Nagy Károly:

A magyarországi választások óta eltelt néhány hónap — úgy tûnik — a magyar- magyar kapcsolatok kiteljesedése terén is kedvezô fejleményeket eredményezett. Ezek egy része a nyugati magyar nemzetrész nemcsak de facto, hanem de jure bevonása az egyre természetesebb és egyre szükségesebb nemzetközi magyar együttmûködés - rendszerbe. E fejlemények némelyikéhez személyes tapasztalatok is fûznek. Ez év júliusában levelet írtam Orbán Viktornak és az új magyar kormánynak. A levelet felkérésemre harminc amerikai magyar vezetô személyiség is aláírta és így küldtem el július közepén a kormányfônek, Németh Zsolt külügyi államtitkárnak és a sajtónak. Két új program megvalósítását kértük, javasoltuk ebben a levélben. Nyugati magyar résztvevôk meghívását ezentúl minden magyar-magyar csúcs - tárgyalásra és egy-egy olyan tanácsos alkalmazását a jelentôs számban magyar-lakta nyugati országok követségein, akinek fôállású munkája az ottani magyar nyelv- és kultúra-megtartó tevékenységek támogatása. Miért láttuk fontosnak e két program megvalósítását? Egyrészt azért, mert a nyugati magyarság a magyar nemzet része, így erkölcsi kötelességünk közös dolgaink tárgyalásaiba, közös gondjaink támogatásrendszerébe végre ôket is családtagként bevonni. Másrészt azért, mert egyedi történelmi adottság e nyugati magyar nemzetrész jelenlegi helyzete. Eltérôen a századeleji "kitántorgottak" szerencsét próbáló százezreitôl, és napjaink kis létszámú gazdasági, vagy karrierkivándorlóitól, a jelenleg legaktívabb nyugati magyar csoportok jelentôs része küldetéssé igyekezett képesíteni helyzetét, a magyarság önként vállalt külképviseletévé fejlesztette származtató és befogadó népeihez való viszonyát. A politikai, gazdasági, tudományos, kulturális, egyházi, társadalmi élet területén szerzett pozicióját, szavát, befolyását, lehetôségeit rendszeresen és eredményesen használja az összmagyarság legfontosabb sorskérdései ismertetésére, tudatosítására, támogattatá sára. Az összmagyarságnak így tehát jól felfogott önérdeke is e külképviselet - készség és képesség együttmûködô gondozása. Ugyanakkor azzal is szembe kell néznünk, hogy ez az egyedi történelmi adottság a jelenlegihez hasonló szinten már csak néhány évtizedig lesz mûködtethetô. Újabb kivándorló hullámok szerencsére nincsenek és remélhetôleg nem is lesznek. Az elöregedés, kihalás, a vegyes házasságok, a szórványosodás, a beolvadás máris évrôl-évre csökkenti például a nyugati magyar nyelv és kultúra mûhelyei számát, hatásosságát. Magyar nyelv és kultúra tudása, ismerete nélkül viszont kevésbé esélyes, hiteles és értékes az érdekképviselet — jobb, ha a szószóló ismeri is a képviselt szót.

Minden olyan program, segítség és támogatás tehát, ami késlelteti a majdani megszûnést: tiszta nyereség az összmagyarság számára. E támogatás - javaslattal csak látszólag szembenálló az a kérdés, hogy nem sürgôsebb és fontosabb-e most a Kárpát-medence kisebbségi magyar közösségei veszélyeztetett helyzetén segíteni? Természetesen mindig ott a legsürgôsebb és legfontosabb a segítség, ahol a legnagyobb a szükség. Magam is ezt vallom, s törekszem élni is. Augusztusban Dunaszerdahelyre a Márai - alapítványnak a Hungarian Human Rights Foundation gyorssegély csekkjét vittem el a kelet-szlovákiai árvízkárosultak megsegítésére, és a kétnyelvû bizonyítványok kiállítása miatt elbocsátott magyar iskolaigazgatók, meg a közelgô választások esélyeirôl beszélgettünk. A tokaji, 26-ik írótáborban az Anyanyelvi Konferencia társelnökeivel és választmányi tagjaival is együtt igyekeztünk tájékozódni a kárpátaljai, a romániai magyarság gazdasági, politikai, felsôoktatási szorongattatásáról. A Kossuth Egyetem Ady Akadémiáján tartott elôadásom során a résztvevôkkel az Európa-integráció várható következményeit is latolgattuk és a délvidéki magyarságnak már létében is fenyegetett helyzetérôl is hallottunk drámai szavakat. Tizenöt milliós magyarságunk egymás iránti szolidaritáskészségének, hatásos segítôképességének fokozása mindannyiunk létérdeke. A nyugati magyarság ugyanakkor szintén nemzeti erôforrás, segítségforrás, e nemzetrész nemcsak néhai és esetleges, hanem intézményesített, hivatalos, állandó bevonása, konzultálása, gondozása tehát mindannyiunk javát szolgálja. Az Orbán Viktornak írott levél harminc aláírója természetesen nem képviseli formálisan a teljes nyugati vagy amerikai magyarságot. A nyugati magyarságnak nincs egy mindenkit egybefogó képviseleti testülete. A magát a népszámláláskor magyar származásúnak valló másfél milliónyi amerikai magyar például egy földrésznyi területû, hatalmas ország ötven államában él. De a nyugati magyar sziget- és szórványvilág legjelentôsebb szervezetei, egyházai, iskolái, egyesületei gyakran összefognak egyetemes magyar kérdések, ügyek, gondok, programok érdekében. E levél is ilyen összefogás eredménye, harminc aláírója közt van katolikus fôlelkész és református püspök, országos szervezetek elnöke és iskolaigazgató, tudományos, kulturális egyesületi vezetô és könyvkiadó, cserkésztiszt, professzor, mérnök, újságszerke sztô és jogász. A levél fogadtatásáról elmondható, hogy több amerikai magyar újság teljes terjedelmében közreadta, és néhány magyarországi lap — így a Magyar Nemzet is — említést tett róla. Magyarországon személyesen is tárgyaltam a javaslatokról július 31-én Németh Zsolt külügyminisztériumi államtitkárral és Szabó Tiborral, a Határon Túli Magyarok Hivatala új elnökével, akivel kitûztük egy következô megbeszélés idôpontját is.

A beszélgetés augusztus 25-én meg is történt a levél négy aláírójával: Bertalan Imrével, Hámos Lászlóval, Lauer Edittel és Papp Lászlóval, amit Martonyi János külügyminiszterrel való találkozás és eszmecsere követett. Orbán Viktor kormányfô és a említett kormánytisztviselôk egyetértésüknek adtak kifejezést a javaslatokat illetôen csakúgy, mint Jeszenszky Géza az új Amerikai nagykövet és több országgyûlési képviselô de mások is: tudományos intézetek, tanszékek, kuratóriumok, alapítványok, vállalatok, társadalmi szervezetek, könyvkiadók, irodalmi fórumok, lapok vezetôi, szerkesztôi, akikkel alkalmam volt találkozni a nyár folyamán. Remélhetô-e ezek szerint a javaslatok megvalósulása? Bizonyos területeken már meg is indult a megvalósítás. Az új kormány hathatós támogatásáról biztosította azokat a magyarországi központú társadalmi szervezeteket — így az Anyanyelvi Konferenciát — A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságát és a Magyarok Világszövetségét — amelyek az összmagyarság együttmûködését igyekeznek elôsegíteni. Orbán Viktor pedig augusztus 26-i hatállyal külügyi tanácsadójává nevezte ki Hámos Lászlót, a New York-i központú Hungarian Human Rights Foundation — Magyar Emberjogi Alapítvány elnökét. Augusztus 20-án Hámos László már részt is vett azon a tárgyaláson, amelyen Orbán Viktor és Németh Zsolt, valamint a Kárpát - medence kisebbségi magyar közösségei tíz vezetôje részvételével a következô magyar- magyar csúcstalálkozót is elôkészítették. Mint külügyi tanácsadó, elôterjesztette azt a közös javaslatunkat is, hogy az ú.n. "magyar-magyar csúcstalálkozó" alakuljon egy autonóm intézménnyé, amely önálló testületként mûködve válhat az összmagyarság állandó tárgyaló, konzultáló, tervezô mûhelyévé, mondjuk: Nemzetközi Magyar Tanács néven. Úgy tudom, hogy a magyar nyelv- és kultúramegtartó tevékenységeket támogató nagykövetségi tanácsosok kinevezési tervei kialakításához is megtörténtek az elsô lépések. Az, hogy a kibôvült magyar-magyar együttmûködési szerkezeteket hogyan tudjuk a legjótékonyabban, leghatékonyabban mûködtetni — most már rajtunk is múlik.

___________________________

Dr. Nagy Károly Amerikában élô szociológia professzor az Anyanyelvi Konferencia — A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága társelnöke, a Rutgers Egyetem mellett 38 éve mûködô Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör elnöke.