Amikor Nagy Károly meghívott a Magyar Öregdiák Szövetség-Bessenyei György Kör-Hungarian Alumni Association szervezésében New Brunswickba, és kijelölte az előadásomnak a témáját – Illyés Gyula tegnap és ma – akkor ezt egy kérdéssel úgy fordítottam le a magam számára, hogy arról kell beszélnem, mit jelentett a magyar nyelven olvasók számára Illyés Gyula a múltban, még az ő életében, és mit jelent a halála után. A kérdés tulajdonképpen a válasz felé vezető utat is megmutatja, mert kifejezi, hogy a tegnap és a ma nem ugyanaz, Illyés Gyula értékelése más volt az életében, mint a halála után.

Nem akarnék recepciótörténeti előadást tartani, sem idő, sem fölkészültségem nincs rá. Így először - csak néhány mondatban - arról szeretnék szólni, hogy az olvasók  hogyan fogadják Illyés Gyulát ma: halála után  huszonöt évvel. Illetve hogyan alakítják a róla már korábban kialakult véleményt a méltatói.

Helyét már életében kijelölték a klasszikusok sorában. Ötven-hatvan éves korától úgy emlegették, mint élő klasszikust, és művét ma sem lehet megkerülni. Néhány írása a huszadik század negyvenes éveinek végén bekerült a tankönyvekbe, (apám ugyan mindig berzenkedett ettől, és ismert humorával hangot is adott ennek), és nem lehet ma sem olyan mérvadó antológiát kiadni magyar nyelven, amelyből Illyés Gyula hiányozna. Egyik méltatója, a nemrégiben meghalt kiváló irodalomtörténész, Domokos Mátyás írta le néhány hónappal ezelőtt megjelent könyvében, hogy “Illyés Gyula szellemi hagyatéka itt maradt velünk és ezen a hagyatékon, amely jó hatvan esztendőn át versekben, drámákban, regényekben, esszékben, cikkekben és naplójegyzetekben folyamatosan megvalósult, mint korunk magyar és európai irodalmának pótolhatatlanul fontos és mindannyiunkat gazdagító kincsesbányája, azon nem fog az idő mindaddig amíg magyar szó lesz a Földön és ennek a magyar szónak lesz meghallgatója a jövendő nemzedékekben ezen a tájon és szerte a világban.” 1  A hangsúly, érzésem szerint, itt azon van, hogy lesz-e a magyar szónak meghallgatója a jövendő nemzedékekben ezen a tájon és szerte a nagyvilágban.

Ugyancsak őt szeretném idézni a magyar kultúra említett továbbélésére vonatkozóan. “Illyés Gyula bízott abban is, hogy a magyarság kultúrája, amit különben nemcsak ő, hanem a legjobb magyar szellemekkel osztozva ebben, a magyarság legjobb, legnemesebb történelmi teljesítményének érzett, összefogja, összepántolja a magyarságot, amíg tudatában van ennek a nyelvnek és kultúrának. Az a bizonyos Haza a magasban fölöttünk van, mint a keresztények hite fölött a mennyeknek az országa, de ebből könnyű örökre kihullani, hogyha nincs mód ennek a kultúrának az ápolására.” 2  Kulturájának tudatos művelése teszi lehetővé a magyarság összefogását, a kultúra lényege – Illyés művei szerint – a jó közösség létrehozása. Illyés Gyula ilyen közösségi létben képzelte el az élet értelmes leélését. De a kultúra csak akkor él, hogyha értékét fölismerjük.

Ma éppen az értékek átalakulásának korszakát éljük, ez talán természetes velejárója a politikai rendszerváltozás utáni időknek – és hát az idő folyásának  – és nyilván szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy ez érinti Illyés Gyula költészetét és művét is, amelyet kevesebbet említenek, mint azelőtt. Az érdeklődés lanyhulásának csak részben okozója az a természetes folyamat, amely minden kornak olvasóját elsősorban a kortárs irodalom felé fordítja, mert az fejezi ki leginkább a kor problémáit. Részben függ attól is, hogy a költészet műfaja a mi magyar világunkban elvesztette azt a jelentőségét, amelyet 30-50 évvel ezelőtt élvezett. Mi is csatlakoztunk a nagyvilághoz, és mint ahogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nincs a költészet a figyelem középpontjában, nálunk sincs, úgy ahogy volt a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben. Bár ké tségtelen, hogy a nyugati világ szilárdan őrzi, sőt a növekvő jómóddal megerősíti azt a művelt olvasó réteget, amely rendszeres és értő élvezője a költészetnek is, de ez az olvasó közönség hazánkban soványnak látszik. És Illyés Gyula elsősorban költő volt, noha hatalmas és jelentős művet alkotott prózában, elsődleges kifejezési eszközének a verset tekintette. Jól emlékszem arra, bármikor kérdezték is tőle, ak r interjú keretében, akár baráti társaságban, hogy minek vallja magát, mindig azt válaszolta, hogy költőnek.

Számára a legfontosabb kifejezési mód a vers volt.  Hogy számunkra mit jelent a vers térvesztése, azt egy hasonlattal lehetne a legérzékletesebben illusztrálni, úgy, hogy ha elképzelnénk, mi mindent veszítenénk, ha a zene nagy birodalmából például a kórusművek eltűnnének. Minden művészeti ág olyasmit fejez ki, amire egy másik nem alkalmas, a festészet nem tudja azt elmondani, amit a zene és fordítva. Ha egy műfaj eltűnik, vagy a háttérbe szorul, akkor elvész a befogadó közegben az arra való érzékenységnek egy egész tartománya is. A költészet térvesztésével, azzal, hogy az emberek érdeklődése a versolvasásról másfelé terelődött, nyilván összefügg az, hogy Illyés Gyula versei nincsenek jelen a mindennapjainkban, úgy, ahogy szeretnénk.

E ténynek ha nem is egyedüli, de mindenképpen valószínű részes oka az is, hogy Illyés Gyula halála után megindult egy irodalomtörténészi átértékelés is. Halála után négy jelentősebb tudományos tanácskozás foglalkozott művével, elsősorban évfordulós ünnepségekhez kapcsolódva. 3  Ezeken is, és más alkalmakkor is elhangzottak és napvilágot láttak az életművet értékelő, annak súlypontjait máshova helyező, abban új vonatkozásokat felfedező és kibontó, új adatokat közlő és Illyés művét és személyiségét  megbecsüléssel tárgyaló tanulmányok. 4  Életrajzok, tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg róla, 5  illetve egyes műveit elemző munkák. 6 Ugyanakkor némely elemző művét és személyét  „problematikusnak” ítéli.

Most nem a személyét illető rágalmakra gondolok, azokra az Illyés egész pályáját végigkísérő – ahogy ő nevezte – „gyűlölet habköpései”-re, ezekkel nem akarom az időt tölteni. A jóhiszemű tárgyi tévedésekre sem, ezeket nyilván majd kiigazítják. De éppen a centenáriumi megemlékezések keretében olvashattuk, hogy „Az irodalmi kánon csinálói azt mondják: az Illyés életmű teljes egészében a népi konvenció megtestesülése, s mint ilyen: passé....”, 7 valamint, hogy a „megkérdőjelezhetetlennek látszó tekintély … ma már nincs meg”.  8 Részben igazak ezek a megállapítások, részben talán valami titkos kívánság kimondásai is (nem azoké, akik regisztrálják a kimondását, hanem azoké, akiket zavar ez a tekintély). Mert személyes tapasztalatom az, hogy a halála óta eltelt negyed században sem a komolyan veendő irodalomtörténet nem fordult el Illyéstől, sem a közönség. Inkább arról van szó, hogy az irodalomtörténet nem elégszik meg a protokolláris jellegű szemlélettel, hanem „tárgyilagos és tárgyszerű alapkutatást” kíván, 9 a közönség viszont elvárná, hogy részletgazdagabban mutassák föl a hetvenes és nyolcvanas években alkotott és ma szoborszerűnek érzett alakot.

De mit is látnak „problematikusnak”? „Az érdeklődés életműve iránt  ma erősen korlátozott, s  - legalábbis a politizáló értelmiség bizonyos csoportjai részéről – jól érzékelhető idegenkedéssel párosul”  -  irják. 10  Erről az „idegenkedésről” szólva két csoportot lehet megkülönböztetni. Egyikük valóban politikai indíttatású. A Rákosi és a Kádár korszakban is  bőven érték apámat támadások, bár éppen ellenkező előjelűek, noha lehet, hogy ugyanarról az oldalról származtak, ha nem is ugyanabból a tollból. Akkor az volt a kifogás, hogy szembeszegül a rezsimmel, „hallgat”, „elmerül a múlt emlékeibe”, ma pedig azzal jönnek elő, hogy együttműködött vele. A két vád, érzésem szerint, kioltja egymást.

A bírálatok másik része magasabb színvonalú, mert a „versbeszédet” érinti: poétikai természetű. Nem etikai szempontot hoz föl, mint az, amelyik politikai oldalról emel kifogást, hanem Illyésnek éppen az erkölcsi kiállását írja költői teljesítménye rovására. E szerint a nézet szerint műve időszerűtlen, mert “küldetéstudat” jellemzi és “tudásbiztonság”, ami annyit tesz, hogy Illyés odaállt egy-egy ügy mellé, amelyet a közélet irányítói elhanyagoltak, fölhívta a figyelmet egy-egy közösségre, amellyel senki más nem törődött, és kimondott bizonyos igazságokat, illetve fölemelte a szavát bizonyos igazságtalanságok ellen.

Mint nemzedékének nagyjai hazánkban, vagy másutt a világban, valóban ő is erkölcsi (és társadalmi) eszményeket állított maga elé, fogalmazott meg, és mert kimondani, akkor, amikor azok egyáltalán nem voltak népszerűek. Mint például az európai egységet a második világháború előtt egyre inkább szétszakadó kontinensen, az Óda Európához című versében, 11  hol Illyés (egy mély sóhajtással: “Európa, ó Európa”) a hovatartozását fejezte ki:  “Fennhangon vallom én magam fiadnak, bárha ma sem érted szavamat, s vallom hangosan testvérnek mind a népet, kiket nemzél”. Ugyanakkor fenntartotta a kétely és az állandó újraértékelés jogát a költőnek, hiszen ő kért - éppen az állami önkény sötét idejében -  “jogot a boncolóknak” “kik elválasztva percenként a rosszat a jótól” “fölmutatva, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék”,  hitte, hogy a költő feladata “jól haladni” “mert van amikor....a néma szólal, az iszkol aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz”. 12

Igyekszem nem pusztán személyes  nézeteimet mondani, magam is filológusként illő tisztelettel a  hivatásos irodalomtörténészek iránt. De nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy Illyés a nagy kételkedők közé tartozott. A világot és jelenségeit szüntelenül újraértékelő versei nagy részének nincs köze a “képviseleti beszéd”-hez. Sem szerelmes verseinek, sem az élményből, tárgyból, tájleírásból kiinduló hangulati lírájának, melyben az élő és az élettelen, a múlt és a jelen összekapcsolásával teszi az eseményt vagy a tájat az érzés, a lelkiállapot vagy a gondolat hordozójává, vagy a szürrealista örökségből táplálkozó és időről időre újra felelvenített prózaverseknek - René Char, vagy Henri Michaux művében találkozunk hason lókkal – vagy a látomásos erejű késeiek, melyekben  “váratlan erővel, fájdalmas katartikus elevenséggel ébreszti rá versei olvasóját a lelke mélyén lappangó létszorongásokra”. 13 A mai értékelők  talán éppen azért nem látják művének ezt a vonását, mert nem tudják empatikusan rekonstruálni Illyés kétkedésének és szembenállásának mindenkori tétjeit. Azért is, mert a megérdemeltnél kevesebb elemzést kaptak a Minden lehet és a Különös testamentum kötetekből az öreg kor fájdalmait és a halállal szemben álló ember kiszolgáltatottságát fölidéző versek, melyekben ott van a 20. század világégését megtapasztalt költő élménye, a történelmi és a történelem előtti idők borzalmával közeledő elmúlás visszavonhatatlan valósága. Iga z, ezek a versek nehezen nyílnak meg, nem tetszetősek, nem könnyen érthetőek. És talán ezért történik az, hogy ebből a korszakából a nemzeti tematikával foglalkozó írásait méltatták elsősorban.

Kétségtelen, hogy a felsorolt csoportokba sorolható versek mellett  életművében meghatározóan nagy szerepük van társadalmi elkötelezettségről valló költeményeinek. Illyés Gyula nevét éppen ezek révén ismerik. És éppen saját kora, tehát a tegnap emelte ki ezeket gazdag művéből, méltatta, szavalta. Érdekes és érdemes volna kifejteni - Illyés Gyulára vonatkoztatva - hogy a művész fogadtatása a saját korában miként befolyásolja későbbi esztétikai megítélését, és hogy az utókorra mennyire hatnak a műről megfogalmazott első erőteljes vélemények, sőt már maga a szelekció is, amelyet a kortárs méltató elvégez. Olyannyira hatnak, hogy mé ltán mondható ki: az olvasó, a méltató teszi az írót a mai esztétikában közkeletű megállapítás szerint. A Dózsa György beszéde a ceglédi piacon,  A Kacsalábon forgó vár, az Árpád, a Haza a magasban, a Nem volt elég, a Szekszárd felé, A költő felel, a Bartók, a Koszorú, így lettek generációk élményeinek emblematikus kifejezései, hogy csak a legismertebbeket említsem azok közül az antológia darabok közül, amelyeket ma egy másfajta ízlés és értékítélet az “önfüggőség retorikája” és az “én fölnövekedett szereptudata” folytathatatlan hagyományaként hoz föl.  Ezek a társadalmi és (politikai), a magyar sorskérdésekre vonatkozó üzenetet hordozó versek voltak Illyés életében és az olvasók körében a legnépszerűbbek. Kétségtelen az is, hogy ezek váltották ki megjelenésük pillanatában, tehát tegnap, a legtöbb hivatalos bírálatot és kifogást is. Illyés több sajtópöre, elkobzott kötete, és az, hogy újságot vontak be, szerkesztőt  bocsájtottak el verse közlése miatt – mind a második világháború előtt, mind az utána következő időkben – bizonyíték rá. És így, amikor Illyés fogadtatásáról szólunk, emlékeznünk kell arra is, hogy kétfajta recepció van: az olvasó közönségé nem volt azonos a hivatalos politikához kapcsolódó véleményt közvetítő kritikusokéval, sem 1935-ben, sem 1955-ben, sem 1995-ben.

Hiszen Illyés Gyula magatartása már fiatal korától fogva ellenzéki volt és ilyen módon szembe ment a hivatalossággal, mert “ ő is azzal a vele született erkölcsi igénnyel jött a világra, hogy valamit változtasson rajta, méghozzá jó irányba”.14  Idézzük föl most, hogyan fogadták kortársai azt, hogy Illyés nemcsak saját, egyéni „bánatát s örömét” mondta ki, hanem egy egész közösségét? Engedjék meg, hogy a  következőkben arról is beszéljek, milyen gondolatokról szólt, mely műveiben, és megértették-e ezeket az olvasók tegnap.

*

Pályájának rövid áttekintéséhez néhány irodalomtörténeti közhelyet kell elmondanom. Azt, hogy Illyés Gyula nagyon szerény családból emelkedett föl hazai és nemzetközi ismertségre. A szülei pusztai cselédek voltak egy hatalmas dunántúli nagybirtoknak egy isten háta mögötti kis pusztáján, ahol azonban nem tartoztak a legszegényebbek közé, mert az édesapja uradalmi gépészkovács volt. A nagybirtokon dolgozó mezőgazdasági gépeknek a karbantartását, javítását, szerelését végezte, inasokkal együtt. Volt bizonyos rangja a pusztán. A család ambiciózus, föltörekvő család volt. Apámnak a szülei nemcsak őt taníttatták, hanem két idősebb testvérét is. De arra is volt gondjuk, hogy franciára taníttassák a gyermek Illyés Gyulát a közeli kastélyba érkezett nevelőnővel. A szülei az első világháború idején szétváltak, és apám az édesanyjával együtt Budapestre költözött, ahol az édesanyja az Angyalföldön proletár asszony életet élt, varrásból tartotta el magát, de fiát beíratta a környék legjobb iskolájába, a Munkácsy utcai gimnáziumba. Apám, aki vidékről érkezett, rosszul érezte magát ebben a jómódú környezetben, ezért átment egy kereskedelmi iskolába, ott fejezte be középfokú tanulmányait.

Nagyon korán megtapasztalta az akkori Magyarország éles osztálykülönbségeit. A Szondi utcai kereskedelmi iskolában került bele a kommunistákkal rokonszenvező baloldali diákmozgalmakba, tevékenyen részt vett bennük. A barátai között kommunisták voltak, ő maga ugyan nem volt az, de együttműködött velük, és a baloldali diákmozgalmakban való részvétele miatt kellett 1921-ben elhagynia Magyarországot. De szívesen is ment, mert vitte a kíváncsiság: a tanulásvágy. Akkor már írt verseket, diákként közölt is a Népszavá-ban név nélkül, és Bécsbe érkezve fölkereste Kassák Lajost, ekkortól a MÁ-nak a körével került kapcsolatba. Bécsből Berlinbe, azután Luxemburgba ment, mindenütt kétkezi munkával kereste meg a kenyerét és a továbbutazásának a költségeit, míg 1922 áprilisában, 20 évesen megérkezett Párizsba. Illyés Gyulának az igazi iskoláját, az egyetemét Párizs jelentette. Párizsban szintén kétkezi munkával tartotta el magát, de szociológia és pszichológia előadásokat hallgatott a Sorbonne-on, és kapcsolatba került néhány fiatal francia költővel, mert akkor már komolyan foglalkozott a költészettel, fordított is franciából. Ő maga mondta el egy 1970-ben fölvett televíziós interjúban, hogy éppen Franciaországban értette meg, hogyan lehet jó művésznek és jó közéleti embernek is lenni. Hallgassuk meg, hogyan vall erről:

„Azt a fogalmat, hogy mi egy nemzet, azt én tulajdonképpen nem Magyarországon értettem meg, hanem Franciaországban. Most képzeljék el ezt az ellentétet: egy ember öt évig benne él egy egészséges, nagy műveltségű nemzetnek a kulturális életében, ott majdnem otthonosan mer már mozogni, és noha ismeri a társadalmi küzdelmeknek az ottani nehézségeit, a franciaországi nehézségeit, de mégis valami könnyebbséget lát, hogyan lehet jó művésznek és jó közéleti embernek is lenni egy időben.”

A költészeti és a társadalmi érdeklődése igen korán kibontakozott – mint láttuk – már Magyarországon kialakult, és Franciaországban elmélyült. Párizsban írta egyik legismertebb ilyen témájú korai versét. Valaki azt kérdezi most: magyarul vagy franciául írt-e? Verseit Illyés Gyula magyarul írta. De megpróbált franciául is írni, és olyan színtre került abban, hogy francia költőbarátai befogadták. Kéziratban fönnmaradt nagyon kevés olyan verse, amelynek nincs magyar változata, és van, szintén nagyon kevés olyan francia nyelvű vers is kéziratban, amelyik magyarul írt versének a saját maga fordította francia változata. Nem gondolom, hogy francia költő akart volna lenni, de mindenesetre megpróbálkozott azzal, hogy franciául ír, jelentek is meg franciául prózai írásai a húszas években.

Az említett versből szeretnék idézni, Párizsban írta, Szomorú béres a címe, és fölvillan benne a vidéki fiatal nagyváros-élménye:

        „Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,
        Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek  -
        Mindenről tudok én,
        Telve van a föld, telve van az ég,

        de én,
        Tanácstalan ülök idegen mezőben,
        Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével
        Kicsépelt kazal árnyékában ősszel
        Hangtalan fordulok a közönyös földbe.”

Öt év után,1926 őszén Illyés Gyula hazament Budapestre. Kassák Lajos lapjában és más baloldali avantgarde lapokban közölt verseket addig, ameddig a Nyugat köréhez tartozó, külön utakat jártó költő és író, Füst Milán el nem olvasta a Láthatár című lapban éppen az előbb idézett Szomorú béres-t.  Füst Milán levelet írt Illyésnek, hogy jelentkezzen nála a többi versével, melyeket közvetített Gellért Oszkárhoz, a Nyugat szerkesztőjéhez.  Igy kezdődött a történet, melynek során 1928-tól apám Magyarország legrangosabb irodalmi lapjának lett a cikkírója, munkatársa, majd segédszerkesztője, később szerkesztője.

Verseskötetei egymás után jelentek meg: 1928-ban a Nehéz föld, 1931-ben a Sarjúrendek, 1932-ben a Három öreg, 1933-ban a Hősökről beszélek, 1934-ben az Ifjúság, 1935-ben a Szálló egek alatt. Köteteit a vájt fülű budapesti értelmiség és a versolvasók érdeklődéssel és elismeréssel fogadták. Olyan méltatói voltak, mint Babits Mihály és Németh László. De nem lett országszerete ismert. Egy kis kör becsülte a műveit. Nagyobb feltűnést nem verseivel, hanem a prózájával keltett. A Nyugat-ban 1933-ban Pusztulás címmel cikket írt a dunántúli egykéről, és egyszerre arra a vitára terelődött a figyelem, amelyet ez a cikk kiváltott. Míg a baranyai magyarság pusztulásáról írt verse visszhang nélkül maradt, prózai írásával föl tudta ébreszteni a figyelmet, főleg az ellene zúdított támadások miatt. 15  Talán azért kapott olyan sok támadást, mert „Az alig 32 éves k ltő teljes szellemi fegyverzetben és tiszteletreméltó céltudatossággal kívánt olyan prózát írni, amivel az irodalmin túl, társadalmi-politikai hatást is el lehetne érni”. 16  Az egykéről korábban mások is írtak, Fülep Lajos és Kodolányi János például, és a téma, hogy úgy mondjam, a „levegőben” volt, de apám cikke után evidenciaként került bele a köztudatba, hogy a merev  és megváltoztathatatlan tulajdonviszonyok, a  hitbizománnyal védett nagybirtokok nem teszik lehetővé, hogy a nincstelenek földhöz jussanak. Illyés Gyula úgy gondolta, hogy a magyarság pusztulásának a földreform hiánya az oka, és hogy a szegény és nincstelen osztályokat föl kell emelni a polgári létbe. A fölemelkedés és az egyén függetlenségének biztosítéka az önálló megélhetés, alapja a magántulajdon. Szükség van arra, hogy föloldják azokat a jogi védelmeket, amelyek a nagybirtokokat védték az akkori Magyarországon, és földhöz juttassák a lakosságnak azt a nincstelen részét, amelyik képes volna előre lépni, de föld híján nem tud gazdálkodni.

A Pusztulás-t 1936-ban követte a Magyar Hirlap fölkérésére eredetileg cikksorozatnak tervezett Puszták népe, ebben egy addig teljesen ismeretlen társadalmi osztályt, a pusztai cselédséget mutatta be. Jól ismerte, hiszen ez volt az ő családi és gyermekkori környezete. Ezzel is nagy figyelmet keltett. Bár első hírlapi közzétételét elutasították, a Debrecenben Gulyás Pál szerkesztette Válasz folyóirat, majd pedig könyv formában a Nyugat kiadó közölte. Erre már több elismerést kapott, mint támadást, bár az is érte, éppen baráti részről. A Puszták népe jellegzetessége nemcsak az, hogy erre a kiszolgáltatott és szegény rétegre ráterelte a figyelmet, hanem lelkiismeretesen összegyűjtött adatokkal alátámasztva állításait ezt sodró erejű prózában tette meg, hatalmas megjelenítő erővel,  úgy, hogy az olvasóban a társadalmi változtatás igényét is fölébresztette.

Illyés Gyula az előbbi interjúban így vall erről: „...az igazi élmény az a a döbbenet volt, ami elfogott, amikor viszontláttam gyerekkorom népeinek a helyzetét. A puszták cselédségének az állapota nemhogy javult volna a társadalomnak a fejlődésével, hanem még ment vissza. Szóval a helyzet keservesebb volt, mint az én gyerekkoromban. Így adódott az, hogy ultramodern költő akartam lenni, ilyen verseket írtam, és így alakult ki, hogy elkezdtem írni egy pár tudósítás félét abból az anyagból, ami később a Puszták népe című könyvben összeállt. Emlékszem, az első fejezetet nagyon nyugodtan úgy írtam meg, hogy az egy hírlapban közölhető cikk legyen, amihez én még egy-kettőt hozzáteszek és a figyelmet valahogy ráterelem ennek a társadalmi rétegnek a sorsára. De ez nem kellett Pestnek. Ez adott kedvet arra, hogy ha nem kell, hát csinálok még többet.....Egyszerre azon vettem észre magam, hogy nem vagyok egyedül ebben a szándékomban, hiszen  a falusi nép sorsa iránt még a legmodernebb költők és írók között is egyre többen érdeklődtek. Nem arról volt szó, hogy egy írócsoport a népet szolgálta, hanem arról, hogy az egész magyar irodalom függetlenül attól, hogy azok, akik ezt csinálták népiek voltak vagy sem, fordult a magyarság nagy problémái felé. Ezek között természetesen elsősorban az addig elhanyagolt parasztság és az agrárproletriatus felé. Ennek a csoportnak olyan tagjai is voltak, mint Szabó Lőrinc vagy József Attila, aki nem nevezte egyik sem magát népi írónak, de mégis, lényegében ide tartozott. Általában két réteg volt ebben az írói táborban. Egyrészt akik valóban, teljesen a népből származtak, Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István és jópáran még, másrészt azok, akik körülbelül úgy, mint én, közeledtek a magyarság problémájához, vagyis akik már megélték valamilyen formában, milyen a kívánatos, a jó nemzet, miben van elmaradva végzetesen, majdnem halálos veszedelmet súrolva a magyarság.” 17

Ebből a csoportból alakult ki a harmincas évek meghatározó mozgalma, amelyet népi mozgalomnak neveznek, és melynek nagyon nagy hatása lett az egész országban.

*

Illyés Gyula a társadalmi igazságtalanságokat kimondó prózájával vált országosan ismertté, de verseiben is megfogalmazta ugyanezeket a gondolatokat, már legelső verseskötetétől fogva, és ezek azután nemzedékek számára jelentettek szellemi iránymutatást. Elégia, Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez, A kocsis csak állt..., A kocsisorról, Ég kék, Nem menekülhetsz, Galamb utca, Külváros,  mind a szegénység
reménytelenségéről, a vérlázító társadalmi különbségekről szól, és olyan gondolatokat fejez ki,  hogy az embernek vállalnia kell a sorsát, vagy azt mondja, hogy ha egy közösségnek minden egyes tagja nem hoz áldozatot a közösségért, akkor az a közösség el fog pusztulni (Nem volt elég). És nem utolsó sorban, a harmincas évek egyik legmegrázóbb, hosszú versében megfogalmazta az ifjúkori eszményeiben való csalódottságát is: „hittem, hogy az ember jobbra váltható” ( Avar).

A földreform elmaradt, helyette eljött a második világháború. A Nyugat című lap kiadási joga Babits nevéhez fűződött, Babits Mihály 1941-ben meghalt,  sejthető volt, hogy a jog átruházást nem fogják engedélyezni, így megszűnt a Nyugat is. A szerkesztőség és a törzsgárda viszont  fölkérte Illyést, hogy folytassa tovább, indítson egy másik címmel egy ugyanolyan lapot. Apám akkor lapengedélyt kért a Magyar Csillag-ra, amely egészen a német megszállásig meg  tudott jelenni. Illyés Gyula a Magyar Csillag-ban megpróbálta ugyanazt az igényes szerkesztési elvet és szellemiséget fenntartani, mint a Nyugat-nál,  minél több kezdeményezésnek akart fórumot adni, a művészi és szellemi teljesítmény alapján állva. Erre egy másik interjúban így emlékezik: „A Magyar Csillag azonban valóban a folyamatosságot tüzte ki célnak.  Az első pont az volt, hogy mindenkinek „örökségi joga” van írni a Magyar Csillag-ba, aki valaha is a Nyugat munkatársa volt. A másik pont pedig gy hangzott, hogy – a barbárság terjedése ellen – az európai hang védelmét neveztem meg feladatként. Végül az igazi magyar irodalom és szellemiség szekértáborát szerettem volna megvalósítani, szemben a rendelkezésekkel, nem nézve származást.” 18

Magyarország szégyene az, hogy ezekben az években a magyar országgyűlés egymás után megszavazott három zsidótörvényt, amelyek – többek között – korlátozták a publikációs jogokat.  Illyés Gyula nem vett tudomást a tilalomról. Amikor 1944 március 19-én Hitler csapatai megszállták Magyarországot, Illyés Gyula is rajta volt a németek listáján, és ezért el kellett rejteznie. A Magyar Csillag megszűnt.

Magyarország elveszítette a háborút és 1945-ben új világ kezdődött. Hogyan látta Illyés Gyula ezt az új világot, mit várt tőle, mit tudott remélni? Méltatói erről az időszakáról szólva két versét szokták idézni.

    „szót tőlem az idő vár, én nem hazudhatok
    Nem így vártam az oly régen várt fordulatot,
    De eljött, de itt van, és így is a mi korunk,
    De így is az lehet, mit mi akarunk.”

A címe: Élni fogsz, élni, és 1945-ben írta. Érezhetjük az optimizmusát: az lehet, amit mi akarunk. Kimondja, hogy bár nem úgy valósult meg a társadalmi fordulat, az osztálykülönbségek eltörlése, a földreform, mint ahogy szerette volna, de azért saját erőnkből jobbra fordítható a sorsunk. Az ország nagy része érezte így. Ugyanebből az évből egy másik idézet egy másik versből.

„Legjobban én a szenvedés ügyetlen szavát hallottam
egy életen át
Ez kiáltotta túl az én fülemben fegyverek zaját
piac zsivaját,
Hallom ma már a győzelem szavát, dalát is,
De nekem legyen jogom,
Ki hangot mindig hangtalannak adtam,
a néma kínt ma is kimondanom”

Nem csak a győzelem iránti kétely hangja ez, hanem a rossz előérzetéé is: a diadal lármája elnyomja a „szenvedés ügyetlen szavát”, amelyet a Puszták népe írója továbbra is hallani akar. Kötelességének érzi, hogy kiálljon azokért, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy beszéljenek. Hamarosan világossá vált, hogy előérzetei nem csaltak. Az ország idegen fegyverek árnyékában csakhamar nyomasztó terror alá került. Most az a kérdés, hogy a néma kín költője hogyan tudott tovább beszélni?

Illyés Gyula sajátos helyzetben volt 1945 után. Baloldali múltja, írói, költői tekintélye magasra emelte. Továbbra is baloldali gondolkodású maradt, bár egészen másként vélekedett a társadalmi kérdésekről, mint a kommunisták. De az ország hatalomra került új vezetői közül nem egy ismerőse volt még a húszas évekből. Például, amikor Rákosi Mátyást bebörtönözték 1926-ban – és még nem lehetett tudni, hogy Rákosi Mátyás lesz belőle – akkor Illyés Gyula volt az, aki az egyik francia napilapnak a tudósítóját bevitte hozzá a börtönbe és tolmácsolt az interjú készítésekor. Így amikor Rákosi ötvenedik születésnapját ünnepelték, és a magyar íróktól dicshimnuszokat vártak el, és Illyés Gyula sem térhetett ki a felkérés elől, megengedhette magának, hogy minden túlzás nélkül, tárgyilagosan leírja ezt a fiatalkori emlékét. Ez a szöveg ma is helytálló és közölhető. De a hatalom új birtokosai nem elégedtek meg ennyivel: mindenképpen szerették volna megnyerni maguknak. Szerették volna úgy megnyerni maguknak, hogy ne adják meg neki a jogot a néma kín kimondására. Mit tudott tenni?

*

Illyés Gyula 1948-ban vidékre húzódott vissza. Olyan helyre, ahol sem telefon, sem vasútállomás nem volt, jóformán utolérhetetlenné vált. Új verseiből kötet kilenc évig nem jelent meg. Az 1947-es Szembenézve után kilenc évvel az 1956-os politikai enyhüléskor jelent meg a Kézfogások. Azután újabb öt évig ismét nem közölt verseket, az Új versek 1961-ben jelent meg, az első amnesztia után, miután kiszabadult azoknak az íróknak egy része (Déry Tibor, Zelk Zoltán), akiket 1957-ben bebörtönöztek. Ekkoriban írta egyik versében Illyés Gyula, hogy  „... ha költő hallgat, belekékül, mint kinek fogy a levegője” - de erkölcsi, írói felelősségérzete sem engedte, hogy teljesen kivonuljon a szellemi életből.

Egyik monográfusa színdarabjait méltatva ezt a fejezetcímet adta: A kapcsolatteremtés a közönséggel. 19 Illyés Gyula legkorábbi színdarabját, az 1944-es önélatrajzi ihletésű Tű foká-t saját maga könyvdrámának minősítette, tehát valószínűleg nem szánta „kapcsolatteremtésnek”. A következőt, a Lélekbúvár-t 1949-ben mutatták be. Ez volt az első abban a hosszú sorban, amelyben a hetvenes évek végéig Illyés Gyula megfogalmazta az országot gyakran vérig gyötrő bajokat. Választ keresve és próbálva adni olyan erkölcsi, történelmi és politikai kérdésekre amelyekről az igazságot kimondani, egyáltalán beszélni róluk, sem személyes véleménynyilvánítás formájában, sem nyilvánosan, sem szűk vagy zárt körben – abban az időben – nemigen lehetett. A színpad azonban jó keretet biztosított arra, hogy közvetett módon megőrizze a beszéd lehetőségét. A Lélekbúvár központi gondolatát egyik főszereplője, Dudás fogalmazza meg: ”Nincs veszélyesebb, mint amikor egy nagy gondolat bekerül egy üres koponyába. Oda többé semmi más nem juthat be, úgy kitölti.” Emlékszem arra, hogy apám társaságban is gyakran emlegette ezt a mondást. A Lélekbúvár témája a körül forog, hogy egy eszme elhatalmasodván működni kezd, és mindent maga alá akar gyűrni. Egy freudista lélekbúvárt tesz a darab központjába, aki lelki terrort alkalmaz egy kis faluban. Freudizmusról van szó, de a tétel érvényes minden uralkodásra törő eszmére, akár a marxizmusra is. És ezt a hatalom birtokosai sem értették félre. A darabot, bár hallatlanul mulatságos és közönségsikert ígért, nagyon hamar levették a műsorról.

Következő drámáinak témáját viszont már jórészt a történelemből merítette. „Illyés Gyula láthatóan pontosan felismerte, hogy jelen lenni és hatni csak a múltba fordulva lehet” - olvasható egy másik tanulmányban. 20   A történészek ma hiteles történelmi tények pontos ábrázolását keresik Illyés drámáiban, és kifogásolják szubjektív nézőpontját, esetleg anakronisztikus szemléletét. Pedig  „Történeti drámái írása közben Illyés gyondosan áttanulmányozott mindent, ami tájékoztatásul szolgálhatott a korra és az alakokra vonatkozólag. A hiteles történeti források mellett az irodalmi feldolgozásokat is” - írta Illyés korai színdarabjainak dramaturgja, aki tevékenyen közreműködött azok színre vitelében. 21 Ehhez szeretném hozzátenni azt, hogy az az írói, költői mű, amelyik tárgyát a történelemből veszi, és lényegében nem anakronisztikus, az esetleg talán nem is volna érthető a jelen korban. Egy-egy történelmi mű akkor hat a a közönségre (aki – ne felejtsük – nem történelemórára megy színházba), ha a múltból a jelennek szóló üzenetet közvetít. Mi az, ami Illyés Gyula drámáiban a 20. század derekának közönségét időszerűségével megfogta?  „Ma is megragad Illyés nagyszerű nyelvezete, különösen a prózai részekben....Fél kezem ujjain megszámolhatnám azokat az írókat, akik márványba véshető prózai mondatokat adtak szereplőik szájába. S most nem a gondolati tartalomra célzok, ami persze szintén elengedhetetlen, hanem ennek hordozójára a nyelvre. Illyés nem archaizál, se feledésbe merűlt régi vagy tájszavakat nem használ, se latin szavakat....A mai nyelv anyagából építkezik...”. 22  Illyés azonban nemcsak nyelvezetével szólt korszerűen nézőközönségéhez.

Az 1952-ben bemutatott Ozorai példa, - az akkori rendezésben - szinte etnográfiai pontossággal állított a néző elé egy szüreti mulatságot az 1848-ban meginduló szabadságharc egyik dunántúli epizódjának történelmi keretében.  „Az író azt a gondolatot akarta tudatosítani, hogy a dolgozó nép mindaddig nem érzi és nem is érezheti hazájának az országot, amíg abból semmi sem az övé. Hazaszeretet és szabadságszeretet csaknem ugyanaz: csak annak van hazája, az védheti ezt a földet, aki valamit veszítene is a vesztével.”  23 Ez a gondolat, akármennyire is fennen hangoztatott, jelszó értékű közhellyé vált az ötvenes években, az erőszakolt kollektivizálás és a padlássöprések idején mégiscsak a kommunista párt politikája ellenében a magántulajdonhoz és a nemzeti szabadsághoz való igazi és addig meg nem adott jogot mondta ki. „Amíg a népnek nincs joga a tulajdonszerzéshez, a gyarapodáshoz, addig nem lehet hazája sem”. 24

Az Ozorai példa az 1848-as reményeket a társadalmi osztálykülönbségek feszültségében mutatta be. Az utána írt történelmi színműveinek nagy része 25 egy elvesztett ügyet, egy nemzetpusztító bukást tesz valamilyen módon központjába, illetve arról szól, hogy a teljes vereség esetén milyen lehetősége van az egyénnek és a közösségnek a kudarc túlélésére, azon fölülemelkedve, hogy azt esetleg még valamiféle (erkölcsi) gyôzelemmé, de legalábbis reménnyé tudja változtatni. Ezek a drámák világítanak rá arra, hogy a 20. században a magyarságot sújtó tragédiákat Illyés sokkal mélyebben átélte, mint gondolható volna. A történelmi tragédiák nemzetpusztító erejét a 20. századi eseményekben látta folytatódni.

Apám fiatalkoráról nincsen személyes emlékem, de ezekről az évekről már van. Az Ozorai példa, a Fáklyaláng és a Dózsa György bemutatójára már nagyon jól emlékszem, ott voltam gyerekként  – a Lélekbúvár-én még nem –  és emlékszem arra a lélegzetvisszafojtott csendre és a kirobbanó, tomboló sikerre.  Azt hiszem, az emberek pontosan értették a színdarabok időszerű üzenetét.

Mi volt az 1953-ban színre vitt Fáklyaláng üzenete, amellyel az ötvenes évek közönségére olyan erőteljesen hatott?  Miután fölmegy a függöny, megtudjuk, hogy egy  idegen hatalom győz a forradalom és a szabadságharc fölött. A vesztésre álló utolsó csata előtt, a fő jelenetben Kossuth és Görgey vitázik. Kossuth azt vallja, hogy ha reménytelen a harc, akkor is érdemes az eszméért meghalni, mert az eszme tovább él. Görgey realista, és az emberi életet akarja megmenteni a jövőnek, hiszen ember nélkül nincs eszme. Ebben a filozófiai vitában mindkettőjüknek igaza van, hiszen itt két elv találkozik. Ahogy a darab egyik méltatója írta,  itt a nemzeti lét géniusza ütközik meg a nemzethaláléval. 26 Illyés Gyula nyilvánvalóan Kossuth pártján áll, mert mint minden idealista, ő is az eszme győzelmében hisz, és azt mondja ki: érdemes bízni a nemzeti szabadság és függetlenség eljövetelében, még ha teljes is a vereség, de szükség is van a hitre, mert  „az igazi szabadság kivívása még hátravan”. Kossuth lángszavú szónok, de Illyés ugyanannyi érvet ad Görgey szájába. Nyilvánvaló, Illyés átérezte Görgey igazát – több emlékezés tanúskodik arról, hogy mennyire értette a józanság szavát is – de tökéletesen világos, miért mondta 1953-ban a vele vitázó történésznek, hogy „ezt így most nem lehet megírni”. 27 Nem az uralkodó ideológiának vagy a hatalomnak tett engedményt azzal, hogy Kossuth igazát és a forradalom ügyét emelte ki a Fáklyaláng-ban, hanem vígasztaló reményt és lelkierőt akart adni a történelme egyik mélypontjára érkezett magyarságnak. „Illyésnek …. az a célja, hogy mozgósítson, felrázzon, a tetszhalottság fenyegető és veszedelmes állapota elleni cselekvésre...” 28

1956 januárjában mutatták be a Dózsa György-öt. A 16. századi Magyarországot idegen megszállás fenyegeti, önkény sújtja, az ország vezetői csak saját hasznukkal törôdnek,  „mindenki úgy csal, ahogy tud”, de a keresztes hadjáratban végre „összefoghat nemes és nemtelen”.29 Ebben a darabban már nem a társadalmi igazságtalanság a fő kérdés, hanem a haza megvédése. Vasy Géza irodalomtörténész Illyés Gyula drámáíról írt tanulmányában részletesen végigvezeti  Illyés drámáinak szemléletváltását.  „A Dózsa György középpontjába – az írói elképzelés következetes végigvitelének köszönhetően – valóban a nemzeti egység és a honvédelem ügye kerül, s egyáltalán nem a történelmi tények eltorzításával. A drámabeli Dózsa kezdettől kínhaláláig a hazát akarja megvédeni a mind fenyegetőbb török veszedelem ellen. ” 30 A darab végkövetkeztetése az, hogy az idegen túlerővel szemben a magyarság csak úgy tud győzni, hogyha összefog. Természetesen  nem lehet azt mondani, hogy a darab  anticipálta volna az 1956-os forradalmat, de emlékeznünk kell arra, hogy h a volt a magyarságnak egy olyan pillanata, amikor – ha csak rövid időre is – összefogott, az az 1956-os  forradalom ideje volt.

„A kulturális politika azonban minden megjegyzésében veszélyt szimatolt. Gyanús az üres koponyákat kitöltő nagy eszme (Lélekbúvár), az ozorai zászlóbontás, hogy az igazi szabadság kivívása még hátravan (Fáklyaláng), hogy Dózsa nem a szabályos forradalmár, hanem a jó hazafi példaképe. Hovatovább gyanússá váltak a zajos, már-már tüntetésszámba menő sikerek, és gyors egymásutánban három új mű (Malom a Séden, Kegyenc, Különc) előtt zárultak be a Nemzeti Színház kapui. Évekbe telt, míg szerényebb színpadokon, a Faluszínházban, Veszprémben, Pécsett Illyés ismét szóhoz jutott.” 31

A Benedek András említette három drámát apám az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején írta, de színrevitelük késett, volt, hogy tíz évet. A Kegyenc premierje Párizsban volt 1965-ben. Ebben apám egy sokat hangoztatott meggyőződését bontotta ki, mely szerint a hatalom mindenkit megront, aki gyakorolja. Hogy rossz, erkölcstelen eszközökkel nem lehet jó célt szolgálni. Illyés Gyula ebben a darabjában elutasítja azt a machiavellista elvet, mely értelmiségi és filozófiai-erkölcsi viták gyakran ismételt témája volt akkoriban,  melyre hivatkozva a koncepciós pereket akarták erkölcsileg elfogadtatni, vagy akarták később tisztára mosni, és mely szerint a cél szentesíti az eszközt. Illyés Gyula szerint a cél nem szentesíti az eszközt, hanem a rossz eszköz, a tisztességtelen eszköz bemocskolja a tiszta célokat. Hasonló következtetése van a Dózsa téma második földolgozásánank, a Testvérek-nek: a fegyverrel szerzett és őrzött szabadságban vagy a fegyver tünik el, vagy a szabadság.

Teleki László halálának századik évfordulójakor dolgozott Illyés az 1848-as forradalmár alakját és tragédiáját bemutató Különc-ön, aki 1861-ben hazatér, de már nincs forradalmi helyzet, a forradalom utáni időszakban új, pragmatikus szemlélet uralkodik, az „enrichissez-vous” világa, mindenki meg akar gazdagodni.  Teleki elutasítja a kiegyezés elveit, mert árulásnak tekintené elfogadásukat, öngyilkos lesz. Ezt a darabot 1963-ban, elkészülte után bemutatni nem lehetett, „Az elutasítás nem volt ugyan végleges - hiszen a darab rövidesen megjelenhetett -, mindössze úgy hangzott, hogy bemutatása egyelőre nem kívánatos az áthallások miatt. Hogy rejtett, második értelem van a színpadi történet mögött, s nemcsak egyes mondatai, hanem egész jelenetei a jelenlegi viszonyokra utalnak”. 32

A forradalom utáni években „elzordult” a viszony az író és a politika között, és „a nyilvánosság kapuja majdnem bezárult a költő előtt, versei, amelyeket az ötvenes évek második felében írt, az asztalfiókjába szorultak”. 33 Az 1956 utáni  drámákban végigvonuló fontos motívum a szabadság és a függetlenség gondolata. A közösségé: a nemzeti szabadságé és függetlenségé, és az egyéni szabadságjogoké is. A vallási szabadságé, a másként gondolkodók szabadságáé a Tiszták-ban, a koncepciós perekben fölörlődő egyéni szabadságjogoké a Csak az igazat két monodrámájában. De ugyanezeket az emberi szabadságjogokat fogalmazták meg nagyhatású költeményei, amelyek ugyancsak nehezen jutottak el az olvasóhoz. Például a legismertebbet, az Egy mondat a zsarnokságról címűt még 1950-ben írta, de csak 1956-ban jelenhetett meg, utána évtizedekig nem. Az óda a  törvényhozóhoz, eredetileg szerepelt a Zene szava című 1958-ban tervezett kötetben, de csak 1965-ben jelenhetett meg a Dőlt vitorla című kötetben. A Hunyadi keze című vers (a civil ellenállás szavaival: „napi mersz, köznapi, percnyi courage ment embert s honokat”) megírása után tizenkét évvel került csak kötetbe. Nemcsak arról volt tehát szó, hogy kilenc éven át, meg öt éven át nem jelent meg verseskötete, hanem arról is, hogy a megjelent kötetek át- meg átrostált anyagából következetesen ki kellett hagyni bizonyos verseket. Domokos Mátyás írta meg milyen módon működött –  nemcsak az Illyés Gyulát, hanem a sok más költőt sujtó cenzura, amelyről azt kellett mondani, hogy nem létezik, mert nem volt cenzori hivatal. 34

*

Ha abból a szempontból bontom szakaszokra apámnak a művét,  hogy benne milyen közösséget érintő problémával, vagy melyik sorskérdéssel foglalkozik,  az első szakaszban, a negyvenes évek végégig, a társadalmi igazságosság kimondása uralkodik, a másodikban pedig az emberi szabadságjogoké. Ilyen értelemben van egy harmadik szakasz is a pályáján, nagyjából a hatvanas évek elejétől. Ő maga mondja, hogy  „... tán soha nem volt az egyén boldogulása, bukása, jó vagy rossz halála annyira beletöltve annak az anyanyelvi, vallási vagy faji közösségnek s sorsába, amely emberré nevelte”. 35  Nem lephet meg senkit, és talán többen emlékszenek is rá, hogy Illyés Gyula nevére a hatvanas-hetvenes években a nemzeti kérdést prózában megfogalmazó írásai hívták föl újra nagy erővel a figyelmet.

A hatvanas évek első felében Magyarország kezdett felocsúdni az 1956-os forradalom leverése tragédiájából. Abban a helyzetben, amikor mind a társadalmi egyenlőtlenségek, mind a függetlenség, mind az egyéni szabadság kérdésének megoldása reménytelennek látszott, a kulturális közösségek megerősítése maradt az az egyén egyedüli lehetősége, hogy a nála hatalmasabb erőkkel szemben identitását, önazonosságát megerősíthesse. Apám fontosnak tartotta volna, ha a magyarság megerősíti a kulturális közösség alapvető formáját, a nemzetet és a nemzeti tudatot, hogy ebből tudjon erőt meríteni. „Magyarországon legkevésbé ma a legdöntőbb tényt ért ik meg és veszik számba az emberek. Azt, hogy legyőzött ország vagyunk....Egy-egy nemzet nem egyedeiben, hanem csak egységében felel...Egy sors, egy nép, egy nemzet vagyunk, történelműnk tán sohasem látott mélypontján.” 36 De mi a nemzeti identitás és  hogyan ismerheti meg magát a magyar? - kérdezte Illyés Gyula, majd így fogalmazott: „... mi e tekintetben ma a valóság? Ami az ostromszenvedett városainkban. Egy óriási, félelmes rommező és egy óriási, szívdobogtató lehetőség... Mi ez a rendkívüli lehetőség?...  A hajdnai magyar államban élt népegyvelegből...igazi nemzetet próbáljunk teremteni.” 37 Az országhatárok által szétszabdalt közösség nemzeti identitását azonban másként kell meghatározni, mint korábban, a fogalmat is színte át kell értékelni. Hiszen, „ ha valaki jól beszél magyarul, az még nem okvetlenül jó magyar, akkor ha valaki nem beszél jól magyarul, az még kitűnô magyar lehet.” 38

A politikai enyhülés által az értelmiség számára lehetővé tett utazásokat apám ezekben az években arra használta föl, hogy megismerje a határokon túl élő magyarok helyzetét és gondolkodását. Nemcsak Nyugat-európa államaiban járt,  hanem az Egyesült Államokban és a szomszédos országokban is.  Köztudott, hogy 1964-ben Párizsban adott egy interjút egy francia lapnak, az Express-nek, amelyben eufémisztikusan ugyan, de érthetően megfogalmazta a romániai magyarság helyzetét: „Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több, mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen.” 39

A publicisztika Illyés Gyula írói munkásságának a harmincas évektől kezdve  fontos része volt. A Nyugaton kívül rendszeresen publikált a Magyar Hirlapban, a Pesti Hirlapban, a Pesti Naplóban, a Kelet Népében, a Válaszban. A hatvanas évek második felétől nagypéldányszámú napilapokban -  a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben főleg – olyan cikkeket kezdett újra  közölni, amelyekben többé-kevésbé burkoltan megfogalmazta az általa fontosnak – közérdekűnek ítélt kérdéseket. A nemzeti érzés, a határon túli magyarok sorsa, az anyanyelvhez való jog, a nacionalizmus és hazafiság közötti különbség, az első és a második világháború utáni békék igazságtalan határmegvonása képezi a tartalmát az 1978-ban összeállított,  Szellem és erőszak című tanulmánykötetének.

Kimerítő, testi-lelki egészségét felôrlő, sokszor terhes közfeladatot végzett. Támadták érte belföldön és külföldön, a kormányhű lapok prófétának gúnyolták. Holott apámtól mi sem állott távolabb, mintsem, hogy prófétának tartsa vagy érezze magát. Erről az időről sok személyes élményem van már. Tekintélye – főleg éppen társadalmi-politikai kiállása miatt - nagyon megnőtt a társadalomban, ugyanakkor sok ellenszenvet váltott ki a hivatalos hatalomban. Az általános helyzetet az jellemezte, hogy a politikai kurzus kénytelenségből bizonyos liberalizmust mutatott a művészetek terén és az értelmiség egy része iránt. Ez volt a külföldről kapott gazdasági segítség és  kölcsönök feltétele. A valóság kimondása azonban továbbra is kockázatot és veszélyt rejtett  azokban a kérdésekben, amelyekről negyed százada nem hangzott el igaz szó. Illyés Gyula nem volt gyáva ember és tudatosan készült azokra a beszélgetésekre, nyilatkozatkokra, amelyeket társaságban, külföldi újságírók, diplomaták előtt, a legnagyobb nyilvánosság előtt is elmondott. Például sokszor elismételte azt, hogy Magyarországon 10 millió magyar él, az egész világban 15 millió, és 5 millió magyar a határokon kívül van. Ezt mindenütt elmondta, be akarta vinni a köztudatba azt, hogy a határokon túl élő magyarok helyzete kedvezőtlen, hátrányokat szenvednek, hogy az emberek hátrányos megkülönböztetése nemzetiségi, faji alapon a 20. század végének legnagyobb problémája. Költészetében is megtalálható ez a gondolat, például a Koszorú című versében.

Ugyanakkor megvolt benne a józan megegyezésre is a készség. Tudta, hogy a napilapokban nem jelenhet meg minden, úgy, ahogy leírta. Cikkeit cenzúrázták. Finom és udvarias cenzúrát alkalmaztak vele szemben, baráti javasolatot kapott, hogy egy-két mondatot, bizonyos szavakat, itt-ott  hagyjon ki, és ő elfogadta a kihagyási kérést, noha vitázott és harcolt azért, hogy szövegeit ne csonkítsák meg. Előfordult, hogy ingerült lett. De fontosabbnak vélte azt, hogy cikke megjelenjen, mint azt, hogy abból néhány sor kimarad. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig írt ilyen témáju cikkekből válogatta össze 1978-ban az emlitett Szellem és erőszak című tanulmánykötetet, amelyet Csoóri Sándor javaslatára és - valamely figyelmetlenség vagy félreértés révén - sikerült a Magvető kiadónál kinyomtatni. A kötet a könyvesboltokba azonban már nem jutott el.  A hatalom észbekapott, visszavonta a könyvet, bár szerencsére nem zúzatta be. Apám ekkor ráeszmélt, hogy hitegették és ezek a tanulmányai nem kerülhetnek az olvasók elé. Mélyen csalódott. Nem volt hiszékeny ember, csak jóhiszemű, bízott az adott szóban.  Amikor megértette, hogy a könyvet visszavonták, kérte, hogy néhány példányt kaphasson belőle.  Kapott húsz kötetet, ezekbe bele volt nyomtatva nagy pecséttel, hogy  „Műszaki példány, nem terjeszthető!”. Az egyik ilyen példányt apám úgy dedikálta anyámnak, hogy „Flórikám terjeszd!” De hát úgy látszik, futótűzként terjedt el a kiadás és a bevonás híre, mert mások is szereztek példányt belőle.  Többen megpróbálták a kötetet kivinni Magyarországról, Nagy Károly szintén, és Károlynak sikerült.  Münchenben Molnár József a nyomdájában olyan pontos másolatot csinált egy eredeti után, hogy még ma sem lehet megkülönböztetni az eredetit, amelyikbe bele van pecsételve, hogy műszaki példány, nem terjeszthető, és amelyiket később, tíz évvel később mégis forgalmazni engedtek, attól, amelyiket Molnár József adott ki Münchenben.

*

Végül szeretném összefoglalni, mit is próbáltam meg fölvázolni. Illyés Gyula életének három korszakában három különböző politikai érték került egymás után előtérbe, és vált uralkodóvá prózájában és verseiben is: a társadalmi igazságosság, az egyéni szabadságjogok, valamint a közösségi jogok, azaz a nemzeti érzés jogosultsága. A prózai írásai és drámái szélesebb körben és erőteljesebben hatottak, és korábban, mint költészete. Egy kissé egyszerűsítve, vagy egy kissé tágabban értelmezve a fogalmakat, talán azt mondhatnám, hogy e három érték, e három fogalom három szóval fejezhető ki, amelyek egyben a francia forradalom zászlójára írt jelszavak: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez a három érték egyben három történelmi kort is jelent a magyar társadalom történetében. Időszerűek-e ma vagy sem? Megvalósította a társadalom, a politika, vagy az állam e hajdani eszményeket? Ezt mindenki saját maga tudja legjobban megítélni. És korszerű-e az az író, az a költő aki ilyen közösségi ideálokat füz az írásaiba? Korszerű-e Illyés Gyula költői dikciója a társadalmilag – s ma már műveltségben is