A BUKOVINAI SZÉKELYEK TÖRTÉNETE

ÉS BETELEPÜLÉSE MAGYARORSZÁGRA

BUKOVINA TÖRTÉNELME, JELLEMZŐI (1)

A középkorban Bukovina nem képezett önálló államot, hanem Moldvának volt kiegészítő része. Őslakói rutének voltak, a folyók, hegyek és a legtöbb város neve majdnem kivétel nélkül rutén. Maga a Bukovina szó annyit jelent, mint «bükkfaerdő».

A XV. század végén «Nagy» István oláh vajda nevét említi a néphagyomány, aki húszezer fogollyal Bukovina vadonait bükkfákkal beültettette. Szucsáva volt régen a legtekintélyesebb városa. Bukovina az európai hatalmak versengésében is szerepet játszott, egymás közt adták-vették a területet. Míg korábban Moldvához tartozott, később a török Porta fennhatósága alá került, s végül Ausztria szerezte meg.

Bukovina egykori hercegség volt az osztrák császárságban, a birodalmi tanácsban képviselt tartományok egyike. Határai voltak északon Galícia, nyugaton Galícia és Magyarország, délen és keleten Oroszország (Besszarábia és Moldva). Területe: 10.452 km2 volt.

A Borgói-hágón visz keresztül az országút Magyarország erdélyi részeibe. Vizei mind a Fekete-tenger vidékéhez tartoznak. A Dnyeszter egy része északon határul szolgált. A Szeret a Szucsávával, a Moldova az «aranyos» Bisztricával, továbbá a Prut a Cseremosszal Bukovinán kívül torkollnak a Dunába. Mindezek a folyók, a Bisztrica kivételével nyáron vízben meglehetősen szegények, hóolvadás idején azonban tetemesen megáradnak. A tavak hiányoznak, és a mocsár is kevés. Az éghajlat nagyon hasonlít Galíciáéhoz, csak valamivel szelídebb. A tél kemény és tartós, a tavasz rövid.

A legtermékenyebb részek a Szucsava-völgye, a Szeret-síksága és a Prut és Dnyeszter közti vidék. Ezekben a kukorica, a zordabb hegyi vidékeken pedig a burgonya, zab és részben az árpa voltak a fő termékek.

A házi állatok közül legelterjedtebbek voltak a lovak, a szarvasmarhák, a juhok és a sertések. Nemzetiségei számosak, ruténok, oláhok, németek, magyarok, lengyelek, örmények, csehek és cigányok. Mindezek nagyobbára őstermelők, bányászattal és iparral kevesebben, kereskedéssel igen kis hányaduk foglalkozott. A bukovinai székelyek erősen kötődtek új lakhelyükhöz, Csernavichoz, Szucsávához és még inkább Radóchoz. Ide jártak minden héten vásárba, itt adták el a piacra szánt szőtteseket, vajat, élő baromfit, káposztát és hagymát.

Nagy Lajos király (1342-1382) idejében Bukovina Magyarországhoz tartozott.

TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS

Madéfalvától Bukovináig 1764-1786

A bukovinai székelység történelme – főleg más népek történelmével összehasonlítva -, nem mondható hosszúnak, mintegy százötven esztendőn átívelő. Ez az időszak azonban jóval több történést sűrített magába, mint egy átlagos másfél évszázad. Talán ennek a sok megpróbáltatásnak köszönhetően kovácsolódott össze annyira ez a népcsoport, hogy a viszontagságok ellenére is egységben tudtak maradni.

Sajátos helyzetükből fakadóan kialakulásuktól kezdve folyamatosan küzdeniük kellett a megélhetésért, a magyar nyelv használatáért, sajátos kultúrájuk megőrzéséért, s más eshetőség híján – mikor már nem kínálkozott más megoldás – inkább választották szeretett lakóhelyük elhagyását, mint hogy anyanyelvüket és gazdag kultúrájukat felcseréljék másokéra, ami minden bizonnyal bekövetkezett volna, az uralkodó hatalom elnyomása miatt.

A hányattatások kezdete és legfőbb kiváltó oka a madéfalvi mészárlás volt 1764. január 7-én.

Madéfalvára gyűltek össze a csíki és háromszéki székelyek, hogy tiltakozzanak Mária Terézia új határvédelmi rendszere ellen.

Ennek értelmében a keleti határokat a – önkéntesen jelentkező – székelységnek kellett volna védenie a török betörések és a pestis behurcolása  ellen, valamint a csempésztevékenységtől. Valójában azonban a székelységet kívánták bevetni a birodalom nyugati harcaiban.

A székely határőrség felállítását ellenző gróf Kemény László kormányzót a bécsi udvar eltávolította, s a katonai alakulat megszervezésével a császárnő báró Buccow Adolf Miklós lovassági generálist bízta meg.

Az eredeti elképzelések szerint csak azokat sorozták volna be, akik bizonyos kedvezményekért cserébe önként jelentkeztek a határőri szolgálatra. A székelyek azonban régi kiváltságaikra hivatkozva ellenálltak a szervezésnek, és amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a székely határőrséget nem lehet önkéntesekből megszervezni, az Udvar erőszakos eszközökhöz folyamodott. Mindennapossá váltak a zavargások, összetűzések.

A zavargások oka, hogy 1711-ig a székelység alkotmányos jogai közé tartozott bizonyos kiváltságok érvényesítése katonai szolgálatuk fejében. Vagyis: saját tisztjeik parancsnoksága alatt teljesíthettek szolgálatot és Erdély határain kívül nem voltak kötelesek hadba szállni. Bár 1711-ben lefegyverezték a székely katonákat, kiváltságaikhoz továbbra is ragaszkodtak. Mivel Bécs sem volt hajlandó a kompromisszumokra, az önkéntesen jelentkezők közül többen is visszaléptek a Buccow által besorozottak csapatából.

Thomka Károly (1829-1905) andrásfalvi református lelkész feljegyzéseiben megörökítette a történéseket, mely szerint Buccow 1762. október 24-én, Gyergyószentmiklóson, mikor a népet megpróbálta zászlaja alá vonni, Ambrus Ferenc, az összegyűltek szónoka kilépett, s ünnepélyesen ellentmondott a tervezett népjogsértésnek. Ezután a generális a megvesztegetés eszközéhez folyamodva az orátort és befolyásosabb társait házához hivatva próbálta őket jobb belátásra bírni. Mikor ezzel sem járt sikerrel, rájuk kiáltott: „Vagy vegyétek rá a népet a fegyvervételre, vagy meg kell halniok!” Ambrus válasza ez volt:

„Inkább meghalunk, mint nemzetünk szabadságát eladjuk, nem vall igen nagy kárt Gyergyó, ha engem felakasztasz is!”  A szónokot vasba verték, mire a nép rárontott a császári tisztekre. Csak akkor csendesedett le a tömeg, mikor a kormányzó beleegyezett a fegyverletételbe. Más lehetősége nem lévén, a papokhoz fordult segítségért, Sikó József helyi lelkész próbált szép szóval és vesztegetéssel célt érni. Hozzájárulásával negyven gyergyói lépett be a seregbe, s ezt a módszert alkalmazva haladtak faluról-falura. Az ellenszegülőket vasra verték. Az idegen tisztek annyira egymás ellen fordították a népet, hogy a bevonultak  sorra fosztogatták a hivatalokat, boltokat, polgári házakat. Ez volt az egyetlen csábító lehetőség a hadba szállásra…

1763. januárjában tüzes üstökös rohant át az égen komor előjeleként az új esztendőnek.

Sorra küldték hiába sérelmeiket panaszoló és egykori kiváltságaikat felsorakoztató leveleiket Mária Teréziának, semmi sem változott. Ezért 1764. január 3-ra mintegy hétszáz székely férfi gyűlt össze a falvak képviseletében, hogy békésen tanácskozzon, kérvényt szerkesszen. A Szalonta völgyében élők családját több ízben gyötörte a hideg télben a császári katonaság, hogy ezzel is kényszerítse a székelyeket álláspontjuk megváltoztatására. Hiába.

Január 5-én Szalonta-patakától Madéfalvára vonultak, hogy a hozzávetőlegesen ötezer aláírást tartalmazó kérvényt másnap reggel átadják Buccow-nak. Eközben a katonaság zajtalanul körülvette a tömeget, három ágyút szegezett rájuk, s hajnalban megkezdődött a kegyetlen ágyúzás. Védtelen, fegyvertelen embereket gázolt le a nekivadult zsoldosok tömege. Az életben maradott védtelen, fegyvertelen szerencsétleneket a tapolcai várbörtön celláiba zsúfolták. A vérengzésben többen elestek, mások sebeikbe haltak bele (2). 

Az Udvar Buccow generális leváltása után Siskovicz altábornagyot nevezte ki a feladat folytatására, mely a zavargások miatt abbamaradt. A falvak székely papjai voltak a határőrség megszervezésének legfőbb ellenzői, közülük is kiemelkedő szerepe volt Zöld Péter delneki papnak, aki ellenállásra, összetartásra és kitartásra biztatta népét. A székelyek egymás után küldték kérvényeiket a császárnéhoz, de nem találtak meghallgatásra. (folytatjuk)

Bogdán Tibor

_______________________

1 Pallas Lexikon, Bukovina szócikk, internetes lexikon – www.pallas.hu

2 Nagy Sivó Zoltán: Bukovina, mit vétettem? Fórum Könyvkiadó, Újvidék 1999. pp. 26-29.