• Korompay H. János: A kiáltó kövek
  Fazakas László: Kô kövön
• Ittzés Mihály: Fölszállott a páva
• Gál Éva: Az elsô szlovákiai magyar kisebbségi regény
  Tamás Mihály: Két part közt fut a víz

A könyvcím mindig összegzô bemutatkozás, s itt és most különösen az. A margittai református lelkész elsô megjelent verseskötetérôl lévén szó (a tervezett elsôt 1981-ben elutasították), igen fontos a kötôdések megjelölése, amely három irányban határozható meg, amint azt a címlapon szereplô versszak is összefoglalja:

...Lehet
kô kövön nem marad
de lelki kövekbôl összenô
Isten szava s a nemzet
Ige s igekötô...

Az elsô lényeges kapcsolat a bibliai szöveg hagyományához való viszony, a második a magyar költészet nagy elôdeinek tudatos vállalása és követése, a harmadik az anyanyelv lehetôségeinek felfedezô öröme és megtartó erejének hirdetése az erdélyi kisebbség sorsában, helyzetében és világlátásában.

A kô konnotációs mezeje hatalmas a Bibliában. Kô volt a szikla, az oszlop, a szobor, a tábla, az oltár, a fal, a veder, a sír anyaga. Szikla volt a vízfakasztás helye, kô Dávid fegyvere, s kô zárta a sírt. A kôszikla, kôszál, kôvár Isten szinonimája a Biblia nyelvében, Péter neve pedig, tudjuk, kôsziklát jelent. A kô a keménységet, a nehézséget, a veszélyt, a némaságot asszociálja; a megkövezés a halálbüntetés egyik formája volt. Az építôk által megvetett kô szegletkôvé válik, a falba épített kô kiáltani is tud, a kôszikla erôs alapja a háznak. A Prédikátor könyve szerint Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyûjtésének (Préd 3:5); Jézus azt jósolja, hogy jônek napok, melyekben kô kövön nem marad, mely le nem romboltatnék (Luk 21:6); Péter apostolnak pedig az a kívánsága, hogy Ti magatok is mint élô kövek épüljetek fel lelki házzá (1 Pét 2:5). Az idézett versszak a három utolsó szövegrészen alapul és ennek tanulságait aktualizálja.

A kô kövön egyszerre idézet és cím: nemcsak a kötet, hanem az elsô ciklus címe is, s egyben visszatérô, kötetszervezô motívuma Fazakas László verseinek, amelyek egyik legfontosabb darabja, a Diaszpóra-sors, a Kô kövön nem maradt sorral kezdôdik és a címlapon szereplô versszak módosított változatával fejezôdik be. A Késôbbi sirató címû, József Attilához szóló (egyik legjobb) vers indító helyzetében már örökre némák e kövek; az 1989 karácsony hetében tehát történelmi idôszakban, külföldön írt Adventi farsang pedig a Lapis Christus missus est felidézésével zárul. A Siralmas krónika szerint orvoslás nem jöhet / faragjunk hát követ; a menni vagy maradni kérdését elemzô Válaszúton képsorában a kô kövön emlékek temetôk is megjelennek; a Krisztust idézve második részében pedig ez áll:

meglátjátok nem lesz csak kô kövön
vagy kô kövön se
velünk változik a táj a volt haza
a hontalan otthon
az idô sürget nógat
áldjátok meg az elmenôket
s az idehaza maradókat
darabjaira hullt a múlt
minden
kô kövön
elvitt s megmaradt darabokban
gyönyörködöm
bár fáj akár kimondani
megváltozik a táj te is én is
mindent belep a nefelejcs
a Kárpát gerincéig

A Rogérius siralmában az ártatlan vért már nem mutogatja a föld / magukon hordják ideig még a kövek; a Jótám meséjében versszervezô sor az egy kövön öltek le hetven férfit ki tudja mi vár ma; a Fosszátok ki Egyiptomot a bibliai eseményt aktualizálja: kôszikla masszánál meribánál / s nem ad vizet kurgán tetején; az Éden egyszerre visszhangozza Jeruzsálem rombolását és a Himnuszt: kôvár / ami volt / kôhalom / ami van.

Az idézetek nemcsak a kötet tudatos szerkesztését és a jelentések gazdagságát mutatják, hanem jelzik a továbbalakítás fô irányait is, s bevezetik az olvasót Fazakas László költészetébe. Megôrzés és megmaradás, épülés és építés felelôssége áll a középpontban, egyéni, történeti és történetfeletti otthon és utazás, teremtés és szenvedés nagy összefüggéseinek feszültségében.

A Bibliához való viszony jellege összetett: a kötet kulcsszavainak jelentôs része innen származik. Emellett számos bibliai történet, helyzet, jelkép, metafora, célzás vagy nyelvi fordulat jelenik meg Fazakas László verseiben ­ fôként a harmadik, Az Úr temploma ajtófélfájára címû ciklusban ­, amelyeket külön típusokba lehet sorolni aszerint, hogy a költôi és a bibliai szöveg hogyan viszonyul egymáshoz: az elsô mennyiben verses mása, illetôleg értelmezése a másodiknak. A Messiási próféciák két darabjában a Károli-biblia szövege ismert református egyházi énekek dallama szerint alakul át, új énekként. Egy másik csoportban a biblikus háttérre való utalás megelégszik a felismerés bizonyosságához szükséges minimummal, s azt alakítja tovább. A költô itt a már ismert szöveg kulcselemeit variálja, elegendô alappal a félre nem értetéshez és elegendô szabadsággal az újrafogalmazáshoz, poétikailag kétségkívül érdekesebb verstípust teremtve (ilyen például a Lány Hastingsbôl, Diaszpóra-sors, a Pogány énekek (II.) vagy a Szeplôtelen).

A két megjelölt típus között számos további csoport különíthetô el. Az imádságok (ezeken belül is az ironikus: Hangos imádság, a középkori személyhez kötött: Celanoi Tamás imája, a személyes: Olajfák illatával, Évvégi imádság, Hazatalálás, Családi imádság), az egyes bibliai könyvekhez fûzôdôek (az elvontabb: Dániel könyve margójára, a ­ Dsida nyomán ­ zsoltárszerû: Psalmus Transilvanicus, a zsoltárfordítókat és Adyt követô Ének, Dávid zsoltára, Bujdosó, az exodus-élmény fölötti Fosszátok ki Egyiptomot, a szintetikus Malakiás könyve). A sor kiegészül az egyes konkrét textusrészek inspirálta versekkel, amelyek elôtt mottóként a bibliai idézet helye szerepel (ilyen a Statisztika, a Jótám meséje, az Éden), az egyes ünnepek alkalmával írottakkal (Halottak napján, Maran atha, Golgota), és az olyan verstípussal, amely egy bibliai jelenetet ábrázol egy kiválasztott személy nézôpontjából (Tábor-hegyi panasz).

Ezt a csoportosítást a költôi jelentéstannak olyan változatai kombinálják, amelyek különbözô fokú, de általában igen erôs egyéni és kollektív aktualizálással járnak, másrészt a hazai költészet hagyományaihoz való kapcsolódás árnyalja a versek stílusát, korántsem kegyeskedô hangon: ellenkezôleg, inkább annak kritikájaként. A kegyes szóözön, mint az álszentség ironikus bírálata jelenik meg (Hangos imádság), a hitet, vallást és egyházat elkülöníteni tudó és merô felismerés vállalásában:

az egyház üzlet non stop virágzó papiipar
privatizált
egyeseknek kettôskönyvelésû mennyei földi valutás
kérjetek és adatik néktek
ne ezt ­
valami mást
(Privatizált egyház)

A kötet nagy témái, amelyeket megalapoznak és át- meg átszônek a bibliai párhuzamok és a magyar költészet és történelem analógiái: a Hol az Otthon, a haza; a maradni menni hova (Psalmus Transilvanicus); az Itt vagy ott ­ ? (Távolból); a Bárhonnan jöttél, hoztad a hazád (Sereggyûjtô ének); az anyátlanországbeli közös sorsunk (Az világhoz szabott ének); a hitet hazát eszményt nem adnak mások tudata (Utóhang); az én mindenkit feloldozok / menjen akinek van hova megbocsátása; az 5 temetésre 3 születés ténye (Statisztika); a sok a vallásos kevés a hívô igazsága (Süket magyaroknak); az álmodra a félelem vigyáz lelkiállapota (Szeplôtelen).

Szükségszerû, hogy az utazó ­ aki, mint az Adventi farsangból megtudjuk, öt évig várt arra, hogy kiengedjék ­, ezúttal is összehasonlítson, s más számára is meghatározva önmagát, felháborodjék azon az értetlenségen és azokon a kegyes hazugságokon, amelyekkel egyesek a szabadnak nevezett világban fogadják. A kettôs szorítóban: a külsô és a belsô szabadság láttán születô gondolatok formája az irónia, amely szervesen összefügg a nyelvvel való kísérletezéssel. Az elsô ciklusban összegyûjtött versek jelentôs része ennek a tapasztalásnak és ennek a kifejezésmódnak az eredménye.

A második részben, amely az Ezerszáz éve... címet viseli, a történelmi múltból történô idôbeli utazás emlékeit találjuk. A csodaszarvas korától a jövôbeli perspektívákig terjedô nagy ívû kapcsolatkeresések a stiláris regiszter számos áthangolódásával járnak: ez a rész a táltosénektôl és a Halotti Beszédtôl kezdve Anonymuson, Rogeriuson és a XVI. századi költészeten át Szenci Molnár Albertig, Vörösmartyig, Adyig, Dsidáig (az elôzô ciklusban pedig József Attiláig és Ratkó Józsefig) jut el, s a Posztmodern kontinuitás eszközeivel is kísérletezik. Kiemelkedik közülük Rogerius, akinek hangját a Siralmas krónika és a Rogériusz siralma címû vers is követi, Szenci Molnár Albert, akirôl külön költemény szól, Ady, akirôl a kötet több helyen is megemlékezik, akár név szerint, akár rá jellemzô fordulatokkal, akár az Üzenet egykori iskoládba analógiájával, és Dsida, a harmadik ciklusban szereplô Psalmus Transilvanicusszal. Kétségkívül hatalmas igényû kitekintés ez, amely leginkább erôteljes stílusváltozataiban valósul meg: ilyen a Magyar családnevek kezdete, az Önmaga nevére versfôi, Az világhoz szabott ének Ady-reminiszcenciái, és a Nápolyi gálya falára Balassi-strófái:

ágaskodó völgyön
porló anyaföldön
öltözhetnék kámzsába
mégsem öltözködöm
inkább költözködöm
reánk váró gályába
vizek utcahosszán
ennél jobb az ozmán
nemes népet szállítunk
szülôföldtôl távol
éjszakában számolj
nappal pedig álmodunk

Fazakas László költôi nyelvének forrásai a Bibliából és a magyar irodalomból ismert stílusok gazdagságától új, eddig rejtett jelentések felismeréséig terjednek. Az egyházi és világi latinság emlékein túl a görög is szerepet kap: minden ember kriptokeresztyén ­ olvassuk a Golgota címû versben. A Maran atha idézése által az arameus nyelvig jutunk el, a nyelv csodájáig, mondhatnánk, hiszen ezt a szókapcsolatot (a Die Religion in Geschichte und Gegenwart címû vallástörténeti lexikon segítségével) négyféleképpen fordíthatnánk: Urunk, jövel; Megjött az Úr; Az Úr itt van; Az Úr szüntelenül jön. Az évenként visszatérô Karácsonyról lévén szó, a logosz csodája önmagánál többrôl szól.

A Magyar családnevek címû vers azt mutatja be, hogy neveinkben egy szép országot hordunk / határok nélküli nemzetet el nem múló hazát, s a Székely, Szász, Oláh, Lengyel, Tóth, Horvát, Németh, Török, Tatár, Orosz, Rácz és a Somogyi, Jászi, Ungvári, Zárai, Zombori, Trencsényi, Temesvári, Budai, Pesti nevek illusztrálják ezt. A lélek gyógyításához egyetlen szer az anyanyelv ­ hirdeti az Átfogalmazás:

fehér üröm kálvinista tapló
borongóvirág pásztortáska
véráztatófû büdös bürök
hideglelésfû puskaporfa
köménymag német török

Olyan új vagy megváltozott jelentésû szavakra talál a versolvasó, mint segélybeöltözött (16.), rézkarclik, álpótlék (18.), vendégizületes (28.), igekötô (29.); a nyelv olyan lehetôségeire, mint papiipar és sírás(ás)ra (16.). A magvetés / és / megvetés (32.), a megtérés / és / megértés / vagy / fordítva (33.) egész verset tesz ki: az elsô Apostolság, a második Tolerancia címet kapott. Ehhez hasonló a gyalázat és alázat, az igazság és gazság egymáshozrendelése (47.), a csinos és csintalan (12.), a jöttek nyájak és nyájasok (78.), a pallérok és pillérek, a tallérok és fillérek versformáló szójátéka (81.), a trójai faló és a magyar-faló reklámszövege (75.).

A szóösszetételek különleges alkalmat nyújtanak a jelentésteremtésre: kisszentháromság (20.), bûntudathasadásos (43.), hegykoszorútlan (56.), anyátlanországbeli (57.), vésztörvénytervezet (58.), manökenország (62.), sper-MAMA-gyar (108.), szentlelketlenség (110.), közmûjegyzékszám (126.), Nabukodonozország (134.). A hasonlat ritka, de sokatmondó: zizeg a fû dunaeltanádként (26.).

Arany János segítségével foglalhatjuk össze a kötetrôl alkotott véleményünket, aki a következôket írta: A vallási költészet, mely a földi ember legszentebb, legmagasztosabb érzelmeit öleli át, nemcsak nincs kirekesztve a szépnek birodalmából, sôt a legfönségesebb, mi után költô törekedhetik. [...] De szükség, hogy e faja a költészetnek megtartsa saját jellemét. ­ Úgy látjuk, Fazakas László legjobb verseiben megtalálta azt a hangnemet, amely egyedi és felismerhetô módon tesz eleget ennek a követelménynek. A Kô kövön szerzôje szavait bizonyítja: pap és költô megfér együtt, s az elôszóíró Komlós Attilát és a Protest Alapítványt dicséri, hogy a versek kiadását lehetôvé tették.

(A kötet megrendelhetô a Protest Alapítvány címén: 1465 Budapest, Postafiók 1737., megvásárolható: Protestáns Könyvesbolt: Budapest, IX. Ráday u. 1.)

E jelképes jelentôségûvé vált rövid mondat, melyet olykor kijelentômondatként, olykor felkiáltásként hallunk vagy olvasunk, ezúttal egy kórusmozgalom-történeti könyv borítóján ékeskedik. Szerzôje Maróti Gyula, aki nemcsak szervezôként-irányítóként, korábban tevékeny résztvevôként kapcsolódott a magyar énekkari mozgalomhoz, hanem kutatóként is. Évtizedes kiterjedt búvárkodásának eredményét adja közre új könyvében, mely az 1920­1945 közötti korszak, a magyar kórusmozgalom megújhodásának története.

Legfôbb forrása a korabeli, szerencsére meglehetôsen gazdag sajtóanyag. A sok évszázadra terjedô elôzmények áttekintése után lényegében két szálon fut az e századbeli történet, az akkori kórusmozgalom szerkezetének megfelelôen. Egyrészt a munkásdalos-mozgalomról, másrészt a polgári dalárdák életérôl kapunk képet. Megismerhetjük mindkét terület belsô fejlôdését, mely sokszor bizony kemény szakmai viták eredményeként jött létre, de a szerzô gazdagon dokumentálja a szervezeti életet, a személyi kérdéseket, sôt, az általános és a kulturális politika területünket érintô kérdéseit is. Kitekint továbbá az Éneklô Ifjúság mozgalomra és az egyházi kórusok mûködésére is a másik területek összefüggésében.

Ma is izgalmas olvasmány például a népzenén alapuló új magyar kórusirodalom, Kodály, Bartók Bárdos és mások mûveirôl, sôt magáról a napdaléneklésrôl szóló vitairodalom szemelvényei a munkáskórusok repertoárjának átalakulásával kapcsolatban. Hû képet kapunk arról, hogy a mûvelôdési szempontból egyébként magasabb színvonalon álló polgári kórusok milyen nehezen mozdultak meg az új szellem befogadására, érvényesítésére. Sok fontos adattal szolgál a könyv a vegyeskar kontra férfikar-vitához is.

A mai olvasót is hozzásegíti annak megértéséhez, hogy miért alakult ez a fejlôdési folyamat egy-egy ponton felemáson és vezetett ­ nyilván Kodály és követôi szándékainak ellenére ­ a férfikarok ma már szinte tragikus mértékû háttérbe szorulásához (persze, a késôbbi társadalmi, gazdasági és kulturális okokat már nem tárgyalhatja magavállalta idôhatárai miatt a szerzô).

A fôszöveg, de a repertoárt bemutató függelék is hiteles képet fest a mûsorokról, a zenei ízlés változásáról éppúgy, mint a kórusok gazdag skálájáról. Közben pedig emléket állít sok arra érdemes, de ma már elfeledett jeles karvezetônek, a kórusmozgalom mindkét ága szerény, de tehetséges és lelkes, olykor kiemelkedôen eredményesen mûködô munkásának.

A kötetet melegen ajánlhatjuk jelenlegi és leendô karvezetôknek, tanároknak, a magyar mûvelôdéstörténet és a zenetörténet kutatóinak. Arckép-fotókkal, kottapéldákkal gazdagon illusztrált kötetet vehet kezébe az olvasó Maróti Gyula hézagpótló munkájának eredményeként.

A mai zenei könyvkiadásban ritka kivétel, hogy a magyar zene történetének eme érdekes fejezete a Magyar Könyv Alapítvány és a Musica Omnium Alapítvány támogatásával végre megjelenhetett. Gondozója a Kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet.

Csehszlovákia magyarsága csak akkor fogja egyetlen és méltó útját megtalálni, amikor nemes értelemben vett európai irodalmat próbál magyarul írni. Hagyományai és földrajzi fekvése egyaránt legalkalmasabbá teszi arra, hogy a magyarság zöme és Nyugat-Európa között a szellem kapcsolatát szolgálja. Tamási Áron

Ha Tamás Mihály életmûvérôl, munkásságáról ma megpróbálunk összefoglalót készíteni, úgy érzem, megkerülhetetlenek azok a történelmi, politikai, társadalmi, kulturális kérdések és tények, amelyek az elsô világháborút követôen a Kárpát-medencében bekövetkeztek. Ugyanis e változások a trianoni döntések következtében földarabolt Magyarország, valamint Csehszlovákia létrejötte nélkül az egykori Felsô-Magyarország térségének külön geopolitikai, s ezen belül kisebbségi kultúrája, így irodalmának létrejötte sem értelmezhetô.

Általánosan ismert történelmi tény, hogy a trianoni döntést követôen a magyarságnak hozzávetôlegesen egyharmada került kisebbségi helyzetbe. A Trianon legszebb rózsájának nevezett Csehszlovák Köztársaságban az 1921-es népszámlálási adatok szerint több, mint egy milliós magyar népesség került. (Azidôben még a mai Kárpátaljai is Csehszlovákiához tartozott.) Az imént említett térség a korábbi évszázadok során soha nem volt különálló etnikai egység, hanem Magyarország szerves részeként létezett, s nem volt olyan sajátos társadalmi, kulturális és irodalmi élete, mint például az erdélyi magyarságnak, amely a történelem során bizonyos idôszakban mindenben önálló és sajátos életet élt.

Csak egyetérthetünk Szvatkó Pállal, aki 1935-ben a Szlovenszkói magyar elbeszélôk címû antológia bevezetôjében megállapítja, hogy: Ha szlovenszkói magyar irodalomról beszélünk, távolról sem jelenhet meg elôttünk hasonlóan határozott kép, mint az erdélyi irodalom említésekor. Nem csoda, hogy így van. Erdély önálló földrajzi, politikai és mûveltségi fogalom volt évszázadok óta, Szlovenszkó nem. Erdély bizonyos tekintetben mindig perifériaéletet élt, mint a nagyváros elôvárosa, ahol a szoros összefüggés ellenére külön központ, külön helyi érdeklôdés, külön társadalomkristályosodás fejlôdött ki idôvel.

Ugyancsak Szvatkó Pál állapítja meg, hogy A szlovenszkói magyarság nem perifériakisebbség. A nemzet alaptestének része volt. Alig hatvan kilométerre kezdôdik Budapesttôl, s a török idôk óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi elôvéd-nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki.

Mindenét, amije volt, a tôszomszédságában lévô fôvárosba küldte, gabonáját, borát, iparcikkeit, tavaszi zöldfôzelékeit, s természetesen szellemi termését is. Budapest felszívta életerejének legjavát - s amikor eljött az államfordulat, mint levágott láb, élettelenül maradt a helyén. Amennyire meghatározható és egységes fogalom az erdélyi magyarság, annyira meghatározhatatlan a szlovenszkói.

S ha a fenti kérdés általános történelmi vonatkozásait egybefogjuk, azt is - alaphelyzetként kell leírni, amit Krammer Jenô fogalmazott meg találóan: Van...az itt élô magyarságnak egy többé-kevésbé általános ismertetôje...hogy mi vagyunk a legnyugatibb magyarok, túlnyomó többségben indogermán magyarok. A szlovenszkói táj ezer szállal köti a magyar szellemvilágot Közép-Európa és azon át Nyugat-Európa kultúrközösségeihez. Minekünk a múltban szerves életközösségünk volt az osztrákokkal és a németekkel, ma a legnyugatibb szlávokkal, a csehekkel és az országban élô németekkel. (...) Közben azonban magyarok vagyunk, akik ismerik a magyar történelmi sorsot és a testvértelen magyarság egyedülvalóságát Európában.

Szinte ugyanezt mondja Szvatkó is. Sok száz kilométer hosszú elnyújtott sáv formájában terül el vékonyan a magyar határ mentén, csak rátapad, nyugati széle sohasem tudja, mit cselekszik a keleti, s egyáltalán: a nyugati rész mentalitása sem azonos a keletiével. A nyugat-szlovenszkói magyar, aki erôs osztrák behatás alatt állott, nem ismerte a keleti magyart, aki intenzívebb és impulzív életû, de távolabb áll a nyárspolgáriasan tökéletes kultúrától, amit például a pozsonyi polgár képvisel. Heterogén, fej és központ nélküli magyar massza került Szlovenszkóra ki hasonlítja össze az erdélyiek ôsi mikrokozmikus magyarságával?

Mindehhez azt, és annyit kell hozzáfûzni, hogy mind Szvatkó, mind Krammer megállapításai a trianoni országfelosztást követôen, a harmincas évek közepére érlelôdtek meg, vagyis egy olyan folyamat végére, amikor már valóban szó lehetett a Csehszlovákiában rekedt, vagy ide kényszerített magyar nemzeti kisebbség irodalmáról. Ha azonban az azt megelôzô bô másfél évtizedet alaposabban megvizsgáljuk, akkor azt tapasztaljuk, hogy a levágott láb megéledése önállóvá válása nagyon összetett történelmi és társadalmi folyamatnak mondható.

Elsôsorban az a tény, hogy az egykori Felvidék magyar népessége kisebbségbe került, e tény politikai, gazdasági és társadalmi szempontból is enyhén szólva megviselte a Csehszlovákiához csatolt magyarságot.

A korabeli irodalomban is tétovaságról, elbizonytalanodásról olvashatunk. Fábry Zoltán, Kovács Endre, Dobossy Imre, Vass László, Szalatnai Rezsô, késôbb pedig Forbáth Imre, Gyôry Dezsô és mások publicisztikai munkáiban olvashatunk bôvebben a kezdetek, a semmibôl indulás gondjairól.

Tény, hogy az 1918 utáni történelmi helyzetben, ha élni, létezni akart a csehszlovákiai magyarság, lényegében belekényszerült abba, hogy a megmaradáshoz szükséges saját intézményrendszerét, vagy rendszereit megteremtse. A politikai, társadalmi és gazdasági intézményrendszer kialakításával szinte azonos idôben, vele párhuzamosan kényszerült a kisebbségi kulturális így az irodalmi intézmények megteremtésére is.

Ehhez a kényszerbôl következô a Fábry által kényszerbôl erényt helyzetnek mondott önszervezôdéshez közel egy évtizedre volt szükség. Ugyanis azok az írók, irodalomtörténészek, kritikusok, akik korábban e térségben kezdték pályafutásukat, az államfordulat után Budapestre települtek át, egyebek között például Máray Sándor, s lényegében az irodalom indulásának idején Pozsony és Ungvár között jelentôsebb magyar írót még nagyobb jóindulattal sem lehetett találni. Ebben a helyzetben mozdultak meg, vagy ahogy Szvatkó mondja: ...a regionális írók is elômerészkedtek és bekerültek a kultúrélet középpontjába. 1919 után Budapestrôl a baloldali magyar írók radikális hada települt át Csehszlovákiába. E két tábor sok ellentmondást hordó harca és vitája jellemezte a csehszlovákiai magyar irodalom legkorábbi szakaszát. Ez a korszak és zajos irodalmi belháború hozzávetôlegesen 1924-ig tartott. A már többször idézett Szvatkó Pál magállapítása, hogy mindez Befejezés volt, nem indulás, s a régi korból itt maradtak viaskodtak benne.

A régi korból itt maradtak a Tavasz, valamint az Új Élet, míg az emigránsok a Tûz és a Kassai Napló köré szervezôdtek.

A csehszlovákiai magyar irodalom e korai szakasza után egy olyan új, felnövekvô nemzedék vette át a stafétabotot, amelyet sem az emigrációs létélmény, sem a vidékiség beltenyészete nem kötött. Ezek a húszas és harmincas évek fordulóján fellépô fiatalok tudatosan vállalták a kisebbségi sorsot, s hittek egy újfajta magyar mentalitás megteremtésének lehetôségében. Ennek elsô és hangsúlyos kifejezése lett az 1926-ban létrehozott trencséntyeplicei írógyûlés, amelynek alapgondolata az egység megteremtése volt, amely Gyôry Dezsô által megfogalmazott újarcú magyarok-ban összegzôdött. Ez a missziós feladat azonban szertefoszlott. Ezzel együtt a csehszlovákiai magyar irodalomnak ez a szakasza is jelentôséggel bírt, hiszen számos új tehetséget vont be egyrészt a közéletbe, másrészt az irodalomba. Az elôbbiekkel együtt fontos megemlítenem még a Sarlós mozgalmat, amely más irányú lendületet adott és bontakoztatott ki zömmel a szociográfia és a Fábry nevével fémjelzett valóságirodalom irányába. Ebbôl a mozgalomból indult Balogh Edgár, Morvay Gyula, Kovács Endre, Peéry Rezsô, Brogyányi Kálmán s a Dobbossy testvérek. Ugyancsak ez a korszak indítja el Gyôry Dezsôt, Darkó Istvánt, Mécs Lászlót, Egri Viktort, Jarnó Józsefet és végül, de nem utolsó sorban Tamás Mihályt is.

Mielôtt Tamás Mihály életérôl és munkásságáról bôvebben szólnék, e rövid történelmi áttekintés végen még azt is el kell mondanom, hogy lényegében a csehszlovákiai magyar irodalom elsô két évtizede két felismerhetô, gyakran egymással szemben álló és erôsen harcban lévô táborra osztható. A baloldali - fôleg a Sarlós irányzat s a jobboldali eszmeiségû tábor állt egymással szemben. (Ez utóbbiak például Szent-Iványi József liptószentiványi kúriáján való találkozásukon 1930-ban külön tömörülésben próbálták megtisztítani az irodalmat kevés sikerrel.)

Azonban e két jól körvonalazható tömörülés között, vagy inkább felett is jelentkeztek írók, sôt, nagyon is tehetséges prózaírók, mint például az elôbb is emlegetett Darkó István, s fôleg Tamás Mihály, akinek Szép Angéla háza címû regénye 1927-ben valóságos botrányt kever Szlovákiában.

Tamás Mihály életével külön is foglalkoznunk kell azért, hogy megértsük alkotó személyiségét. Minden embert meghatároz a család, amelybe beleszületik, s ez fokozottabban érvényes akkor, ha a történelem tovább bonyolítja a sors szálait. Lássuk mirôl van szó.

Tamás polgári családból származott, apja Tavorska Mihály építkezési vállalkozó volt. Mint a név is mutatja, apja szláv származású volt, anyja viszont magyar. Már gimnazista korában beutazta egész Európát. A budapesti Mûegyetem elsô éve után katonai szolgálatra hívták be, 1916-ban orosz hadifogságba esett, a fogságból megszökött és sok viszontagság után került haza. Tanulmányit sikeresen fejezi be 1921-ben, építészmérnöki diplomát szerzett. Budapestrôl hazatérve szülôvárosában, Beregszászon, nyitott irodát, majd 1934-tôl Kassán egy angol aszfaltipari és útépítô cég csehszlovákiai igazgatója lett. 1949-ben Londonba, majd 1951-ben Ausztráliába költözött, ahol haláláig élt. Melbourne-ben mint mérnök és fôiskolai tanár mûködött.

Míg otthon volt (a Felvidéken) jelentôs irodalomszervezô munkát végzett. 1937-ben a Tátra címû folyóirat fôszerkesztôje és a könyvkiadó igazgatója volt. Az írók összefogásának szándéka vezette, ez azonban nem tetszett a kiadó jobboldali beállítottságú urainak, és míg angol cége meghívásának eleget téve Londonba látogatott, eltávolították a kiadó és a lap élérôl.

Irodalmi ideálja: a ... dúsan termô irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának és az együtt élô népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait mégis osztatlan részei a velük kiteljesülô magyar irodalomnak. (Tamás Mihály: Irodalmi indulásunk elé. Tátra 1937, 1. sz.)

Irodalmi pályafutását egyetemista korában kezdte. Elbeszélôkészségérôl már elsô novellakísérleteiben tanúbizonyságot tett. Egyfajta közvetlenség, dísztelenség jellemzi ezt a prózát, valamint az író jó megfigyelôképessége. írja róla Fónod Zoltán.

Bemutatkozó kötete is novelláskötet: Novelláskönyv (Kassa, 1923), a gyermek lelkivilágának és a szegény emberek sorsának humanista szellemû realista ábrázolásával tûnik ki. Ezt követô kötete a Tavaszi vallomás címû könyve, ahol belsô kiegyensúlyozottságot, mûvészi mértéktartást bizonyít. Errôl a kötetérôl Fônod Zoltán írja: A regénykeretben jelentkezô novellák nem a szájjal csókoló Máriák teszik érdekessé, hanem a fiatal évek hamisítatlan megidézése.

E korszak tanulmányozói inkább novellistának tartják. Egri Viktor és Darkó István mellett egyértelmûen ôt emelik be a korabeli novellairodalom élvonalába. Novelláinak témája sokrétû. Ír a háborúból megtérô emberekrôl, akik haza, mégis megváltozott körülmények közé térnek vissza: Találkozás a faluval. Megírja a parasztság, a földi- és ipari munkásság, a polgárság alsó rétege súlyos gondjait, kevés örömét, az idegen környezetben való katonáskodás nehézségeit és derûs mozzanatait, a különbözô nemzetiségû kisemberek barátságát és egymásra találását: József, a kubikus. Az értelmiségi ember intellektuális és morális hiányérzetérôl és különcködésérôl elôszeretettel ír: Budapesti utazás. Gyakran érinti a polgárság életét bemutató novellákban a súlyos egzisztenciális válságot, amelybe a kistermelô rétegeket a gyáripar konkurenciája és a világgazdasági válság juttatta. Novellái képet adnak a régi polgári erkölcsök fölbomlásáról, az új viszonyokhoz, versenyszabályokhoz és üzleti stílushoz való alkalmazkodás kísérleteirôl: Szüreti bál.

Novelláiban Gárdonyi és Mikszáth hamvas-romantikus faluképének továbbélését vélik felfedezni, valamint Móricz hatását. Ugyanakkor Turczel Lajos azt írja, hogy a kortárs írók közül, az elôbb említetteken kívül, Krúdyval is termékeny kapcsolatban áll, mégpedig egy Szinbád-szerû novellahôs kialakításában. E figura Lant Cézár, több novellájában is visszatér.

Fábry korán felfigyelt Tamásra és figyelemmel kísérte munkásságát. Fábry véleménye a felvidéki berkekben nagy jelentôsséggel bírt. Kedvezô kritikája elismerést jelentett. Tamás novelláiról többek között így ír: Tamás Mihály mindig valóságot nézett, de az erotikai fülledtség piros színe vérbô lüktetéssel pulzált át mindent, szürkeségre itt alig volt szemünk, érzékünk. Tamás Mihály pillanatfelvételeket ad, és megrendülten hozzászól a dolgokhoz. A pillanatfelvétel tökéletessége az író mesterségbeli tudását dicséri, a szemérmes hozzászólás az emberséghang jelenlétét biztosítja. De ennyi nem elég. A szürkeség, a senkik és semmik valósága: a legmélyebb mélység. Tamás Mihály virtuóz könnyedséggel szántja fel a felszínt, mint a fecske, mely a tó felületén szárnyalva kap bele a tükörbe, a mozdulatlanságba: a megismeréshez, a felüdüléshez ennyi is elég. ( Fábry: Szlovenszkói novellák)

A második novelláskötete után 1927-ben a Szép Angéla háza címû regénnyel jelentkezik. E munkáját már fentebb említettem, mint vita tárgyát. A mû megjelenése után ugyanis az írót perbe fogják és el is ítélik, mivel az alakok ábrázolása túlságosan valószerûnek sikerült a férjét csaló Angélában egy református papné magára ismert.

E botrányos regény után jelenik meg a legsikerültebbnek tartott . kisregénye, a Mirákulum 1932-ben. Az irodalomtudósok egyöntetûen Móricz Fáklyájának hatását érzik rajta.

1937-ben jelenik meg szintén elismert elbeszélésgyûjteménye a Sziklán cserje. Ennek érdekessége, hogy pontosan meghatározott témakörök szerint csoportosítja novelláit: Gyermek, Föld, Munka, Szerelem, Halál.

A magyar irodalom története Tamás Mihály ennél több mûvét nem is említi. Mintha elfeledkezne 1936-ban megjelent Két part közt fut a víz címû regényérôl. Pedig a felvidéki magyar irodalom történetében fontos szerepe van e regénynek. Bár nem él a köztudatban, kevesen ismerik, és a kritikusok, irodalomtörténészek is csak általánosságban írnak róla.

A regény elôször 1934-ben a Magyar Írásban jelent meg Halálugrás címmel. Csak a könyvalakban megjelenô írás címe a Két part közt fut a víz.

A cselekmény történelmi háttere az 1918-as Trianon utáni káosz, fejetlenség, úgynevezett államfordulat. A fôhôs egy beregszászi fiatalember, Bodák Iván, aki kénytelen volt félbeszakítani egyetemi tanulmányait a háború miatt, az orosz hadifogságot is megjárta, ahol egy kicsit oroszul is megtanul. Most éppen hazafelé indul, vele tart Éltetô Klári és Nyáry báró is. Bodák és Nyári között egyfajta barátság alakult ki Bodák bújtatta a bárót a kommün ideje alatt. Mindhárman Beregszászra igyekeznek. Még nem tudják milyen kalandos út vár rájuk, Klárinak és Ivánnak ugyanis nincs passzusa, úgy kell átcsempészni ôket a határon.

Otthon Iván idegenül néz körül. Az ottrekedt magyarság vezetô nélkül maradva egyre csak reménykedik, titkos gyûléseket tart, Budapesttôl pedig várják a csodát. Iván feladatot vállal: a környékbeli emberek állásfoglalását, hangulatát fogja továbbítani Budapestre, a vezetô felé. Innentôl kezdve Budapest és Beregszász közti ingázásának lehetünk tanúi, valamint magánélete alakulásának. A Máriával kötött házassága, a saját családért való felelôsség nyitja ki a szemét, és teszi cselekvôképessé.

Tamás Mihály a megszokott mindentudó elbeszélô formát alkalmazza. Itt nem kísérletezik, hiszen nem a történet elmondásának módján van a hangsúly, hanem magán a történeten. Az eseményeket egy olyan narrátor meséli el, aki Iván, Mária, Klári, özvegy Bodákné, és a többiek minden rezdülésérôl tud, minden tárgy pontos elhelyezkedését ismeri, a történet szereplôinek sorsváltozásaival tisztában van:

Bodáknéval együtt lakott Mária azalatt, hogy Iván katona volt, és a nehéz óra jöttével is ott tartotta. Leült az egyik bôrfotelba, Mici kutya a kályha mellett kuporgott és ráncos öreg szemével nézett el rá. Csönd volt, és egy ajtóval tovább egy élet küszködése volt egy másikért ( 196).

A regény idôszerkezete lineáris, a cselekmény elindul Iván hazautazása - és onnan halad az utolsó ismertetett eseményig, ifjabb Bodák Mária megszületéséig. Az írás valós ideje kb. két évet ölel fel, valószínûleg 1919 és 1921 között játszódik a történet. A regény két végpontja szimbolikus értelmezést is nyerhet. A kezdô momentum, a vonatnál való készülôdés az utazásra, tulajdonképpen az útkeresés eleje. A végsô kép, a kis Mária megszületése, aki már puszta létezésével biztosítja a következô generációt, mivel a kislányokból anyák és nagyanyák lesznek idôvel. Ezzel sikerült Tamásnak a hétköznapi értelemben vett i d ô n túllépnie és szinte a végtelen térbe és idôbe helyeznie regénye végkicsengését.

Az alkotás két helyszínen játszódik: Budapesten és Beregszászon. Fónod szerint a fôhôs budapesti és szlovákiai tartózkodása módot ad az írónak arra, hogy ne csak a szerelmi kalandok izgalma és drámája vezesse, hanem bemutassa a korabeli magyarországi és szlovákiai társadalmi viszonyokat is. Módot talál arra is, hogy árnyaltan bemutassa a korabeli csehszlovák társadalom ellentmondásait.

A regény tulajdonképpen egy fiatalember sorsdöntô éveirôl szól, lelki átalakulásáról. A történelem adta új helyzethez neki is, mint a többieknek, fel kell nônie, tudatosítania kell a helyzet állandóságát. Nem csodákat kell várni kívülrôl, nem ígéreteket kell tenni, nem hitegetni kell az embereket, hanem tenni, cselekedni kell. Bodák Iván a nemzeti-nacionalista csoportosulásoktól eltávolodik és saját nézetei, elgondolásai szerint halad tovább. Az idegen államtól - Csehszlovákiától fogad el munkát. Ezért sokan bírálják környezetében, még a pártból is kizárják. ( A regénybôl nem derül ki, hogy milyen, vagy melyik pártról lehet szó.)

De hogy idáig eljusson, nehéz utat kell megtennie. Elôször is tisztába kell jönnie önmagával, magyarságával. Neve szláv gyökerekre utal. Az új helyzetben ez külön gondot okoz neki. Apja szláv volt, anyja viszont magyar. Az, hogy egyetemre jár bizonyos fokig kiemeli az átlagemberek közül, de mégsem helyezi el a társadalmi ranglétra legtetejére:

Egyszeriben megérezte sorsa egész fonákságát, az átmeneti sarj rettentô

magányosságát. Magyarnak mindig szláv marad, szlávnak mindig magyar, úrnak mindig paraszt és parasztnak mindig úr. (25.)

Ezt a félelmét húzza alá Kormos is, amikor Iván az informátor szerepét elvállalja és Rónayéknál tárgyalják az esetet:

Ostobaság, kérem, tessenek csak elképzelni... és ráadásul az a dolog azzal a tóttal...hogy arra bízott az öreg ilyen fontos dolgot... hát lehet egy emberben megbízni, akit úgy hívnak, hogy Bodák Iván... (41.) (pl. a szlovákban a bodák szó egyfajta szúróeszközt jelent)

Iván egy dolgot azonban biztosan tud: az egyetem befejezése után haza akar menni véglegesen. Egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy Budapesten maradjon, ahol pedig apósa fényes karriert tudna biztosítani számára. Egyetlen támasza a felesége, Mária, aki mindenhová elkíséri, és a kívülálló éleslátásával segít neki kikeveredni a politika hálójából. Iván történetével Tamás Mihály valószínûleg egy magatartásformát akart bemutatni, egy utat a sok közül, a szerinte járhatót. Azzal, hogy Iván véglegesen Beregszászon telepszik le, itt nyit irodát, itt kezd el dolgozni, egyértelmûen a szülôföld szeretetére tanít. Arra, hogy az ember ott van otthon igazán ahol született, ahol apái, nagyapái éltek és dolgoztak. A férfi útját mutatja be, aki családja boldogulásáért dolgozik, ugyanakkor egy egész közösségnek tud tartást, tisztességet ajándékozni azzal, hogy munkát biztosít nekik építkezési vállalkozásánál.

Mária alakja véleményem szerint szintén egy magatartásformát tükröz: a férjét támogató feleség, a jóban-rosszban kitartó asszonyt, és az új életet adó anyát.

Iván és Mária együtt az új kisebbségi életforma, ha nem is ideálját, de elfogadható, életképes példáját mutatják.

Velük szemben helyezkednek el Kormos, Nyáry báró, Daróczy alakjai, akik ahelyett, hogy okos tanácsokkal irányították volna a határon túl rekedt magyarságot, csak buta ígéretekkel hiú reményeket tápláltak az emberekbe, akik éppen ezért cselekvésképtelenné váltak:

A pesti minisztériumból érkeztek néha emberséges, okos tanácsok: maradjatok a helyeteken... de utána nyomban jött Daróczi üzenete: kitartás, jövünk! Mint a kolomp nélkül maradt ûzött birkahad, bámész tekintettel meredt a körülötte elömlô történelem felszínére, és az elveszett kolomp szavát várta. Daróczi kolompja szólt erôsebben. A megye hajdani ura új megyét talált odaát, onnét kolompolt át az itt rekedt magyaroknak. (42-43.)

Egy mellékszereplôre szeretném felhívni a figyelmet, Szemzô Viktor alakjára, Iván beregszászi barátjára. Ô volt az, aki Ivánt két ízben is igaz barátként segítette nehéz útján. Elôször Iván nagy betegsége idején tartotta meg barátját az élôk sorában. Egyszerû emberi barátságról tett tanúbizonyságot olyan emberrel szemben, aki úgy érezte lelke társtalan maradt:

Érezte, hogy aki van, az jó, aki eltûnik, az nem hiányzik. Magányos élete, lelkének döbbenetes magányossága nem kívánta más lélekben való felengedését, és ez a sivárság néha úgy tûnt fel elôtte, mint az az ember, akinek nem adatott testrész a szerelemre. A lábadozás csendes napjai termôtalaja voltak minden, effajta gondolatfûzésnek, Szemzô pedig, aki szinte minden nap meglátogatta türelmes, mosolygós hallgatója volt. (101.)

A második alkalom már sokkal prózaibb és gyakorlatiasabb. Szemzô nem tudta tovább nézni ifjú házas barátja anyagi csôdjét:

Szemzô a tett embere volt, könyvesbolt elôtt mentek el, behúzta Ivánt a boltba, és sietve, kevés válogatással töltôtollat vásárolt neki, meg egy nyaláb papirost.

Engedd meg, hogy én legyek az elindítója a te újságírói mûködésednek. (101.)

Minden kétséget kizáróan a regény önéletrajzi vétetésû. Bodák Iván nem más, mint Tamás Mihály, akiben épp úgy, mint a regényhôsben szláv és magyar vér csörgedezett egyszerre. A cselekmény fô helyszínei Budapest és Beregszász az író életének is fô állomása. A valódi és a fiktív embernek is ugyanaz a végzettsége, és mindkettô volt orosz hadifogoly. Lehet, hogy Tamás még több önéletrajzi elemet is beleszôtt a regénybe, pusztán a nyájas olvasó nem tudhat róla. Véleményem szerint ugyanis saját lelki válságát írta meg a szerzô, az útkeresését, önmaga megvalósításának, kiteljesedésének módját. Nem lehetetlen, hogy pontosan úgy kezdett el írni, ahogy Bodák Iván a regényben, szükségbôl, kenyérkeresetként. Lehet, hogy nem. Errôl az életrajz száraz tényei nem szólnak, de nem is tagadják. Valószínûleg tanulhatott a Szép Angéla háza címû munkája körüli perbôl. Alakjai valószerûek, de egy teremtett világban mozognak, amely csupán hasonlít a valósághoz. A regény egységes alkotás. Azonban Tamás nem tudná itt sem letagadni novellista múltját. A regény egyes fejezetei néha külön elbeszélésekké válnak. Ilyennek vehetô pl. Klári és Iván szerelmi története, Iván betegségének elbeszélése, a beregszászi letartóztatások, Iván és Mária szerelme és házassága.

A regény záró részében félreérthetetlenül az otthonmaradásra biztat az író. A család teljes lett, gyermekük született Máriával. Ez a kislány ad értelmet szülei életének, ôérte érdemes dolgozni, küszködni. Bodák Iván megtalálta azt, amit keresett, révbe ért, megnyugodhat. A család lesz fontos számára. A külvilágot is innen, belülrôl szemléli. A család keretei azonban kitágulnak, kiteljesednek:

Itt bent pedig az ô élete folyt: az ott kint és ez itt bent együtt az élet egyetlen formája, most már biztosan tudta, hogy az egyetlen. És a folytatás, amely örök és mindenek fölött való. Páncéllá keményült a szoba négy fala. Ôk hárman belül maradtak, és kívülre záródott a külsô világ.

Itt bent csodálatos fényben ragyogott minden. (197.)

A regény címét akár innen is értékelhetjük: a két part a kinn és benn, és közte folyik a víz, ami egyértelmûen az élet vizét asszociálja az olvasó számára. A két part lehet Budapest és Beregszász, mint konkrét helyszín, tágabban értelmezve az államalkotó nép sorsa az egyik oldalon, és a kisebbségi lét a túloldalon. Mindenféleképpen Tamás Mihály már a címmel is valamiféle kettôsséget akar kifejezni. Hiszen a két part lehet Bodák Iván kétgyökerûsége ugyanúgy, mint Mária és Klári közt hánykódó férfiember. Biztos, hogy az egyik fômotívuma a regénynek az elôbb fejtegetett kettôsség erôsebb kifejezésre jut a cím által.

A korabeli kritika különbözôképpen fogadta az alkotást. Haraszti Gyula nagyon keményen bírálja Tamás munkáját: ...egy közepes tanulmány többet mond errôl a témáról, mint Tamás Mihály regénye. Motívumokat vet fel az író, melyeknek semmi jellemzô erejük nincs, s a mesébe nem épülnek bele szervesen. Társadalmi rajzot sem találunk, csupán néhány, a kisebbségi sorsról szóló regénybôl és újságcikkekbôl már ismeretes alak kap klisészerû megjelenést (felvidéki pártelnök, irredenta báró stb.). Maga a hôs zavart lelkû ember, cselekvésének véghezvitelében öntudatos, de éppen nem a gondolkodásban: kisebbségi szemléletének változását másnak köszönheti, a legnagyobbat pedig mely késôbbi idôkbôl visszavetítettnek látszik a feleségétôl kapja készen. A szertelenséget azzal is fokozza, hogy hôsének minden nagyon is jól, szinte valószerûtlenül sikerül. Egyetlen pozitívumként a fiatal pár esküvô utáni hangulatváltozásának rajzát említi.

Az általam ismert korabeli kritikák azonban általában elismerôen írnak e mûrôl, sôt az utókor is fejet hajt elôtte. Barcsi Dénes így ír róla: Nincs ráírva a könyvre, hogy regény, mert valóban több annál: könyv. Történelem, politika, társadalomtudomány, közgazdaság, líra, érzékiség, emberi jóság, egyszerû magyar igazság: élet. Egyetlen mozzanatát marasztalja el a regénynek: ... talán csak a szerelmi motívum beillesztésénél érzek olyasmit, mintha ez az olvasmányosság kedvéért történnék, de késôbb ez is belemosódik az élet hiteles folyamába és semmivel se halványítja az egész értékét.

Ráday Elemér érdekes megfigyelést ír le ismertetésében: A lélek rejtett élete bezárt könyv elôtte. De amit a felszínen meglát, azt határozott vonallal rögzíti. Olyan idôket rajzol meg, amidôn a mindennapok gyors egymásutánjában jött impressziói nem is adtak alkalmat az elmélyülésre. Ô mondja ki a továbbiakban, hogy Tamás Mihály könyve az elsô felvidéki kisebbségi regény.

Fónod a mû hiányosságának rója fel, hogy az eszmei mondanivaló a zsurnalizmus bûne miatt , nemegyszer szólamossá, papirosízûvé válik. Állásfoglalása viszont írja tovább Fónod a mûvelt, humanista elveket valló író állásfoglalását tükrözi.

A regény jelentôségét, a korrajzon és a kisebbségi léttel, mint nóvumként foglakozó munkán túl, abban látom, amit a szerzô Bodákkal mondat el a regényben: erôsnek és gazdagnak maradni, ez a feladat. Ezzel nem csak utat nyitott az emberek számára, nem csak a kezdô lökést adta meg, hanem kész feladatok elé állította ôket. Ott kell életet teremteni, ahol vannak, és úgy, hogy mindenki tisztelje, becsülje ôket. Amíg megmarad a biztos gazdasági háttér a magyar közösség mögött, addig hatalmuk is lesz, és ez volt a legfontosabb a túléléshez, a megmaradáshoz.

Tamás Mihály Melbourne-ben már csak visszaemlékezéseket ír, jelentôs mûvet nem alkotott. Kikerült és elkerült abból a miliôbôl, légkörbôl ahol alkotni tudott, ahol értelme volt az írásnak, mert egy közösség szellemi gyarapodását szolgálta. Elszakadt a gyökereitôl, kissé meghazudtolva regénye alapgondolatát. A két part túl messze került egymástól, egy fél világ választotta el, s a víz nem átugorható patak, hanem egy óceán.

Felhasznált irodalom

1. A magyar irodalom története 6., Fôszerk. Sôtér István. Akadémiai Kiadó. Bp., 1966.
2. Barsi Dénes: Tamás Mihály: Két part közt fut a víz, KN 1937. 1 sz. 43-44.
3. Fábry Zoltán: Szlovenszkói novellák. Fábry Zoltán összegyûjtött írásai 5. Madách. 1985.
4. Fónod Zoltán: Tegnapi önismeret. Madách. Bratislava, 1986. 189-190., 192.
5. Haraszthy Gyula: Szlovenszkói magyar írók. BpSz 1936. 241. köt. 243-252.
6. Krammer Jenô: A szlovenszkói magyar irodalom lélektani szemszögbôl. Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918-1936. Madách. Bratislava, 1984. 93.
7. Ráday Elemér: A szlovenszkói magyar írók szót kérnek. Élet 1936. 2. sz. 51.
8. Szvatkó Pál : Szlovenszkói magyar irodalom. Csehszlovákiai magyar esszéírók 1918- 1936. Madách. Bratislava, 1984. 95.
9. Tamás Mihály : Két part közt fut a víz. Madách. Bratislava, 1983.
10. Turczel Lajos: Hiányzó fejezetek. Madách. Bratislava, 1982. 10-13.