Lehet, hogy sokunknak a bõrét sem karcolja meg ma mindaz, amit Vörösmarty egy olyan versben írt, mint az Elõszó. Lehet, hogy elfelejtettük már diákkorunk Csongor és Tünde-élményét, elfejtettük e tündérjáték – talán a legnagyobb magyar dráma – varázsát, érzékletes, monumentális gondolati mélységeit, remek pajzánságát.

Lehet, hogy elfelejtettük vagy sose hallottuk ezt a József Attiláig mutató képet: "S alszik a gond, mint a gyermek, / Mely sírásban fáradott meg." Vagy ahogy Csongor jellemzi az életutat egy csüggeteg pillanatban: "Vagy tán vége sincs az útnak,/ Végtelenbe téved el,/ S rajta az élet úgy vesz el,/ Mint mi képet jégre írnak." Vagy ezt a jellegzetesen józan és csattanós jellemzést Balga szájából: "Telhetetlen, és mivel?/ A Temérdek semmivel. "Vagy a nõiségnek ezt a metaforáját, szintén Balgától: "két leány jõ,/ két parányi mézedény."

Mindezt gondolhatjuk "merõ költészetnek"- de azon nem léphetünk túl, mi mindenre adott nekünk Vörösmarty nyelvet e drámában és másutt. Nem szavakat pusztán - azt is -, hanem mondatokat. Mert mondataiban él a nyelv, a mondatokban szólal meg a világ.

Legyinthet erre is korunk pragmatikus hõse - legyintése üres marad. Mert Vörösmartynak úgy tartozik, öntudatlanul, hogy tartozását nem nyilváníthatja semmisnek akkor sem, ha akarná. Ahogy önkéntelen gesztusaimmal, arcjátékommal tartozom egyik-másik elfeledett vagy ismeretlen felmenõmnek, úgy tartozom - úgy tartozik õ is, és mindnyájan mi magyarul beszélõk, akik a kín vagy az öröm pillanatában Vörösmarty-mondatot lökünk ki magunkból. Petõfi-mondatot, Arany-mondatot. Még az is, akinek mindennapi beszéde formátlan zagyvalék, zörgõ sóder, henye rebegés, riadt makogás, mord vakkantás. Vannak pillanatok, amikor valaki más szólal meg bennünk, nálunk nagyobb erõ, s a miénkénél nagyobb nyelvtehetséggel. Amikor elhagynak bennünket, amikor lebegünk, amikor szeretünk. Amikor valami hirtelen megvilágosodik, amikor önfeledten nevetünk.

A reformkor, az 1830-40-es évek, hatalmas fordulat volt nyelvünk és gondolkodásunk, érzelmeink életében. Amit nyelvújításnak nevezünk, azon sokkal több dõlt el, mint ahogy tankönyveinkbõl megértettük. Az, hogy lesz-e nyelvünk erre a modern világra, lesz-e korszerû magyar gondolkodás százötven-kétszáz évvel késõbb, hogy lehetünk-e modern emberek ma magyarul. A nyelvújításon többnyire a szavak megújítását, a szókincs gazdagítását értjük. De legalább ekkora megújulás történt a mondatfûzésben. Mondataik teszik maivá ezt a három óriást és sok kiváló kortársukat, utódjukat. A mondat az ember legszemélyesebb alkotása, abban lélegzik, ritmusaiban, hajlításaiban szelleme.

Mi már persze mindezt innen nézzük, a meglevõbõl. Mennyire mai Petõfi nyelve, szoktuk mondani - és elfelejtjük, hogy a dolog fordítva áll. Azért érzünk így, mert mai nyelvünket, szerkezetében és sok részletében is, õ alkotta, meg a többiek, neves és névtelen tehetségek, a magyar nyelv szunnyadó lehetõségeibõl. Az õ tehetségükön, az õ személyes elhivatottságukon múlott, hogy merre fordult sokévezredes útjának egy sorsdöntõ pillanatában a nyelvünk.

Hogy lássuk, mekkora volt ez a fordulat, érdemes felidéznünk egy jobb mondatot egy híres 19. század eleji magyar regényírótól: "Ezt a helyet a gyakorlott szertartásoknak összesszödésökre alkalmatosnak lenni állíták: rajta az egész sereggel harmincegy napokat töltött". Így írt Dugonics András 1806-ban, akinek Etelka nevû hõsnõjérõl magyar lányok nemzedékeit nevezték el, így anyai nagyanyámat, Veress Etelkát is. De az õ apja - vagyis Veress Sándor dédapám -, aki mérnök volt s nem hivatásos tollforgató, alig több mint fél évszázaddal késõbb már így ír emlékiratában a törökországi Kossuth-emigrációról, melyhez fiatal huszárhadnagyként tartozott: "Soha nem láttam együtt annyi feketevérû, türelmetlen, életunt embert, és nem tudom, nem lett volna-e tán fele öngyilkossá, ha az 1854-ben kitört keleti háború föl nem ráz és új munkásságra nem hí". Micsoda szakadék választja el ezt a prózát a Dugonicsétól - a nyelvé, nem az idõé!

Nem vitás, a nagy versek tovább maradnak fenn, mint a próza. Balassi hajlékony és tömör, s legfeljebb a hiányaiból érezzük, hogy 16. századi. A Károli Biblia, de még az archaikus moldvai csángó balladák is eleven élményt adnak. De a régi prózában – még a legjobbakéban is – meg-megfeneklünk azokon az ormótlan zátonyokon, amik miatt a lelassult folyású magyar nyelv megújítása elkerülhetetlen lett a 18-19. század fordulóján. S ennek a változásnak, tudjuk, volt egy nagy európai hajtóereje is: a felvilágosodásé.

A megújulás tehát fényesen sikerült. Azért, mert a kor legérzékenyebb, legtehetségesebb emberei voltak a megújítók, s az újításban nyelvünk s a kor szellemére, a beszélt nyelv ritmusára és az utca jó megoldásaira hallgattak. Aki magyarra vagy magyarról fordít, aki beszélget nyelvünk jó külföldi ismerõivel, az pontosan tudja, milyen hajlékony, ötletes és gazdaságos eszközt örököltünk e nyelvvel. Irigyelt eszközt? Világot.

Ez hát a jelen és a múlt - mit hoz nyelvünknek, nyelvünkben a jövõ? Milyen moccanásokban keressük, kinek a mondataiban és szóújításaiban, azokat a kezdeményeket, találmányokat, amikre százötven-százhetven év múlva majd úgy tekintenek vissza utódaink, mint mi most Vörösmarty mondataira? Hol készül nyelvünk jövõje? A kérdés nem szónoki - de nem próbálok ezúttal választ adni rá.

Csak annyi bizonyos, hogy megint válaszúthoz értünk. Másfél évszázad óta legnagyobb változását éli át a nyugati világ. A divatos ítéletek ma ismét fenyegetik nyelvünket - mint Herder jóslata idején. Íme néhány: - Az informatika nyelve az angol lett – ami ma érdekes, az új világ gondolatai mind angolul szólalnak meg. Vagy: - Nyelvünket ellepik az idegen szavak. Vagy: - A kép kiszorítja a szót. Vagy: - A matematika nyelve kiszorítja a szavak nyelvét, a kozmikus kor nyelve a matematika lesz.

Így szólnak a fenyegetõ mai jóslatok. A jövõ ma is azon fog eldõlni, amin 1820 után. Azon, hogy van-e elegendõ tehetség, érzékenység és felelõsségérzet a nyelv használóiban. Hogy látják-e oly világosan a kor tétjeit, mint Gyulai Pál vagy Eötvös József, és hisznek-e magukban.

És azon is, hogy ha világosan látnak és hisznek is, jutnak-e térhez. Azon, hogy mekkora ma a hatóköre, mondjuk ki ósdiasan, a szellem életének?

Talán most majd történik valami

Június közepén meglátogatta Buenos Airest (több más fõváros mellett ezen a kontinensen) Balás Péter, a KÜM külgazdasági kapcsolatokért felelõs helyettes államtitkára, Szentmáry Béla külkereskedelmi szaktanácsadó társaságában. Ez a látogatás új fejezete annak a folyamatnak, amely az argentin külügyminiszter tavalyi budapesti látogatásával kezdõdött. A dolog lényege annyi, hogy Magyarország – miután az európai piacon nagyjából befejezte a profilváltást, elérte azt, hogy külkereskedelmünk több, mint 50%-ban a nyugati piacra irányul, és gazdasági teljesítményünk kb. 80%-a magánvállalkozásokból ered – most a további fejlõdés fenntartásához új piacokat keres, illetve igyekszik a valamikor virágzó, de a régi rendszer utolsó éveiben elhanyagolt, távolabbi piacokat visszahódítani. Ez elméletileg nem volna nagy gond, hiszen a magyar ipari termékeknek még most is jó híre van vidékünkön. Inkább a gyakorlati téren vannak gondok. Ezek között a legfontosabb az, hogy a mai magyar kis- és középvállalkozók, akik esetleg az itteni piacon eladható árut termelnek, legtöbb esetben azt sem tudják, hol van Argentína... és ugyanez a helyzet fordítva is. Argentin oldalról abban találkoznak a magyar érdekekkel, hogy az ország egy elég hosszú recessziós folyamatból igyekszik kilábalni jelenleg, és ehhez a – ma igen sikeresen fejlõdõ – magyar fél segítségére (is) számít, most fõleg a keleteurópai piacokon, de késõbb az Európai Unión belül is, mint értékes partnerre.

Balást nagyon szívélyesen fogadta Chighizola külügyminiszter helyettes (vicecanciller). Mivel mindketten közgazdászok, nem hivatásos diplomaták, a tárgyalás azonnal rátért a lényegre. Elõször gyorsan végignézték a két ország helyzetét, regionális szerepét, kilátásaikat a jelenlegi nemzetközi helyzetben (a magyarok a CEFTA-kapcsolatokról és az EU-csatlakozáshoz szükséges elõkészületekrõl, az argentinok a Mercosur, az ALCA és NAFTA regionális kereskedelmi egyezmények keretén belüli fejleményekrõl, valamint az EU-val jelenleg megkötés alatt álló új kölcsönös kereskedelmi egyezményrõl számoltak be részletesen).

Rögtön ezután megállapították, hogy a két ország gazdasági struktúrája hasonló, exportösszetétele is az, tehát a kölcsönös kereskedelem lehetõségeit inkább a helyi "különlegességekben" kell keresni. A magyar fél ugyan leszögezte, hogy ez a hasonlóság az utolsó években megváltozott, mert az ország hagyományos agrárexportja a keleti piacokra igen lecsökkent, helyette inkább már feldolgozott árút szállít (húskonzerveket és más élelmiszerkészítményeket) a nyugateurópai és egyéb piacokra. Komoly figyelmet kell emellett szentelni a kölcsönös turisztikai lehetõségeknek, amely egyébként a mai magyar piac egyik kiemelt fejlesztési ágazata; ez Kraft Péter másfél éves szervezõ munkájának az eredménye.

Harmadik megbeszélési tárgy a WTO (Organización Mundial de Comercio) jelenlegi helyzete volt. Argentína tudomásul vette, hogy Magyarország kénytelen volt kilépni az agrártámogatások eltörléséért harcoló Grupo Cairns-bõl, mikor felvételét kérte a EU-ba, a magyar fél viszont leszögezte, hogy érdekei továbbra is egyeznek a csoport céljaival, csak ezeket most majd az Európai Unión belül igyekszik érvényesíteni.

A helyzet gyors letapogatása után mindkét fél leszögezte, hogy bár Argentína és Magyarország közt legalább 60 éve léteznek kölcsönös külkereskedelmi szerzõdések, melyek eddig minden esetben biztosították a kapcsolat jogi kereteit, a gyakorlatban igen kicsi volt ez a kereskedelem. Azt is kiemelték, hogy a két ország hasonló szintû politikai támogatást igyekszik nyújtani a külkereskedelemnek, ezért mindkét helyen ez a terület a külügyminisztériumhoz (és nem a gazdasági tárcához) tartozik. Ezért három új, gyakorlati lépést határoztak el közösen: az elsõ egy kis munkacsoport (Task Force) megalakítása volt a kivitelezési kérdések kidolgozására, mindkét ország szakértõi, valamint külkereskedelemben jártas üzletemberek bevonásával. Ez a csoport mindjárt másnap tartott egy elsõ munka-összejövetelt. A második határozat volt a két ország megfelelõ állami szerveit (ExportAR és IDT Hungary) "rászítani" egymás piacára, hogy megfelelõ ismeretekre tegyenek szert a jövõben jelentkezõ exportlehetõségek sikeres célba irányításához. Végül Chighizola azt is javasolta, hogy küldjenek egy-két magyar agrárszakembert Argentínába, illetve hívjanak meg Magyarországra itteni specialistákat, mert ehhez õ jelenleg rendelkezik egy bizonyos fejlesztési kerettel, amelyet így lehetne legjobban hasznosítani.

Az Országgyûlés a közelmúltban nagy többséggel törvényt alkotott a szomszédos országokban élõ magyar nemzetiségek, de nem magyar állampolgárokkal való anyaországi kapcsolatokról. (Ironikus vagyok, ez ellen a törvényjavaslat ellen "nem illett" volna szavazni, már csak sajtó és egyéb támadások kivédése érdekében sem, mint ismeretes, csak az SZDSZ szavazott a nem gomb megnyomásával.) Ezzel szemben sokan látták, ez legalábbis veszélyeket rejt magában, ha nem konfliktusok melegágya lesz.

Mint ismeretes, Románia és Szlovákia a törvény megalkotása után felemelték szavukat a törvény ilyen-olyan rendelkezésével szemben, sõt Románia azt is állította, hogy más rendelkezések is vannak a törvényben, mint amiben az államközi egyeztetések során a magyar fél állított. Természetesen nem állíthatom, hogy Románia ezt jogosan mondja, mert sem az akkori törvényjavaslatot sem a román kifogást nem ismerem, lehetséges tehát, hogy Románia állítása alaptalan. Az viszont nem kizárható, hogy a törvényjavaslat elkészítése és a parlament elé terjesztése mögött Trianon árnya lebeg, mondván, ha már a határokat nincs hatalom, amely megváltoztathatná, legalább így tartsuk a szoros kapcsolatokat, és azután majd meglátjuk. Az viszont tény, hogy a miniszterelnök, a külügyminiszter, a Külügyminisztérium politikai államtitkára - amikor csak státustörvényrõl volt szó - ragyogó arccal méltatta a majdani törvény óriási jelentõségét.

Azután idõközben kiderült, nem olyan szép a menyasszony. Kis túlzással állíthatom, hogy a törvény ellentmondásainak hínárja borítja be a törvényt, amelybõl nem tudom, hogy lehet majd kilábalni, ha egyáltalán lehet.

Nézzük sorban. Az Európai Unió ugyan nem markánsan, de érezteti, hogy ez a törvény addig élhet, míg nem leszünk az unió tagja. Igen ám, de Magyarország minden kimondott gondolatával ide törekszik, és lelkesedése nem ismer határt, hogy alapos esély van arra, hogy 2004-ben az ország beléphet. Elsõ ellentmondás.

Úgy hallottuk és olvastuk, hogy a törvény alapvetõ célja, hogy a magyar nemzetiségek államukban maradjanak. A miniszterelnök viszont szükségesnek tartja, hogy a magyar nemzetiségek a munkaerõhiány miatt itthon vállaljanak munkát arra az idõszakra, míg a rendelkezés lehetõvé teszi. Második ellentmondás.

Itthon sokáig a munkanélküliséggel számolni kell (az senkit nem gyõz meg, hogy a média arról tudósít, csökken a munkanélküliség, mert a közölt számokban a nyilvántartásból már kikerültek nincsenek az adatokban) és mit szólnának e munkanélküliek, ha a szomszédos országokból elégítenék ki a munkaerõ-szükségletet és így egy jelentõs részüknek csak a kuka jutna? Harmadik ellentmondás.

Micsoda hatást váltana ki a román állampolgárok körében, hogy a magyar iskolákban tanuló magyarok 20.000 forint támogatást kapnának, de azzal nem törõdik senki, hogy súlyos kollíziót váltana ki és ezt az ottani magyarok sínylenék meg! Negyedik ellentmondás.

Nem biztos, hogy nemzetközi jogi normák "fedezetet" nyújtanak a törvény egyes rendelkezéseire. Szerintem enyhén szólva furcsa ugyanis, hogy a magyar Országgyûlés olyan törvényt alkot, amely átnyúlik a határokon és az ottani állampolgárokra tartalmaz - függetlenül attól, hogy az kedvezõ lehet a magyar nemzetiségekre - rendelkezéseket. Ötödik ellentmondás.

Persze nem zárhatom ki, hogy vannak más ellentmondások is, amelyeket nem ismertem, de azért természetesen vannak.

Budapesti látogatásom összeesett az MVSz küldöttgyûlésével. Nem hivatalos minõségben, csak mint kíváncsi megfigyelõ látogattam be a Semmelweis-utcai palotába. Nem mintha közömbös volna számomra a szövetség jövõje; igenis érdekelt vagyok abban, hogy ez a szervezet, mint NGO, továbbra is méltón képviselje – földrajzi és politikai határok felett – nemzetünk (nem csak országunk!) jól felfogott érdekeit. Tisztséget nem vállaltam, nem is fogok vállalni egyelõre, mert lapszerkesztõi tevékenységemet összeegyeztethetetlennek tartom ilyen elkötelezettségekkel.

Több ismerõsöm, barátom vett részt hivatalosan ezen az eseményen, akiket ott volt alkalmam személyesen üdvözölni, és megjegyzéseik alapján "kitapogatni" a légkört, összevetni ezeket a nyilatkozatokat személyes megfigyeléseimmel.

Azt hiszem, mindenki számára világos, hogy a magyar nép három ága: az anyaországiak, az elcsatolt területek lakossága és a többi (nem csak a nyugati!!!) országokban lakó szórványok nemzeti elkötelezettsége, álláspontja, reményei, stb. lényegesen különböznek egymástól. Éppen ez a sokszínûség adja az MVSz-nek azt a nagyszerû lehetõséget, hogy egy közös fórumon egyeztethesse az összes álláspontokat a nemzet felemelése érdekében.

Amit ott láttam és hallottam, részben felemelõ volt, részben lesújtó. Tényeket fogok itt felsorolni, a többit az olvasóra bízom.

1. A küldöttgyûlés összejött annak ellenére, hogy gyakorlatilag mindenkinek saját zsebébõl kellett az utazást megfizetni, mert az MVSz állami támogatását megvonta a magyar Országgyûlés. Mindhárom régióból 50% felett volt a résztvevõ küldöttek száma.

2. Megszavazták azt az alapszabály-módosítást, amellyel az elnökség bérbe tudja adni a Benczúr-utcai ingatlant, és evvel fenntartani legalább a szövetség központi irodáját, amelyet azelõtt állami támogatásból finanszíroztak.

3. Annak ellenére, hogy Csoóri Sándor volt elnök eddig mindent megtett a jelenlegi vezetõség kiirtására (sajtókampány, szabotáló elnökségi tagok, választási eredményt megsemmisíteni akaró közjogi per, stb.), a szervezet nem omlott össze, Patrubány Miklós nem mondott le, a tagszervezetek nem szaladtak szét. Az elnök megbízatását jogerõs bírói ítélettel is megerõsítették azóta.

4. Két igen jól megkülönböztethetõ csoportra lehetett felosztani a megjelent küldötteket: egyesek szemmel-láthatólag a szervezet céljaiért dolgozni mentek oda, mások csak politikai fórumot kerestek ma senkit nem érdeklõ nézeteik számára, vagy a zavarosban akartak halászni. Szerencsére ez alkalommal (is) az elsõ csoport volt többségben. Azt hiszem, ez a tendencia annak is köszönhetõ, hogy a második csoport nem hajlandó erre a tevékenységre, amely most már anyagi támogatással sem jár, idõt és pénzt áldozni, valamint a tagszervezetek is jobban megnézik ma, kit küldenek oda képviselõnek.

5. A tavalyi szabotáló elnökségi tagokat megbízóik lassan eltávolítják, ill. már eltávolították. Általában nem a képviselt tagszervezetek megbízásából tették, amit tettek, hanem annak ellenére. Csoóri Sándor befolyása ma már lényegtelen, a hosszú botrány unalmas.

6. Érthetetlen számunkra Tõkés László volt tiszteletbeli elnök szerepe ez alkalommal. Ismervén múltját, többszöri bátor kiállását, a dolog egyre titokzatosabb. A püspök úr egyszerûen elfelejtette összehívni a Védnöki Testületet, ami az Alapszabály értelmében kötelessége lett volna. Szintén kötelessége lett volna megjelenni a küldöttgyûlésen, amelyrõl két hónappal korábban értesítették, ott összegezni négy éves mandátumának eredményeit, sõt két napirendi tárgynak õ lett volna az elõterjesztõje. Miután közölte, hogy püspöki teendõi miatt nem ér rá az MVSz ügyeivel foglalkozni, elõtte elutazott egy amerikai körútra a Partiumi Keresztény Egyetem kórusával. Megjelent a küldöttgyûlés utolsó napján, nem vett részt semmiben, beszámolóját nem tartotta meg, pár óra múlva eltávozott, de tett néhány éles hangú sajtónyilatkozatot, melyekben – politikai érvekkel – elítéli az MVSz által egyhangúan megszavazott határozatokat.

Mindent összevetve: az MVSz helyzete továbbra is nehéz, de nem reménytelen. Visszatekintve: Patrubány Miklós megválasztása jó dolog volt: más elnök nem tudta volna ilyen kitartóan átvészelni a múlt év viharait, földrengéseit, és – a költségvetési támogatás megvonása után – fenntartani a szervezetet ezalatt. Amiket egyéniségében kritizálnak, éppen azok a vonások, amelyek ezt lehetõvé tették. Másik erénye, hogy nem engedi az MVSz-t belevonni az anyaországi politikai csatározásokba (ma is ez a legnehezebb feladata). Választási programjának egyik sarokpontja volt fenntartani a szervezet független jellegét. Ha az MVSz nem mint NGO mûködik tovább, akkor nem alkalmas arra a szerepre, amire vállalkozott, nem lehet a nemzet hiteles fóruma.

Az erdélyi magyarok több mint 60%-a a magyar állampolgárság kiterjesztését biztosító intézkedéseket vár a magyar államtól – olvasható egy áprilisi közvélemény-kutatásról közölt ismertetõben a kolozsvári Szabadság napilap 2001. június 15-i számában. Arra a kérdésre, "hogy a közeljövõben a magyar államtól milyen intézkedéseket vár el", az erdélyi megkérdezettek a következõ arányban fejezték ki igényüket a magyar állampolgársággal kapcsolatban:

18,9% - "tegye lehetõvé a korlátozott kettõs állampolgárságot (választójog nélkül)".

25,7% - "tegye lehetõvé a teljes érvényû kettõs állampolgárságot".

16,8% - "szorgalmazza a békés eszközökkel történõ határmódosítást".

Ha máshonnan nem, Rembrandt remekmûvérõl bárki ismerheti a tékozló fiú történtét. A festõ azt a pillanatot ábrázolja, amikor a testi-lelki nyomorúságba jutott fiú hazatérvén apja elõtt térdelve kér bocsánatot. Otthon van már, de még nem tudja, miként alakul a sorsa, talán e bizonytalanságra utal, hogy bal lábáról már levette, de a jobbon még ott van a saru.

A történet forrása Jézus egy példabeszéde. Egy fiú kikérte atyai örökségét, majd eltávozott a szülõi háztól, a vagyonát elpazarolta. Ínségében arra kényszerült, hogy disznókat õrizzen, vallásának tanítása szerint tisztátalan állatokat tehát. Éhségében már arra vetemedett, hogy azok takarmányát egye. A megalázottságnak ebben a mélységében döntött úgy, hogy visszatér atyjához, aki talán megbocsát neki, és befogadja – legalább béresnek. Apja azonban ennél többet tett ennél: mindent elfelejtve öleli-emeli magához, s örömünnepre készül fia újjászületik számára.

A hívõk szemében Isten megbocsátó szeretetérõl szól ez a tanítás. Szekularizált korunk a példabeszédet, mint mítoszt értelmezi, és olyasmit is lát benne, amit az egykori hallgatók nem is gondolhattak. Feltûnhet, hogy a történetbõl hiányzik az anya, a nõi nemet csak azok a paráznák képviselik, akikkel a fiú eltékozolta vagyonát. A szó eredeti értelmében vett patriarchális, apa jogú világ ez. Középpontjában az a Apa áll, és még valami. Az az értékrend, amelyben a nemzedékek egymás nyomába lépése már-már s természeti törvény kiszámíthatóságával biztosítja az élet folytonosságát. Nemcsak örökös és örökség van, hanem örökhagyó is.

Ez az Atya nemcsak gondoskodik, hanem meg is bocsát, nem a veszteséget nézi, hanem fia visszanyert életét, saját folytatását. Ebben a világban az élet törvénye uralkodik, a generációk követik egymást, a szülõk gondoskodnak az elõttük járókról és saját utódaikról. Mindez egyszerre természetes és kétségbevonhatatlan. Külsõ és belsõ törvény, legalábbis annak kellene lennie. A tékozló fiú kiáll a sorból, de aztán visszakényszerül. Törvény, ha ésszerûségen, tapasztalaton alapul, nem hágható át. Szigorát belátható igazsága jelenti. A törvény még kijátszható lenne, de az igazság elõl nem lehet elbujdokolni.

Ezért lehet megbocsátó az apa. Nem kell büntetnie, a fiú hazatérése már maga a kegyelem. A büntetés a vagyon eltékozlása utáni nyomor, testi és lelki kínjaival. Annak fölismerése, hogy a választott úton nincs tovább.

Ebben a világban éles határ húzódik az önmegvalósítás és a jövõt fenegetõ önzés között. Mert ahogyan az egyéni szabadság határát a másik ember szabadsága jelöli ki, úgy az önmegvalósítás korlátja is a mások, esetünkben a más nemzedékek önmegvalósítási esélye. Az örökség eltékozlása ezt a törvényt sérti. Ennek felismerése és korrekciója jelenik meg a Fiú bûnbántában és az Atya megbocsátásában.

Ha a történetet mítoszként értelmezzük, látnunk kell, átfogó, korlátlan, egyetemes aktualitását. A ma embere korlátlanul és felelõtlenül tékozol. A ma emberisége: a tékozló fiú. Helyzetét azzal súlyosbítja, hogy nemcsak a saját örökrészét, hanem atyjáét és bátyjáét is elpazarolja. És ezzel lehetséges utódaiét is. Nemcsak a saját jövõjét, hanem a Jövõt.

Nem gondol arra, hogy a Föld kincsei végesek, hogy amit örökül kapott, örökül is kell hagynia. Nyersanyagokat, környezetet, ökoszisztémákat pazarol, pusztít. Maga még egyelõre nem szorul a disznók eledelére, de nem gondol arra, hogy ilyen sorsra kárhoztatja utódait. Eszébe sem jut, hogy visszatérjen az Atyához: ahogyan tékozló fiú sem gondolt erre, amíg tartott a kincseibõl. A ma tékozló fiúja, nemcsak mint Fiú tékozol, hanem mint virtuális Atya is. Megfelejtkezik arról, hogy örökségével nem atyjának, hanem utódainak kell elszámolnia. A tékozló fiúnak volt hova hazamennie, nem pusztította el az atyai házat. Volt, aki visszafogadta.

De ki bocsát meg a tékozló atyáknak?

Akövetkezõ magyar országgyûlést jövõ május végén választják. A 2002–2006-os ciklus különös jelentõsége, hogy nyertese nemcsak az EU csatlakozás prestízsét élvezi majd, hanem a csatlakozással járó 5-8 milliárd dolláros támogatást is többnyire elképzelései szerint használhatja fel, gyümölcsöztetheti.

Az elmúlt hetekben a két legnagyobb támogatással bíró párt – a Fidesz-MPP valamint az MSZP – kongresszust tartott. A kormánypárt új elnököt választott, az ellenzék pedig miniszterelnök jelöltet, s habár a kampány csak õsszel kezdõdik, a két kongresszus már mint annak nyitánya tekinthetõ.

Magyarországon a választás nem kötelezõ, a 8 millió választópolgárból 3 millió el sem megy szavazni. A biztos pártválasztók száma 2,5-3,0 millió, a bizonytalanoké pedig 2,5-2,0 millió; ezek szinte az utolsó percben döntik majd el, kire adják le voksukat.

A júniusi felmérések szerint a biztos pártválasztók soraiban a preferenciák kiegyenlítõdtek a Fidesz javára, sõt a kormánypárt valamelyes elõnyhöz is jutott. A Fidesz és a szocialisták a biztos pártválasztók kb. 84 százalékát teszik ki, a maradék 16 százalék a MIÉP, az MDF, a szabaddemokraták és a kisgazdák között oszlik meg; ezidõ szerint lehetséges, hogy ezek közül egy vagy több is nem szerzi meg a parlamentbe bejutáshoz szükséges 5 százalékot. Világos tehát: a választások kimenetelét illetõleg nem a pártok bázisa számít, hanem az a bizonytalan réteg, amely preferenciáját titkolja, vagy még abban sem biztos, hogy elmegy-e szavazni vagy sem. S ez a tény határozta meg a két kongresszuson született döntéseket is: mindkét párt közép felé tolódását.

A Fidesz elnökévé Pokorni Zoltán oktatási minisztert választották. 1962-ben született. Az ELTE bölcsésztudomány karán végzett, magyar-történelem szakos középiskolai tanár. 1988-ban alapító tagja a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligájának képviseletében vesz részt az Ellenzéki Kerekasztal munkájában. Szlovák eredetû nevének jelentése ‘istenes’, ‘jámbor’. Halkszavú pedagógus, a pártnak csak 1993-óta tagja. 1994-tõl egyik alelnöke; az Orbán kormány egyik legsikeresebb miniszterének tartják.

Elõdje, Kövér László, lesz a választási kampány fõnöke. Õ alapító tagja a Fidesznek, a párt erõs embere. Kijelentései nem éppen meggondolt tapintatosságukról lettek hírhedetté. Orbán Viktor elõreláthatólag távol tartja majd magát a kampány hétköznapjaitól. A miniszterelnök meg akarja õrizni államférfiúi, sõt regionális kisugárzású államférfiúi szerepét.

A májusi kongresszus a Fidesz-MPP meglátásait egy vitairatban tette közzé. Címe: ‘Otthon Magyarországon, otthon Európában’; letölthetõ a párt weblapjáról (www.fidesz.hu). A vitairat Magyarország céljainak világos megfogalmazására, a magyarság lehetõségeinek õszinte, a közösség élményeit erõsítõ, tudatos feltárására törekszik. Természetesen a Fidesz-MPP szempontjából, aki önmagát tartja a polgári értékrendet magukénak vallók – a nemzet jövõképébõl és hagyományaiból fakadó közös – érdekei és értékei képviselõjének. A Fidesz szerint Magyarország a fiataloké, a vidékieké, a feltörekvõké és a múlt nélkülieké. "Olyan idõszak kezdõdött meg Magyarország életében, – szegezi le a vitairat – amelyben a polgárok elképzeléseinek és a családok terveinek valóra váltása, az építés, a gyarapodás a legfontosabb tényezõ. Azok a nemzedékek, amelyek ma az ország gondjait vállukon viszik, ma már nem a múltnak, hanem a jövõnek tartoznak felelõsséggel."

A szocialisták miniszterelnök jelöltje nem tagja a pártnak. Medgyessy Péter személyében az MSZP júniusi kongresszusa egy menedzser típusú vezetõbe fektette bizalmát. Remélik, hogy támogatásában összehangolódnak a párton belüli erõcentrumok; megteremtõdnek a sikeres választási küzdelem elõfeltételei. Medgyessy Péter 1942-ben született. Tanulmányait a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végezte; 1966-ban diplomált. A rendszerváltás elõtt a Lázár-, a Grósz- majd a Németh kormány pénzügyminiszter ill. miniszterelnök-helyettese, valamint egy idõre tagja az MSZMP Központi Bizottságának is. Nevéhez fûzõdik a magyar közgazdaság modernizálásának elsõ szakasza: a Valutaalap- és a Világbank tagság, valamint az adórendszer reformja. A rendszerváltást követõen a francia Paribas bank magyarországi részlegének elnök-vezérigazgatója, majd 1996-tól a Horn kormány harmadik pénzügyminisztere, Bokros Lajos utódja. Az 1998-as választások után visszatér a bankszakmába. Az állampárt felbomlása után nem igazolt át az MSZP-be. "Én többet pártba nem akarok belépni – mondja. Meg akarom õrizni függetlenségemet, nem akarom elveszíteni azokat a szabad ‘vegyértékeimet’, amelyek egy liberális politikához, illetve egy bizonyos értelemben konzervatív gazdaságpolitikához és körökhöz kötnek. Én ezeket nem akarom feladni, de ettõl én még vállalom a közösséget az MSZP-vel."

Céljának a ‘jóléti rendszerváltás’ végrehajtását tekinti; hogy az egészséges és növekedõ makrogazdaság eredményeibõl minél szélesebb rétegek részesüljenek, a társadalmi és regionális egyenlõtlenségek csökkenjenek. Fontos a történelmi múlt – állítja – de az emberek mégiscsak a gazdaságpolitikán keresztül értelmezik boldogulásuk lehetõségeit. A kijelölt feladat: megoldani a szegénység kérdését, az agrárium problémáit, az infrastruktúra fejlesztését és az EU csatlakozást.

Az MSZP szlogenje, ‘Magyarország mindannyiunké’ szolidaritást hívatott kifejezni azokkal is akik a Fidesz körein kívül maradtak, a leszakadókkal, a többiekkel, a romákkal.

Medgyessy elõtérbe állításával az MSZP a legjobbat hozta ki magából – vélekedik Bozóki Attila politológus. A kérdés azonban: fel tud-e nõni feladatához. Eddig olyan politikus volt, aki minden rendszerben jól járt, karriert futott be és politikai szerepvállalásai után mindig ‘puhára esett’. De õt még senki nem látta szenvedni és küzdeni. Nehéz elképzelni Medgyessyt egy poros kisváros pódiumán, amint ing-ujját feltûrve, izzadtan szónokol iskolázatlan közönségének. Személyére hatásos médiakampányt lehet felépíteni, mert jó megjelenésû és intelligens. Úgy tûnik azonban, ‘túl steril’, és távol van a magyar valóságtól, ami – ha így marad – szocialista jelölt esetén nagy hiba.

Ki lesz a nyertes? Azt mi tudjuk legkevésbé de, – mint a politológusok közül is annyian szokták – akárki lesz az, kellõképpen meg fogjuk indokolni.(Antichtón)

A Magyar Köztársaság Sao Pauloi fõkonzulát több mint 4 éves brazíliai mûködése után visszahelyezték Budapestre. Ebbõl az alkalomból a Könyves Kálmán Szabadegyetem a fõkonzult kérte fel, hogy tartson egy búcsúelõadást a Szabadegyetemen május 16.-án esedékes elõadóestjén.

Az estet Tóth Veremund páter vezette be azzal, hogy Basch Andrásnak ez az utolsó hivatalos szereplése az itteni magyarok körében és közölte elõadásának címét: "Gondolatok a nyugati emigrációról".

A fõkonzul elõször taglalta a történelem folyamán Magyarországról elindult különbözõ kivándorló hullámokat. Foglalkozott a kivándorlás okaival és két fõ kategóriába sorolta azokat, akik hazájukat elhagyni kényszerültek. Kivándorlóknak nevezte azokat, akik anyagi okokból mentek nyugatra, vagy a nyomortól menekülve, vagy csak jobb érvényesülési lehetõségeket keresve. A másik csoportba tartozók, az emigránsok politikai okokból hagyták el az országot, nem fogadták el az otthoni rendszert, esetleg puszta létük is veszélyben forgott. Ezek az emigránsok, vagyis politikai menekültek élesen szembehelyezkedtek a magyar kormányokkal, és intézményeiken, egyesületeiken keresztül megtagadtak azzal minden kapcsolatot.

A fõkonzul szerint helytelen volt a legsötétebb elnyomás éveit és a Kádár rendszer késõbbi "enyhülõ" fázisát ugyanúgy bírálni, ugyanúgy elítélni. Szerinte a nyugati demokráciák – nem úgy, mint a magyar emigránsok – kihasználták az "olvadást" és ennek megfelelõen fokozatosan javították politikai és gazdasági kapcsolataikat az akkori Magyarországgal. A Egyesült Államok például visszaadták a Szent Koronát Magyarországnak.

A fõkonzul elõadását élénk vita követte, pontosabban a felszólalók fenntartották a rendszerváltás elõtti magyar kormányok elitélésének jogosságát, míg Basch András védte a saját álláspontját. Tóth Veremund páter zárószavaiban megállapította, hogy már rég nem hangzott el olyan elõadás, ami ilyen élénk vitát váltott volna ki.

Az elõadás után a közönség átment a Magyar Ház szalonjába, ahol állófogadás keretében Kapos László, a Magyar Ház elnöke, a Sao Paulo-i magyarok nevében búcsúzott el a Basch házaspártól és emlékül egy szép dísztálat nyújtott át nekik. Kapos László

A Sao Pauloi Magyar Tenisz Egylet 2001. május 19-20.-án rendezte meg a XVII. Magyar Ház Kupa teniszversenyt. Ezúttal 18 versenyzõ vett részt a páros mérkõzéseken, férfiak és nõk vegyesen, lévén a legfiatalabb játékos 15, a legidõsebb pedig 82 éves. A részvevõk között volt a Magyar Köztársaság Brazília városi nagyköveteke, Rózsa Tamás, aki az "A" csoport tagjaként lelkes és erõs játékosnak bizonyult.

A két napig tartó, nagy lelkesedéssel zajló verseny eredménye a következõ:

A. csoport: 1. hely Bánföldy Csaba; 2. Marchi Aldo; 3. Tóth Miklós.

B. csoport: 1, hely Bató László; 2. Kapos Guilherme; 3. Tirczka Lóránt.

A díjakat a nyerteseknek a Tenisz Egyesület elnöke Szenttamásy János adta át, aki rövid beszédben köszönte meg nemcsak a résztvevõk színvonalas játékát, de a nézõközönség buzdítását is, megjegyezve, hogy a más tradicionális teniszverseny nemcsak sporteseménynek minõsül, de már helyet foglal a Sao Pauloi magyarok társadalmi eseményei között is.

Május 31.-én este tartotta az AMISz idei tisztújító évi közgyûlését a Református Egyház termeiben, bejelentett törvényes székhelyén. Ez az elsõ "törvényes" közgyûlés, amióta csúcsszervezetünk jogi személyiséggel bír, és a helyi törvények szerinti formában vezettek le, Bardócz Béla nagykövet, Serfõzõ Adrienn konzul, valamint az összes tagszervezetek képviselõinek jelenlétében.

Ugyancsak változást jelentett, hogy a tagegyesületek közül csak kilencnek van jogi személyisége, tehát csak ezek szavazhattak ez alkalommal. Azt is tisztázta a vezetõség, hogy az AMISz, mint az argentínai magyar egyesületek egyetlen csúcsszervezete, egyben az Országos Tanács szerepét is betölti az MVSz alapszabálya értelmében.

A leköszönõ elnök, Emõdy Csaba, beszámoló helyett egy imát mondott (lásd keretben), majd – az évi mérleg és a titkári beszámoló egyhangú jóváhagyása után – a közgyûlés elfogadta a teljes vezetõség lemondását (erre azért volt szükség, mert ez egy csonka, az alapszabályokban megszabottnál rövidebb idõtartamú mandátum volt), majd Pataky László és Redl Erzsébet, a jelölõbizottság tagjai, levezették a szavazást. A választás elõtt két jelölt: dr. Székásy Miklós és dr. Orbán László személyes okokra hivatkozva visszalépett.

Az új vezetõség tagjai: elnök: Takács István, ügyvezetõ: Valentin Ferenc, alelnök: Papp Jenõ, fõpénztáros: dr. Terek Zsófia, pénztáros: Visky Albert, fõtitkár: Paál Magdolna, titkárok: Vattay Miklós és Papp Antal, póttagok: Pataky László, Kesserû Zsuzsánna és Szakváry Zsuzsánna, ellenõrök: dr. Kassai József, Theész Anna-Rózsa és Ladányi Enikõ, pótellenõrök: Schirl Pál, Micsinay Mária és Arany László.

A közgyûlés ezután Emõdy Csabát díszelnökké választotta meg, és megbízta az AMISz magyarországi képviseletével az MVSz-ben (mellékesen: tudomásunk szerint ez a megbízatás alapszabály-ellenes, de ezt majd eldöntik az érdekelt-képviselt tagok).

Két közérdekû hírt jelentett be a vezetõség: dr. Orbán Lászlót beválasztották az MVSz Védnöki Testületébe az elhunyt dr. Kesserû István megüresedett helyére, valamint hogy dr. Kesserû Istvánt, számos érdemei elismeréseként, az idén poszthumusz a Teleki Pál-díjjal tûntetik ki.

Az ülés bezárása elõtt Bardócz Béla, a Magyar Köztársaság nagykövete meleg szavakkal megköszönte Emõdy Csabának sok éves kiváló munkáját, és egyben el is búcsúzott. Mandátuma lejárt, kb. két hónap múlva végleg elhagyja Argentínát. A közgyûlés nagy tapssal fogadta a beszédet. (kp)

Uram, vigyázz rám, hogy MAJD öregségemben szeretetreméltó legyek. Fékezd meg túlbuzgóságomat, amellyel azt képzelem hogy mindig igazam van, s így mindenhez és mindig értenem, és mondanom kell valamit.

Szabadíts meg attól az örökös segíteni akarástól, mellyel mindig ÉN akarom elrendezni a másokra tartozó rendezetlen ügyeket... és ne vegyem majd zokon azt sem, ha az emberek többsége mindezért elítél.

Taníts meg arra, hogy okos legyek, de ne okoskodó. Legyek mindig készen mások szolgálatára, de ha kell, a mellõzést is el tudjam fogadni. Sok ismeretet halmoztam fel életemben és sajnálom, hogy azt nem tudom másoknak továbbadni. Látom ebbéli mulasztásom és értem, hogy lassan alig marad mellettem valaki. Beletörõdöm ebbe, Uram, de taníts meg arra is, hogy tudjak hallgatni nehézségeimrõl.

Azt nem merem kérni, hogy halványodó memóriám tedd olyanná, mint egykoron volt. Inkább adj nekem több szerénységet és kevesebb magabiztosságot, mikor hallom, hogy mások ugyanazon esetre másként emlékeznek. Ajándékozz meg bölcsességgel, amely beláttatja velem, hogy és is tévedhetek.

Taníts meg arra, hogy elõítéletektõl és irigységtõl mentesen fogadhassam el a következõ nemzedék igazát. Ajándékozd nekem azt a derût és szabadságot, amely az ifjak kiváltsága, hogy csak a jót lássam meg bennük is és másokban is, meg újabb szokásaikban.

Töltsd meg úgy a lelkem szereteteddel, hogy majd vénségemre is szóba álljanak velem az emberek; hogy úgy emlékezzenek majd rám, mint aki valamit próbált tenni magyar a magyarért, felebarátjáért.

Emõdy Csaba,
az Argentínai Magyar Intézmények Szövetségének elnöke
(Ávila-i Szent Teréz-tõl, szabadon átköltve)

Egy tragikomikus szappanopera tekervényei kötötték le figyelmünket az elmúlt hónapban. A várva várt lakodalom váratlan akadályokba ütközött. A színhelyének kiválasztott hegyoldalbeli rezidencia ugyanis – telekkönyvileg – a võlegény leányának tulajdona. (Vajon mibõl építtette?) Õ pedig közölte: Papi, ezt a nõt ide pedig be nem hozod! Maradt tehát a võlegényrõl elnevezett sportcsarnok; nem olyan nívós ugyan, ki is kellett tatarozni valamelyest, de a célnak megfelelt. Az örömszülõk lelombozott hangulatban ültek a võlegény balján. Irtózkodva fogyasztották a valóban finom, de nem éppen stílszerû kukoricafõzeléket. Tapasztalt emberek; leányuknak volt már több lagzija is, de ilyen pórias még egyik sem.

Úgy szokás, hogy a lakodalmat nászút kövesse. Az újdonsült férj folyamodott is engedélyért a perében illetékes bíróhoz. Õ azonban gyanút fogott, amikor úti célként nemcsak Párizst, de a vádlott felmenõinek hazáját is meglátta; ahonnan – államközi szerzõdés hiányában – az esetleg hazatérni nem óhajtó vádlottakat nem szolgáltatják ki az argentin hatóságoknak. Inkább lecsukatom – gondolhatta – minthogy mi is úgy járjunk mint az inkák országa a felkelõ nap fiával.

Tömlöcrõl persze szó sincs. A vádlott már elmúlt hetven éves, áristomát töltheti magánlakásban is. S akadt is egy hûséges barát – a ‘kövér balfácán’ –, aki tüstént felajánlotta e célra vityillóját. (Nyolc hálószoba, ebédlõ, társalgó, mellékhelyiségek, egy hektárnyi fásított park, a mini-golfpálya épülõben, stb. Elegáns, nyugodt, kertvárosi környék, autópályához közel.) Az ügyvédcsapat természetesen fellebbez. Nem reménytelen, hogy valamelyik feljebbviteli bíróság enyhébb vádat állapítson majd meg, ami ellen szabadlábról lehet védekezni. A per pedig folyik tovább, ameddig el nem évül.

Tipikus argentin jelenség? Véletlen? Egyedülálló eset? Vagy Latin-Amerikában az elmúlt évtized reformjai árnyékában egy mérhetetlen korrupció fészkelte be magát, amelyet Carlos Andrés Pérez, a Salinas de Gortari testvérek, Fernando Collor de Melo, az ecuadori ripacs, Alberto Fujimori valamint a mi palindromunk nevei csak fémjeleznek, de õk maguk is csak a jéghegy csúcsai. (Az elõzõ bekezdést már megírtam, amikor jött a hír: az amerikai alelnök, "a Bush kormány legfontosabb tagja és az új elnök tanítómestere" is füllentett. Cége mégiscsak seftelt Irakkal, aki elleni embargó egyik legbuzgóbb szorgalmazója õ volt az Öbölháború óta. Deákné vásznáról is kéne írni egyszer!)

A külföldi adósság átütemezése megtörtént; 30 milliárd dollár lejáratot sikerült elõre görgetni. Természetesen ezért az ügyletet lebonyolító bankoknak is kellett adni néhány batkát. Pontosabban 167 millió dollárt. A Messiás egy kis lélegzethez jutott. Neki is látott azon nyomban kiötleni a rendszabályokat és intézkedéseket, amelyekbe most maradék reménykedésünket fektetjük, sikerükért gyertyát gyújtunk. Céljuk – ezeknek is, mint már annyiszor – a termelés beindítása, az annyit emlegetett versenyképesség emelése, a kereskedelmi mérleg javítása, a belsõ fogyasztás felturbózása. A Peso félénk, csak a külkereskedelmet érintõ – 7-8 százalékos –devalvációja megdrágítja a behozatalt s megkönnyíti az argentin termékek exportját. A középkeresetûek jövedelmi adója csökken, ez által a középosztály helyzete valamelyest enyhül. Csökken a benzin ára, emelkedik a gázolajé, de csökken a diesel motoros autóké, stb. A nagy bankok vezérei egyetértésüket világosan kinyilatkoztatták. Az egyetértés vonatkozik a liberális-konzervatív ideológia szerint nem ortodox, de mégis pragmatikusnak ítélt intézkedésekre is; elismerték a gazdasági növekedés elsõdleges fontosságát.

A májusi adatok elrémítõk. Az autó eladás 38%-kal, az ingatlanoké 59%-kal, az építõanyagoké 22%-kal, a lábbeliké 15%-kal, a textiláruké 25%-kal csökkent a tavalyi májushoz képest, pedig már akkor is a bányászbéka feneke alatt voltunk. A munkanélküliség emelkedett. Ha találunk is egy felfelé vezetõ ösvényt, az innen kell kiinduljon. Tóth Endre

Allegro, ma non troppo

Vasi Álmos
1987. március.

Amikor még nem volt
Rádió sem tele
És nem létezett még
Se "baffle" se beatzene,
A hangversenyt élõ
Zenészek játszották,
Neves karmesterek
Frakkban dirigálták.

S a közönség is mind
Ünneplõruhában
Ment el a koncertre
Vagy ült az operában.
Akinek nem tellett
Kakasülön állva
Élvezte a zenét,
Így teljesült álma.

Beethoven vagy Bartók
Míg szereztek zenét
Nem volt még antenna,
Hogy vigye szerteszét.
Csak az ember füle,
(Már kié nem volt bot.)
Szolgált mikrofonként,
Hogy hallja a hangot.

Mégis mennyivel szebb
Volt akkor a zene.
Pedig kárba veszett
Jóval több, mint fele.
Nem tudták eltenni,
Mint ma, konzervába
Sok jó zenész meg lant
Muzsikált hiába.

De bezzeg manapság
Megnyomnak pár gombot
Lemezre, szallagra
Rögzítik a hangot.
Hangot? Mert legtöbbször
Nem is hang csak zörej,
Ordítozás, hörgés,
Nyávogás meg röhej.

Szemem elõtt van egy
Expedíciós film:
Sok meztelen néger,
Amin, Kunta meg Kim,
Régen Afrikában,
Fejükön csomaggal
Mennek a dzsungelben,
Szól egy monoton dal.

Pár hangját ismétlik
Mondva, énekelve:
Nehéz az út, élet.
Nincs célja, értelme.
Monoton, bánatos
"Jazz"-hez semmi köze
Mégis úgy mesélik,
Ez annak a töve.

De, hogy megváltozott
A négerek dala.
A dolognak ez a
Szomorú oldala.
Drógás rikácsolás
Vette át a helyét
S éktelen dobzörej
Elõzte a zenét.

Félmeztelen néger
Fényes ruhát hord már
Szájánál mikrofon
Hasa elõtt gitár.
Tucat dob dübörög
Fal is beleremeg
Lányok rikoltoznak
És õrjöng a tömeg.

A mûvész óbégat.
Együgyû a szöveg.
Ismétlõdõ szavak.
A téma meg öreg.
De a szerzõ, ki tán
Zenéhez nem is ért,
Aranylemezt kapott
A világsikerért.

A modern embernek
Jó zene már nem kell.
Mit neki Beethoven,
Liszt Ferenc vagy Erkel.
Európai zene;
Ósdi, az nem fekszik.
Afrikai vad zaj,
Ez az, ami tetszik

Akit ma táncba visz
A bálban a párja
Nem a menüettet
Meg a valcert járja.
Ugrál, meg vonaglik,
Párjától jó távol
Tekeregve lépdel,
Vitustáncot táncol.

Hova vezet mindez?
Rosszabb lesz, vagy javul?
De ha az ifjúság
Jó zenét nem tanul,
Egy megoldás van csak:
Az, hogy végezetül,
Önvédelembõl, az
Ember megsüketül.

Június 16án, szombaton,a Gimnasia y Esgrima de Buenos Aires (GEBA)-ban tartották meg az elsõ felnõtt "handicap" vívóbajnokságot (azt jelenti hogy 3-ik, 2-ik és elsõ osztályú vívók handicap pontozás kiegyenlítõdéssel szerepeltek). Hungáriából 6 vívó szerepelt. A fényképen balról-jobbra: Várszegi Henriette (PBT), Román Mendez (K), Gonzalo Trías (PBT), Thomas de Brelaz (PBT), Gáspár Zsolt (PBT) és Kesserû Kati (PBT). (PBT: Párbajtõr; K: Kard). Mindketten, Kesserû Kati a nõi, és Gonzalo Trias a férfi párbajtõr döntõ asszójában második helyezést érték el.

Június 16.-án valamikor nem sokkal éjfél elõtt kezdõdött a magyar Kovács Kokó István, és az argentin Pablo Chacón bokszmérkõzése. Már hetekkel az események elõtt, a média minden ága óriási tam-tam mellett publikálta ezt a meccset. A magyar ökölvívó idol, pehelysúlyú világbajnok, s az õt kihívó Argentin fiú Chacón küzdelmét." Hetek óta készülünk a küzdelemre". A koreográfiát hetek óta próbálják" - soha nem látott sportesemény Magyarországon! A verhetetlen idol küzdelmét óriási tömegek fogják kísérni, a stadionban, és a képernyõ elött, Kokó, a nép kedvence, akit a magyarok szerfelett szeretnek

Én még soha nem láttam bokszmérkõzést, most azonban annyira felkeltette az érdeklõdésünket — na meg az ellenfél argentin fiú — gondoltuk, hogy megnézzük. Elõször az amerikai (a bíró volt USA-beli), majd az Argentin, és végül a magyar himnusz hangjaival kezdték. Aztán sportolók piros zászlókat lobogtattak, közben ütemre forgolódtak, táncoltak, végül tûzijáték elõzte meg a spectákulumot. Közben mutatták az öltözõt, ahol Kokó vad mozdulatokkal jobbra, balra ütés közben állandóan ugrál. Hallatlan bõ selyemnadrágja majd a bokájáig ért és a jobb térde magasságában egy magyar címer, a másik lábán valószínû egy klubjelvény volt látható. Közben a kamera elé kapták a feleségét és két gyermekét 5 –8 évesek lehettek… s közben állandóan futottak be a telefonstatisztikák eredménye: A magyar nép 84 % a biztos a gyõzelemben, a maradék nem tudja? Eddig majd minden küzdelmét megnyerte, legtöbbet k. o.-val…Aztán õt magát kapták kamera elé, miközben mesélte miért biztos a gyõzelmében, az adás alatt is állandóan ugrált.

Majd az argentin fiút is lencse elé kapták, s a következõket mondta: Igen a Kokó nagy bokszoló, s egyetlen sanszom, hogy kiütöm, de majd meglátjuk - mondta szerényen.

Ezután a megafon hívta a gladiátorokat. A menedzserek és egyéb kísérõk, mint edzõk, rendezõk, bemondók, bírák, fõbírák között ugrálva jönnek be a matadorok. Ekkor látszott, hogy normális emberek között "szúnyogcsõdörnek" vagy kan-egérnek tûnõ l50 centis 5o kilogrammos emberke a szeretett hõs. Üvölt a nézõtér, a szemek csillognak, és megkezdõdött a küzdelem. Az elsõ 5 menetben úgy látszott, hogy a rendkívül gyors Kokó nagy fölénnyel küzdött. Közben grimaszokat vágott, nyelvét öltögette, egy-egy ütéstalálat után kiröhögte, provokálta az ellenfelét, aki kétségbeesetten küzdött. A nép kedvence, Kokó, oly mértékben volt magabiztos, nyegle, beképzelt, és a biztos gyõzelmében olyan könnyelmû lett, hogy a 6. menetben kapott egy rettenetes pofont, amit többet nem tudott kiheverni Eddig a közönség õrjöngött. Most azonban néma csend lett. Az argentin fiú, mint egy pörölykalapács, kiütötte hõsünket, aki a földön volt. Szédelgett. Nem értette mi történt vele. Majd kiszámolták, és elvesztette a világbajnoki címét. A tömeg könnyezett, és a ringbe felhozott kisfia sírt. Õ csak annyit érzékelt az egészbõl, hogy ütik, verik a papát, aki kék, zöld és sír…

Aztán amilyen nagy volt a lárma oly mély lett a csend, hogy szinte hallani lehetett.

Aztán könnyes szemmel kért bocsánatot a közönségtõl, mert az õ hibája volt ez a vereség. Szép gesztus. De még érdekesebb, hogy ennek a brutális sportnak, minden résztvevõje könnyezett, akik a ringben voltak, felesége, gyerekei az edzõk, barátok. És a stadion. Chacón boldogan ölelte meg ellenfelét, amikor a világbajnoki övet átvette.

Mi meg nagyon különös érzésekkel zuhantunk az ágyba. Edit—mégiscsak argentin elsõsorban- én pedig megelégedetten könyveltem el, hogy egy pökhendi, ellenszenves, provokatív fickót végre móresre tanítottak, akkor is, ha honfitársam, és amíg el nem aludtam nem voltam túl büszke. De az is lehet, hogy ez a Kokó nagyon rendes sportember, csak a média, a nagy hecc körülötte, és eléggé szétvert agysejtjei nem tudták normális emberként feldolgozni, ami vele történt Én nem mondhatok ítéletet, csak benyomásaimat írhatom le azzal, hogy lehetséges tévedek. Egy tény: elsõ és utolsó bokszmérkõzés volt, amit megnéztem. Farkas Nándor

* 1936 július 18 † 2001 május 29

Mikor lehull egy csillag, az anyaga energiává változik, ami nagy távolságokba érzékeny készülékekkel felvehetõ. Hasonlóan, amikor meghalunk, a test elhamvad de az energiája, amit léleknek nevezünk tényleges hatást gyakorol határtalan ideig az emberi érzelmek vonzó ereje arányában: álmokat, emlékeket, eszményeket és alkotásokat hozva létre.

Gabriella üknagyapja, Széchenyi Ferenc Gróf, és még inkább fia István, a "legnagyobb magyar" aki hazája érdekeiért való küzdelmei következtében, tragikus körülmények között vetett véget életének Dublinben, messzeszálló intellektuális, és kiváló egyéniségû emberek voltak. Mindketten résztvettek az országuk felépítésében és a reformkor mozgalmaiban. Istvánnak tartozunk politikai, közírói tevékenységeiért, a híres Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása és a Tisza szabályozásáért többek között. Gabriella apja Endre, 1945-ben indult családjával számûzetésbe és 1948 óta Argentína fõvárosában, Buenos Airesben elõdeihez hasonlóan kimagasló személy lett közösségünkben. Igazgatósági tag volt nagy vállalatoknál, alapítója és vezetõje a Magyar Háznak, a Hungáriának és a Mindszentynumnak. Ugyanazokat a célokat tûzte ki, mint híres elõdjei, és kivétel nélküli közszeretet vette körül. Ez a törzs messze túlszárnyalta az akkoriban elvárható legmagasabb színvonalat nemcsak vagyonával, hanem teljesítményeivel, szociális és kultúr-eszményeivel, emberiességével a szegényebbek iránt. István tragikus halálával elismerésünk még magasabb fokra emelkedik. Végtiszteletünk az egész Széchenyi családra terjed, mert Endre egyenes leszármazási ága Gabriella halálával befejezõdött.

Ezektõl az elõdöktõl kapta Gabriella lelki nemességét, õszinteségét, megtörhetetlen jellemét és kitartását feladatai elvégzésére. Minden megalkuvást elvetett makacson védte családja érdekeit köröm szakadtáig. Panasz nélkül viselte hazátlanságot, amibe sok ezer honfitársával együtt belesodródott a második világháború következtében. Végül is emberfölötti bátorsággal és céltudatosan nézett egyedül szembe elkerülhetetlen végzetével. Mikor tudomására jutott, hogy életbemaradása csupán saját magától függ, ezt családjától is titkolta. Folyamatosan romló egészsége nagyon legyengítette, és több mint, 6 hónapi végzetes küszködés alatt tudta, hogy azt sehogy sem nyerheti meg. Ez Gabriella viharos életének emlékképe utódai és szeretett barátai részére, és amit szívükbe zárva, kegyelettel õrizhetnek. Nyugodjon örök békében és áldja meg lelkét a Mindenható, mert földi bujdosásaival azt messze megérdemelte.

Az Argentínai Katolikus Magyarok Szövetsége és a Szent István Kör közös ünnepély keretében emlékezett meg június 24.-én a Szent László-iskola névadójának újabb évfordulójáról. A vendégek közt ott láttuk Bardócz Béla magyar nagykövetet feleségével, az AMISz és a többi magyar intézmények, valamint a helyi oktatásügyi hatóságok képviselõit is. A szentmisét P. Decia, magyarul beszélõ uruguayi plébános atya celebrálta. Ezután az ünneplõ közönség az iskola nagytermében foglalt helyet a terített asztalok mellett, és ebéd elõtt meghallgatta Jakabné dr. Terek Zsófiának, a Szent István Kör elnökének ünnepi beszédét, majd résztvett a ceremónián, amelyen v. Ladányi Domonkos, a Szent László Társulat és Rend lovagja, meghallgatta 5 új lovagtársának ünnepélyes fogadalmát és átadta nekik a Rend jelvényeit. Az avatás után az iskola kórusa szerepelt, valamint a magyar nyelvkurzus növendékei elõadták magyarul és spanyolul Petõfi: A nép c. költeményét. Az ebéden bemutatkozott a megjelenteknek az iskola diákcsere-programjának keretében a napokban érkezett két vendéggyerek: Lágler Veronika és Duma Katalin, a budapesti Színyei Merse Pál Gimnázium növendékei.

A dús program után a kiéhezett közönség nagy lelkesedéssel és étvággyal fogyasztotta el Blahóék ízletes ebédjét, valamint Benkõné Honfi Aranka finom süteményét. (kp)

Hungária Egyesület június 21.-én – a tél naptári, és csípõs, nedves hideggel de facto is beköszöntött napján – tartotta ülését a májusban megválasztott új választmány. Zöldi Márton elnök üdvözölte a megjelenteket, majd Lomniczy Mátyás olvasta fel az elõzõ gyûlés jegyzõkönyvét. Ifj. Zombory István fõpénztáros az elmúlt két hónap pénzügyi helyzetérõl adott beszámolót. A leegyszerûsített formában rögzített jelentés pontról-pontra felsorolja az április-májusi financiális forgalmat. Rövid hozzászólások után mindkét jelentést elfogadta a gyûlés. Az elnök a BAME ingatlan bérbeadásával kapcsolatos tárgyalásokról jelentette, hogy az albérlõ vonakodó távozása hátráltatja az új szerzõdés aláírását, de minden remény megvan a problémák közeli megoldására.

Dra. Zöldi Victoria érdekes felszólalását hallgatták meg ezután a tagok. Az egyesület új jogtanácsosa elõadta, hogy a Hungária Egyesület alapszabályainak, évtizedek óta berögzõdött állapotából ki kell mozdulni és egy aktualizált és mûködõképes – érvényes - szabályzatot kell létrehozni. Részletesen felsorolta azokat a paragrafusokat, amelyek még a cerritói õsidõkbõl is érvényben vannak, annak ellenére, hogy valaha is azokra szükség lett volna (pl. Belsõ Szabályzat (Reglamento interno), Fegyelmi Bizottság (Árbitro), fogalmazási módosítások, stb.). Szólt a doktornõ arról is, hogy idõközben a civil egyesületekre vonatkozó törvények, szabályok is megváltoztak, leegyszerûsítették ezeket (a közgyûlési jogi meghívó mechanizmusa elévült), amit természetesen itt is alkalmazni kell. Javasolta, hogy – az általa részletesen összeállított három verzió (1974-es õsalapszabály, általa javasolt változtatások és a végleges beadásra kerülõ Alapszabály) tanulmányozása után, a következõ választmány döntsön elfogadásáról és az ehhez szükséges rendkívüli közgyûlés összehívásáról. A három említett szakdolgozat a titkárságnál minden tag rendelkezésére áll. A határozott fellépésû, és rendkívül szimpatikus fiatal doktornõ szakszerû, briliáns magyarázatát több dilettáns-naiv, és kevés szakszerû hozzászólás követte. Ezekre adott válasza után a választmány öt-tagú Bizottságot nevezett ki az új alapszabály kidolgozására (Linqvist Andrea, Pataky László, ifj. Zombory István, Zöldi Márton és Zöldi Viktória), amely a következõ választmány elé terjeszti javaslatát.

Továbbiakban Remete Tamás Vívó Szakosztály referens számolt be büszkén versenyzõi sikerérõl (Lásd külön cikket). Köszönetét nyilvánította Arany László textil gyáros tagtársunk nagylelkû – remekbekészült selyemszõttes Szakosztály jelvény ajándékáért.

Szó volt a Coral Hungaria és a Mindszentynum idei közös, és szervezés alatt álló kultúr-program sorozatáról, majd búcsúztak a hazatelepülõ Szalay házaspártól. Az ötgyemekes család távozását, és Pataky Valéria és András egyesületbõl való kilépését sajnálattal vette tudomásul a választmány.

Collia Alex ifjúsági vezetõ a fiatalság körében közvélemény-kutatást végez. Célja a fiatal, másod-, de fõleg harmadgenerációs nemzedék egyesülethez való hozzáállásának felmérése. Eredményt a következõ gyûlésen ad.

hogy Rakolczay Márti, Judith lányával és Maximilian unokájával a franciaországi Molieres városba repül, ahol résztvesznek Damaria Stocker-Rakolczay unokájának, Constantin Laan-al szeptember 22.-én tartandó esküvõjén. A város nagy társadalmi eseményének számító egyházi szertartást a võlegény családja rezidenciájának parkjában tartják, amit 300 személyes Garden-party követ, cocktail és táncos ebéddel. A meghívói program szerint a változatos menün az argentin "asado" (Argentinian Barbecue) sem fog hiányozni. Tudomásunk szerint az itteni magyar kolónia Európában csellengõ tagjai közül is többen kaptak meghívót az esküvõre.

hogy Keve László július 28.-án az Irodalmi Társaságban (Szent László Kollégium, délután 4 órakor), megismétli a Református Kultúr délutánon nagysikerrel megtartott irodalmi elõadását Petõfi Sándorról és Tompa Mihályról. A rendezõség szeretettel hívja és várja az érdeklõdõket.

hogy a ZIK Ösztöndíjbizottsága nagyszabású mulatságot rendez július 21.-én este 9 órai kezdettel a Hungáriában.. A "Pasta-Party"-nak elkeresztelt táncos-bulin öt kiváló magyaros szósz között válogathat az éhes honfitárs. Lesz minden korosztály kedve szerint Disc-jockey, sorsolás, meglepetések és Amerikai Árverés. A hideg ellen mindent befûtenek, még a kandallót is.

hogy a Valentin Alsinai Magyar Dalkör disznótoros ebédjén eddig ritkán látott tömeg gyûlt össze. A hagyományos házi, falusi receptek szerint készült "disznóság" kevésnek bizonyult a messze földrõl délre vándorolt honfitársaknak és a környékbeli barátoknak. A táncos mulatságnak érdekes és vidám színfoltja volt özv. Bálint Istvánné 85.-ik születésnapjának megünneplése, amely alkalomra 30 tagú társaság jött össze a Dalkörben. Közöttük a spanyolországi rokonság is iderepült az idõs, és jókedvûen, frissen mozgó, közkedvelt Ilonka néni felköszöntésére. A mulatságon részvett Bardócz Béla nagyövet feleségével és Serfõzõ Adrienne konzullal. A nagy sikerre való tekintettel – közkívánatra - július 15.-én megismétlik a hurka-kolbász ebédet.

hogy Szénási Pál – a Dalkör elnöke - az idén augusztus hónapban újra megszervezi a két éve nagysikerrel megtartott Rio Hondo Termálfürdõ kúra társas kirándulást. Az egy hétre tervezett utazás, minden költséget beszámítva ("coche-cama" busz, gyógyfürdõk, kitûnõ hotel, teljes ellátás, kirándulások) 180$-ba kerül. Jelentkezés és felvilágosítás: 3244-1674 számon.

hogy ennyi déli siker után – jó elõre jelezzük – augusztus negyedikén a Hungária is megrendezi a disznótoros vetélkedést, és zenés hurka-kolbász vacsorával mutatja meg, hogy az északiak is tudnak finom, magyaros "disznóságokat" tálalni. A rendezõség erre az alkalomra szeretettel hívja nemcsak tagjait, környékbeli honfitársait, testvéregyesületeket, és külön, a déli zóna hozzánk ritkán (nyilván a nagy távolságok miatt), ellátogató reprezentánsait is.

Nem tudom, hogy kórtünet-e ez is, mindenesetre magyarázatra szorulna, vajon a sok bocsánatkérés mellett miért imádkoznak mostanában feltûnõen olyan sokat az emberek. Eddig az imádság nagyon is belsõ ügye volt mindenkinek és templomon kívül, nyilvánosan nagyon ritkán, de sajtóban, újságban nem igen szokott imával jelentkezni, a hívõ és vallásos ember. Három utolsó számunkban jelent meg ez a szokatlan tünet: az elsõt Internetrõl kaptuk le, szerzõje ma is ismeretlenül kering a légben. Jó papokért emeli fel szavát egy nyilván imádságos lelkületû – talán csalódott, de lehet, hogy csak reménykedõ – hívõ. A második versikét, múzsa által ihletett állapotban – egy téli álmából felriadt didergõ moszkitó követte el – és meg is kapta a magáét a sajtóhibáért. Mai számunkban prózára térve, egy távozó elnök imádkozik nyilvánosan, a sajtó hasábjain. Keservei és fennkölt – egyházi szentektõl inspirált mondatai valóban gondolkozásra késztetik az olvasót, hiszen élete folyamán az embert annyi csalódás éri, hogy jó, ha elõre kéri az Urat, hogy öregségére ne essen abba hibába, mint gyarló munkatársai, felebarátai, esetleg ellenfelei. Szép dolog az ima és helyénvaló az elõrelátás (haza is telepedett), az öregségre fel kell készülni. Minél korábban, annál jobb. Bevallom, szerettem, és ma is szeretem, ezt a szép, nagy darab, embert, de valahogy úgy vagyok vele – ha meglátom, úgy érzem, mintha csiklandoznának. Kár, hogy elment – szomorúbb lesz az életünk...

Be is fejezném ezt a furcsa kis elmefuttatást, ha kezembe nem került volna rangos erdélyi folyóiratunk, ahol megint egy imára bukkantam. Nem hittem a szememnek. Egy piarista paptanár imádkozik az Úrhoz, egy oldalon keresztül kéri a Mindenhatót, hogy meg tudja érteni diákjait, hogy ne csak szidja, de dicsérje is õket és legyen alázatos és béketûrõ velük szemben. Az ima egy budapesti neveléssel foglalkozó folyóiratban jelent meg elõször, és bevallom, meghatott a szerzetes páter problémája. Nem szeretnék ironizálni, de vajon mit szólna tisztelendõsége, ha ismerné a buenosairesi középiskolások év végi "vuelta olímpica"-ját, és nem tudom imára kulcsolná-e kezét, ha látná az obszcén rajzokkal telefirkált folyosókat (nem beszélve az USA nem is egy középiskolájában diáktársaira géppuska tüzet nyitó "sheriffekrõl"). Furcsa idõket élünk és azt hiszem, hamarosan eljön az idõ, mikor tényleg nem marad más hátra és elhangzik a "globalizált" vezényszó: Térdre, Imához!

Viszont mindettõl függetlenül – ennyi szép elõzmény után - öregségemre nekem is illene már megírni: a szerkesztõ imáját.

Amikor ezeket a sorokat tippegetem, Bolocco elsõ politikai fellépésére való készülõdéseit mutatja a tv. Sokezer peronista-menemista, lehet önszántából, de lehet kényszerbõl, hidegben, sátorral borított folyóparti vendéglõben õrjöngve-tapsolva hallgatja Cecilia csókos szájába rágott, választási kampányt kezdõ mondókáját. És nem kell ahhoz S. Lenkének lenni, de ha így haladunk, lesz még Menembõl elnök ebben a két-és négylábú emlõsökkel bõven megáldott, gazdag országban.