MIÉRT MARADT EGYEDÜL AZ ÖNÁLLÓ SZLOVÁKIA?

Emlékszünk, hogy 1990 márciusában és áprilisában a prágai Szövetségi Gyűlésben a honatyák egymás haját tépték az ún. kötőjeles háborúban, ahogy annak az alkotmánytörvénynek a vitáját nevezték el, mely a csehszlovák államot volt hivatott átnevezni úgy, hogy az minél jobban megfeleljen az akkori szlovák-cseh viszonyoknak. Ez nem sokkal azután történt, hogy a kommunista hatalom hagyta magát legyőzni. Abban az időben, amikor a bársonyos forradalom látszólagos győzteseinek háta mögött, vagy éppen a szeme láttára, lesték az alkalmat a múlt rendszer tisztségviselői, az államrendőrség és annak ügynökei, hogy miképp maradjanak a politikai hatalomban, vagy hogyan tegyenek szert még nagyobb befolyásra – gazdasági hatalomra.

Ma sem tudok szabadulni akkori érzésemtől, hogy a fordulat idején a szlovák nemzetiek — az önálló, független és szuverén Szlovákiáért harcolók — vagy elvakultságukban nem látták a dolgok lényegét, vagy a vezetőik csőben futva tettek szolgálatokat – tán építették a kulisszákat – az államrendőrség tagjainak (vagy a KGB-seknek), hogy meg tudjanak kapaszkodnini az új körülmények között. Azok az idős nénikék és unokáik is tán az ő útjukat egyengették, akik a pudmerici kastély felé vezető úton — ahol a parlamenti pártok elnökeinek, a három kormányfőnek, a három parlament elnökének és a köztársaság elnökének kellett tárgyalnia az ország sorsáról — transzparenseikkel kárörvendően üdvözölték Václav Havelt, mint a Cseh és Szlovák Köztársaság utolsó elnökét. Kifejezték ugyan mélységes vágyukat, de egyben előkészítették a kiszámíthatatlan jövőt is. Az önálló Szlovákiáért harcoló politikusok közül csak egy állt meg félúton és elégedett meg (illetve megelégedett volna) Szlovákia számára Csehszlovákián belül egy önálló székkel és csillaggal az ország Európa Tanácsba és az Európa Unióba való felvétele után. Ám ő is későn reagált - az ország szétszakadását már nem lehetett megállítanim, és az önálló csillagok elvesztek a fellegekben. A szlovák nemzeti színekbe öltözött szellem már kiszabadult a palackból, és minden annak rendje és módja szerint történt: az 1992 évi választási győzelme után Václav Klaus és Vladimír Mečiar már nem férhettek meg egy országban. Német pénzen befejezték a rövid életű, megszakításokkal létező— a huszadik század háborúit követő rend teremtőinek kedvenceként számontartott — csehszlovák állam szétverését.

Azonban ne hagyjuk magunkat egyirányba elsodorni. Jól tudjuk, hogy a cseheknek szükségük volt a szlovákokra a németek ellen, a szlovákoknak pedig a magyarok ellen kellettek a csehek – ezért egyesültek a csehszlovák állam létrejötte érdekében az első világháború végén. De hetven év elteltével, a kommunista rendszer szétesését követően viszont mindkét nemzet hirtelen új környezetben találta magát, melyben az eredeti szövetség értelme elveszett. Figyelembe kell venni azt is, hogy a szlovákoknak nagy része óhajtotta az önálló Szlovákiát – titokban még az ún. föderalisták is. Azt, hogy pontosan milyen Szlovákiát akarnak, nem tudták - valószínűleg legalább olyan fejlettet, mint Csehszlovákia, olyan nemzetit, mint a második világháborúban létező Tiso-féle Szlovák Köztársaság volt és annyira függetlent, mint Svájc.

Az ország sorsáról népszavazással kellett volna dönteni, annak ellenére, hogy ilyen formában a népakarat kifejezésének nincs hagyománya Közép-Európa e térségében. A népszavazást követően minden bizonnyal nagyon érdekes — a leopárd vagy zebra bőréhez hasonlatos — politikai térkép rajzolódott volna ki. Bizonyos vagyok benne, hogy a mai (önálló) Szlovákia népszavazás eredményeként nem jött volna létre. Csehszlovákia széteséséhez és Szlovákia állami önállósulásához egyértelműen szükség volt Vladimír Mečiarra, pártjára és a Szlovák Nemzeti Pártra. Nélkülük ez nem ment volna végbe (ezért is van most mindkét párt a kormányban). Ezt tudatosítaniuk kell azoknak is, akik szeretik az államilag önálló Szlovák Köztársaságot, vagy akik szintén az önállósulást óhajtották, csak más úton és más időbeli lefolyással.

Tehát azoknak - akik még nem tudják - meg kell mondani, hogyha óhajtották az önálló Szlovákia létrejöttét, akkor nem választhattak: vagy önállóság Mečiarral és a Szlovák Nemzeti Párttal, vagy európai integráció a csehszlovák állam keretén belül. Ma a helyzet olyan, hogy létezik egy önálló állami alakulat, melyben számbeli többségben élnek a szlovákok, és amely a szomszédos államokkal ellentétben, lassan de biztosan kimarad az európai integrációs folyamatból. Szlovákia az egyedüli közép-európai posztkommunista ország, mely politikailag alkalmatlan a NATO és az EU tagságra.

Ez nem a csorba bögre fülének a siratása. Csak elmélkedés arról, hogyan árthat a nemzetnek a nemzeti elvakultság, illetve, hova vezet az a politika, amely nem igazodik a korszellemhez.

Ez év júliusában Madridban eldőlt, hogy Szlovákiát nem hívják meg a NATO bővítését előkészítő tárgyalásokra, és hogy Szlovákia nem lesz azon országok között sem, melyekkel megkezdik a tárgyalásokat az EU-hoz való csatlakozásról. Szlovákia, mint Csehszlovákia része, még reményteljes, potenciális tagnak számított mindkét európai integrációs szervezet számára. Ám most az állami önállóság ötödik esztendejében, mikor már láthatóak a szlovák politika gyermekbetegségei és vészes kórjai is, az integráció reményei szertefoszlottak.

Tekintsük át a veszteségek listáját:

Mit veszítettek azok, akik Csehszlovákiát hazájuknak tartottákk? Elvesztették hazájukat és az európai integráció lehetőségét.

Mit veszítettek azok, akik nem Csehszlovákiát, hanem csak Szlovákiát tekintették hazájuknak,? Elvesztették reményüket, hogy államukkal helyet foglalhatnak az európai nemzetek társaságában.

Mit veszítettek azok, akik sem Csehszlovákiát, sem Szlovákiát nem tartották hazájuknak, csak olyan országnak, melyben a szülőföldjük van és ott élik polgári életüket. Elvesztették az állampolgári egyenrangúsodás egyetlen esélyét.

Mit vesztettek a magyarok, akik Szlovákiában élnek, és a lakosság mintegy 12%-át alkotják? Kevesebbet vesztettek, mint a szlovákok, mert legalább Magyarország integrálódik, de egyúttal többet is vesztettek, mert egyre távolabb kerülnek a magyar nemzet legnagyobb tömbjétől.

Mit veszítettünk mindannyian? Elveszítettük a polgári egyenrangúság esélyét, az állam szubszidiáris felépítésének és közigazgatásának lehetőségét, a jogállam biztonságát, a gyengébb védelmének esélyét az erősebbel szemben stb.

És mi maradt mindannyiunknak? Egy állam, amelyben a kormány a nemzeti politikát fasiszta előkép szerint valósítja meg, hatalmát diktatórikusan gyakorolja és totalitárius módszereket alkalmaz. Ez pedig történik a huszadik század végén - három évvel a második évezred befejezése előtt! Az emberek jobb jövő iránti reményének ilyen kerékbe törése nem maradhat büntetlenül.

Most pedig nézzük meg azon hiányosságok listáját, amelyek végett

Szlovákia éretlen az euerópai integrációra. Szlovákia politikájával kapcsolatos első kérdőjelek az ország ET taggá való felvételekor jelentek meg, melyeket a második Mečiar kormány politikusai saját kezűleg rajzoltak fel a politika egére. Ezt néhány órával Szlovákia ET felvételét követően tették, mikor azt nyilatkozták, hogy a felvétel négy feltételét - melyek mind a szlovákiai magyarok jogállásával voltak kapcsolatosak - lehetetlen teljesíteni. Erről az epizódról már valószínűleg sokan megfeledkeztek, mikor Michal Kováč államfő és Vladimír Mečiar kormányfő között kitört a konfliktus. Ezt követően az a három eset — mely az európaiak gyomra és gondolkodása számára emészthetetlenné vált — a szó szoros értelmében elmosták Szlovákiát: a szlovák titkosrendőrség által szervezett emberrablás, melyet a köztársasági elnök fia ellen követettek el, a Mečiar pártjához hűtlenné vált parlamenti képviselő jogtalan kizárása a törvényhozó testületből, és végül a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról kiírt népszavazás kormány általi meghiúsítása. Ezek mellett a parlamenti demokrácia alapelveinek sorozatos megsértése már csak sétalovaglás.

A Szlovákiát terhelő kifogások csomagjában sajátos figyelmet érdemel a nemzeti kisebbségek és a magyar nemzeti közösség jogállása Szlovákiában. Noha ez egyelőre csak úgy jelenik meg, mint a kisebbségi nyelvek használatának akadályozása (főleg a magyar nyelv kiiktatása a hivatalos érintkezésből) vagy a magyar oktatásügy problémája Szlovákiában (főleg az állami szervek repressziója a magyar iskolák és pedagógusok ellen), ezt csak a kezdetnek kell tekinteni. A jövőben a munkanélküliség magas aránya a magyarok körében, az állami támogatások diszkriminatív jellegű hiánya a magyarok által lakott területeken, és az országnak a magyarokat hátrányos helyzetbe hozó új területi–közigazgatási felosztása következtében Szlovákiában növekedni fog a feszültség, mely tovább fogja rajzolni az ország negatív képét.

Mikor lesz alkalmas Szlovákia arra, hogy a demokratikus államok családtagjává válni? Időben ezt nem lehet meghatározni. A megoldandó feladatokat szem előtt tartva egyértelmű, hogy például akkor, ha az előbbiekben említett problémák megszűnnek. Korábban nemigen.

Vissza a tartalomhoz