"Vissza Európába" - kívánkoztak az emberek egész Kelet-Európából a kommunizmus szétesése után. A jelszó idöközben átalakult: "fölzárkózni a Nyugathoz". A mai kelet-európai polgár "Nyugathoz" akar tartozni, s ezért Nyugaton meg is dícsérik; ha viszont nem akar, azonnal nacinalistának, kommunistának és örök maradinak számít. Elvégre a Nyugat a jót jelenti: a szabadságot, egyenlôséget, testvériséget, modernitást és jólétet, haladást és a legnemesebb hagyományokat - s aki ezt nem hajlandó belátni, abból hiányzik a józan megértés, a mûveltség és a valóságérzék ... (...)

A kelet-európaiak türelmesen állnak Brüsszelben sorba. Tanulnak, átalakítanak, magánosítanak és remélnek. Azt hiszik, nincs is más alternatívájuk, mert minden próbálkozás annak fölkutatására keservesen megbosszulja magát. Nemcsak a brüsszeli bürokrácia, hanem a nemzetközi valutaalap, a Világbank és a nezetközi sajtó is éberen figyel. Nem könnyû kelet-európainak lenni, s úgy tûnik, hogy egyetlen alternatíva marad, a tanulás, az átalakítás, a magánosítás és a reménykedés, ha kívánkoznak "vissza Európába".

Holott jóval sürgetöbb lenne a kelet-európaiak gondolkodásmódbeli (mentális) integrációja Európai összképünkbe. Az az elképzelésünk, hogy földrészünk keleti és nyugati fele egymástól alapvetôen különbözik, hogy különbözô kultúrtörténeti hagyományokkal rendelkezik, és hogy ennek megfelelô módon reagálna a jelen és a jövô kihívásaira, ez az elképzelésünk egyáltalán nem nyújt használható tájékozódási pontot a békés együttélésre földrészünkön; s a legkevésbé sem erôsíti a már-már eskü-szerûen fölhangzó európai integrációt.

A mai fogalomhasználattal ellentétben, még nem is olyan régen "Kelet-Európa" egyáltalán nem létezett. Századunk elején még a német, osztrák és orosz császárság hosszú közös határa vonult ott végig, ahol ma "Kelet-Európa" fekszik. A "kelet-európaiak" nagy része csak az ún. nemzeti megoszlású térképeken tünt föl, a szokványos Európa-térképeken, amelyek az országhatárokat követték színezésükben, pedig nem jelent meg.

Ma már más képet mutat a térkép, s ez a változás, a kelet-európaiak államjogi emancipációja minden bizonnyal évszázadunk történelmének egyik legjelentôsebb eredménye.

Mindeddig azonban a közkézen forgó európai történelmi ábrázolásokban a történelmi emlékeket semmiképpen nem egyenlô mértékben vették figyelembe. Igy az elsö VH esetében sem. Akárcsak eddig, továbbra is Szarajevo a háború kezdetének a jelképe, s ezáltal a bûn a kelet-európaiak bûne.

A második VH keletkezésérôl nem nagyon különböznek a vélemények egymástól. Csupán azt a tényt hallgatják el, hogy a nemzeti szocialisták nem csupan a zsidóktól vitatták el az európaiak "egyenértékûségét", hanem a kelet-európaiaktól is, elsôsorban a szlávoktól, akik fajilag ugyanúgy alacsonyabbrendûnek számítottak.

A holocaustot évtizedek óta intenzíven kutatják, még akkor is, ha a felhördülés, amit Daniel Jonah Goldhagen könyve a német közvéleményben kiváltott, azt mutatja, hogy a németek még messze állnak a holocaust historizálásától, azaz távol állnak attól, hogy az áldozatokkal azonosuljanak a tettesek helyett. Még elrettentôbb azonban, hogy Goldhagen utalása a németeknek a zsidókkal, illetve szlávokkal szembeni magatartá-sának közös vonásaira minden visszhang nélkül maradt.

A háború utáni történelemnek, a kelet-európai kommunista uralomnak szintén kevés figyelmet szenteltek a történészek. A kommunizmus démonizálása átengedte ezt a terepet az ún. kremlológusoknak, mintha nem egy ideológiáról lett volna szó és nem uralmi mechanizmusokról... (...) Kommunizmusról alkotott képünk (...) "europizálása" a kommunizmus manapság kedvelt "démonizálása" helyett nemcsak amiatt szükségszerû, hogy a kelet-európaiak ne "földönkívüliekként" jelenjenek meg történelmi ábrázolásainban fél évszázadon át, hanem azért is, hogy Európának helyes önismerete alakuljon ki. (...)

Van egy sztereotípia, hogy minden ami keletre fekszik, az kevésbé civilizált, amely egyfelöl lenézés, másfelöl viszont mégiscsak a - jószándékúak részérôl - a romantikusan félremagyarázott "nemes vadnyugat" képét rejti magában. Hogy a kelet a Rajnánál kezdôdik-e, mint a franciáknak, vagy az Ulmnál, mint a frankfurtiaknak, Passau mögött-e, mint a bajoroknak, vagy Brünn után-e, mint a cseheknek: az egyes magatartások alapvonása minden esetben ugyanaz.

Bizonyára sok minden eltért egymástól a 19. századi Berlinben és Varsóban, vagy Oslóban és Nápolyban. De miért lennének a norvég és a portugál paraszti életfeltételek közötti különbségek kevésbé jelentôségteljesek, mint a berliniek és a varsóiak között, vagy - mai példával élve - mint a kelet- és a nyugat-berliniek között? Ök nem egy és ugyanazon kultúrához tartoznak ?

Mi az európai kultúra ? Mit árul el a szokványos szöveg - az antik-zsidó-keresztény gyökerektôl Nagy Károlyon, a középkoron, a reneszánszon át egészen a felvilágosodásig - a norvég és a portugál paraszt viselkedése közti különbségrôl, mit árul el egy skót és egy fehérorosz számítógép-technikai képességeirôl, vagy arról, hogy milyen barátságosak a müncheniek és a krakkóiak ?

Hogy az európaiak nem oszthatók föl biológiailag különbözö "rasszokra" - bár a Brockhausban ma még olvashatni a "kelet-europidok" kelet-európai fajáról - , ezt már mindannyian fölfogtuk; hogy az európaiak azonban kultúrtörténetileg elkülöníthetô fajokra sem hullanak szét, ez még mindig úgy tûnik, hogy nem terjedt el eléggé minden irányba.

Az európia történelem nem hagyja magát sem római-katolikus, sem görög-ortodox, sem humanista, sem nem-humanista, sem szabadság-párti, sem erôszak-párti történelemként ábrázolni. Sem a jómód, sem a szegénység, ugyanakkor sem a történelmi változások, sem a történelmi állandóságok nem kimondottan, sajátosan európai jegyek.

A kelet-európaiak európaiak, s nekünk csak vissza kell ôket történelmi ábrázolásainkba illeszteni, hogy ezt meglássuk. Amennyiben figyelünk rájuk és történelmükre, minden bizonnyal képesek leszünk kiküszöbölni néhány megértésbeli nehézséget földrészünkön.

(...) hadd emlékeztessünk itt Európában is Edward Said-dal arra, hogy "a hosszantartó hagyományok, a fönnmaradt telepedések, a nemzeti nyelvek és a kulturális földrajz sokáig fönnmaradó sajátos jegyeit letagadni" senki nem tagadhatja le; hogy - a félelemtôl és az elôítéletektôl eltekintve - semmi ok sincs arra, hogy szétválásukra és összehasonlíthatatlanságukra esküdözzünk, mintha az lenne az életben a legfontosabb. Sokkal kifizetôdôbb - és nehezebb - konkrétan és szimpátiákkal ellenpontozva másokról is elgondolkoznunk, ne csak "saját magunkról".

Ez azonban azt is jelenti, hogy ne próbáljunk meg másokat magunk alá temetni, ide-oda besorolni vagy hierarchiákba kényszeríteni - elsôsorban azonban azt, hogy ne akarjuk mindenáron "a mi" kultúránkat, "a mi" országunkat a legelsônek tudni.

(Die Presse, 1996.dec. 21.)