Ki tudja, merre...

Nehéz napokban, komorló viharok elôérzetével a csontjainkban, sokszor a valóságon, a reáliákon túli hit és elszántság óvott meg minket, kicsiny nemzeti közösséget a pusztulástól, a várt, kívánt vagy megjósolt haláltól. E furcsa, megfogalmazhatatlan lelkiállapotot, e nemzeti sajátosságot költôink fogalmazták meg a legtalálóbban. Mikor úgy tûnt, hogy a földi lét már nem kínál több esélyt, olyankor maradt az emberfelettibe vetett remény, a hit és a könyörgés. Kölcsey imádkozta elôször íróasztala mellett:

Isten áldd meg a magyart...

Ezen az úton, a nemzetféltés útján, a remegve megtartás útján indult egy másik, kevésbé ismert székely költô is, Csanády György, Székelyudvarhely szülöttje. Idén érne, ha élne, a századik évhez. Az ô 1921-béli versében, az ô soraiban kiált fel megint az égre a magyarságért érzett fájdalom és aggodalom. Igaz, sokan ma sem tudjuk, hogy az ô szavaival fogalmazzuk meg legegyszerûbben, legtömörebben egyik legigazabb álmunk:

Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!

A Székely Himnusz költôje által papírra vetett mondatok súlyát az idô, a sors, az élet igazolta. Nem hiába zeng a furcsa, komor ének napjainkban is majd minden istentisztelet és mise végén, a világ sok-sok pontján, ahol magyar él. Az ima, a közösen énekelt, égig zengô zsoltáros ének - mert nekünk a Székely Himnusz az - összefog, összeköt, megtart bármily földi ellenség elôtt, ha hittel énekeljük. Lehetünk heten, hetvenen, hétszázan vagy akár hétezren.

Lehetünk Bécsben vagy otthon, szétszórtságban vagy Magyarországon - egyformán szól az ének. S ez a legfontosabb. Az ének, a felhangzó dallam, ami összeköt. Amit nem tudtak eltiltani tôlünk, sem minket tôle elszakítani.

Ezt a sokak sorsával telítôdött nyolc sort köszönhetjük Csanády Györgynek, Székelyudvarhely szülöttje-, s halottjának. Neki, aki nem idegenbôl lett székellyé, mert ott született, aki magyarságát a legtermészetesebben élte meg - ifjan a kisebbségi magyar sorsot. Bár többi mûveit, jobbára Budapesten keletkezetteket, ma már kevesen ismerik, e nyolc sora mindannyiunké lett. Úgy fordul bennük a szó, mint az idô tükrében a kisebbségi lét. S a lassú léptû dallam - Mihalik Kálmán egykori orvostanhallgató szerzeménye - ma már úgy érezzük, együtt született a verssel, elszakíthatatlan tôle. Elôször 1922-ben csendült fel, székely énekkar adta elô. Azóta pedig, ki tudja, merre; ki tudja hányszor...

Csanády Györgyre a Székely Himnusz elsô igazi versszakával emlékezünk: