A N D R Z E J   W A J D A

Oscar életműdíjas lengyel filmrendező

K  A  T  Y  N

című  filmje  magyarul  beszélő  bemutatójára

2008. november 9-én

vasárnap délután  4:00 órai  kezdettel

a MAGYAR ÖRÖKSÉG KÖZPONTBAN
American Hungarian Foundation

300 Somerset St., New Brunswick, NJ

ANDRZEJ WAJDA:  “A film azt a kínzóan kegyetlen igazságot mutatja be, amelynek nem a megölt katonatisztek a hősei, hanem azok a nők, akik nap mint nap, óráról órára a legyilkolt áldozatok hazatérésére várnak embert próbáló bizonytalanság közepette.  Ezek a hűséges és megingathatatlan asszonyok biztosak abban, hogy elég, ha kinyitják az ajtót, s ott fog állni az évek óta várt férfi, a katyni tragédia ugyanis azokat érinti, akik élnek, akik akkor éltek.

Jóllehet sok év telt el a katyni tragédia, az 1943-as német exhumálás, majd a kilencvenes években folyó lengyel kutatások sőt, a levéltárak, igaz csak részleges megnyitása óta, még mindig túl keveset tudunk arról, hogyan is ment végbe 1940 áprilisában és májusában a katyni tömeggyikosság, amelyet Sztálinnak és az SZKP KB Politikai Bizottságában ülő elvtársainak 1940. március 5-én hozott határozata alapján hajtottak végre.  Nem véletlenül hitte az én családom is meggyőződéssel éveken át, hogy édesapám talán él, mert a katyni listán szerepelt ugyan egy Wajda vezetéknév, de mellette a Karol keresztnév állt.  Édesanyám szinte élete végéig hazavárta férjét, az én édesapámat, Jakub Wajdát.”

Mindenkit szeretettel várunk !

Költséghozzájárulás 8 dollár, nyugdijasoknak, tanulóknak 5 dollár

… Andrzej Wajda  Katynról szóló filmjének nem véletlenül asszonyok a főszereplői.  Erős asszonyok, akiket megfosztottak férjüktől.  Huszonötezer lengyel katonának elvették az életét. Huszonötezer asszony sírt a szerelméért, a férjéért.  Huszonötezer anya vesztette el a fiát.  A katyni erdőben tarkón lőtt, közös sírba elbuldózerezett férfiakról nem lehetett beszélni.  Hazudtak róluk reggel, éjjel és este. Hazudtak az életükről, hazudtak a halálukról.  Eltitkolták szenvedéseiket, utolsó pillanatig őrzött hitüket, emberi tartásukat nem állították példának a nemzet elé.  Töredékes imáik, a tömegsírba zuhanáskor is a kezükben szorított rózsafüzér számunkra új fényt vetít a lengyelek mély katolicizmusára is.

Nem lehetett beszélni a nácik által egyenesen a Jagelló Egyetemről nem faji alapon munkatáborba hurcolt egyetemi tanárokról sem.  A professzorról, a fiatal tiszt apjáról sem, aki képtelen elhinni, hogy szava többé ne számítson, s fölfogni, hogy a nácik ugyanazért hajtják vágóhídra a lengyel értelmiség színe-javát, amiért az oroszok majd tarkón lövik az ellenállást esetleg megszervező tiszteket.  Mindkét totalitárius állam célja az volt, hogy ne létezzen ellenállás, semmisüljön meg a lengyel értelmiség.  …

… “Katyn a lojalitás  próbája” — hangzik el a film egyik alapmondata.  Ha a lengyeleknek Katyn, akkor nekünk  meg 1956 volt a lojalitás próbája.  S a nagy kérdés sem Magyarországon, sem Lengyelországban nem az volt, hogy ki lehet-e mondani az igazságot.  A forradalmak pillanatait leszámítva elég kevesen kísérleteztek az igazság kimondásával azokban az országokban, ahol az az élet vagy a szabadság elvételével járt.  A próbatétel errefelé az volt, hogy lojálissá válik-e az ember a hazug, elnyomó hatalomhoz, vagy hallgatásában megmarad potenciális ellenfélnek, “belső ellenségnek”, ahogy nálunk is nevezték a  hűséges szívűeket a diktatúra kemény és enyhült változataiban egyaránt. …

Körmendy Zsuzsanna:  “Egyetlen életrajz”,
Magyar Nemzet, 2008. május 17.

Számos tudományág használja az angolul “pilot study”, “pilot project”, magyarul előkészítő tanulmány, elővizsgálat, próbafelvétel módszerét.  Ilyen időben, terjedelemben és mennyiségekben behatárolt előzetes adatgyűjtések segítségével derítik fel, próbálják ki a kutatók egy-egy későbbi nagyobb méretű, hosszabb, alapos tudományos vizsgálat elvégzésének leghasználhatóbb módszereit, koncepcióit, definicióit, dimenzióit, szükségleteit.
A Beszédből világ, elemzések, adatok amerikai magyarokról című 514 oldalas kötet (Magyar Külügyi Intézet kiadása, Budapest, 2008) egy ilyen másfél éves előkészítő kutatás, “pilot study” eredményének tekinthető.  Sürgősen szükséges egy alapos, részletes, több éves tudományos kutató, felmérő program megszervezése a magyar nemzetnek az Amerikai Egyesült Államokban élő részéről az eddig megismert tények felhasználásával, történeti és jelenkori értékteremtő munkálkodása további adatainak számbavételével és egyes következtetések, vélekedések felülvizsgálásával.
A sürgősség és az alaposság azért is indokolt, mert a nyugati országokban élő magyarok sziget- és szórványvilága létszámában ma már évről évre csökken.  Újabb kivándorló hullámok szerencsére nem gyarapítják.  Az elöregedés, a kihalás, a vegyes házasságok, a szórványosodás, a beolvadás fogyasztani kezdte a nyugati magyar nyelv és kultúra műhelyei számát, csökkenteni kezdte hatásosságát az utóbbi évtizedekben.
Ugyanakkor a magyar nemzetnek ez a nyugati országokban élő része még ma is jelentős erőforrás az összmagyarság számára, mert sokan felelősségükként, lelkiismereti kötelességükként vállalták, s vállalják még ma is, hogy követekként, tolmácsokként, fordítókként, lobbizókként adják át a magyarság valóságait, történelmi tényeit, irodalmi, művészeti értékeit, gazdasági, társadalmi, politikai, emberi jogi érdekeit külföldi környezetüknek.
Ha a Kárpát-medence magyarságának felelős fórumai számontartással, együttműködéssel, gondoskodással, támogatással viszonyulnak hozzá, akkor még számos évtizedig képes és kész maradhat e nemzetrész a külföldi küldetéses magyarságszolgálatra.

“Kisebb csoda.”

Hogy miért csak másfél éves “pilot project”-re, s benne mindössze négyhetes amerikai terepmunkára jutott felelős szándék, akarat és lehetőség biztosítás, annak természetesen nem a kutatók és a kötet szerzői az okai.
Néhány mondat a könyv bevezetőjéből, amit a kutatás két vezetője:  Dr. Czoh Gábor és Dr. Papp Z. Attila szociológus írt:  “2005-ben a Határon Túli Magyarok Hivatala kapta meg a felmérés elvégzésére vonatkozó feladatot.”  “A HTMH 2005 végén a Teleki László Intézetre bízta a tervezett kutatás végrehajtását.”  “2006 nyarán a kormányzat döntést hozott a HTMH felszámolásáról.”  “2006 novemberében, éppen az Egyesült Államokban végzett terepmunkánk közben kiderült, hogy a kormány az év végére a Teleki László Alapítványt, és az általa működtetett tudományos intézetet is felszámolja, ráadásul, ellentétben a HTMH-val, jogutód nélkül.”  “A kutatás folytatásáról rendelkező dokumentumot a Külügyminisztérium, a Miniszterelnöki Hivatal és a Külügyi Intézet 2007 nyarán írta alá, de csak 2007 végén sikerült hozzájutnunk a munka folytatásához, lezárásához szükséges forrásokhoz.”  “Úgy érezzük, hazai viszonyaink ismeretében kisebb csoda, hogy mind a kutatást megrendelő, mind a végrehajtásával megbízott intézmény felszámolása ellenére végül mégis sikerült e könyv kiadásáig eljutnunk.” (9-11. oldal).
E tudományellenes, és a nemzeti érdekek iránt felelőtlen kormánydöntések miatt (megszüntette a MÁÉRT-et is, meg az Illyés Alapítványt is) majdnem ellehetetlenített kutató, felmérő program így vált korlátozott, nem reprezentatív és nem általánosítható érvényességű elővizsgálattá, próbafelvétellé, ami ugyanakkor a későbbiekben talán a lényeges adatokat is nyújtó egyedi esetleírások sorozataként válhat majd hasznosíthatóvá.
Ahogy a kutatás vezetőí írják bevezetőjükben:  “Vállakozásunk ezért valójában nem tekinthető másnak, mint egy magyar-Amerika történet…”, majd később:  “az itt következő leírások nem a teljesség igényével készültek…”,  “A … tárgyalt intézmények is ‘eset’-ként, vagy esettanulmányként relevánsak…” (27. oldal), és ahogy a kötet magyar szervezetekről szóló fejezetében írója Márton János megjegyzi az adatbázis egyik táblázatáról:  “Ebből a táblázatból, éppen az adatbázis hiányossága miatt nem vonhatunk le túlzottan messzemenő következtetéseket”  (310. oldal).
Mik lettek, lehettek ennek az előkészítő tanulmánynak és könyvnek ennek a “pilot project”-nek az adat-szolgáltató alapelemei?
—  A témával foglalkozó szakirodalom.
—  A 2000. évi amerikai népszámlálás adatai.
—     607-682 amerikai magyar szervezetről informáló adatbázisok internetes leírásai.
—     350 megkeresett szervezet közül 45 szervezet (12-
13%)által kitöltött kérdőívek adatai.
—  4 hetes körút az Amerikai Egyesült Államokban 2006
őszén. 53 mélyinterjú, 49 az USA-ban, 4 Magyarországon,
amerikai magyarokkal.  (Az 1 398 ezres USA-összmagyarság
0.00381százaléka, az USA-ban otthon magyar nyelvet is
használó 120 ezres USA lakosságának 0.04416 százaléka)

Demográfia

A kötetben Pakot Levente fejezete az amerikai népszámlálás 2000. évi adatai alapján ad számszerű, statisztikai elemzéseket az Egyesült Államokban élő magyar népességről.  Ezt a kötet végén további táblázatok és grafikák egészítik ki (Mellékletek II., III.)  Ezek az adatok az USA háztartások 17 százalékát reprezentáló minta — minden hatodik háztartás — adatai.  2000-ben tehát “1 398 ezer személy — az amerikai össznépesség 0,5 százaléka — vallotta magát ‘magyar’ vagy ‘magyar és más’ származásúnak, etnikai eredetűnek.  Közülük mintegy 903 ezer fő első származásként, 494 ezer fő pedig második származásként jelölte meg a magyart” (372. oldal).  “Közülük az otthon magyarul is beszélő 5 éven felüliek száma 117 975 (húsz százalékkal kevesebben, mint 1990-ben) (383. oldal).
A könyv 13. oldalán viszont szerepel egy fél mondat, amit érdemes adatokkal kiegészíteni.  “…az újabb népszámlálások, és az azt kiegészítő egyéb felmérések nem kérdeznek rá az anyanyelvre…”  — írják a szerzők (13. oldal).  A U.S. Census Bureau 2008. márciusi publikációja (U.S. Census 2010) egyik fejezetének címe ez:  “Questions planned for the 2010 census and American Community Survey”  (a 2010-es népszámlálás tervezett kérdései).  Elérhető e honlapon:  http://www.census.gov/acs/www/index.html.  A 12. kérdés ez lesz megint, (mint 1980 óta):  “What is this person’s ancestry or ethnic origin?” (Mi e személy származása, etnikai eredete?).  A 13. kérdés pedig így fog hangzani megint (mint 1960 óta):  “Does this person speak a language other than English at home?  What is this language?”  (Beszél-e ez a személy az angoltól eltérő más nyelvet?  Melyik ez a nyelv?).  Nem az ú.n. “long form” (hosszú kérdőív), hanem az ACS évi minta (sample) kérdőívei fogják feltenni a kérdéseket.

Módszer gondok
Kár, hogy a könyvben szereplő interjú-részletek a szóban elhangzott és hangrögzített szövegek teljes azonossággal leírt változatai.  Antropológusok, néprajzosok, nyelvészek, pszichológusok szokták használni ezt a módszert olyankor, amikor az adatközlő interjú alanyok beszédmódja, szóhasználata is tárgya a kutatásnak:  tájszólások, archaikus szavak, szófordulatok, nyelvjárási sajátosságok, egyedi kifejezések, pszichodiagnosztikai állapotok, stb.   Történészek, szociológusok, politológusok inkább odaadják az interjú alanyoknak a hangfelvételek pontosan leírt szövegeit, hogy ők maguk rendelkezhessenek fölötte pótlásokkal, pletykaszintű megjegyzések, ismétlések, hibák, elszólások, pongyolaságok kihagyásával, javításokkal, módosításokkal, kiegészítésekkel.  Hozzájárulásukkal aztán az interjúalanyok szöveggondozásának a végeredménye az, ami nyomtatásra, kiadása kerül.
Az is sajnálatos, hogy a könyvben idézett interjú részletek azonosító számai túl gyakran nem felelnek meg az I. számú melléklet “Interjúalanyaink voltak” listája (457-458. oldal) számainak, személyeinek.  Amikor egy Los Angeles-i iskoláról a lista szerint Connecticut-i lakost, egy Sarasota-i iskoláról Chicago-i és San Francisco-i lakosokat idéz a könyv, csökken a hitelesség.  E módszer anonimitást biztosítani szándékozó alkalmazását a 34. oldalon indokolja meg Papp Z. Attila.
A remélhetőleg rövidesen lefolytatott és publikált teljesebb kutatási, felmérési program kiküszöbölheti, kijavíthatja majd e  problémákat, melyek valószínűleg az idő- és az anyagi forráshiányokat okozó felelőtlen kormánymegszorításoknak tudhatók be.

Cserkészet, magyar iskolák
Az amerikai magyar cserkészet mintegy 70 csapata 4 000 cserkészét Papp Z. Attila mutatja be a kötet 29 oldalán.  “Interjúink alapján mintegy … belülről próbáljuk rekonstruálni az amerikai magyar cserkészet, illetve a Cserkészszövetség működését és kihívásait” — írja (109. oldal).
A Szövetség és a csapatok ismertetését hat téma részletezése követi:  a cserkészet mint magyar szocializációs keret, mint oktatási, képzési helyszín, mint az ifjúsági kultúra terepe, mint családi “örökség”; a csapatok közötti kapcsolatok és kritikai vélemények.  “A cserkészet elsősorban… magyar szocializációs keretként működik:  a belépés nyelvismerethez kötött, a tevékenységek magyarul zajlanak,… a  képzések egy része… magyarságismerethez kapcsolódik, a fenntartók a helyi magyarság… köreiből kerülnek ki.” (119. oldal).
Az Egyesült Államokban jelenleg működő mintegy 26 magyar iskola közül ötöt mutat be Németh Szilvia a könyvben.  Ezek:  a Los Angeles-i (CA) Első Magyar Református Egyház 18 tanulóval, négy nevelővel működő vasárnapi iskolája; a Sarasota-i (FL), három tanulócsoporttal kéthetenként működő Wass Albert vasárnapi iskola;  a Cleveland-i (OH) Egyesült Magyar Alap 75 tanulóval, 16 tanárral működő hétfői iskolája; a Boston-i (MA) Bartók Béla iskola és óvoda — “Boskola”, amelynek 42 tanulóját 12 pedagógus tanítja minden második szombaton és a New Brunswick-i (NJ) Széchenyi Magyar Iskola és Óvoda, ahol 85 gyermeket és fiatalt 12 pedagógus tanít minden szombat délelőtt 9-től 1-ig.
Összefoglalójában ezt írja:  “A dokumentum- és az interjúelemzések alapján az általunk vizsgált iskolák esetében két fő célkitűzés állapítható meg.  Egyrészt vannak intézmények, amelyek egyértelműen csak a tanulóik és szüleik anyanyelv-megőrzésére fókuszálnak… másrészt vannak iskolák, amelyek a magyar nyelv megőrzése mellett az intézményük életébe résztvevőknek… a tágabb értelemben vett helyi társadalomban való beilleszkedését is megpróbálják támogatni” (295. oldal).

Egyházak
Az amerikai magyar egyházakat harminchat oldalon mutatja be Papp Z. Attila, “Az egyházi szervezetek (helyi gyülekezetek, templomok) szerepe” címmel (72-107. oldal).
A református, a katolikus és a baptista egyházak működésének áttekintése után a következő témákról közöl még interjú részleteket:  egyházi viszonyok és kihívások, negatív jövőkép, lelkipásztori, lelkészi utánpótlás, a gyülekezet fenntartásának kérdése, konfliktusok jelenléte, vallásos hit versus magyarságápolás dilemmája.  Megfigyelése szerint “Az egyházak diaszpóra közegben helyi kulturális centrumként is működnek, szoros kapcsolatot ápolnak más helyi magyar intézményekkel” (106. oldal).  Ugyanakkor így figyelmeztet:  “Ha az etnikus kultúra részét képző egyházi élet magyar nyelv nélkül kezd működni, és érvényesül a ‘szívében él a nemzet’ gondolata, a diaszpóra magyarság helyi megőrzésének stratégiái is át fognak alakulni” (107. oldal).

Országos és helyi amerikai magyar szervezetek
Az amerikai magyar országos és helyi szervezetekkel a könyv harminchét oldala foglalkozik (35-71. oldal), ebből 14 oldal a szervezetek közti konfliktusokat taglalja  (53-70. oldal) — a kooperációt, együttműködést csak fél oldal (71. oldal).  A szervezetek adatbázisának fontosabb jellemzőit Márton János elemzi (299-310. oldal), ugyancsak ő dolgozza fel a 350 megkeresett szervezetből 45 által kitöltött kérdőíveket.  Összefoglalásában azt írja, hogy a 45 szervezet közül a “legtöbb az 1956-os magyarországi forradalom és az 1989-es rendszerváltás közötti időszakban alakult”.  Domináns céljaik “a kulturális, a vallási/egyházi jellegű célok, a nyelvápolás, a jótékonysági… célok, közösségszervezés és a különböző oktatási célok, amelyek az évek folyamán sok esetben az amerikai magyarságról a Kárpát-medencében élő magyarokra is kiterjedtek” (349-350. oldal).
Hiányolható, hogy Márton János nem is említi számos amerikai magyar szervezetnek azt a célját, hogy tagjai követekként, tolmácsokként, fordítókként, lobbizókként adját át a magyarság valóságait, történelmi tényeit, irodalmi, művészi értékeit, gazdasági, társadalmi, politikai, emberi jogi érdekeit külföldi környezetüknek.
Ha csak felsorolt volna jó néhány tucat könyvcímet azokból az angol nyelvű kiadványokból amelyeket amerikai magyar szervezetek tagjai publikáltak a magyar irodalom, történelem, gazdaság, jog, társadalom témáiról Hunyaditól Kossuth-ig, Trianontól Tisza Istvánig, Bibótól Erdélyig, hét évszázad magyar költészetétől az 1956-os magyar forradalomig és szabadságharcig, akkor kiderült volna e küldetéstudatos magyarságszolgálati cél “hírünk a világban” jelentősége.
Ahogy Görömbei András akadémikus, a Debreceni Egyetem professzora fogalmazott az amerikai magyar szigetvilág néhány közössége meglátogatása után1988-ban:
“Rettenetes szétszórtságunk óriási jelenlét is a világban… Tapasztalhattam, hogy ezek az emberek nemcsak önmagukért, de magyarságukért is helytállnak a világban…  Magyarságukat Nyugaton küldetésnek is tekintik, céljuk, belső törekvésük a magyar nemzeti értékek megbecsülése, védelme, terjesztése…  Meggyőződésem, hogy az itthonitól eltérő viszonyítási rendszerük, gondolkozásuk amerikai dinamizmusa, szemléletük több kultúrára tekintő nyitottsága, gazdag nyelvtudásuk adta távlataik olyan értéke az összmagyar nemzeti eszmekincsnek, amelyikkel az eddiginél sokkal elevenebben, nyitottabban kellene élnie Magyarországnak…  Az ő munkájuk révén talán Magyarországról is igazabb képet alkot a világ… Veszteségeink erőforrásként is működnek.” (Alföld, 1988. 1.)

Sine ira?
“Sine ira et studio”, pártatlanul, harag és részrehajlás nélkül.  Tacitus, római történetíró Annales című művének bevezetőjében használta ezt a kifejezést, mint történetírói célkítűzést.  A mottó azóta mércévé vált a tudományok művelői számára.
E célkitűzést hogyan valósítja meg ez az amerikai magyarokról szóló kötet?  Idézzünk néhány mondatot:
“Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a szervezeti élet által generált amerikai magyar etnikus kultúra… ma már inkább ‘gyökértelen’ (kiemelés NK) (421. oldal).
“…összességükben ezek… az amerikai civil társadalmi eszmény logikáját átvevő szabadidős, (kiemelés NK) önként vállalt kvázi szegregált tevékenységek a szélesebb társadalomba vett integrációt erősítik…” (421. oldal).
“… a szervezetek egy része nem tud kellő hatékonysággal működni, ezért gyakran egy sajátos vidékiség (kiemelés NK) jellemzi ezeket.”  (422. oldal).   A provincializmus (kiemelés NK)… állapotát jól tükrözi az amerikai magyar közösségek sajátos ellentmondása…” (423. oldal).
“… az Amerikába szakadt (kiemelés NK) népcsoportok olyan új közegbe kerültek, ahol az otthonról hozott értékekkel nem tudnak mit kezdeni.” (419. oldal)
“Ebben az alfejezetben … az amerikai magyar szóhasználatban ‘magyarkodásnak’ (kiemelés NK) nevezett, egy konkrét szervezeti életen is túlmutató tevékenység- együttesnek az interjúk során felmerült fontosabb kérdéseit, megállapításait igyekezünk csoportosítani” (135-136. oldal).  “Elemzésünk alapján 5 nagyobb tematizáció kapcsolódik a magyar közösségi élet jelenségköréhez:  a magyarkodás értelmezései és megélése; … a magyarkodás mint civil társadalmi tapasztalat; … mint kontraszelekció eredménye; …  mint időhasználati kérdés; … pszichikai kihívásai” (136. oldal).
E “tematizációknak” nevezett vélekedések, feltételezések, minősítések valószínűleg megint csak a káros idő- és költségvetés-megszorítások következményei.  Egyedi “pillanatfelvételek” néha inkább sztereotipiákat, torzókat eredményezhetnek, mint általánosabb érvényű valóság-ismeretet.  (Néha tényleg “nem látszik a fáktól az erdő”.)  E minősítő vélemények még a könyv adataival sem mindig egybevágók.
Az amerikai magyarság nem gyökértelen, hiszen magyar kultúrális gyökerei gondozását, művelését, következő nemzedékeknek átadását műveli, a könyv számos adata, leírása szerint is.
Nem szabadidős tevékenységet folytatnak.  “E nemzetféltő paradigmában a magyarságmegtartás központi helyet foglal el, amelyet magyarságszolgálattal, nemzetileg elkötelezett módon, hivatással lehet és érdemes művelni.  Az ezt vallók számára a magyarság nem ‘hobbi-magyarság’, hanem elkötelezett tevékenység-együttes” (207-208. oldal).
Nem provinciális, vidéki, hiszen ha a következő részletes és alapos felmérés kutatói majd átnézik az amerikai magyar szervezetek meghívott előadói listáját, akkor ott olyan nevekkel fognak találkozni mint Illyés Gyula és lánya Illyés Mária, Németh Magda és Wigner Jenő, Sütő András és Teller Ede, Weöres Sándor és Kányádi Sándor, Dobos László és Csoóri Sándor, Faludy György és Farkas Árpád, Czine Mihály és Antall József, Jeszenszky Géza és Duray Miklós, Tornai József, Püski Sándor, Király Béla, Kovács Imre, Deák István, Görömbei András, Nagy Gáspár, Vizi E. Szilveszter és hosszan folytathatnánk a névsort.
Nem szakadtak Amerikába magyar népcsoportok, hanem a század elején kivándorolt, a második világháború után, és az 56-os forradalom leverése után kimenekült magyarság nagyonis tudott mit kezdeni az otthonról hozott értékekkel.
Magyarkodás?   Hogyan határozza meg ezt a szót a Magyar Értelmező Kéziszótár?  (Bp. 2003.):  “magyarkodás, fn, pejor, Az a tény, hogy vki magyarságát fitogtatja.”  És az Országh László Magyar Angol Nagyszótár (Bp. 2002.) ?  Így: “magyarkodás, exaggerated, sham profession of one’s being a true Hungarian”; Sham:  hamis, ál, nem valódi, csalás, ámítás, színlelt (Ország: Angol Magyar Nagyszótár, Bp. 2002.).
Az általam 50 éve ismert mérvadó köreinkben nem lebecsülő, pejoratív “magyarkodásnak” hívjuk amerikai magyar szervezeteink, egyházaink, egyesületeink és tagjaik felelős magyarságszolgálati tevékenységeit.  A könyvben az 53 mélyinterjút adó amerikai magyar közül csak hatan használták a  “magyarkodás” kifejezést — ők tudják, miért.  Nem indokolt és nem igazságos azt mondani, hogy az amerikai magyar közösségek tagjai általában álságosan és dicsekedve fitogtatják magyarságukat a közösségi életükben.  Magyar iskolákat, egyházakat, szervezeteket, egyesületeket, múzeumokat fenntartani, dollár-ezreket a marosvásárhelyi Teleki-tékának összegyűjteni, magyar oral history — szóbeli történelem előadás- és könyvsorozatot szervezni, a Kárpát-medence magyar kisebbségi közösségei jogvédelmére mozgalmakat működtetni, a magyar történelem tényeiről angol nyelvű könyveket kiadni az:  hamis, álságos, fitogtató “magyarkodás”?   Inkább az állapítható meg a kutatás felméréseiből, hogy az amerikai magyar közösségek általában büszkék magyarságukra és szeretettel, jelentős mértékű áldozatkészséggel vállalják magyar származásukat, kultúrájukat.

Köszönet és sürgős feladat
Illesse köszönet, megbecsülés és elismerés mindazokat, akik a mostoha körülmények ellenére is vállalták és megvalósították e történelmi jelentőségű felmérés elvégzését és eredményeinek könyvben közreadását.
Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt azért, hogy sürgősen elindulhasson e kutatás és e könyv folytatásaként egy nagy szabású, átfogó, teljesség igényű felmérő program az amerikai magyar nemzetrész sziget- és szórványvilágáról.

2008. október 23.

32 éve működik a Hungarian Human Rights Foundation

címmel

a DUNA TV riportfilmje bemutatásával

2008. április 13-án,

vasárnap délután 4 órai kezdettel

a MAGYAR ÖRÖKSÉG KÖZPONTBAN

- HUNGARIAN HERITAGE CENTER -

300 Somerset St., New Brunswick, NJ

Hámos László számot ad az elnökségével lobbizó Alapítvány múltjáról és jelenéről a romániai, szlovákiai, kárpátaljai és vajdasági magyarság valóságai külföldi ismertetése, támogattatása érdekében. A Kárpát-medence magyar kisebbségi közösségei jogainak védelme, érvényesítése, elkobzott tulajdonainak visszaszolgáltatása, kárpótlása, autonómiájának tervei megvalósítása ügyének amerikai  – és Európai Uniós  – tudatosítása továbbra is az amerikai magyarság  által messzemenően támogatott feladata, munkaprogramja a HHRF-nek.

Mindenkit szeretettel várunk!

Költséghozzájárulás 8 dollár, nyugdíjasoknak, tanulóknak 5 dollár

Negyven év amerikai magyarságszolgálatáról ad számot a debreceni Csokonai kiadónál most megjelent fenti című könyv.  Dokumentumok, krónikák, részletes elemzések, illusztrációk segítségével történelmi forrásértékű esettanulmányt is nyújt ez a kötet arról, hogy miként munkálkodott négy évtizeden át a nyugati magyar sziget-  és szórványvilág egy csoportja az összmagyarságért az Egyesült Államokban.
A Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör, Hungarian Alumni Association 1960-ban alakult meg New Brunswick-ban, New Jersey állam Rutgers Egyetemén.  Alapítói  — legtöbben az 1956-os forradalom leverése után emigrált egyetemisták —  a magyar nyelv és kultúra külföldi gondozását, a magyarság sorskérdéseinek elemzését és ismertetését tűzték ki célul.  2000-ben Szépe György, a Pécsi Tudományegyetem professzora ezt írta a Szövetségről:  “a legjelentősebb külföldi magyar szellemi műhelyek egyike”  (Hungarológiai Évkönyv.)
Huszonhat éven át fenntartott hétvégi magyar iskolájuk volt az idén harminc éves Anyanyelvi Konferencia — A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága egyik elindítója, műhelye is.      A magyar nyelv-  és kultúra oktatás e jeles közösségét olyanok is meglátogatták és üdvözölték a könyvben is reprodukált műveikkel, mint Bálint Tibor, Borbándi Gyula, Csoóri Sándor, Czine Mihály, Domján József, Faludy György, Gombos Gyula, Illyés Gyula, Kányádi Sándor, Lőrincze Lajos, Makkai Ádám, Nagy János, Nemes Nagy Ágnes, Szalay Lajos, Varga Domokos, és Veress Dániel.
Előadássorozatuk több, mint 260 magyarországi, Magyarországgal szomszédos és nyugati országokban élő író, tudós, művész  — köztük, amint a könyv illusztris
névsorából kiderül, a magyarság négy évtizedének több tucatnyi legkiválóbb
alkotója, gondolkodója —  számára létesített fórumot.  Tanúk — korukról című
szóbeli történelem (“oral history”) programjuk  keretében huszonketten tanúskodtak nyilvánosan az általuk is alakított történelmi eseményekről az atombombát létrehozó “Manhattan Project”-től (Wigner Jenő) a népi mozgalom Márciusi Frontján (Kovács Imre), Szárszó konferenciáján (Püski Sándor), és Parasztszövetségén (Kiss Sándor) keresztül az 1956-os forradalom munkástanácsaiig (Nagy Elek, Rácz Sándor), vidéki demokratikus önkormányzataiig (Kovács Andor), és megtorlásáig (Vásárhelyi Miklós).  Nyolc tanúbeszámolót könyv alakban is kiadott a Szövetség, ezek közül többet magyarországi független, szamizdat kiadók is újra kiadtak és terjesztettek titokban a nyolvanas években, hogy a hivatalos hazugságokkal szemben  —  amelyeket az Emigránsok — küldetésben kötet tételesen dokumentál —   történelmi valóság - részletek válhassanak ismertté például a titkolt recski ÁVÓ kényszermunkatáborról (Nyeste Zoltán), az 1956-os forradalomról (Király Béla), és a Nagy Imre-perről (Kopácsi Sándor).
Az Emigránsok — küldetésben kötet abba az ismeret-fejlesztő és “lobbizó” tevékenységbe is bepillantást nyújt, amellyel a Szövetség tagjai  — számos egyéb amerikai magyar egyesülettel együtt —  a magyarság valóságairól tájékoztatják, nemzeti, emberi jogai, érdekei támogatására biztatják az Egyesült Államok vezető politikusait, közvéleményét.
Felháborító dokumentumokat is tartalmaz a kötet:  olyan korábban titkos, ma már hozzáférhető jelentéseket, amelyekből kiderül, hogy a Szovjet-megszállta ország kommunista diktatúrájának belügyi szervei hogyan próbálták megfigyelni, akadályozni, gátolni az egyesület munkásságát.
A könyv két fejezete angol nyelven is összefoglalja a Szövetség történetét, munkásságát és ismerteti Tanúk-korukról  előadás-   és kiadványsorozatát.
A budapesti Bethlen Alapítvány 1994-ben e szavakkal tüntette ki a Magyar Öregdiák Szövetséget Márton Áron-díjjal:  “Nemzetépítő fórumuk beírta nevét a magyar kultúra történetébe”.
Az Emigránsok — küldetésben  című könyvet a Szövetség egyik alapítója:  Nagy Károly szociológus, egyetemi tanár írta és szerkesztette.

*        *        *

“Nagyon színvonalas, és nélkülözhetetlen forrásmunka” — Antall István, Magyar Rádió

“Impresszív” — Györgyey Klára, PEN

“Igen fonts, lélekemelő dolgokról tudósít” — Nagy Gáspár, Hitel.

“Végre dokumentálva van, hogy milyen hatalmas munkát végeztetek odakint — a könyvben a történelem olyan, amilyen tényleg volt” — Hegedüs B. András, 56-os Intézet

“”Büszkék lehettek szép és eléggé nem méltányolt munkátok e dokumentumára” —  Ilia Mihály, Szegedi Egyetem

“Áldozatos munkát bemutató kötet” — Pokorni Zoltán, Oktatási Miniszter

“Szép kiállítású, fontos dokumentációt tartalmazó könyv” — Radnóti Sándor, Holmi

2007. december 9-én
vasárnap délután  4:00 órai  kezdettel

a MAGYAR ÖRÖKSÉG KÖZPONTBAN

American Hungarian Foundation
300 Somerset St., New Brunswick, NJ

Prohászka Rád Boróka  Marosvásárhelyen született, Csíkszeredában a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Humán Tudományok Tanszéke adjunktusa,  Ph.D. tanulmányait a Debreceni Tudományegyetemen folytatja.  Végzett kutatásokat Brassóban, Kolozsvárt, Budapesten, Hódmezővásárhelyen és Pécsett is, valamint Angliában Hastingsben és Oxfordban, és Izraelben Haifában.
Számos tanulmányt publikált a modern amerikai irodalom tárgyköreiben.
A 2007-2008 tanévben a Montclair State University tudományos vendég kutatója.

Mindenkit szeretettel várunk !
Költséghozzájárulás 8 dollár, nyugdíjasoknak, tanulóknak 5 dollár

2007. november 11-én
vasárnap délután  4:00 órai  kezdettel

a MAGYAR ÖRÖKSÉG KÖZPONTBAN
American Hungarian Foundation
300 Somerset St., New Brunswick, NJ

Dr. Schandl Veronika Rutgers Egyetem Fulbright irodalomtörténész vendégprofesszora.  1999 óta tanít a Pázmány Péter Egyetemen, 1998 óta öt alkalommal volt ösztöndíjas kutató Angliában, Amerikában és Németországban.  Számos tanulmánya jelent meg Shakespeare és a magyar irodalom különböző témaköreiről.

A Nyugat  című két hetente megjelenő irodalmi folyóiratnak 34 évfolyama alatt Ignotus Pál, Fenyő Miksa, Osvát Ernő, Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár, Schöpflin Aladár és Illyés Gyula volt a szerkesztője.  Az ő irásaik mellett olyan írók, költők művei jelentek meg a lapban, mint Balázs Béla, Csáth Géza, Erdélyi József, József Attila, Juhász Gyula, Jékely Zoltán, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos, Képes Géza, Lukács György, Márai Sándor, Tóth Árpád, Radnóti Miklós, Rónay György, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós és Weöres Sándor.

Mindenkit szeretettel várunk !
Költséghozzájárulás 8 dollár, nyugdíjasoknak, tanulóknak 5 dollár

dokumentum filmrészletekkel illusztrált
előadása:

1956 ÉS A DEBRECEN TELEVÍZIÓ

2007. október 26-án
pénteken este
7:30 órai  kezdettel

a MAGYAR ÖRÖKSÉG KÖZPONTBAN
American Hungarian Foundation
300 Somerset St., New Brunswick, NJ

Mindenkit szeretettel várunk !
Költséghozzájárulás 8 dollár, nyugdíjasoknak, tanulóknak 5 dollár

Amikor Nagy Károly meghívott a Magyar Öregdiák Szövetség-Bessenyei György Kör-Hungarian Alumni Association szervezésében New Brunswickba, és kijelölte az előadásomnak a témáját – Illyés Gyula tegnap és ma – akkor ezt egy kérdéssel úgy fordítottam le a magam számára, hogy arról kell beszélnem, mit jelentett a magyar nyelven olvasók számára Illyés Gyula a múltban, még az ő életében, és mit jelent a halála után. A kérdés tulajdonképpen a válasz felé vezető utat is megmutatja, mert kifejezi, hogy a tegnap és a ma nem ugyanaz, Illyés Gyula értékelése más volt az életében, mint a halála után.

Nem akarnék recepciótörténeti előadást tartani, sem idő, sem fölkészültségem nincs rá. Így először - csak néhány mondatban - arról szeretnék szólni, hogy az olvasók  hogyan fogadják Illyés Gyulát ma: halála után  huszonöt évvel. Illetve hogyan alakítják a róla már korábban kialakult véleményt a méltatói.

Helyét már életében kijelölték a klasszikusok sorában. Ötven-hatvan éves korától úgy emlegették, mint élő klasszikust, és művét ma sem lehet megkerülni. Néhány írása a huszadik század negyvenes éveinek végén bekerült a tankönyvekbe, (apám ugyan mindig berzenkedett ettől, és ismert humorával hangot is adott ennek), és nem lehet ma sem olyan mérvadó antológiát kiadni magyar nyelven, amelyből Illyés Gyula hiányozna. Egyik méltatója, a nemrégiben meghalt kiváló irodalomtörténész, Domokos Mátyás írta le néhány hónappal ezelőtt megjelent könyvében, hogy “Illyés Gyula szellemi hagyatéka itt maradt velünk és ezen a hagyatékon, amely jó hatvan esztendőn át versekben, drámákban, regényekben, esszékben, cikkekben és naplójegyzetekben folyamatosan megvalósult, mint korunk magyar és európai irodalmának pótolhatatlanul fontos és mindannyiunkat gazdagító kincsesbányája, azon nem fog az idő mindaddig amíg magyar szó lesz a Földön és ennek a magyar szónak lesz meghallgatója a jövendő nemzedékekben ezen a tájon és szerte a világban.” 1  A hangsúly, érzésem szerint, itt azon van, hogy lesz-e a magyar szónak meghallgatója a jövendő nemzedékekben ezen a tájon és szerte a nagyvilágban.

Ugyancsak őt szeretném idézni a magyar kultúra említett továbbélésére vonatkozóan. “Illyés Gyula bízott abban is, hogy a magyarság kultúrája, amit különben nemcsak ő, hanem a legjobb magyar szellemekkel osztozva ebben, a magyarság legjobb, legnemesebb történelmi teljesítményének érzett, összefogja, összepántolja a magyarságot, amíg tudatában van ennek a nyelvnek és kultúrának. Az a bizonyos Haza a magasban fölöttünk van, mint a keresztények hite fölött a mennyeknek az országa, de ebből könnyű örökre kihullani, hogyha nincs mód ennek a kultúrának az ápolására.” 2  Kulturájának tudatos művelése teszi lehetővé a magyarság összefogását, a kultúra lényege – Illyés művei szerint – a jó közösség létrehozása. Illyés Gyula ilyen közösségi létben képzelte el az élet értelmes leélését. De a kultúra csak akkor él, hogyha értékét fölismerjük.

Ma éppen az értékek átalakulásának korszakát éljük, ez talán természetes velejárója a politikai rendszerváltozás utáni időknek – és hát az idő folyásának  – és nyilván szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy ez érinti Illyés Gyula költészetét és művét is, amelyet kevesebbet említenek, mint azelőtt. Az érdeklődés lanyhulásának csak részben okozója az a természetes folyamat, amely minden kornak olvasóját elsősorban a kortárs irodalom felé fordítja, mert az fejezi ki leginkább a kor problémáit. Részben függ attól is, hogy a költészet műfaja a mi magyar világunkban elvesztette azt a jelentőségét, amelyet 30-50 évvel ezelőtt élvezett. Mi is csatlakoztunk a nagyvilághoz, és mint ahogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban nincs a költészet a figyelem középpontjában, nálunk sincs, úgy ahogy volt a huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben. Bár kétségtelen, hogy a nyugati világ szilárdan őrzi, sőt a növekvő jómóddal megerősíti azt a művelt olvasó réteget, amely rendszeres és értő élvezője a költészetnek is, de ez az olvasó közönség hazánkban soványnak látszik. És Illyés Gyula elsősorban költő volt, noha hatalmas és jelentős művet alkotott prózában, elsődleges kifejezési eszközének a verset tekintette. Jól emlékszem arra, bármikor kérdezték is tőle, akár interjú keretében, akár baráti társaságban, hogy minek vallja magát, mindig azt válaszolta, hogy költőnek.

Számára a legfontosabb kifejezési mód a vers volt.  Hogy számunkra mit jelent a vers térvesztése, azt egy hasonlattal lehetne a legérzékletesebben illusztrálni, úgy, hogy ha elképzelnénk, mi mindent veszítenénk, ha a zene nagy birodalmából például a kórusművek eltűnnének. Minden művészeti ág olyasmit fejez ki, amire egy másik nem alkalmas, a festészet nem tudja azt elmondani, amit a zene és fordítva. Ha egy műfaj eltűnik, vagy a háttérbe szorul, akkor elvész a befogadó közegben az arra való érzékenységnek egy egész tartománya is. A költészet térvesztésével, azzal, hogy az emberek érdeklődése a versolvasásról másfelé terelődött, nyilván összefügg az, hogy Illyés Gyula versei nincsenek jelen a mindennapjainkban, úgy, ahogy szeretnénk.

E ténynek ha nem is egyedüli, de mindenképpen valószínű részes oka az is, hogy Illyés Gyula halála után megindult egy irodalomtörténészi átértékelés is. Halála után négy jelentősebb tudományos tanácskozás foglalkozott művével, elsősorban évfordulós ünnepségekhez kapcsolódva. 3  Ezeken is, és más alkalmakkor is elhangzottak és napvilágot láttak az életművet értékelő, annak súlypontjait máshova helyező, abban új vonatkozásokat felfedező és kibontó, új adatokat közlő és Illyés művét és személyiségét  megbecsüléssel tárgyaló tanulmányok. 4  Életrajzok, tanulmánykötetek és monográfiák jelentek meg róla, 5  illetve egyes műveit elemző munkák. 6 Ugyanakkor némely elemző művét és személyét  „problematikusnak” ítéli.

Most nem a személyét illető rágalmakra gondolok, azokra az Illyés egész pályáját végigkísérő – ahogy ő nevezte – „gyűlölet habköpései”-re, ezekkel nem akarom az időt tölteni. A jóhiszemű tárgyi tévedésekre sem, ezeket nyilván majd kiigazítják. De éppen a centenáriumi megemlékezések keretében olvashattuk, hogy „Az irodalmi kánon csinálói azt mondják: az Illyés életmű teljes egészében a népi konvenció megtestesülése, s mint ilyen: passé….”, 7 valamint, hogy a „megkérdőjelezhetetlennek látszó tekintély …  ma már nincs meg”.  8 Részben igazak ezek a megállapítások, részben talán valami titkos kívánság kimondásai is (nem azoké, akik regisztrálják a kimondását, hanem azoké, akiket zavar ez a tekintély). Mert személyes tapasztalatom az, hogy a halála óta eltelt negyed században sem a komolyan veendő irodalomtörténet nem fordult el Illyéstől, sem a közönség. Inkább arról van szó, hogy az irodalomtörténet nem elégszik meg a protokolláris jellegű szemlélettel, hanem „tárgyilagos és tárgyszerű alapkutatást” kíván, 9 a közönség viszont elvárná, hogy részletgazdagabban mutassák föl a hetvenes és nyolcvanas években alkotott és ma szoborszerűnek érzett alakot.

De mit is látnak „problematikusnak”? „Az érdeklődés életműve iránt  ma erősen korlátozott, s  - legalábbis a politizáló értelmiség bizonyos csoportjai részéről – jól érzékelhető idegenkedéssel párosul”  -  irják. 10  Erről az „idegenkedésről” szólva két csoportot lehet megkülönböztetni. Egyikük valóban politikai indíttatású. A Rákosi és a Kádár korszakban is  bőven érték apámat támadások, bár éppen ellenkező előjelűek, noha lehet, hogy ugyanarról az oldalról származtak, ha nem is ugyanabból a tollból. Akkor az volt a kifogás, hogy szembeszegül a rezsimmel, „hallgat”, „elmerül a múlt emlékeibe”, ma pedig azzal jönnek elő, hogy együttműködött vele. A két vád, érzésem szerint, kioltja egymást.

A bírálatok másik része magasabb színvonalú, mert a „versbeszédet” érinti: poétikai természetű. Nem etikai szempontot hoz föl, mint az, amelyik politikai oldalról emel kifogást, hanem Illyésnek éppen az erkölcsi kiállását írja költői teljesítménye rovására. E szerint a nézet szerint műve időszerűtlen, mert “küldetéstudat” jellemzi és “tudásbiztonság”, ami annyit tesz, hogy Illyés odaállt egy-egy ügy mellé, amelyet a közélet irányítói elhanyagoltak, fölhívta a figyelmet egy-egy közösségre, amellyel senki más nem törődött, és kimondott bizonyos igazságokat, illetve fölemelte a szavát bizonyos igazságtalanságok ellen.

Mint nemzedékének nagyjai hazánkban, vagy másutt a világban, valóban ő is erkölcsi (és társadalmi) eszményeket állított maga elé, fogalmazott meg, és mert kimondani, akkor, amikor azok egyáltalán nem voltak népszerűek. Mint például az európai egységet a második világháború előtt egyre inkább szétszakadó kontinensen, az Óda Európához című versében, 11  hol Illyés (egy mély sóhajtással: “Európa, ó Európa”) a hovatartozását fejezte ki:  “Fennhangon vallom én magam fiadnak, bárha ma sem érted szavamat, s vallom hangosan testvérnek mind a népet, kiket nemzél”. Ugyanakkor fenntartotta a kétely és az állandó újraértékelés jogát a költőnek, hiszen ő kért - éppen az állami önkény sötét idejében -  “jogot a boncolóknak” “kik elválasztva percenként a rosszat a jótól” “fölmutatva, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék”,  hitte, hogy a költő feladata “jól haladni” “mert van amikor….a néma szólal, az iszkol aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz”. 12

Igyekszem nem pusztán személyes  nézeteimet mondani, magam is filológusként illő tisztelettel a  hivatásos irodalomtörténészek iránt. De nem állhatom meg, hogy meg ne jegyezzem, hogy Illyés a nagy kételkedők közé tartozott. A világot és jelenségeit szüntelenül újraértékelő versei nagy részének nincs köze a “képviseleti beszéd”-hez. Sem szerelmes verseinek, sem az élményből, tárgyból, tájleírásból kiinduló hangulati lírájának, melyben az élő és az élettelen, a múlt és a jelen összekapcsolásával teszi az eseményt vagy a tájat az érzés, a lelkiállapot vagy a gondolat hordozójává, vagy a szürrealista örökségből táplálkozó és időről időre újra felelvenített prózaverseknek - René Char, vagy Henri Michaux művében találkozunk hasonlókkal – vagy a látomásos erejű késeiek, melyekben  “váratlan erővel, fájdalmas katartikus elevenséggel ébreszti rá versei olvasóját a lelke mélyén lappangó létszorongásokra”. 13 A mai értékelők  talán éppen azért nem látják művének ezt a vonását, mert nem tudják empatikusan rekonstruálni Illyés kétkedésének és szembenállásának mindenkori tétjeit. Azért is, mert a megérdemeltnél kevesebb elemzést kaptak a Minden lehet és a Különös testamentum kötetekből az öreg kor fájdalmait és a halállal szemben álló ember kiszolgáltatottságát fölidéző versek, melyekben ott van a 20. század világégését megtapasztalt költő élménye, a történelmi és a történelem előtti idők borzalmával közeledő elmúlás visszavonhatatlan valósága. Igaz, ezek a versek nehezen nyílnak meg, nem tetszetősek, nem könnyen érthetőek. És talán ezért történik az, hogy ebből a korszakából a nemzeti tematikával foglalkozó írásait méltatták elsősorban.

Kétségtelen, hogy a felsorolt csoportokba sorolható versek mellett  életművében meghatározóan nagy szerepük van társadalmi elkötelezettségről valló költeményeinek. Illyés Gyula nevét éppen ezek révén ismerik. És éppen saját kora, tehát a tegnap emelte ki ezeket gazdag művéből, méltatta, szavalta. Érdekes és érdemes volna kifejteni - Illyés Gyulára vonatkoztatva - hogy a művész fogadtatása a saját korában miként befolyásolja későbbi esztétikai megítélését, és hogy az utókorra mennyire hatnak a műről megfogalmazott első erőteljes vélemények, sőt már maga a szelekció is, amelyet a kortárs méltató elvégez. Olyannyira hatnak, hogy méltán mondható ki: az olvasó, a méltató teszi az írót a mai esztétikában közkeletű megállapítás szerint. A Dózsa György beszéde a ceglédi piacon,  A Kacsalábon forgó vár, az Árpád, a Haza a magasban, a Nem volt elég, a Szekszárd felé, A költő felel, a Bartók, a Koszorú, így lettek generációk élményeinek emblematikus kifejezései, hogy csak a legismertebbeket említsem azok közül az antológia darabok közül, amelyeket ma egy másfajta ízlés és értékítélet az “önfüggőség retorikája” és az “én fölnövekedett szereptudata” folytathatatlan hagyományaként hoz föl.  Ezek a társadalmi és (politikai), a magyar sorskérdésekre vonatkozó üzenetet hordozó versek voltak Illyés életében és az olvasók körében a legnépszerűbbek. Kétségtelen az is, hogy ezek váltották ki megjelenésük pillanatában, tehát tegnap, a legtöbb hivatalos bírálatot és kifogást is. Illyés több sajtópöre, elkobzott kötete, és az, hogy újságot vontak be, szerkesztőt  bocsájtottak el verse közlése miatt – mind a második világháború előtt, mind az utána következő időkben – bizonyíték rá. És így, amikor Illyés fogadtatásáról szólunk, emlékeznünk kell arra is, hogy kétfajta recepció van: az olvasó közönségé nem volt azonos a hivatalos politikához kapcsolódó véleményt közvetítő kritikusokéval, sem 1935-ben, sem 1955-ben, sem 1995-ben.

Hiszen Illyés Gyula magatartása már fiatal korától fogva ellenzéki volt és ilyen módon szembe ment a hivatalossággal, mert “ ő is azzal a vele született erkölcsi igénnyel jött a világra, hogy valamit változtasson rajta, méghozzá jó irányba”.14  Idézzük föl most, hogyan fogadták kortársai azt, hogy Illyés nemcsak saját, egyéni „bánatát s örömét” mondta ki, hanem egy egész közösségét? Engedjék meg, hogy a  következőkben arról is beszéljek, milyen gondolatokról szólt, mely műveiben, és megértették-e ezeket az olvasók tegnap.

*

Pályájának rövid áttekintéséhez néhány irodalomtörténeti közhelyet kell elmondanom. Azt, hogy Illyés Gyula nagyon szerény családból emelkedett föl hazai és nemzetközi ismertségre. A szülei pusztai cselédek voltak egy hatalmas dunántúli nagybirtoknak egy isten háta mögötti kis pusztáján, ahol azonban nem tartoztak a legszegényebbek közé, mert az édesapja uradalmi gépészkovács volt. A nagybirtokon dolgozó mezőgazdasági gépeknek a karbantartását, javítását, szerelését végezte, inasokkal együtt. Volt bizonyos rangja a pusztán. A család ambiciózus, föltörekvő család volt. Apámnak a szülei nemcsak őt taníttatták, hanem két idősebb testvérét is. De arra is volt gondjuk, hogy franciára taníttassák a gyermek Illyés Gyulát a közeli kastélyba érkezett nevelőnővel. A szülei az első világháború idején szétváltak, és apám az édesanyjával együtt Budapestre költözött, ahol az édesanyja az Angyalföldön proletár asszony életet élt, varrásból tartotta el magát, de fiát beíratta a környék legjobb iskolájába, a Munkácsy utcai gimnáziumba. Apám, aki vidékről érkezett, rosszul érezte magát ebben a jómódú környezetben, ezért átment egy kereskedelmi iskolába, ott fejezte be középfokú tanulmányait.

Nagyon korán megtapasztalta az akkori Magyarország éles osztálykülönbségeit. A Szondi utcai kereskedelmi iskolában került bele a kommunistákkal rokonszenvező baloldali diákmozgalmakba, tevékenyen részt vett bennük. A barátai között kommunisták voltak, ő maga ugyan nem volt az, de együttműködött velük, és a baloldali diákmozgalmakban való részvétele miatt kellett 1921-ben elhagynia Magyarországot. De szívesen is ment, mert vitte a kíváncsiság: a tanulásvágy. Akkor már írt verseket, diákként közölt is a Népszavá-ban név nélkül, és Bécsbe érkezve fölkereste Kassák Lajost, ekkortól a MÁ-nak a körével került kapcsolatba. Bécsből Berlinbe, azután Luxemburgba ment, mindenütt kétkezi munkával kereste meg a kenyerét és a továbbutazásának a költségeit, míg 1922 áprilisában, 20 évesen megérkezett Párizsba. Illyés Gyulának az igazi iskoláját, az egyetemét Párizs jelentette. Párizsban szintén kétkezi munkával tartotta el magát, de szociológia és pszichológia előadásokat hallgatott a Sorbonne-on, és kapcsolatba került néhány fiatal francia költővel, mert akkor már komolyan foglalkozott a költészettel, fordított is franciából. Ő maga mondta el egy 1970-ben fölvett televíziós interjúban, hogy éppen Franciaországban értette meg, hogyan lehet jó művésznek és jó közéleti embernek is lenni. Hallgassuk meg, hogyan vall erről:

„Azt a fogalmat, hogy mi egy nemzet, azt én tulajdonképpen nem Magyarországon értettem meg, hanem Franciaországban. Most képzeljék el ezt az ellentétet: egy ember öt évig benne él egy egészséges, nagy műveltségű nemzetnek a kulturális életében, ott majdnem otthonosan mer már mozogni, és noha ismeri a társadalmi küzdelmeknek az ottani nehézségeit, a franciaországi nehézségeit, de mégis valami könnyebbséget lát, hogyan lehet jó művésznek és jó közéleti embernek is lenni egy időben.”

A költészeti és a társadalmi érdeklődése igen korán kibontakozott – mint láttuk – már Magyarországon kialakult, és Franciaországban elmélyült. Párizsban írta egyik legismertebb ilyen témájú korai versét.  Valaki azt kérdezi most: magyarul vagy franciául írt-e? Verseit Illyés Gyula magyarul írta. De megpróbált franciául is írni, és olyan színtre került abban, hogy francia költőbarátai befogadták. Kéziratban fönnmaradt nagyon kevés olyan verse, amelynek nincs magyar változata, és van, szintén nagyon kevés olyan francia nyelvű vers is kéziratban, amelyik magyarul írt versének a saját maga fordította francia változata. Nem gondolom, hogy francia költő akart volna lenni, de mindenesetre megpróbálkozott azzal, hogy franciául ír, jelentek is meg franciául prózai írásai a húszas években.

Az említett versből szeretnék idézni, Párizsban írta, Szomorú béres a címe, és fölvillan benne a vidéki fiatal nagyváros-élménye:

„Távol városok élnek, fényes terek forognak a csillagok alatt,
Vannak tengerek, úszó szigetek, égő aranyhegyek  -
Mindenről tudok én,
Telve van a föld, telve van az ég,

de én,
Tanácstalan ülök idegen mezőben,
Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével
Kicsépelt kazal árnyékában ősszel
Hangtalan fordulok a közönyös földbe.”

Öt év után,1926 őszén Illyés Gyula hazament Budapestre. Kassák Lajos lapjában és más baloldali avantgarde lapokban közölt verseket addig, ameddig a Nyugat köréhez tartozó, külön utakat jártó költő és író, Füst Milán el nem olvasta a Láthatár című lapban éppen az előbb idézett Szomorú béres-t.  Füst Milán levelet írt Illyésnek, hogy jelentkezzen nála a többi versével, melyeket közvetített Gellért Oszkárhoz, a Nyugat szerkesztőjéhez.  Igy kezdődött a történet, melynek során 1928-tól apám Magyarország legrangosabb irodalmi lapjának lett a cikkírója, munkatársa, majd segédszerkesztője, később szerkesztője.

Verseskötetei egymás után jelentek meg: 1928-ban a Nehéz föld, 1931-ben a Sarjúrendek, 1932-ben a Három öreg, 1933-ban a Hősökről beszélek, 1934-ben az Ifjúság, 1935-ben a Szálló egek alatt. Köteteit a vájt fülű budapesti értelmiség és a versolvasók érdeklődéssel és elismeréssel fogadták. Olyan méltatói voltak, mint Babits Mihály és Németh László. De nem lett országszerete ismert. Egy kis kör becsülte a műveit. Nagyobb feltűnést nem verseivel, hanem a prózájával keltett. A Nyugat-ban 1933-ban Pusztulás címmel cikket írt a dunántúli egykéről, és egyszerre arra a vitára terelődött a figyelem, amelyet ez a cikk kiváltott. Míg a baranyai magyarság pusztulásáról írt verse visszhang nélkül maradt, prózai írásával föl tudta ébreszteni a figyelmet, főleg az ellene zúdított támadások miatt. 15  Talán azért kapott olyan sok támadást, mert „Az alig 32 éves költő teljes szellemi fegyverzetben és tiszteletreméltó céltudatossággal kívánt olyan prózát írni, amivel az irodalmin túl, társadalmi-politikai hatást is el lehetne érni”. 16  Az egykéről korábban mások is írtak, Fülep Lajos és Kodolányi János például, és a téma, hogy úgy mondjam, a „levegőben” volt, de apám cikke után evidenciaként került bele a köztudatba, hogy a merev  és megváltoztathatatlan tulajdonviszonyok, a  hitbizománnyal védett nagybirtokok nem teszik lehetővé, hogy a nincstelenek földhöz jussanak. Illyés Gyula úgy gondolta, hogy a magyarság pusztulásának a földreform hiánya az oka, és hogy a szegény és nincstelen osztályokat föl kell emelni a polgári létbe. A fölemelkedés és az egyén függetlenségének biztosítéka az önálló megélhetés, alapja a magántulajdon. Szükség van arra, hogy föloldják azokat a jogi védelmeket, amelyek a nagybirtokokat védték az akkori Magyarországon, és földhöz juttassák a lakosságnak azt a nincstelen részét, amelyik képes volna előre lépni, de föld híján nem tud gazdálkodni.

A Pusztulás-t 1936-ban követte a Magyar Hirlap fölkérésére eredetileg cikksorozatnak tervezett Puszták népe, ebben egy addig teljesen ismeretlen társadalmi osztályt, a pusztai cselédséget mutatta be. Jól ismerte, hiszen ez volt az ő családi és gyermekkori környezete. Ezzel is nagy figyelmet keltett. Bár első hírlapi közzétételét elutasították, a Debrecenben Gulyás Pál szerkesztette Válasz folyóirat, majd pedig könyv formában a Nyugat kiadó közölte. Erre már több elismerést kapott, mint támadást, bár az is érte, éppen baráti részről. A Puszták népe jellegzetessége nemcsak az, hogy erre a kiszolgáltatott és szegény rétegre ráterelte a figyelmet, hanem lelkiismeretesen összegyűjtött adatokkal alátámasztva állításait ezt sodró erejű prózában tette meg, hatalmas megjelenítő erővel,  úgy, hogy az olvasóban a társadalmi változtatás igényét is fölébresztette.

Illyés Gyula az előbbi interjúban így vall erről: „…az igazi élmény az a a döbbenet volt, ami elfogott, amikor viszontláttam gyerekkorom népeinek a helyzetét. A puszták cselédségének az állapota nemhogy javult volna a társadalomnak a fejlődésével, hanem még ment vissza. Szóval a helyzet keservesebb volt, mint az én gyerekkoromban. Így adódott az, hogy ultramodern költő akartam lenni, ilyen verseket írtam, és így alakult ki, hogy elkezdtem írni egy pár tudósítás félét abból az anyagból, ami később a Puszták népe című könyvben összeállt. Emlékszem, az első fejezetet nagyon nyugodtan úgy írtam meg, hogy az egy hírlapban közölhető cikk legyen, amihez én még egy-kettőt hozzáteszek és a figyelmet valahogy ráterelem ennek a társadalmi rétegnek a sorsára. De ez nem kellett Pestnek. Ez adott kedvet arra, hogy ha nem kell, hát csinálok még többet…..Egyszerre azon vettem észre magam, hogy nem vagyok egyedül ebben a szándékomban, hiszen  a falusi nép sorsa iránt még a legmodernebb költők és írók között is egyre többen érdeklődtek. Nem arról volt szó, hogy egy írócsoport a népet szolgálta, hanem arról, hogy az egész magyar irodalom függetlenül attól, hogy azok, akik ezt csinálták népiek voltak vagy sem, fordult a magyarság nagy problémái felé. Ezek között természetesen elsősorban az addig elhanyagolt parasztság és az agrárproletriatus felé. Ennek a csoportnak olyan tagjai is voltak, mint Szabó Lőrinc vagy József Attila, aki nem nevezte egyik sem magát népi írónak, de mégis, lényegében ide tartozott. Általában két réteg volt ebben az írói táborban. Egyrészt akik valóban, teljesen a népből származtak, Veres Péter, Szabó Pál, Sinka István és jópáran még, másrészt azok, akik körülbelül úgy, mint én, közeledtek a magyarság problémájához, vagyis akik már megélték valamilyen formában, milyen a kívánatos, a jó nemzet, miben van elmaradva végzetesen, majdnem halálos veszedelmet súrolva a magyarság.” 17

Ebből a csoportból alakult ki a harmincas évek meghatározó mozgalma, amelyet népi mozgalomnak neveznek, és melynek nagyon nagy hatása lett az egész országban.

*

Illyés Gyula a társadalmi igazságtalanságokat kimondó prózájával vált országosan ismertté, de verseiben is megfogalmazta ugyanezeket a gondolatokat, már legelső verseskötetétől fogva, és ezek azután nemzedékek számára jelentettek szellemi iránymutatást. Elégia, Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez, A kocsis csak állt…, A kocsisorról, Ég kék, Nem menekülhetsz, Galamb utca, Külváros,  mind a szegénység
reménytelenségéről, a vérlázító társadalmi különbségekről szól, és olyan gondolatokat fejez ki,  hogy az embernek vállalnia kell a sorsát, vagy azt mondja, hogy ha egy közösségnek minden egyes tagja nem hoz áldozatot a közösségért, akkor az a közösség el fog pusztulni (Nem volt elég). És nem utolsó sorban, a harmincas évek egyik legmegrázóbb, hosszú versében megfogalmazta az ifjúkori eszményeiben való csalódottságát is: „hittem, hogy az ember jobbra váltható” ( Avar).

A földreform elmaradt, helyette eljött a második világháború. A Nyugat című lap kiadási joga Babits nevéhez fűződött, Babits Mihály 1941-ben meghalt,  sejthető volt, hogy a jog átruházást nem fogják engedélyezni, így megszűnt a Nyugat is. A szerkesztőség és a törzsgárda viszont  fölkérte Illyést, hogy folytassa tovább, indítson egy másik címmel egy ugyanolyan lapot. Apám akkor lapengedélyt kért a Magyar Csillag-ra, amely egészen a német megszállásig meg  tudott jelenni. Illyés Gyula a Magyar Csillag-ban megpróbálta ugyanazt az igényes szerkesztési elvet és szellemiséget fenntartani, mint a Nyugat-nál,  minél több kezdeményezésnek akart fórumot adni, a művészi és szellemi teljesítmény alapján állva. Erre egy másik interjúban így emlékezik: „A Magyar Csillag azonban valóban a folyamatosságot tüzte ki célnak.  Az első pont az volt, hogy mindenkinek „örökségi joga” van írni a Magyar Csillag-ba, aki valaha is a Nyugat munkatársa volt. A másik pont pedig így hangzott, hogy – a barbárság terjedése ellen – az európai hang védelmét neveztem meg feladatként. Végül az igazi magyar irodalom és szellemiség szekértáborát szerettem volna megvalósítani, szemben a rendelkezésekkel, nem nézve származást.” 18

Magyarország szégyene az, hogy ezekben az években a magyar országgyűlés egymás után megszavazott három zsidótörvényt, amelyek – többek között – korlátozták a publikációs jogokat.  Illyés Gyula nem vett tudomást a tilalomról. Amikor 1944 március 19-én Hitler csapatai megszállták Magyarországot, Illyés Gyula is rajta volt a németek listáján, és ezért el kellett rejteznie. A Magyar Csillag megszűnt.

Magyarország elveszítette a háborút és 1945-ben új világ kezdődött. Hogyan látta Illyés Gyula ezt az új világot, mit várt tőle, mit tudott remélni? Méltatói erről az időszakáról szólva két versét szokták idézni.

„szót tőlem az idő vár, én nem hazudhatok
Nem így vártam az oly régen várt fordulatot,
De eljött, de itt van, és így is a mi korunk,
De így is az lehet, mit mi akarunk.”

A címe: Élni fogsz, élni, és 1945-ben írta. Érezhetjük az optimizmusát: az lehet, amit mi akarunk. Kimondja, hogy bár nem úgy valósult meg a társadalmi fordulat, az osztálykülönbségek eltörlése, a földreform, mint ahogy szerette volna, de azért saját erőnkből jobbra fordítható a sorsunk. Az ország nagy része érezte így. Ugyanebből az évből egy másik idézet egy másik versből.

„Legjobban én a szenvedés ügyetlen szavát hallottam
egy életen át
Ez kiáltotta túl az én fülemben fegyverek zaját
piac zsivaját,
Hallom ma már a győzelem szavát, dalát is,
De nekem legyen jogom,
Ki hangot mindig hangtalannak adtam,
a néma kínt ma is kimondanom”

Nem csak a győzelem iránti kétely hangja ez, hanem a rossz előérzetéé is: a diadal lármája elnyomja a „szenvedés ügyetlen szavát”, amelyet a Puszták népe írója továbbra is hallani akar. Kötelességének érzi, hogy kiálljon azokért, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy beszéljenek. Hamarosan világossá vált, hogy előérzetei nem csaltak. Az ország idegen fegyverek árnyékában csakhamar nyomasztó terror alá került. Most az a kérdés, hogy a néma kín költője hogyan tudott tovább beszélni?

Illyés Gyula sajátos helyzetben volt 1945 után. Baloldali múltja, írói, költői tekintélye magasra emelte. Továbbra is baloldali gondolkodású maradt, bár egészen másként vélekedett a társadalmi kérdésekről, mint a kommunisták. De az ország hatalomra került új vezetői közül nem egy ismerőse volt még a húszas évekből. Például, amikor Rákosi Mátyást bebörtönözték 1926-ban – és még nem lehetett tudni, hogy Rákosi Mátyás lesz belőle – akkor Illyés Gyula volt az, aki az egyik francia napilapnak a tudósítóját bevitte hozzá a börtönbe és tolmácsolt az interjú készítésekor. Így amikor Rákosi ötvenedik születésnapját ünnepelték, és a magyar íróktól dicshimnuszokat vártak el, és Illyés Gyula sem térhetett ki a felkérés elől, megengedhette magának, hogy minden túlzás nélkül, tárgyilagosan leírja ezt a fiatalkori emlékét. Ez a szöveg ma is helytálló és közölhető. De a hatalom új birtokosai nem elégedtek meg ennyivel: mindenképpen szerették volna megnyerni maguknak. Szerették volna úgy megnyerni maguknak, hogy ne adják meg neki a jogot a néma kín kimondására. Mit tudott tenni?

*

Illyés Gyula 1948-ban vidékre húzódott vissza. Olyan helyre, ahol sem telefon, sem vasútállomás nem volt, jóformán utolérhetetlenné vált. Új verseiből kötet kilenc évig nem jelent meg. Az 1947-es Szembenézve után kilenc évvel az 1956-os politikai enyhüléskor jelent meg a Kézfogások. Azután újabb öt évig ismét nem közölt verseket, az Új versek 1961-ben jelent meg, az első amnesztia után, miután kiszabadult azoknak az íróknak egy része (Déry Tibor, Zelk Zoltán), akiket 1957-ben bebörtönöztek. Ekkoriban írta egyik versében Illyés Gyula, hogy  „… ha költő hallgat, belekékül, mint kinek fogy a levegője” - de erkölcsi, írói felelősségérzete sem engedte, hogy teljesen kivonuljon a szellemi életből.

Egyik monográfusa színdarabjait méltatva ezt a fejezetcímet adta: A kapcsolatteremtés a közönséggel. 19 Illyés Gyula legkorábbi színdarabját, az 1944-es önélatrajzi ihletésű Tű foká-t saját maga könyvdrámának minősítette, tehát valószínűleg nem szánta „kapcsolatteremtésnek”. A következőt, a Lélekbúvár-t 1949-ben mutatták be. Ez volt az első abban a hosszú sorban, amelyben a hetvenes évek végéig Illyés Gyula megfogalmazta az országot gyakran vérig gyötrő bajokat. Választ keresve és próbálva adni olyan erkölcsi, történelmi és politikai kérdésekre amelyekről az igazságot kimondani, egyáltalán beszélni róluk, sem személyes véleménynyilvánítás formájában, sem nyilvánosan, sem szűk vagy zárt körben – abban az időben – nemigen lehetett. A színpad azonban jó keretet biztosított arra, hogy közvetett módon megőrizze a beszéd lehetőségét. A Lélekbúvár központi gondolatát egyik főszereplője, Dudás fogalmazza meg: ”Nincs veszélyesebb, mint amikor egy nagy gondolat bekerül egy üres koponyába. Oda többé semmi más nem juthat be, úgy kitölti.” Emlékszem arra, hogy apám társaságban is gyakran emlegette ezt a mondást. A Lélekbúvár témája a körül forog, hogy egy eszme elhatalmasodván működni kezd, és mindent maga alá akar gyűrni. Egy freudista lélekbúvárt tesz a darab központjába, aki lelki terrort alkalmaz egy kis faluban. Freudizmusról van szó, de a tétel érvényes minden uralkodásra törő eszmére, akár a marxizmusra is. És ezt a hatalom birtokosai sem értették félre. A darabot, bár hallatlanul mulatságos és közönségsikert ígért, nagyon hamar levették a műsorról.

Következő drámáinak témáját viszont már jórészt a történelemből merítette. „Illyés Gyula láthatóan pontosan felismerte, hogy jelen lenni és hatni csak a múltba fordulva lehet” - olvasható egy másik tanulmányban. 20   A történészek ma hiteles történelmi tények pontos ábrázolását keresik Illyés drámáiban, és kifogásolják szubjektív nézőpontját, esetleg anakronisztikus szemléletét. Pedig  „Történeti drámái írása közben Illyés gyondosan áttanulmányozott mindent, ami tájékoztatásul szolgálhatott a korra és az alakokra vonatkozólag. A hiteles történeti források mellett az irodalmi feldolgozásokat is” - írta Illyés korai színdarabjainak dramaturgja, aki tevékenyen közreműködött azok színre vitelében. 21 Ehhez szeretném hozzátenni azt, hogy az az írói, költői mű, amelyik tárgyát a történelemből veszi, és lényegében nem anakronisztikus, az esetleg talán nem is volna érthető a jelen korban. Egy-egy történelmi mű akkor hat a a közönségre (aki – ne felejtsük – nem történelemórára megy színházba), ha a múltból a jelennek szóló üzenetet közvetít. Mi az, ami Illyés Gyula drámáiban a 20. század derekának közönségét időszerűségével megfogta?  „Ma is megragad Illyés nagyszerű nyelvezete, különösen a prózai részekben….Fél kezem ujjain megszámolhatnám azokat az írókat, akik márványba véshető prózai mondatokat adtak szereplőik szájába. S most nem a gondolati tartalomra célzok, ami persze szintén elengedhetetlen, hanem ennek hordozójára a nyelvre. Illyés nem archaizál, se feledésbe merűlt régi vagy tájszavakat nem használ, se latin szavakat….A mai nyelv anyagából építkezik…”. 22  Illyés azonban nemcsak nyelvezetével szólt korszerűen nézőközönségéhez.

Az 1952-ben bemutatott Ozorai példa, - az akkori rendezésben - szinte etnográfiai pontossággal állított a néző elé egy szüreti mulatságot az 1848-ban meginduló szabadságharc egyik dunántúli epizódjának történelmi keretében.  „Az író azt a gondolatot akarta tudatosítani, hogy a dolgozó nép mindaddig nem érzi és nem is érezheti hazájának az országot, amíg abból semmi sem az övé. Hazaszeretet és szabadságszeretet csaknem ugyanaz: csak annak van hazája, az védheti ezt a földet, aki valamit veszítene is a vesztével.”  23 Ez a gondolat, akármennyire is fennen hangoztatott, jelszó értékű közhellyé vált az ötvenes években, az erőszakolt kollektivizálás és a padlássöprések idején mégiscsak a kommunista párt politikája ellenében a magántulajdonhoz és a nemzeti szabadsághoz való igazi és addig meg nem adott jogot mondta ki. „Amíg a népnek nincs joga a tulajdonszerzéshez, a gyarapodáshoz, addig nem lehet hazája sem”. 24

Az Ozorai példa az 1848-as reményeket a társadalmi osztálykülönbségek feszültségében mutatta be. Az utána írt történelmi színműveinek nagy része 25 egy elvesztett ügyet, egy nemzetpusztító bukást tesz valamilyen módon központjába, illetve arról szól, hogy a teljes vereség esetén milyen lehetősége van az egyénnek és a közösségnek a kudarc túlélésére, azon fölülemelkedve, hogy azt esetleg még valamiféle (erkölcsi) győzelemmé, de legalábbis reménnyé tudja változtatni. Ezek a drámák világítanak rá arra, hogy a 20. században a magyarságot sújtó tragédiákat Illyés sokkal mélyebben átélte, mint gondolható volna. A történelmi tragédiák nemzetpusztító erejét a 20. századi eseményekben látta folytatódni.

Apám fiatalkoráról nincsen személyes emlékem, de ezekről az évekről már van. Az Ozorai példa, a Fáklyaláng és a Dózsa György bemutatójára már nagyon jól emlékszem, ott voltam gyerekként  – a Lélekbúvár-én még nem –  és emlékszem arra a lélegzetvisszafojtott csendre és a kirobbanó, tomboló sikerre.  Azt hiszem, az emberek pontosan értették a színdarabok időszerű üzenetét.

Mi volt az 1953-ban színre vitt Fáklyaláng üzenete, amellyel az ötvenes évek közönségére olyan erőteljesen hatott?  Miután fölmegy a függöny, megtudjuk, hogy egy  idegen hatalom győz a forradalom és a szabadságharc fölött. A vesztésre álló utolsó csata előtt, a fő jelenetben Kossuth és Görgey vitázik. Kossuth azt vallja, hogy ha reménytelen a harc, akkor is érdemes az eszméért meghalni, mert az eszme tovább él. Görgey realista, és az emberi életet akarja megmenteni a jövőnek, hiszen ember nélkül nincs eszme. Ebben a filozófiai vitában mindkettőjüknek igaza van, hiszen itt két elv találkozik. Ahogy a darab egyik méltatója írta,  itt a nemzeti lét géniusza ütközik meg a nemzethaláléval. 26 Illyés Gyula nyilvánvalóan Kossuth pártján áll, mert mint minden idealista, ő is az eszme győzelmében hisz, és azt mondja ki: érdemes bízni a nemzeti szabadság és függetlenség eljövetelében, még ha teljes is a vereség, de szükség is van a hitre, mert  „az igazi szabadság kivívása még hátravan”. Kossuth lángszavú szónok, de Illyés ugyanannyi érvet ad Görgey szájába. Nyilvánvaló, Illyés átérezte Görgey igazát – több emlékezés tanúskodik arról, hogy mennyire értette a józanság szavát is – de tökéletesen világos, miért mondta 1953-ban a vele vitázó történésznek, hogy „ezt így most nem lehet megírni”. 27 Nem az uralkodó ideológiának vagy a hatalomnak tett engedményt azzal, hogy Kossuth igazát és a forradalom ügyét emelte ki a Fáklyaláng-ban, hanem vígasztaló reményt és lelkierőt akart adni a történelme egyik mélypontjára érkezett magyarságnak. „Illyésnek …. az a célja, hogy mozgósítson, felrázzon, a tetszhalottság fenyegető és veszedelmes állapota elleni cselekvésre…” 28

1956 januárjában mutatták be a Dózsa György-öt. A 16. századi Magyarországot idegen megszállás fenyegeti, önkény sújtja, az ország vezetői csak saját hasznukkal törődnek,  „mindenki úgy csal, ahogy tud”, de a keresztes hadjáratban végre „összefoghat nemes és nemtelen”.29 Ebben a darabban már nem a társadalmi igazságtalanság a fő kérdés, hanem a haza megvédése. Vasy Géza irodalomtörténész Illyés Gyula drámáíról írt tanulmányában részletesen végigvezeti  Illyés drámáinak szemléletváltását.  „A Dózsa György középpontjába – az írói elképzelés következetes végigvitelének köszönhetően – valóban a nemzeti egység és a honvédelem ügye kerül, s egyáltalán nem a történelmi tények eltorzításával. A drámabeli Dózsa kezdettől kínhaláláig a hazát akarja megvédeni a mind fenyegetőbb török veszedelem ellen. ” 30 A darab végkövetkeztetése az, hogy az idegen túlerővel szemben a magyarság csak úgy tud győzni, hogyha összefog.  Természetesen  nem lehet azt mondani, hogy a darab  anticipálta volna az 1956-os forradalmat, de emlékeznünk kell arra, hogy ha volt a magyarságnak egy olyan pillanata, amikor – ha csak rövid időre is – összefogott, az az 1956-os  forradalom ideje volt.

„A kulturális politika azonban minden megjegyzésében veszélyt szimatolt. Gyanús az üres koponyákat kitöltő nagy eszme (Lélekbúvár), az ozorai zászlóbontás, hogy az igazi szabadság kivívása még hátravan (Fáklyaláng), hogy Dózsa nem a szabályos forradalmár, hanem a jó hazafi példaképe. Hovatovább gyanússá váltak a zajos, már-már tüntetésszámba menő sikerek, és gyors egymásutánban három új mű (Malom a Séden, Kegyenc, Különc) előtt zárultak be a Nemzeti Színház kapui. Évekbe telt, míg szerényebb színpadokon, a Faluszínházban, Veszprémben, Pécsett Illyés ismét szóhoz jutott.” 31

A Benedek András említette három drámát apám az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején írta, de színrevitelük késett, volt, hogy tíz évet. A Kegyenc premierje Párizsban volt 1965-ben. Ebben apám egy sokat hangoztatott meggyőződését bontotta ki, mely szerint a hatalom mindenkit megront, aki gyakorolja. Hogy rossz, erkölcstelen eszközökkel nem lehet jó célt szolgálni. Illyés Gyula ebben a darabjában elutasítja azt a machiavellista elvet, mely értelmiségi és filozófiai-erkölcsi viták gyakran ismételt témája volt akkoriban,  melyre hivatkozva a koncepciós pereket akarták erkölcsileg elfogadtatni, vagy akarták később tisztára mosni, és mely szerint a cél szentesíti az eszközt. Illyés Gyula szerint a cél nem szentesíti az eszközt, hanem a rossz eszköz, a tisztességtelen eszköz bemocskolja a tiszta célokat. Hasonló következtetése van a Dózsa téma második földolgozásánank, a Testvérek-nek: a fegyverrel szerzett és őrzött szabadságban vagy a fegyver tünik el, vagy a szabadság.

Teleki László halálának századik évfordulójakor dolgozott Illyés az 1848-as forradalmár alakját és tragédiáját bemutató Különc-ön, aki 1861-ben hazatér, de már nincs forradalmi helyzet, a forradalom utáni időszakban új, pragmatikus szemlélet uralkodik, az „enrichissez-vous” világa, mindenki meg akar gazdagodni.  Teleki elutasítja a kiegyezés elveit, mert árulásnak tekintené elfogadásukat, öngyilkos lesz. Ezt a darabot 1963-ban, elkészülte után bemutatni nem lehetett, „Az elutasítás nem volt ugyan végleges - hiszen a darab rövidesen megjelenhetett -, mindössze úgy hangzott, hogy bemutatása egyelőre nem kívánatos az áthallások miatt. Hogy rejtett, második értelem van a színpadi történet mögött, s nemcsak egyes mondatai, hanem egész jelenetei a jelenlegi viszonyokra utalnak”. 32

A forradalom utáni években „elzordult” a viszony az író és a politika között, és „a nyilvánosság kapuja majdnem bezárult a költő előtt, versei, amelyeket az ötvenes évek második felében írt, az asztalfiókjába szorultak”. 33 Az 1956 utáni  drámákban végigvonuló fontos motívum a szabadság és a függetlenség gondolata. A közösségé: a nemzeti szabadságé és függetlenségé, és az egyéni szabadságjogoké is. A vallási szabadságé, a másként gondolkodók szabadságáé a Tiszták-ban, a koncepciós perekben fölörlődő egyéni szabadságjogoké a Csak az igazat két monodrámájában. De ugyanezeket az emberi szabadságjogokat fogalmazták meg nagyhatású költeményei, amelyek ugyancsak nehezen jutottak el az olvasóhoz. Például a legismertebbet, az Egy mondat a zsarnokságról címűt még 1950-ben írta, de csak 1956-ban jelenhetett meg, utána évtizedekig nem. Az óda a  törvényhozóhoz, eredetileg szerepelt a Zene szava című 1958-ban tervezett kötetben, de csak 1965-ben jelenhetett meg a Dőlt vitorla című kötetben. A Hunyadi keze című vers (a civil ellenállás szavaival: „napi mersz, köznapi, percnyi courage ment embert s honokat”) megírása után tizenkét évvel került csak kötetbe. Nemcsak arról volt tehát szó, hogy kilenc éven át, meg öt éven át nem jelent meg verseskötete, hanem arról is, hogy a megjelent kötetek át- meg átrostált anyagából következetesen ki kellett hagyni bizonyos verseket. Domokos Mátyás írta meg milyen módon működött –  nemcsak az Illyés Gyulát, hanem a sok más költőt sujtó cenzura, amelyről azt kellett mondani, hogy nem létezik, mert nem volt cenzori hivatal. 34

*

Ha abból a szempontból bontom szakaszokra apámnak a művét,  hogy benne milyen közösséget érintő problémával, vagy melyik sorskérdéssel foglalkozik,  az első szakaszban, a negyvenes évek végégig, a társadalmi igazságosság kimondása uralkodik, a másodikban pedig az emberi szabadságjogoké. Ilyen értelemben van egy harmadik szakasz is a pályáján, nagyjából a hatvanas évek elejétől. Ő maga mondja, hogy  „… tán soha nem volt az egyén boldogulása, bukása, jó vagy rossz halála annyira beletöltve annak az anyanyelvi, vallási vagy faji közösségnek s sorsába, amely emberré nevelte”. 35  Nem lephet meg senkit, és talán többen emlékszenek is rá, hogy Illyés Gyula nevére a hatvanas-hetvenes években a nemzeti kérdést prózában megfogalmazó írásai hívták föl újra nagy erővel a figyelmet.

A hatvanas évek első felében Magyarország kezdett felocsúdni az 1956-os forradalom leverése tragédiájából. Abban a helyzetben, amikor mind a társadalmi egyenlőtlenségek, mind a függetlenség, mind az egyéni szabadság kérdésének megoldása reménytelennek látszott, a kulturális közösségek megerősítése maradt az az egyén egyedüli lehetősége, hogy a nála hatalmasabb erőkkel szemben identitását, önazonosságát megerősíthesse. Apám fontosnak tartotta volna, ha a magyarság megerősíti a kulturális közösség alapvető formáját, a nemzetet és a nemzeti tudatot, hogy ebből tudjon erőt meríteni. „Magyarországon legkevésbé ma a legdöntőbb tényt értik meg és veszik számba az emberek. Azt, hogy legyőzött ország vagyunk….Egy-egy nemzet nem egyedeiben, hanem csak egységében felel…Egy sors, egy nép, egy nemzet vagyunk, történelműnk tán sohasem látott mélypontján.” 36 De mi a nemzeti identitás és  hogyan ismerheti meg magát a magyar? - kérdezte Illyés Gyula, majd így fogalmazott: „… mi e tekintetben ma a valóság? Ami az ostromszenvedett városainkban. Egy óriási, félelmes rommező és egy óriási, szívdobogtató lehetőség… Mi ez a rendkívüli lehetőség?…  A hajdnai magyar államban élt népegyvelegből…igazi nemzetet próbáljunk teremteni.” 37 Az országhatárok által szétszabdalt közösség nemzeti identitását azonban másként kell meghatározni, mint korábban, a fogalmat is színte át kell értékelni. Hiszen, „ ha valaki jól beszél magyarul, az még nem okvetlenül jó magyar, akkor ha valaki nem beszél jól magyarul, az még kitűnő magyar lehet.” 38

A politikai enyhülés által az értelmiség számára lehetővé tett utazásokat apám ezekben az években arra használta föl, hogy megismerje a határokon túl élő magyarok helyzetét és gondolkodását. Nemcsak Nyugat-európa államaiban járt,  hanem az Egyesült Államokban és a szomszédos országokban is.  Köztudott, hogy 1964-ben Párizsban adott egy interjút egy francia lapnak, az Express-nek, amelyben eufémisztikusan ugyan, de érthetően megfogalmazta a romániai magyarság helyzetét: „Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több, mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen.” 39

A publicisztika Illyés Gyula írói munkásságának a harmincas évektől kezdve  fontos része volt. A Nyugaton kívül rendszeresen publikált a Magyar Hirlapban, a Pesti Hirlapban, a Pesti Naplóban, a Kelet Népében, a Válaszban. A hatvanas évek második felétől nagypéldányszámú napilapokban -  a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben főleg – olyan cikkeket kezdett újra  közölni, amelyekben többé-kevésbé burkoltan megfogalmazta az általa fontosnak – közérdekűnek ítélt kérdéseket. A nemzeti érzés, a határon túli magyarok sorsa, az anyanyelvhez való jog, a nacionalizmus és hazafiság közötti különbség, az első és a második világháború utáni békék igazságtalan határmegvonása képezi a tartalmát az 1978-ban összeállított,  Szellem és erőszak című tanulmánykötetének.

Kimerítő, testi-lelki egészségét felőrlő, sokszor terhes közfeladatot végzett. Támadták érte belföldön és külföldön, a kormányhű lapok prófétának gúnyolták. Holott apámtól mi sem állott távolabb, mintsem, hogy prófétának tartsa vagy érezze magát. Erről az időről sok személyes élményem van már. Tekintélye – főleg éppen társadalmi-politikai kiállása miatt - nagyon megnőtt a társadalomban, ugyanakkor sok ellenszenvet váltott ki a hivatalos hatalomban. Az általános helyzetet az jellemezte, hogy a politikai kurzus kénytelenségből bizonyos liberalizmust mutatott a művészetek terén és az értelmiség egy része iránt. Ez volt a külföldről kapott gazdasági segítség és  kölcsönök feltétele. A valóság kimondása azonban továbbra is kockázatot és veszélyt rejtett  azokban a kérdésekben, amelyekről negyed százada nem hangzott el igaz szó. Illyés Gyula nem volt gyáva ember és tudatosan készült azokra a beszélgetésekre, nyilatkozatkokra, amelyeket társaságban, külföldi újságírók, diplomaták előtt, a legnagyobb nyilvánosság előtt is elmondott. Például sokszor elismételte azt, hogy Magyarországon 10 millió magyar él, az egész világban 15 millió, és 5 millió magyar a határokon kívül van. Ezt mindenütt elmondta, be akarta vinni a köztudatba azt, hogy a határokon túl élő magyarok helyzete kedvezőtlen, hátrányokat szenvednek, hogy az emberek hátrányos megkülönböztetése nemzetiségi, faji alapon a 20. század végének legnagyobb problémája. Költészetében is megtalálható ez a gondolat, például a Koszorú című versében.

Ugyanakkor megvolt benne a józan megegyezésre is a készség. Tudta, hogy a napilapokban nem jelenhet meg minden, úgy, ahogy leírta. Cikkeit cenzúrázták. Finom és udvarias cenzúrát alkalmaztak vele szemben, baráti javasolatot kapott, hogy egy-két mondatot, bizonyos szavakat, itt-ott  hagyjon ki, és ő elfogadta a kihagyási kérést, noha vitázott és harcolt azért, hogy szövegeit ne csonkítsák meg. Előfordult, hogy ingerült lett. De fontosabbnak vélte azt, hogy cikke megjelenjen, mint azt, hogy abból néhány sor kimarad. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig írt ilyen témáju cikkekből válogatta össze 1978-ban az emlitett Szellem és erőszak című tanulmánykötetet, amelyet Csoóri Sándor javaslatára és - valamely figyelmetlenség vagy félreértés révén - sikerült a Magvető kiadónál kinyomtatni. A kötet a könyvesboltokba azonban már nem jutott el.  A hatalom észbekapott, visszavonta a könyvet, bár szerencsére nem zúzatta be. Apám ekkor ráeszmélt, hogy hitegették és ezek a tanulmányai nem kerülhetnek az olvasók elé. Mélyen csalódott. Nem volt hiszékeny ember, csak jóhiszemű, bízott az adott szóban.  Amikor megértette, hogy a könyvet visszavonták, kérte, hogy néhány példányt kaphasson belőle.  Kapott húsz kötetet, ezekbe bele volt nyomtatva nagy pecséttel, hogy  „Műszaki példány, nem terjeszthető!”. Az egyik ilyen példányt apám úgy dedikálta anyámnak, hogy „Flórikám terjeszd!” De hát úgy látszik, futótűzként terjedt el a kiadás és a bevonás híre, mert mások is szereztek példányt belőle.  Többen megpróbálták a kötetet kivinni Magyarországról, Nagy Károly szintén, és Károlynak sikerült.  Münchenben Molnár József a nyomdájában olyan pontos másolatot csinált egy eredeti után, hogy még ma sem lehet megkülönböztetni az eredetit, amelyikbe bele van pecsételve, hogy műszaki példány, nem terjeszthető, és amelyiket később, tíz évvel később mégis forgalmazni engedtek, attól, amelyiket Molnár József adott ki Münchenben.

*

Végül szeretném összefoglalni, mit is próbáltam meg fölvázolni. Illyés Gyula életének három korszakában három különböző politikai érték került egymás után előtérbe, és vált uralkodóvá prózájában és verseiben is: a társadalmi igazságosság, az egyéni szabadságjogok, valamint a közösségi jogok, azaz a nemzeti érzés jogosultsága. A prózai írásai és drámái szélesebb körben és erőteljesebben hatottak, és korábban, mint költészete. Egy kissé egyszerűsítve, vagy egy kissé tágabban értelmezve a fogalmakat, talán azt mondhatnám, hogy e három érték, e három fogalom három szóval fejezhető ki, amelyek egyben a francia forradalom zászlójára írt jelszavak: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ez a három érték egyben három történelmi kort is jelent a magyar társadalom történetében. Időszerűek-e ma vagy sem? Megvalósította a társadalom, a politika, vagy az állam e hajdani eszményeket? Ezt mindenki saját maga tudja legjobban megítélni. És korszerű-e az az író, az a költő aki ilyen közösségi ideálokat füz az írásaiba? Korszerű-e Illyés Gyula költői dikciója a társadalmilag – s ma már műveltségben is - elmaradott Közép-Európában? Nyilván az esztétikusok dolga, hogy eldöntsék. Illyés Gyulának ez nem volt már gondja.

1.   Domokos Mátyás, A „néma kín” költőjéről, Nem múló múlt, Nap kiadó, 2006, 132.
2.   Domokos Mátyás, A Semmi közelít? i.m., 156.
3.   Az elhangzott előadások kötetekben is megjelentek: Költő, felelj, Tanulmányok Illyés Gyuláról, PIM 1993,  A költőszerep lehetőségei Közép-Európában, Tanulmányok Illyés Gyuláról, Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola, Szekszárd, 1997, Csak az igazat, Tanulmányok Illyés Gyula születésének centenáriumán, Kortárs, 2003, illetve a szekszárdi Illyés Gyula Főiskolai Karon 2007. június 7-9 között rendezendő Poétikai töréspontok Illyés Gyula és József Attila művében című konferencia előadásai.
4.   Egy részüknek áttekintését adja Vasy Géza, Illyés Gyula évszázada, Felsőmagyarország kiadó, Miskolc 998
5.   Illyés Gyula életében egyetlen munkásságát értékelő mű Izsák József, Illyés Gyula 1920–1950, Szépirodalmi 1982, című munkája volt, a többi méltatás halála után jelent meg. A teljesség igénye nélkül, időrendi sorrendben: Tüskés Tibor 1983,  Izsák József 1986, Béládi  Miklós 1987, Tamás Attila 1989,  Vasy Géza 1998, 2002, Domokos Mátyás 1998 tollából.
6.   Kötetben Alföldy Jenő publikálta verselemzéseit 2003-ban, más szerzőktől a legtöbb publikáció az Egy mondat a zsarnokságról című versét teszi elemzésének tárgyává, legutóbb Szávai János, Kulin Ferenc és Dávidházi Péter írásaiban: Magyar Szemle, 2007 február, 7, 26, Magyar Szemle 2007 április, 7, Magyar Szemle 2007 június, 15, Holmi 2008 május, 609, Holmi 2008 június, 732.
7.   Tőzsér Árpád, A száműzött, Csak az igazat, Tanulmányok Illyés Gyula centenáriumán, Kortárs 2003, 259
8.    Lengyel András, A „korszerűtlen” Illyés, uott. 53.
9.    Uő, uott, 54.
10.  Lengyel András uott 53.
11.  Első közlés: Kelet Népe 1940, 9. sz.
12.  Óda a törvényhozóhoz. Eredetileg a Zene szava című, tervezett, de meg sosem jelent kötetben,1958.
13.  Domokos Mátyás, A Semmi közelít? i.m. 148.
14.  Domokos Mátyás, im. 148.
15.  Babus Antal, Illyés Gyula és Fülep Lajos az egyke ellen, Csak az igazat, 115.
16.  Szabó A. Ferenc, A Cholera Hungarica természerajzához, uott. 111.
17.  Non omnis moriar.
18.  Az emberség szolgálatában, E. Fehér Pál interjúja, A költő felel, 515.
19.  Tamás Attila, Illyés Gyula, Akadémiai kiadó, 1989.
20.  Vasy Géza, Hazateremtés és honvédelem, Illyés Gyula évszázada, Felsőmagyarország kiadó 1998, 31.
21.  Benedek András, Színházi műhelytitkok, Magvető 1985, 185.
22.  Benedek András, uott 179.
23.  Benedek András, uott 143.
24.  Vasy Géza uott 16.
25.  Fáklyaláng 1953, Dózsa György 1956,  Különc 1963, Kegyenc 1963, Tiszták 1969, Testvérek 1972, Az ünnepelt 1973.
26.  Zolnay Vilmost idézi Vasy Géza uott. 21.
27.  Kosáry Domokos, Hatalomátvétel és ideológia, Holmi 1994. 06.817.
28.  Vasy Géza uott 22.
29.  Benedek András, uott 170.
30.  Vasy Géza uott, 24.
31.  Benedek András uott 139.
32.  Benedek András uott 190.
33.  Domokos Mátyás, Dőlt vitorla, Adósságlevél, Kortárs kiadó 1998, 116.
34.  Domokos Mátyás, uott.
35.  Illyés Gyula, Újabb drámák, Szépirodalmi, 11.
36.  Illyés Gyula, Naplójegyzetek 1961-1972, 350.
37.  Illyés Gyula, Naplójegyzetek 1961-1972, 163.
38.  Illyés Gyula, Naplójegyzetek 1961-1972, 172.
39.  Illyés Gyula, Szellem és erőszak, Gyorsuló idő, 1978-1988.

Dr. Illyés Mária művészettörténész, filológus Dr. Kozmutza Flóra (1914-1995) pszichológus, gyógypedagógus és Illyés Gyula (1902-1983) egyetlen gyermeke.  Iskoláit Budapesten és Párizsban végezte.  1967-től 1975-ig a Közgazdasági Egyetemen tanított francia nyelvet, 1975-től 1996-ig a Szépművészeti Múzeum múzeológusa volt.  Több könyve, tanulmánya, cikke jelent meg a művészetekről.  Férje Kodolányi Gyula költő, irodalmár, egyetemi tanár.  Gyermekeik:  Judit és Bálint.
Illyés Mária szülei hagyatékát gondozza.  2001-ben állandó Illyés Gyula életmű kiállítást rendezett az ozorai várban.  Az általa rendezett és kölcsönzött Illyés Gyula Archívumot (majdnem teljes kézirat hagyaték és 6000 kötetes könyvtár) 2003. április 15-én nyitotta meg a Magyar Tudományos Akadémia.

2007.  május 6-án,
vasárnap délután 4 órai kezdettel

a MAGYAR ÖRÖKSÉG KÖZPONTBAN
Hungarian Heritage Center
300 Somerset St,   New Brunswick, NJ

Dr. Illyés Mária művészettörténész, filológus Dr. Kozmutza Flóra (1914-1995) pszichológus, gyógypedagógus és Illyés Gyula (1902-1983) egyetlen gyermeke. Édesapjáról, a huszadik század magyarsága koszorús költőjéről, írójáról, drámaírójáról fog beszélni. Illyés Mária iskoláit Budapesten és Párizsban végezte.  1967-től 1975-ig a Közgazdasági Egyetemen tanított francia nyelvet, 1975-től 1996-ig a Szépművészeti Múzeum múzeológusa volt.  Több könyve, tanulmánya, cikke jelent meg a művészetekről.  Férje Kodolányi Gyula költő, irodalmár, egyetemi tanár.  Gyermekeik:  Judit és Bálint.
Illyés Mária szülei hagyatékát gondozza.  2001-ben állandó Illyés Gyula életmű kiállítást rendezett az ozorai várban.  Az általa rendezett és kölcsönzött Illyés Gyula Archívumot (majdnem teljes kézirat hagyaték és 6000 kötetes könyvtár) 2003. április 15-én nyitotta meg a Magyar Tudományos Akadémia.

Mindenkit szeretettel várunk!
Költséghozzájárulás 8 dollár, nyugdíjasoknak, tanulóknak 5 dollár

címmel

2007. március 23–án,
pénteken este 7:30 órai kezdettel

Rutgers Egyetem Scott Hall épülete 102-es termében
102 College Ave., a Hamilton St., sarkán
New Brunswick, NJ

Dr. Frank Tibor történész professzor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Angol-Amerikai Intézete igazgatója, húsz könyv, százötven nagyobb tanulmány szerzője, szerkesztője, Ország László-, Humboldt-, Szent-Györgyi Albert-díjas, a londoni Royal Historical Society levelező tagja.  Jelenleg New York-ban a Columbia University vendégtanára.

Mindenkit szeretettel várunk !
Adományokat köszönettel fogadunk