A „ tiszta szoba ”

            „ A vallásos ember számára a tér nem homogén. Törések és szakadások vannak benne; olyan részeket tartalmaz, amelyek minőségileg különböznek a többitől… Létezik tehát egyfajta szent, (vagyis „erővel feltöltött”, jelentőségteli tér) és léteznek más, nem szent terek…” (Mircea Eliade: A szent és profán)

            A régi falusi életben mindenhol találkozhatunk a „tiszta szoba” hagyományával.

            A falusi parasztháznak két szobája van: az egyik, amit a mindennapi életben használnak, a másik, amit a hétköznapokban nem. Ez a hely szent. A profán élettől elzárt.

A tiszta szoba berendezése ugyanazt a mintát követi, mint a másik szobáé[1], vagyis van:

- egy vagy két ágy benne, amit alvásra soha nem használnak. Itt tárolják az új ágyneműket: paplanokat, pokrócokat, párnákat, stb.

- egy vagy két szekrény, ahol teljesen új, vagy csak ünnepi alkalmakkor használt fehér ruhaneműket: abroszokat, törölközőket, edénytörlőket, ingeket, alsószoknyákat, stb. , valamint ugyancsak ünnepi viseleteket: kabátokat, nadrágokat, szoknyákat, fejkendőket, stb. tárolnak.

           - egy edénytároló szekrény. Az itt található evő-ivó eszközöket is csak „nagy” események alkalmával használják, mint pl.: keresztelő, lakodalom, temetés vagy nagyobb családi ill. baráti összejövetelek.

            - egy nagy tükör, ami általában nagyobb, mint a kinti szobáé

            - a ház közepén asztal, körülötte székek.

            Az ágy magasra van vetve, ágytakaró terítővel leterítve, rajta díszpárnák, babák. Az ablakok előtt függöny, az útra vagy udvarra néző ablakok előtt sötétítővel, vagy pedig redőnnyel. A tükörállványon és a székeken valamint az asztalon is igényes kézimunkaterítők.  Ez utóbbin váza, benne száraz- vagy művirággal. Az ágy fölé ugyanúgy, mint a „kinti” helységben szentképek, és családi mennyegzős képek vannak felakasztva, középen feszülettel.

Ebbe a szobába ritkán járnak be. Cipővel egyáltalán nem. Mivel az asszony a házi rendnek a fenntartója, ide a férfiak sem igen járnak be, a nők hozzák elő a férfiak számára a vasárnapi ünnepi öltözetet.

          Ez a hely tiszta fizikai értelemben is, ezért minden dolog, amit itt tartanak, annak tisztának kell lennie[2], olyan, ami a hétköznapokban nem vesz részt.

Két nagyobb esemény alkalmával használják ezt a szobát csak: a menyasszony búcsúztatásakor, és temetésnél a halott felravatalozására - se keresztelő, se összejövetelek alkalmával, se vendégfogadásra régebben nem használták. Még imádkozásra sem, úgyhogy nem lehet rá azt mondani: ez egy házi szentély, mégis minőségében a templom szférájához hasonló.

 A templom az a hely, ami kívül áll a profán létezésen, aminek egyik jellemzője a tisztaság, segítve a földi síktól való ekszakadást. A falunak a tengelye, ami kívül van a forgáson, vagyis középen.

Ugyanez a térfelosztás jellemző a lakóhelyre (az „életre”) is: van az udvar, a ház, a melléképületek… és van ebben a térben egy olyan terület, ami érintetlen, nem vesz részt a praktikus életben. Ez a „pihenő”, a tér „nulladik pontja”, ahol mindig REND van. 

A „zöves” [3]

            A moldvai csángó táncok között az egyik legalapvetőbb, a legelterjedtebb, nemcsak a csángó falvakban, de egész Románia területén ismert a románok körében.

            Nagy valószínűséggel a Balkánról származik. A bolgár és makedón táncok között ugyancsak megtalálható, de voltam Törökországban, lakodalomban, ahol ugyancsak ezt a táncot járták körbe, kézfogással: kettő jobbra- egy vissza.

            Régebben csak férfiak járták, oldalt egymás övébe kapaszkodva. Innen jön az elnevezése is: öves, románul: brüu. Használatos emellett még a hátulsó kézfogás és a vállfogás.

            Profi zenészek által játszott öves- menetben elkezdődik a tánc egy lassú, visszafogott tempóban, kis lépésekben. Aztán, ahogy erősödik a zene, fokozatosan gyorsítva a tempót, úgy kezdenek a lépések is egyre erőteljesebbek lenni, az önkívületig fokozva a hangulatot. Ha nagyon jó a táncos csapat, akkor teljesen „együtt van” a zenészekkel, sőt, a táncosok legjobbja írányítja az egésznek a menetét, zenészeket és táncosokat egyaránt.

            Ez a tánc nem a virtuózitásról, a tánctudás fitogtatásáról szól (mint pl. a szerba vagy a buriliánka ), ezért nincs is nagyon benne diszítő elem, vagy csak nagyon kevés, és az is, csak, ha feltartóztathatatlanul jön belülről, mivel itt az elmélyülés a lényeg.

            A tánc fiatalabb változatából alakult ki a: szerba, amit most már két különböző táncként kezelünk, de a moldvai zenészeknél ez a szétválasztás nem ennyire éles.

            A zenének a ritmusa: hatnyolcados, ún. „szerba ritmus”. [4]

            Az öves tánc hangulatát leginkább a kavallal (egy vagy több kaval) fújt dallamok tudják megidézni, mindenfajta kíséretet mellőzve.

                                                                                            Ábrahám Judit