Dolník Erzsébet — 1997. december
(a szerző az Együttélés oktatáspolitikai alelnöke)
Aki folyamatosan figyelemmel kíséri a szlovák oktatásügyi és kulturális minisztérium intézkedéseit, hajlamos arra, hogy a két tárca vezetőit és az őket kiszolgáló hivatalnokokat csupán hozzánemértéssel, butasággal, szűklátókörűséggel, illetve elvakult nacionalizmussal vádolja. Ha azonban a jogtipró, törvénysértő döntéssorozatot mint egységes folyamatot vizsgáljuk, kitűnik az is, hogy az egyes személyek lehetnek külön-külön buták, koncepciótlanok, de a két tárca stratégiája korántsem az.
A szlovák kormány nem véletlenül deklarálta szinte azonnal megalakulása után, hogy itt nemzetállam lesz. Távlati céljának megvalósításán elsősorban e két minisztérium ügyködik, mégpedig igencsak átgondolt, rafinált módon. Az a gyanúm, hogy néhány „nemzeti stratéga” még vette magának a fáradtságot, és áttanulmányozta a nemzetközi dokumentumokat, egyes országok alkotmányait, törvényeit, hogy a kiragadott negatív példákon okulva dolgozza ki sajátosan szlovák, kisebbségellenes oktatási-kulturális hadműveleteit.
A két minisztérium a magyar iskolákat és kulturális intézményeket érintő döntései mindegyikében tetten érhető egy közös — bár rejtett — szándék, mely a szlovákiai magyarság asszimilációjára irányul. Gyakran egy-egy elhanyagolható, jelentéktelen ügynek tűnő lépés is apró, de fontos fogaskerék abban a gépezetben, melynek munkája nyomán a magyar szülők gyermekéből sehová sem tartozó etnikai hibrid, vagy őseit megtagadó janicsár válik.
Nézzük, hogyan definiálja a tudomány az asszimilációt:
„1.) a jellegzetes etnográfiai jegyek eltűnése, vagyis egyrészt a tárgyi és nem tárgyi kultúra specifikus elemeinek objektív elvesztése, másrészt egy bizonyos etnikai csoporthoz való tartozás szubjektív érzésének elvesztése;
2.) ezzel egyidejűleg az előző kultúra helyébe lépő másik kultúrához való tartozás jegyeinek elsajátítása, valamint az utóbbi kultúrához való tartozásának szubjektív érzése."
Az asszimiláció különböző módozatait taglaló források ugyanakkor azt is leszögezik, hogy az aszszimiláció legtöbbször kényszer-asszimilációt jelent, miközben a kényszer fogalmán az intézkedések egész skálája értendő, a fizikai erőszaktól kezdve a megvesztegetésen át a rábeszélésig. (Tove Skuntnabb — Kangas után tömören: bunkósbot, mézesmadzag, eszmék.)
Gondoljunk csak néhány konkrét példára! Ha a hatalom nem a szlovákiai magyarokról, hanem magyarul beszélő szlovákokról szól, nem azt sugallja, hogy tagadd meg magyar mivoltodat és tartozz egy másik — ez esetben a szlovák — nemzethez, kultúrához? A magyar tannyelvű iskolák helyett hányszor üvöltötték már a magyar szülők, pedagógusok fülébe, hogy ezek a „szlovák állam iskolái”? A kétnyelvű bizonyítványokat kiadó pedagógusok számára a mozgóbérmegvonás „bunkósbot”, ami nem direkt módon asszimilál, csak a gerincet kívánja megtörni. Utána jöhet a „mézesmadzag”: ha feladod az elveidet, ha lojális leszel a hatalomhoz, ha esetleg hajlandó vagy szlovákul tanítani egy-két tantárgyat, akkor jutalmat is kaphatsz.
A magyar szülőket elsősorban az „eszmékkel” (rábeszéléssel, meggyőzéssel) környékezik meg. Ugye, ismerős mindannyiunknak: ha azt akarod, hogy sikeres ember legyen a gyermekedből, add szlovák iskolába, ott majd jól megtanulja az államnyelvet (s persze elfelejti, vagy megutáltatják vele anyanyelvét, nemzeti kultúráját).
De más módozataival is talákozhatunk a fenti tételnek. Az óvodás gyermek számára „bunkósbot” lehet, ha kicsúfolják magyar beszédéért, hogy más drasztikusabb példákat ne is említsek (nem mehetsz ki szükségre, ha nem mondod szlovákul!).
Amikor irtózva néztük a televízióban a balkáni háborúk népirtását, talán nem is tudatosítottuk, hogy itt is megjelent az etnikai tisztogatás szelleme. Nem véletlenül említik egyes nemzetközi dokumentumok a fizikai népirtás mellett a nyelvi és kulturális népirtást, ami elérhető például folyamatos megszégyenítéssel, gúnyolással, kultúrájuk, történelmük tagadásával stb.
Itt hadd említsek ismét egy időszerű példát! Sorozatban jelennek meg ún. történészek ún. történelemkönyvei (egyes, a szlovák parlamentben ülő politikus „történészek” agyrémeivel most ne is foglalkozzunk), melyek közös jellemzője a tömény magyargyűlölet mellett a magyar nép kultúrájának, történelmének meghamisítása, tagadása. S ezekből a történelemkönyvekből kell a magyar diákoknak nemzeti történelmüket megismerni, hiszen az érvényben lévő ún. iskolai törvénnyel ellentétben például a Nyitrai Kerületi Hivatal oktatásügyi osztályvezetője megtiltja más (értsd magyarországi) tankönyvek használatát. De ne higgyük, hogy ez ismét csak egy hivatalnok buzgólkodása, hiszen az iskolában használható tankönyveket az a miniszter asszony, illetve szakembere engedélyezi, aki a PHARE-program pénzén az ominózus Ďurica-féle történelemkönyvet akarta becsempészni az oktatási intézményekbe.
Szlovákiában már megszoktuk, hogy a kormányzat és a rendőrség nem lép fel erélyesen a rasszizmus legdurvább megnyilvánulásai ellen sem, sőt a kormánykoalíció prominens személyisége nyilvánosan, alkotmánysértő módon sértegetheti az itt élő magyarságot. Ne szokjuk meg, ne legyünk közömbösek a fajgyűlölet, a raszszizmus kifinomultabb formáival szemben, mert az, amit a kultúra és oktatásügy terén ez a hatalom a nemzeti kisebbségekkel művel, nem kevésbé hatékony módja a nyelvirtásnak, mint a fizikai erőszak.