéves múltat ünnepelt a táncház. Errôl és a népi kultúra továbbéltetésérôl kérdeztem.

Magyarországon általában nem volt ember, aki szerette a népdalt, a népzenét, a zeneiskolai órát az iskolában s azon kívül. Mert eredeti népzenét az ötvenes évektôl egyre csökkenô mértékben, s a hatvanas években már egyáltalán sehol sem lehetett hallani. Volt ennek politikai töltete is, de a hatvanas évek végén úgy nyilvánosan nem volt semmi hallható. Népzenét a rádióban, eredetit, igazit nem lehetett hallani, legfeljebb feldolgozásokat...

A vákuumból, ami kialakult, azért lett, lehetett táncház-mozgalom, és azért országos vagy nemezetközi méretû, mert nem csak a mi igényünk volt, nem csak a keveseké. A saját példánkat tudva, emlékszem, hogy a Sebô Ferenccel együtt - építészhallgatók voltunk - s már akkor 69-ben törtük a fejünket, hogy mért van az, hogy mi nem tudunk valamit csinálni... Nemzetközi diáktábor volt Aquincumban, római várost ástunk ki, szerbek, bulgárok, lengyelek, németek, s ki tudja honnan még diákok, s a szokásos helyzetben, este, tábortûz mellett ment körbe a nóta. Mindenki nagyon jól mulatott, csak mi magyarok voltunk, akik alig tudtunk közös dalt, a Horgosi csárdát... azt is kedvetlenül. A szerbek, bolgárok fújták, a lengyelek is. Látszott, hogy él bennük a zene. Saját népzenéjükkel olyan jól tudtak szórakozni...

Akkoriban, 69-ben hirdették meg a Röpülj páva versenyt, s akkor kiderült, hogy nemcsak mi vagyunk, akik így éreztünk. Faragó Laura; Budai Ilonka, akkor jöttek elô a városi fiatalok, akik nem paraszti környezetbôl jôve, hanem tudatosan foglalkoztak a népzenével. Elôjöttek a paraszt-elôadók is, akik szintén tudtak valami nagyot, csak hát nem volt dicsôség vele szerepelni. S abban az évben kiderült, hogy mégiscsak van érdeklôdés...

Komoly bázist jelentett az indulásban a tudományos segítség, s közben az is kiderült, hogy itthon nem lehetett magyarkodni - ez a kifejezés akkorjában született -, mert a proletár internacionalizmus szellemében hogy nézett ki, hogy én magyar vagyok és ehhez hasonló gondolatok?... Az egészséges magyarságtudat nem volt rendben, és pont a zene és a tánc, ezek segítettek hozzá ahhoz, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok.

Nagyon fontos még az, hogy nemcsak zenei mozgalomról van szó, hanem kapcsolódott hozzá a néptánc... Tímár Sándor akkoriban kezdte el, hogy neki nem kellett a koreografált zene, élô zenét kezdett keresni a tánchoz, amit be kellett tanítania; mi pedig a zenéhez kerestük a táncot, mert kiderült, hogy ezt a zenét tánc nélkül nem lehet megtanulni. Az elinduláshoz kellettek ezek a különbözô elõzetes folyamatok, hogy meginduljon az erjedés, és már 72-ben tartunk ott, táncosok is, zenészek is, hogy a kettôt együtt tudtuk valahogy... Közben Novák Ferenc a széki táncéletrôl írta a szakdolgozatát az egyetemen, vagy tán utána, s Martin Györggyel együtt ott jártak Széken. Tanítványait is vitte, akiknek leesett az álluk, hogy mi folyt ott, milyen zene, tánc, élet...

Az addigi magyarországi néptáncegyüttesek versenyre épültek föl. A látvány nyomán fölmerült, miért ne szórakozhatnánk, miért ne érezhetnénk jól magunkat, így végül a tanítványok találták ki a táncházat, mikor Széken jártak. Onnan vették a modellt, hogy szervezzenek egy klubot Pesten, ahol nincs verseny vagy koreográfia, csak szórakoznak. Ez a klub, a majdani Táncház alapja, zártkörû lett volna, az akkori négy legjobb mükedvelô, amatôr együttesé. Igy hirdettük meg 1972. május 6-án. Akkor mi már tudtunk úgy muzsikálni (Sebôék, Déri Pityu), hogy meg lehetett szervezni zárt-körû rendezvénynek. A tagok, koreográfusok meg a táncosok voltak csak jelen.

Az öntevékeny klub kíváncsivá tette az utca emberét, be-benéztek az ablakon, mi lehet ott, népzene szól, s a bentiek jól érzik magukat. Háromszori megrendezés után merült föl, hogy marad-e zártkörûnek, vagy kinyitjuk az ajtókat... Nagy kérdés volt. Végül megfogalmazódott egy memorandum, hogy nyitott ajtókkal, csak valódi népzenére, vállalni kell a tanítást is. Ahhoz, hogy tanítani tudjuk, meg kellett tanulni táncolni, ami nagyon nehéz munkának bizonyult. Újdonságnak számított, a klubélet nem volt divat, ifjúsági rebellis jelleg lappangott benne, generációs kitörés volt a normálisabb lét felé.

Magát a modellt a széki táncház adta, Magyarországon senki sem tudta a népzenét és táncot úgy tanítani, úgyhogy 1972-ben megindult a mozgás Székre ... A hatvanas években talán tíz ember járt arra, késôbb már száz, s ha a szabad közlekedés inkább egyirányú maradt is, a hírek azért folyamatosan jöttek... A táncház életében az 1976-os év olyan tanfolyam indítását hozta, ami már nagyon komoly volt, két éves. Zenészeket és táncosokat képeztünk... Erdélybôl is ide jöttek át tanulni, de mondtuk nekik, hogy ne ôk járjanak ide, hiszen mi járunk oda a "forráshoz" tanulni, itt azt kellett látni, hogyan mûködik a módszer... Ott volt a forrás, itt a módszer, s attól kezdve ez összekapcsolódva mûködik. Beindult a táncház Erdélyben is, immár húsz éve a kettô együtt él. Kialakult egy olyan modell, ami nem nemzeti, és töretlenül fejlôdött még a rendszerváltás alatt is.

A magyaországi mozgalom egyenletesen fejlôdött, hetvenkettôben volt egy táncház egy zenekarral, ma van szinte minden napon. Sôt, kialakultak a nemztiségi táncházak, a cigány, a zsidó, sôt afrikai táncház is alakult, a magyarul beszélô nigériai négereké. Az erdélyi esetében volt egy nagy befeketedési idô, majd 89 után az otthon maradottakkal újraéledt, intézményesült, Kallós Zoli bácsi alapítványt hozott létre.

Ami ott még a teendôk közé tartozik, az Magyarországon elôbbre van. A mozgalmi jellegû oktatás kell változzon, intézményesüljön, iskolákban is oktatható legyen. Itthon több tucat zeneiskolában lehet hangszeres népzenét és táncot tanulni . A tavalyi elsô országos fesztiválra már annyi növendék jött, hogy elôre kellett rostálni.

Az iskolákba bevitt táncház Erdélyben is megvalósítható lenne, de rendkívül hosszú folymat, emberek kellenek hozzá. Egy dolog muzsikálni, táncolni, de nem biztos, hogy valaki tud tanítani, alkatilag képes-e rá. A másik oldal, képzés is kell, pedagógiai, zenei, mint bármilyen más tanárképzésben, aminek van alap-, közép-, felsôfoka. Mindenképpen ez a járható út. Emellett kellenek a táborok, nagy élmények, a komplex együttlét. Az egészséges öntudat egyaránt kialakulhat akkor is, ha táborokba járok, vagy ha rendszeres iskolai órákon gyüjtöm össze tapasztalataimat. A tábor, a szabadabb oktatási forma kell, de azt mindenütt, itthon is, ki kell, illetve kellett harcolni. Mindenütt a helyiek feladata, hogy az oktatási folyamatok helyükre kerüljenek. Ennek nincsenek politikai vagy nemzetiségi akadályai...

Igy a táncház - kifejezve egy, nem csak a magyarság, hanem az emberiség számára szükséges, természetes életérzést, modern életfilozófiát - világszerte példaként szolgál(hat) az eltûnôfélben lévô vagy "ki tudja mivé" átalakuló tradicionális kultúrák megfelelô, a jövôben is alkalmazható elemeinek a továbbéltetésére.

Az egybegyûlt mintegy kétszázötven ember, a nagyérdemû, szívdobbantóan hiteles és egyszerre modern elôadásban gyönyörködhetett 1998 november 13-án. Az Erdélyi Magyarok (megalakulása óta sokszor átalakult, idôközben önmagára talált) Ausztriai Egyesülete tízéves évfordulót ünnepelt. Hitelesen. A sepsiszentgyörgyiek - akik föllépését Szabó Barna társunk szervezte önzetlen odaadással - rendkívüli tánctudású, könnyedén mozgó, órákon át táncolni képes együttessel léptek föl meghívásunkra - immár másodjára - Bécsben, ami bármelyik itteni opera táncegyüttesének partnere lehetne.

Az elôadott két kompozíció közül az elsô inkább kaleidoszkóp. A Váróterem címet viselô tánc-sorozat a mozgás nyelvén mutat be erdélyi táncokat, a székelyföldiektôl a kalotaszegiekig, vagy a román táncig, közérthetô történet keretébe fogva a vidékekre jellemzô táncszokások, öltözetek bemutatását. A virtuóz mutatvány és a pattogó ritmusok vastapsot csaltak ki a közönségbôl. A táncosait méltató Koszta Árpád így fogalamzott: "olyan ez az elôadás, mint az egyházak közös összejövetele, zenei és táncbeli ökumenizmus valósul meg benne, nem kis örömünkre."

A második rész, az Ábel, a Tamási-hôs történetébôl kiindulva ugyancsak végigvezet egy táncvilágon, otthonról elindulva, Erdély és Magyarhon tájain át el a távolig, ami amerikás ugyan, de legfôbb jellemzôje az idegenség. Az emberi vívódás, az egyéni gyötrödés táncos-játékos megelevenítése különleges és szívhezszóló teljesítmény. Kár, hogy nem a feloldás, hanem a görög tragédiákra emlékeztetô bukás zárja (groteszkül kimerevedõ ;idegenszerû képben).

A tízéves ünnepséget büfé, visszafogott hangulatú fogadás egészítette ki, olymódon, hogy mindenki érezhette, itt valóban felnövôben van egy olyan nemzedék, amely - szintén a tágan értelmezett ökuméné és együttlét jegyében - nem szeretne az elôzô nemzedékek magyarjaihoz méltatlan lenni.