• Pomogáts Béla: Magyarok között a nagyvilágban
• Kántor Lajos: Illyefalva és a SZÓ-TARTÓ

Évek óta írom a fenti címmel azokat az útibeszámolókat, amelyekben a határon túl élô magyarság köznapi életérôl, az általuk rendezett (és az Anyanyelvi Konferencia által támogatott) találkozókról próbálok képet adni. Naptáram is jelzi, hogy az elmúlt egy-két esztendôben mennyire megsokasodtak ezek az összejövetelek: konferenciák, tudományos, irodalmi, egyházi és ifjúsági találkozók. Szinte hétrôl-hétre zajlanak a különféle rendezvények, nemegyszer áldozatos elôkészítô munkával, minthogy a másfél-kétnapos összejövetelek költségeit többnyire a szervezô intézményeknek, illetve maguknak a szervezôknek kell összekalapozniuk. Ilyenkor mindig jól jön, sôt elengedhetetlen az a támogatás, amelyet a magyarországi intézmények és szervezetek, közöttük az Anyanyelvi Konferencia adni tud. Örvendetes, hogy megélénkült és tovább élénkül a Kárpát-medencei magyar kulturális és civil-társadalmi élet: a mára kialakult intézményi háttér alkalmas arra, hogy újra összekösse az egyetemes magyarság belsô életének korábban erôszakosan elvágott érrendszerét.

Drávaszög (február)

A város már kiheverte a háborús megrázkódtatásokat, befoltozták a középületek sérüléseit, és a régi katonaváros közepén található barokk Szentháromság téren már semmi sem mutatja a néhány esztendeje lezajlott véres eseményeket. Csillogóak a kirakatok, nagyszerû a kisvendéglô konyhája, az Osijek-szálló éttermében olyan gazdag svédasztal fogadja a reggelizô vendéget, hogy egy skandináv luxushotelnak is becsületére válna. Reggel a zágrábi magyar nagykövettel: Szalay Zsolttal és helyettesével: Varga Imrével találkozom, ôk éppen az elôzô nap jártak a Drávaszögben, hogy a magyar falvak életének megindítását, a mezôgazdasági termelés újjászervezését készítsék elô. Ebben a Burgert Róbert által létrehozott Új Kézfogás Közalapítvány fog segíteni.

Délelôtt a Szentháromság térre: a Horvátországi Magyarok Szövetségének központjába megyünk. Csörgits József vár engem és Komlós Attilát, mint az Anyanyelvi Konferencia két vezetôjét, hogy megtanácskozzuk a két szervezet között kiépítendô további együttmûködés feladatait, és aláírjuk az ezeket rögzítô megállapodást. Sajtó, televízió, rádió ­ ahogy ez ilyenkor lenni szokott: elmondjuk, hogy együttmûködésünk már régebbi keletû, és készek vagyunk támogatni azt a tevékenységet, amely révén a nemsokára felszabaduló Drávaszög (Baranyai Háromszög) magyar iskolai és kulturális élete újraéleszthetô. Jelen vannak a Horvátországi Magyar Pedagógusszövetség és a drávaszögi járások vezetôi is, közöttük több horvát nemzetiségû, akik a maguk részérôl támogatni kívánják az anyanyelvi mozgalom horvátországi tevékenységét.

Utazásunk legfôbb küldetése ugyanis abban áll, hogy személyes tapasztalatokat szerezzünk a baranyai magyarok, az ottani magyar iskolák élete és gondjai felôl, felmérjük a kívánságokat, és a következô esztendôkben legalább az iskolák és a mûvelôdési otthonok mostoha sorsán próbáljunk valamit segíteni. Minthogy rövid az idônk, megosztjuk a négy fôbôl álló magyarországi küldöttséget: Komlós Attila Csörgits Józseffel a romba döntött Szentlászló falut és környékét keresi fel, hárman pedig Varga Imre követhelyettessel a Drávaszögbe indulunk.

Eszéken mára újjáépítették a Dráva északi partjára vezetô hidakat, sôt, ahogy szállodánk ablakából látjuk, egy vadonatúj, karcsú és fehér híd is átível a folyón. (Négy esztendeje egyáltalán nem, két éve pedig csupán a vasúti hídon lehetett átjutni a horvát hadsereg kezén lévô keskeny északi sávba!) A közlekedés mindazonáltal most sem egyszerû: a horvát rendôrök állomáshelyén túl csak elôzetes engedély birtokában lehet utazni, ezután drótakadályok és tankcsapdák következnek, az útról nem szabad letérni, az erdôben, a mezôkön elhelyezett taposóaknák miatt, majd következik az ENSZ által odaküldött pakisztáni kék sisakosok ellenôrzô pontja, és csak ezután érjük el a tulajdonképpeni megszállt területet.

A szerb krajinai hadsereg ellenôrzô pontjait a dytoni megállapodás után számolták fel, jelenleg a térséget az ENSZ rendôri erôi ellenôrzik: pakisztániak és belgák, de mûködik még a krajinai szerb rendôrség is, ENSZ-tisztek parancsnoksága alatt. Ennek a rendôrségnek a tagjai között bizony ott vannak a korábbi csetnik-gárdák rablói és gyilkosai is. Idônként felismerik ôket, s az ENSZ parancsnokoknak kell vizsgálatot indítaniuk. Mindez egyelôre bizonytalanná teszi a Drávaköz helyzetét: a magyarok és a horvátok arra várnak, hogy a daytoni megállapodásnak megfelelôen a nyáron visszatelepüljön a horvát közigazgatás, bevonuljon a horvát rendôrség és megkezdôdjék a végleges reintegráció. A szerbek félnek ugyanettôl: rettenetes dolgok, rablások, erôszakoskodás, gyilkosságok történtek az utóbbi években, s ki tudja, a reintegráció nem fogja-e elszabadítani a gyûlölködô indulatokat, majd a véres megtorlásokat.

Nos, mi, magyarországi vendégek is csak ENSZ-engedéllyel és kísérettel léphetjük át az ellenôrzô vonalat, én Koós Andrásnak, az ENSZ parancsnokság magyar tisztviselôjének fehér dzsipjében utazom. Vörösmartra tartunk, a Drávaszög egyik nagy magyar központjába, hogy az iskolában találkozzunk a terület magyar pedagógusaival. Áthaladunk a másik nagyobb magyar községen: Laskón (az újvidéki Bosnyák István errôl a faluról egykor igen érdekes könyvet írt!), majd visszafelé érintjük a régi Dráva-meder mellett épült Kopácsot, hogy tiszteletünket tegyük Troszt Sándornál, aki nemrég vette át a miniszterelnöktôl a budapesti Országházban a Kisebbségekért Díjat: elismeréséül annak az áldozatos munkának, amelyet a végsôkig kiszolgáltatott drávaszögi magyarok közösségi életének megszervezéséért végzett.

A Drávaszög nagyjából hetvenezres lakosságából vagy tizenötezren voltak magyarok, a többiek fele-fele arányban horvátok és szerbek. A terület az elsô világháború végéig Baranya vármegye része volt, ezután Jugoszláviához csatolták, 1941 és 1944 között újra Magyarországhoz került, majd a második világháború után Tito a Horvát Köztársaságnak adta ­ kárpótlásként a Szerémségért, amely viszont a Szerb Köztársaság területe lett. Jugoszlávia felbomlása után szerb katonaság és szabadcsapatok vonultak be, megkezdôdött a házak rekvirálása és kifosztása, a túlságosan is eufémisztikusan hangzó etnikai tisztogatás. Következésképp a magyaroknak mintegy fele és a horvátok legnagyobb része elmenekült. Számtalan emberi tragédia jelezte az erôszak féktelen és értelmetlen tombolását, Csörgits József testvérét is egy csetnik ölte meg.

Az egykor virágzó magyar iskolai és mûvelôdési életbôl alig maradt valami. A községi mûvelôdési otthonokba katonaság költözött, a vörösmarti kultúrházat elôször a szerbek, majd a belga ENSZ-alakulatok tették tönkre, mára olyan, akár egy magyarországi épület a szovjet katonaság 1991-es kivonulása után. A tanárok nagy része Eszékre vagy Magyarországra menekült, az iskolai könyvtárak, már ami megmaradt belôlük, pincékben dohosodnak, nincsenek magyar tankönyvek, zenei anyagok, hangszerek, vetítôgépek, videolejátszók, televíziók. Általában minden téren szörnyû a hiány, a nyomorúság, és a mostanában visszaköltözô vagy hazalátogató drávaszögi magyar pedagógusoknak nemcsak otthonaik, hanem egykori iskoláik pusztulását is tapasztalniuk kell.

Drávaszög magyar népe mindazonáltal élni akar: fel akarja építeni a lerombolt házakat, ki akarja javítani a gránátok szaggatta templomokat és iskolákat, újra be akarja rendezni a kifosztott mûvelôdési otthonokat. Az anyanyelvi mozgalom nevében azért látogattunk Vörösmartra és hallgattuk meg a minden faluból összegyûlt pedagógusok panaszait, kéréseit, hogy a magunk eszközeivel: könyvekkel, tankönyvekkel, tanárok meghívásával, pedagógusok számára rendezendô továbbképzésekkel enyhíteni tudjuk az 1991 és 1996 között kialakult szörnyû helyzetet.

Az Anyanyelvi Konferencia mozgalma persze csak a gondok és sebek egy kicsiny hányadát képes orvosolni. A Drávaszög magyarsága az egész magyar társadalom támogatására vár: itt a kormányzati intézményeknek, az egyházaknak, a társadalmi és kulturális szervezeteknek kell Vörösmart, Laskó, Csuza, Kopács, Várdaróc, Újbezdán és a többi település magyarsága érdekében összefogniuk. Mindenre szükség van: ki kell javítani a félig romos épületeket, újjá kell éleszteni az iskolai és kulturális életet, és bizony meg kell gyógyítani a lelkeket: oldani kell a feszültségeket, erôsíteni az önbizalmat, növelni a közösségi szolidaritást és összefogást. Mindebben a magyarországi intézményeknek és közöttük az Anyanyelvi Konferenciának is feladatot és szerepet kell vállalnia.

Ungvár (április)

Nyolc esztendeje rendszeresen utazom Kárpátaljára: vettem részt Ungváron, Munkácson és Beregszászon irodalmi és magyarság-tudományi találkozón, ellátogattam a viski és a técsôi magyar iskolába, több alkalommal is jártam a vereckei hágón. Régi vágyamat azonban: az Erdôs-Kárpátok bejárását mindmáig nem tudtam kielégíteni, a kárpátaljai napokat, hétvégéket mindig kitöltötték a konferenciák, megbeszélések, találkozók. Most másodszor jártam az ungvári Értelmiségi Fórumon: elsô alkalommal a református templomban, a jelen negyedik alkalommal pedig a megyei könyvtár nagytermében rendezték meg a kárpátaljai magyar értelmiségi szervezetek nagyszabású összejövetelét.

A találkozó ezúttal a civil szervezetek közösségformáló szerepével vetett számot. Az 1989-es történelmi fordulat után minden volt szocialista országban számtalan civil szervezet jött létre (Magyarországon számuk ma több tízezerre tehetô!), és nagy számban jöttek létre ilyen szervezetek a kisebbségi magyarság körében is. Kárpátalján elôször 1989 tavaszán Fodó Sándor alapította meg a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségét, ezt követve több tucat érdekvédelmi, kulturális, s ifjúsági, oktatási, egyházi és egyéb magyar egyesület alakult meg, közöttük a Dupka György által létrehozott Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, amely az értelmiségi fórumokat is szervezi.

Az ungvári fórumon több mint harminc kárpátaljai magyar szervezet képviseltette magát. Így a már említett KMKSz és MÉKK, valamint a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség (az egy tömbben élô Beregszász környéki magyarság szervezete), a Kárpátaljai Magyar Pedagógusok Szövetsége, a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma, az Ukrajnai Magyarok Demokratikus Szövetsége (ez képviseli a lembergi és kijevi magyarokat is), az Ungvidéki Magyarok Szövetsége, a munkácsi Rákóczi kör, a Kárpátaljai Magyar Tudósok Társasága, a Kárpátaljai Magyar Gazdaszövetség, a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetsége, a Zádor Dezsô Zenei Társaság, a Kárpátaljai Magyar Írók Társasága (a Magyar Írószövetség regionális tagszervezete), az ungvári egyetem Magyar Filológiai Tanszéke, az ungvári Hungarológiai Központ a többi között.

A magyar civil-szervezetek mára szinte teljesen lefedik a kárpátaljai száznyolcvan­kétszázezres magyarság társadalmát, mûködni azonban nem tudnak úgy, ahogyan szeretnének, ahogyan kellene, éspedig nemcsak az anyagi eszközök állandó hiánya: az értelmiség drámai elszegényedése miatt, hanem a most már, sajnálatosan, évek óta tartó belsô viszálykodások következtében is.

Az elsôként megalakult (és a Magyarok Világszövetségével szoros kapcsolatot tartó) KMKSz és a késôbb létrejött érdekvédelmi szervezetek, így a legnagyobbak közé tartozó Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség között, illetve a KMKSz és az értelmiségi érdekeket képviselô MÉKK között feszültségek halmozódtak fel. Tapasztalni lehetett vezetôk közötti versengést, a magyarországi segélyek elosztása körüli huzakodásokat, mi több, a legutóbbi ukrajnai parlamenti választások idején politikai harcokat is.

Ezek a feszültségek egyrészt a kisebbségi magyar közélet gyermekbetegségei, másrészt a hazai politikai pártok küzdelmének kárpátaljai következményei: leágazásai. Lényegében hasonló jelenségekkel lehetett találkozni az erdélyi, a felvidéki és a vajdasági magyar közéletben is. Nagyon hasznos volna, ha a kárpátaljai magyarság szervezetei felismernék azt, hogy a befolyásért, a vezetô szerepért folytatott küzdelem csak árt a kisebbségi érdekérvényesítésnek: méltatlan belharcokban emészti fel az amúgy is kevés közösségi erôt, és megnehezíti a szükséges összefogást. Ezért Kárpátalján is olyan érdekegyeztetô koalíciós mechanizmusok kialakítására volna szükség, mint amilyeneket a korábban ugyancsak egymással versengô szlovákiai magyar politikai csoportok hoztak létre.

A kívánatos összefogás megalapozásában tölthetnek be igen jótékony szerepet az olyan értelmiségi összejövetelek, mint amilyen most az ungvári Értelmiségi Fórum is volt. Maga az a tény, hogy a fórumon több mint harminc szervezet képviselôi jelentek meg, s részt vettek, felszólaltak a KMKSz vezetôi is, arra utal, hogy a szélesebb körû összefogás, talán éppen a civil-szervezetek kezdeményezésére, megvalósulhat a kárpátaljai magyar közéletben is.

Annál inkább, hogy a kárpátaljai magyar intézmények megtartása és fejlesztése ilyen összefogást: közös érdekvédelmet követel. Az elmúlt néhány esztendôben, bizonyára az ország gazdasági helyzetének katasztrofális romlása következtében is, az ukrán nacionalizmus jól érzékelhetôen felerôsödött, és a magyar­ukrán alapszervezôdés érvényesítése is igen lassan halad. Kárpátalján annak idején népszavazás kezdeményezte a terület (Ukrajnán belüli) autonómiájának felállítását, ugyancsak népszavazás követelte a szinte tisztán magyarlakta Beregvidék önigazgatásának megszervezését, és természetesen történtek kezdeményezések a kárpátaljai magyar kulturális autonómia létrehozására is. Mindezek elôl a kijevi kormány most mereven elzárkózik, és idônként röppennek fel nem is teljesen megalapozatlan hírek arról, hogy a kormányzat a magyarság anyanyelvi oktatását szûkíteni kívánja.

Így legutóbb is szóba került egy korábban kiküzdött jogosultság esetleges visszavonása: a magyar nyelven történô egyetemi felvételi vizsgák lehetôségének felszámolására gondolok. Ezt a tervet a kijevi oktatási minisztérium visszavonta, tovább engedélyezve a korábbi gyakorlatot. Most azonban nem egy alkalmi engedményre van szükség, hanem a már bevezetett nyelvhasználati jog állandósítására, tartós biztonságának megteremtésére. Ugyancsak voltak bizonytalanságok a beregszászi magyar pedagógiai fôiskola mûködése körül is.

A valóban megnyugtató rendezés ebben az esetben is a meglévô kisebbségi jogok törvényes garantálása és persze továbbfejlesztése volna. Ennek egyetlen igazán hatékony és mûködôképes rendszere látszik: az a kisebbségi kulturális autonómia, amelyre a számottevô kárpátaljai magyar szervezetek amúgy is törekszenek.

Szatmárnémeti (június)

Igen érdekes kisebbségtudományi (és kisebbségpolitikai) tanácskozásra került sor június végén Szatmárnémetiben a hagyományos Jakabffy Napok keretében. (A konferenciasorozat névadójáról külön el kell mondani, hogy a két világháború közötti romániai magyar szellemi és politikai élet meghatározó egyénisége volt, aki a Lugoson szerkesztett Magyar Kisebbség címû folyóiratával és kereszténydemokrata politikusi tevékenységével egyaránt beírta nevét az erdélyi magyarság történetébe!) A szatmárnémeti Kölcsey Kör által a szatmári római katolikus püspökség dísztermében rendezett találkozón ezúttal arról esett szó, hogy a kisebbségi körülmények között tevékenykedô magyar egyházak miként vállalhatnak szerepet a Kárpát-medencei magyarok nemzeti önépítésében.

Közismert dolog, hogy a magyar egyházak: a történelmi római katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház mindig is ilyen szerepet vállalt, és a magyar nemzeti identitás és kultúra fennmaradásának, védelmének éppen ezek az egyházak, az egyházi intézmények, például az iskolák jelentették a zálogát. Különösen a mostoha politikai körülmények között, így a két világháború közötti korszakban, midôn magyar politikai szervezetek csak csonkán és visszaszorítottan dolgozhattak, és a kisebbségi irodalmak mellett nagyrészt az egyházaknak kellett a nemzeti életet szervezniük és gondozniuk.

Erre emlékezett vissza a konferenciát megnyitó elôadásában Reizer Pál szatmárnémeti megyéspüspök is, akinek biztató szavaihoz azután Sipos Miklós szatmárnémeti református esperes és Kötô József, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alelnöke csatlakozott. Az egyházak múltbeli nemzetfenntartó szerepét és a jelen által rájuk rótt feladatokat mutatták be a konferencia elôadói is, akik Kárpát-medence szinte valamennyi magyar közösségét képviselték. Így a Csíkszeredáról érkezett Birtók József, a szlovákiai Deregnyôrôl jött Csoma László református püspökhelyettes, a kolozsvári Vetési László lelkész és tudományos kutató, a budapesti Tomka Miklós, a szegedi Vincze Gábor és még sokan mások. Az egyházak nemzeti és kulturális szerepvállalását méltatta Tabajdi Csaba államtitkár elôadása is, maga az államtitkár, sajnos, nem lehetett jelen.

A szatmárnémeti konferencián természetesen nemcsak a nagy történelmi érdemek és teljesítmények kaptak hangot, megszólaltak a jelen megoldásra váró gondjai is. Gondok, amelyekkel mind a kisebbségi magyar egyházaknak, mind a kisebbségi magyar közösségeknek és szervezeteknek meg kell küzdeniük. Így a magyarság számarányának romlása a Kárpát-medencében, illetve az a szomorú tény, hogy a történelmi magyar egyházak a hívôk számát tekintve is sokat veszítettek a Trianon óta eltelt évtizedek során. Reizer Pál püspök beszélt arról, hogy a szatmári egyházmegyének milyen hatalmas veszteségei vannak a magyarság folyamatos áttelepülése és a németek maradéktalan kiköltözése miatt: a Bükk hegység peremén ma lakatlanok az egykor virágzó sváb faluk.

Súlyos gondokat jelent az is, hogy például a román állam nem adta vissza az egyházak 1945 után elvett intézményeit: épületeit, könyvtárait, iskoláit, és valójában most sincs igazán készség arra, hogy a történelmi magyar egyházak visszakapják elkobzott, elrabolt épületeiket (ugyanez a helyzet a nemrégiben helyreállított erdélyi román görög katolikus egyház esetében). Valaki idézte egy bukaresti illetékes szavait, miszerint Romániában nincs szükség egyházi iskolákra.

A szatmárnémeti tanácskozás mindezzel igen alaposan számot vetett, s azzal a közmegegyezéssel zárult, hogy a kisebbségi és egyházi jogokért vívott küzdelmet folytatni kell tovább, s ebben az anyaország és a kisebbségi magyarság szellemi és közéletének össze kell fognia.

Burg Kastl (július)

Közel egy esztendeje kaptam meghívást a Burg Kastl-ban mûködô magyar gimnáziumba, és néhány hete egy franciaországi utazás alkalmat adott arra, hogy e meghívásnak eleget tegyek. Kastl kicsiny bajorországi község, a középkori múltjáról és emlékeirôl nevezetes Amberg város közelében, az Ambergbôl Nürnbergbe vezetô autópálya mellett. A falucska mély völgyben fekszik, fölötte ôrködik a nyolcszáz esztendôs bencés monostor, egy gyönyörû román stílusú templommal, amely egykor a környék vallási központja volt. Itt alapította meg a katolikus egyház azt a magyar iskolát éppen ötven esztendeje, amely késôbb, fôként 1958-as átalakulását és kifejlôdését követve, a nyugati világban élô ifjú magyar nemzedékek legendás nevelôotthona lett.

A Kastl-i várban (a Burgban), azaz a bencés monostorban berendezett magyar gimnázium és internátus korábban évtizedeken keresztül az itthoni emigráció-ellenes sajtópropaganda egyik kedvenc témája volt. Emlékszem újságcikkekre, amelyek a Kastl-i gimnáziumot valamiféle gonosz reakciós intézményként, afféle ellenforradalmár-képzôként mutatták be, s tanárait mint elvetemült klerikálisokat jellemeztek. Pedig tudhatták volna, ahogy én is tudtam, hogy az iskola igazgatója hosszú éveken át az a Galambos Ferenc-Iréneusz bencés tanár (ma alsóôri magyar plébános) volt, aki olyan messze állt a klerikalizmustól, akár a hazai pártlap emigráció-szakértôi az igazmondástól.

Nos, Kastl magyar iskolájára már csak az ô baráti személye miatt is kíváncsi voltam, s nagy örömmel tettem eleget a meghívásnak, hogy egy tartalmas napot töltsek együtt a gimnázium tanáraival és diákjaival. Valóban tartalmas találkozóra került sor: rendhagyó irodalomórával, verselemzô szemináriummal, ambergi városnézéssel és sok-sok beszélgetéssel: Kurin Györggyel, az iskola igazgatójával, Bíró Gabriellával, Hochwald Erzsébettel és Kovács Rékával, az iskola tanáraival.

Az iskola eredetileg avégett alakult (a bajor oktatásügyi kormányzat, a katolikus egyházmegyei hatóság és természetesen a németországi magyar emigráció kezdeményezésére), hogy a nyugati világban élô magyar családok magyar gimnáziumi képzést adhassanak gyermekeiknek. A gimnázium ugyanakkor elhelyezkedett a német oktatási rendszer keretei között, két tanítási nyelven:magyarul és németül adta elô a tantárgyakat, ugyanolyan igényekkel oktatta a német történelmet és földrajzot, mint a német iskolák (emellett természetesen tanította a magyar történelmet és a Kárpát-medence földrajzát is!), és nem utolsósorban érvényes német érettségit adott, amelynek birtokában bármelyik (nyugat) németországi egyetemen tovább lehetett tanulni. Az iskolának ez a kettôs helyzete a késôbbiekben annyiban változott, hogy mára európai gimnáziumi státust kapott, vagyis érettségi bizonyítványát az Európai Közösség valamennyi országában elfogadják.

A tantárgyak sorában ma is igen fontos helyet foglal el a német, illetve a magyar nyelv és irodalom, valamint a történelem, emellett a matematika, a természettudományos tárgyak, a (katolikus és protestáns) hitoktatás, és a német középiskolai rendszer szabályai szerint a szociológia. Újabban nagy szerepet kapott az angol nyelv és az informatika tanítása, de megôrizték a hagyományos latin és francia nyelvoktatást is. Mindemellett több iskolán kívüli vagy internátusi foglalkozás egészíti ki a hivatalos tantervet, így a zenetanulás, a színjátszás és szavalás, a magyar népi tánc, a fafaragás és a kerámiakészítés. (A fafaragó szakkör az ôsszel a Magyar Írószövetségben fogja bemutatni a gimnázium diákjainak mestermûveit!) Az iskolának jelentékeny sportélete van, errôl tanúskodnak a tanári szobában elhelyezett versenydíjak: serlegek, plakettek is.

A tizenegy osztályba és kilenc évfolyamba (Németországban az 5. osztálytól az egyetemi felvételre elôkészítô 13. osztályig tart a gimnáziumi képzés) sorolt több mint kétszázötven tanuló mára valójában az egész magyar glóbuszt képviseli. Korábban a Kastl-i iskola kifejezetten a nyugati magyar emigráció intézménye volt, tanulói elsôsorban Nyugat-Németországból és más nyugati országokból, alkalomszerûen az Egyesült Államokból érkeztek. A magyarországi átalakulások következtében mindez alaposan megváltozott. A nyugati magyar családok most már inkább magyarországi iskolákba küldik tanulni gyermekeiket, ha már egyáltalán anyanyelvi oktatást kívánnak adni nekik. Kast iskolájában viszont mind több magyarországi, illetve kárpát-medencei magyar diák tanul. Olyanok, akik azután a német érettségi bizonyítvány birtokában valamelyik német egyetemen tanulnak tovább.

Így az elmúlt (1995­1996-os) tanévben az iskolának 118 németországi (nagyrészt magyar, illetve vegyes családból származó magyar­német) és 113 magyarországi növendéke volt, s mellettük négyen Ausztriából, tizennégyen Svájcból, hárman Amerikából, ugyancsak hárman Franciaországból, ketten az egykori Jugoszláviából, egy-egy tanuló pedig Romániából, Szlovákiából és Belgiumból érkezett a régi falak közé. A Kárpát-medencei magyar diákok többnyire ösztöndíjasok, a Kastl-i gimnázium ezzel az egyetemes magyar összefogás építésében is igen áldozatos szerepet vállalt magára.

Az iskola átalakulása az elmúlt egy-két esztendôben ment végbe, Burg Kastl így mára nem emigrációs intézmény, hanem olyan európai és közép-európai iskola, amely sokat tesz és még többet tehet a régió kulturális kapcsolatainak építésében. Éppen ezért okozhat csalódást az, hogy a bajor oktatási kormányzat ­ éppen az emigrációs feladatok megszûnésére hivatkozva ­ meg kívánja szüntetni az iskola sok évtizedes pénzügyi támogatását.

A müncheni oktatásügyi kormányzat valószínûleg hajlana a magyar gimnázium további támogatására, ha felismerné a magyar­német (kétnyelvû) gimnázium oktatási rendszerében rejlô közép-európai kulturális és gazdasági kapcsolatépítô lehetôségeket. Ezt a felismerést a magyar oktatásügyi minisztérium, illetve a magyar diplomácia is elôsegíthetné a soron következô magyar­német tárgyalások alkalmával, illetve azzal, ha a jövôben szerény eszközökkel Magyarország is támogatná a Kastl-i iskolát. Burg Kastl-nak még nagy lehetôségei vannak: nagy jövôje lehet. Elvégre az európai népek családjában elhelyezkedô Magyarországnak, de Németországnak is érdeke egy ilyen magyar­német iskola. Mindennek fenntartásában lehet építeni a Kastl-i magyar gimnázium sok évtizedes szellemiségére és pedagógiai hagyományaira.

Illyefalva, a Sepsiszentgyörgytôl kilenc kilométerre fekvô székely falu Erdélyben hovatovább jelképpé lesz: nem egyszerûen a megmaradás jelképe, hanem az építésé, a megújulásé. Biztosan készül majd olyan tanulmány, amely számba veszi, hányféle magyar, magyar­román, nemzetközi tanácskozás színhelye volt a semmibôl, pontosabban akaratból, okos munkából és nyugati segítségbôl támadt Keresztény Ifjúsági Központ, már a nyitás elsô évében. Azt hiszem, mi sem választhattunk volna jobb helyet arra, hogy az Anyanyelvi Konferencia ernyôje alatt valami újat, fontosat elindítsunk: a SZÓ-TARTÓ mozgalmat.

Újat? Persze, csak bizonyos értelemben. Hiszen maga az Anyanyelvi Konferencia ­ mai, fejlettebb formájában, státusa szerint a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága ­ lényegében ezért jött létre, a magyar nyelvet és a magyar mûvelôdést mint állandó feladatot, célt vállalta fel. A szótartás eredeti értelme szerint éppen ezt fedi, magyarok számára a magyar szó megtartását, mûvelését. De ahogy a szótartás ebben a megbolydult ezredvégi világban nemegyszer kétessé, kétségbe vonhatóvá válik, az anyanyelv megôrzése, építése is veszélyeztetett ­ szerte a világban (Magyarországon is). Sokakban él ez a felismerés. Amit mi szeretnénk ehhez a felismeréshez hozzátenni, az egyrészt az, hogy a szótartás gyakorlását fiatal korban kell kezdeni, az iskolában és iskolán kívül a kis- és nagy diákokban kell felébreszteni az anyanyelvi mûvelôdés tiszteletét és szeretetét. Másrészt, már-már- közhellyé koptatott tételbôl élô valósággá kell tenni a magyar nemzet és a magyar kultúra egységét. Vagyis nem szónokolni kell errôl, hanem lehetôséget teremteni, hogy minden, magyar nyelvben és magyar nyelven fogant érték, minden, a magyar mûvelôdésbe sorolható alkotás hozzáférhetô legyen a magyarok lakta városokban és falvakban, politikai, illetve országhatároktól függetlenül.

Illyefalván e gondolatok jegyében ültünk össze, az Anyanyelvi Konferencia tisztségviselôi, tanárokkal, írókkal, szerkesztôkkel. Megbeszéléseink kiinduló pontjául a következô tervezet szolgált:

Meghatározás: A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) keretében, az ifjúság körében szervezôdô mozgalom a magyar kultúra értékeinek megismertetésére, alkotó befogadására.

Alapelvek: A magyar nemzet határokon átnyúló, különbözôségekben megnyilvánuló egységének legfontosabb kifejezôje a magyar kultúra. Egy egészséges, mások ellen nem irányuló nemzettudat csak az egész és a részek ismeretében alakítható ki. A történelem és a politika pusztításai, a célirányos agymosások ellen valamelyes siker reményében fellépni csakis a fiatalok (még iskoláskorúak) körében lehet. Tiltások és szigorú utasítások (törvények) nem oldják meg a kérdést. A pedagógia az irodalom, a mûvészetek, a játék segítségével végezhet eredményes munkát ebben a vonatkozásban. A versenyszellem ugyancsak erôsítheti a magyar mûvelôdési értékek megismertetését, hatékonnyá válását.

Szervezési forma: A SZÓ-TARTÓ lényege egy-egy kisközösségben (osztályban, önképzôkörben, kollégiumi csoportban, cserkészcsapatban) végzett folyamatos munka, benneélés a magyar nyelvû kultúrában, a magyar nyelvben. 15­20­25 fôs csoportok egy-egy tanár, könyvtáros, lelkész, ifjúsági vezetô, a feladatot vállaló bármilyen képzettségû értelmiségi irányításával választják meg magyar irodalmi, néprajzi, társadalomtudományi, mûvészeti tárgykörben a foglalkozások tárgyát. A rendelkezésükre bocsátott folyóiratokat, könyveket, lemezeket, kazettákat elolvasva, megnézve, vitákban alakítják ki véleményüket, igényeiket, fogalmazzák meg a kortársi magyar mûvelôdéseszményt. A köröket a világ különbözô részein élô magyar személyiségek látogatják meg, részt vesznek a fiatalok vitáiban. A SZÓ-TARTÓ körök egymás közt (iskolák, városok, országrészek és országok határait átlépve) ugyancsak találkoznak, adott témában versenyeznek. A legjobbak évente egyszer megmérkôznek egymással (ahogy ez az Adj magyarságot a magyarnak középiskolás versenyben, iskolai csapatok részvételével történik).

Az Anyanyelvi Konferencia elnöksége megbíz egy 5­7 tagú (elnökségi tagokból, pedagógusokból, írókból, szerkesztôkbôl álló) irányító csoportot, amely megszervezi a körök (és vezetôik) nyilvántartását, anyagi támogatását (folyóiratok, könyvek beszerzése, kiemelkedô tevékenység jutalmazása), a magyar kultúra személyiségeinek bekapcsolódását e tevékenységbe, biztosítja a körök évi versenyeztetését változó színhelyeken (Magyarországon, Erdélyben, a Kárpátalján, Szlovákiában, Szlovéniában, Jugoszláviában ­ lehetôségek szerint). Biztosítja annak az alapelvnek az érvényesítését, hogy a magyar mûvelôdés (irodalom, tudomány, népismeret, mûvészetek stb.) minden értéke ­ kizárólagosságok kizárásával, földrajzi és országhatárok szerinti elhelyezkedéstôl függetlenül ­ eljuthasson, érdemi válogatásban, az egyes SZÓ-TARTÓ körökhöz.

Gazdasági háttér: Az Anyanyelvi Konferencia költségvetésének egy jelentôs részét az ifjúság körében végzendô munka biztosítására fordítja, amelynek sajátos, az Anyanyelvi Konferencia keretében mûködô formái a SZÓ-TARTÓ körök, a SZÓ-TARTÓ mozgalom. (Az összegeket, a költségvetésbeli arányt az elnökség határozza meg.) Az AK elnöksége, illetve a kijelölendô irányító csoport más forrásokat is mozgósít (mûvelôdési és közoktatási minisztérium, alapítványok, vállalkozók).

Idôpont: Hosszú távra tervezett tevékenységrôl van szó, az elôkészítés és szervezés ezért csak több szakaszban történhet. A SZÓ-TARTÓ mozgalom elsô, elôkészítô tanácskozására 1997 augusztusában, Illyefalván kerül sor. Az illyefalvi, több napos tanácskozás tapasztalatainak felhasználásával 1997 ôszén elkészül az elsô szakasz terve, hogy már ebben a tanévben megindulhasson a munka néhány körben, a Kárpát-medence egész területén (beleértve természetesen Magyarországot). A Nyugaton, illetve az Egyesült Államokban élô magyar fiatalok számára külön program alakítandó ki, a magyar nyelvben való jártasságukat figyelembe véve. A magyarul már nem, vagy gyengén beszélô fiatalokat is be kell vonni a SZÓ-TARTÓ mozgalomba, a magyar kultúra értékeinek világnyelveken (fôképpen angolul) történô ismertetésének biztosításával. Távolabbi cél lehet más kultúrák hasonló jellegû mozgalmaival való kapcsolatteremtés, minthogy a SZÓ-TARTÓ mozgalom célja korántsem az elzárkózás, az öncélú múltba fordulás, a tradicionalizmus meghirdetése, hanem az egészséges nemzettudat, a természetes önismeret visszahelyezése jogaiba a XX. század végi, XXI. századi világban.

Az Anyanyelvi Konferencia és a most bontakozó SZÓ-TARTÓ programjának megfelelôen természetesen számos elôadás hangzott el, a szó-tartás elméleti és történeti hátterének megvilágítása érdekében. Pomogáts Béla elnöki megnyitója után Péntek János (A magyar nyelv helyzete), Cseke Péter (Erdélyi magyar ifjúsági mozgalmak ­ az Erdélyi Fiatalok), Dombi Erzsébet (Nyelvoktatás, anyanyelvismeret, Keszeg Vilmos (Népismeret, nemzetkép), a kolozsvári egyetem tanárai vázolták fel a nyelvi és mûvelôdéstörténeti összefüggéseket; ebbe kapcsolódott be Deme Tamás (Budapest­Pécs), illetve Kötô József (A magyar oktatásügy helyzete Romániában), Sidó Zoltán (Magyar oktatás Szlovákiában) és Dupka György (Magyar kultúra Kárpátalján). Kató Béla református lelkész, a KIDE Alapítvány elnöke az illyefalvi tapasztalatot foglalta össze. A résztvevôk élményszerû találkozása a költô Farkas Árpáddal (Illyefalván), majd Kónya Ádám múzeumigazgatóval (a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban) és az erdélyi Anyanyelvápolók Egyesülete vezetôségével a hely szellemét és ugyanakkor a SZÓ-TARTÓ alapgondolatát testesítette meg. A Szegeden megjelenô, fiatalokhoz szóló folyóirat, a Kincskeresô szerkesztôje, Rigó Béla a SZÓ-TARTÓ-val összekapcsolható eddigi munkát és a jövôbeli elképzeléseket vázolta. A Korunk Tamási Áron születésének centenáriumára megjelent különszáma alkalmat adott a kolozsvári folyóirat problémáinak megismertetésére.

A Komlós Attila ügyvezetô elnök által vezetett vitákban számosan szólaltak fel, mondták el javaslataikat. A Duna Televízió számára mintegy negyedórás összeállítás is készült a SZÓ-TARTÓ-ról (a Héthatár címû mûsorban sugározták, 1997. szeptember 16-án). Most már az írásbeli javaslatok, pályázatok ideje jött el.

A SZÓ-TARTÓ tehát Illyefalván útjára indult, és reméljük, ez az út sokakhoz vezet majd el.