• Anyanyelvünk védelme a Kárpát-medencében
  A Duna Televízió Heti Hírmondó mûsorának kerekasztal beszélgetése Kassán
• Nádor Orsolya: A magyar mint kisebbségi nyelv az elsô Csehszlovák Köztársaságban
• Sidó Zoltán: Magyar nyelvû oktatás Szlovákiában
• Szabómihály Gizella­Lanstyák István: Nyelvpolitika, nyelvvédelem, nyelvhasználat programja
  Szlovákiai magyar nyelvészek javaslatai
• Deme Tamás: Karácsony Sándor pedagógiája és a reform

Tófalusi András mûsorvezetô:

Ezúttal Kassáról, Kelet-Szlovákia legnagyobb városából jelentkezünk. Kassa egyben a régió, Kelet-Szlovákia ipari és kulturális központja is. A város történelme elválaszthatatlanul összekapcsolódik a magyar történelem kiemelkedô személyiségeinek nevével, köztük Rákócziéval vagy Márai Sándoréval. És ha Kassáról szólunk, nem feledkezhetünk meg Kazinczy Ferencrôl sem. Nyelvújító költônk indította el itt az elsô rendszeresen megjelenô magyar irodalmi lapot Magyar Múzeum címmel. Az idén immár 28. alkalommal rendezték meg itt Kassán a Kazinczy-napokat az anyanyelvvédelem jegyében. Most következô beszélgetésünk is errôl szól, tehát anyanyelvvédelemrôl a Kárpát-medencében és az anyanyelvünkért elnevezésû programról. Köszöntöm tehát vendégeinket, Pomogáts Béla irodalomtörténészt, az Írószövetség és az Anyanyelvi Konferencia elnökét, Dobos László írót, a Magyarok Világszövetsége Kárpát-medencei régiójának elnökét; köszöntöm nyelvész vendégeinket, Péntek János, a kolozsvári egyetem magyar nyelvtudományi tanszékének vezetôjét, Jakab István nyugalmazott egyetemi tanárt Komáromból, Lanstyák István egyetemi adjunktust Pozsonyból, Brenzovics Lászlót, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnökét Beregszászról, Szépe György egyetemi tanár Pécsrôl, Ágoston Mihály nyugalmazott egyetemi tanárt Újvidékrôl.

Beszélgetésünk színhelye a kassai magyar színház Márai Sándor stúdiója.

Említettem az Anyanyelvünkért elnevezésû programot. Miért tartotta szükségesnek a Magyarok Világszövetsége, hogy ez a program létrejöjjön, elinduljon?

Dobos László:

A Magyarok Világszövetsége 1995 júliusában nagygyûlést hívott össze a debreceni református nagytemplomba. A találkozó résztvevôi drámai hangon jellemezték a határon túli magyar közösségek anyanyelvi és anyanyelvhasználati helyzetét, és mi akkor ott úgy éreztük, hogy félre kell tenni a haragot. Úgy érzem, hogy a debreceni nagy találkozó üzenete egy mondatban fogható: nem lehet hátrálni. Azóta 96-ban az Anyanyelvi Konferencia egri közgyûlése ugyancsak nyilatkozatban fogalmazta meg a határon túli magyar közösségek és a világ szórványmagyarsága anyanyelvhasználatának súlyos helyzetét. Azt kell mondanom, hogy azóta semmi jó nem történt, legfeljebb az erdélyi gyertyaláng-remény. Ezentúl és ezenkívül nyelvháború folyik ellenünk, a magyar anyanyelvhasználat ellen. Úgy érzem, hogy ezzel a támadással, ezzel a programszerû nyelvrontással és pusztítással szembe kell néznünk és szembe kell fordulnunk.

Mûsorvezetô:

Tehát új helyzet van környezetünkben ilyen szempontból?

Dobos László:

Igen, úgy érzem, hogy 89 után az elmúlt három-négy esztendôben a Kárpát-medencében egy új kihívással kell szembenézniük a határon túli magyar közösségeknek. Persze tudjuk azt, hogy a nyelv tükör, és a nyelv mindennapi léte és élete mögött a társadalom morajlik, éppen ezért ma már nem lehet megelégedni ­ ha az anyanyelvhasználatról beszélünk ­ a nyelvhasználat felületi dolgairól, hanem le kell menni a gyökerekig, az okokat kell megkeresni és ezekkel a kiváltó okokkal komolyan szembe kell néznünk. Gondunk a határon kívüli magyar nemzeti közösségek nyelvhasználatának törvényessége. Van-e kisebbségi nyelvtörvény ott is és körben mindenütt? Úgy tudom, hogy nem.

Mûsorvezetô:

Hogyha van is, nem tartják be.

Dobos László:

Szembe kell néznünk azzal, hogy zsugorodik a magyar anyanyelv használatának közösségi lehetôsége. Szembe kell néznünk a határon kívüli magyar nyelvoktatás helyzetével. Szembe kell néznünk az asszimilációval, a nyelv elhagyásával, a nyelv elvesztésével. Ugyanígy szembe kell néznünk a nyelv védésének, a nyelv megtartásának a gondjával. Persze, ma már kevés az önvédelmi reflex ereje. Ma már kevés a bajainknak, sérelmeinknek a fölpanaszolása. Én úgy érzem, hogy programokra van szükség, olyan programokra, amelyek erôt képeznek, kárpát-medencei erôt a határon túli magyar anyanyelv használatát ért negatív folyamatokkal szemben. Úgy gondolom, hogy az egész Kárpát-medencét átfogó nyelvmûvelô és nyelvvédelmi program kialakítására van szükség.

Mûsorvezetô:

Ebben segítség a hazai és a határon túl mûködô nyelvészek, kollégák együttmûködése, tanácskozása, mint itt, a Kazinczy-napok alkalmával is. De miben segíthet az Anyanyelvi Konferencia, vannak-e lehetôségei, anyagi és egyéb, szellemi és kapacitásbeli lehetôségei, hogy ezt a programot támogassa?

Pomogáts Béla:

Összefogtunk és ebben össze is kell fognunk, mert ez olyan ügy, ami mind a kettônk fölött van, tehát nem két szervezetnek a diplomáciai megegyezésérôl van szó, hanem egy olyan szolgálatról, amely mind a kettônk számára stratégiai szükségszerûség. Én azt hiszem, hogy az Anyanyelvi Konferenciának ebben a kérdésben van stratégiája, hiszen az Anyanyelvi Konferencia évek óta ezzel foglalkozik. Szeretnénk elméletileg, jogilag, politikailag foglalkozni azzal, hogy milyen jogosultságok illetik meg egy magyar embert a saját nyelvének a használatában itt a Kárpát-medencében. Tervezünk egy konferenciát, ahol azzal akarunk foglalkozni, hogy az anyanyelv mint emberi jog milyen kötelezettségeket ró azokra az országokra, amelyeknek a területén a többségi nyelvtôl eltérô nyelvet beszélô polgárok is élnek, és itt nemcsak magyarokról van szó, hanem másokról is, hiszen Közép-Európa nyelvileg rendkívül tarka mozaikot alkot. Itt az európai jogelveknek a legkorszerûbb és legszigorúbb alkalmazását kívánjuk meg; ugyanis meggyôzôdésünk az, hogy Közép-Európának bármelyik országa, és ebben benne van természetesen Szlovákia is, kell hogy alkalmazkodjék ezekhez az európai jogelvekhez. Emberi jogokról szoktunk beszélni- Nos, az emberi jogok nem egyéneknek a jogai, hanem emberek közösségének a jogai, és anyanyelvet nem lehet egyedül használni, itt közösségben lehet és kell használni. Tehát ha mi az anyanyelv használatának a jogáról beszélünk, akkor ez közösségi jogot tételez fel, és igenis ezeket a közösségi jogokat mi érvényesíteni akarjuk Szlovákiában is. Megpróbálunk szervezni, illetve támogatni olyan összejöveteleket, konferenciákat, találkozókat, ifjúsági táborokat, anyanyelvi táborokat, amelyek a magyar nyelvnek az ügyét, fenntartását és gondozását segítik elô. Ebben nagyon nagyok a tapasztalataink és valóban az, hogy most az Anyanyelvi Konferencia 97-ben a Magyar Országgyûléstôl olyan költségvetést kapott, ami a lehetôségeit megnövelte, ezeket a lehetôségeket kifejezetten erre akarjuk felhasználni. Harmadik terület, amit megemlítenék: szeretnénk kialakítani egy anyanyelvi védôhálót, tehát össze akarjuk fogni az intézményeket, egyetemi tanszékeket, fôiskolákat, szerkesztôségeket az egész Kárpát-medencében, sôt az egész világon, hiszen a magyar nyelvnek és kultúrának a tüzei ott lobognak az egész világtérképen Kaliforniától Ausztráliáig. Elsôsorban a Kárpát-medencében. Tehát egy olyan intézményhálót szeretnénk létrehozni, ahol nem elszigetelt törekvések és próbálkozások védik a magyar nyelvnek az ügyét, hanem tömör mozgalom, olyan hálózat, amely mindenki számára elérhetô, mindenki felelôsséget vállal a másiknak a sorsáért és tevékenységéért, ahol valóban az a Szabó Dezsô-féle igazság nyilvánul meg, hogy minden magyar felelôs minden magyarért.

Mûsorvezetô:

Dobos László is említette a nyelvpolitikai vetületét ennek a kérdésnek. Ha egy kicsit ennek a hátterét nézzük, mit mutat a nemzetközi tapasztalat; Szépe úr, mennyiben hivatkozhatnak erre a kisebbségi nyelvek használói? Most tekintsünk el egy pillanatra a Kárpát-medencétôl és a magyarságtól. Anyanyelvük használatához milyen jogokra hivatkozhatnak a nemzetközi gyakorlat alapján a kisebbségek, hiszen önök vizsgálták ezt a kérdést.

Szépe György:

Nem kell félni ettôl a szótól, hogy nyelvpolitika. A magyar nyelvben azok a szavak, melyben utólag a politika, azt jelenti, hogy elôre gondolkodunk. Ilyen például az árpolitika, bérpolitika, nôpolitika, ifjúságpolitika, sportpolitika. De a politika szónak önmagában való jelentése azért ebbe beleúszik. Itt két dologról van szó. Az egyik az, hogy elôre gondolunk arra, hogy mi történik majd a magyar nyelvvel, és ne felejtsük el, hogy milyen környezetben történik el. Olyan közép-kelet-európai környezetben, ahol egy kicsit minden átalakul, ami Nyugat-Európából jön. Az államok nagyon erôsek, a történelmi átalakulás során még erôsebbek lettek, és ebben a helyzetben széllel szemben kell elôrehaladni. A vitorlázásban ez lehetséges. A nyelvpolitikának filozófiai alapja van, amit jogilag szoktak megfogalmazni. Azt, hogy az anyanyelv az emberi lényekhez tartozik és az anyanyelv használata alapvetô emberi jog. Most azt kell kibontani, hogy hol, ki, hogyan, milyen formában használja, ki hogyan írja ezt le, hogyan segíti. Ezt az egész masinériát kell valahogy összehozni, hogy eredményre vezessen. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a mi nyelvpolitikánk etnikai nyelvpolitika, amelyik átúszik a határokon. Van ilyen másutt is, a gazdaságban a multinacionális céget szokták mondani. Senkinek semmi kifogása nincs az ellen, hogy egy érdek nem tiszteli a határokat. Itt a nemzet olyan fogalmáról van szó, amelyik az azonos mûveltség és az azonos nyelv keretében mozog. Azt is el kell mondani, hogy a nyelvpolitikának a szíve, a közepe ­ az oktatás. Az, ahogy valaki iskola keretében hogyan tudja elsajátítani azt a szintjét a nyelvnek, amelyik összetart, amelyik egy nyelvi közösséget határokon át is egységbe fog. Éppen ezért azokat a jogokat, amelyeket az oktatással kapcsolatos emberjogként most ajánl éppen az Európai Együttmûködési és Biztonsági Szervezet, az EBESZ. Itt van nálam éppen valamilyen oknál fogva, ezeket azért kell komolyan venni, mert ezek az európai normák. Most a kollégák hozzászólnak, nyilvánvalóan ezt kifejtik, talán majd én is közbeszólok. Az európai normáknak a lényege az, hogy a személyiség az anyanyelven tud kialakulni, erre tud ráépülni különféle rétegekben mindaz, amit mûveltségnek, nemcsak elvont mûveltségnek, hanem munkakultúrának, politikai kultúrának, gazdasági kultúrának nevezünk, tehát ott van valahol a magban, mint a mágnes, ami összegyûjti ezeket a dolgokat. Éppen ezért az egész késôbbi nevelési folyamat szempontjából döntô az, hogy hogyan kezdôdik és az elsô években hogyan erôsödik meg az anyanyelv használata szóban, írásban és szívekben.

Mûsorvezetô:

Sikerül-e egyfajta közös minimumban megegyezniük a határon túli magyar kisebbség képviselôinek a nyelvvédelmet illetôen? Tudjuk-e ezt képviselni nemzetközi fórumokon, tehát hivatkozási alapként vannak-e olyan példák, amelyek meggyôzik majd az adott többségi nemzetet?

Ágoston Mihály:

Ilyenfajta kárpát-medencei megállapodás még nincsen, megszövegezése fôleg nincs. Ez a minimum elsôsorban az anyanyelvû oktatási rendszer. Ezt úgy is mondhatnám, hosszú és nagy feladat és rendkívül sürgôs. Tehát el kell kezdeni. Ez tartalmazza azt az elsôsorban szakmai felfogást, hogy anyanyelvet nem magyarórán tanítanak, vagy anyanyelvi órán, hanem kivétel nélkül minden órán. Aztán tartalmazza azt, hogy önálló oktatási programra van szükség, amelyet anyanyelven, tehát a diákok anyanyelvén értô igazgató vezet, irányít. Az inspektor, tanfelügyelô figyelheti az órát, mert tud a gyerekek nyelvén és az oktatás nyelvén érteni és beszélni. Tehát tágabb fogalom ez. Mindenképpen ide tartanak a tankönyvek is. Másodsorban az óvodától az egyetemi diplomázásig tartjuk az anyanyelvi képzést, tehát tanulják az anyanyelvet. Itt ez két okból is fontos. Az egyik azért, mert ha csonkán hallgatja az anyanyelvét, az nem lesz életképes. Minden óra helyén, minden tantárgy helyén, amit nem hallgat anyanyelvén vagy nem anyanyelvén hallgat, hézag keletkezik. A másik szempont pedig, ha a felsôoktatásban nem kapja meg a kisebbségi környezetben, kisebbségi helyzetben élô ember az anyanyelvi képesítést magyar, illetve anyanyelvû érettségre az az etnikum, az a közösség nem számíthat. Mind kevesebb az olyan tanár a határokon túl, aki viszonylag teljes értékû anyanyelvi képesítést kapott, romlanak az oktatási rendszer egyes fokozatai, mert egyre inkább olyanok tanítanak, akik a tudást nem anyanyelvükön kapták. Tehát ebbe a minimumba beletartozik az is, hogy a tanárképzést is anyanyelven kell végezni és voltaképpen nem is fontos ezt magyar nyelvûnek nevezni, hanem ugyanezt az anyanyelvûséget igényli a nemzeti kisebbség, amit a többség kap, azzal a kisebbségi többlettel, hogy a kisebbségek anyanyelve egészen más helyzetben van, mint például Magyarországon a magyar nyelv, vagy Szerbiában a szerb nyelv, mert egy másik nyelvet hall és lát és használ naponta a kisebbség is, és így az a használat ideális körülmények között sincs biztosítva. Tehát egy olyan útravalót kell adnia az oktatási rendszernek, hogy az egyén maga legyen képes reprodukálni anyanyelvének a fejlôdését.

Mûsorvezetô:

Pomogáts úr, nekem van egy közbevetett kérdésem. Kérem szépen, hogy a nyelvész kollégáim Szlovákiából majd erre válaszoljanak. Az itteni gyakorlat mit mutat, miért kell ragaszkodni feltétlenül az anyanyelvi oktatáshoz az iskolákban, a középiskolákban? Miért nem szabad megengedni a kétnyelvûsítést bizonyos tantárgyaknál?

Pomogáts Béla:

A minimumról szeretnék valamit mondani. Ennek a minimumnak szerintem van három területe. Az elsô az, amirôl Ágoston Mihály beszélt az elôbb. Tehát van egy olyan lelki megegyezés a magyarságon belül, ami elôír egy bizonyos minimális rendszert. A második, hogy van az európai közösségnek számos olyan okmánya, például a kisebbségi és regionális nyelvek chartája és más ilyen okmányok, amelyek rögzítik ezt a minimumot. És végül van egy politikai gyakorlat olyan európai országokban, amelyekben van nemzeti kisebbség. Egy példát mondok, Finnországban néhány százalékos svéd kisebbség van, ennek ellenére van svéd egyetem, önálló svéd egyetem. Tehát a Bolyai Egyetem nem egy rendkívüli dolog lenne Kolozsváron. Azt hiszem, hogy nekünk az lenne a feladatunk, hogy azt a lelki készséget, ami a magyarságban megvan egy minimum kidolgozása irányában, ezt a meglévô jogi, tehát az Európai Közösségben kialakított jogi normák, illetve az európai országokban kialakított gyakorlathoz igazítsuk, ami nem jelenti azt, hogy szerényebbnek kellene lennie a lelki készségben rögzített minimumnak. Ellenkezôleg, radikálisabbnak kell lenni, mert ezek mind radikálisabb formák és intézkedések, és utána ezt a bennünk már meglévô és a jogelvekhez és az európai gyakorlathoz igazított törekvést, ezt próbáljuk meg képviselni a nemzetközi fórumon és megvalósítani adott helyeken.

Péntek János:

Mind az elmúlt évtizedeknek a nagyon sok keserû tapasztalata, mind ezek a most már reményt keltô európai normák elem azt mondatják, hogy ennek a minimumnak lehetôleg maximumnak kell lennie, legalábbis ami az anyanyelv jogi helyzetét illeti. Tehát itt az utódálloknak a törvénykezésébôl, az alkotmányából és az oktatási törvényekbôl vagy nyelvtörvényekbôl minden olyan elôírást vagy jogi statuálást el kell tüntetni, ami az anyanyelv korlátozásához vezet, vagy pedig az anyanyelv használatával kapcsolatos diszkriminációhoz, mert csak ezután teremtôdhetnek meg annak a feltételei, hogy az anyanyelvhasználatnak, az anyanyelvi mûveltségnek a megfelelô színvonala, ennek a természetes keretei kialakuljanak és hogy azok a nyelvi folyamatok, amelyek eléggé aggasztóan mennek végbe mindenütt a peremterületeken, én most itt a nyelvromlásra és részben a nyelvvesztésre gondolok, hogy ezek a folyamatok megálljanak, vagy pedig idôvel visszaforduljanak.

Jakab István: Kisebbségi magyarságnak, vagy általában a kisebbségnek nem azért fontos az anyanyelven tanulás joga, illetve lehetôsége, mert ismeri vagy nem ismeri a többségi nyelvet, hanem azért, mert joga van hozzá. Amikor a nyelvtörvényt jóváhagyták, mi itteni magyarok reklamáltunk és követeltük hozzá a kisebbségi nyelvtörvényt is, kiegészítô nyelvtörvényt, akkor a szlovák politikusok arra hivatkoztak, hogy az alkotmány úgyis biztosítja ezeket a jogokat, tehát az anyanyelven való tanulás jogát. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy újabb törvényeket készítenek elô, amelyek szûkítik a magyar iskola oktatási körét, tehát bizonyos tantárgyakat szlovákul akarnak tanítani, sôt a pedagógusokat, bizonyos szakos pedagógusokat emberi jogukban sértenek meg, mert nem szlovák nemzetiségûek és szlovák nemzetiségû pedagógusok kezébe akarják ezeknek a tantárgyaknak a tanítását helyezni.

Mûsorvezetô:

Tehát egészen konkrétan arról van szó, hogy ha két jelentkezô van, az egyik közülük szlovák anyanyelvû, a másik magyar, akkor ebben az esetben a szlovák nemzetiségû kerül elônybe akkor is, ha ugyanolyan a végzettsége.

Jakab István: Ilyesmirôl van szó, nyilván ilyesmirôl. Tehát tulajdonképpen újabb törvényeket akarnak az alkotmány ellen hozni. Ez az, amit nem értünk.

Szépe György:

Egy-két megjegyzést az eddigiekhez. Ez a legutolsó jellemzô példa, tudniillik az emberi jogokat úgy lehet összefoglalni, hogy a hátrányos megkülönböztetéstôl való mentesség, az egyenlôség, a félelem nélküliség. Tehát egy államon belül nem lehet megkülönböztetni aszerint, hogy férfi, nô, mi a hajszíne, mi az arcszíne, mi az anyanyelve. De az anyanyelv nem egy fölsorolás része. Az anyanyelv egy etnikumnak a jelképe és itt kollektíven hátrányos helyzetbe hoznak egy etnikumot, az anyanyelvével. Beszorított helyzetbe hozzák. Akik itt ülünk, azok között én vagyok a magyarországi, úgyhogy nekem Magyarországon abból elônyöm van, hogy magyar vagyok, de arra törekszem, legalábbis amerre járok, az egyetemi körökben és másutt, hogy senkinek ne legyen hátránya, hogy nem magyar anyanyelvû, hiszen ô kétszer annyit tud. Tudja az anyanyelvét, ami nemzetiségi nyelv és még tud magyarul. És itt szeretnék én erre a kétnyelvûségre megjegyzést tenni, ha valaki kétnyelvûségre biztat, aki nem akarja a másik nyelvét megtanulni. Ennek semmi hitelessége nincsen. És a beszorítottsággal kapcsolatban még valamit, ha szükséges és lesz idô, visszatérek rá, nem szabad a modernizációt és a nyelvfenntartást egymástól elszakítani. Tehát nem szabad hagyni, hogy a többségé a modernizáció. Mi elfogadjuk, hogy mi a szélen vagyunk, a gazdaságilag a szélen, a jövedelmünk kisebb, a lehetôségeink kisebbek és ott a modernizáció, mi pedig védekezünk. Amint Dobos László említette a nyelvpolitikára és a stratégiára, valami olyasféle jut eszembe és olyasfélét próbálok megfogalmazni, hogy magyar nyelven ezen a Kárpát-medencén belül egy különleges modernizációs mûvelôdésbeli fölemelkedési programot kell elôállítani. Tehát nem védekezni kell, hanem olyat kell mutatni, amely több annál, mint ami körülöttünk van és ezáltal válunk egyenlôvé.

Ágoston Mihály:

Már kevesebb a mondanivalóm, mivel Szépe kollégám elmondott egy-két dolgot. Viszont szeretném ehhez fûzni konkrétan, hogy nincsen nekünk okunk azért panaszkodni, hogy egy-egy többségi kormány nem kielégítô hozzáértéssel kezeli anyanyelvünk ügyét, vagy oktatásunk ügyét. Egyáltalán nem várható el tôlük, hogy teljesen nem ismerve sem a nyelvet, sem annak problémáit, jól oldják meg. A probléma kizárólag abban van, hogy nem a magyarság szervezi ezt meg, nem a magyarság fogalmazza meg, hogy milyen oktatási rendszerre van szüksége. Ezenkívül szeretném mindjárt ehhez fûzni, annak is véget kell vetni, hogy egymást okoljuk, fôleg népek okoljanak más népeket, mert egyáltalán nem árthat senkinek, tehát más népnek se, ha mi a legmagasabb fokon akarjuk anyanyelvünket mûvelni. Tudniillik a magyarság, erre is célzott Szépe kollégám, kell hogy lépést tartson a modernizációval, az pedig elsôsorban a személyi szabadságnak a növelését kell hogy tartalmazza. Személyi szabadságunk pedig csak növekedhet azáltal, ha a többségi nyelvet megtanuljuk, mégpedig úgy, hogy mindent befogadhassunk tárgyismeretben, ami érdekel bennünket, mindent átadhassunk. Csak az a lényeges, hogy ezt a többségi nyelvet ne az anyanyelv tanulásának rovására sajátítsuk el. Ez annyira a mi gondunk és érdekünk, nemzeti érdekünk, hogy ezt meg is tudjuk szervezni. Viszont fontos volna azt tudnunk, hogy az anyanyelv itt nálunk semmilyen veszélyben nincs. Mi vagyunk veszélyben, emberek, akiknek, és ezt visszavezetem oda, amit említettem, akiknek a személyi szabadsága azáltal kisebb, hogy csonka az anyanyelvtudásuk. Ha így folytatjuk, akkor emberi védekezésrôl van szó és akkor ma már emberi jog. Nagyon szükséges, ha megteremtjük hozzá a feltételeket. Amíg azok nincsenek meg, a jog csak elméletben van.

Mûsorvezetô:

Milyen feltételek adottak itt Szlovákiában a kisebbségben élô magyarok számára, illetve ez a bizonyos kétnyelvûség, a kétnyelvû tanulás a gyakorlatban vagy a vizsgálatok szerint milyen eredményekre vezet, az eredményeket persze idézôjelbe teszem.

Lanstyák István: Jelenleg azt kell mondanunk, hogy a kétnyelvû oktatásnak Szlovákiában nincsenek meg az alapfeltételei. Ahhoz, hogy egyáltalán bármiféle olyan értelemben vett kétnyelvû oktatást be lehessen vezetni, ahol az anyanyelv, ahol a többségi nyelv, konkrétan a mi esetünkben a szlovák órán kívül is megjelenik, tehát elméletileg az ilyen oktatás bevezetéséhez szükséges volna az, hogy a két nyelv az adott területen teljesen egyenrangú legyen. És hogy a kétnyelvûség, ahogy Szépe György is mondta, ne egyoldalú legyen, hanem mind a két nemzetiség számára kötelezô legyen, és hogy a magyar nyelvnek a jogi helyzete rendezett legyen. Ebben az esetben lehetne arról elmélkedni, hogy esetleg milyen módon lehetne az oktatás folyamatában a szlovák nyelvnek a szerepét erôsíteni. De amíg ez a kérdés nincs rendezve, addig a többségi nyelvnek az erôltetése csak a magyar nyelv rovására történhet, és ezért elfogadhatatlan számunkra a kétnyelvû oktatásnak az a formája, amelyet a minisztérium különbözô formákban az utóbbi idôben erôltet. Az elôzôekhez annyit szeretnék hozzátenni, ami nagyon fontos nálunk, a Kárpát-medencében, a magyarság szempontjából, az ôshonosságnak a szempontja és tudata. Az, hogy minden magyar közösség a Kárpát-medencében ôshonos és nagyon szép ugyan az illyési metafora, haza a magasban metaforája, de én úgy gondolom, hogy számunkra, ôshonos magyarokra nagyon fontos az, hogy a mi hazánk területhez kötôdjön. Tehát a magyar nyelv, a nyelvek területhez kötötten élnek, és a magyar nyelvnek is van élettere. Ez nem irredentizmus, itt most nem a határoknak a megkérdôjelezésérôl van szó, hanem arról, hogy a nyelvünk bizonyos területekrôl ne szoruljon ki. Ami többek között azt jelenti, hogy a magyar helységnevek, történelmi helységnevek használhatók legyenek. Azt is jelenti, hogy a magyar kultúrának az emlékei és a magyar nyelvûség megjelenhessen, mert tudjuk jól, hogy a nyelv szimbólum is, és a szimbolikus jelentôsége sokszor szinte fontosabb, mint a kommunikációs. Ezért nagyon fontos az, hogy a magyar nyelv lehetôleg vizuálisan is megjelenjen és jelen legyen azokon a területeken, ahol a magyarság még él.

Mûsorvezetô:

Tehát egyfajta visszaszorító tendencia érvényesül Szlovákiában, de hogyan áll ez a helyzet Kárpátalján, Ukrajnában? Hiszen arról hallunk, hogy mintaszerû a kisebbség helyzete, legalábbis a lehetôségeket tekintve. Mennyiben mutatható ez ki valójában?

Brenzovics László:

1990 óta ért el a kárpátaljai magyarság bizonyos eredményeket, de úgy látjuk, hogy a tendencia lassan megváltozik és ugyanolyan folyamatok tapasztalhatók nálunk is, mint az összes többi utódállamban. Mi a kétnyelvû iskolákat már korábban átéltük, hiszen olyan iskolákat hoztak létre, ahol párhuzamosan voltak orosz nyelvû és magyar nyelvû osztályok is. El kell hogy mondjam szlovákiai, felvidéki barátaimnak azt, hogy a kétnyelvû iskola az elsô lépés a magyar iskola felszámolásának irányába, és ezekben a dolgokban nem szabad engedni, hiszen ez csak egy elsô lépés, késôbb pedig az egész iskola és az iskolarendszer is szlovák nyelvûvé válik. Nálunk most a legfontosabb probléma Kárpátalján az, hogy törvényileg elvették egy szerzett jogunkat, mégpedig azt, hogy az ungvári állami egyetemre a felvételit a magyar iskolák végzôsei magyar nyelvbôl és magyar nyelven tegyék. Ez diszkriminatív lépés, hiszen hogyha versenyez egy ukrán anyanyelvû ukrán nyelvbôl és egy magyar anyanyelvû, akkor világos, hogy ki fog ebben a versenyben nyerni. Tehát de facto a magyar iskolák végzôseit, lehet mondani azt, hogy nagy százalékban, kizárják a felsôoktatásból Kárpátalján. Mi azért mindent meg fogunk próbálni azért, hogy ezt a döntést vonják vissza, hiszen itt egy dominó effektus fog mûködni. Miután a szülôk látják azt, hogy magyar iskola elvégzése után a gyermekük nem tud érvényesülni, lehetôségük van, emigrálnak, a gyereket kiküldik Magyarországra tanulni, vagy pedig ukrán nyelvû iskolába adják. Az pedig bizonyított, hogy a tudományokat mindenki a legjobban saját anyanyelvén tudja elsajátítani, az érvényesülésnek az ára viszont nem lehet az önfeladás.

Péntek János:

Én részben a kétnyelvû oktatáshoz szeretnék röviden hozzászólni és a kétnyelvûségrôl beszélni. A kétnyelvû oktatásról nekem az a véleményem, hogy Szlovéniában, amikor megindult, látszólag eszményi megoldási módja volt az anyanyelvi oktatásnak. Most az eltelt idô után nekem az a véleményem, és nem ez az egyetlen példa, a szlovéniai, hogy a kétnyelvû oktatás minden formájában csapda. Tehát a kétnyelvû oktatásra tulajdonképpen nincs szükség. Anyanyelvi oktatásra van szükség és az államnyelv oktatására úgy, ahogy egy más nyelvet kell megtanulni. Ez az egyik. A másik pedig a kétnyelvûség. Azt mindenki tudja, nemcsak a nyelvészek, a laikusok, hogy ez mennyire természetes jelenség többnyelvû területen, és azt is, hogy mindenképpen többletet jelent, többféle szempontú rálátást a világra. De ez a mi kétnyelvûségünk, a kisebbségek kétnyelvûsége azért jelent csapdahelyzetet, mert teljesen egyoldalú, tehát teljesen aszimmetrikus és nem érvényesül benne kellôképpen, aminek érvényesülnie kellene, az anyanyelv dominanciájának. Tehát itt fokozatosan az államnyelvek dominanciája válik általánossá és úgy, ahogy megint több példából tudjuk, az intenzív kétnyelvûségi folyamat gyakran elvezet a teljes nyelvcseréhez.

Mûsorvezetô:

Kérem szépen, az alapkérdés, legalábbis számomra, az: mi a feltétele az életképes anyanyelvnek, most szándékosan nem magyar nyelvet mondok, a mûködôképes, funkcionális anyanyelvnek? Lehet, hogy ez a kérdés Magyarországon értelmezhetetlen, de a határon túli közösségekben lét vagy nemlét kérdése. Nyilván elsôsorban nem nyelvészeti probléma, mert a nyelvészek valószínûleg a társadalmi folyamatokra kevésbé tudnak hatni, mint a politikusok, de van mégis felelôsségük és van felelôsségük a szülôknek is. Tehát a kérdés az, miben tudnak akár a nyelvészek, akár az Anyanyelvi Konferencia, a Világszövetség ebben lépni, segíteni?

Szépe György:

Öt állítást említek és ezekhez fûzök megjegyzést mindegyikhez, akkor kiderül a válasz, legalábbis remélem. Az elsô állítás az, hogy csökken a fontossága egy adott nyelvnek valahol, mondjuk a magyar nyelvé a szomszédos országokban, nehezíti az egyetemi bejutást. Tehát csökken a fontossága, erre egy Pierre Burdier nevû szociológus kutatása alapján egyértelmûen tudunk válaszolni, hogy a nyelv annyit ér, amennyit a beszélôk érnek, vagyis a sikeres beszélôk érnek. A második, tehát a jogi biztosítékot, az adminisztratív körzetet kell megadni ahhoz, hogy a nyelvnek az érdeke, a fontossága, az érdekbe ütközése, a gazdasági vonatkozása ne legyen másodosztályú, az elsô osztályú államnyelvhez képest. A második, csökken azoknak a színtereknek a száma, ahol azt az adott nyelvet lehet beszélni. Elsôsorban az oktatásról van szó, de nemcsak az oktatásról, hanem a közösségi életrôl, az oktatás és a szabadidô, a kultúra, a szervezett és nem szervezett színterek, például a kereskedelem, a közlekedés. A harmadik az, hogy fogynak azok, akik azt a nyelvet tekintik anyanyelvnek nyilvánosan, tehát visszaszorul a magánszférába, nem merik vállalni, egyik jele az asszimilációnak. Azt jelenti, hogy már kész arra, hogy ô maga, vagy a gyermekei asszimilálódjanak és nem akar ezzel bajt okozni. Itt nyilvánvalóan nagyon jók a nemzetiségi programok, amelyek a modernizációval összekapcsolják. Azok a kisvállalkozások, nemzetközi vegyesvállalatok, turizmus, ahol ennek az elsô kérdéssel együtt lehet valamilyen pozitív kicsengése. A negyedik, romlik a nyelvhasználat minôsége. És az utolsó pedig az, hogy töredezik az adott nyelv egysége több országon belül.

Mûsorvezetô:

Gondolom, vannak fokozatok. Ha ez az öt jelenség együtt jelentkezik, akkor nagyon nagy a veszély, akkor már a nyelvváltásról van szó, az asszimiláció elsô vagy utolsó fokáról.

Ágoston Mihály:

Örülök, hogy így tette fel a kérdést, hogy életképes anyanyelvhez mi kell, mert anyanyelvrôl szokás és lehet többféleképpen szólni, a soppingolás szintjétôl kezdve vagy még alacsonyabb szintrôl. Én csak folytatnám, amit az elôbb elmondtam a teljes anyanyelvûségû oktatásról. Szükséges az életképességéhez a késôbbi életfeltétel, tehát ahhoz, hogy a magyar nyelvterületen anyanyelvi, illetve nyelvi vérkeringés legyen biztosítva állandóan. Tehát ezen sok mindent értek, a gyerekek táboroztatása szerintem csak átmenetileg intenzíven szükséges, méghozzá az anyaországban, amikor nem tanulva is tanulják az anyanyelvüket. Sok másról is szó van. Tudnunk kell azt, hogy a kisebbségi anyanyelvhelyzet természetes és reális tény. Ezen se keseregni, se szégyenkezni nincs miért. A kisebbrendûségi helyzet más. Kisebbrendûségi anyanyelvhelyzet föloldása szintén elôsegíthetné, ez kétoldalú kérdés, egyrészt a többség felôl elnyerni a bizalmat, hogy ezzel csakis jót akarunk mindkét irányban. Másrészt pedig magunkban tudatosítani, hogy nincs is okunk ere a kisebbrendûségre, mert ez gátolja az igényeinket.

Mûsorvezetô:

Tehát kétoldalú! Maga a kisebbség is kitermelheti önmagából ezt a kisebbrendûségi érzést.

Ágoston Mihály:

Feltétlenül kétoldalú, mert se tudjuk valósítani másképp, csak kétoldalú bizalommal és kétoldalú hozzájárulással.

Pomogáts Béla:

Négy olyan területet tudnék mondani, amelyen érvényesülnie kell az anyanyelvnek. Az elsô természetesen a családi élet, a szomszédsági élet, a kisközösségeknek az élete. A második az oktatás, a harmadik a kultúra és a negyedik a teljes társadalmi nyilvánosság, beleértve a jogi területet és a közéletet, a politikát. Érdekes, hogy ha egy államhatalom asszimilálni akar egy nyelvi kisebbséget és elindul az asszimilációnak az útján, leépíti ezeket a rendszereket. Elôször mindig a társadalmi nyilvánosságnak a rendszerét szokta leépíteni, tehát az elsô támadás az anyanyelv ellen úgy történik, hogy megnehezítik a nyelvnek a közéleti, jogi, társadalmi nyilvánosságon történô használatát.

Mûsorvezetô:

Vagy megtiltják.

Pomogáts Béla:

Vagy megtiltják, igen. A második lépcsô az, hogy megnehezítik vagy megtiltják az oktatásban való használatát. A harmadik, hogy megnehezítik a kultúrát, és nagyon ritkán fordul elô, az már egy egészen fasisztikus rendszer, amikor megnehezítik a családi életben, a kisközösségi életben történô használatát. Be lehetne mérni és meg lehetne állapítani azt, hogy a Kárpát-medencében lévô úgynevezett utódállamok ezen a skálán hol helyezkednek el. Én most nem akarok Szlovákáról beszélni, Szlovákia elég szépen eljutott már egy bizonyos fokozatra. Tehát nekünk az a feladatunk, hogy ezeket a fokozatokat építsük vissza.

Mûsorvezetô:

Hogyan?

Pomogáts Béla:

A kisközösségi családi élet nyilvánvalóan magától mûködik. A kultúrában már illetékesek vagyunk és az oktatásban is, a közéleti nyelvhasználatban viszont a magyar államnak, az Európai Közösségnek az illetékessége kell hogy érvényesüljön.

Mûsorvezetô:

Tehát, maximum ajánlásokat lehet tenni.

Dobos László:

Szerintem jó lenne és hasznos, ha próbálnánk átlendülni a cselekvésnek a területére, hogy mit tudunk és mit kell tennünk ebben a helyzetben, akár Anyanyelvi Konferencia, akár Világszövetség, akár Magyarország, vagy a határon kívüli kulturális nyelvvédô testületek. Mert a kérdés mégiscsak az, hogy mit tudunk ezekkel a negatív folyamatokkal szembehelyezni, hogy tudunk jogot szerezni a nyelvnek, hogy tudjuk a nyelvet érdekké tenni és így tovább. Én úgy gondolom, hogy a nyelvmûvelést, a kárpát-medencei nyelvmûvelést és nyelvvédelmet mindenképpen érvényesíteni kellene. A nyelvügyelet gondolata Szabó Mihály Gizellánál és Lenstyák Istvánnál vetôdött fel. Létrehozni a már meglévô nyelvvédô intézményrendszerek mellett, vagy azokhoz kötve, Budapesten egy központi nyelvügyeletet, és ugyanezt létrehozni minden országban, amely egyrészt figyelné a nyelvjog sérelmét és állandóan jelezné és jelentené oda, ahová kell. Hiszen azzal nem érünk sokat, ha csak egymásnak panaszkodjuk körbe. Be kell hatolnunk a nyelvvédelem, a nyelvmûvelés minden területére, a családba, az óvodába, az iskolába, a közéletbe. Mindehhez milyen eszközök állnak rendelkezésre? Szerintem a sajtó, a gyermeksajtó, az ifjúsági sajtó, a napisajtó, hetisajtó. A Világszövetség ilyen fölmérést készített és van egy jegyzékünk, hogy mely lapokat szeretnénk fölkérni: rendszeresen foglalkozzanak a nyelvmûvelés, a nyelvvédelem dolgával és gondolatával. Kitûnô alkalom, hogy a Duna Televízió ennek ilyen hangsúlyt adott és ad. Reméljük, hogy a Duna Televízió anyahajójává válik e programok alakításának és kimunkálásának. A Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a média szinte minden eszközével élnünk kell és lépésrôl lépésre makacsul szervezni azt az ellentételezést, azt az ellengôzt, ami a henger ellen, a hallatlan nagy erôszakhengerrel szembeszáll és szembemegy.

Péntek János:

Részben egyetértek ezzel, illetve azzal, hogy ennek az intézményrendszerét meg kell alkotni. Ugyanakkor annak érezném a fontosságát, hogy a meglévô intézményekben tudatosítsuk ennek az ügynek a jelentôségét. Ezt mi Erdélyben néhány éve már próbáljuk. Én arra gondolok, hogy itt a sajtó nem egyszerûen csak eszköze ennek. A sajtónak nagyon jelentôs szerepe van úgy, mint anyanyelvet felmutató, használó, nagyon fontos intézményként. Ugyanúgy az egyházaknak. Hogy az egyházak mit vállalnak föl az anyanyelvûségbôl. Ugyanígy a közmûvelôdési intézmények, és itt nem lehet megelégedni azzal, hogy valami anyanyelven történik, hanem milyen ennek az anyanyelvnek a színvonala, a nyelvi mûveltségnek milyen a szintje. Ez az oktatási intézményekre is érvényes. Én nem tudok kibékülni csupán azzal, hogy nekünk magyar nyelvû oktatásra van szükségünk. Színvonalas, tehát a nyelvi mûveltség szempontjából színvonalas és sikeres oktatási intézményekre van szükségünk.

Mûsorvezetô:

Ha a nyelvi vagy a nyelvészeti eszközök nem elegendôek, ha a beadványok, tiltakozások nem elegendôek a szlovákiai helyzet megváltoztatására, ha nem elegendôek a kétoldalú megbeszélések, mit tehet a Világszövetség a Szlovákiában élô magyar kisebbség jogainak védelme érdekében?

Dobos László:

Ha minden eszköz kimerült, akkor nincs más lehetôség, mint az utcára menni. Ehhez még azt szeretném hozzátenni, hogy érdekké és élménnyé kell tenni a magyar anyanyelvet területeinken, minden intézmény és minden magyar szellemi erô bevonásával kialakítani a kárpát-medencei nyelvpolitikai programot, nyelvvédô, a nyelv védését és megtartását magába foglaló és szorgalmazó programot.

Az Osztrák­Magyar Monarchia szétesésével új fogalommal és életformával kellett megismerkednie a magyarságnak, a kisebbségi léttel. A történeti Magyarország nemcsak jelentôs területveszteségeket szenvedett el a trianoni döntés következtében, hanem elveszített több millió magyart is. Az utódállamokhoz került magyar nemzeti kisebbségnek szembe kellett néznie a többségivé vált új nemzetek több évszázados sérelmeivel, amelyeket hatalmi helyzetbôl torolhattak meg.

Az önálló csehszlovák állam 1918. október 28-án alakult meg kis eltéréssel azon a területen, amit már 1914-ben az orosz cárnak benyújtottak, majd 1915-ben az angol nyelvû memorandumban is közzétettek. Lakosságának magyar és szlovák népességét mutatja az alábbi táblázat, összevetve a magyarországi területek magyar és szlovák etnikumának létszámalakulásával. A magyarság lélekszámának rövid idôn belül bekövetkezett drasztikus csökkenése fôként az impériumváltás után Magyarországra menekült tisztviselôk és közalkalmazottak százezres nagyságrendjével, valamint a magukat korábban magyarnak valló zsidók önálló nemzetiségként való feltüntetésével magyarázható.

Az új államalakulat elsô nyelvtörvényének az 1918. december 14-én hozott 64. számú csehszlovák törvény 3. §-a tekinthetô, amely kimondta, hogy Szlovenszkón a hivatali nyelv, tehát a bíróságok, a közigazgatás nyelve a szlovák. ezzel egyidejûleg hatályát vesztette az 1868-as magyar nemzetiségi törvény XLIV. törvénycikke. Az újonnan létrejött államok mindegyikében, így a Csehszlovák Köztársaságban is jelentôs számú (német, magyar, ruszin stb.) kisebbség és etnikai csoport (pl. cigány) nehezítette a szláv nemzetállam megteremtését. Közülük leginkább a magyarokat és a németeket ítélték veszélyesnek. E két kisebbségi csoport ugyanis komolyan vette a védelmére létrehozott, 1919. december 10-én Saint Germain-en-Laye-ban aláírt kisebbségvédelmi szerzôdést, és számos petícióval fordult a nemzetközi testülethez jogorvoslatért. Ezeket a beadványokat a csehszlovák jogalkotók minden esetben átnézték, és csatolták hozzájuk saját megjegyzéseiket. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a panaszok nagy részét nem orvosolták.

A kisebbségvédelmi szerzôdés értelmében, ha az állam kimondja, hogy a területén élô népek egyikének a nyelve az államnyelv, akkor a kisebbségek nyelvhasználatára vonatkozó kiegészítô rendeletet is kell hoznia. Csehszlovákiában erre másfél év múlva, 1920. február 29-én került sor a 122/1920-as alkotmánytörvény elfogadása után. Ez a csehszlovák nyelvet nyilvánította hivatalosnak, a 3. §-a pedig 20%-ban határozta meg azt a szükséges kisebbségi arányszámot, amelyet el kellett érni egy adott településen ahhoz, hogy anyanyelvén is beadhassa panaszát, keresetét a bírósághoz, ill. a közigazgatási hatóságokhoz. A törvény ebben az esetben lehetôvé tette a hivatali ügyintézést, és kötelezte a hatóságokat az anyanyelvû válaszadásra is, hasonlóképpen elôírta a kétnyelvû hivatali táblák használatát, valamint biztosította a kisebbség nyelvét az oktatásban is. Ez a 20%-os arányszám azonban több problémát is felvetett, így többek között azt, hogy a nyelvi kisebbség tagja az országon belül bárhol használhatta-e anyanyelvét vagy csak azon a területen, amelyhez lakóhelye tartozott, s amelyen a szükséges százalékot elérte a magyar anyanyelvûek száma. A mindennapi gyakorlat ­ különösen az 1926-ban érvénybe lépett 17. számú kormányrendelet után ­ sokszor kétségessé tette még a második lehetôség érvényesítését is, pl. sok magyar beadványra cseh nyelven érkezett a válasz (a cseh és szlovák nyelv viszonyát ismerve, szinte természetes, hogy a csehszlovák csehet jelentett). Ennek a 20%-os limitnek volt egy nemzetközi jogi hibája is: ellentétes volt az érvényes nemzetközi kisebbségvédelmi szerzôdéssel, mert az nem határozott meg semmiféle minimális létszámot, és nem is tartalmazott olyan kitételt, amely ezt megengedte volna, hacsak nem a megfelelô könnyítés értelmezhetô így:

Egyetlen csehszlovák állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában a magán- vagy üzleti forgalomban, a vallási életben, a sajtó útján történô vagy bármilyen közzététel terén, vagy a nyilvános gyûléseken.

A Cseh-Szlovák Kormánynak a hivatalos nyelv megállapítására vonatkozó intézkedését nem érintve, a nem csehnyelvû csehszlovák állampolgárok nyelvüknek a bíróságok elôtt akár szóban, akár írásban való használata tekintetében megfelelô könnyítésekben fognak részesülni.

A fenti arányt Szlovenszkó (valójában a mai Szlovákia) 77 bírósági járásából 27-ben elérte a magyar kisebbség, de ennek az alapja még az 1910-es magyarországi népszámlálás volt. A kedvezôtlen arányszámok csökkenését két módon érhették el a csehszlovák hatóságok: a népszámlálási adatok sajátos értelmezésével, valamint különbözô területi átrendezésekkel. Ennek következtében 1930-ra már 7 járás kb. százezres magyar lakosságát sikerült megfosztaniuk a kisebbségi nyelvhasználat jogától, többek között Nyitra, Rimaszombat, Kassa, Léva és Losonc térségében. Ezekben a járásokban például nem engedélyezték a hagyományos magyar településnevek használatát, és nem lehetett magyarul közzétenni semmiféle közérdekû hirdetményt sem. Ha azonban a magyar többségû településen csehek vagy szlovákok is éltek, akkor elôször az állam nyelvén, majd második helyen magyarul kellett elkészíteni a feliratokat, utcatáblákat stb.

A jogi-közigazgatási hátrányos megkülönböztetés mellet a nyelvi jogok visszaszorítása az oktatásban és a közmûvelôdésben a legveszélyesebb. Egy idegen államtestben élô kisebbség vagy etnikai csoport nyelve ­ és ezen keresztül identitása ­ állandó veszélyben van, de az államtól viszonylag független önszervezôdési formák (tanítói, közmûvelôdési és tudományos egyesületek, olvasókörök, önképzôkörök stb.) területenként változó hatásfokkal csökkenthetik az asszimiláció mértékét. Az elsô hónapok sokkja után a felvidéki magyarság is magához tért, s megkezdte saját, immár nem felsô-magyarországi, hanem szlovenszkói intézményrendszerének megszervezését. A csehszlovákiai magyar kisebbségi közmûvelôdés egyesületi alapon szervezôdött, és többnyire nem kapott állami támogatást; a könyv-, lap- és folyóirat-kiadás szintén egyének (nyomdák és szerzôk) vállalkozó kedvétôl és anyagi lehetôségeitôl függött ­ ezek a megengedett tevékenységek közé tartoztak a demokratikus berendezkedésû országban.

Turczel Lajos adatai szerint az államfordulat elôtt Szlovenszkó területén 3641 elemi iskola ­ ebbôl mindössze 343 szlovák, valamint 60 magyar tannyelvû középiskola mûködött. A teljesen vagy többségében szlovák, illetve ruszin lakosságú területeken 1918 után megszüntették a magyar iskolákat, és az 1919-ben hozott 198. sz. törvény alapján csak ott engedélyezték kisebbségi elemi iskolák mûködését, ahol negyven iskolaköteles magyar diákot regisztráltak, a magasabb szintû, polgári iskola megindításához pedig négyszáz gyermek kellett. Az 1921/22-es iskolaévben már csak 727 elemi iskola állt a 101.268 magyar diák rendelkezésére, 1927/38-ban pedig 754-re csökkent ez a szám, a tanulói létszám pedig 85.507-re esett vissza. Popély Gyula kutatásai felhívják a figyelmet arra, hogy a magyar diákok létszámát több esetben névelemzéssel tovább csökkentették: szlávos hangzású névvel nem mehettek magyar iskolába. Emellett mindössze tizennyolc polgárit és nyolc gimnáziumot létesíthettek, ahol 5000 diák tanult. Ehhez az 1919. évi 189. számú törvény értelmében 400 elemi iskolásra volt szükség, de az, hogy a középiskolai tanulói létszám 1921-tôl 3800-ról 1928-ig 5000-re nôtt, a polgári iskolák száma azonban mindvégig tizennyolc maradt, s ebbôl csak 7 volt állami, valamint mindössze nyolc gimnázium mûködött, nyilvánvalóvá teszi azt a tényt, hogy a törvényt nem tartották be. Az iskolák többsége felekezeti vagy községi tulajdonban volt, így állami támogatást nem kapott. Állaguk meglehetôsen leromlott, s nehezen tudtak versenyre kelni az egyre-másra létesített, korszerû szlovák iskolákkal. A demokratikus formákra ügyelô csehszlovák állami törvényhozás, illetve a szlovenszkói helyi törvényértelmezési gyakorlat kettôssége, a kisebbségeket érintô intézkedések látszatjellege az egész iskolapolitikára rányomja a bélyegét. Magyar állami iskolákat nem létesítettek, a felekezetiekre irányuló kérvények engedélyezését húzták-halasztották (amint a magyar kultuszminiszterek a turócszentmártoni középiskola létesítésével tették), a magyar iskolákban használt, magyar nyelvû tankönyvek nagy részét ezzel szemben állami támogatással jelentette meg a prágai állami tankönyvkiadó. Fontos megjegyezni, hogy mintegy 50 magyar többségû faluban csak szlovák elemi iskola mûködött, és olyan magyar városokban, mint pl. Dunaszerdahely, Galánta, Párkány, Szenc, nem mûködött magyar polgári. A Felvidék elszlovákosítását tûzte ki célul az 1920-ban alapított Slovenská Liga, amely teljes állami támogatást élvezve, igen aktív propagandát fejlett ki a magyarlakta településeken a szlovák óvodák és iskolák létesítése érdekében. Érdekes azonban megjegyezni, hogy a magyar iskolákban csak heti két órában kellett szlovák nyelvet és irodalmat tanulni.

A felsôfokú oktatást, ezen belül a magyar tanítóképzést 1919 és 1924 között csak a pozsonyi Orsolya-rendi apácák intézete biztosította, majd a húszas évek végén, 1927-ben a szlovák tanítóképzô mellett magyar tagozatot is indítottak. A történelmi Magyarországon diplomát szerzett tanítóknak és tanároknak szlovák (ill. ruszin) nyelvbôl és csehszlovák honismeretbôl vizsgát kellett tenniük. Ebben igen nagy szerepet vállalt a pozsonyi tanítóképzô rend, valamint a Szlovenszkói Magyar Tanítók Egyesülete. Az elsô köztársaság idején, 1921-ben 2162, 1930-ban pedig már csak 1521 magyar nemzetiségû tanító és tanár dolgozott a kisebbségi iskolákban.

A tanárképzés ­ és általában a felsôoktatás területén már jóval nagyobb gondok voltak, hiszen a pozsonyi egyetemet más, korábban felsô-magyarországi felsôoktatási intézményekhez hasonlóan nacionalizálták, így a diákok egy része magyarországi egyetemekre ment tanulni, amíg az ott szerzett diplomát elismerték a csehszlovák hatóságok. A húszas évek második felétôl, a nosztifikációs tilalom bevezetése után csehül vagy németül folytatták jogi, orvosi stb. tanulmányaikat Prága vagy Brünn cseh és német egyetemein. Pozsonyban, a volt Erzsébet Tudományegyetemen csak egy egyszemélyes magyar tanszék jelentette a magyar szakos tanárképzés bázisát. Egyedül az 1925-ben alapított losonci református Teológiai Szeminárium négyéves képzése képviselte a magyar nyelvû felsôoktatást.

Az elsô Csehszlovák Köztársaságban a magyar kisebbségi nyelvhasználattal kapcsolatos törvények és rendeletek a nemzetközi szerzôdésekben vállalt kötelezettségek figyelmen kívül hagyásával, arányszámok és minimális létszámok megállapításával szabályozták a kisebbségek jogérvényesítését és iskoláztatását. A késôbbiekhez viszonyítva azonban ezek a nemzeti kisebbség elszlovákosításának csak elsô, kísérleti akadályai voltak, amelyek az újabb történelmi fordulópontig nem tudták beváltani a hozzájuk fûzött asszimilációs reményeket.

Az 1938-as elsô bécsi döntés, amely etnikai alapon történt területi átrendezés volt, a magyar nemzeti kisebbségek számára hat évre ismét megadta az anyaországhoz tartozás illúzióját. A szlovákok pedig 1939 tavaszán ­ erôs német közremûködéssel ­ megalapíthatták elsô önálló államukat, a fasiszta berendezkedésû Szlovák Államot. A második világháborút követô intézkedések és retorziók a magyarság történetében soha nem tapasztalt megaláztatásokhoz vezettek, amelyek teljes egészében az etnicizmus és a lingvicizmus fogalomkörében leírtakkal jellemezhetôk ­ a felvidéki magyarság megfogalmazásában pedig egyszerûen a hontalanság évei következtek.

A Meciar-koalíció kormányprogramja és intézkedései ellenére Szlovákia magyar tanítási nyelvû 306 állami és 4 egyházi általános iskolájában, 16 állami, 2 egyházi és 1 magángimnáziumában teljes anyanyelvû oktatással szolgáljuk nemzetrészünket (18 szakközépiskolánkban és 31 szaktanintézetünkben egyes szaktantárgyakat szlovák nyelven oktatnak).

Anyanyelvünk a huszadik századi európai átrendezôdést, a nemzet egyharmadának leválasztását követôen a megváltozott, új politikai, gazdasági, társadalmi berendezkedés közepette az addiginál hatványozottabb, létfontosságú szerepet kapott. S azóta majdnem kizárólagos mentôszolgálatot teljesít. Nemzetrészként, nemzeti kisebbségként, szórványban megtartó nyelvünk, s egyben nemzeti önazonosságtudatunk megôrzésének létfeltétele a teljes anyanyelvû képzés, a színvonalas magyar nyelvû oktatás. A csehszlovákiai magyarok '45 utáni helyzetében, a hontalanság éveiben, az anyanyelv suttogó nyelvvé, a hatalom értelmezésében bûnjelhordozónak minôsült. Nemzeti kisebbséget iskolavesztésnél alig érhet nagyobb veszteség. A második világégést követôen, kollektív bûnösségünk okán, állampolgárságunkkal együtt elvették iskoláinkat is. Csak a megtorló intézkedések után, 1949-ben tették lehetôvé a magyar nyelv oktatást, azzal a megszorítással, hogy ez az alapvetô emberi jog a szülôföldön maradás reményében reszlovakizált magyarokra nem vonatkozik. A szlovák belügyminisztériumnak megfelelô végrehajtó szerv 1946. június 17-i utasítása alapján a magyar családfôk kérhették családjuk visszaszlovákosítását. Ez az állampolgárság visszaszerezhetôségével, általa pedig a vagyon megmentésével, a megélhetési létminimum biztosítását jelentô élelmiszerjegyek beszerzésével, de fôleg a deportálás-kitelepítés elkerülésével függött össze. A szülôföldön maradás reményében reszlovakizált magyarok száma elérte a 326.679 fôt. 1947 áprilisa és 1948 júniusa között 68.000 személyt deportáltak Magyarországra és 41.600 személyt ­ munkatoborzás fedônéven ­ a Csehországból kitoloncolt 2.800.000 német helyére. A megtorló intézkedések elôl hatezren önként áttelepültek Magyarországra, Csehországba pedig 2.500-an. A Csehszlovák Köztársaság kormánya csak ezután, 1948. szeptember 30-án kelt határozatával tette lehetôvé a magyar nyelvû oktatást. Ez a lehetôség viszont a kényszerbôl reszlovakizált magyarokra nem vonatkozott.

S amikor a hatvanas évek derekán mindezek ellenére a magyar nyelven tanulók országos részaránya megközelítette a szlovákiai magyarság lakossági részarányát (lásd az I. sz. kimutatást) ­ úgymond gazdasági megfontolásból, s csakis a mi javunkat szem elôtt tartva ­ a helyi szlovák iskolákkal közös igazgatás alá parancsolták, illetve megszüntették iskoláink számottevô hányadát, adminisztratív eszközökkel szinte teljesen visszafogták a magyar pedagógusképzést (lásd a II. sz. kimutatást). A nyolcvanas évek közepére kidolgozott nyelvcsorbító oktatási törvénytervezet a romániai, jugoszláviai, magyarországi gyakorlat szlovákiai alkalmazását: bizonyos tantárgyak nem anyanyelven való tanítását tûzte ki célul. Végül is minden hatalmi intézkedés ellenére ­ mert határozott ellenállásunkat siker koronázta ­ általános iskoláinkban és gimnáziumainkban minden tantárgyat, a történelmet is, máig magyar nyelven oktatunk.

Nemzetrészként, nemzeti kisebbségben, szórványban a nyelvvesztésnek több oka van. S nem is a kétnyelvûségtôl általában a nyelvi beolvadáshoz vezetô vegyes házasságok, hanem a természetes asszimilációt gyorsító politikai, gazdasági, oktatási, tömegkommunikációs ráhatások a nyelvtiprás legmegalázóbb formái: amikor egy ôshonos közösség anyanyelve gyûlöletté válik szülôföldjén.

A háború utáni célirányos gazdaságpolitikai megfontolások, intézkedések utóhatásaként ipar, szolgáltatások, munkahelyi lehetôségek nélkül maradó csallóközi, mátyusföldi, honti, gömöri, ungvidéki régiók falvaiból való nagyarányú elköltözés egyik következményeként a faluközösségek morális, nyelvi kötöttsége alól mentesülô produktív nemzedék az új munkahelyi, lakótelepi kihívásokra nyelvváltással, gyermekeik többségi nyelvû iskolába való beíratásával (is) válaszolt a jobb érvényesülés reményében (lásd a III. sz. kimutatást). Az újabb, a privatizációs korszak bankkölcsönpolitikája, a tulajdonjog-visszaszerzés egyenlôtlen feltételei csak tovább gyengítik szülôföldünk gazdasági helyzetét. Viszont mára már a tömeges városba költözés megszûnt. Közösségünk, polgári szervezeteink, politikai képviseletünk egyik nem könnyû feladata lassítani-megállítani e céltudatos szétzilálást. A visszaút, az egyszer már feladott másság újravállalása ­ fôleg annak gazdasági okai miatt ­ nagyobb próbatétel az elpártolás erkölcsi vonzatainál. Nehezebb, de nem reménytelen. Gazdasági állapotunkkal együtt nyelvápoló-védô óvodáink, általános és középiskoláink; kulturális intézményeink (színházaink, múzeumaink, könyvtáraink); kulturális szervezeteink, szervezôdô-alakuló tudományos intézményeink, sajtónk, nyelvmûvelô, honismereti rendezvényeink gazdasági háttere nem kielégítô. A magyarországi közalapítványok, intézmények, szervezetek, valamint az odahazai vállalkozók támogatásainak esetleges elmaradása megtartó nyelvünk intézményrendszerét létében veszélyeztetné. A szlovák kormány egyre mostohábban viselkedik adófizetô magyar nemzetiségû állampolgáraival: sorra leállítja még a törvényhozás által e célra elkülönített anyagiakat is, hogy azok java részét nemzeti kisebbséginek álcázott kezdeményezésekre, valójában kormánypropagandára utalja ki.

Nyelvmegtartásunk, megtartó nyelvünk létfeltétele a teljes és színvonalas anyanyelvû iskola. Ezzel a diktatórikus szlovák kormány is tisztában van. S azt is tudja, nem ikes igeragozásunk, de megtartó anyanyelvünk, anyanyelvi mûvelôdésünk, iskolahálózatunk megtépázása táplálja még harsányabbá a szlovák nemzetállam rögeszméjét. A '94-es elôrehozott választásokból kikerülô szlovák kormánykoalíció anyanyelvfosztó szándékát a hatalom által a hatvanas évektôl mindmáig sikertelen, alternatív, újabban kétnyelvû oktatási módnak nevezett, valójában a szlovákiai magyar iskolákat megszüntetô elképzelésnek kormányprogramba foglalása is bizonyítja. Erre még a pártállam idején sem vetemedtek. Az önbizalomhiányban vergôdô kormányzat harsány propagandája szerint csakis a mi javunkat szolgálná, ha bizonyos tantárgyakat szlovák nyelven, s ráadásul, azok egy részét szlovák nemzetiségû oktatók által tanítanának az eleddig teljes anyanyelvû képzést biztosító magyar iskoláinkban. Ez nem csupán azért hihetetlen még a demokratikus szlovák értelmiség számára is, mert e szerint a kétnyelvû oktatás legvehemensebb szorgalmazói, éppen a másságellenes, militáns Szlovák Nemzeti Párt és a magyarellenességével nemzetmentô szerepben tetszelgô Matica slovenská lennének a szlovákiai magyarság istápolói! Azért is hihetetlen, mert szakmailag nem helytálló a képesítés feltételét nemzetiségi hovatartozáshoz kötni. Azért is hihetetlen, mert az alternatíva, a választás lehetôsége ma is adott: elvileg a szülô dönti el, hogy magyar vagy szlovák iskolába íratja gyermekét (lásd a III. sz. kimutatást). Az utóbbit választó szülôk által a tanköteles magyar gyerekek mintegy harminc százaléka nem részesül anyanyelvû oktatásban, s bár szociális összetételben megelôzik a nyelvhûséget választókat (ez az egyetlen elsôbbségük); sem egyetemi, sem egyéb szakmai területen nem érik el az anyanyelven tanulók szintjét (lásd a IV. sz. kimutatást). És mert minden iskola a maga képére formál, sok esetben ôk azok, akik anyanyelvüket nem ôrzik meg, s nem adják tovább. Az anyanyelvû iskolák elleni intézkedésekkel nem merül ki a mostani szlovák kormány demokrácia-ellenessége. Szlovákia minden demokratikusan gondolkodó állampolgárával egyetemben mi is tiltakoztunk az iskolatanácsok jogállásáról szóló, az iskolavezetôk kinevezését-visszahívását demokratikusan szabályozó törvény módosítása, a nem szlovák egyetemek végzettjeit hátrányos helyzetbe sodró miniszteri rendelet, valamint a magán- és egyházi iskolák hátrányos megkülönböztetése, az államnyelvvédelmi törvény és a büntetô törvénykönyv antidemokratikus módosítása ellen. S mert ez idáig kirekesztenek a minket érintô dolgok döntésébôl, a szlovákiai magyar nemzetrész túlnyomó többsége híve a kollektív jogok európai színvonalú megvalósítását jelentô önrendelkezésnek, az autonómiának. Az országhatáron belüli, önkormányzatiságra épülô autonómiát elismerô államot (majd) lojalitásunkról biztosítjuk. Addig is mindent megteszünk, hogy a minket hátrányos helyzetbe sodró nagyhatalmak felelôtlenül önös döntése miatt szülôföldünkön ne legyünk hontalanok. Ahhoz, hogy valóban otthon érezzük magunkat, kell, hogy tiszteljék felnevelô nyelvédesanyánkat.

Az anyanyelv megtartása erkölcsi kategória. Hiányzó lelkészeink és fogyó pedagógusaink mielôbbi pótlása feltétele helytállásunknak (lásd az V. sz. kimutatást). Nemzetrésznek, nemzeti kisebbségnek, szórványban élônek a demokrácia és az anyanyelv védelme egyaránt létérdeke: a nyelvi másság örököse csak demokráciában nem másodrangú állampolgár.

Iskoláink és kultúránk védelmére, a parancsuralom, a nemzetállam-ábránd ellen '95 áprilisában ügyészségi vizsgálatot, többségi felháborodást kiváltó országos tiltakozó nagygyûlést, '95 szeptemberében polgári engedetlenséget szerveztünk. A kormány oktatási politikája határozott elutasítása jeléül a szlovákiai magyar iskolák tanulóinak több mint hetven százaléka nem jelent meg a tanításon.

1997-ben a kétnyelvû bizonyítványok szerzett jogát megvonó miniszteri rendelet ellen országos méretû petíciót szerveztünk. Tiltakozásunkat kihangsúlyozandó, a parlament és a kormány elnöke címére ­ tudomásulvétel, s egyben a beérkezô levelek száma ellenôrzése céljából a köztársasági elnök címére is ­ 70.000 tiltakozó magánlevelet adtunk fel. Annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság még nem foglalt állást az államnyelvtörvény alkotmányellenességét állító keresettel kapcsolatban, a hatalom az 1995 októberében elfogadott államnyelvvédelmi törvényre hivatkozva (a pedagógiai dokumentációt államnyelven kell vezetni) elutasította petíciónkat. Mivel a jelzett törvény 1. paragrafusának 4. bekezdése kimondja: A törvény nem szabályozza a nemzetiségek és etnikai csoportok nyelveinek használatát. E nyelvek használatát külön törvények szabályozzák, továbbá mivel e külön törvényeket, pontosabban a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvényt mindmáig még csak nem is tárgyalta a szlovák parlament, három országos hatósugarú civil szervezetünk: a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Szlovákiai Magyar Szülôk Szövetsége és a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közmûvelôdési Szövetség ­ Csemadok a Szlovák Nemzeti Tanács Magyar Koalíció pártjaival (Együttélés, Magyar Polgári Párt, Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom) karöltve létrehozta ­ országos, regionális és helyi szinten ­ a szervezett ellenállást bebiztosító egyeztetô tanácsokat. E tanácsok ­ a miniszteri rendelettel szemben ­ kétnyelvû bizonyítványok kiadását javasolták. A szerzett jogunk támogatására országos méretben megszervezett nagygyûlések, az iskolavezetôk tanácskozásai és az egyéb szervezômunka ellenére is általános iskoláinknak csupán 34%-a mert nemet mondani a hatalomnak. A pedagógusszövetség ezt a tényt még akkor is kudarcként minôsítette, hogy a helytálló magyar általános iskolák 34%-ában tanulóink több mint 70%-a tanul (lásd az V. sz. kimutatást).

Tudjuk, hasznosabb tenni valamiért, mint valami ellen. Megtartó anyanyelvünket minden tiltakozó nagygyûlésnél, polgári engedetlenségnél, csakazértis-összefogásnál hûbben szolgálja a magyar iskolák eredményessége, ha nagyobb tárgyi tudással vértezzük fel tanulóinkat. A többségi nyelv alaposabb ismerete mint az iskoláink hatékonyságával szembeni egyetlen ellenérv ugyan mit ér, ha a jobb érvényesülés reményében vétô nyelvfeladó mit sem tud szerzett nyelvén közölni s közben pallérozatlan anyanyelve szintjére süllyed önazonosság-tudata (is). Iskoláink megtartása az egyik legfontosabb feladatunk. Képesnek érezzük magunkat e szolgálatra. S ha összefogunk, ha tovább erôsítjük a kárpát-medencei magyarság együvétartozás-tudatát, megtartó anyanyelvünk ­ bizonyságként, hogy ezerszáz évvel ezelôtt életképes gazdasággal, szervezett társadalomban, korszerû mûveltséggel, fejlett magyar nyelvvel jöttünk Európába, európai másságunkat megôrizve gazdaságilag életképes, fejlett mûveltségû magyarokként ­ vezet a második évezredbe.

Nyelvi és egyéb másságunk semmiképp sem kelthet bennünk egyedül vagyunk-borúlátást: elegendô szellemi-erkölcsi erôt képviselünk, amíg ­ határon belül és túl, ahol élünk ­ együvé tartozásunkat önmagunk nem gyengítjük. A kodályi a magyar lélek egyugyanaz Somogytól Szatmárig és Csíktól Nyitráig megállapítás egy nyelven élô nemzetrôl vall. Nyelvhûségünk Erdélyben, a Kárpátalján, a Vajdaságban, Horvátországban, Szlovéniában, Burgenlandban, Szlovákiában, a nyugati szórványban és Magyarországon más-más körülmények között, de azonos: ôrizd meg, add tovább! erkölcsi korparancs alapján mérhetô.

Nyelvhûségünk értékrend-alap. S mert nyelvünk mindig is alapvetô ismérve volt (s lesz) magyarságunknak, addig vagyunk, míg nyelvünk él: anyanyelvünk megtartói által nyelvünk megtartó erôvé nemesedett.

I. táblázat

II. táblázat: Áttekintés a Nyitrán végzett magyar pedagógusok számáról

IV. táblázat: Szlovákia egyetemi nappali tagozatos hallgatóinak nemzetiségi megoszlása (1995. október 31.)

V. táblázat: Kimutatás a bizonyítványosztásról - Alapiskolák

A táblázat nem tartalmazza sem a kisegítô, sem a középiskolákra vonatkozó adatokat.

Dr. Lanstyák István:

A magyar nyelv a Kárpát-medence valamennyi peremországában

1. Veszélyeztetett nyelv eredendôen azért, mert kisebbségi nyelv. A legtöbb peremországban a magyar nyelv eredendôen hátrányos helyzetét súlyosbítja az asszimiláció. Ausztriában és Szlovéniában pedig a magyar nyelv sorsa iránti viszonylagos közöny károsít.

2. Nyelvünk Magyarországon nincs veszélyben. A kétféle nyelvi helyzet (a határon belül és kívül) egybemosása csökkenti a nyelvmûvelés hatékonyságát.

3. A nyelvmûvelés valamennyi formája hasznos lehet ugyan, ám a nyelvi leépülés folyamatát nem képes megállítani, legfeljebb lassítani. A magyar nyelv fennmaradása elsôsorban politikai tényezôktôl függ. Ilyenek pl.:

a) a nyelv megfelelô státusának biztosítása,

b) használati körének törvény által garantált radikális kibôvítése.

4. A magyar nyelv helyzetének jogi szabályozása önálló nyelvtörvény formájában csak Magyarországon kívül indokolt és szükséges. (Egy ilyen magyarországi törvény meghozatala káros lenne mind politika, mind nyelvi szempontból, ez viszont nem zárja ki, hogy olyan szükséges rendelkezéseket hozzanak, amelyek összefüggnek a nyelvhasználattal.)

5. Magyarországon is akadnak státus-szervezési feladatok, de ezek jórészt a magyarországi nemzeti kérdéseket illetik. (?) Magyarországnak van lehetôsége arra, hogy kedvezôen befolyásolja a határon túli közösségek nyelvének súlyát a külpolitikai tevékenységével, hungarológiai intézetek, magyar nyelvi tanszékek, kulturális intézetek létrehozásával stb.

6. Mivel a magyar nyelv fennmaradását szolgáló státus-szervezés a Kárpát-medence peremállamaiban többségi politikai akarat nélkül lehetetlen, szükség van elôretekintô nemzetiségi nyelvpolitikai stratégia kimunkálására.

7. A magyar nyelv fennmaradása nem képzelhetô el megfelelô oktatási rendszer nélkül, melynek az anyanyelvi képzésen kell alapulnia az óvodától a felsôfokú képzésig.

8. Az anyanyelvû oktatáson belül fontos szerepet játszik a magyar nyelv és irodalom oktatása. Védeni kell minden nyelvváltozatot.

9. A magyar nyelvtervezésnek foglalkoznia kell a szlovák nyelv oktatásának és használatának kérdésével is.

10. Amíg a kisebbségi nyelv helyzete jogilag nincs rendezve, addig a nagyobb fokú, a lakosság széles rétegeire kiterjedô kettôs nyelvhasználat súlyos veszélyeket rejt. Szükség van egy nyelvtervezési stratégiára.

11. A Kárpát-medence országaiban a legfontosabb a nyelvfelejtésbôl adódó nyelvhasználati problémák megoldása.

12. A nyelvmûvelés szakmai tevékenység, melynek sikeres végzése nyelvtudományi szakképzettség nélkül elengedhetetlen.

13. A nyelvmûvelés alapfeltétele, hogy kellô alapkutatásokra támaszkodjon. Ilyen: ­ élô nyelvhasználat vizsgálata, ­ a magyar nyelv nyelvkörzettani helyzetének kutatása.

14. A nyelvtervezés feltételei: ­ kézikönyvek, szótárak, tankönyvek megalkotása, ­ számítógépes nyelvi adatbank létrehozása, ­ a nyelvi tanácsadó szolgálat kialakítása.

15. A nyelvmûvelés közvetlenül csupán nyelvünk standard változatának mûvelését tarthatja feladatának.

16. A nyelvhasználat magánszíntéri helyzetekben magánügy, viszont a nagy nyilvánosságnak szánt nyelv, az közügy. Bírálható és bírálandó. A nyelvmûvelésnek a nyelv változatosságából kell kiindulni. A nyelvi sokféleséget nem károsíthatja a nyelvtervezés.

17. Egyetlen magyar nyelv van. A világ különbözô részein használt változatok ennek a részei.

18. A bírálattal szemben mindig elônyben kell részesíteni a megelôzést (nyelvi tanácsadás stb.).

Szabómihály Gizella:

A kisebbségi magyar nyelvmûvelés egyik ­ ha nem legfontosabb ­ célja a magyarországi nyelvhasználattól való eltéréseknek a lehetô legkisebb mértékûre való csökkentése. Ezzel kapcsolatban alapvetô fontosságú, hogy a kisebbségi nyelvhasználók megismerkedjenek:

­ a Magyarországon kialakuló újabb nyelvi fejleményekkel,

­ a többségi nyelven megismert fogalmak magyar(országi) nevével, miáltal lassíthatóvá válna a nyelvi le- vagy elszakadás üteme.

E célok elérése érdekében az alábbi színtereken a következô lépéseket tartom szükségesnek megtenni:

1. Az iskolai oktatásban

a) A magyar nyelv oktatásában figyelembe kell venni azokat az eltéréseket, amelyek a magyarországi és a határon túli magyar nyelvhasználat között fennállnak; ezért mind a tanmenetet, mind a tankönyveket úgy kell összeállítani, hogy a diákok figyelmét felhívjuk ezekre a különbségekre (s itt nem csupán az idegenszerûségekre, a román, a szlovák stb. kölcsön- és tükörszavakra gondolunk, hanem az ún. statisztikai eltérésekre is). A magyar nyelvi tankönyvekben nagyobb számban kell szerepeltetni a modern élettel összefüggô szövegeket, mivel a kisebbségi magyarság az ilyen fogalmakkal javarészt a többségi nyelven találkozik, magyarországi megfelelôiket a legjobb esetben is csak passzívan ismeri.

b) A szakirányú képzésben (szakközépiskolák, szakmunkásképzôk stb.): a kisebbségi magyar nyelvhasználat egyik legnagyobb problémája az, hogy a magyar diákok döntô hányada többségi nyelven szerez közép-, illetve felsôfokú szakképesítést. Ez egyrészt ahhoz vezet, hogy a kisebbségi magyar szakemberek nem ismerik a magyar szakterminológiát, illetve szakstílust, másrészt pedig ahhoz, hogy kisebbségi körülmények között a magyar szaknyelv nagyon fejletlen (pl. alig jelennek meg magyarul ­ kisebbségi magyarok által írt ­ szakkönyvek). E helyzet javítása végett az alábbiakat tartom szükségesnek:

­ A szaktantárgyakat oktató pedagógusok számára olyan elôadásokat, tanfolyamokat, szakmai napokat kellene szervezni, ahol elsajátíthatnánk az illetô szakmai terület magyar szókincsét. Jó volna azt is elérni, hogy ezekben az iskolákban magyarországi tanárok tartanának elôadásokat, illetve órákat.

­ Magyarországi iskolákkal karö