• Nagy Pál: Tamási Áron centenáriuma
• Dánielisz Endre: Elsô találkozásom Sinka Istvánnal
  (Száz éve született a költô)
• Szathmári István: Mikes Kelemen nyelvérôl és stílusáról
• Lászlóffy Csaba: Tengert forrásig visszaálmodó
• Herédi Gusztáv: Az újjáéledt Hóstát

1939-ben, az Erdélyi Szépmíves Céh XI. sorozata 3­4. köteteként látott napvilágot Kolozsvárt Tamási Áron Szülôföldem címû könyve, s azóta ­ közel hatvan esztendeje ­ Romániában most jelenik meg ismét csonkítatlanul ez a kivételes értékû alkotás, melyet okkal nevezhetünk a szerzô legszemélyesebb emberi-mûvészi vallomásának. A székely falu bensôséges világáról, az otthoni mikrokozmoszról, a sok évszázados hagyományokban gyökerezô kis közösség megtartó erejérôl, lelkületérôl, családjáról és hozzátartozóiról ezeken a tájakon nemigen írt le senki tisztábban csengô, messzebbre hangzó szavakat, mint Farkaslaka hû fia, aki innen, a gyakorta bajtatott szülôföldrôl indult el hajdan világlátó vándorútjaira, s ide, a két öreg cserefa közé tért vissza aztán végsô pihenésre.

Születésének századik évében aligha lehetne méltóbb módon emlékezni ­ s emlékeztetni ­ Tamási Áronra, mint a Szülôföldem teljes szövege újrakiadásával. Régóta esedékes szellemi adósságot törleszt a marosvásárhelyi Mentor Kiadó, amikor az olvasók kezébe adja az erdélyi magyar széppróza sokáig tabunak tekintett, jószerivel elsüllyesztett remekét. (A hatalom birtokosai attól féltek, hogy a nemzetközi kapcsolatokban zavart okozhat, hegedt sebeket téphet föl, nemzeti érzékenységet sérthet ez a könyv ­ írta Z. Szalai Sándor az 1990-es budapesti kiadás utószavában. S hozzátette az elôbbiekhez: Akik így gondolkoztak, nem értették ­ vagy semmibe vették ­ Illyés Gyula figyelmeztetô szavait: »növeli, ki elfödi a bajt...»)

Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény; lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülôföldem mindez ­ együttvéve. Nincs is semmi értelme találgatni-latolgatni, hogy melyik mûfaji skatulyába volna esetleg begyömöszölhetô, mert az imént említettek mindenikének jellemzô jegyeit felfedezhetjük benne ­ összefonódottan, az eredeti írásmûvészet zavartalan természetességének varázskörében.

Tamási Áron ennek a könyvének a lapjain árul el legtöbbet önmagáról, övéirôl, alakjainak mintáiról, munkáinak forrásvidékérôl ­ a tündérfaluról, melyet tornyostól, hegyestôl réges-rég a magyar írás legszebb dombjára ültetett. Soha íróember úgy hozzá nem tartozott tehetségében is a családjához, falujához, mint ô ­ jegyezte meg Németh László 1935-ben, nagy viharokat kavaró útirajza, a Magyarok Romániában ama fejezetében, ahol frissen szerzett farkaslaki személyes élményeirôl adott számot. Pedig ekkor még meg sem született az észrevételeit maradéktalanul hitelesítô dokumentum, a Szülôföldem; csak az elôzményt, a Bajlátott földön címmel közreadott riport-sorozatot ismerhette esetleg a Brassói Lapok 1934-es évfolyamának nyári számaiból. (Némi átigazítással ugyanez a szöveg jelent meg 1943-ban, a Virrasztás címû kötetben is ­ Bajlátott szülôföld címmel.) Feltehetô, hogy a Tamási Áront indulásának éveitôl fogva oly alaposan s mélyen ismerô pályatárs lényegbevágó megállapításai is ösztönzôleg járultak hozzá a Szülôföldem létrejöttéhez. Németh László azonban jóval elôbb, már a húszas évek közepén felismerte a nem akármilyen figyelemre érdemes novellákkal jelentkezô Tamási rendkívüli adottságait. Az erdélyi magyar irodalom kezdeti szakaszának jeleseirôl szóló, 1926-os tanulmányában páratlan elbeszélô talentumnak nevezte a Lélekindulás fiatal szerzôjét, a mondottakhoz azt is hozzáfûzve, hogy Ha az egész magyarságot, az egész emberiséget ugyanazzal a szerencsével fejezi ki, mint szûkebb hazáját, a magyar irodalom világirodalombeli reprezentánsává nôhet. Másutt, más alkalommal a magyar természet új megnyilatkozását fedezte fel benne.

Akár volt valami közvetlen szerepe a Németh László-i ösztönzésnek abban, hogy Tamási pályája delelôjén megírta a szûkebb haza lelkületét és korabeli hangulatát utolérhetetlen tökéletességgel kifejezô, vallomásos mûvét, a Szülôföldemet, akár nem: ez a könyv Illyés Gyula Puszták népe címû alkotása mellett, vele egy sorban a huszadik századi magyar népi irodalom legmaradandóbb teljesítménye. S mindkettô olyan késôbbi remekléshez nyújtott szellemi indítást, mint például Sütô András Anyám könnyû álmot ígér címû napló-regénye...

Az életmû értelmezôi, az író monográfusai egybehangzóan hangsúlyozzák Tamási otthon-centrikus szemléletének meghatározó jelenlétét a Szülôföldem oldalain. Féja Géza írta 1967-ben: Tamási Áronnak sikerült megörökítenie valamit: a családi élet kívülrôl alig látható megtartó melegségét, a fészket, ahol felragyog az eredeti ember és a paradicsom legendás öröme. Taxner-Tóth Ernô 1973-ban a szülôföldhöz fûzôdô érzelmek kivetülésének intenzitását emelte elôtérbe. Czine Mihály pedig ­ a Tamási-próza egészére vonatkozó érvénnyel ­ ekként összegezte meglátását: A valóság és a költészet aránya és harmóniája itt mindenben tökéletes; a stílus éppen olyan fényeket és árnyakat rezdítô, mint a megidézett táj és nép. Izsák József kismonográfiájában (1969) ezt olvashatjuk: Két szólama van a szülôföld szimfóniának: egyik lírai, családias, meghitt, a lélek hangja; hol ellágyuló, hol meg csupa kedv és játékosság, amelyet hirtelenül kizöldülô folyondárként özönöl el az emlékezet. A másik fanyarul fontolgató és szemlélôdô, számba vevô és számon kérô, az értelem és józanság hangja (...) Voltaképp az elsô a fôszólam (...)

Már a hazafelé vezetô út elején, a segesvári vasútállomáson, mikor felszáll az Udvarhelyre menô szárnyvonat harmadik osztályába, valósággal magával ragadja az írót az otthoniasság lenyûgözô ereje: Az egész kocsit megtölti a füst és az ember; s vidáman és színesen csobog mindenütt a székely beszéd, mint egy óriási forrásban. Elevenség és jókedv honol itt, mintha nem a bajlátott Székelyföld kapujában volnánk, hanem a vadvirágos Paradicsom kezdôdnék. Elôször csak szimatolva és távolról figyelem az embereket, mint valami idevetôdött idegen; valósággal nyalintom a beszéd ízét és zamatát...

Az állami csendélet megszomorító látványai után máris az otthoni világ íze, zamata, hangulata és hangzata veszi körül az ajándékba kapott vasúti szabadjeggyel hazalátogató Tamási Áront, aki aztán a szülôfaluban, Gáspárék, Ágnesék, Ferenc sógorék meghitt közösségében azt tapasztalhatja: Mindenütt emlék-bokrokkal van teli a hely... S ezekben az illatos bokrokban az édesanyai szó úgy juttatja eszébe az egész gyermeki világot, ahogyan egy falevélrôl az egész erdô jut eszébe az embernek...

Tûnôdöm: mi sérthette olyannyira a szolgálatos fejek és fülek érzékenységét annak idején (itt is, ott is), hogy nem engedélyezték a Szülôföldem valóság és költészet között lebegô, pompás szövegének hiánytalan kinyomtatását? Talán az, hogy Tamási Áron 1939-ben le merte írni: mi Erdély földjén nem vagyunk afféle jövevények, akik kalmárkodni jöttünk volna ide egykoron. A nép, melybôl származol, már itt volt ezer esztendôvel ezelôtt. S ha igazuk van a tudósoknak, hogy avarok maradványai a székelyek, akkor itt voltak azelôtt is (...) S most ingerülten néznek mindenütt reád, ha nyelveden szólasz ezen a földön (...)? Vagy az számított fôbenjáró bûnnek, hogy meg mert említeni: a színmagyar Farkaslakán a község népének keze munkájával négy esztendeig épített állami iskolában csak románul tanulhatnak a székely-magyar gyermekek, minek következtében a nevüket sem tudják jól leírni anyanyelvükön? De reményének rügyeit sem rejtette véka alá: bennem erôs a hit, hogy rövidesen és közös békével magyarra fordul itt is a szó. Író volt, a szellem embere; bízott a megköthetô közös béke ­ a jövô ­ igazságtevô erejében...

Bajlátásban ma sem szûkölködô mindennapjaink csendesebb óráiban lelkünk hajlékába térhetünk be üdítô pihenésre, felfrissülésre, ha kezünkbe vesszük Tamási Áron remek könyvét, a Szülôföldemet. Így fürdünk a megbékélésnek és az érzelemnek meleg fürdôjében.

Nincs ennél vonzóbb és vigasztalóbb helyzet a helytelen világban.

Némi restelkedéssel írom le: már nagyocska diák voltam, amikor Nagyszalonta szülötteként Sinka István nevét elôször hallottam emlegetni. Mentségemül szolgáljon: a gimnázium alsó osztályait román nyelven végeztem, nem lévén ekkor Arany János városában magyar középiskola. Kitôl is várhattam volna, hogy a fekete bojtár-ból poétává lett Sinkáról regéljen? Egyébként ekkor ô maga is még pályája kezdetén topogott. Az anyaországi lapok alig egy évtizede kezdték közölni hébe-hóba verseit. Ám ezek a határon nemigen jutottak át.

E centenáriumi emlékidézés alkalmából és jó fél század messzeségébôl meglehetôs gondot okoz annak eldöntése: mikor is, milyen körülmények között hallottam elôször a barmódi és a kustyáni puszták bojtárjának költôvé válásáról. Úgy tûnik, hogy ezt a szeghalmi Péter András Gimnázium tanulóinak és tanárainak köszönhetem, és köszönhettük mi, hazatért szalontai nebulók. Ugyanis az történt, hogy 1940 ôszén, a trianoni országhatár elsöprése után elsôkként ôk keresték föl az Arany János Fôgimnáziumot Nagy Miklós igazgató úrral az élen. Ám nem érkeztek üres kézzel. Könyvcsomagokat hoztak a magyar betûre kiéhezett testvéreknek. Minden bizonnyal ekkor adományozták frissen létesült Ifjúsági Könyvtárunknak Sinka István elsô, éppen általuk kiadott kötetét, a Himnuszok Kelet kapujában címût. Magam lévén e könyvtár egyik önkéntes leltározója, fölfigyeltem az élénk színû fedôlapra, sôt bele is olvastam. A mitikus, szimbolikus, burkolt mondanivalójú versek aligha tettek rám mélyebb hatást. Legalábbis effélére ­ az idôk távlatából ­ nem emlékszem. Ha már a szeghalmiak e könyvet, büszkeségük tárgyát a tanári szobában bemutatták, ott bizonyára szóba hozták szerzôjét, hiszen az ô személye kapocs lehetett a két intézmény között.

Az ekkor elvetett mag esztendô múltán kicsírázott. Hogy kinek, melyik tanárnak tulajdonítható a meghívás, nem tudhatom. Talán Madas Lászlónak, iskolánk frissen kinevezett, lelkes magyartanárának. Tény az, hogy 1942 januárjában a költô szülôvárosának tanulóifjúságával találkozott a Vasút utcai épület fizikai elôadójában. számára is elégtételt nyújtó élmény lehetett az itt töltött óra, hiszen ­ jó tanulása, törekvése és vágyai ellenére ­ csupán négy elemit végezhetett a református nagy iskolában. Önéletrajzi vallomásából tudjuk: ehhez a gimnáziumhoz csupán annyi köze volt, hogy építésekor, 1907-ben, tízéves fiúcskaként hajnaltól késô estig cipelte a súlyos téglákat.

Nos, az egykor meggyötört, mezítlábas gyerek most itt állt földijei, a költôi üzenetre váró diákok, professzorok karéjában. Kornya Sándor igazgató úr vezette a katedrához, bemutatta, majd kérte: meséljen magáról, olvasson fel verseibôl. S ekkor ô, a tudomány forrásától elûzött barmódi pásztor, a vésztôi napszámos beszélni kezdett a diplomásoknak, az egyetemre igyekvô ifjaknak az irodalomról és a költészetrôl, életérôl és Szalontához fûzôdô édes-keserû élményeirôl. Noha emlékeim az évtizedek során erôsen megfakultak, csodálatos tisztasággal látom ma is: Sinka István könyvet vesz elô. Fedelén a cím szinte mellbe vág. Három vaskos, fekete betû: V-Á-D. Vád. ­ Ebbôl olvas föl a szerzô:

Engemet hajt a puszta láza...
Apám holtig élt e síkon,
a szélnek dalolt,
ide temette bánatát,
most azt keresem gyepûd alatt,
hol száz juhod meleg esôben
ácsorog kinn a mezôben.
(Hontalanok útján)
Sorra elôkerülnek a szülôföldbe gyökerezô, az ebbôl táplálkozó versek:
Aszú a nyár... Anyám elzokogja,
hogy a zab és a tengeri kiégett.
Magában ô csak ezt síratja,
aztán indul, karján a szakajtó.
S ahogy belép a pitarba,
utána lágyan muzsikál az ajtó.
(Szalontán egy ajtó muzsikál)

Mély nyomot hagyott bennem ez a délután, hiszen éltemben elôször találkoztam szemtôl-szembe eleven íróval. Volt iskolatársam, Balogh Mihály a jó múltkorában említette: ô arra is emlékszik hogy Sinka sötét, de igen kopott ruhát viselt. Egész idô alatt az járt kisdiák-eszében, hogy Istenem, de szegény ember ez a költô. ­ Reám, a szülôszeretô gyermekre egy másik mozzanat volt erôs érzelmi hatással. Az elôadói asztal mögött, annak jobb és bal sarkán ült szerényen, szótlanul egy barázdált arcú, fekete kendôs néni, amoda pedig egy galambôsz, szárnyas bajszú, kedves öregember. A költô anyja és mostohaapja. Elegendô viszonzás volt-é a sorstól ez az óra közösen cipelt szegénységükért, a mások tanyáin töltött megalázó évtizedekért? Ki tudja, mit érzett ekkor Sinka Pista, és mennyire dobogtatták meg Nucz Erzsébet szívét költô fiának szeretetbôl és szép emlékekbôl szôtt sorai:

Énekeljünk. Íme szép
este van, leng az ág,
kék füstje csavarog a pipámnak,
most élnek a holtak is: a puszta beszél ...
Apámra, falumra, anyámra emlékezem,
a tenyérnyi földre, a juhászkunyhóra,
hol béke nélkül is béke volt.
- - - - - - - - -
Énekeljünk!
szálljon fel hangom,
legyen izzó, hatalmas, mint a dél,

legyen panasz,
legyen vád s hulljon a sírokra, hulljon a hegyre ...
Az anyám szemében
már mélabú lakik
s ott is marad ...

(Pásztorének)

Látható megilletôdéssel hallgatta ezt a csodaszép éneket, amely a juhászok világát idézte meg, nem kevesebb elérnyékenyüléssel amazt, amely az ô tovatûnt fiatalságát elevenítette föl:

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendôjét gyepre hányta,
a Korhány vízénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortûznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.

(Anyám balladát táncol)

Ha jól emlékszem, ezzel a lírával átszôtt balladával, ezzel a megdöbbentô paraszti szertartással búcsúzott a szalontai diákoktól, az egykor oly igen áhított, de tanulóként el nem ért gimnáziumtól. Ki mit vitt magával e találkozóról? Nem tudhatom. De azt igen, hogy az én szívem megtelt örömmel és büszkeséggel.

1990-ben emlékeztünk meg Mikes Kelemen születésének a 300. évfordulójáról. Akkor a Magyar Tudományos Akadémia tudományos ülésszakán a Mikes és irodalmi nyelvünk témakörrel foglalkoztam. Most arra szeretnék rámutatni, hogy Mikes nyelve hangalakjában, szókincsében és egyéb jelenségeiben milyen sok ponton azonos a tiszántúli nyelvjárással, igazolván, hogy a Tisza mindig erôs nyelvjárási választóvonal volt, illetve hogy a Tiszától keletre esô részek beszédmódjának az alakulásában több hasonló tendencia érvényesült.

Induljunk ki abból, hogy Mikes ma is vonzó stílusának alapja Zágonnak és környékének akkori nyelvjárása, beszélt nyelve, amelyet az ô mesélô tehetsége, dialógusokat kedvelô írói hajlama csak továbbvitt a társalgás felé. A kolozsvári jezsuita kollégiumban eltöltött évek elsôsorban nyilván latin mûveltségét alapozták meg, de például a diákélet révén mégis kapcsolatba juthatott a Kolozsvárt ekkor már minden bizonnyal formálódni kezdô közmagyar normával. Nyelvi tekintetben is fontos volt továbbá számára az, hogy a fejedelmi udvarba került, és hogy Rákóczi mellett válhatott mûvelt és világlátott férfivá. Nemcsak azért, mert az udvari élet nyelvi igényességet követelt mind írásban, mind a magasabb szintû társalgásban, és az igényesség nyelvi eszményt teremtett, ami meg a nyelvi kiegyenlítôdést szolgálta, hanem azért is, mert az ún. Rákóczi-korban szélesedett az anyanyelvi mûveltség, fellendült az irodalmi élet. Aztán, bár elkerült Franciaországba, majd Törökországba és ott is halt meg, mindvégig megôrizte anyanyelvjárásának alapszíneit.

A hangtan területén maradva, Mikes nyelve a keleti és északkeleti nyelvjáráshoz hasonlóan következetesen e-zô: veres, vereses, csendesen, nevekedik alakváltozat szerepelt nála, sôt a mai köznyelvi tökéletes is tekélletes lesz írásaiban.

Úgyszintén megegyeznek a nékem, vélem, tiéd típusú é-zô változatok, a mássalhangzókat illetôen pedig a fejér, a bornyú, a keresztyén szóalakok.

Mikesnél ­ mint az én szûkebb pátriámban, a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Kisújszálláson ­ csak a hazájok, esztendejek alakú birtokos személyjeles formák fordulnak elô. Aztán nála is megvan a viszen, teszen stb. és az ád, hágy, kél tôváltozat, valamint általános az állana, mondotta, kezdette stb. hosszabb, de dallamosabb igei variáns.

Még érdekesebb a szókészlet egybevetése. Elôször olyan, táji jellegû, illetve hangulatú szavakat sorolok fel, amelyek a Tiszántúlon (pl. Kisújszálláson) is megtalálhatóak: aer (pl. Adynál is: Basahalmától ôs Péterfiáig / Ájer pezseg. Úgy hívják: Gondolat. A Délibáb üzenete), micsoda (jelzôként: mitsoda famíliából, igen gyakran), mihent, hálá (pl. Istennek hálá), másodika 'második' értelemben (pl. elig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték elöllünk, a másodikát, harmadikát...), elsôben 'elôször' jelentésben, a nagy stb. melléknév fokhatározói értelemben (pl. nagy csendesen) stb. Az idegen szavak közül különösen az úgynevezett népi latinba tartozók hasonlóak, pl. família, titulus, evangyélium stb.

Végül megállapíthatjuk, hogy Mikes a táji ízekrôl, a tájnyelv nyújtotta stiláris lehetôségekrôl nem mond le, hanem valóban irodalmi szintre emeli ôket. Ebben is kell keresnünk stílusának sokszínûségét, fordulatosságát, természetességét.

Féja Géza Régi magyarság címû irodalomtörténetében (1941) meg sem említtetik, és három és fél évtizedre rá, a Régi magyar olvasókönyvben (Budapest, 1977) Vers cím alatt nyolc sor található tôle (róla egy szó sem). S én kamaszkorú lányomnak ­ mert immár sajdítván, hogy érte már csalódás ­ mégis úgy ajánlom ezt a több, mint háromszáz éves panaszt, mint egyik legmegrendítôbb versélményt ma is:

Vajjon mért haragudt meg az havazás közbe? ­
Gondolod: nem tudom, hogy akkor szívedbe
Szomorú hír jutott; mikor egy szegletbe
Csókoltad, mit mondtál?...

A Mert szívem a búba, mint sûrû füstbe fúl szép, máig meg nem kopott Petrôczy Kata Szidónia-hasonlat után egy jövendölésnek is beillô verssor következik: Jaj az szerencsének tétettem ki tárgyúl! (A következô sor ­ Ô kegyetlensége nem szûnik, de újul ­ hátha mégis túlzás... Bízzunk benne.)

Az utókor a legsúlyosabb esztendôkbôl, a legtragikusabb áldozatokból is kedvére válogathat. De ki emlékezhetne arra, mi krónikákban, még keserû kuruc énekekben sincs följegyezve. Hogy egy negyven s egynéhány éves asszony ­ aki hûtlen ura árnyékában a maga közönségesen hites életét élte volt (jóllehet már abban is rendkívüli lénynek tituláltatott, hogy Erdélyben maga gyermekeit senki így nem taníttatta literatúrára, nyelvekre, muzsikára és egyéb asszonyi nemhez illendô tisztességes dolgokra, hát még azon felül: nemében ô vala a legelsô magyar költô-talentum) ­ egy ilyen asszonynak mennyire fojtogatta torkát az örökös gyász és féltés és félelem, amikor atyja és fiútestvérei után tizenegy kiskorú gyermekébôl már hattól kényszerült búcsút venni, s megesett, hogy a koporsó mögött rajta s hû cselédjén kívül csak a zavaros idôk szélfúvása volt minden kíséret.

Képzeljük el a kuruc támadásoktól szorongatott Szebent, a császárhû fôurak aranymálháival és egyéb ­ a fortély és rettegés lelki! ­ málháival megrakva; internálóhelye ez Rabutin generálisnak, aki cinizmussal fûszerezett bizalmatlansággal kezelik a szûk cellákban sínylôdô foglyokat, köztük a II. Rákóczi Ferenc fejedelem híveitôl elszakított családtagokat. Az alkonyat békanyálas szürkeséggel öleli körül az ôrtornyokat, a megközelíthetetlennek hitt várfal lôrésein keresztül mindent eláraszt a köd, a gôgös generális megudvarlására rendezett ünnepségen hasztalan járják oly veszettül a táncot a török sípok zenéjére a régi ezüst- és aranymûvel felcicomázott fôrendbéliek, úgysem képesek kirázni tagjaikból a vacogást. Ködnél, békanyálnál alattomosabban, undorítóbban cirógatja lelküket a kétely, hogy holnap mi lesz velük. Az ki ördögnek szolgál, kínnal fizet...

Legyen büszke az olyan asszony (ez csak egy verstöredéke volt!), mint a szélhûdéstôl már megkörnyékezett Petrôczy Kata Szidónia, kit furfangos férje tíz hónap után, úgymond, kiszabadít Rabutin kalitkájából ­ egy simára beretvált, szagos olajjal kikent, díszes öltözetû német kapitányt küldvén helyette cserébe a generálisnak. Viheti minden pereputtyát, amije még megmaradt ­ adja parancsba kurta mozdulattal Rabutin.

Jaj immáron nékem, kit az sok szílvész ér... Ily sóhaj hagyja el a rab homályból szabaduló asszony ajkát. Pekry Lôrincné orcáján nyoma sincs boldogító elégtételnek. A sercegô viaszkcsonkot tartó mindenes leány bésegíti egy leptikába (kétkerekû hintóba) a pislákoló fényben még ingatagabbnak látszó úrasszonyát, kinek elmúlandó sorsa e világban: mint vízi buborék. Hogyha a mögötte sorakozó társzekerekbe felhányt ládák, asztalok, székek, feredô kádak, valamint az ócskábbik hintóban szeppenten egymásba fogózkodó, életben maradt leánygyermekei nem volnának vele, szegény lélek Isten bizony máris szétpukkanna; vagy behorpadna, mint az agyagos föld a kerekek alatt, a sok kíntól meg a dactól, ami még benne feszül. Ráadásul Rabutin gúnyos megjegyzése is elkíséri további útjára: Magam fogattam két öszvért a hintó elé, nehogy valami újabb nyavalyája essék Pekrynének. Vajon azért küldött két olyan hitvány lovat Pekry a leptikába, mert el akarja veszejteni feleségét, hogy valahol nyaka szakadjon, minthogy azelôtt is nem szerette ôtet?

Nem ezt érdemeltem volna tôled, szívem (...) Nehezen szenvedtem, hogy úgy megutáltál... Egy huszonnyolc­harminc esztendôs asszony féltékenységében, lelki fájdalmában a legtisztább magyar nyelven remekel! (A népmesében így tojják az aranytojást.) Képzeljünk magunk elé egy meggyötört asszonyorcát, amint fájdalmában megkeményszik: Nemcsak labancot szorongatni igyekeztél oly buzgón legutóbb is Trencsén városába, hanem hát felejteni, mulatni is. Férje természetérôl, állhatatlanságáról egyéb bizonyíték is fennmaradt:

...fönt említett Pekry gróf, megreggelizvén a városban, a trencséni melegvíz-fürdôbe rándult ki. Paraszt szekeresei csúfolódtak a várôrséggel, mire katonáink rájuk lôttek, egy parasztot súlyosan megsebesítettek, egy lovat leterítettek. Pekry gróf átírt a fôispán úrhoz: vajon meg akarjuk-e törni a fegyverszünetet (...) a fôispán úr válaszában feltárta, hogy s mint esett a dolog, és hozzáfûzte: csodálkoznék, ha alattvalói minden további nélkül tûrnék az efféle gúnyolódást... A kuruc tábornokkal farkasszemet nézô labanc várból való ez a szelídebb tudósítás. Mennyivel súlyosabb szavakat használ a Pekry Lôrincet cselszövô, kétszínû embernek nevezô II. Rákóczi Ferenc, aki nem tudta soha megbocsátani fôúri generálisának (mint ahogy te sem, férjeduradnak, Petrôczy Kata) a hûtlenséget, a kalandorságot. (Mellesleg, kétszer cserélt vallást is.)

Ott áll Petrôczy Kata változatlanul feketében; veresre fagyott ujjaival szipogó, savanykás mosolyú gyermekeinek a fakító, gonosz szelekkel feleselô pántlikáit igazgatván. Már nem bízik a fájdalom tisztító hatalmában. Siralmas volt, tudom, az én születésem... Siralmas lesz holtig búba gyötrôdésem... Magunk elôtt látjuk a gyermek Katát, aki nevelôanyjáék birtokán, Wesselényi Lászlóné mellett Lengyelországban töltötte gyermekkorát (apja az 1672-es kuruc felkelés egyik vezetôje volt). Zsoldosok, fosztogatók könyörtelen tekintetétôl mérgezôdött meg szeretetre vágyó szíve legelôször; s a fenyôtobozokat hullató táj fenséges zord csendjében sem tudta többé kiszellôztetni fejébôl a rettenet képeit, sem hintón repülve, sem lóháton, sem a folyó hullámai közt. Szánjatok, kôsziklák, erdôk, kies puszták. Bánkódjatok énrajtam. / Mezôk szép virági, vizek friss folyási, Könnyezzetek énrajtam... Még a papírra képzelt kemény és kegyetlen tigrisek és sárkányok, mérges viperakígyók is szánnivalóan törpéknek látszottak az emberi gonoszság árnyékában. Miután Kata csak képzeletben kísérhette el utolsó útjára apját, a bujdosásban nyomtalanul eltûnt kuructábornokot, még ugyanabban az 1678-as évben követte ôt a halálba középsô fia, János, s alig egy esztendô múlva Kata legkisebbik bátyja, Miklós kapott halálos sebet a szikszói csatában. Hány ennyi minden borzalom belefért abba a viszonylag nyugodt, kedves évtizedbe, amelyet Lengyelországban töltött, s ahová Szebenbôl is visszavágyott. Még szerencse, hogy Rákóczi Ferenc fejedelem cseppet sem javallta Pekry Lôrinc családjának a messzi elcsatangolást.

És a bujdosó sorsot? Akár saját hazádban?...
Idegen nemzet van rajtunk (...)
Pusztítják édes hazánkat,
Elrontják mi javainkat,
Nevetvén mi siralminkat,
Csikorgatják ránk fogokat.
Még lelkünkben is gyötrenek... ­ hangzik Petrôczy Kata nemzetéért könyörgô zsoltára.

Néhány esztendô múltán, más kiutat nem látván a szabadságot ôrzô lelkek számára, maga a fejedelem az, aki messzi idegenbe bujdosik és álmodozásra adja a fejét. Holott az álmodozás a Petrôczy Katák hivatása volna... Nekik hát mi marad? Milyen ország, milyen kísértés?

Marad a versben bujdosás, hosszú évszázadokon át ­ asszonykín és gyermekokítás tengert forrásig visszaálmodó, örök ritmusú játékán túl ­, mindaddig, míg sorsunkban is háborgatnak, / És hitünkben meg nem hagynak.

Gondoljuk el: mennyivel árvább volt a remény háromszáz évvel ezelôtt!

Hóstát? Német eredetû név. Honnan származik? A Hochstadtból-e vagy a Hofstadtból? Azaz felsôvárost vagy ún. udvarok, majorok városát jelenti-e? Számunkra ­ ezúttal ­ nem érdekes (vitassák tovább a nyelvészek, történészek). Kolozsvár olyan külvárosait illeti, ahol magyar földészek élnek és gazdálkodnak. Földészek? Nyelvújítás-kori szó, a kertész, méhész, juhász, vadász mintájára készült. De nem honosodott meg. A kolozsvári magyar gazdák azonban ráharaptak annak idején. (Nem véletlenül.) A paraszt szó Erdélyben sértô. Az eredeti (szláv) kifejezés ugyanis ­ proszt ­ az ismert román nyelvben (miként egyes szláv nyelvekben) ostobát, hülyét jelent. Mára azonban kiveszôfélben van, csupán az öreg hóstátiak nevezik így magukat.

A múltjuk? Tekintsük elmúltnak, mélymúltnak, letûntnek. Elég ebbôl az eltelt félévszázad is: államosítás, elkobzás, kollektivizálás, házlebontás, elhurcolás, börtön, kivándorlás... Nem folytatom. Tény, hogy ma Pesten annyi hóstáti él, mint Kolozsváron. De jutott belôlük Svédországnak, Amerikának is.

A házlebontás? Nem új dolog. Századok óta a város a hóstátiak rovására terjeszkedik. A kolozsvári határ háromnegyede ugyanis az övék volt. De mit is tehetett volna mást az épülô vasút, vágóhíd, reptér, üzem, kórház? De az idô tájt napi áron fizettek az elvett földért. Ami azonban a hetvenes, nyolcvanas években történt, borzalmas. Azért a telekért, amelyen két-háromszobás jól megépített ház, istálló, szekérszín, csûr, üvegház volt, most kárpótlásként kaptak ötven-hatvanezer lejt! (ami alig 9­10 havi jövedelmüknek felelt meg). No és még valamit (amolyan kegyúri [vagy inkább kegyállami] gesztusként). Két ember például egy garzonlakást tömbházban, nem cserébe, mert az az államé maradt. Képzeljük csak el: az a gazda, aki egy életen át saját házában élt, kijárt az udvarra és a kertbe, kapált vagy ásott, lovat fogott be a szekerébe, most egy toronyházban, a város másik végében, messze megszokott szomszédságától, barátaitól, rokonaitól a kilencedik emeleten kapott skatulya-lakást. Érthetô, hogy nem kevesen lettek öngyilkosok, haltak meg bánatukban, menekültek ki az országból vagy egy ostoba szekta kebelébe.

De ne csak keseregjünk. A Hóstát annál életrevalóbb, semhogy egykönnyen megadja magát. Elvitték a kolhozba (még jóval ezelôtt) a földjüket, lovukat, szekerüket? Nem öröm, de megmaradt a kert. És az ész. A tapasztalat. Nem tartanak juhot vagy bivalyt, ritkán termelnek árpát vagy kukoricát; ráálltak a veteménytermesztésre. És a piacolásra. Sárgarépától a paradicsomig, petrezselyemtôl a piroskáposztáig mindennel foglalkoznak. De hogyan? Nemrég kérdeztem régi hóstáti barátomtól, ôsszel mit vetnek-ültetnek el télire a külsô földbe? Tizenháromféle veteményt sorolt fel (sóska, fokhagyma stb.). Kora tavasszal már árulnak például spenótot. De még le sem szedik, a sorai közé már hónapos retket, dughagymát ültetnek, majd ugorkát, téli retket s így tovább. Ugyanarról a földrôl öt-hat termést is betakarítanak. Amit az asszony elad a piacon. Ma negyed hektárról annyit szednek le (vagy ásnak ki), mint régente négy-öt hektárról. (Ezért volt katasztrofális egyesek számára a ház lebontása és azzal együtt a kert elvesztése is.) A tudásukra, szorgalmukra pedig ma is szükség van. Mennyit is vittek be a téeszbe annak idején? 2700 hektárt. És mit kaptak vissza napjainkban? 800 hektárt. Üzemek, lakótelepek épültek hajdani földjeikre. De sokuknak ma már van traktora, vetôgépe, gépkaszája. Az asszonyt pedig (és vele az árut) már kocsival viszik a piacra, nem lovasszekérrel. Gazdaságilag tehát talpra álltak. Kivéve a nagyon elaggottakat, akik ­ sajnos ­ kezdik eladogatni a földjüket. S kik veszik meg? Fôleg faluról bejött fiatal románok. Magyar vevôk ritkán jelentkeznek. Ez is egyfajta térvesztés visszaszorulás. De mit lehessen tenni ellene? Akik pedig ez áldatlan helyzetben valamit is tenni iparkodtak, azokkal kurtán-furcsán elbántak. Csép Sándor tévériporter és Butyka Ferenc például a hóstátiak egyik vezetô személyisége filmet készített. Hogy megörökítsék (még a lebontás elôtt) a Hóstát addigi arculatát? Csépet kidobták a tévétôl, Butykát pedig börtönbe vetették.

E két emberrel dugtuk össze a fejünket tavalyelôtt, mit is lehetne tenni a Hóstát érdekében? Mert mirôl is volt híres valaha ez a népcsoport? Nemcsak a jó gazdálkodásáról. De a szervezettségérôl is. Összetartó, egymáshoz húzó, önérzetes emberek. Egykor templomokat építettek és iskolákat, volt mûvelôdési otthonuk is. De gazdasági egyletük, temetkezési egyesületük, dalárdáik, tánccsoportjuk, színjátszó együttesük is. Valamennyit államosították, szétverték. A diktatúra szemében ugyanis mindez horthysta-magyar egylet volt, valamint szocializmus-ellenes szervezkedésre keretet, alapot nyújtó alakulat.

A decemberi fordulatot követôen 1990-ben sok mindent újralétesítettünk. De közbejött egy és más. Fölszámolták a téeszt (nem kevés vita és civakodás nyomán), visszavették a földjeiket, birtoklevelet szereztek róla (ugyancsak hosszas marakodás, huzavona révén). Idô múltán pedig a református egyház (akárcsak a több) erôre kapott. Építkezni kezdett. Két modern templomot is emeltek. Sajátos stílusúakat. (Sok fadísszel, erdélyi módon.) Tanácsteremmel, paplakkal, irodával együtt. Ismét csak a hóstátiak aktív részvételével (a pénzadományon kívül; ôk hordták szekereikkel a kavicsot, homokot, fát, cementet, követ).

Emez évek alatt viszont? Minden újraalakult szervezetük pangott. Az említett tanácskozás után azonban megírtam a fölrázó cikket a helyi magyar lapban (Szabadság). Októberben jelent meg. Vártuk a visszhangot. Ahelyett? Hosszú csend. November, december, január. Úgy tûnt, hogy a Hóstát mint szervezett, mint összefogó gyülekezet megszûnt létezni. De nem! Tél utóján Butyka Ferenc (aki Pesten lakik) nem könnyû vajúdás után nagy elhatározásra jutott: hetenként leutazik Kolozsvárra és (régi tekintélyét, tapasztalatát felhasználva) szervezni fog, intézkedni, tanácskozni (mi több, adakozni is). Szinte hihetetlen.

Vagyunk néhányan Kolozsváron hóstátológusok: Csép Sándor, Vetéssy László, Pillich László, akik cikkek sorozatát, alapos történelmi, demográfiai, földrajzi, néprajzi tanulmányokat írtunk, filmeket, hangszalagokat, rádióinterjúkat, tévé-bemutatókat készítettünk a népcsoportról, a diktatúra nehéz évei során is. Most újra fölvettük a fonalat. Besegített az RMDSZ, a református egyház (a hídelvei, kölesi, tóközi, kerekdombi, Irisz-telepi Magyar utcai lelkészek). Zajt csaptunk a Hóstát körül. S az érintettek fölébredtek. Eleinte csupán az öregek, az egykori dalosok, táncosok, gazdaköri tagok jöttek el a megbeszélésekre, majd egyre többen a fiatalok is. A kezdetben a férfiak, majd a lányok, asszonyok is. Aztán, lassan-lassan megtörténtek a gyakorlati lépések is. elsônek a dalárda újult meg. Napjainkra ugyanis csak egy maradt meg (több közül), de annak is tucatnyi öreg volt a tagja s temetkezés alkalmával énekeltek. Sikerült rávenni néhány fiatalt, hogy lépjenek be. Le kellett küzdeni holmi elôítéleteket is. Addig csakis férfiak énekeltek. A nôk tehát húzódzkodtak, s az erôsebb nem sem lelkesedett értük. Most végül is több dalkör van és fiatalok meg öregek, nôk és férfiak egyaránt énekelnek (tapasztalt karmesterek, népdal-szakértôk is segítettek nekik). Ma már templomi és világi ünnepségeken dalolnak, más helységek kórustalálkozóira járnak, az eddig ismert dalokon kívül új meg új sok szólamú szerzeményeket tanulnak meg. Fellépésük emlékezetessé teszi az istentiszteletet, évfordulós emlékezést, majálist, no meg ­ miért is tagadnók ­ a házi mulatságokat, felvonulásokat.

És a tánc? Mi tûrés-tagadás, végsô soron az húzta ki a szekeret a kátyúból. Mit is szeret a fiatalság? Zenét hallgatni és táncolni. Szüreti bál? Farsangi mulatság? Szokványos ünnepek. A mi esetünkben viszont sajátos szerepük van. Hóstát? Ez csupán egy enklávét jelent. Demográfiai, néprajzi fogalom. Nincs ilyen városrész, lakótelep, sem fertály. A hóstátiak szétszórtan élnek, messze egymástól. A város keleti és északi peremén. Jóformán csak a templomban, ünnepségeken, házibulikon találkoznak. Ezek megrendezéséhez értenek is. Századok óta ünneplik. (Noha nem termelnek szôlôt, a város éghajlata meglehetôsen hûvös.) A szüreti mulatság kezdôdik a csôszök és csôszlányok felvonulásával, folytatódik a csôsztánccal, csôszénekkel, szavalatokkal nagy vacsorával, szôlôlopással. Végül reggelig tartó tánccal. Ezek az ünnepségek igazi népvigasságok s jönnek oda hóstátiak és nem hóstátiak, parlamenti képviselôk és szenátorok, városi és megyei tanácsosok, egyházi és RMDSZ vezetôk, írók, színészek, festôk, tudósok. Hangzanak el ünnepi szónoklatok. És van zászlószentelés, az Annák, Istvánok, Györgyök, Jánosok, Erzsébetek köszöntése.

Tehát: nehéz megindulás. Ígéretes folytatás. Sikeres vidám tevékenység. Mit hozhat ezek után a jövô? Szinte semmit. Ez nem felelôtlen kijelentés. Sem hatásvadászó pesszimizmus. A statisztikák könyörtelenül beszélnek. De ezt vallják a kerültek lelkipásztorai is. Az Irisz-telep és a Kerekdomb közös egyházkerületének katolikus papja a tavaly nyolc embert temetett és egyet sem keresztelt. Általában öt-hat halálesetre jut egy születés. Kolozsvár magyarsága egyre fogyatkozik. Ha ez így megy tovább, 3-4 emberöltô múltán a városnak nem lesz magyarsága. Sem Hóstátja.

Miben is lehessen bízni? Abban talán, hogy a gazdasági és kulturális önösszeszedés után eljön a demográfiai ébredés is? Hogy a város (és általában az egész magyarság) ráébred, hogy ez az önpusztító egykézés katasztrofális következményekkel jár. Fôleg Erdélyben. S minden határon kívül élô kisebbség számára? Talán.

De ez már a jövô század (évezred) regénye.