A hidegháború évei valószínûleg az emberiség legjobban dokumentált korszakai közé tartozik. Valószínû, hogy egymásban forgó látszataikkal lehetne a leghívebben ábrázolni közös realitásukat. Mégis legfeljebb néhány magányos történész tanúsít érdeklõdést a közös múlt iránt. A közvélemény e múlt közösségének puszta említésétõl is idegenkedik.

Az új demokráciák polgárai a teljes emlékezetvesztést választották. Nem óhajtják megkérdezni, hogy mi történt a hosszan tartó izolációban, mert rejtjelezett nyelvük és paranoid szerepjátékaik vigasztalan realitását nehéz lenne egyeztetni aktuális igényeikkel. Individuális igények szerint kéne átszabniuk egalitárius szocializációjukat. Ilyesmire nem képes az ember. Ha valaki mégis megkísérelné, akkor kiderülne, hogy a diktatúra izolációjában olyan élettapasztalatot szerzett, amely jó a túlélésre, a túléléssel elnyert életre azonban nem. Akkor kiderülne, hogy sokat tud az önzés stratégiáiról, de keveset a maga iránt érzett felelõsségrõl, s mivel errõl mások szintén keveset tudnak, nem tudja velük értelmesen megszervezni az önálló életet. Intellektusának reproduktív képességeit fejlesztette, nem a produktívakat. Felnõtt fejjel sem ismeri individualitásának kreatív erejét, de igen büszke találékonyságának kíméletlen szélsõségeire, amelyek miatt valójában szégyenkeznie kéne. Infantilis egoizmusával törvényes keretek között nincs mit kezdeni. Nem azért, mintha infantilis egoizmusának a kapitalizmusban ne lenne játéktere, bõven van játéktere, hanem azért, mert a régi, bejáratott, nagy liberális demokráciák egoizmusa az élvezet elvére van alapozva, nem a túlélés kényszerére. A kétféle egoizmus nem erkölcsi okok miatt nem egyeztethetõ, hanem generikus okok miatt.

Az élvezet elvére épített hedonista egoizmus mögött az eredeti tõkefelhalmozás, a rabszolga-kereskedelem, a hódító háborúk, a keresztény hittérítés és a kolonializmus bûntetteinek igen gazdag, több évszázados múltja egy olyan felvilágosult társadalmi egyezmény reflektív fényében áll, amely szerint a felhalmozás állatias vágyát és az élvezetre való törekvés nyers ösztönét önfegyelemmel, az önismeret kultúrájával kell kordában tartani, illetve a szolidaritás és a szociális biztonság mechanizmusaival kell kiváltani. A túlélés kényszerének egoizmusa mögött viszont a kisparaszti és kispolgári szerzés állatias vágyán és a kelet-európai társadalmak hagyományos tõkehiányán kívül a mai napig nem áll semmi. Az erkölcsi közmegegyezés és az átláthatóság esztétikájának helyén legfeljebb áporodott homály terjeng és hangos önsajnálat ágál, miszerint a történelemben mi vagyunk az örök vesztesek. A halmozódó történelmi hátrány tényleg nem látszik behozhatónak. A brutalitás nemzetközi egyezményekben rögzített tilalma kellemetlenül gátolja is azokat a szándékokat, amelyeket a túlélés kényszerére alapozott egalitárius szocializáció megengedne, ösztönözne, mi több, szent ökonómiai szükségszerûségnek tartana.

Magad és kis családod boldogulása érdekében az írott törvényeket meg kell kerülnöd, a szerzõdés annyit ér, mint a papír, amire írták, az adott szó nem számít, az ellenséges államot gondolkodás nélkül ki kell fosztanod. Sokan vannak, akik megkísérlik, de ha valaki tényleg végrehajtja ezt a szomorú programot, és jelentõs tõkét halmoz fel, akkor rá kell jönnie, hogy a globalizáció körülményei között versenyképessége erõsen korlátozott. Az egyenlõtlen fejlõdés miatt Európa földrajzilag nagyobbik felét ma olyan nyitott társadalmak alkotják, amelyekben az emberek nem egyénként, hanem en bloc versenyképtelenek. A két történeti régió közötti egyenlõtlenség felszámolását az erõs demokráciák csak akkor kívánnák, ha érdekükben állna az integráció tartós hátrányával együtt élni. E pillanatban azonban inkább növeli fölényüket, hogy a schengeni határok azonosak a hidegháborús határokkal, s így a hidegháborús szeparációban kidolgozott erkölcsi közmegegyezés a határon túl elveszíti érvényességét. Az új demokráciákban a jövõben sem lesz jelentékeny nemzeti burzsoázia, erõs középosztály sem lesz, s ami nincs, attól nekik sem kell tartani. A régiónak nincsen szélsõséges eszmék befolyásától mentes, felkészült, s legalább alapfokon tárgyalóképes politikai képviselete. A régi, nagy demokráciák kormányai viszont négy évnél nem kívánnak, és nem is tudnak elõbbre látni.

Az egalitárius alapon gondoskodó, felvigyázó állam tíz évvel ezelõtt összeomlott, titkos életstratégiai öröksége azonban intakt formában megmaradt. Nem volt miért nem megmaradnia. Hiszen nem azért omlott össze, mintha a kapitalizmus lényege szerint humánusabb lenne a szocializmusnál, nem azért omlott össze, mert a diktatúrákban sínylõdõ emberek jobbnak ítélték a demokráciát és a híveivé váltak. Nem is azért omlott össze, mert a szocialista társadalmak differenciálatlan, kreativitásra alkalmatlan belsõ struktúrái versenyképtelennek bizonyultak a harmadik technológiai forradalmát átélõ világban, hanem azért omlott össze, mert a felhalmozás állatias ösztönétõl vezérelt, az egalitárius eszmék nevében hiánygazdálkodásra és nélkülözésre kényszerített embermilliók több évtized alatt vakondként kirágták maguk alól a szocialista államot. Õk is banánt akartak, és most megkapták a banánjukat. Most a demokráciát rágják ki maguk alól, valami olyasmit, amirõl különben nem rendelkeznek sem tapasztalattal, sem tudással. Ha nem így lenne, akkor legalább az új demokratikus pártok és az új demokratikus kormányok nem vállaltak volna vezetõ szerepet a korrupció legalizálásában, a társadalom kifosztásában és kriminalizálásában. Vagy legalább az egyetemességükre oly büszke egyházakat érdekelné valami más, mint hogy jóvátétel címén hol és miként vehetnének még el valamit a legszegényebbektõl.

Az új demokráciák polgárának elvileg nincsen többé olyan affekciója vagy emóciója, amelyet biztonsággal használhatna új helyzetében, de új helyzetében éppen ez az ismerõs. Nagy belsõ meggyõzõdéssel tért vissza a régi szerepjátékhoz. Megengedi magának, hogy parazita szándékai szerint cselekedjen, s egalitárius eszmék szabályai szerint vélekedjen. Bármi áron meg akarjon gazdagodni, de olyan szociálisan kiegyensúlyozott államot kívánjon, amelyben rajta kívül mindenki adót fizet, az adópénzeket pedig úgy osztják el egyenlõ módon, hogy õ kapjon többet belõle. Vagy ha ez nem megy, akkor olyan nacionalista rendõrállamot kívánjon, amely faji vagy történelmi indoklással nem engedi meg a szomszédjának, amit neki természetesen megenged. Az új demokráciák polgárai úgy tértek vissza a szimulációhoz, mintha törvények szerint sem lennének szabad emberek. Ahogy egykor a szocialistát szimulálták, most a demokratát szimulálják. De miért is ne maradtak volna szimulánsok, ha egyszer a régi demokráciák polgárai sem mondtak le a disszimilációról. Õk sem siettek megvizsgálni hidegháborús múltjuk mentális és szellemi következményeit.

A hidegháborúról folytatott diskurzusban az antikommunista érvelés változatlanul az antiimperialista érveléssel áll szemben. Az elõbbi szerint az erõszakos és alattomos szovjet terjeszkedési vágy, az utóbbi szerint az amerikaiak gazdasági imperializmusa okozta a hidegháborút. Mindkét alapfelfogás jellegzetes és közös vonása, hogy a rosszat a másik okozza. Ha tényleg a másik okozza, akkor miért kéne felelõsséget vállalnom érte. Legfeljebb védekezem, néha úgy teszek, mintha az áldozatok iránt érzett részvét hatna át, vagy máskor éppen úgy teszek, mintha tudomást sem vennék az elkövetett bûnökrõl. Ahol az ökonómiai szükségszerûségnek primátusa van a politikai alapelvekkel szemben, ott az ésszerûségre hivatkozva, praktikus okokkal magyarázzák azoknak az univerzális elveknek a feladását, amelyekkel látszat szerint meg óhajtják alapozni a közös életet. A berlini fal leomlott, a békés koegzisztencia örökkévalóságra berendezkedett politikája értelmét veszítette, de a kétpólusú világelképzelés a rítusaival, az érvelési módszerével, az egész élethazugságával együtt fennmaradt.

Vajon tényleg indokolt volt-e a hidegháborús konfrontáció. Szükségszerû és elkerülhetetlen-e Európa két nagy történeti régiójának politikai kettészakítása. A békés koegzisztencia politikájának kettõs látása vajon nem okozott-e nehezen helyrehozható károkat. A közös múlttal kapcsolatban legalább e három naiv kérdést fel kellett volna tenni tíz év alatt. Mert ha nem volt indokolt, akkor kérdés, hogy mi volt a tévedés, s kinek a tévedése volt. Ha nem volt szükségszerû a földrész (és a világ) kettészakítása, akkor milyen feltételek között lehetséges az egyesítése. Ha a békés koegzisztencia kétfenekû politikájával a harmadik világháború elkerülhetõ volt, de az örökkévalóságra berendezkedett kétpólusú világot épp e nyereség nem engedte fenntartani, akkor miben volt hibás a kétpólusú világ tartós lehetõségére vonatkozó elképzelés, s milyen praktikus veszteségek következnek a hibás politikai számításból.

Kérdések híján a régi demokráciák polgárai nyugodtan ragaszkodhatnak azokhoz a hiedelmekhez és látszatokhoz, amelyekkel hosszú évtizedeken át sikerült elfedniük szeparációjuk szociális és erkölcsi realitását. A részleges amnézia mellett döntöttek, kettõs mércével mérnek, s ennek megfelelõen irányított izolációt kínálnak az újdemokráciáknak, mert integráció helyett legalább ellenõrzött szeparációt szeretnének önmaguknak. Alig hihetõ, hogy ne tudnák, milyen veszélyes a játék.

Nem sikerült közelíteni a státustörvényrõl kialakult magyar és román álláspontot a két ország külügyminisztereinek bukaresti tárgyalásán. Magyarország továbbra is az európai kisebbségvédelmi normákba beilleszkedõnek, Románia pedig az EU-joganyaggal ellentétesnek ítéli a törvényt. A felek mindazonáltal úgy értékelték: a státusvita nem keltett olyan feszültséget, amely a két ország viszonyát veszélyeztetné.

Martonyi János és Mircea Geoana találkozóját a román kormány snagovi protokollpalotájában tartották. A két külügyminiszter elõbb négyszemközt folytatott – a tervezettnél hosszabb, körülbelül egyórás – megbeszélést, majd bekapcsolódott a küldöttségek szintjén folytatott tárgyalásokba. A magyar küldöttségben a külügyminiszter mellett ott volt Szabó Tibor, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke és Lõrincz Csaba helyettes külügyi államtitkár is. Az álláspontok távolságát jelezte, hogy Martonyi nem hivatalos romániai látogatását a román fél informális találkozónak, a magyar fél pedig munkatalálkozónak nevezte.

Snagovban a román fél emlékeztetõt adott át a magyar küldöttségnek, amely a státustörvénnyel kapcsolatos bukaresti álláspontot tartalmazza. Ugyanakkor ismertették a kormányközi vegyes bizottság és annak albizottságai összehívásának programtervét.

A vegyes bizottság kisebbségügyi albizottsága – 1997 õszén történt megalakulása óta – csupán a megoldandó kérdések lajstromát készítette el. A magyar fél a testületnek a magyarországi román közösségre vonatkozó ajánlásait szinte azonnal megoldotta, a román fél viszont ugyanezt a romániai magyar kisebbség vonatkozásában elmulasztotta megtenni.

Martonyi látogatását idõszerûnek és hasznosnak minõsítve, Geoana azt javasolta: Magyarország függessze fel a törvény alkalmazását mindaddig, amíg az EU-csatlakozási tárgyalásokat be nem fejezte. Elismerte, hogy ez Budapestnek "belpolitikai nehézségeket" okozna, de kijelentette: egy ilyen döntés olyan "építõ kompromisszum" lenne, amely a jogszabály alkalmazásával kapcsolatban megfogalmazott nemzetközi félelmeket eloszlatná.

Ezzel szemben Martonyi közölte: a biztosított kedvezmények összhangban vannak az európai kisebbségvédelmi jogszabályokkal, a törvény nem diszkriminatív, nincs területen kívüli jellege, és egyetlen célja az ország határain kívül élõ magyarság nemzeti önazonosságának, anyanyelvének és kultúrájának a megõrzése. A magyar diplomácia vezetõje elutasította a jogszabály alkalmazásának felfüggesztésére vonatkozó román javaslatot.

A felek abban állapodtak meg, hogy a tárgyalásokat a kormányközi bizottság kisebbségügyi albizottságának keretében szeptemberben Budapesten folytatják. Mindkét miniszter a jószomszédi kapcsolatok megõrzése és a partneri viszony erõsítése mellett érvelt, s a magyar fél ez alkalommal is megismételte: Magyarország támogatja Románia euroatlanti integrációját, illetve lekerülését a vízumköteles országok EU-listájáról.

Adrian Nastase román miniszterelnök kora délután a Victoria kormánypalotában fogadta Martonyit, aki ezután felkereste hivatalában Markó Béla RMDSZ-elnököt.

Bárány Bélát a Gondviselés sodorta a Coral Hungaria útjába. A kedves, jókedvû pap úgy fogadta ezt az Isten tudja honnét érkezett, vadidegen csapatot, mintha csak vidéki rokonai érkeztek volna látogatóba. Õ persze szabadkozik, mikor valaki szóba hozza a dolgot, de az igazság az, hogy a Páduai Szt. Antal parókia hathatós segítsége nélkül ez a magyarországi turné egész másképpen is sikerülhetett volna.

Miután így megismerkedtünk vele, most Béla atya jön hozzánk látogatóba augusztus 5.-én. Az utat az utolsó percben sikerült összehozni. Ezért az a tény, hogy mégis kapott egy repülõjegyet a zsúfolt európai fõszezonban, már magában is egy kisebb csoda; újabb bizonyítéka annak, hogy vendégünk "felülrõl" is hathatós támogatást élvez.

Rövid életrajzi összefoglalót mellékelek itt a tõle kapott adatok alapján: csak éppen annyit, hogy bemutatkozásnak elég legyen. A többit majd mindenki megszerzi a személyes találkozások alatt: rakoncátlan sörénye, kamaszos grimasza mögött egy kivételes egyéniséggel megáldott, derék magyar ember rejtõzik.

A nógrádmegyei Varsányban született 1955-ben. Az esztergomi ferenceseknél érettségizett 1973-ban. Ezután két évet katonáskodott az egyik büntetõtáborban, ahol Magyarország összes kispapját igyekeztek "átnevelni" annakidején (ebben az esetben sikertelenül!). Mátraverebély-Szentkúton szentelték fel 1980-ban. Egy évig a pesti Egyetemi templomban, 2 évig Nyergesújfalun, 6 évig pedig Nagymaroson volt lelkész, mielõtt a zuglói Páduai Szt. Antal-plébániára került volna káplánnak 1989-ben. Az egyházközség 20.000 lelket számlál, és tapasztalataink szerint igen komoly munka folyik ott.

Két magyar feltaláló vesszõfutása

Tavaly decemberi számunkban riportot közöltünk Moldova Györggyel. A népszerû író azért jött Buenos Airesbe, hogy készülõ dokumentumregényéhez adatokat gyûjtsön, Bíró László környezetével megismerkedhessen. A könyvet az ICO Rt., a nagy magyar írószergyár rendelte; készült a vállalt megalakulásának ötvenedik évfordulójára. Címe: ‘A végtelen vonal. Legenda a golyóstollról’. A sztori a világszerte legelterjedtebb írószer feltalálásának és kivitelezésének történetét mondaná el. De, talán nem is akaratlanul, két rendkívül tehetséges ember – Bíró László és Goy Andor – hányódásának krónikájává válik.

Bíró László 1936-ban kezdett foglalkozni a golyóstollal. Voltak ugyan megelõzõ próbálkozások, de valóban használható, ilyen típusú írószert akkor még senki sem tudott felmutatni. Kísérleteit eleinte egy korábbi találmánya – egy automatikus sebességváltó – elõlegeibõl finanszírozta. Ez a forrás azonban hamarosan kiapadt. A General Motors csak azért vásárolta meg a szabadalmat, hogy a készüléket ne lehessen legyártani. Az újszerû töltõtollat 1938 áprilisában jelentette be a Magyar Királyi Szabadalmi Bíróságon: "Íróeszközbe forgathatóan ágyazott golyócska, és jellemzõje a golyócska mögött elhelyezett, pépszerû festék felvételére alkalmas tér", továbbá: "cserélhetõ festéktartály íróeszköz számára, valamint íróeszköz ilyen tartályra."

Goy Andorral 1938 márciusában ismerkedett meg. Barátja és támogatója, Gellért Imre utazási iroda tulajdonos mutatta be õket egymásnak. Goy igazi ‘self made man’ volt. Írógépmûszerész tanoncként kezdte 1910-ben. 1938-ra írógépjavító vállalata már megszerezte a legnevesebb márkák képviseletét; alkalmazottainak száma meghaladta a száz fõt. Bíró és Goy 1938. májusban kötöttek szerzõdést. Ez szerint a gyártás és forgalmazás joga 11 európai országban kizárólag Goyé lett; a tengerentúli piacok Bíró rendelkezésében maradtak. Bíró kötelezte magát, hogy a festék receptjét 60 napon belül átadja; a gyártást az év vége elõtt kellett volna megindítani. Goy jelentékenyen javított az írócsúcson, majd az így módosított tollakkal bemutató kõrútra indult a legnagyobb németországi írószergyárakhoz, szerzõdést azonban csak az év végére sikerült nyélbe ütni egy müncheni céggel. A gyártás 1940 júliusában indult volna meg; a németek egy év alatt százezer golyóstoll eladására kötelezték magukat.

Azonban a világtörténelem kereke felgyorsult. Május végén kihirdették az ún. ‘elsõ zsidótörvényt’, majd 1939. január 1.-i hatállyal megtiltották a magyar szellemi termékek külföldre történõ kivitelét. Ezek a rendelkezések arra kényszerítették Bírót, hogy az év utolsó napján elhagyja Magyarországot. Eleinte Párizsban folytatta kísérleteit mostoha körülmények között, de a háború kitörésekor világossá vált számára, hogy Európából menekülnie kell. Még évekkel korábban ismerkedett meg fogorvos bátyjának egy páciensével, Pogány Máriával, aki éppen kivándorolni készült Argentínába. A golyóstoll felkeltette a hölgy érdeklõdését s nyomban szerzõdést is kötöttek. Bíró Pogány Máriára és férjére, Láng Lajosra, ruházta a golyóstoll gyártási és árusítási jogát Dél-Amerikában. Most hozzájuk fordult, akik hamarosan hajójegyet küldtek neki és Meyne Jánosnak, akivel Párizsban kötött szoros barátságot. (A ‘birome’ szó kettõjük nevébõl tevõdik össze.)

Buenos Airesben megalakult a ‘Dél-amerikai Bíró Kft.’; célja a golyóstoll-szabadalom értékesítése volt. A megállapodás szerint a haszonból a Láng házaspár mindkét tagja egy-egy harmaddal, a maradék egyharmaddal pedig Bíró és Meyne részesedett. A finanszírozást Lángék vállalták s azt is megígérték, hogy Bíró családját kihozatják Argentínába; ezt meg is tették — Bíró részvényeinek feléért. Késõbbi tõkebefektetések tovább csökkentették a feltaláló részesedését, úgyhogy amikorra a golyóstoll világsikere elérkezett Bírónak már alig volt érdekeltsége találmányának gyümölcsöztetésében. Maradék kevés részvényét pedig egy üzleti kudarc vitte el, illetve Lángné ügyeskedte ki tõle. Bírónak sikerült ugyan tisztességes polgári jólétet teremteni önmaga és családja számára, de nem tett szert találmánya sikeréhez mérhetõ vagyonra. Ez nem keserítette meg, egyénisége mindig életvidám maradt.

Goy Andor túlélte a világháborút. Irodagép szervizét beindította, a körülményekhez képest jól prosperált. Sõt, kedvenc találmányával, az ólmot nem használó nyomdai szedõgéppel is kezdett foglalkozni; ehhez már állami támogatást is kapott. A golyóstoll gyártását is megkezdte ‘Gopen’ névvel. De 1949-ben vállalatát államosították, a gyártás leállt. Üzemének kisajátítása után Goy különbözõ állami cég alkalmazottakként dolgozott szedõgépének tökéletesítésén. Hosszú megpróbáltatások után, csak 1958-ban jutott el odáig, hogy egy delegáció tagjaként kiküldjék az NSZK-ba, ahol a szedõgépet kellett bemutatni.

Ekkor jutott tudomására, hogy bírósági úton még mindig lehetne esélye érvényesíteni az 1938-as szerzõdésbe foglalt jogait. Megalapozott vélemények szerint Bíróék, majd jogutódjaik illetéktelenül értékesítették a szabadalmat az európai kontinensen. A szerzõdés nem vállt volna érvénytelenné, annak ellenére, hogy Goy az éves szabadalmi díjakat nem fizette be, a szabadalmat nem újította meg; a találmány védettsége mégsem szûnt volna meg.

A magyar állam is kapott az alkalmon, Goy Andort nem engedték saját nevében perelni; jogait átruháztatták vele egy állami vállalatra. A pert a magyarok elvesztették, nem utolsó sorban azért, mert a bíróság nem akart egy olyan állam javára ítélkezni, amelyik Goyt egyszer már kisemmizte: 1949-ben üzemét sajátította ki, 1952-ben pedig családi házát.

Goy ekkor már az ICO elõdjénél, az Írószergyártó Ktsz.-nél dolgozott. Licencdíjat õk sem fizettek neki, a belföldön gyártott és forgalmazott golyóstollak után sem. Egyetlen alkalommal juttattak neki egy közepes összeget "a golyósírongyártás területén szerzett érdemeiért".

Akárcsak Moldova többi mûve, ez is olvasmányos. Az írónak van cca. 2500 poénje. Ezekbõl mélyen merített, ízesre fûszerezte a szöveget s habár a benyögések többsége már nem új, most is mosolyt gerjesztenek. Ellenben, mintha ez alkalommal kevesebb lenne a Moldova könyvekbõl párolgó szenvedély, elkötelezettség. Talán mert, ahogy õ maga mondja: "a cselekményen belül szembesítenem kellett az egymásnak sokszor ellentmondó állításokat — anélkül, hogy az ítélkezõ bíró szerepébe toltam volna fel magam". Számunkra elkerülhetetlen megjegyezni, hogy Argentínával kapcsolatban számos adatot tévesen tud, habár nem érdemes ezeket lajstromozni.

A könyv végén a kiadó néhány ízlésesen kiállított oldalon ismerteti az ICO fejlõdésének legfontosabb állomásait. Sajnos kutatásról és fejlesztésrõl, formatervezésrõl egyetlen szó szem esik. Ilyesmire a cég weblapján sem találunk utalást, de bõven gyönyörködhetünk a licenc-tulajdonos világcégek logóiban. Az évente 3.5 milliárd forintot (több mint 10 millió dollárt) forgalmazó cégnek talán már illene holmi aprópénzt fordítani K+F-re is. Az ICO képviseletei már szépen bepöttyözik a világtérképet. Azonban exportálni csak oda, annyit és addig tud, ahova, amennyit és ameddig azt a licencek tulajdonosai engedélyezik.

Argentínában Bíró Lászlót a feltalálók mintaképének tartják. Leánya Bíró Marianne pedagógus; tanintézete különös gondot fordít, hogy diákjai elsajátítsák a tudományos gondolkodást. Emellett tevékeny motorja három másik intézménynek: az Argentin Feltalálók Egyesületének, a Feltalálók Iskolájának és a Bíró Alapítványnak. Az Egyesület a független feltalálók érdekképviselete és szóvivõje. Az Iskola célja gyermekek és serdülõkorúak alkotóképességét, leleményes gondolkodását, a problémák észlelését, valamint eredeti és praktikus megoldások kutatását serkenteni és fejleszteni. Mert a tudománytörténeti szenzáció nem a biológiai hardware, hanem a kulturális software eredménye.

2. Kivitelezés: A feltaláló igyekezik a megfogant ötletet megvalósítani. Ez sok odaadó munkát igényel, megfigyelõképességgel és szívóssággal párosulva. A primitív ötlet és a siker között általában a kudarcok láncolata húzódik. A negatív tapasztalatokból le kell vonni a tanulságokat. Átgondolásuk logikusan kell hogy vezessen egyre jobb eredményekhez, de a nehézségek meghaladása rendkívüli önbizalmat és nagy szívósságot követel.

3. Önbizalom. Amikor egy felmerülõ ötlet túl egyszerûnek néz ki természetes, hogy kételkedjünk eredeti voltában. Biztos – gondolhatjuk –, hogy valakinek ez már eszébe jutott. De kidolgozása, tökéletesítése folyamán még ilyen esetben is gyakorta lehet újszerût és használhatót alkotni. Ehhez elengedhetetlen az önbizalom.

4. A kísérletek finanszírozása. Általában a feltalálónak szüksége van, hogy valaki finanszírozza kísérleteit. De a pénzért ekkor még csak egy ötletet ígér, az ötletek pedig önmagukban nem sokat érnek. Ha a kezdeti kísérletek sikeresek, ha már létezik valami, bár még nem tökéletes de már kézzel fogható, tõkéstársa már nem egy ábránddal, hanem egy lehetõséggel találja szemben magát. Sok függ tehát attól, hogy a találmányt, mint valami komoly lehetõséget, nem pedig csak egy ábrándot tudjuk bemutatni.

5. Biztonság és szabadalom. A szabadalmi kérvény, – benyújtásától fogva – ugyanazt a védettséget biztosítja, mint maga a szabadalom. Megszövegezésekor arra kell gondolni, hogy az abban foglaltak részlegesen is felhasználhatók, de csak további szabadalommal bõvíthetõek. Ezért tanácsos az a kérvényt akkor nyújtani be, amikor már csak kivitelezési és nem pedig mûködésbeli módosítások esetlegesek. Lehetséges azonban, hogy mégis elkerülhetetlen a még nyers találmány bemutatása. Ebben az esetben a feltaláló állítsa nyugodtan, hogy az már védett. Fontos, hogy a kérvényt hivatásos szabadalmi ügynök fogalmazza meg.

6. A találmánytól a szabadalomig. Nem lehet szabadalmaztatni egy ötletet, sem pedig valami már meglévõnek újfajta felhasználását. A szabadalmak általában három csoportba osztályozhatók. Gyártmányok: gépek, készülékek stb. Eljárások: termékek újszerû elõállítása. Újítások: vonatkoznak az elõbbiekre, ha jobb minõséget, gazdaságosabb elõállítást biztosítanak. Védhetõ egy már létezõ szabadalom tökéletesítése is, de ebben az esetben osztozni kell a jogdíjon.

Tavaly, ilyentáján ünnepeltük Kõgl Károly 80.-ik születésnapját. Itatubán. Az Õserdõ közepén épült, családi rezidencián közel száz ember köszöntötte a jubilánst. Az ünnepségrõl annakidején lapunk is beszámolt. Most Cseh-Kõgl Ildikó mûvészi sikerérõl értesültünk. Itatuba 200 hektáros õserdõjének, természetvédelmi amazon-rendõre fotókiállítást rendezett Magyarországon. Az Érdi Magyar Földrajzi Múzeum újjáépített épületének dísz termében május hónapban fotókiállítást rendezett. Az impozáns méretû fotók Brazília természeti kincseit tárják a látogatók elé. A képek egyszerre mutatják be a trópusi táj szépségét és kegyetlenségét. Az idilli vidéket ábrázoló fotók mellett a pusztulás képei is megtalálhatók a kiállításon. Az alábbiakban a "hetiVálasz" c. magyarországi folyóirat, Ildikóval készített riportját közöljük Mucsányi János tollából.

Képei még sosem jártak Magyarországon. Ez régi anyag?

Talán három volt kiállítva Sao Paulóban. A többi friss termés.

És miért nem a régi képeit hozta?

Mert részben már nincsenek meg, a kiállításokon megveszik õket, részben mindig van valami újabb, ami számomra érdekesebb. Ezek pillanatképek. Sosem gondolom meg elõre, hogy mit fogok fotózni. Mászkálok az erdõben géppel a nyakamban, és egyet-kettõt kattintok. Vagy sikerül, vagy nem. A virágfotóknál szoktam több idõt eltölteni. A kolibriket nem lehet elõre beállítani, de az itatóknál elég sûrûn repdesnek. Ha ráérek, akkor sokáig ülök ott teleobjektívvel egy bokor mögött, és nyomkodom a gombot.

Az õserdõ pótolhatatlan értékeinek a megörökítésén túl az látszik a képein, hogy nagyon vonzódik a természeti jelenségekhez.

Gyerekkoromtól kezdve.

Van egy kolozsvári kavics, amely 1944 szeptemberében útra kelt, és Brazíliában talált végsõ helyére.

Negyvennégy szeptember 15-én hagytuk el a házunkat Kolozsváron. Amikor már minden kint volt, és elindultunk az állomásra anyámmal, lehajoltam a kapu mellett, és fölvettem egy kavicsot. A vonaton belekarcoltam a dátumot. Ez a kavics kijutott Brazíliába, és amikor a házunkat elkezdtük építeni Itatubán, Sao Paulo közelében, ez lett az alapköve. Itatuba egyébként azt jelenti sok kõ, vagyis kõrengeteg.

Édesapja mivel foglalkozott?

A román idõkben szövetkezeti ellenõr volt, aztán bányája volt Nagyvárad környékén.

És miért kellett menekülni?

Anyám nem akart ott maradni. Félt az orosz bevonulástól. Elmentünk Pestre, de ahogy jöttek az oroszok, Ausztriába menekültünk.

Kolozsvárról milyen emlékeket õriz?

Olyan gyermekkorom volt, amilyen kevés embernek adatott meg. Az anyám nõvérééknek volt egy szõlõje Kolozsvár mellett. Minden vakációra kicsaptak oda. Ott voltak az unokatestvérek, fiúk, nagylányok. Minden évben volt valami kis állat, amivel szeptemberig a zöldben hancúroztunk. Én voltam az értelmi szerzõje mindennek. Ha baj volt, mindent magamra vállaltam.

Ha jól tudom, azóta sem volt Kolozsváron.

A csodálatos gyerekkori élményeket nem akarom lerombolni.

Pedig még diófát is ültetett gyerekkorában.

A férjem elment ezelõtt három-négy évvel. Volt Kolozsváron, Alsó-Csernátonban, ahonnan a családom származik, és lefényképezett mindent. Amikor meghozta a képeket, nagyon megharagudtam rá. Azt mondtam neki, nem lett volna szabad velem megtennie, hogy a házat így romosan lássam viszont, a gazos, borzalmasan elhanyagolt kerttel és a lerongyolódott várossal.

És a diófa?

A diófa álljon ott, nõjön és teremjen. Nem tudom, kinek. Talán egy-két mókus, egy-két gyerek élvezi a termését. Szép nagy, már 61 éves.

Mikor kezdett el fotózni?

Tízéves koromban kaptam az elsõ gépet apámtól Kolozsváron. Aztán az összes kutya, macska, madár lencsevégre akadt. De a portré nem az én mûfajom. A saját gyerekemrõl alig csináltam fotót.

Négy évig Ausztriában éltek. Ott milyen iskolába járt?

Részben magántanuló voltam, részben osztrák iskolába jártam.

Hány nyelven beszél?

Magyarul, portugálul és németül. Sajnos tovább nem jutottam, mert nem értem rá.

Miért mentek tovább Ausztriából?

Apám félt a harmadik világháborútól. Ausztriában nagyon nehéz volt. Mindenünk Kolozsváron maradt. 1946 telén egy fatalpú cipõm volt. És kinõttem a ruháimat is, a kettõbõl lett egy. Volt egy Singer babavarrógépem, azzal varrtam össze.

Brazíliában milyen volt az élet?

Eleinte nagyon nehéz és kegyetlen. A szüleim akkor már ötven felé jártak, és mint a nagyon megijedt és meghasonlott emberek, nem találták a helyüket sehol. Én nem tanulhattam tovább, fönn kellett tartanom a családot.

Összetartottak a magyarok Brazíliában?

Annyira, hogy 1956-ban 17 magyar egyesület volt Sao Paulóban. A cserkészettõl az énekkarig mindenben részt vettem.

Meddig dolgozott?

Ötvenhatig, amíg férjhez mentem. Akkor fogtechnikai kisüzemem volt már, teljes felszereléssel. A férjem közgazdász, a bécsi egyemen doktorált 1947-ben. Õ is 1949-ben érkezett, mint amikor mi. Társult egy építésszel, és 1952-ben már cégük volt. Akkor kezdték építeni a kollégiumokat, és ameddig ez a cég létezett, 1982-ig, negyvenöt kollégiumot építettek az ország minden részén. A magyar követséget is õk építették, több gyárat, villát, katedrálist. Aztán 1982-ben kivált a cégbõl, mert már Itatubán éltünk, és azt mondta, nem érdekli tovább, megy a tõzsdére, az neki érdekesebb, mert az a szakmája.

Az õserdõbõl is lehet tõzsdézni?

Természetesen. Bejön az íróasztalára percre pontosan a jelentés, a táblázatok. Ebbõl tartjuk fenn Itatubát.

A fiuk mivel foglalkozik?

Építészmérnök és ügyvéd. Most az apjával dolgozik a tõzsdén.

Ildikó könyvkötészettel is foglalkozott.

Volt egy magyar könyvkötõ, Márki Kata, tõle tanultam. Csodálatos mûvész volt. Egy szép napon azt mondta, a jövõ héten csinál egy kiállítást, és ott az én könyveimet is kirakja. Több kiállításom is volt. Könyvet kötöttem egy pár éven keresztül, amíg nem lett Itatuba, mert Itatubán ez lehetetlen. Ott ötpercenként ordít valaki, hogy donna Ildikó, a tehénnek a lába, a disznónak a füle, a kerítés, a kutya, a macska...

Minek tartja magát, könyvkötõnek, fotómûvésznek vagy természetvédõnek?

Azt hiszem, a természetvédelem az elsõ, aztán a fotó. A könyvkötészet számomra fájó nosztalgia, mert nem tudom folytatni. Elolvastam minden könyvet, mielõtt bekötöttem, és a bõr- vagy a pergamenkötést úgy kreáltam meg, ahogy a könyv tartalma kívánta.

Itatuba milyen messze van Sao Paulótól?

Ötvennégy kilométerre. Egy hatsávos sztrádától 7 kilométer földút.

Milyen volt 1976-ban, amikor megtalálták?

Egy hegytetõn volt, és keskeny sáv vezetett a völgybe, ahol nem irtották ki az õserdõt. A tetõ olyan sziklasivatag volt, hogy a sztrádáig világított. A kilátás viszont meseszép volt. Azt mondta a férjem, mit akarsz te ennyi kõvel? Mondom, tudod, én ezt már látom készen, ez a világ legcsodálatosabb kész sziklakertje. Itt csak a kövek közé kell ültetni. Nem volt rajta víz, csak egy forrás. Se villany, se telefon, se ház, csak egy düledezõ fabarakk. Kipofoztuk, vettem egészen primitív bútorokat, amilyeneket a környéken lehetett kapni, s amikor már volt hova leülni, hétvégén meghívtuk a barátainkat egy szalonnasütésre. Akkor összenéztek és azt mondták ezek sem fognak már megbolondulni. Hogy lehet egy ilyen borzalmat megvenni? Ezt a mai napig emlegetik.

Ötvenezer fát ültetett a "sziklakertbe", és 120 ezer eukaliptuszt. Erre miért volt szükség?

Azért, mert az elõzõ tulajdonos elkezdte leégetni az erdõt. Parcellázni akart a nagy tó oldalában. Féltem az eróziótól, csúnya is volt, és az eukaliptusz az, ami a leggyorsabban nõ és leginkább megfogja a földet, ugyanis ez a talaj elég homokos és laza. Ma már a házat sem lehet észrevenni, úgy benõtte a zöld.

Milyen fákat ültetett?

Õshonosokat. Vörös brazil fát, amit a jó portugálok teljesen kiirtottak az országból, ebbõl sikerült szerezni két csemetét 22 évvel ezelõtt, amelyek három évre hoztak annyi magot, hogy elég sûrûn be tudtam ültetni a területet. Aztán mahagónit, vasfát.

Magról nevelgeti a fákat?

Igen. Szedjük a magokat, adunk belõlük a rendõrségnek is, akik ugyancsak rendelkeznek faiskolával, mert az új törvény szerint ha valaki letarol egy erdõt, komoly büntetést fizet, de vissza is kell ültetni õshonos fával.

Rendõrség az õserdõben?

Ez speciális rendõrség, különleges alakulata a honvédségnek. Kimondottan erdõ- és vadvédelemmel foglalkozik.

Ehhez Brazíliában katonai eszközök kellenek?

Kemény törvények, amelyek betartatása egyre inkább elõtérbe kerül. Csak még mindig nagyon kevés az ember ekkora területhez.

Hol tart ma az õserdõk kiirtása?

Az 500 évvel ezelõttinek a nyolc százaléka van meg. Nem tudom, hogy mekkora az egész brazil szárazföldi terület, mert rengeteg a víz, de az biztos, hogy én két négyzetkilométernek a védelmét garantálom. A többire vigyázzon más.

A brazil állam tud-e jó döntéseket hozni, amikor azt kell meggondolni, hogy inkább a megélhetést biztosítsa az embereknek, vagy a természet védelmét?

Szerintem a kettõ nem zárja ki egymást.

A XX. században szinte folyamatosan kizárta egymást.

Az emberiség talán kicsit késõn, de rádöbbent, hogy baj van, és azért valamit meg kell változtatni.

Tehát úgy érzi, hogy tömegméretekben elindult már valami, változott a szemlélet?

Legalábbis Brazíliában igen.

Hány munkása van?

Húsz. És tizenhárom gyerek.

A brazil állam támogatja a munkahelyteremtõ beruházásokat?

Nem.

Akkor miért csinálják?

Szociális érzékenységbõl. A férjem megesküdött 1949-ben, hogy nem tûr meg maga körül nyomort. Én meg elhatároztam, hogy körülöttem tanulatlan és éhezõ gyermek nem lesz.

Milyen szociális juttatásokat kapnak a munkások?

A fizetésükön kívül ingyenes lakást és kosztot. A sofõrünk felesége fõz az összes munkásra. A hús, a tejtermék, a zöldség Itatubán terem, gyümölcsbõl annyi van, amennyit a madarak meghagynak, ha nem elég, veszünk. A gyerekek megkapják az iskolai anyagot, könyvet, füzetet, ami kell. A kicsiket minden reggel viszi a kocsi, és értük is megy, a nagyok pedig iskolabusszal közlekednek. És minden gyerek kap egy liter tejet naponta. Ha véletlenül a teheneink "sztrájkolnának", akkor a szomszédtól veszünk.

Milyen állataik vannak?

Harminc tehén, disznók, csirke, kacsa, gyöngytyúk. És van egy lovunk.

Vadászni szoktak?

Tilos a vadászat. Bármilyen õshonos állatnak a ketrecben tartása vagy a meglövése büntetendõ. Ha valakit elkap a rendõrség, börtön vár rá, és nem védekezhet szabadlábon.

Horgásznak?

Hogyne. A saját halellátásunk a tavainkból megvan.

Növénytermesztés is folyik?

Kukorica, cukornád, manióka.

Itatubán mi a fontosabb, a gazdálkodás, a tudományos kutatás vagy a környezetvédelem?

Részemrõl a környezetvédelem és a foglalkozás az embereimmel, fõként a gyerekeikkel. Mert minden gyerekünk osztályelsõ. A legidõsebb most megy egyetemre, a legkisebb most õsszel az elemibe. Rengeteget foglalkozunk velük.

Kiszámolták már, hogy Itatuba mennyi ráfizetést termel évente?

Egyszer megkérdeztem a férjemet, azt mondta ez nem érdekel, én csak azt tudom, hogy a tojás aranyból van. Ezzel le volt zárva az ügy.

Akkor a férje szíve is aranyból van.

Szerintem igen, és mindenki szerint, aki õt ismeri. Rendkívül jó ember, toleráns, megértõ, remek barát. Már az építkezés ideje alatt tûzbe mentek a munkásai érte. És engem is szeretnek az embereim. Néha azt mondják jön az ezredesnõ, vigyázz!

Egy átlagos brazil, aki ismeri Itatubát, mit szól ehhez?

Azt hiszem, kicsit vagy nagyon, de bolondnak tartanak bennünket.

Több magyar tudós megfordult önöknél.

Fõként ornitológusok voltak. Négyszer járt már nálunk Bankovics Attila. Remélem, az idén megint jön. Százhetvenöt madárfajnál tartunk Itatubán. Ebbõl 13 fajta kolibri. De járt ott Balogh János biológus, Borhidi Attila botanikus, Kubassek János, a Magyar Földrajzi Múzeum igazgatója, Matskási István, a Természettudományi Múzeum fõigazgatója, de lehetetlen felsorolni mindenkit.

Ha valami miatt, ne adj’ Isten, nem lenne több pénz Itatubára, akkor mi az, amit mindenképpen megmentene belõle?

A Fidesz választási kampányát kedvezõ gazdasági, bel-és külpolitikai, valamint társadalmi tényezõk együttállása mellett nyitotta meg. Ehhez a véletlennek kevés köze van, inkább köszönhetõ a kormány okosan idõzített politikájának.

A gazdaság teljesít s most a korábbi egyensúlyõrzõ, exportorientált gazdaságpolitika helyett a belsõ kereslet, a fogyasztás élénkesítése kaphat elsõbbséget — akárcsak ideiglenesen is. A két nagy párt – a kormányzó Fidesz-MPP és az ellenzéki MSZP – támogatottsága kiegyensúlyozódott a Fidesz javára. A kormánykoalíciót a legutóbbi idõkben megterhelte az egyik koalíciós partner válsága, de ez mégsem rengette meg a kormányzást. A Fidesz sikeresen tartotta távol magát a kisgazdák kétségbeejtõ ügyeitõl. Az FKGP botrányos körülmények között foszlott szét; támogatása elolvadt, ám a Fidesz ebbõl a táborból növelte a magáét.

A magyar külpolitikát lényeges kérdésekben az egyetértés jellemzi. Az EU csatlakozási tárgyalások jól haladnak, a 2004-es csatlakozási dátum egyre valószínûbb. Horn Gyula sikeresen lobbizik a nyugat-európai szocialista kormányoknál, amiért a miniszterelnök köszönetét nyilvánosan fejezte ki. A határon túli magyarokért minden párt felelõsséget érez. Az érdekükben hozott kedvezménytörvényt az Országgyûlés hatalmas többséggel szavazta meg. A vita a törvény elõkészítése és a végrehajtási jogszabályok, megfogalmazása körül forog. Az MSZP élesen különbözteti meg a törvény szándékát a kormány diplomáciai hibáitól és mulasztásaitól. Nagy Sándor, az MSZP parlamenti frakciójának vezetõje kijelentett: "arra a gondolatra szavaztunk, hogy az anyaország felelõs a határon túl élõ magyarokért, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy csak a jobboldalnak fontos a határon túliak sorsa, hogy csak nekik lehet nemzeti gondolatuk, hogy csak nekik fontos a nemzeti identitás, a baloldal pedig nemzetietlen és idegenlelkû."

A kormány minden létezõ alkalmat megragadott a millennium emlékezetessé tételére. Sajnos – egyes vélemények szerint – nem minden politikai túlzás, önös cél nélkül; saját alkalmi politikai problémaköreit elõszeretettel keverte össze történelmi, össznemzeti szintekkel. Választási kampánya bizonyítani akarja: a mostani kormányzatnak nincs Magyarországon valós politikai alternatívája. Egyrészt az ellenzéknek nincs programja; a Fidesz már megtette azt, ami egy normális baloldali párt programjában szerepelhet. Másrészt olyan, szinte népfontosnak tetszõ politikát folytat, amely minden embernek megfelel. Egy pártpolitikától független, univerzális értékeket képviselõ, a teljes társadalom érdekeit szem elõtt tartó mozgalom képét vázolja fel, mindenki javát globális értékekben keresõ programról beszél. A Fidesz életszemléletet képvisel – állítják – felülkerekedvén a napi pártpolitikán a globális érdekek nevében. A kormány szintjén megvalósult a miniszterelnök alkatának, habitusának legmegfelelõbb álláspont. Orbán Viktor immár nem egyszerûen a kormány feje, hanem a fej, akinek van egy kormánya. Az erõs hatalomkoncentráció nem öncélú: erõs politikai céltudatossággal párosul. Egy körvonalaiban kibontakozó markáns nemzeti stratégiával. A nemzeti érdek erõsebb védelmével a globalizáció és az europeizáció szükségszerûen elfogadott folyamatában. Messze nézõ népesség- és családpolitikai törekvésekkel, erõs ideológiai töltéssel. Egy újabb kormányzati ciklus adhat arra esélyt, hogy ez a politika megméretõdjék. Ez az esély most reálisnak tetszik.

Az MSZP miniszterelnök-jelöltje – Medgyessy Péter – bemutatta csapatát. A "Tízek Társaságában" fiatalok és régi profik is kaptak helyet. A tíz közül három nõ. Vezérelveik: esélyegyenlõség, biztonság-tisztesség, a tudás alapú társadalom megteremtése, nemzeti kiegyezés, demokrácia-szociáldemokrácia. Medgyessy ígérete szerint kormánya a tisztesség kormánya lesz, nemzeti kiegyezést igyekszik teremteni, illetve esélyteremtõ államot akar majd mûködtetni, hogy a nyertesek új többsége jöhessen létre. Az MSZP miniszterelnök-jelöltje egy olyan szociáldemokrata pártot lát alkalmasnak kormányzásra, amely egyesíti magában a liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus értékeit. Medgyessy népszerûsége aránylag magas, sõt július elején az MSZP támogatottsága is emelkedett valamelyest. Hamarosan színre lépnek, agrárprogramjuk meghirdetését augusztus elejére tervezik.

Minden illúziónk "elszállt", amely azt táplálta bennünk, hogy meg fogjuk kapni az Országgyûléstõl a költségvetési támogatást, ezért a továbbiakban az MVSZ már nem számít a magyar parlament támogatására – mondta tegnap Patrubány Miklós, a Magyarok Világszövetségének elnöke.

Az MVSZ a fõvárosban új székházba – a Semmelweis utcába – költözött, a régit – a Benczúr utcai épületet – pedig bérbe adják, ennek bevételébõl kívánja magát eltartani a szervezet. – Reméljük, hogy az új ingatlan együttesben hatékonyan tudjuk majd mûködtetni kis létszámú hivatalunkat – fogalmazott az elnök.

– Rossz üzenete van annak, hogy Belváros-Lipótváros önkormányzati képviselõ-testülete nem fogadta el, hogy nyílt ülésen tárgyalja a budapesti ereklyés országzászló emlékmû visszaállítása ügyében kezdeményezett sürgõsségi indítványt – jelentette ki Király Zoltán, az MVSZ elnökhelyettese. A Magyar Tudományos Akadémia mellett mûködõ Történelemtudományi Intézet szakvéleményében irredenta emlékmûnek minõsítette az ereklyés országzászló emlékmûvet. Szervezetünk nem hagyja annyiban az elutasítást, ezért kérjük a civil szervezeteket, hogy támogassanak minket.

Csúcsminiszterünk leánya férjhez ment. De az örömapa örömébe üröm is vegyült. Úgy gondolta, családjának mégiscsak dukál egy ‘comme il faut’ esküvõ + lakodalom. A gringo võlegény pedig lássa, mit tudunk mi! Szóval: történelmi múltú templom, lagzi a legelõkelõbb szállodában. ‘Kost, was kost’, mondta neje, aki mint köztudomású õnáluk a kosztpénzt kezeli.

Ilyen nagy alkalmakkor a templomudvar megellik kíváncsiskodókkal; most is így történt. S nem jöttek üres kézzel. Az örömapa hátán jól célzott tojások loccsantak, a rögtönzött szavalókórus közben taktusra anyázta. Szégyen. Az. De elgondolkodtató is.

Egyrészt, mert a tüntetõk nem abból a rétegbõl voltak, akik eltorlaszolják az utakat, hanem középosztálybeliek. Néhány éve még gondolni sem merték volna, hogy ilyesmire valamikor képesek lesznek. Akkor még istenítették a Messiást, nem kérdezõsködtek, lezserül adósodtak el dollárban.

A barilochei bevándorló közösségek júliusi jólsikerült ünnepség-sorozatáról küldött lapunknak beszámolót Halbritter Ferenc tiszteletbeli konzul.

A Magyar Egyesület már hónapok óta készült az eseményekre. Helyiségét kívül-belül felújították. Belsejét hangulatos magyar konyhának rendezték be, a falakat balatoni tájképeket ábrázoló "trompe l’oeil"-ekkel (falra festett "kilátókép") díszítették.

Az alkalomra Barilochébe érkezett Magyarország nagykövete Bardócz Béla és felesége. A magyar diplomata meglátogatta a polgármestert, résztvett egy tv mûsoron, interjút adott a helyi rádióknak és újságnak, találkozott közép-európai diplomata kollégákkal; mindenütt nagy szimpátiát keltett. A nagykövet felkereste az INVAP (Alkalmazott Kutatás) vállalat vezetõségét is. Ez a barilochei székhelyû argentin cég a közelmúltban nyert meg egy ausztráliai tendert egy kísérleti és rádióizotópokat elõállító nukleáris reaktor legyártására. A reaktor egyes alkatrészeit a magyar Mirrotron cég szállítja. Kölcsönösen érdeklõdtek további együttmûködés perspektívájáról, ezúttal a mûhold technológia terén.

Az ünnepségek programjában 11 nemzet népdal- és néptánccsoportja mûködött közre; a magyar folklórt a helyi Alondra (Pacsirta) együttes képviselte. San Carlos de Bariloche négy napon át ünnepelt együtt a bevándorlók közösségeivel, akik pedig büszkék, hogy nemzetük hagyományaival gazdagíthatják az argentin kultúrát.

A budai vendéglõk apácaráccsal elválasztott boxai hátterében szerényen meghúzódva, minden magára adó kerthelyiségben volt egy úgynevezett majorság, ahol a vörösbarna, vagy éppen kendermagos idei csirkék élték életüket. Boldog csipegetésüknek csak a súlyuk szabott határt, mivel az ínyenc közönség igazából csak kb. 60 dkg-os korukban szerette õket a legjobban, mikor is feláldozták életüket, hogy átváltozzanak rántott csirkévé. Ez az átváltozás természetesen bizonyos rituálékhoz kötõdött. Elõször is, hogy a vendég megbizonyosodjon arról, hogy az 50 perc elteltével asztalán a legfrissebb csirke virul aranysárga prézlis bundájában. Rendeléskor egy lepkeháló szerûséggel kiemelték a csirkét, amely pillanatok alatt eltûnt a konyhaajtóban.

Fantáziadús, rosszindulatú emberek persze már akkor is hirdették, hogy a konyha mögött volt egy másik ketrec, itt a szegény jószág nyugodtan folytathatta a kapirgálást, mivel a konyhán már réges-rég bepanírozva álltak az elõkészített csirkedarabok. Persze ennek az állításnak az igazáról soha senki nem gyõzõdött meg, igazi tanúi csak a csirkék lehettek volna, de ugye azok nem tudtak beszélni...

Komolyra fordítva, hogy is készül az igazi, eredeti magyar rántott csirke? Nem véletlen hangsúlyozom, hogy magyar, mert erre a célra nem alkalmas egyetlen fejlett élelmiszeriparral rendelkezõ nagyhatalom futószalagon termelt csirkéje sem. Egyedül csak a magyar parlagi csirke! Az a kapirgáló jószág, amelynek tollait a napfény melegíti, itatójából friss kútvizet iszik, és legfõként táplálékának nagy részét saját maga szerzi be, a természet zöld terített asztaláról, kiegészítve az odaszórt kukoricával.

A gondosan elõkészített csirkét feldaraboljuk, külön a comb alsó és felsõ részét, a hófehér melle-húsát, a háti részt a püspökfalatjával és külön a szárnyait.

A mája ilyenkor a szárnya alá kerül, ügyesen elrejtve, hogy a bundázáskor ne essen ki, és együtt sülhessen a szárnnyal. Mindegyik húsdarabot külön-külön megsóznak, majd lisztbe mártják, ahonnan egyenesen a felvert, szép sárga tojásba kerül.

Ha most azt mondanám, hogy a tojásból a morzsába vezet az útja, nagy hibát követnék el, mivel nem mindegy, hogy milyen morzsába. Elárulom, nem kenyér és nem zsemlye - csakis a szárított kifli alkalmas erre a célra! A lereszelt kiflibõl nyert morzsát átszitálták, és végül beleforgatták a szárnyas darabokat. Ekkor már két serpenyõ volt odakészítve, mindkettõben hevült a zsír. Az egyikben úszott a rántott csirke, fordításig fedõvel lefedve, hogy ne csak süljön, de puhuljon is. A másikban a hosszúkásra szeletelt burgonya sült, erõs lángon, mert szabály volt, hogy e kettõnek egyszerre kell sülnie.

Ezután jött a tálalás, amely e királyi étket felékesítette. A tál közepébe halmozták a friss ropogós, illatos sült krumplit. Óvatosan ráfektették a ropogósra sütött, világosbarna szárnyas darabokat. Alulra a háti részt, majd a szárnyait, ezt követte a melle húsa, legfelül uralkodott a combrész és a két darab nyeles hús. A tál szegélyét friss salátalevéllel, karikázott paradicsommal díszítették. És még mindig nem volt vége! Most jött a korona, amely nem volt más, mint a csirke zsírjában ropogósra megsütött zöldpetrezselyem. Ez került a tál tetejére diszkrét, egyben illatos, kitûnõ falatként.

hogy június 30.-án Solymáron megszületett Emese, Zombory Tomi és Jándy Busi negyedik leánya. A fiatal mama és az újszülött a legjobb egészségben fogadják a jókívánságokat. Az Internet hírközlés jóvoltából fent közöljük a hetedik Zombory unoka elsõ fényképét. Szeretettel gratulálunk!

Hogy Dr. Némethy Kesserû Judith a "New-York University" professzora – 14, vegyes fiú- lányhallgatóval – az északamerikai egyetem Buenos Aires-i Intézetében tartotta "nyári" külföldi továbbképzõ szemeszterét. A hathetes kurzust vezetõ – szép tudományos karriert befutott Judith - itteni mûködésérõl és terveirõl következõ számunkban tudósítunk.

hogy Dr. Toronyi Etelka "Õsmagyar hit" tanulmányát a Magyar Kongresszus aranyéremmel tûntette ki. A sok száz pályázó között elért tudományos munkáért az oklevelet és érmet a napokban postán küldték el a kolóniában jólismert Irodalmi Társaság vezetõjének. Gratulálunk Toronyi Etelka újabb sikeréhez.

hogy a Valentin Alsinai Magyar Dalkör július 15.-én tartott disznótoros ebédjén elbúcsúztatta Bardócz Béla nagykövetet és Margó feleségét. A szimpatikus házaspárnak Szénási Pál a Dalkör elnöke szép emlékplakettet adott át, az Argentínában eltöltött négy évre emlékezve.

hogy a Hungáriában augusztus 4.-ére meghirdetett disznótoros vacsorán "A Rioplatense Jazz- zenekar" muzsikál. Jó alkalom a bõséges magyaros hurka-kolbász vacsora utáni testmozgásra.

hogy a Cserkészbálon – ha minden tervszerûen sikerül – elõször köszönthetjük körünkben a Magyar Köztársaság új nagykövetét, Szõnyi Ferencet, feleségét Erzsébetet és új munkatársait.

hogy Páter Bárány Béla zsúfolt programja ellenére (lásd Eseménynaptárt), – a fiatalság kérésére - még a szombati ZIK és cserkész foglalkozásokon való aktív részvételét is örömmel vállalta.

hogy a Coral Hungaria augusztus 19.-én tartandó Magyarország-i Körút beszámolója – a hírek szerint - bõvelkedik videó vetítéssel, képbemutatóval, élmény beszámolókkal, és mulatságos kalandok elmesélésével.

hogy Szénási Pál – a Dalkör elnöke - az idén augusztus végén (26.-án indulnak) újra megszervezi a két éve nagysikerrel megtartott Rio Hondo Termálfürdõ kúra társas kirándulást. Az egy hétre tervezett utazás, minden költséget beszámítva ("coche-cama" busz, gyógyfürdõk, kitûnõ hotel, teljes ellátás, kirándulások) 180$-ba kerül. Még van hely, jelentkezés és felvilágosítás: 4244-1674 számon.

hogy Karakay István kiadásában kétnyelven megjelenõ "Chilei-Magyar Értesítõ" legutóbbi számában bõven foglalkozik a magyarországi eseményekkel, és jó kritikát közöl Szabó István "Sunshine" c. filmjérõl. A lap szerkesztésében aktívan vesz részt Zahorán Ákos, Buenos Airesbõl Chilébe települt honfitársunk.

hogy Santiago de Chilében július 7.-én megszületett Dõry Andor és Candia Gabriela Fernandez kislánya, Macarena, aki, az ottani magyar kolóniában közkedvelt házaspár, harmadik gyermeke. Szeretettel gratulálunk!

hogy a Barátság Napján Attilák és Boszorkányok együtt és közösen ünnepelték Rajczy Kati születésnapját. A Maipú sugárút egyik vendéglõjében megrendezett murin résztvett az Észak-Amerikából idelátogató Kesserû Judith és Kõvágó Norma is. Ismét könnyed fölénnyel bizonyították, hogy másfél tucat hölgy tud "izokrón" beszélni úgy, hogy azt az összes többi is megértse. S emellett még lehet enni, fényképet mutatni és nézni, kötni vagy horgolni, a távollévõknek anzikszkártyát írni, telefonálni stb. Amikor a "szabad villa" alapon történõ súlyos diéta-fegyelem sértés elkövetését megelégelték, testületileg áttelepültek Demkó Andyhoz, hogy az elõbbieket egy (csakis egy; nekem csak egy csöppet!) pohár pezsgõvel, még megfejeljék. Támaszpontjára ki-ki, késõ éjszaka tért meg.

hogy Bardócz Béla nagykövetet és feleségét augusztus 24.-én vacsora keretében búcsúztatja a Hungária. Az eseményre az egyesület vezetõsége ezúton is hívja tagjait, hogy megköszönjük nagykövetünknek zavartalan, kölcsönös bizalom alapján precízen mûködõ, négy évi eredményes diplomata munkáját.

hogy Süllõs Lajos augusztus 25.-én tudományos elõadást tar a Szent László Iskolában az Irodalmi Társaság rendezésében. Címe: A fényvezetõ tömeg. Az érdekes téma biztos sok érdeklõdõt vonz.

VITÉZI REND ARGENTÍNAI CSOPORT. Orden de los Caballeros "Vitéz". Délamerikai törzskapitány: vitéz Ferenczy Loránd, Martin Coronado 722 , (B1641BOJ) Acassuso. Tel.: 4743-3879.