Az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesületének (EMAE) kapcsolatápoló negyedéves kiadványa, szócsöve, "lapja" tíz évvel ezelôtt került elsô ízben az akkor már nagyszámú erdélyi új-menekült kezébe. Külföldi, magyar nyelvû idôszaki kiadványról lévén szó a tíz éves életbenmaradás már jelent valamit: igényt, életelszánt "lapgyártókat", ügyes gazdálkodást a költségekkel, és más effélét.

Hogy ennek a nyomtatott szónak az igazi jelentése a hétköznapi klisék között feledésbe ne merüljön, megkísérlem az emlékezést a KÖZLEMÉNYEK elindulását kiváltó események személyes élményeirôl.

Az erdélyiek legújabb ausztriai története a nagy menekülési hullámmal kezdôdött. Olyanok jöttek ez alkalommal Ausztriába, akik a Ceausescu-féle "homogenizációt", a távoli vidékekrôl jövö román lakosság betelepítését színmagyar vidékekre hosszú évekig elszántan tûrték, de az újabb és újabb, egyre rámenôsebb nemzeti elnyomást tapasztalva, az a kétségbeesett benyomás érlelôdött meg bennük, hogy az ô életükben a helyzet normalizálódássára nem lehet számítani, és hogy más vidéket kell keresniük az egyetlen életük leélésére. Éspedig minél elôbb, amíg még számíthatnak arra, hogy valahol Nyugaton, az idegenben képesek lesznek megragadni. Ilyen feldúlt lélekkel választotta a legtöbb menekült inkább a kiszámítható nyomorgást az idegenben, mint az állandó létbizonytalanságot a szülöföldön. A hazai hatóságok készségesen adták a külföldi útlevelet az olyanoknak, akikrôl feltételezhették, hogy kint is maradnak. Hadd menjenek! Mindenik szeretett volna lehetôleg nem túl messze menni. Voltak azonban, akiket rokon, vagy barát hívott Amerikába, de egy fiatal lány Ausztráliába még apja és lánytestvére társaságába se volt hajlandó kivándorolni. Inkább elvetett magát egy Kanadába kivándorló székely fiúval, akitôl a kivándorlás után hamarosan elvált. A távoli Svédországba sokan kizárólag csak azért vándoroltak ki, mert ez volt az egyetlen ország, ahová a hazai hatóságok kiengedték a szülök után a menekülésnél kényszerôen otthonhagyott gyermekeket. Az Ausztriában maradni tudó erdélyieket általában hamar megszerette az osztrák közönség, mert dolgosabbak, megbízhatóbbak, becsületesebbek voltak, mint mások. A menekült sorban az erdélyiek megállták a helyüket, de az ünnepek nehezen teltek. A menekült gondokkal viaskodó embereket föleg három gond foglalkoztatta. Életem egyik megrendítô élménye marad az a szüreti mulatság, melyre egy erdélyi tanár toborzott össze vagy hétszáz újmenekült erdélyit a nagy menekülési hullám idején egy falusi kulturház nagytermében. A vidám táncmulatságra jövô, túlnyomórészt fiatalokból álló közönségnek csak három fontos témája volt: van-e azilod (befogadott menekült vagy-e), mi történt eljöveteled után az otthoniakkal, s van-e munkád ? A vidám müsorban egy fiatal kolozsvári színész, szintén menekült, kabaréjelenettel kacagtatta meg a közönséget: egy szemetes kukából válogatva bemutatta, hogyan viselkedik a menekült.

Az erdélyiek nem tudtak igazán beilleszkedni a bécsi magyar kolóniába. A különvalóságuk, a tartózkodásuk mindig tisztes távolságba vitte ôket a többitôl. Egyszer a Traiskirchen-i menekülttáborban dolgozó, erdélyi származású Caritas-tisztviselônô azt mondta nekem: pártolja föl öket atya, értékes, de kicsit nehéz emberek, senki sem törödik velük, maga meg onnan származik. Mit csináljak - kérdeztem - jó lesz, ha rendezek nekik itt Bécsben egy Csíksomlyói búcsút? Ezen találkozhatnak, imádkozhatnak, ápolhatják történelmi hagyományaikat, elôadásokkal segíthetjük ôket mindennapi gondjaikban. Igy is lett. Ez volt 1983-ban. Az elsô ötlet az évek folyamán szilárd intézménnyé fejlôdött. Az idén tartottuk a 15. Csíksomlyói búcsút.

1987-ben történt (március 17-én), hogy néhány már befutott bécsi fiatal magyar értelmiségi megalapította az Erdélyi Magyarok Ausztriai Egyesületét abból a helyes meggondolásból kiindulva, hogy a hivatalos osztrák szervekkel a menekültek érdekvédelmét - ha egyáltalán lehetséges, akkor is - csak egyesület keretében lehet hatékonyan intézni. Sajnos, az osztrák menekültpolitika hirtelen megmerevedett, úgyhogy a fô elvárás nem teljesülhetett. Az Egyesület azonban megvolt és lassan a menekülteké lett. Ezek azonban több tartományban, kis csoportokban éltek Ausztriában, s a kapcsolattartás a menekültekkel legfeljebb a fôfoglalkozású menekült lelkészeknek sikerült. Mint csoport egyáltalán nem tudta egymással tartani a kapcsolatot.

Ugy látszott, erre csak egyetlen módon lehet józanul törekedni, valamilyen hírlevél segítségével. 1988-ban született meg az elsô, negyedévesre tervezett hírlevél, három oldal terjedelemmel, KÖZLEMÉNYEK címmel, mely az idén fennállásának tizedik évébe lépett. Ezalatt világlap lett a KÖZLEMÉNYEK-bôl részben az ausztriai menekültek kivándorlása miatt, részben mert a korábbi menekültek fölfigyeltek erre a szokatlan tartalmú újságra. Világlappá válttak a KÖZLEMÉNYEK bizonyos kvalitás miatt is, ami annak köszönhetô, hogy a menekültek között mindig akadtak irodalmi müveltségû, közösségszolgáló emberek, akik tehetségüket, fáradozásukat szívesen odaajándékozták ennek az összekötô kapocsnak, akik megpróbálták a hazahívó hüség szavát a világon szétszóródott honfitársaik javára kamatoztatni. Gratulálunk a tízéves KÖZLEMÉNYEK jubileumára. Isten áldja meg e világlap olvasóit és készítôit!

1997.09.24.