DURAY MIKLÓS

A szlovákiai magyar politikai pártok egyesülésének szükségessége 1992 őszén — Csehszlovákia végnapjainak idején — vetődött fel először az Együttélés berkeiben.

A felvetésnek már akkor is — máig érvényesen — két fő oka volt.

Az egyik ok: A szlovákiai magyarság zömének azon óhaja, hogy egy pártban lássa megtestesülni a magyar politikát. Más szóval, egy párton belül fogalmazódjanak meg a szlovákiai magyarság fő politikai törekvései, s ne válhassanak személyi vagy pártpolitikai versengés martalékává. A másik ok: látható és érezhető volt az erőszakos szlovák nacionalizmus és magyarellenesség erősödése. Nyilvánvalóvá vált, hogy az önálló Szlovák Köztársaság létrehozásában a fasizálódó szlovák politikai erők vállalták a legnagyobb szerepet, ezért várható volt előretörésük.

Mindkét ok önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy már 1993-ban elkezdődjön az egységesülés folyamata. A logikusan várható lépések helyett azonban a magyar politikai erők szándékainak polarizálódása következett be. Az Együttélés 1992 decemberében a lévai értelmiségi találkozón tett javaslata nyomán ugyan létrejött négy magyar politikai szervezet (Együttélés, MKDM, MPP, MNP) Politikai Egyeztető Tanácsa, de ennek keretében sem lehetett összehangolni a pártok lépéseit. Az egyik legfontosabb közös rendezvény — az önkormányzati képviselők és polgármesterek nagygyűlése — megszervezésében sem tudott a négy párt egyezségre jutni. A MKDM és a MPP igyekezett kiszorítani a MNP-t az együttműködésből. Ugyanakkor a parlamenti képviselettel nem rendelkező MPP pedig az Együttéléssel és a MKDM-el — tehát a parlamenti pártokkal — azonos súlyt követelt magának az egyezető tanácsban, ami ugyancsak növelte az ellentéteket. Mindez azt eredményezte, hogy a tanács felbomlott. Ezzel párhuzamosan 1993 tavaszától az Együttélés részéről különböző fórumokon elhangzott a pártfúzió javaslata is, ami azonban a MKDM részéről heves ellenállásba ütközött. Némi változás állt be az akadozó együttműködésben 1993 októberében, amikor az Együttélés és az MKDM úgy döntöttek, hogy megalapítják a Koalíciós Tanácsot. A két párt abban is megegyezett, hogy akár az MPP nélkül is megrendezi a Csallóközi Régió Tanácsának égisze alatt a szlovákiai magyar önkormányzati képviselők és polgármesterek nagygyűlését, amelyre 1994. január 8-án Komáromban került sor.

A nagygyűlésen résztvevő önkormányzati képviselők és polgármesterek politikai egységet tükröző megnyilvánulása buzdította fel az Együttélést, hogy 1994 februárjában javaslatot tegyen a magyar pártok uniójának megalapítására. A javaslat elhangzása után rövidesen — az akkori szlovák kormányválság következményeként — döntést hozott a parlament az előrehozott választásokról, melynek időpontja 1994. szeptember 30–október 1-re lett kitűzve. Az előrehozott választás a javaslat ellenzőinek kedvezett, mert a pártok uniójával szembe lehetett helyezni a hármas magyar koalíció megalakításának javaslatát. Az unió megalapítását a választások közelsége miatt időszűkére hivatkozva el lehetett vetni.

Az unióval szembehelyezett koalíció azonban nem a magyar egységpolitika kialakításának kedvezett, csupán a MPP-nek, mert a koalíció révén a párt visszajuthatott a parlamenti pártok körébe. A hármas koalíció igaz, hogy nagyobb súllyal bírt, mint a korábbi kétpárti koalíció, de nem vált az egység megteremtésének zálogává. A hármas koalíció egy jó szerződésen alapult, de ennek ellenére a mai napig nem hozott döntést egyetlen jelentős kérdésben sem. A szerződés megkötésétől eltelt több mint három évet értékelve kijelenthetjük, hogy nem teremtette meg az együttes politizálás feltételeit.

A hármas koalíció arra azonban mégis jó volt, hogy közelebb hozza az egyesülés ellenzőit annak támogatóival és kialakítsa azt a meggyőződést, hogy a pártok egymástól való eltávolodásának megakadályozása mind párt-, mind közérdek. A koalíció szétesését ugyanis a szlovákiai magyarság kiábrándultsága és a választásoktól való távolmaradása követné — már most is ilyen hatással van a koalíció évek óta tartó határozatlansága.

A hármas koalíció kialakításához hozzátartozik az is, hogy mind az MPP, mind a sajtó saját sikereként könyveli el megalakulását. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy ha az Együttélést csak pártpolitikai szempontok vezérelték volna, akkor minden egyéb aktivitás dacára sem jött volna létre a hármas koalíció. Az egységesülés reménye az Együttélésen belül olyannyira háttérbe szorította a pártérdekeket, hogy feladta a multietnikai érdekvédelemre vonatkozó célkitűzését. Az Együttélés programjának ezt a pontját a hármas koalícióban ugyanis nem respektálta sem a MKDM, sem az MPP. Ennek negatív eredményeként a Magyar Koalíció jelölő listáján az Együttélés jelöltjei között 1994-ben már nem volt német, ukrán, rutén és roma képviselő-jelölt.

Az Együttélésnek be kellett látnia, hogy egyelőre nem viheti sikerre a magyar pártok egyesülésére tett javaslatát. A javaslat lényege az volt, hogy feltételezte a pártok országos vezetőségeinek megegyezését az unió kikiáltásában. Ezt követően kellett volna összehívni az unióra lépő pártok országos gyűlését, és ott kimondani az unió megalakítását. Azok az irányzatok, amelyeket az egyesülő pártok az egyesülésig képviseltek, platformként, illetve szárnyként maradhattak volna fenn az egyesült pártban. Tudván, hogy a legkényesebb kérdés a választott tisztségviselők sorsa, a javaslat a társelnöki, vagy a rotációs megoldással számolt. Az országos szintnél alacsonyabb szinteken az Együttélés javaslata a teljes összeolvadást, azaz a platformok nélküli egységet feltételezte.

Az Együttélés ötödik kongresszusa 1995 márciusában újrafogalmazta a pártok uniójának elképzelését. Látván, hogy a pártérdek továbbra is a közérdek fölé kerekedik, ezért a pártok tagságának józanságára apellált. Így fogadta el az Együttélés az alulról építkező pártunió tervezetét, amely azzal számolt, hogy helyi szinten — ahol kedvezőek a feltételek — uniós szerveződések jönnének létre, amelyek fokozatosan kialakítanák az unióra lépett alapszervezetek hálózatát. Ezen a hálózaton alapult volna a járási uniószervek kialakítása, majd ezt követően a pártoknak pártunióban való egyesülése. Az Együttélés átnyújtotta ezt az újabb javaslatát is koalíciós partnereinek, ők azonban ezt nem méltatták válaszra.

Az Együttélés új javaslatát azonban mind az MKDM, mind az MPP tagjai több helyen szimpátiával fogadták, de a tervezetben elképzelt szerveződés a pártok központi vezetőségei engedélyének elmaradása miatt nem indulhatott meg.

Ha 1995-ben egyességre jut a Magyar Koalíció három pártja az alulról építkező unióról, és a helyi kezdeményezések elé nem gördítenek akadályt “fentről”, akkor most 1997 őszén a választójogi törvény számunkra hátrányos módosítását megelőzően nem azon kellene törni a fejünket, hogyan biztosítsuk az elkövetkező választásokon a parlamenti képviseletet a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában. Nem jelentene számunkra fenyegető veszélyt, hogy a koalícióknak az érvényes szavazatok annyiszor öt százalékát kell majd megszerezniük a parlamentbe jutáshoz, ahány párt alkotja a koalíciót. A Magyar Koalíció, amely ugyanis három pártból áll, egy ilyen törvénymódosítás után nem juthat be a parlamentbe, mert nem tudja megszerezni a szavazatok 15 százalékát.

Az Együttélésben az a meggyőződés uralkodik, — összhangban a szlovákiai magyar választók többségének véleményével — hogy ebben a helyzetben még inkább létjogosult a magyar pártok egyesülése. Egyrészt azért, mert nem elegendő csupán azt a lehetőséget keresni — mint 1994-ben —, hogy minél több magyar parlamenti képviselő jusson mandátumhoz, másrészt legalább ennyire fontos a személyek felkészültsége és a területi eloszlásuk, hogy az egyes régiók jelentőségüknek megfelelően legyenek képviselve a parlamentben, illetve a párt a képviselő révén az adott régióban. Természetesen nem közömbös a parlamenti képviselők száma, de nem lehet egyetlen szempontja a politizálásnak, még akkor sem, ha a politikai erő a parlamentben ezáltal nyilvánul meg.

További szempont a működőképesség. A jelenlegi hármas magyar koalíció az ékes bizonyítéka annak, hogy a működéshez nem elég egy kitűnő koalíciós szerződés sem, ha azt a pártérdekekek nem engedik érvényesülni. Amennyiben ugyanis a koalícióban tömörülő pártok mindegyikének vagy némelyikének a fő célja a választási szereplés, ez elkerülhetetlenül magamutogatáshoz vezet, amely következtében háttérbe szorul mind a koalíciós együttműködés, mind a közérdek. Ez azt jelenti, hogy a szerződés ellenére az egyik párt a másik fölé akar kerekedni és ennek az együttműködés, hatékonyság, ütőképesség és a választói érdek látja kárát. A szlovákiai magyar pártok között mind 1990-ben, mind 1992-ben kizárólag választási koalíció működött, ami az egymás közötti rivalizálás legalattomosabb mozgatórugójának bizonyult. Az 1994-ben megkötött hármas koalícióra is ez jellemző, noha a szerződés már tartalmazza a közös politikai célok összegezését, és kiterjed a két választás közötti időszakra is. A közös politikai célokat azonban csak az Együttélés kongresszusa emelte programértékű dokumentummá, az MKDM és az MPP ezt nem tette meg. Ez azt is jelenti, hogy számukra a koalíciós szerződés és maga a koalíció intézménye is megmaradt a választások eredményét befolyásoló eszköz szintjén és nem jelenti a közös program megvalósításának a kereteit. A jövőt nézve emiatt is elfogadhatatlan, hogy a három párt csupán a választásokat szem előtt tartva keressen valamilyen megoldást.

A megoldásnak — az eddigi buktatókat elkerülendő — két célt kell követnie egyszerre: biztosítani kell a lehető legnagyobb létszámú parlamenti képviseletet és meg kell teremteni az egységes fellépés kereteit mind a szlovák politikai erők felé, mind a nemzetközi fórumokon.

Ennek érdekében ismét át kell tekinteni az Együttélés kétfajta uniójavaslatát és meg kell vizsgálni, hogy mi időszerűsíthető belőle.

Az tény, hogy alulról építkező szabályszerű uniószerveződések sem jöttek létre. Ugyanakkor számos helyen szorosabbra fűzték az együttműködést a három magyar párt helyi szervezetei és járási szervei, illetve járási méretben kötöttek együttműködési szerződéseket. Esetenként bevezették a választott testületek együttes ülését és közös döntéshozatalát. Ezzel párhuzamosan mind az MPP-ben, mind az MKDM-ben kialakult az egységesülést szorgalmazók tábora, akiket e pártokon belül Együttélés-szimpatizánsként (-bérencként) bélyegeztek. A folyamatok azt igazolják, hogy idővel beérne az unió gondolata az eddigi pártsoviniszták körében is, de a közelgő választások valóban nem teszik lehetővé a várakozást. Az alulról felfelé ható eddigi egységtörekvések erősítik az egyes pártokban a helyzet megoldására vonatkozó készséget. Arról viszont le kell tenni — éppen az időszűke miatt —, hogy a tagság fogja megoldani a problémákat a választott vezetők helyett. A döntést ezért az országos tisztségviselőknek és választmányoknak kell meghozni. Ezért — akár tetszik, akár nem —, elkerülhetetlen a " fentről" "lefelé" irányuló megoldás.

Átértékelve az eddigi uniós terveket, arra a megállapításra jutottunk, hogy az unió helyett ma a szövetségi párt jellegű megoldást kell előtérbe helyezni. Ennek több változata képzelhető el. Az eddigi pártszerveződések alapján egy belsőleg tagozott szövetségi párt kialakítása lenne a kézenfekvő, szem előtt tartva a politikai pártokról szóló törvény (424/1991) 4. és 13. cikkelyét. Ezt oly módon vázoljuk fel, hogy nem taglaljuk részletesen az egyes lépéseket.

A párttörvénynek a pártok keletkezéséről és megszünéséről szóló előírása szerint két lehetőség képzelhető el a hármas magyar koalíció átalakítására egy szövetségi párttá:

I. E három párt közül kettő beolvad a harmadikba. Ez azt jelenti, hogy a párttörvény értelmében a kettő megszünik, a harmadik pedig alapszabály-módosítással (és névváltoztatással, valamint a tisztségviselők és testületek személyi összetételének megváltoztatásával) átalakul. Igy biztos8tható a teljes jogfolytonosság, miközben nem kell végigjárni egy új párt bejegyeztetésének tortúráit. Ez előnyös a választásokon való indulás szempontjából is, mert fennmarad a parlamenti részvétel folyamatossága, tehát nem szükséges a tízezer aláírás bemutatása.

II. Új párt alakul a párttörvény szerint. Az új pártba leghamarább a bejegyzést követő alakuló kongresszuson beolvad a hármas koalíció három pártja. Ez a lépés is, csakúgy, mint az előbbi a beolvadó pártok jogalanyiságának megszünésével jár. Az új pártot eleve olyan belső szerkezettel kell létrehozni, hogy az megfeleljen a beolvadó pártok közös elképzelésének. Ez a megoldás némileg bizonytalanná teszi a jogutódlás kérdését. Harmadik típusú megoldás vagy nem lehetséges vagy jogilag sebezhető — azaz politikai rossz-szándékkal törvény alapján kétségbe vonható. Az említett két megoldás esetében nyilvánvaló, hogy az egyesülni kívánó pártok vezető testületei egyezségre jutnak az új párt megalakításáról és belső szerkezetéről (alapszabályáról). Ezt követően:

1. Össze kell hívni azon pártok országos gyűlését (kongresszusát), amelyek létre akarják hozni a szövetségi pártot.

2. Az országos gyűlés:

a) kinyilatkozza, hogy melyik párttal kívánja létrehozni a szövetségi pártot, amelyet jogutódjának tekint és meghatározza saját megszünésének körülményeit, például a jogutód érvényes bejegyzésével vagy az alapszabály módosításának elfogadásával a belügyminisztérium által megszünteti működését.

b) elfogadja azon alapelveket, amelyek szerint meg kell fogalmazni az utódpárt alapszabályát

c/ megbíz alapszervezetenként egy-egy személyt, hogy a szövetségi párt alakuló kongresszusán vegyen részt.

3. Az utódpárt vezető testületeinek összetétele és tisztségviselői körül jelentős vita alakulhat ki. Az nyilvánvaló, hogy csak az utódpárt első országos gyűlésén lehet ezeket a személyeket megválasztani, de a politikai egyezséget erre vonatkozóan korábban kell megkötni. Politikailag legtisztább megoldásnak tekinthető az a módszer, ha az egyesülni kívánó pártok utolsó országos gyűlése választja meg azokat a személyeket, akik az utódpárt választott testületeiben és tisztségviselőiként fognak szerepelni biztosítva a politikai egyezség betartását. Ezeket a személyeket az utódpárt alakuló (vagy első) közgyűlésén a küldöttek valójában nem választják, hanem tudomásul veszik. Ezek a személyek az alakuló (vagy első) közgyűlésen szintén küldöttként vesznek részt. Politikailag legelfogadhatóbbnak tűnik, hogy az elnöki posztot társelnökök töltsék be — annyi elnök, ahány pártból jött létre az utódpárt. Az elnököknek legyen elnökhelyettesük. Az alelnöki tisztségek a kormányzati struktúra szakterületei szerint legyenek meghatározva. Az eddigi tapasztalatok azt sugallják, hogy a pártegyesülés egyik feltétele a jelenlegi pártok részéről, hogy az eddigi tisztségviselők pozíciója megmaradhasson.

4. Az utódpárt hivatalos bejegyzése után a korábbi pártok tagjai automatikusan a szövetségi párt tagjává válnak. Ezt tagkönyvvcsere (újraregisztrálás) követi. Az új tagokat az alapszervezetek veszik fel.

5. A szövetségi pártban a szlovákiai magyarság köreiben fellelhető irányzatoknak megfelelően működjön konzervatív, liberális és szociális platform (szárny), valamint roma tagozat — ez erősítené a párt szövetségi jellegét. A platformok és a tagozat tagjai csak a szövetségi párt tagjai lehetnek. A szövetségi pártban való tagság nem feltételezi, hogy a tag automatikusan valamelyik platform vagy tagozat tagja is. A platformok járási és országos szinten működjenek, a roma tagozat pedig az alapszervezetektől kezdve. A platformoknak a választott testületek ülésein legyen javasló és jelölő joga. A roma tagozat előre meghatározott arányú képviselettel rendelkezzen a választott testületekben. A platformok és a tagozat ápolhasson saját külkapcsolatokat az országos közgyűlés és az országos választott testület határozatainak keretei között.

6. A parlamenti képviselőjelöltek névsorát az országos választmány állítsa össze az alapszervezetekben lebonyolított előválasztások eredménye alapján. A helyhatósági választásokra a jelöltállításról a helyi szervezet a járási testülettel együtt rendelkezik. A kerületi önkormányzati testületekbe a szövetségi párt kerületi választmánya jelöl.

A szövetségi párt az eddig javasolt megoldásokkal szemben biztosítja az egységes fellépést, ugyanakkor teret ad a szlovákiai magyar politikában meglévő legfontosabb irányzatok testületi megjelenésének is. A platformok és a tagozat autonóm jogai biztosítják a megjelenésüket a szövetségi párt programjában, politikájában és választott testületeiben. Ez biztosítja a szövetségi párt belső pluralizmusát és a párt pluralisztikus külkapcsolatait. Ugyanakkor a szövetségi párt egy jogalanyként rizikó nélkül vehet részt a választásokon. Ez biztosíthatja a szlovákiai magyarság, valamint a magyarul beszélő romák parlamenti képviseletét.

A szövetségi pártot — amennyiben új pártalakítás mellett döntünk —célszerű lenne létrehozni az 1997 év vége előtt. Egyébként talán nem késő még 1998 januárja vagy februárja sem. Egyértelművé kell tenni, hogy a szövetségi párt egy jogalany — a platformokat kialakító egyes irányzatok csoportjai nem jelenhetnek meg a döntéshozó szervek akaratától függetlenül. El kell kerülni minden olyan megoldást, ami azt sugallná, hogy a szövetségi pártnak koalíciós jellege van. Jogilag csak tiszta megoldást szabad keresni, olyat, ami teljességgel védhető az érvényben lévő párttörvény szerint és nem kezdhető ki a választójogi törvény alapján sem. Ezért a legnagyobb figyelmet az alapszabály és a működési szabály kidolgozására kell fordítani. A pártnak alulról építkező demokratikus pártként kell működnie, a döntéshozó szervek jogkörét pedig egyértelműen kell meghatározni. A választásokig a szövetségi párt programjának kialakítására nem kell sok gondot fordítani — elegendő egy formális program. Elégséges arra ügyelni, hogy ne kerüljön ellentétbe az alkotmánnyal. A pártprogramot a választások után kell részletesen kidolgozni — addig elegendő a választási program.

Vissza a tartalomhoz