• Nagy Ferenc: Az erdélyi magyar énekkari mozgalom és a magyarországi kóruskultúra
• Maróti Gyula: Válasz Nagy Ferenc levelére

Az elmúlt néhány évben meglehetôsen szoros és egyre fejlôdô kapcsolat alakult ki az anyaországi és az erdélyi magyar énekkarok között. Különösen nálunk, a Nyárádmentén szerencsére elég gyakoriak és sikeresek azok az ismétlôdô és nagyméretû kórusrendezvények, amelyeken csaknem minden alkalommal vendégül láthatunk néhány magyarországi énekkart is. Ezeknek a Nyárádmenti Kórusszövetség a meghirdetôje és házigazdája, így tapasztaljuk, mennyire örülnek a kórustagok egymásnak és hogy mennyit tanulhatunk ilyenkor egymástól.

Mára az az óhajunk is teljesült, hogy minden jelentôsebb magyarországi fesztiválon a mieink is jelen lehetnek, így megismertethetik magukat, s újabb és újabb szakmai ismeretekre is szert tehetnek a találkozókon, amelyeken legtöbbször kiváló külföldi kórusok is fellépnek.

Még nagyobb vívmánynak tartjuk, hogy nyaranként egyre több erdélyi karvezetô, fôleg fiatalok, vehetnek részt magyarországi karvezetô-továbbképzô tanfolyamokon. Olyanokon, ahol kiváló karmesterektôl leshetik el a szakma mesterfogásait. Ez így együtt máris jelentôs és jótékony hatással van a mi erdélyi kórusaink teljesítôképességének a növelésére. Ám dôreség lenne részünkrôl, ha ennyivel beérnénk, hiszen ez korántsem elegendô annak a lemaradásnak a behozására, amely az elmúlt 70, még inkább az utóbbi 50 év egymástól való mesterséges elzárásából ered. Mi jól érezzük ennek a lemaradásnak a súlyát, és még inkább jól látjuk azt a bámulatos fejlôdést, amely a magyarországi kóruskultúrát az utóbbi évtizedekben, fôleg a 60-as, 70-es évektôl jellemzi. Szeretnénk errôl még többet tudni és fôleg az erdélyi karéneklés fejlesztésének a meggyorsítására hasznosítani. Leginkább azoknak a fiatal muzikális pedagógusoknak a munkáján tudjuk ezt a különbséget lemérni, amit a magyarországi karvezetôképzésrôl hazatérve itthon, saját kórusaikkal felmutatnak, még azokon a mûveken is, amelyeket Magyarországon vendégeskedni kórusaik számára tehetséges és faital magyar zeneszerzôktôl kaptak (Orbán, Berkesi, Karai, Deák-Bárdos stb.), nekik ajánlva bemutatásra új mûveiket.

Mivel járulhatna hozzá még jobban az anyaország az erdélyi magyar karének európai szintre emeléséhez?

1. A karvezetôk alap- és továbbképzésének a megszervezésével és támogatásával. Ezen azt értem, hogy ne elégedjünk meg a nyaranként néhány fiatal karvezetônk magyarországi tanfolyamokon való részvételével. Elsôsorban módszertani segítségre van szükségünk ahhoz, hogy a mi tanítóképzôinkben a karvezetô-képzés elméleti és gyakorlati órái tartalmasabbak és eredményesebbek legyenek, mint eddig. Azért, hogy nálunk már a derékhad karvezetôi tisztét betölteni hivatott kántortanítók is minél magasabb mûvészi eredmények elérésére legyenek képesek. Az ezen a fokon végzettek legtehetségesebbjeit kellene elônyben részesíteni a meghívásoknál magyarországi továbbképzésekre. Ilyen tárgyban mi, a Nyárádmenti Kórusszövetség szívesen vállalnánk a magyarországi illetékesekkel való együttmûködés bonyolítását, hiszen mi jól ismerjük egész Erdély ilyen irányú igényét és szükségleteit. Természetesen a közvetítô munkából kivehetné a részét nálunk a Romániai Magyar Zenetársaság és az EMKE (Erdélyi Magyar Közmûvelôdési Egyesület) is.

2. Kórusrepertoárunk korszerûsítése

A két világháború között Erdélyben több magyarországi kórusgyûjtemény is megjelent, amelyeknek néhány példánya ma is fellelhetô, és amelybôl válogathatnak a kezdôk is, a haladók is. A második világháború után repertoárunk felfrissítése céljából különösen nagyra értékeltük a hozzánk eljuttatott Bartók, Kodály, Bárdos, Farkas Ferenc és mások újszerû népdalfeldolgozásait, amelyek akkoriban a jobb képességû kórusok körében és a közönség számára is revelációnak számítottak. Ennek a folyamatnak azonban azóta nincs szervezett folytatása. Ezt nem bízhatjuk a véletlenre. Célunk repertoárunk teljes korszerûsítése. El kell érnünk, hogy mûsorválasztékunk a magyarországi kórusokéval azonos szintû legyen.

Néhány éve a KÓTÁ-tól szép lemez- és kottagyûjteményt kaptunk, amelyet most már csak tervszerûen fejlesztenünk kell. Ehhez kérünk szakmai és egyéb segítséget Magyarországról. Egyéni adakozásból egész szép magnószalag-tárunk kezd kialakulni hangzó anyagból: kiváló kórusok felvételeibôl, sôt néhány CD-lemez is eljutott hozzánk. Alapozáshoz ez is elegendô, de folytatnunk kell. Úgy tûnik, hogy ennek kezelése nálunk Ferencz Csaba nyárádszeredai zenetanár, kórusszövetségünk mûvészeti alelnöke gondozásában jó kezekben van.

3. Együttescserék

E tekintetben tulajdonképpen nem állunk rosszul, de a kínálkozó lehetôségeket még messze nem használjuk ki. Ez ugyan meglehetôsen költséges célkitûzés, de úgy gondolom: kell lennie valahol olyan pénzalapnak, amely a határokon túli kórusmozgalmakat hivatott segíteni. Fesztiválok, kórusversenyek szervezését-rendezését kellene támogatni, hogy Erdélyben is mihamarabb minôségi fejlôdést érjünk el a karéneklésben.

Befejezésül: az erdélyi magyar karéneklés kétszáz éves múltra tekinthet vissza, ám kiváló énekkaraink közül az elmúlt évtizedekben jó néhány örökre elnémult. Idôközben a kórusvezetésben kiváló tehetségû pedagógusaink közül igen sokan nyugdíjba vonultak, vagy elköltöztek az élôk sorából. Helyükbe nem tudtunk méltó utódokat állítani, mert az itteni zenetanárképzés, még inkább a magyar fôiskolai oktatás sehogyan sem mozdul elôre. Ha e téren elôbb-utóbb mozdul is valami, annak 5-6 év múlva várható az elsô eredménye. Végzôseit pedig bizonyára azonnal felszippantják a szakember-hiánnyal küszködô itteni intézmények: az opera, a színházak, a rádió és a televízió. Csak ha majd a zeneiskolák és a tanítóképzôk pedagógusigényeit is sikerült kielégítenünk, akkor kerülhet sor miránk, a kórusmozgalomra. Addigra pedig még az emléke sem marad a kétszáz éves erdélyi kórushagyományoknak. Kívánságlistánk elôterjesztésével ennek szeretnénk elejét venni.

A Nyárádmenti Kórusszövetség elnökének levelét olvasva, még inkább a levelében feltett kérdésére részünkrôl adható lehetséges válaszon meditálva, elôbb egy-két dolgot mindenképpen tisztázandónak éreztem: 1. Az erdélyi és a hazai énekkari kultúra között az elmúlt félévszázad alatt hogyan keletkezhetett olyan szintkülönbség (értsd: a mûvészi szint tekintetében), hogy most az erdélyiek európai felzárkózásához a hazaiak hozzájárulása válhat szükségessé? 2. Ha pedig ez részükrôl reális igény, vajon a mai hazai mûvészi eredmények elegendôek-e, és elég hatásosak-e ezeknek a jogos igényeknek a kielégítésére?

Az elsô kérdésre sem könnyû a válasz, hiszen egykor, a kényszerû különválás éveiben az Erdélyben rekedt mozgalom mindenben egyenrangú volt az itthon maradottal. Sôt, életrevalóságban és tenni akarás tekintetében talán még elôbb is jártak, mint a hazaiak, akiknek akkoriban legfôbb gondjuk az Igazságot Magyarországnak!-jelszavának lélektani támogatása volt. Egészen más húrokat pengetett viszont Tárcza Bertalan, a Romániai Magyar Dalosszövetség (RMDSZ) fôtitkára, amikor 1927-ben Szegeden, a hazaiak országos dalosünnepségén, a szövetség közgyûlésén felszólalásában saját eredményeikrôl számot adott. A korabeli zenei szaklapokban megjelent nyilatkozattal jómagam akkor találkoztam, amikor néhány éve éppen egy kórustörténeti tanulmánykötetem kéziratán dolgoztam. Megilletôdve olvastam a fôtitkár imponálóan magabiztos kijelentéseit, amelybôl számomra fôleg az derült ki, hogy odaát az elszakadás nem letargiát, hanem a korábbinál is határozottabb és céltudatosabb cselekvési szándékot szült. Felszólalásából kiderült, hogy az RMDSZ már 1921 novemberében megalakult és akkor 33 tagegyesületet ölelt magába. 1927-ben ez a szám 112-re nôtt. Elôször 1922-ben rendeztek országos dalosünnepséget és ugyanakkor egy Petôfi-emléknapot. 1923-ban Kolozsvárott, 1925-ben Marosvásárhelyen került sor országos dalosünnepség rendezésére, egyre nagyobb sikerrel. Tárcza Bertalan 1927-es szegedi felszólalásából érdemes egy részt szó szerint is idézni: Trianon után felmerült a kérdés, lázadozzunk-e a végzet ellen? Nem! Sôt, meghajtjuk a fejünket a rajtunk kívül álló erôk rendelkezése elôtt. Úgy éreztük, hogy az új helyzetben új feladatok, új célkitûzések elôtt állunk. Ezért alakítottuk meg nyomban, mihelyt lehetett, a Romániai Magyar Dalosszövetséget, hogy a magyar kultúrának új oltárt építhessünk. Büszkén jelenthetem, hogy az erdélyi dalosok legelöl járnak e célok megvalósításában... Azért jöttünk, hogy a hazai dalosszövetség elôtt, mint jó Atyánk elôtt tisztelegjünk. Íme, hírül hozzuk, hogy azt a nemes tradíciót, amit Atyánktól örököltünk, odaát, új hazánkban is folytatjuk. Ebbôl kell kivirulnia a magyar dal fájának ERdélyben is. (Magyar Dal, 1927. október 212.)

A fôtitkár tehát nem támogatást, nem segítséget kért, hanem a kölcsönös együttmûködés fontosságát hangsúlyozta. Ezt ôk maguk annyira komolyan vették, hogy 1928 karácsonyán ­ Tárcza Bertalan kezdeményezésével és szerkesztésében ­ egy sorozatnak szánt Magyar Dalos Naptár-t indítottak útjára. Ebben nemcsak az erdélyi és a hazai, hanem a szlovákiai, kárpátaljai és Vajdasági magyar kórusélet 1928-as jelentôsebb eseményeit, rendezvényeit is számba vették. Bemutatták az ottani dalosszövetségek vezetôit, országos karnagyait (fotókkal), és a mozgalom pillanatnyi létszámát is közölték. Tájékoztattak a hazai és a határokon kívülre került magyar dalosmozgalmak várható jövô évi nagyobb rendezvényeirôl is. Vagyis a szomszédokban élô magyarok kóruséletére vonatkozóan olyasmikrôl, amirôl a hazai szaksajtóban abban az idôben hiába is keresnénk bármiféle adatot, egyetlen sort sem találnánk!

Mindez együtt mégsem elegendô ahhoz, hogy elsô kérdésemre kielégítô feleletet kapjunk, mert ezek az adatok inkább csak az ottani mozgalom aktivitására és számszerûségére, és nem az általuk akkor képviselt mûvészi értékre vonatkoznak.

Igen ám, de mûvészi tekintetben azokban az évtizedekben a hazaiaknak sem sok okuk volt a dicsekvésre. Még javában élt és hatott az a Liedertafel zenei örökség, amelyet egy évszázada a dalármozgalommal együtt idegenbôl ­ német és osztrák nyelvterületrôl ­ vettünk át egyszerûen azért, mert nálunk akkor tömeges méretben sem ilyen, sem olyan nem volt, márpedig ­ Erkelék úgy látták ­, a nemzetté válás folyamatában ilyen hatásos eszközre nagy szükségük lenne. Erkel és társai (Liszt, Mosonyi, Ábrányi stb.) ugyan mindent elkövettek, hogy az idegen zenei adaptációt megmagyarítsák és mûvészi magaslatokra emeljék, ám ehhez az ô életük rövidnek bizonyult. Emiatt aztán a hálás utókor szakmai berkeiben a hazai dalosmozgalom százéves eredményeit nem sokra tartották. Nagyjából ma is az a vélemény, hogy a korai dalosmozgalom mûvészi eredményeit esztétikai mércével kevésbé, inkább csak publicisztikai mérlegen lehet megbecsülni.

Az a megújhodási folyamat, amely Bartók, Kodály és követôik munkássága nyomán a 30-as évek második felétôl a zenei életben (s azon belül a kórusmozgalomban is) végbement, még a háború utáni évtizedekben is folytatódott. Nyomában a magyar énekkari kultúra fokozatosan nemzetközi rangra emelkedett, majd lassan itthon is elismert nemzeti zenei tevékenységgé fejlôdött. Ennek legmeggyôzôbb bizonyítékát 1961 óta Debrecen szolgáltatta, ahol idônként Európa (gyakran az egész világ) kóruskultúrájának nagykövetei adnak egymásnak találkozót, és ahol a magyaroknak már régen nincs többé szégyellni valójuk sem a hazai kórusirodalom tekintetében, sem sajátos magyar elôadói stílusuk miatt; még a legkiválóbbak társaságában sem.

Errôl azért nyilatkozhatom ilyen határozottsággal, mert a már említett kórustörténeti kötetemben éppen e megújhodási folyamat legizgalmasabb, legdöntôbb elsô két évtizedének (1925­1945) a hiteles történetét dolgoztam fel. Fejezeteinek elolvasása során fenti állításaim igazáról többszörösen meggyôzôdhet az érdeklôdô olvasó. Címe: Fölszállott a páva ­ a magyar kóruskultúra megújhodásának históriája. (Gondozója a Kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet.)

Ebbôl a megújulási folyamatból, ebbôl a sokáig tartó átalakulási küzdelembôl a szomszéd országokban kisebbségi sorsra jutott magyarok kórusmozgalmai (nemcsak az erdélyiek), egyszerûen kimaradtak. Elôbb a II. világháború bénító hatása miatt, késôbb a negyvenes években kulturális elszigeteltségünk következményeként. Így a Nagy Ferenc által említett szintkülönbségnek a hazai és a szomszédokban élô magyarok mozgalmai között törvényszerûen be kellett következnie.

Nagy Ferenc kérdésére, valamint az én második kérdésemre jómagam nem vagyok illetékes válaszolni. Segítségért dr. Baross Gáborhoz, a Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetségének elnökéhez fordultam, aki készséggel válaszolt. Maga is gyakorló karvezetô lévén (a nemzetközi fórumokon is elismert ELTE Bartók Béla Vegyeskar és zenekar mûvészeti vezetôje, karmestere), alapos ismerôje a hazai kórusélet minden vonatkozásának, s annak is, hogy intézményeink, szervezeteink vezetôinek, neves zeneszerzôinknek egy ilyesféle kívánság felmerülése esetén milyen reagálása várható.

Baross Gábor: Nagy Ferenc levelébôl is kitûnik, hogy a szomszéd országokban élô magyarok kóruséletével ­ ha nem is rendszeresen ­, de elég jól prosperáló együttmûködés alakult ki közöttünk, s nemcsak az erdélyiekkel. Igaz, egyelôre ritka kivétel, de közismert, milyen gyümölcsözô kapcsolat volt Vass Lajos és a szlovákiai magyar tanítók énekkara között, amelyet több mint két évtized után csak Vass Lajos halála szakított meg. Miért ne lehetne az ilyen típusú kapcsolatok számát növelni valamennyi szomszédunknál? Ám az sem lebecsülendô, ami jelenleg kórusok és szakemberek kölcsönös meghívására terjed ki, az itthoni és az ottani rendezvényekre; vagy fiatal karvezetôknek a mi nyári továbbképzéseinken való részvételére, kottacserékre stb.

Mindazonáltal teljes mértékben egyetértek Nagy Ferenc kollégámmal abban, hogy ezt az együttmûködést, amelyet jelenleg az esetlegesség jellemez, szélesíteni és erôsíteni kell, pontosabban: szervezettebbé, rendszeresebbé tenni. Hogy milyen mértékû és gyakoriságú legyen ez a szélesítés, nem utolsósorban az anyagiak függvénye.

Nálunk, mint köztudomású, az ország jelenlegi gazdasági helyzete nem túlságosan rózsás, ezért nem tartom valószínûnek, hogy hazai nagy rendezvényeink számát (amelyekre módunk lenne a szomszédokból több személyt és kórust meghívni) a következô években jelentôsen növelni tudnánk. Már az is örömünkre szolgálna, ha eredeti terveinket e tekintetben tartani lehetne. Akkor ugyanis legalább az eddigi kölcsönös csereakcióinkat a jelenlegi mértékben és tempóban folytathatnánk.

Nagy Ferenc a dolog elevenére tapintott, amikor legfontosabbnak a karvezetô-képzést említi, mint az ottani karéneklés európai szintre emelésének a feltételét. Tanulmányodban ­ gondolom ­ magad is (ezt a kitételt a szövetség elnöke hozzám intézte) hangsúlyozod, hogy a hazai megújulási folyamatban, pontosabban, a mozgalom mûvészi magaslatokra juttatásában nálunk is a karvezetô-képzés megreformálása és egyetemi szintre emelése játszotta a fôszerepet. Magas képesítésû, tehetséges karvezetôk sokasága nélkül ugyanis ma nem beszélhetnénk sajátos magyar elôadói stílusról. Ha ôk nincsenek, hazai zeneszerzôink (sem az idôsebbek, sem a legfiatalabb korosztálybeliek) nem vették volna maguknak a fáradságot, hogy az amatôr kórusmozgalomnak az új mûvek sorozatát komponálják meg és azokat a közönség elôtt a legjobb amatôr együttesekkel próbálják ki. Márpedig itthon ez történt, mert a zeneszerzôk látták (az élvonalbeliek is), hogy érdemes. Ezzel valójában egy-két évtized alatt megsokszorozták a hazai kortárs-irodalom jelenlétét a kórusok mûsorán. S tegyük hozzá: a hazai kórusok legjobbjainak mûsorán hasonló okok következtében tûntek fel az elmúlt évtizedekben sorozatban a világirodalom minden nagy korszakából olyan klasszikus értékek (egyháziak és világiak egyaránt), amelyek korábban a hazai amatôrök repertoárjában ismeretlenek voltak. Végül, de nem utolsósorban: csakis a legtehetségesebb karvezetôk és kórusaik vállalkozhattak sikerrel olyan modern kórusmûvek bemutatására, amelyeket rendszerint a világ leghíresebb kórusainak a mûsoráról (a legtöbbet Debrecenben, vagy külföldi versenyeken) »lestek el«. Ezért ma valóban jogos büszkeségünk XX. századi kórusirodalmunk. Ezért van az, hogy Debrecenben a világ minden tájáról érkezô kórusok nem tartják »holt befektetésnek« a kötelezô számként megtanult új magyar mûveket.

Fentiekbôl egyenesen következik: az erdélyi (a szlovákiai, a burgenlandi, a kárpátaljai, a vajdasági) magyar karéneklés európai szintre emelkedésének is a jól képzett karvezetôk sokasága a legfôbb feltétele. Meggyôzôdésem, hogy ebben a vonatkozásban kölcsönös együttmûködésünk a jelenlegi nem túl kedvezô anyagi körülmények között is a mainak a többszörösére lenne emelhetô. Igaza van Nagy Ferencnek, amikor azt mondja, hogy erre kell valahol anyagi fedezetnek lennie. Itt, vagy ott. Vagy itt is és ott is!? A legfontosabb és legsürgôsebb feladatnak tekintem az ottani tehetséges fiatalok egyetemi szintû felkészítését e kiemelkedô mûvészi és pedagógiai feladatok ellátására. Ez a folyamat (szándékosan nem akciót említek) szerintem nem kizárólag abból áll,hogy ottani fiatalok magyarországi beiskolázását szorgalmazzuk, hanem ebbôl sok minden ott, helyben is megoldható: közpénzbôl (pl. szülôi hozzájárulásból) stb., olyan szervezett képzés beiktatásával (esetleg hazai mesterek közremûködésével), amely az eddiginél jobban épít a kölcsönös együttmûködésre. Olvastam a Nyelvünk és Kultúránk egyik számában, hogy milyen példamutató együttmûködési megállapodás született a nyíregyházi tanárképzô fôiskola és az ungvári tanítóképzô magyar tanszéke között, amelyben a mi célkitûzéseink is elférnek. Miért ne lehetne ezt a példát folytatni: a szegedi, a pécsi stb. tanárképzôkkel?

Ilyen tervszerû folyamat sikerében látom a feltételét annak is, hogy az ottani legjobb kórusok mûsorán a hazai karirodalom legjavából egyre több kerüljön ottani kórusok mûsorára és képes legyen ott meg is honosodni. Ez a törekvésünk persze nem teszi feleslegessé, sôt, még hangsúlyosabbá teszi: a hazai irodalom gyöngyszemeibôl már ma is minél több darab megjelenését kell kölcsönösen szorgalmaznunk az ottani kórusok repertoárjában. Ez is csupán szervezés és tervszerûség kérdése. Mint ahogy sok minden az, amit kapcsolatunk javításában Nagy Ferenc levelében joggal szóvá tesz.

Egyetlen dologban nem tudok Nagy Ferenc kollégám gondolatmenetével azonosulni: a pesszimizmusával. Azzal, hogy a képzett karvezetôk »teremtésének« eredményeit olyan messzeségben tudja csak elképzelni, ami alatt ­ szerinte ­ odaát nemhogy felemelkedés nem várható, hanem az ottani kórusmozgalom teljes csôdjének a vízióját vetíti az olvasó elé. A közös akarat, az egykori tárcza-bertalani elszántság ma is szükséges, sôt, ma talán többet segíthet, mint valaha, a kezdetek éveiben, a »Liedertafel« uralmának idején.

Liedertafel = a német férfikari együtteseknek s a hozzájuk fûzôdô énekstílusnak elnevezése, az elsô ilyen, hazafias érzelmeket és dalkultúrát poharazgatás közben ápoló társaság nevérôl, amelyet (nyomasztó politikai viszonyok közepette) Zelter alapított 1809-ben Berlinben. Weber, Schumann és mások is számos kórusdalt írtak a hamarosan elszaporodó hasonló együttesek számára. Stílusuk a század második felére ellaposodik; a Liedertafel azóta az üres, szentimentális férfikari sablon-stílus lebecsülô megjelöléseként él a magyar zenei köztudatban. (Zenei lexikon, 2. kötet)