• Pomogáts Béla: Költô közösségi hangon
  ­ Fodor András halálára ­
• Gálfalvy Zsolt: Kétség és bizonyosság
  Kovács János kritikusra emlékezünk
• Beke György: Herédi Gusztáv fejfájára

A váratlan hirtelenséggel eltávozott Fodor András mindig egy emberi közösség és a hûség költôje volt, ha látszólag messze került is eredeti közösségi élményeitôl. Kicsiny somogyi faluból származott, Kaposvárott tanult, a budapesti egyetemen szerzett tanári oklevelet. Volt szerkesztô és könyvtáros, bejárta az országot, és megismerkedett távoli városokkal, Angliába, Indiába is eljutott. A második világháborút követô években jelentek meg elsô versei, pályakezdô verseskötete, a Hazafelé, mégis csak 1955-ben került közönség elé. Mindennek politikai, pontosabban irodalompolitikai magyarázata volt: a fiatal költô nem volt hajlandó beállni abba a kórusba, amely az általános tapasztalattal szembehelyezkedve zengte a zsarnokság dicséretét. Hogy milyen keserves utat kellett bejárnia addig, amíg elsô kötete megjelent, s milyen méltatlan támadásokat kellett elviselnie második verseskönyve: a Józan reggel megjelenése után, arról naplójegyzeteiben maga beszélt.

Meredek utat választott: a falusi élményvilág és indulás után sorra hódította meg a modern irodalom és mûvészet tartományait. Legkiválóbb angol és orosz mûfordítóink közé tartozott. A szaktudós otthonosságával ismerte a modern zenét: Sztravinszkijról és Bartókról nagy sikerû könyvet írt. Mindig hivatott esszéista módján szólt a modern költészet elméleti és mesterségbeli kérdéseirôl. Mégis hûséges tudott maradni eredeti világához, azokhoz a biztonságot nyújtó életelvekhez, amelyeket elsô verseskötetében is megfogalmazott. Hûséges maradt szülôföldjéhez, a somogyi tájhoz, az ott élô kultúrához és hagyományhoz, és hûséges maradt barátaihoz, a gyermekkori, ifjúkori társakhoz is: akikkel a kaposvári Somssich-gimnáziumban, a vasutas internátusban és a budapesti Eötvös Kollégiumban töltött együtt mozgalmas, gazdag és ösztönzô éveket.

A hûség és a szervesség titka egyéniségében és költôi szemléletében rejlett. Magatartását a harmónia vágya alakította ki: egy válságok között ôrlôdô korszakban építette fel ezt a harmóniát ­ az életben és a költészetben egyaránt. Mindig megtalálta az egyensúlyt, mindig bölcs összhangot teremtett, holott jól tudta, hogy a körötte zajló élet egyáltalán nem harmonikus. Ismerte a feszült ellentéteket, belôlük kellett összhangot létrehoznia. Sosem látom egynek a világot. / A dolgok tükre két arcot mutat ­ tett ars poetica-értékû vallomást Kétarcú világ címû versében. A költôi szemléleten múlott, hogy megmutassa a világ eredendô kétarcúságát, és a költôi magatartáson, hogy feloldja ezeket az ellentmondásokat. Fodor András sohasem elégedett meg az elsô benyomásokkal, a hirtelen indulatokkal, nem adta át magát óvatlanul sem az örömnek, sem a fájdalomnak. Önvizsgálat nélkül nem ítélkezett élményei felett, véleményét sokoldalú tapasztalatszerzés és elmélyült gondolkodás során alakítja ki.

Ez a magatartás intellektuális természetrôl tanúskodott. Költôrôl, aki a mérlegelô józanság iránytûjével tájékozódott a világ forrongó szenvedélyei és feszült ellentétei között. Józanságot tanúsított, egyszersmind elutasította azt a rideg magatartást, amely mindent az ésszerûségnek rendel alá. Mérlegelése és pontos logikája mögött tiszta költôi szenvedély hevült. Szenvedély, amely tanúvallomásra kényszerítette, és amely az emberség és az igazságosság eszményének kötelezte el. Fegyelmezte magát, lázasabb indulatait mégsem rejthette el. Számot kellett adnia magányos, szorongató pillanatairól is. Ez a számvetés a belsô biztonság megszerzésének az eszköze volt. A józanság költôje mindegyre önvizsgálat tartott, visszatekintett, felmérte sorsát és helyzetét. Ezek a drámai pillanatok az erôgyûjtés pillanatai voltak. Nagyobb biztonság követte ôket: további emelkedés.

Ez a biztonság jelölte meg Fodor András emberi kapcsolatait is. Azok között szokták emlegetni, akik a költôi személyiség természetes, mondhatnók veleszületett elkötelezettségével forrtak össze a szülôfölddel, a rajta élô emberi közösséggel és a hagyománnyal. Valóban, Fodor András versei gyakran vallottak a szülôföld, az emberi és költôi örökség megtartó erejérôl; arányos szerkezetei, világos képstruktúrái, látásának józan realizmusa azt a hagyományt idézték, amelyet Arany János, Babits és Illyés költôi szemlélete és nyelve igazolt. Verseinek azonban volt még egy sajátossága, amely a hagyományra, egy szélesebb körû örökségre utalt, és ez a vers és a költôi életrajz lényegi összefüggésében, szüntelen kapcsolatában volt kitapintható. Verseibôl rejtett önéletrajz bontakozott ki: életfordulatainak, fôként emberi kapcsolatainak története. Költészete ilyen módon szinte nevezetes naplóival párhuzamosan haladt. Valóban, a naplófeljegyzésekbôl gyakran rekonstruálható egy-egy költôi mû születésének története vagy érzelmi háttere, így azok az emberi kapcsolatok is, amelyek igen nagy szerepet kaptak Fodor András lírájának alakulásában.

Fodor életének, mûveibôl ítélve, az egyik legfôbb tartalmát éppen ezek az emberi kapcsolatok: a barátság, a szerelem, a kicsiny megtartó emberi közösség élményei adták. Versei gyakran egy-egy barátság konkrét eseményvilágához kötôdtek; olyanok, mintha az idôben lezajlott beszélgetéseket, vitákat, közös felismeréseket jegyezték volna le, örökítették volna meg. Kapcsolatok születésérôl, válságáról, bomlásáról tudósítottak; mesterek és társak portréit rajzolták. Emberi kapcsolatokat megörökítô versei mindig túlmutattak önmagukon; jelentésük tágabb körben érvényesült, mint a töprengéseiket vagy szenvedélyeiket kigyújtó élmény: a barátságok története.

Költôi világában a személyes kapcsolatoknak, a kicsiny emberi közösségeknek különös súlyuk-szerepük volt. Én mindig ôket hordozom: az összebúvó közösséget ­ vallotta egy korai versében, A barátság csodájában. A barátság a közösségi igény konkrét formáját kapta nála; a barátságban, a családban, a közösségi érzésben kereste és találta meg az emberi szolidaritás magasan fénylô példáit és köznapi bizonyítékait, egyáltalán: a méltó emberi élet esélyeit. A róluk írt versekben fejezte ki megfoghatóbb tárgyiassággal a közösség erejét és éltetô áramát. A személyes kapcsolatok vallomásaiban tisztázta eszményeit, költôi hivatását, s bennük tudott elvontságoktól mentesen, eleven érdeklôdéssel fordulni a tágabb közösség sorsához is. De az emberi kapcsolatokban, a barátság eszmélkedésre serkentô közegében találta meg azt a menedéket is, ahová zaklató élményei és felismerései elôl ­ gyógyulni, erôt gyûjteni, töprengeni és ítélkezni ­ visszavonulhatott.

Ritka volt manapság az a közvetlen emberség és elemi közösségi érzés, amely Fodor András sajátja volt: az alkotó személyiség inkább az elmagányosodás rémével viaskodik. Fodor András élete és költészete ezért is példaértékû: a szolidaritásnak azt az evangéliumi hálóját szôtte mindig újra, amelyet a szemünk láttára naponta tép össze a politika ­ az irodalmi életben is. Távozása ezért fájdalmas hiánnyal jár: valóban ûr maradt utána, és egy Illyés Gyula, egy Nagy László korábbi távozása után a közösségi érzés, és talán nagy szót használok, de nem mondhatok mást: a szeretet történelmi deficitje idején ez az ûr mind fájdalmasabb. Számomra is, hiszen Fodor Andrással egyik legrégebbi barátomat veszítettem el.

Kétség és bizonyosság ­ ezt a két, látszólag ellentétes fogalmat találkoztatta egy kötôszóval Kovács János, több mint másfél évtizede megjelent reprezentatív tanulmánykötetének címében. A párosítás jelentéstartalma meghatározás és vallomás is egyben. Jelzi az irodalomkritikus és -történész munkájának, hivatásának összetettségét és vázolja a felelôsségteljes hivatás mûvelôjének szellemi arculatát. A nehezen kiküzdött bizonyosság felé kétségekkel kikövezett, göröngyös út vezet. Ezen az úton járt évtizedeken át Kovács János (1921­1997), akinek gazdag termésû kritikusi pályáját most zárta le a halál.

Ennek a munkás életútnak a termékenységét, a romániai magyar irodalom számos jelentôs alkotását, beszédes folyamatát értelmezô tanulmányok egész sora jelzi. Az értelmezés kulcsszava Kovács János kritikai munkásságának, mindenekelôtt a hetvenes­nyolcvanas években született írásainak. Ezekben az években fordult szembe a dogmatizmus irodalmi torzításaival ­ önmagával is szembenézve ­, alakította ki azt a széles ölelésû megközelítési módot, amelyben a sokoldalú elemzésen belül egyre inkább érvényesültek az esztétikai szempontok. Nyitottan és érzékenyen reagált irodalmunk megújulásának jelenségeire és értékítéletei azt helyezték a figyelem elôterébe, ami valóban érdemesnek bizonyult. Ezekben az években születtek maradandó érvényû irodalomtörténeti tanulmányai a romániai magyar irodalom kezdeteirôl, amelyben az alapos dokumentáció, a felfedezés izgalma és az értelmezés újszerûsége társult. Az általa szerkesztett antológiák az elsô évek folyóiratairól új összefüggéseket világítottak meg lényegbevágóan. Kétségekkel küzdve és bizonyosságokat keresve tanulmányai akkor is megkerülhetetlenek irodalmunk történetének értelmezésében, ha nem mindig mentesek leszûkítô nézetektôl.

Ugyanezekben az években ­ 1975 és 81 között ­ a hazai magyar mûvelôdés folyóiratát, a Mûvelôdést szerkesztve a korszerû nemzetiségi elkötelezettség jegyében hozzáértéssel és erkölcsi bátorsággal hatékony és emlékezetes fórumot teremtett a lapból. Amikor szerkesztôi elképzeléseinek valóra váltása lehetetlenné vált, távozásával adott nyomatékot álláspontjának. Az 1989 utáni években a bénító betegség megakadályozta, hogy élni tudjon a kialakult lehetôségekkel. Hagyatékában azonban olyan, fôleg az irodalmunk kezdeteihez kapcsolódó írások maradtak, amelyek megérdemlik a kiadók figyelmét.

Irodalmunk egyik érdemes kutatója, kritikusa távozott közülünk, aki a kételyek és bizonyosságok korunk szôtte hálójában az értékteremtô munka útját kereste és utolsó évtizedeiben meg is találta.

Halála alkalmából egy régi kritikát idézek Herédi Gusztáv szociográfiai irodalmáról. A marosvásárhelyi Igaz Szó 1971. évi márciusi számában szociográfiai összeállítást közölt a mûfaj legismertebb mûvelôinek a tollából. A szociográfia Gálfalvi György évtizedes írói és szerkesztôi gondja, ô hozta össze ezt az emlékezetes folyóirat-számot is. Ebben nyilvánvalóan Herédi Gusztáv is szerepelt, Zsongó Zsombor címû társadalmi-nemzetiségi látleletével. Az összeállítás élére a szerkesztô Farkas Árpádtól kért ajánló sorokat, aki ennek a bevezetônek Okos hadak gyülekeznek címet adta. A mûfaj erdélyi magyar helyzetének felvázolása után, a kiváló költô reménykedését fejezte ki abban is, hogy Herédi Gusztáv, két remek munkája után, nem hagyja abba...

Farkas Árpád ritkán ír kritikát, de ha ír, akkor minden szavát, ítéletét érzékeny mérlegre helyezi. A remek munka hiteles mérce volt. És a reménykedés sem volt hiábavaló. Herédi Gusztáv tovább mûvelte a szociográfiát, miként egészen fiatalon, indulásakor is ezzel kezdte. A fényes szelek erdélyi nemzedékének tagjaként lépett be az irodalomba. Már középiskolás diákként olyan drámai élmények érlelik öntudatát, küldetésvállalását, amelyek egyéni sorsát az erdélyi magyar történelem fô sodrába ragadják. Be sem fejezheti a kolozsvári tanítóképzôt, amikor egyenruhát kell öltenie és indulnia a frontra. De fiatal honvédként már a maga külön útját járja: a Magyar Diákok Szabadságfrontjához csatlakozik és a nevezetes Görgey zászlóaljban a magyar függetlenségért harcol. Hiába fog fegyvert a németek ellen, végül orosz hadifogságba esik, onnan tér haza egy esztendô múltán. Ezután érettségizik és beiratkozik a Bolyai Tudományegyetem filozófiai szakára, ahol 1951-ben szerez oklevelet.

Hadi élményein túl az a munkáskörnyezet befolyásolja világszemléletét, amely gyermekkorától körülveszi. Édesapja vasúti munkás, aki magyarként megéli a kisebbségi sors minden keservét, mellôzését, üldöztetését. Diákfejjel ismerkedik meg a népi írók mûveivel; a találkozás élete végéig meghatározza írói szemléletét.

Ez a képlet: az antifasiszta fegyveres harc, amely végül szovjet hadifogsággal végzôdik, munkásszármazása és Veres Péter, Kovács Imre, Féja Géza mûvei a romániai baloldal táborába állítják, mint a vele egyazon nemzedék legtöbbjét. Hiszen ettôl a társadalmi-politikai erôtôl várják a kisebbségi sors megváltását, az erdélyi magyar megmaradást és a józan, szükségszerû társadalmi haladást. Herédi Gusztávot ezen az úton újabb meg újabb csalódások, mellôzések, bántások érik. A Görgey zászlóalj évtizedeken át váddá lesz, esztendôkig csak fizikai munkát végezhet az egyik kolozsvári gyárban, késôbb is rajta a hatalom szeme. Nem adja fel a küzdelmet, amit tollával vív a népek egyenjogúságáért, a magyar otthonosságért Erdélyben, a népi írók szellemében azért, hogy mostoha körülményei között is segítse nemzetté emelkedni a népet.

Szépirodalmi mûvei a dolgozó rétegek és a népi származású értelmiség életét ábrázolják, a közösségi értékek szolgálata mellett tanúskodnak ­ így jellemezte Herédi irodalmát Pomogáts Béla 1987-ben megjelent összefoglaló mûvében (Jelenidô az erdélyi magyar irodalomban). Groteszk vonása volt a kornak, amelyben élni kényszerült, hogy a munkásság életének ábrázolóját, aki érzelmileg is végig elkötelezett volt a gyárak népe iránt, nagyobb gyanakvással fogadta a román szocialista hatalom, mint egy nyílt ellenséget. Jellemzô lehet, hogy egyik kritikája, 1959-bôl, ezt a lakonikus címet visel: Munkásszemmel. Az Utunk irodalmi hetilapban megjelent írás Nagy István egyik mûvét mutatja be. Azt a Nagy Istvánt közelíti meg rokonszenvvel, akivel különben igen sok kérdésben ­ fôleg a kisebbségi sors megítélésében ­ nem nagyon ért egyet, de akit éppen úgy az irodalmi élet peremére kívánna szorítani az irodalmi elfogultság. Jövendô irodalomtörténészek feladata a lelki meghasonlásokat értelmezni. Herédi Gusztáv regényekben villantja fel ezt az élethelyzetet. Elbeszéléseinek, regényeinek címei is utalnak a munkássors ­ nemegyszer patetikus hangulatú vagy makacsul csakazértis ­ vállalására: Tûz mellett, 1961, Lélekmelegítô, 1964, Siker és kétely, 1983.

Herédi Gusztáv írói pályája egyben az erdélyi magyar értelmiség fokozódó kiábrándulásának, ellenzékivé válásának példázata. Regények, novellák mellet tudatosan vállalja a szociográfiát, minden hatalomtól állított korlát és cenzori gáncs ellenére, s végzi a helytörténészek aprómunkáját is. Sorozatai jelennek meg Kolozsvár múltjáról, mûemlékeirôl, nevezetes utcáiról, jeles embereirôl. Nem hangsúlyozza azt a tényt, hogy mindezen emlékek, épületek, könyvtárak, a történelem epizódjai magyarok és szászok munkái, de a cenzúra mégis nacionalizmust lát ebben a helytörténeti kutatásban, nyilván magyar nacionalizmust, és betiltja a sorozatot. Mert hol vannak a román munkások, a román alkotások, a román jelenlét? Félszeg kisebbrendûségi tudattal, riadt szolgalelkûséggel mindig ezt kérték számon helytörténészektôl, nyelvtörténészektôl magyar cenzorok a magyar íróktól, tudósoktól. Nemcsak Heréditôl.

Herédiben a méltatlankodás, a csalódás, a bántások sorozata daccá és szembeszegüléssé érik. Megpróbálkozott a legsúlyosabb magyar sérelem, a román kirekesztés, gyûlöletszítás ábrázolásával is, nyilván nem a valóságirodalom eszközeivel, hanem fiktív, mégis hitelesen életízû novellákkal. Aranyhomok címû 1987-es kötetében (tehát a Ceausescu-ôrület teljében) van egy novella, a Horgászfiú. Saját fiáról mintázta, akit horgászás közben összevernek nála idôsebb, erôsebb román fiatalok. Miért? Csak úgy... mert magyar... különben is... Kényszeredetten ugyan, de iparkodtam másfelôl is megközelíteni a Zsolt kalandját. A kitartás, a következetesség oldaláról, s ahogy végiggondoltam, veresége nem tûnt már olyan elkeserítônek. Mert megtanulta, hogy az igazi haddelhadd csak azután következik, és az ilyen méltatlan, igazságtalan verések, testi fájdalmak és lelki sebek hozzáedzhetik a helytálláshoz. A puszta megmaradáshoz: nyelve, hite, magyarsága megôrzéséhez.

Már 1953-ban egyik kötetben megjelent elbeszélésének a címe: Helytállás.

Szerkesztôként ­ 1963-tól nyugdíjazásáig a kolozsvári Korunk szerkesztôje volt ­ szabadegyetemeket, író­olvasó találkozókat szervezett és ezeken maga is sûrûn fellépett. Olyan elzárt helyeken ébresztette a magyar kultúrát, az anyanyelvû tudományos tájékozódást, mint Beszterce városa, ahol a Korunk védelmezô támogatása és a helyi tanárok önfeláldozása nélkül eddig már a magyar szó is kihalt volna, s vele pusztul a magyar öntudat.

Ceausescu bukását 64 esztendôsen, betegeskedô testtel érte meg. Szelleme friss volt és tettrekész. Publicisztikai sorozatot indított a bukaresti Romániai Magyar Szóban. A közírás szintén állandó mûfaja volt Herédinek, számlálhatatlan rövidebb-hosszabb cikke jelent meg idôszerû témákról, illetve azokról a kérdésekrôl, amelyeket nagyon idôszerûeknek tartott. Ezek igen nagy mértékben a kisebbségi magyarság sorskérdései voltak: a történelmi tudat eltorzulása (a magyar história betiltása és egy hamis román történelemszemlélet sulykolása okán), a helytörténet öntudatépítô hatása, az alulról jövô önszervezôdés, mûvelôdési élet, szabadegyetemi mozgalom istápolása. Mindezekrôl azonban a diktatúra idején csak fél szájjal lehetett beszélni magyarul Romániában; inkább sejtetni, mint határozottan megfogalmazni az írói véleményt. Most, 1990 után a Herédi-publicisztika nyílttá és lényegretörôvé vált. Csak úgy záporoztak a terjedelmileg rövidre fogott, de tartalmukban gazdag, érvelésükben cáfolhatatlan írások, szinte kizárólag addig tilalmas témákról. Mi mindent ölelhet fel egy ilyen sorozat? Akkor látszott ez meg igazán, amikor Herédi Gusztáv a röpke publicisztikáinak a legjavát könyvbe gyûjtötte és Kutyatej címmel az Erdélyi Szövetség Füzetei sorában, 1995-ben megjelentette. Meglepô cím, az újság rovatának címe volt eredetileg s azt kívánta jelképezni, hogy az elmúlt fél évszázadban az erdélyi magyar vezetôk, publicisták tehéntej, édes tej helyett fanyar kutyatejjel táplálták olvasóikat; ezt tüntetve fel édes tejnek, éltetô tápláléknak. A román nacionalizmus fogságában vagy éppen tudatos kiszolgálóiként készpénznek tekintettek mihaszna ígéreteket, lépre mentek és vitték azokat is, akik rájuk hallgattak.

Milyen témákban, kérdéskörökben, érvek között érezte szükségét az ôszinte történelmi helyreigazításnak? Herédi kispublicisztikája bemutatta az elorzott mûvelôdési értékeket, kezdve a gyulafehérvári Batthyány Könyvtártól a magyar iskolákig és a Bolyai Tudományegyetemig, az utcanevektôl az egyházi kegytárgyakig. Írásaiban nem fordított hátat román barátainak, ismerôseinek, szívesen emlékezett például a kolozsvári Aluas professzorra, aki nyíltan, írásban szólalt fel a kolozsvári magyar egyetem visszaállítása mellett. Visszaemlékezett az 1968-as megyésítés magyarellenes fogásaira, a népszámlálások hamisításaira.

Elsôsorban azonban az 1990 után elkövetkezett változások, a kisebbségi magyarság harcának újabb állomásai érdekelték; ezekhez fûzött tartalmas megjegyzéseket. Visszatérô téma Herédinél is, az egész erdélyi magyar publicisztikában a magyar iskolák sorsa. Fájlalja, hogy igen sok magyar szülô képtelen megérteni az anyanyelvû oktatás fontosságát gyermekei számára, noha ezt már Apáczai Csere János óta tisztázta a pedagógia tudománya. Mi az oka annak, hogy az 1993/94-es tanévben a romániai magyar gyermekek 52 százaléka járt román tannyelvû iskolába? A kirekesztô, magyarellenes bukaresti kormánypolitika mellett azok a magyar szülôk, akik nem szállnak szembe ezzel a kurzussal, hanem önfeladó módon még elô is segítik családjuk elrománosodását. Egyik helyen a gyászmagyarok, akik egykor a román tagozatok létesítését kérték, most is gátolják a magyar iskola visszaállítását. Máshol az Isten adta nép közönyös és tehetetlen, s nem képes küzdeni az iskoláért. Súlyos szavak, keserû elmarasztalás. Herédi Gusztáv minden idegszálával a magyar nemzeti önazonosság, a nyelv, a kultúra, az oktatás megôrzése, fejlesztése érdekében perelt.

Egyetlen írás, jellemzésül érvelésére. Összesen 25 sor. Címe: Görög keletiek a Kárpát-medencében. Barátja kérdését idézi fel: ki gondol arra, hogy a román nép Erdélyben történt kialakulása ellen szól nemzeti egyházuk, az ortodoxia? Ez ugyanis balkáni vallás, amelynek a magyar állam megalapításakor nyoma sem volt a Kárpát-medencében. Minden itt élô vagy itt letelepülô nép a X. században a kereszténység nyugati irányzatát követi. Ha a román nép csakugyan a Kárpát-medencében, jelesen Erdélyben alakult volna ki ­ miként a dákoromán elmélet tanítja ­, akkor miért nem a rómaiak vallását követi, ami esetükben még a magyarok Róma felé fordulásánál is természetesebb lett volna? Megalapozott tehát az érvelés: a románok görög keleti vallása azzal magyarázható, hogy Bizánc befolyása alatt éltek, a Balkánon vették föl a vallásukat és onnan hozták magukkal Erdélybe.

Nemcsak a magyar írók örök vonzalma nyilatkozik meg itt a történelmi hipotézisek és a nyelvészkedés iránt, hanem tudós történészekkel is érvel. Például azzal a Kurt Horedt erdélyi szász történelemtanárral, a kolozsvári egyetem volt professzorával, aki idehaza még a dákoromán folytonosság hívének mutatkozott, de németországi áttelepülése után ­ tudományos lelkiismeretére hallgatva ­ könyvet írt a román nép kialakulásáról, egészen más érveléssel és szemlélettel. Ebben az új könyvében azt igazolja, hogy a román nép nem Erdélyben, hanem a Balkánon alakult ki. Horedt professzort aligha lehetne besorolni a nacionalista magyar történészek közé, aki valaminô revíziós cél érdekében magyarázza így a románság megjelenését Erdélyben.

Mennyi a napi publicisztika teherbíró képessége? Amennyi benne a megôrzött igazság, valóság, emberség. Herédi Gusztáv könyve bizonyság lehet erre.

Elment szülôvárosa temetôjébe, a házsongárdi dombra. Élt 72 esztendôt. Csakhogy a háborús éveket szokás duplán számítani. Kisebbségi harcosok esetében akár háromszorosával. Herédi Gusztáv a bécsi döntés utáni négy magyar esztendôt kivéve, végig háborúban élt, küzdött, alkotott. Nemcsak a tollával küzdött, hanem öregen, betegeskedve is vállalta a városatyai feladatot Kolozsvárott. Láthattuk a televízióban, hogy a Funar-féle rögeszme indulásakor, amikor elkezdôdött a Fô tér felásása, római nyomokat keresve ­ mostanában állították le, az ásatás teljes csôdje nyomán ­ a magyar tüntetôk között az elsô sorban védekezett, testével állva a rohamot. Lármás huligánok nem kímélték életkorát, beteges testét, mert érezték, hogy nem bírnak egészséges lelkével, tiszta lelkiismeretével.

Ez vele maradt utolsó percéig.