(BÚSz-információ) Az 1991-ben újjáalakult Erdélyi Kárpát-Egyesület legnagyobb méretű, legrangosabb rendezvénye a nyári vándortábor. Helyszíne minden évben más: Erdély egy-egy festői vidéke, házigazdája pedig valamelyik EKE-osztály. A rendezvényt 2005-ben második alkalommal látja vendégül a nagymúltú turistaegyesület nagybányai, Gutin Osztálya. A Kapnikbánya melletti sípálya közelébe sokezer turistát várnak Erdélyből és a határon túlról.
„Képzelj el egy hatalmas sátorvárost, ahol a világ minden tájáról összegyűlnek egy hétre a hegyeket szerető magyarok." Akár mottónknak is választhattuk volna e mondatot – mondja Deák László, az EKE Gutin Osztályának elnöke a jövő hét közepén startoló országos táborral kapcsolatban. Mint mondja, már tavaly eldöntötték, hogy az Erdélyi Kárpát-Egyesület XIV. Vándortáborát Máramaros megye szívében, Kapnikbánya szomszédságában szervezik meg. Ide hívták az EKE tagjait, a bel- és külföldi természetbarátokat, mindenkit, aki szeretné megismerni a Gutin vidékét.
– Az 1999-ben szervezett forrásligeti tábor ideje alatt a Rozsályt és vidékét jártuk be. Ezúttal a Gutinra esett a választásunk. A vidék változatos, festői domborzata szemgyönyörködtető, nemcsak a kirándulókat, de a XIX. század végétől festészetünk legkiválóbbjait is idecsalogatta. Élményekkel teli tarsollyal térhet haza mindenki erről a helyről, feltáratlan, vadregényes tájak, kalandok várják mindazokat, akik vállalkoznak a tábor ideje alatt szervezett túrákra. Változatos útvonalakat kínálunk, így bárki könnyen választhat olyat, amelyik inkább megfelel a saját erőnlétének és felkészültségének.
Persze a könnyebb, honismereti kirándulások sem maradnak el – tehetjük hozzá. Az „északi" túra Erdély peremvidékére vezet, Máramaros egyedülálló építészeti látványosságokat, a népi építészet egyedi alkotásait kínáló falvaiba, a máramarosi fatemplomokhoz. A túra résztvevői a szaploncai Vidám Temető színes, humoros feliratú keresztjeit is megcsodálhatják. A „déli" túra Nagybányát és Koltót igyekszik bemutatni a látogatóknak. A tábor területén megrendezendő programok közül megemlíthetjük a mindennapos előadásokat és diavetítéseket, fotóvetélkedőt, honismereti, tájékozódási, ügyességi vetélkedőket, sárkánykészítést és -eregetést.
– A ratosnyai táborban bevezetett szokáshoz híven mi is szerda délutánra tettük a megnyitót, így már csütörtök reggeltől a nehéz, hosszabb túrák is indulhatnak. Augusztus 3-án, 9.00 órától fogadjuk a vendégeket a tábor titkárságán, ahol a táborverést, elszállásolást követően a túrákra, a honismereti- és ügyességi vetélkedőkre, tájfutásra is jelentkezhetnek. 13.00 órától kerül sor az EKE Országos Küldöttgyűlésére, majd 18.30 órától lesz a tábornyitás, zászlófelvonás, ökumenikus istentisztelet és a megnyitó ünnepség.
– Hány vendégre számítanak és hogyan oldják meg az elszállásolást?
– Kb. 1200-1400 turista jelezte érkezését. Összehasonlításképpen az izvorai táborban 500-an voltak... A szállást ki-ki saját sátorban oldja meg a tábor területén, illetve kapniki magánházaknál, vagy motelekben. Az étkezés is önellátóan történik, de a tábor területén friss élelmiszereket (zöldség, gyümölcs, tejtermékek, naponta friss kenyér, sör stb.) lehet vásárolni. A részvételi díjban csak a szombat esti vacsora van benne, tartalmazza viszont a programfüzet, a térkép, a kitűző, a tombolajegy és egy meglepetést ellenértékét. Az összeg egy része a kapnikbányai EKE menedékház építését támogatja.
Befejezésül elevenítsük fel Palmer Andor gondolatát, mely 1887-ben, a Nagybánya és Vidéke lapban jelent meg: „Mi tette Svájcot és a Tátrát keresetté? Semmi más, mint a turista egyesületek áldásos működése, nem annyira saját kirándulásaikkal, hanem a helyek, utak kikeresése, útmutatók, hidak, nyug- és menhelyek létesítésével. Csekélynek látszó munka, mégis felette fontos; ez az egyedüli mód a vidék emelésére ... minden szép helyet tegyünk hozzáférhetővé." Ezt vállalta fel az Erdélyi Kárpát-Egyesület is, amelynek kívánunk ezúton is szép időt, sikeres táborozást! (déel)
Az ártámogatott és ingyenes gyógyszerek forgalmazásának új rendszere lép életbe augusztus elsejétől. Lényege, hogy ezentúl az orvos a recepten a hatóanyag nemzetközi egyezményes nevét tünteti fel, és nem egy, a kereskedelmi forgalomban lévő gyógyszerét. Ha a beteg ugyanahhoz a hatóanyaghoz egy kisebb ártámogatottságú, azaz drágább gyógyszert szeretne, mint amilyet ajánlanak, akkor az árkülönbséget ki kell fizetnie.
Az idei nyár nagy károkat okozó romániai árvizei és esőzései nyomán vizsgálatok indulnak az ellenőrizetlen erdőirtásokat végző cégek és a favágási engedélyeket kiadó önkormányzatok ellen. A vizsgálatok két fronton indulnak: az Országos Ellenőrző Hatóság ellenőrzi az engedélyeket kibocsátó önkormányzatokat, egy vegyes bizottság pedig a közigazgatási és belügyminisztérium vezetésével tüzetesen ellenőriz minden olyan céget, amely illegális erdőirtást végezhetett – jelentette ki Tãriceanu kormányfő.
Várhelyi T. Imola Marosvásárhelyen élő nagybányai festőművész kiállítása tegnap nyílt meg a Teleki Magyar Ház Thorma János termében. A tárlat augusztus 11-ig látogatható, keddtől-szombatig 13-18 óra között. Szeretettel várják az érdeklődőket!
– VÁRJA a gyermekeket a Teleki Magyar Ház játszóháza, IV. osztályosokig. Az óvodásokat inkább a délelőtti (9-13), a nagyobbakat a délutáni (14-18 óra) csoportba várják. Érdeklődni lehet a 212-668-as telefonszámon, naponta 17-21.00 óra között, vagy személyesen, akár az óvónéniknél is!
– NEM LESZ gyógytorna a következő két hétben a Teleki Magyar Házban. Az ASPOR (Csontritkulást Megelőző Romániai Társaság) legközelebb augusztus 18-án, csütörtökön 18.00 órára várja az érdeklődőket!
– MUNKAerőközvetítés kedden 17 és csütörtökön 14 órától! A nyári vakáció időszakára DIÁKOKNAK munkát kínáló személyeket, családokat KERESÜNK (akár gyermek-felvigyázásról, kutyasétáltatásról is szó lehet)! Jelentkezés a 212-668-as telefonszámon (csak 17-21 óra között)!
– TERSÁNSZKY könyvtár: hétfőn, csütörtökön és pénteken 16-18, szerdán 10-12 óra között várja az olvasókat!
* Az újvárosi református egyházközségben keresztvíz alá tartották Szilágyi István és Paniciu Jutka kisfiát, aki a Roland nevet kapta. Keresztszülők: Héder Sándor, Szilágyi Erzsébet, Paniciu István, Szilágyi Éva.
* Az I. számú plébánia Szentháromság templomban örök hűséget esküdtek egymásnak Varga Alexandru és Cozma Valerica, Varga Mihály és Lakatos Éva fia, Cozma Nicolae és Cozma Valerica lánya. Tanúk: Romniuc Cãlin, Cardos Claudia; Balog Bertold és Velker Melinda, Balog István és Filipán Erzsébet fia, Velker Attila és Kiss Éva lánya. Tanúk: Perse Marius, Horincar Daniel
* Ebből az egyházközségből kísérték utolsó útjára Sándor József (76) testvérünket. Nyugodjon békében!
* Az óvárosi református templomban örök hűséget esküdtek egymásnak Velker Eduárd és Nuszbaum Eliza Ilona, Velker János és Szatmári Juliánna fia, Nuszbaum Sándor és Gerhes Teréz Ilona lánya. Tanúk: Velker Tibor, Condor Daniela, Nuszbaum Antal, Bencsik Andrea
* Ebből az egyházközségből kísérték utolsó útjára Lóránt Attila (59), Giriti József (71) testvéreket. Nyugodjanak békében!
* A koltói református egyházközségből kísérték utolsó útjára Csendes Imréné szül. Sebők Erzsébet (63), Tar Lajos testvéreket. Nyugodjanak békében!
Varga Orsolya
Ismerősöm javasolta, írjak a hárpiáról. Mondtam is neki, hogy mindig csak a pián jár az esze, ha megengedi nekem a kedves Olvasó ezt a kis szóficamot (vagy inkább szó-törést?)...
Mit is lehetne írni a hárpiáról? Jobb helyeken házisárkányoknak nevezik faunánk eme fura fajának egyedeit. Nem tudom, van-e védőszentjük, de ha van, biztosan nem Szent György az. Nagyon elterjedt, szinte minden kontinensen megtalálható állatfaj. Sok a magát hozzáértőnek tartó ember is, így rengetegen írhatnák nagydoktorijukat erről a témáról, nem csoda, ha ismerősömnek is ez jutott az eszébe.
Nem akarok kiselőadást tartani a hárpia-témáról, ehelyett inkább a politikai hárpiákról, haramiákról, viperákról ejtek néhány szót. „Már megint a politika!" – mondhatja erre a kedves olvasó. Tehetek azonban én arról, hogy a politikum annyira behálózza mindennapjainkat? Ugye, hogy nem.
Vannak tehát közsárkányok is, nem csak házisárkányok, házi hárpiák. Nincs kedveltebb, vagy kevésbé kedvelt társadalmi rétegük, legfeljebb a felső tízezer ússza meg a sanyargatást. De őket nem nevezhetjük rétegnek, legfeljebb könnyű, légies habnak, lenge fátyolnak, miért ne, szemünk elé helyezett hályognak. Ezek a közhárpiák mindenkit behálóznak, diszkrimináció, azaz megkülönböztetés nélkül. Mert nálunk nem létezik hátrányos megkülönböztetés – hiába állította Asztalos Csaba nemrég az ellenkezőjét. Hiába mondta: szerinte jóval több hátrányos megkülönböztetés történik, mint amennyivel az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot megkeresik.
A jelenség elsősorban annak a számlájára írható, hogy sokan tudtukon kívül válnak diszkriminációs cselekedetek áldozataivá. És hogy fájhat az, amiről nem is tudunk? Miért sírnánk el panaszainkat az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnak, ha „nem zavar" minket választott (jól kiválasztott!) hárpia-brigádunk ügyködése? Ha „észre sem vesszük", hogy egyre „jobban" megy sorunk, hogy nem kapunk támogatást, hogy nem részesülünk a megmaradásunkért létrehozott alapokból, hogy nemkívánatos személyeknek tartanak, s minden oldalról megpróbálnak elgáncsolni minket... Mint ahogy az sem, hogy üres a zsebünk, hogy a közpénzek zsebpénzekké alakulnak, hogy lenéznek minket, mint felvégiek az alvégieket...
Természetesen a kedves Olvasó „sem vette észre", hogy lapdrágítással kényszerültünk sanyargatni...
Szóval, kedves barátom, csak nézőpont kérdése, hogy ki a hárpia, és ki az áldozat. Arról nem is beszélve, hogy a politikai főhárpia személyét mindig homály fedi. A személytelen basáskodásnál, sanyargatásnál pedig nincs szörnyűbb – ezt már a múlt rendszerben megtanulhattuk. (tami)
A Teleki Magyar Ház augusztus-végi kézműves tábora jóformán betelt, a nemezsátor-építő táborba azonban még fogadnak jelentkezéseket. Az augusztus 29. - szeptember 7. között a Teleki Magyar Házban zajló munkatábor ideje alatt egy nagyméretű nemezsátor (a képen láthatóhoz hasonló) fa-vázát fogják elkészíteni a résztvevők, egy gyergyói fiatalember irányításával.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy nem csak fiatalabbakat, hanem akár nyugdíjas-korú érdeklődők jelentkezését is elfogadják! A költséghozzájárulás mindössze 100 000 lej (!), s ezért az összegért cserébe napi egyszeri meleg ebédet is biztosítanak a szervezők!
Érdeklődni lehet a Teleki Magyar Házban, személyesen, vagy a 212-668-as telefonszámon (17-21 óra között!).
Szent István ünnepe alkalmával, a Magyar Köztársaság kolozsvári Főkonzulátusának égisze alatt, 2005. augusztus 19-én, 19 órai kezdettel, állófogadással egybekötött Gálaest kerül megrendezésre Nagybányán. Az esemény helyszíne: a MILLENIUM III üzletkötő központ (volt Fekete Sas Fogadó) díszterme. Fővédnök: Dr. Cseh Áron Gusztáv, főkonzul.
A műsorból: magyar klasszikusok (Herki József és Herki Cristian hegedűművészek előadásában), magyar táncok (a koltói Somfa Együttes közreműködésével), valcerek, tangók (a Pro Arta kvartett kiselőadása), tánczene.
A gálaest keretében a Nagybányai Képzőművészek Társasága által felajánlott alkotások aukciójára is sor kerül.
További információk, valamint helyfoglalás a 0745-266667, vagy 0723-601470 telefonszámokon (ProKlass Event Consulting rendezvényszervező iroda)
Mindenkit szerettettel várunk!
– Az önök családja köztudottan igen népes család volt: nyolcan voltak testvérek. Hogyan emlékszik vissza a gyermekkorukra? Milyen volt az élet ebben a családban?
– A mi életünket nagyban meghatározta a második világháború. Mert hát édesapám falusi lelkész volt, és szép gazdasággal – lovakkal, tehenekkel – rendelkezett, nem éreztünk hiányt. De a háború mindent elvitt. Édesapámnak a magyar hadsereggel vissza kellett vonulnia, hiszen tábori lelkész volt, és, mint besorozott, kötelező volt rá is a katonai törvény. Negyvennégy őszén már hét gyerek volt, és nem hagyhatta ott a családot. A parancsnok adott egy kamiont és megengedte, hogy mi is vele menjünk: Bicskére, a Dunántúlra. Mire visszajöttünk Magyarláposra, mindenünket ellopták. Úgyhogy nagy szegénységben nőttünk fel. Édesapám azt is mondta akkor, hogy mindenki kijár egypár osztályt, és tanul egy mesterséget, hogy tudjon megélni. Édesanyám ebbe nem egyezett bele, neki az volt az elve, hogy minden gyereket addig kell taníttatni, ameddig az képes rá. Így történt meg, hogy az öt fiú közül négyen egyetemet végeztünk – volt egy beteg bátyánk, Karcsi, aki húszéves korában meg is halt –, és a három lány érettségi után egészségügyi asszisztens lett. Úgyhogy a nagy szegénység ellenére a szüleinknek összesen száztizenhárom tanévre kellett kikínlódniuk az anyagiakat.
– Gyakran vidította fel a családot Szilágyi Domokos?
– Nem mondhatnám, mert eléggé hangulatember volt. Volt olyan idő is, amikor tényleg nagyon kedvesen szórakoztatott minket, de olyan is előfordult bőven, hogy egyáltalán nem szólt hozzánk. Nyaranként, amikor diákként hazajött, és jókedve volt, családi színtársulatot alakított, és bohózatokat, komédiákat adtunk elő, többek között Karinthy Frigyesnek a "Teknősbéka, avagy ki az őrült?" bohózatát. Ő komoly utasításokkal látott el minket, hogy hitelesen játsszuk el a szerepeket. Rám osztotta az őrült szerepét, liszttel kimaszkírozott, kifestett, olyan jól, hogy anyám azt hitte, tényleg megbolondultam. Volt, hogy a családtagokat kifigurázta, kiparodizálta.
– Már a születésekor kitűnt az átlagos emberek közül: hatalmas testsúlylyal született, több, mint öt kilóval. Én harmadik éves voltam akkor, és, amikor Magyarláposra megérkeztünk, négy hónapos korában, az első adag tejet a cuclisüvegből az én kezemből ette meg. Későn kezdett el beszélni és járni – lusta gyerek volt –, de utána a nyelve eléggé fel volt vágva. Ha valamit mondtak neki, mindig megfelelt. Előfordult, hogy édesanyám rászólt: „Domikám, miért vagy neveletlen?", rögtön meg is válaszolt: „Azért, mert anyu nem nevel jól". Mi, a többiek nem voltunk ilyenek, nem mertünk ilyen feleleteket adni. Úgyhogy ez a fajta bátorsága már abban az időben kitűnt, szókimondó volt, mint ahogy később az írásaiból is kitűnt.
Később aztán szeretett vagánykodni, mikor olyan dologra került sor, és minden gyerekcsínyben benne volt a keze. Sok mindent kitalált, szerette, ha ugrathatott valakit. Egyszer egy szegény vénkisasszonnyal toltunk ki, aki édesanyámnak varrogatott. Domi azt mondta, menjünk, ijesszük meg „Hoppsárikát" – így neveztük el. Felöltöztettük az egyik unokatestvérünket, aki éppen nálunk nyaralt, fekete öltönybe, cilinderbe, sétabotot adtunk a kezébe, és beküldtük, hogy mondja azt a vénkisaszszonynak: ő a kontroll, és meg akarja büntetni, mert titokban varr. Szegény nagyon megijedt, napok teltek el, míg édesanyánknak bevallottuk a dolgot.
– A róla megjelent visszaemlékezések szerint Szilágyi Domokos rengeteget olvasott. Mikor kezdett el hódolni ennek a szenvedélyének?
– Mikor az első osztályba bekerült, a tanítónő csak az első néhány betűt tanította meg neki, utána már magától rájött a többire, és karácsonyra az egész ábécéskönyvet áttanulmányozta, a téli vakációban pedig tizenkét meséskönyvet olvasott ki. Utána is mindig úgy volt a tankönyvekkel, hogy a tanév elején otthon néhány nap alatt az öszszeset kiolvasta, úgyhogy neki tulajdonképpen a tanítók-tanárok már semmi újdonságot nem mondtak. Amellett persze rengeteg egyéb könyvet is olvasott: Magyarláposon az összes ismerős könyvtárát végigböngészte. Ezért volt nagyszerű, hogy ide került be Szatmárnémetibe, a Kölcsey Gimnáziumba, ahova rögtön be is kérezkedett segédkönyvtárosnak, csak azért, hogy, mikor nincs más dolga, olvasgathasson. Ha nekünk, testvéreknek, valamilyen tudományágban – akár gyerekkorban, akár a későbbiekben – felmerült valamilyen kérdésünk, ő mindenre tudott válaszolni. Megfigyeltem, hogy az olvasmányai alapján ő ezeket valahogyan elraktározta, és mindig elő tudta az emlékezetéből szedni azokat a dolgokat, amelyekre éppen szüksége volt. Példának fel tudnám hozni azt, amikor én a Bolyai Egyetemen matematika-fizika szakos hallgató voltam, és összetalálkoztunk a városban. Megkérdezte, milyen vizsgára készülök. Mondom: épp atomfizikából kell vizsgáznom. Beszélgetés közben ő elmesélte nekem az atom felezési idejének a törvényét: csak úgy kapásból. Minden érdekelte, mindent elolvasott, és mindent megtartott az emlékezetében. Hogy ez az eset mennyire megragadta őt, abból is látszik, hogy egyik kötetének éppen a „Felezőidő" címet adta.
– Az olvasáson kívül mivel töltötte még az időt?
– Nálunk a családban úgy volt, hogy mikor mind otthon voltunk, édesanyám beosztotta, ki kivel foglalkozzon. Ő mindig édesanyám mellett szeretett dolgozni a konyhán, míg én mindig kinti munkát vállaltam szívesebben. Mikor édesanyám főzött, beszélgettek, és Domokos felolvasott neki olyan könyvekből, amelyek neki nagyon tetszettek.
– A családban mikor tudatosult az, hogy költő lesz belőle?
— Én tizedik osztályos voltam Désen, amikor ő ötvenkettőben Szatmárra jött, kilencedikbe. A téli ünnepek előtt már akkor olyan karácsonyi meg mikulási verseket írt, amelyek engem is megdöbbentettek. Én akkor azt mondtam: nagy ember lesz belőle, hisz olyan dolgokat látott, amit a környezetében lévők nem vettek észre.
– Ön most hogy tekint Szilágyi Domokosra?
– Én most is azt mondom, hogy rendkívüli valaki volt: egy univerzális zseni. Mert nem csak a tudományok érdekelték, hanem tehetsége szerint az irodalom is, a nyelvérzéke pedig olyan volt, hogy tíz nyelvet is megtanult, és tíz nyelvből fordított is irodalmi műveket. Angolul olyan tökéletesen tudott beszélni, hogy vérbeli angol nagykereskedő Bukarestben nem hitte el, hogy sosem járt Angliában. Autodidakta módon tanult meg. Mikor ráállt erre, az éjjeliszekrényen lévő rádióján folyton csak angol állomásokat hallgatott: a kiejtést, a szavakat onnan sajátította el.
– Milyen érzés egy ilyen ember testvérének lenni?
– Hát az biztos, hogy jó érzés. Egyszer édesanyámtól megkérdezte valaki, hogy milyen érzés egy ilyen zseni édesanyjának lenni. Édesanyám azt mondta: „Nagyon jó, de Isten őrizzen attól, hogy még egy zseni gyerekem legyen."
– Ön szerint lenne még tennivaló a költő emlékének ápolása terén?
– Mivel pedagógusként az ifjúság körében dolgoztam, van tapasztalatom e téren. Elég nagy az igény a Szilágyi Domokos verseskötetek iránt, és szomorúan állapítom meg, hogy az idén Budapesttől Sepsiszentgyörgyig számos nagyvárosban megfordulva egyetlen könyvesboltban sem találtam ilyet. Nagyon jó dolog lenne, hogyha nem is lehet az összes verseit, legalább az öszszegyűjtött verseit megjelentetnék, mert az ifjúság igényli.
– A szerzői jog nem a családé?
– Nem. Mi, a Szilágyi család, semmit nem örököltünk a szerzői jogból, mert a törvény úgy ítélkezett, hogy felét a gyermek kapta, aki utána meghalt, és tőle a Hervay család örökölte; egynegyedét Máthé Júlia, aki Domokos második felesége volt, egynegyedét pedig Nagy Mária, aki a végrendelet szerint kapta meg. Az, hogy mi semmit sem kaptunk, csak egy miatt bánt: hogy édesanyám életében nem kapott semmit sem. Mert ha valaki: ő megérdemelte volna.
– Hogyan emlékszik: miként tudta meg a család, hogy öngyilkos lett?
– Mi már észrevettük hetvenhatban, hogy nagy problémái vannak. Sajnos, akkor nyáron egy másik szomorúság ért minket, hiszen legkisebb testvérünk, István, Sepsiszentgyörgyön agyhártyagyulladásban meghalt, amit, erdőmérnök lévén, kullancs-csípéstől kapott. Már akkor láttuk, hogy Domokos öcsémnek is nagyon gyenge az egészségi állapota, és elsősorban az idegrendszere volt az, ami tönkrement. Én ezt annak tudom be, hogy ő Bukarestben éjszaka tudott csak dolgozni, és azzal a rengeteg kávéval, amivel ébren tartotta magát, felőrölte az idegrendszerét – nem beszélve arról, hogy az a munka, amit ő végzett, igen idegölő, és soha nem tudta magát rendesen kipihenni.
(Fodor István, Szatmári Friss Újság, 2003. december 18.)
(...) Nem tudjuk, Szilágyi Domokos honnan szerezte zenei műveltségét, csupán azt, hogy mélységes, többszörös köze van a zenéhez. Az egész életművön végigvonul, a belső zeneiség mellett, a zene megidézése. Címben, névvel, utalással, parafrázissal, hangszer- vagy muzsikusmegjelenítéssel, műfajjelölésben. Mintegy 76 verset számoltam meg ilyen, közvetlen idézéssel. Ezekben a leggyakoribb név a Mozarté (Wolfgang Amadeusként is, barátian), Baché, Beethovené. Ezen a zenei horizonton ragyog Bartók, Vivaldi, Honegger Messiaen, Monteverdi, Weber, Händel.
Apropó, Händel: még annak idején, zenészkörökben hallottam, nagy elismeréssel, hogy Szilágyi az a ritka magyar költő, aki jól ismeri a zeneirodalmat és hallás után (!) meg tudja különböztetni Händelt Bachtól. Később alkalmam volt meggyőződnöm erről abban a „vitában", amelyet a Kunst der Fugéről folytattunk, ő Rudolf Barchai, én Kurt Redel interpretációjára szavaztam („és kellett a Kunst der Fuge, / hogy szívemet beiktassa / a világ összefüggéseibe." Hétmérföldes Csizma). (...)
("Kényszerleszállás – Szilágyi Domokos emlékezete", Nap Kiadó, 2005.)
Petőfi és neje a keréktörés miatt nem juthattak el azon az estén a vad gróf, Teleki Sándor koltói kastélyába. Itt, a nagybányai Fekete Sas fogadóban pihenték ki az út viszontagságait, talán itt folytatta Petőfi az elmélkedést is Nagybányáról, amelynek látványa annyira megfogta, amikor Misztótfalu felől szekerezve így kiáltott fel, minden keréktörés és kényszermegállás ellenére:
„Oh, mennyire szeretem ezt a várost!... A vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öregurak." A vén házak! Ezeket látni a barátnőd képein is, a régi „nagybányi" (Uram, bocsá’!) kontyos házakat. A bányászatot űző szászok házait.
Mellesleg Krúdy Gyulának is hasonló véleménye volt Nagybányáról. Szerinte itt a csillagok is fényesebben ragyognak, mint máshol, és Nagybánya felett kékebb az ég, mint bárhol a világon. Ezt még sokan elmondták rajta kívül abban az időben. Bizony, azóta megváltozott a nagybányai ég, szürkévé lett, akár a gyáraiban kiolvasztott ólom, amely megfertőzi a fernezelyi gyerekek vérét, neurotoxikus hatást gyakorol annyi emberre. De akkor még nem így volt.
Petőfiék másnap már Koltón voltak. Következtek a boldog mézeshetek, amelyekről ma olyan nagy szeretettel emlékezik meg Nagybánya, Katalinfalu és Koltó lakossága ősszel, a koltói Teleki kastély kertjében:
Jöttem volna virággal, szóval,
oda, hol a költő nem csak óhaj,
de éltető, eleven emlék.
Mintha csak itt járt volna nemrég,
szemlélte volna velem a völgyet
ahol még zöldellnek a tölgyek,
ahol még nyílnak a virágok,
és megálmodjuk a világot.
Teleki Sándor közszájon forgó vadsága ellenére gáláns úriember, udvarias házigazda volt. Olyannyira udvarias, hogy nem zavarta egyáltalán a fiatal párt koltói rezidenciájában. Róla, Telekiről nevezték el a Nagybányán újraalakult cserkészcsapatot, amely most már jónéhány éve névadója emlékéhez méltó tevékenységet folytat. A nagybányai Teleki-ház pedig már intézménnyé nőtte ki magát. Az itt megrendezésre kerülő tevékenységek azt bizonyítják, hogy a nagybányai magyarság szórvány volta ellenére az egyik legerősebb erdélyi magyar közösséggé fejlődött.
A lutheránus templom egy rég felejtett költő, Révai Károly házának szomszédságában van. A barátnőd pedig, aki még sok szép helyre elvihet téged, szemben lakik, és kántor a lutheránus templomban. Igaz, nem lutheránus vallású, de nem számít. A szószékről rád köszönt egy pap, de mintha megrettenne: Erős vár a mi Istenünk! Mitől rettent meg a pap? Attól, hogy katolikusok is bejöttek a lutheránus templomba? Nem ezt várta? Nem ezért hirdették meg a közös szertartást? Akkor csak szemfényvesztés az egész? Felsőbb utasításra végzett feladat? Mindezeken túl a szertartás szép, felemelő. Kevesen vannak, de a nagybányai lutheránus hívek is kevesen vannak, s mások nemigen jöttek el rajtad kívül. Gyerekcipőben jár még az ökumenizmus ezen a vidéken. De néhány év múlva már nem lesz így.
Akár a lutheránus templom melletti kis utcából is eljuthatsz a piactérre. Ez már az új piac, a régi ott volt a főtéren, az István szálló és az Erzsébet Ház között. A mostani már a régi város falainál, a Mészárosok Bástyájánál van, amelyet Tabéry Géza Vértorony címmel ruház fel azonos című, a Mátyás utáni történelem „sötét" éveit idéző romantikus regényében. A piac sarkán áll ez a bástya, ósdi falaival, vásárosok nyüzsögnek körülötte. Ne táplálj illúziókat, nem biztos, hogy kellemes látványban lenne részed, ha bekérezkednél. A Bányavidéki Új Szó 2004 őszén cikket közölt róla A Vértorony panasza címmel. Hallgasd meg a panaszait, kérlek:
„Íme, itt állok a XV. század óta, a helybeli mészárosok jóvoltából. Feladatom volt falaimmal védeni a kisváros polgárait. Az eltelt évszázadok alatt többször is leromboltak, újjáépítettek. Utoljára 1959-61 között változtattak kinézetemen.
Mostanában, ha ritkán is fordul elő, de látogatók próbálnak közelebb kerülni hozzám, bizony elszégyellem magam. Már első lépcsőimhez is csupán vásári kereskedők labirintusai között kacskaringózva érhet el az ember. Az asztalok fölött rozsdás bádog, karton és műanyag tetőzetek csúfítják környezetemet. Tudom, hogy ezeknek a kereskedő embereknek is élni kell valamiből. Amint hallom azonban, másfél milliót fizetnek egy négyzetméternyi asztalért havonta, s ebből az illetékesek is többet tehetnének a piac képének javítása érdekében.
Ahogy látogatóm a bejárati lépcsőhöz közeledik, láthatja: kovácsolt vaskapumnak már csak egyik fele áll valahogy. A másik oldalára dőlve csodálkozik, hogy még nem gyarapítja ő is az ócskavaskereskedők gyűjteményét. Korabeli kovácsolt zár helyett újfajta kínai lakat »védi« belvilágomat az illetlen tekintetek elől."
S vannak még egyéb szomorú dolgok is e panaszban.
De bármilyen szomorú is a sorsa a Vértoronynak, mindenképpen olvasd el a könyvet. Legeza Ilona könyvismertetőjében ezt találod: „Tabéry freskójában a parasztlázadás: az éhség, karóbahúzás, vérfürdők és csataleírások, a középkori kínzóeszközök aprólékos ismertetése és a Fugger Katalin egzaltált alakjából áradó erotika egyetlen apokaliptikus látomássá erősödik, melyet a befejezés heppiendje sem homályosít el." Ugye, kedvet kaptál az olvasáshoz? De még nem fejeztük be a sétát. Sok mindent mutathatnék, de a piac mellett most trolibuszra ülünk és elmegyünk a város egy másik részébe, az „új főtér" felé.
A trolibusz elsiklik egy nagybányai viszonylatban grandiózusnak számító épület, a Máramaros üzlet előtt, s a következő megállónál már le is szállunk. Ha átmegyünk a túloldalra, beléphetünk a helyi lapok rezidenciájába, ahol pár évvel ezelőtt még a Bányavidéki Új Szó is készült. Fenn a második emeleten, kicsi, zsúfolt irodában. Mellette, egy még kisebb irodában nem voltak számítógépek, csak asztalok, ott vették fel a rendeléseket, ott dőlt el a lap sorsa, ott főzték a kávét is, mindaddig, amíg nem nyitottak a raktárhelyiségben, vagy ki tudja milyen helyiségben (talán valamikor még főszerkesztői iroda is volt) egy valóságos kávézót. Erre azért volt szükség, mert már nem volt miből fizetni a szerkesztőket, hát hadd jöjjön egy kis mellékes a konyhára. Te csak menj oda bátran, mert ennek a helynek bűvös légköre volt, imádtál volna idejárni, elbeszélgetni a dolgokról, csak úgy, mellékesen, s talán meg sem kérdezik tőled, hogy tulajdonképpen miért is jöttél.
Amikor kilépsz az épületből, tágas utcát látsz magad előtt, amely a Zazar felé irányítja a lépteidet. Ha átmész a hídon, előtted áll a görög katolikus templom. Belül tágas, szellős, modern, hangulatos. A pap hangja olyan, mintha valaki fentről szólítana, egészen fentről, olyan magasból, ahová nem juthat el csak a képzelet. Nem mindennapi dolog ez, a szentség varázsa hatja át az ilyen perceket. S ez nem a pap miatt van. Ő valószínűleg ugyanolyan gyarló ember, mint bárki más. Talán a hely szelleme teszi, talán az, hogy olyan áldozatkész módon épült ez a templom, annyi fáradsággal, annyi lelkesedéssel. Más vallásúként is öröm benne tartózkodni.
A kíváncsiság elhajt az új ortodox templomba is, amit az előbb magad mögött hagytál a híd bal oldalán. Amíg nem készült el, az altemplomban tartották a liturgiát. Színesbe öltöztettek itt mindent. Román szőttesek tarkállottak mindenütt, valami egyszerű, mégis annyira megfelelőnek tűnő kellékei a napi liturgiának, itt, a megyei kórházzal szemben, ahonnan, ha a kórházi szabályok megengednék, talán még ki is járnának a betegek fohászkodni egészségükért az egek urához.
A megyei kórház már a modern kor stílusában épült, tíznél is több emeletes, hatalmas, négyszögletes épület, szerkezeténél fogva kénytelen kicsiny, zárt udvarokat rejteni a falai között, hogy ezen zárt oldalak falain is nyílhassanak ablakok, ha egyebet nem, az eget megjelenítendő a betegek számára. Amikor kijövünk a hatalmas épületből, máris utunkat állja egy újabb impozáns épület, a Törvényszék, amely alig pár éve épült. Nem szeretnénk betérni ide, ez az épület nem azokról a dolgokról szól, amelyekről eddig beszéltünk. De néha ez is elkerülhetetlen.
Ha alkalmam lenne most azonnal beszélgetni valakivel, megkérném, engedje meg, hogy az ő szavaival fejezzem be ezt a kis nagybányai sétát. Metz Józsefről van szó, az örök-tevékeny Jóska bácsiról, aki „az életet már megjárta", s nem hiába járta meg. 1999-ben a Magyar Tudományos Akadémia tüntette ki értékes munkásságáért, kitartásáért a nehéz időkben. Nagybánya díszpolgárává avatta, a Kun Kocsárd Díjat, Pro Cultura Hungariae díjat is megkapta. Mindazok az emlékek, amelyekről itt szó volt Nagybánya kapcsán, s amennyiben nem volt szó róluk, azért mégis meg vannak azok írva, javarészt az ő és néhány társa szorgalmas gyűjtögető munkája kapcsán kerültek felszínre. Amikor már magyarul is lehetett igazat írni kiadványokban Nagybányáról (is), akkor elővette a gyűjteményét és rendre megjelentette közreműködve a fiatalabbakkal azokat az értékes dokumentumokat, amelyek nélkül a város története nem lenne teljes.
Íme, az ő szavai az Erdélyi Magyar Közművelődési Társaság egyik kiadványából – ugyancsak Krúdyt idézik:
„Sétánk végére értünk, s akik velünk járták végig a Zazar két partját – esetleg csak gondolatban – minden bizonnyal másra és másokra is emlékeznének... ha este a csillagos eget látják – bárhol a világon –, idézzék magukban az 1909-ben ittjárt Szindbád írójának szavait: »A csillagok csodálatosan ragyogtak Nagybánya felett. Közel az öreg tornyokhoz, közel a földhöz, mert a csillagtestvérek itt jártak, itt járnak, és az ég lámpásai ezért világítják meg szívesen a bányai tájékot.«"
Bizony, emlékeznének még a Virághegyre is és a Fokhagymásra, a Petőfi Tanyára, a Bódi tóra és a veresvízi bányászok mondáira, Nagy Oszkárra és Ziffer Sándorra, beszélnének még Dudás Gyuláról, Tőrös Gáborról, Várhelyi Imoláról és Oszóczki Kálmánról, Balogh Béláról, de beszélnének Dávid Lajosról és Szász Györgyről és Ludescher Istvánról és, és..., csupán abból a célból, hogy lássad, kedves útitársam, hogy lássátok kedves útitársaim, mennyien vannak, akik szerették, szeretik ezt a várost, túlteszik magukat az elveszített pénzeken, az elvesztegetett szavakon, és mások be nem tartott ígéretein, a sértéseken és a sértődéseken, mert tudják, hogy szép ott élni, ahol megtanultak együtt élni és tenni az emberek, azért, hogy együtt keressék a gyökereiket, s a megtalált fa gyümölcseiből együtt fogyasszanak.
Tura, 2005. március 12.
Mondhatnám, hogy éppen csak belekezdtem az Új Szóba, amikor megszólalt a telefon. Véső Ágoston festőművész barátom hívott fel, olvastam-e Kiss Mária Katalin írását. Címe: Megmutatnám neked. Nem, még nem olvastam, feleltem. Olvasd el, mert az, amit Balla Jóskáról ír, nemcsak őt, de a nagybányai festőművészeket is sérti. Mondott egyebet is, de azt kérdezze meg tőle a szerző. Nekem Balla Bányára jöttöm után az első barátaim közé tartozott, majd a legjobb lett, az is maradt haláláig. Sok minden kötött hozzá; tartozom neki azzal, hogy megvédjem a mendemondáktól.
Nem idézem a rávonatkozó teljes részt az írásból, csak néhány mondatot, mert az én cikkeim fél oldalra vannak szabva, nem kettőre.
„Az az ember ott az oltárképen a volt diktátorra hasonlít... mert hát ő az, semmi kétség... Hallottad valakitől, hogy amikor az új oltárképet festette Balla József, addig nem kapott rá engedélyt, amíg el nem fogadta modellként a szégyentelent. [...] Igaz-e vagy sem, nem tudható." A szerző így fejezi be különben a Tolvaj Dénes történetét is...
Beszélgessünk egy kicsit erről az oltárképről. Eredetét illetően a szerző számára valószínűleg azért nem volt sok minden tudható, mert nem vett magának annyi fáradságot, hogy megkérdezzen két illetékes embert. Lenne még egy harmadik is, az ismert ügyvéd leánya, Bagossy Judit, aki a képen a bársonyszoknyás kislány, de ő Bukarestben él. Megkérdezhette volna a festő özvegyét, s a Krisztus Király templom plébánosát. Én megkérdeztem őket.
Kezdjük talán magával a művészszel. Mesélt nekem arról, hogyan festették a képet kettesben, Szilvási Pál kollégájával. No meg arról is, hogy a '80-as években neki is mondták, mennyire hasonlít Don Bosco Ceausescura.
Az özvegy szerint a képet 1944-ben festették, amikor Pestről jöttek nyári tanulmányútra. A háború már a vége felé járt, vittek mindenkit a vágóhídra. Őket is figyelmeztették: vagy jelentkezzenek, vagy tűnjenek el. Eltűntek, de még Misztbányán (Nistru) is festettek a görög katolikus templomba egy oltárképet, egy Brehaita nevű kispap kérésére. Aztán jött az október és a szovjetek. 1945-ben, a felszenteléskor, Bencze János volt a plébános és a Véső Ágoston édesapja a kurátor. A felszentelést Scheffler szatmári püspök végezte. Ők, a művészek is jelen voltak, de a hívek nagy megrőkönyödésére nem csókolták meg a ft. püspök úr gyűrűjét.
Végül is mit ír a plébánia történetébe ft. Beliczay János szalézi atya? „A püspök úr elmondta, hogyan képzeli az oltárképet. Két oldalról tömeg, felnőttek és gyermekek sereglenek Krisztus Király felé, a háttérben Szt. István király és Bosco Szent János halvány képe legyen látható, pártfogásuk és szellemük viszi a népet Krisztushoz. Ez a kép nem akart sehogy sem kialakulni. Végül a két szent rákerült a képre. Először Szilvási kezdte el a festés munkáját, majd csatlakozott hozzá Balla József. Krisztus fejét és az ifjúsági oldalt Szilvási, Krisztus testét és a felnőttek oldalát Balla festette. Az oltárkép felszentelése július első vasárnapján történt, 1945-ben. Ezt is püspök atyánk végezte. Beszéde a képről szólott." (A felnőttek élő veresviziek portréi!)
Nos, finoman szólva, amit az írás állít, azon alapszik, hogy „igen, hallottuk valakitől". Ez nem egyéb, mint idős hölgyek kávézás közbeni... tereferéje. Erre nem lehet egy állítást alapozni, írásban közölni pedig talán a törvénykönyvvel sincs összhangban, ahogy Véső barátom is mondta.
Végül néhány adat Don Boscoról. 1815. augusztus 16-án született Torino mellett Becchiben, meghalt 1888. január 31-én Torinóban. Munkáját az ifjúsággal, az elhagyott, vagy árva fiúkkal, azok oltalmazását, ellátását, nevelését 1841-ben kezdte el. Megtette azt is, hogy a városi börtön rabjaival körbesétálta a várost – fegyőrök nélkül! –, prédikált nekik és hiánytalanul visszavitte őket a börtönbe. 1859-ben alapította meg a jótékony célú Szalézi Társaságot. 1929-ben boldoggá, 1934-ben szentté avatták. Egy barcelonai híres fényképész 1886-ban több fotót készített róla, a mellékelt kép is ezek közül való. Kívülről csakugyan hasonlít Ceausescura, de mekkora különbség van kettőjük között, belülről! Don Bosco lelke Isten szentjei közt van, a másiknak azt hiszem nem is volt lelke.
Egy Don Bosco mondásai közül: „A gyermek legnagyobb boldogsága az a tudat, hogy szeretik."
Zárom a megboldogult II. János Pál pápa szavaival: „Jézus Krisztus szeretetére a szüleim tanítottak. A Szűz Mária iránti tiszteletet a szalézi atyák sugalmazták. Egyébként nekik köszönhetem papi hivatásomat."
Ő a katolikus sajtó védőszentje is!
Amennyiben apróhirdetést akarnak közölni a Bányavidéki Új Szóban, nem kell bejönniük a székhelyünkre. Igényüket, címüket jelezzék a 218204-es telefonon és munkatársunk felkeresi Önöket nyugtatömbbel.
Copyright © Bányavidéki Új szó - 2003